Nagyprónay János
A KIS ANGÉLA KRÓNIKÁI
5.évad/18.rész
A lángok visszatérnek
Maja felébred a sikolyomra és odaszalad mellém a szélvédőhöz. Nem tudok szabadulni a rémülettől. Tudtam, hogy találkozni fogok még ezzel a szörnyeteggel odakint, de azt a legrémesebb rémálmaimban sem, hogy pont most, amikor a Nővéremet kell megmentenünk. Ez nem lehet igaz.
Zsolt egyenesen a szemembe néz, miközben az arca sem rezdül. Utána Maja felé fordul. Ekkor váratlan dolognak leszek a szemtanúja. Ennek az őrültnek azonnal kikerekednek a szemei. Maja felé pillantok, aki mélységes haraggal vegyes felismeréssel állja a tekintetét. Visszanézek Zsoltra, aki azonnal felemeli a lángszóróját és a lángok egy szempillantás alatt betelítik a szélvédőt.
Az Őrangyalom rögvest beül a volán a mögé és beindítja a motort. Én gyorsan helyet foglalok az anyósülésen és bekötöm a biztonsági övet. Reszketek a félelemtől. A rókára pillantok, ő is. Maja sebességbe kapcsol és olyan erővel indulunk meg és hallom, amint a kerekek felverik a havat. A tűz kezd oszlani a szélvédőről. Annyira meg vagyok rémülve, hogy teljesen elfelejtettem a kamerákat figyelni. Odanézek a monitorokra, de Zsoltot nem látom. Nyilván félrevetődött.
- Kapaszkodj, Angéla! – tanácsolja az Őrangyalom. – Ez most nagyon meredek lesz!
Jobbra rántja a kormányt, szerintem majdnem fel is borulunk, majd az éppen eléggé széles kis havas úton száguldunk tovább. A hátsó kamerákra pillantok. Semmi. Annak a piromániásnak nyoma sincs.
- Lehagytuk – mondom remegő hangon.
- Várd ki a végét – vágja rá sejtelmesen Maja.
- Nem fog utolérni minket. Akárhová is parkolt.
- Ez nem fogja feladni.
Gyanakodva pillantok az Őrangyalom felé. Az előbb nagyon árulkodó volt a tekintetük. Talán ismerik egymást? Balra kanyarodunk, mire látom is kivilágítatlan autópályát, mely a térkép szerint tele van roncsokkal.
- Ülj be hátra! – parancsolja Maja.
- Oké – bólintok, majd kikötöm magam és hátra szaladok a nehéztüzérségi székbe.
- A rakétával óvatosan! Csak kettő van! Kizárólag akkor használd, ha pontosan be tudod célozni!
- Értettem.
Beülök a székbe, lehúzom a monitort, kinyújtóztatom az ujjaimat, aztán megmarkolom a karokat. A kijelző automatikusan éjjellátó üzemmódra kapcsol. Látom, amint kikanyarodunk az autópályára. A hóréteg szerencsére nem olyan vastag, de így is lelassítja a járművet. A távolban látni egy darabokra szakadt csapatszállító gép roncsait, valamint egy tankot, ami áttörte az elválasztó falat.
- Nem látom még - mondom.
- A radaron sem látszik – mondja Maja. – Továbbra is le van árnyékolva.
Mindjárt itt lesz. Biztos vagyok benne. Ennyire talán még az őrködés közben sem figyeltem. Nemrég ez a szörnyeteg vadászott rám Győrben és csak a csodának, valamint Zoénak köszönhetem, hogy megmenekültem előle. Próbálok erőre kapni. Erősnek kell lennem. A fő küldetés sikere múlik most ezen.
Ekkor fenyőfák darabjai röppennek a levegőbe, hó száll szanaszét a roncsok felett és a nagydarab speciális jármű kivetődik az útra. Ez nem normális. A lámpák fényei villámgyorsan fordulnak felénk.
Becélzom, mire golyók záporoznak felénk. A lövedékek erőteljesen pattannak járművünk hátuljának. A kamerák felé céloz, hogy ne lássam. Viszonzom a tüzet, miközben Zsolt kezd felgyorsítani, miközben felveri a havat, amitől nem látom rendesen csak az elmosódott fényeket.
Maja balra rántja a kormányt, elhaladunk egy tank roncsa mellett. Kicsit kizökkenek. Zsolt most nem tüzel felénk, de szélsebesen vesz üldözőbe minket, nem törődve azzal, hogy bármikor megcsúszhat és felborul. Bárcsak megtörténne. Akkor simán lerázzuk és sosem találhat meg minket.
Erre felénk lő egy rakétát.
- Maja! – kiáltom.
Az Őrnagyalom balra rántja a kormányt, mire a lövedék mellettünk egy roncsba csapódik. A lökéshullámtól a járművünk imbolyogni kezd, a felverődő hótól szinte alig látok valamit. A fény is homályos. A lámpák felé fogok célozni és akkor Zsolt kezdhet félni. Akkor kell tüzelnem, amikor egy roncs miatt képtelen lesz kikerülni a rakétát. Na, ahhoz kell egy kis szerencse nekem is.
Amikor Majának sikerül egyenesbe hozni a járművünket, kitisztulnak a lámpák fényei. Elindítok arra egy rakétát. Gyorsan süvít felé. Ám Zsolt éppen ki tudja kerülni. Ezt nem hiszem el! A lövedék egy tank roncsába csapódik. Egy rakéta maradt. Neki pedig ki tudja, mennyi van. Nyilván több, mint nekünk.
- Kapaszkodj, Angéla! – kiáltja Maja.
Hirtelen tőlem jobbra fordulunk és egy iszonyatos nagy csattanást hallok. Az egész jármű beleremeg. Majdnem kiesek a székből. Megszédülök, teljesen kizökkenek. Sűrű hó száll a levegőbe, mely a törmelékekkel együtt hull alá. Egy koromsötét útszakasz kezd előttem kirajzolódni.
Áttörtük az alacsony elválasztó falat. Most a szembejövő sávban haladunk. Nem mintha volna itt forgalom, azonban mégis pánikba esem egy pillanatra. Gyorsan visszalendítem magam a jelenbe, megrázom a fejem és igyekszem kizárólag a monitor képére koncentrálni. Idő kérdése, mire felbukkan Zsolt. Hacsak nem párhuzamosan halad mellettünk. Könnyedén lemaradhat, ha a mi sávunkban kevesebb roncs van. Bevillan előttem egy rémkép, melyben pontosan mellettünk töri át a falat. Oldalra fordulok a toronnyal, de semmit sem látok. Kikapcsolta a fényeket? Nyilván az éjjellátó képét figyelve halad mellettünk a roncsok takarásában.
Maja gyorsítani kezd. Talán ő is ettől fél.
- Látod őt, Maja? – kiáltok hátra.
- Nem! – feleli. – De biztosan meg akar lepni minket! Készülj fel!
- Lemaradhatott?
- Nem tudom. Mindjárt tisztán fogod látni az utat.
A másik sávban elfogynak a roncsok. Ekkor nem messze tőlünk Zsolt áttöri a falat és hirtelen vakító fénnyel bekapcsolnak a fényszórói. Belefájdulnak a szemeim is. Becélzom és tüzet nyitok rá.
Az Őrangyalom hirtelen balra rántja a kormányt és egy kicsit meg is karcolunk egy roncsot. Zsolt rákapcsol és egyre közelebb van. Hiába záporoznak felé a golyók, megállíthatatlan. Rakétát nem merek használni, mert már csak egy van és nem tudom, mikor kanyarodik Maja.
Az ellenséges speciális jármű alakja egyre nagyobb, ahogy közeledik. A lőszer pedig hiába fogy. Ha ilyen közelről lőnék felé egy rakétát, azzal a mi járművünkben is nagy kárt tennék. Ezt használja ki. Míg mi rendszer szerint, egymást védelmezve harcolunk, addig őt nem érdekli semmi, nem fél semmitől és valamiért még elszántabb, mint bármikor. Ismét bevillan a kép, amikor meglátta Maját. A meglepettség. És az Őrangyalom is úgy nézett rá, mint egy régi, nem éppen kedves ismerősére.
Nekünk csattan. Tolni kezd minket, amitől imbolyogni kezdünk. Zsolt egy kicsit lemarad, de gondolom csak azért, hogy újult erővel ismét nekünk ütközzön. Becélzom ismét a szélvédőt.
- Angéla! – kiáltja Maja. – Kapaszkodj!
Sejtem, mit akar. Bekötöm a biztonsági övet, amit már akkor be kellett volna, amikor beültem a székbe. Elengedem a karokat. Figyelem, amint Zsolt rágyorsít. Hamarosan ütközünk. Ám most mi lepjük meg őt.
Maja hirtelen fékez egyet, mire Zsolt előbb csattan nekünk, mint azt a tervezte. Ismét imbolyogni kezdünk, de ő még jobban. Látszólag ez a szörnyeteg teljesen elveszti a kontrollt a járműve felett.
Az Őrangyalom azonnal gyorsítani kezd, miközben Zsolt teljesen lemarad, kifarol és nekiütközik egy felborult teherautó roncsának. Nem mozdul. Ráközelítek a kamerával. Meg sem moccan. Semmi. Mintha feladta volna. Lehet, sokkot kapott, amiért mi leptük meg, vagy csak mára mégis feladja.
- Nem jön utánunk! – kiáltom előre.
- Új útvonalat fog keresni! – vágja rá Maja. – Nem fogja feladni!
Ám továbbra sem mozdul. Szinte látom magam előtt, amint bámul utánunk azzal a hátborzongató tekintetével. Valóban. Ez a szörnyeteg nem fogja feladni. Ugyanakkor mi sem. Nem állhat az utunkba.
*
Az autópálya kitisztul egy idő után, azaz szinte teljesen eltűnnek a roncsok. Éberen figyelek. A térkép szerint van egy párhuzamos útvonal mellettünk, ám az túl kanyargós ahhoz, hogy Zsolt esetleg utolérjen bennünket. Persze nem becsülöm alá. Tőlem jobbra fordulva lesem a sűrű fákat.
- Maja – szólítom az Őrangyalomat.
- Látsz valamit? – kérdi.
- Nem. Csak kérdeznék valamit, ha lehet.
- Kérdezz.
- Láttam, hogyan néztetek egymásra Zsolttal. Ismeritek egymást?
Sóhajt.
- Igen – feleli.
- Honnan? – kérdem.
- Ez egy hosszú történet.
- Nem muszáj, ha nem akarod.
Csend. Figyelem a fákat, de közben tudnék figyelni egy történetre is.
- Igaz, amit pletykálnak rólam – kezdi. – Hogy a Szent Mihály elmegyógyintézetben voltam. Egészen a háború kezdetéig. Esélyem sem volt a gyógyulásra, ráadásul a szigorított körletben raboskodtam, ahol különböző elmebeteg sorozatgyilkossal kellett együtt élnem. Naponta kétszer kimehettünk az udvarra. Állandóan hol az eget, hol pedig a virágokat néztem. Akkor egy éve döntött úgy a vezetés, hogy az üres udvar helyett egy kertbe engednek minket, ahol persze maximális megfigyelés alatt tartanak minket. Kommandósok figyeltek a falak tetején az őrtornyokból, kamerák voltak felszerelve a fákra. Engem ez nem zavart. A virágok megnyugtattak. Annyira vágytam egy saját kertre. Láttam néhány rózsát és elhitettem magammal, hogy ők az egyetlen barátaim. Ők nem ítélnek el. Ők szeretnek. Úgy voltam velük, mint te a rókával. Állandóan olvastam a tekintetükben. A tekintetükben. Mintha arcuk lett volna. Azt súgták nekem, hogy szeretnek. Néha pedig jelezték a veszélyt is. Ahogyan azon a reggelen is.
Felsóhajt.
- És igazuk volt – folytatja. – Behoztak egy új beteget. Mindenki a cellaajtó kis üvegéhez sietett. Akárcsak én. Láttam, amint végigvezetik azt a hosszú szőke hajú srácot a folyosón. Azonnal libabőrös lettem a félelemtől. Semmi érzelem nem volt az arcán. Úgy bámult maga elé szótlanul, mintha nem is ember, hanem egy gép volna. A szeme sem rezzent. Felénk sem nézett. Próbáltam szuggerálni, hogy felém forduljon, de nem sikerült. A félelem ellenére kíváncsi voltam rá. Suttogtam is neki, hogy nézzen rám. Ám semmi. Viszont éreztem, hogy figyel. Nemcsak engem, hanem mindenkit. Hallottam, hogy Zsoltnak hívják. Hartai Zsolt. Huszonhárom éves és egy másik elmegyógyintézetből szállították át ide. Nemrégiben olvastam, hogy az adatlapja szerint végig a Szent Mihály betege volt, de ez nem igaz. Akkor járt itt először. És már az orvosok is rettegtek tőle.
Rövid csend. Szinte látom magam előtt az egészet.
- Furdalt a kíváncsiság – folytatja az Őrangyalom. – Délután az udvaron álltam. A rózsáimmal beszélgettem halkan. Veszélyt jeleztek. És nem csak ők. A hangok is fejemben. Azt súgták mindannyian, hogy ne forduljak meg. Ám én természetesen megfordultam. Zsolt ott állt egy fa mellett. Mozdulatlanul. A tekintete továbbra is olyan volt, akár a gépnek. Kifejezéstelen. Hideg. De valahogyan, mégis éreztem benne a gonoszt. Ott volt végig. Ám nem ijedtem meg tőle. Lassan megindultam felé. Mosolyogtam. Nem érdekelt, hogy rémísztő. Egy barátot láttam benne. Aztán jelzett a csengő a fejemben. Félúton megtorpantam. Zsolt nem mozdult, de mégis éreztem, hogy készül valamire.
Egy-két percig nem mond semmit. Remélem, nem okoztam bajt neki azzal, hogy erről kérdeztem. Felsóhajt.
- Egy éven át igyekeztem kerülni őt – kezdi. – Gondoltam, hogy ez őrültebb, mint én, vagy bárki más a körletben. A virágaimért éltem. Télen pedig a szállingózó hópelyhekért. A szüleim is gyakran meglátogattak és hoztak könyveket. Önmagam árnyéka voltam. A hangokat pedig semmi mulasztotta el. Sem a gyógyszerek, semmi. Megtanultam együtt élni ezzel. Zsolt eközben változatlanul hol engem, hol pedig másokat bámult. Méricskélt. A haja már rövid, katonás volt. Nagyon jól állt neki. Próbáltam persze kerülni. Tudtam, hogy figyel, de én nem néztem rá. Csak akkor, amikor valaki mást figyelt.
- Sosem szólalt meg? – kérdem.
- Előttem sosem. A többiek persze hallották, hogy néha suttog valamit. Valami összefüggéstelen, szürreális mondatot ismételget. Ám én sosem hallottam a hangját. Egy idő után pedig nem is érdekelt. Egyik éjjel azonban egy rémálomból riadtam fel. Szétnéztem a sötétben, de nem láttam azokat árnyakat, melyek üldöztek. Éppen kezdtem megnyugodni, amikor észrevettem, hogy résnyire nyitva áll a cellám ajtaja. Aztán az ágyam végében megláttam Zsolt szemeit megcsillanni a holdfényben. Ott állt. Mozdulatlanul a sötétben és figyelt. Rövid ideig megszólalni sem tudtam. Reszkettem. Utána olyan hirtelen támadt rám, hogy alig tudtam védekezni. Kirángatott az ágyból és a falhoz vágott. Dulakodni kezdtünk. Végül kilöktem a folyosóra. Becsuktam az ajtót, amit ütlegelni kezdett. Sikoltottam, de ő csak ütötte az ajtót. Nekiszaladt. Láttam az arcát a tükörben. Még csak nem is feszült meg. Rezzenéstelen tekintettel szaladt neki az ajtónak újra és újra, míg el nem találta egy altatólövedék.
- Te jó ég – súgom.
- Onnantól kezdve folyamatosan egymást figyeltük. Ő támadásra készült minden pillanatban, én pedig védekezésre. Többször megküzdöttünk egymással hol az udvaron, hol pedig a folyosón. Zsolt könnyedén kiszabadult az őrök fogságából és azonnal nekem rontott. Az orvosok végül külön időben engedték ki az udvarra. Engem védtek, az én pártomon voltak. Aztán a helyzet annyira eldurvult, hogy Zsoltot teljesen elkülönítették egy külön, maximálisan ellenőrzött cellába egy másik épületbe. Innentől kezdtem jobban lenni. Úgy nézett ki, hogy javulni is kezd az állapotom. De jött a háború. Az intézetet ki akarták üríteni és egy újonnan felállított katonai bázisra akartak minket költöztetni. Végül több rakéta is eltalálta az épületet. Aki tudott, megszökött.
- Zsoltnak is sikerült.
- Igen. Láttam amint a lángoló épületet nézi odakinn. Utána felnézett az ablakom felé. Egyenesen a szemembe bámult. Percekig csak figyeltük egymást. Mintha azt akarta volna mondani, hogy „még találkozunk”. Aztán megfordult és egyszerűen csak elindult az erdő irányába. Nem félt. Pedig folyamatosan támadtak minket a vadászgépek. Sokáig álltam ott, míg végül valaki központilag kinyitotta az összes cellaajtót. Megszöktem. Az állapotom pedig napról napra romlott, míg végül jelentkeztem önkéntesként a hadseregbe. Tudtam, hogy egy nap újra találkozom Zsolttal is, úgyhogy erősebbnek kellett lennem.
- És most itt van.
- Igen. Amikor megtudtam, hogy találkoztál vele és hogy téged üldöz, el akartam menni érted. Csatlakozni akartam a kereséshez. Meg akartam szökni innen az orvosom engedélye nélkül. De elfogtak. Nagyon aggódtam érted.
Behunyom a szemem, utána kinyitom. Maja felsóhajt.
- Aztán persze örültem, hogy épségben visszatértél - folytatja. – Gondoltam, elmondom neked, hogy ismerem, de az igazság az, hogy magamban is le akartam zárni ezt az egészet. Rettegtem attól is, hogy visszaesek.
- Jól van, megértelek – mondom lágyan. – Köszönöm, hogy értem akartál jönni.
- Ne viccelj. Tartozom neked. Örökre az adósod vagyok azok után, hogy…
- Ne – vágok közbe. – Ne mondj semmit. Az régen volt. És minden jól alakult végül.
Hosszú csend telepszik ránk. A monitort figyelem és keresem a veszélyforrást.
- Igen – sóhajtja Maja. – Megmentettél.
Legszívesebben magamhoz ölelném. Ahogy Nikit is. Megint felvetül bennem a gondolat, hogy el kéne menekülnünk a háború elől. Mindhárman megszökhetnénk és valahol új életet kezdhetnénk. De hol? Az egész világ romokban áll. Nincsen egyetlen biztonságos hely sem. Sehol. Ki tudja meddig.
- Kapaszkodj, Angéla! – üvölt fel Maja hirtelen.
Rémülten fordulok felé és akkor látom a szélvédőn keresztül, amint Zsolt szemből közelít felénk szélsebesen.
A fényszórók közelítenek.
Közelítenek.
Itt a vég.
folyt.köv.
- augusztus 12-18.
Budapest
