Nagyprónay János

A KIS ANGÉLA KRÓNIKÁI

5.évad/12.rész

A lélek mélyéről

            Elkövetem azt a hibát, hogy lenézek az alattam tátongó mélység félhomályába. A földszinten tartunk a fogódzkodók melletti ábra szerint. Alattunk pedig a mínusz harmadik emelet fémpadlója várja, hogy egy figyelmetlen mozdulattal lehulljunk hozzá. Felnézek a szépen haladó Majára, aki hirtelen megáll.

            - Ne nézz le! – súgja aggodalommal a hangjában. – Sose nézz le, csak ha hallasz valamit felfelé törni.

            A lelkem mélyére emlékeztet. Ott is sötétség honol a fénnyel keveredve. A fájdalom azért, ami elveszett. És a félelem azért, ami elveszhet bármelyik pillanatban. A Nővérem Harmatka fogságában. Ne, Angéla. Azt teszed, amit tenned kell. Csak így szabadíthatod ki. Szedd össze magad. Menni kell tovább. Hiába nyílt meg alattad a pokol itt a titkos vészkijárat mélységében. Igyekezz felfelé!

            Megindulok és erre Maja is folytatja a mászást. Ha jól emlékszem négy emelet van hátra és onnan megtámadhatjuk Harmatkát, valamint a mellé állt katonákat. Nagyon hidegek ezek a fogódzkodók. Odakint tél van, a fűtést pedig csak olyan helyeken kapcsolják be, ami nem számít titkos vészkijáratnak, nehogy a hőérzékelők és a drónok felfigyeljenek rá ilyen helyzetekben.

            Megtorpanok. Halk ismétlődő zajt hallok.

            - Maja – súgom.

            - Mi az? – kérdi.

            - Hallod ezt?

            Megáll. Fülel. Én is. Sípolások. De nagyon halkan. Körbenézek ezen a liftaknához hasonló helyen. Nem tudom megállapítani merről jöhet. Egyik pillanatban mintha felettünk volna, aztán mintha mellettem, aztán alattunk.

            - Hallom – súgja Maja. – Járőrdrón.

            - Honnan jöhet? – kérdem.

            Mintha felettünk volna. Elvileg csak onnan jöhet. A szellőzőrácsok körülbelül egymástól félméteres távolságban sorakoznak egymás alatt. Viszont túl keskenyek ahhoz, hogy egy lebegő járőrdrón elférjen azokban a járatokban. De kell lennie néhány nagyobb szellőzőnek is emeletenként.

            - A nagyobb szellőzőkből jutott be – állapítom meg halkan. – Vagyis az azoknak álcázott járatokból.

            - A legközelebbi az első szinten van felettünk – bólint Maja, aztán felnéz.

            A fegyverével arra céloz. Fülelünk. Ledöbbenek. Most már tudom honnan jön. Lassan lenézek a mélységbe. Ekkor a háromemeletnyi mélység alján egy vörösen villogó fényt pillantok meg.

            A fegyveremmel arra célzok és gondolkozni is elfelejtek az ijedségtől. Egy rakétát indítok meg felé, mire a drón hangosan szirénázni kezd és a vörös fény hirtelen eltűnik. A lövedék becsapódik és hangos robbanás rázza meg járatot. A lángok majdnem a mínusz első szintig jönnek fel.

            A gép még mindig szirénázik és egyre hangosabban. Minden bizonnyal már el is küldi a jelentést Harmatkának, aki pillanatok alatt összerakja a képet. De szerintem jól tudja, hogy itt vagyunk.

            - Húzódj a falhoz, Angéla! – kiáltja túl a lármát Maja.

            Azonnal úgy teszek és látom, amint egy gombnyomással élesít egy gránátot, majd elengedi. Az zuhanni kezd, aztán leérve gurul egyet. A robbanás után a sziréna is megszűnik és feszült csend telepszik ránk. Fülelünk. A járőrdrónok mesterséges intelligenciák és a taktikájuk sokkal kifinomultabb néha, mint bármelyik emberé. Lehet, hogy csak elhiteti velünk, hogy megsemmisült.

            Ekkor hallok valami forgó, pergő hangot. Forgótárak. Azonnal golyók záporoznak felénk. Azonban mintha nem akarna minket eltalálni, a drón csak a levegőbe lő a felső szintek irányába.

            - Maradj a falnál, Angéla! – kiáltja Maja kétségbeesetten, majd elindít egy rakétát.

            Az becsapódik és a robbanás megvilágítja a mélységet. A járőrdrón lángoló darabokra esik. Csak figyelem a fényeket és már biztos vagyok benne, hogy ez nem automata gép volt, hanem távirányítással működött. Könnyen eltalálhatott volna minket, de tudatosan kerülte. Ránk akart ijeszteni.

            - Ez Harmatka volt – súgom. – Ő irányította. Vagy valamelyik embere.

            - Igen – bólint felettem Maja. – Tudja, hogy itt vagyunk. Vagy legalábbis jól tippelt.

*

            A második szinten húzódó, szellőzőnek álcázott, sötét járaton szaladunk végig. Itt már ki tudunk egyenesedni, így könnyebben haladunk előre. Vagyis haladnánk, ha nem csak néhány apró kis égő világítana halványan. Oldalt nyilak mutatnak az ellenkező irányba, ahonnan jövünk. Hát, persze, hisz ez egy menekülési útvonal, mi pedig visszafelé tartunk a bázisra. Érted megyünk, Niki, mondom magamban. Meg fogunk menteni. Tarts ki! Nemsokára ott leszünk. Nem lesz semmi baj.

            Maja int, hogy maradjak le. Lemaradok, ő pedig befordul egy kanyarban. Aztán azonnal szalad is vissza. Hallom a forgótárakat. Egy drón. Rögtön tüzet nyit és lövedékek záporoznak a kanyarba. Hallani, amint szélsebesen közeledik, miközben megállás nélkül szórja a golyókat. Maja előkap egy gránátot, élesíti, elszámol háromig, próbálja kiszámítani milyen messze lehet a gép.

            Egy villámgyors mozdulattal behajítja a gránátot a kanyarba. A drón szirénázni kezd, majd a robbanás után abbahagyja. A lángoló darabjai a falnak csapódnak. Könnyű volt ez is. Vajon miért?

            - Vissza akar tartani minket – állapítom meg.

            - Tessék? – fordul felém Maja.

            - Harmatka. Vissza akar tartani minket. Mintha időt akarna nyerni.

            - Nem olyan biztos az. Miért tenné?

            - Nem tudom. Nem hiszem, hogy fél tőlünk. És szerintem nem akar elmenekülni. Túl korai lenne.

            Maja elgondolkozik egy pillanatra. Utána int, hogy induljunk.

            - Siessünk – súgja.

*

            Miután kirúgja az egyik szellőző rácsát, Maja kinéz. Felém pillant és biccent. Tiszta a terep. Kimászunk a második emelet félhomályos folyosójára. A trapéz alakú folyosó fényei takarékra vannak kapcsolva. Balra fordulunk és a kanyar felé tartunk. Onnan jobbra kell majd fordulnunk és utána egyenesen haladva eljutunk a liftekig, valamint a lépcsőház ajtajáig. És azután kezdődik az igazi harc.

            Ekkor hirtelen megreccsen felettünk az egyik hangszóró. Azonnal arra szegezzük a tekintetünket.

- Angéla – súgja Harmatka a hangszóróból. – Tudod te, milyen érzés, amikor a lelked meghal?

Behunyom a szemem. Nem szabad erre válaszolnom. Hadd beszélgessen magával.

            - Fájdalmasan kezdődik – folytatja derűs, sejtelmes és izgatott hangon. – Olyan, mintha belemarkolnának a szívedbe és a mellkasod már menekülni akar, de te csak nézed a levegőben szálldogáló, lángoló faleveleket. Az otthonod figyeled egy kősziklán ülve. A fejed lüktetni kezd, miközben szépen lassan pánikba esel. A halálba akarod könnyezni magad, a saras utat nézed a földön és nem akarod elfogadni, hogy ez veled történik. Egy pillanatra kiég az agyad és még csak azt sem tudod, hogy ki is vagy valójában. Még a napszak is elveszik, nem tudod, hogy nyár van-e, vagy tavasz, de akkor rájössz, hogy hideg van és a lángoktól olvad a havas út. A fejed pedig még mindig lüktet.

            Annyira átérzem, amint mond, hogy kezdem megsajnálni. Nem, Angéla. Nem szabad. Elrabolta a Nővéred.

            - Aztán útnak állsz – folytatja Harmatka, de úgy mintha egy tündérmesét olvasna a kandalló mellől. – A lábaid figyeled. Mennek. Szellő fúj. Te pedig még mindig nem tudod elfogadni, hogy ahol szeretet volt, az mostanra teljesen elveszett. Fényes nappalok villannak be a szemeid előtt. Kert. Mosolyok. Finom étel illata. A lábaid csak mennek. Lágy szellő. És már tudod, hogy ez nincs többé. Hibáztatni akarsz valakit. A világot. Igen, vádló leszel. Bosszúra vágysz. És bűnbak híján lassan önmagad ellen fordulsz. Miért nem voltam ott? Miért nem vigyáztam rájuk? Miért ilyen igazságtalan minden? Miért pont velem történt meg? Mit vétettem én? Miért? Mondja meg valaki most, hogy miért!

            Halkan nevet egyet. Mintha csak egy vicces csattanó került volna a mese végére.

            - Megkapaszkodsz egy fában – folytatja tovább kellemes hangon. – Nézed a havat. Nem tud mit tenni érted. Ahogyan a halott fenyő sem, melynek tetejét egy lezuhanó vadászgép perzselte meg. Sóhajtasz. Könnyezel. El akarod mondani valakinek. Az égre nézve beszélsz azokkal, akikkel már nem lehet. Órákig állsz ott. Aztán napokig vándorolsz célok nélkül. A halált várod. És közel is vagy hozzá. Kezd egyre jobban tetszeni a gondolat. És miközben egyik fogság után a másikból szabadulsz, rájössz, hogy egy új élet kezdődött el. Csak még nem tudod, milyen célt követ.

            Megkönnyebbülten sóhajt egyet. Nem látom az arcát, de szinte előttem van, amint elmosolyodik és megcsillannak a zöld szemei. A hangszórót figyelem. Hallom ismét sóhajtani, de ez már szinte örömteli.

            - Találsz egy házat – kezdi a mese új fejezetét. – Pont olyan, mint amilyen régen a tiéd volt. Bent találsz egy repedt tükröt. Elmosolyodsz, mert annyira klisés a helyzet. De tudod, hogy innen már másképpen mész tovább. Izgatottan, megvilágosodott mosollyal nézel bele és akkor lassan elengeded azt a gyönyörű múltat. Hagyod elmenni azokat, akiket elvesztettél. Utána önmagadat is. Rájössz, hogy ez nem is olyan nehéz. Csak megragadod az összes felesleget és kidobod. Visítva nevetsz bele a tükörbe. A ház előtt pedig még senki sem áll, de az utadon már mindenki vár. Csak téged. Gyönyörű érzés, Angéla. Ezután pedig jönnek a célok is. Az enyém pedig, hogy mindenkinek átadjam ezt az érzést.

            Kezdem összerakni. Remélem, nem azt akarja, amire gondolok.

            - Itt van előttem a nővéred, Angéla – súgja. – És tudod, szerintem itt az idő, hogy neked is átadjam ezt érzést. Ez lesz az én ajándékom.

            - Ne! – üvöltöm sikoltva. – Úton vagyok!

            - De ennél jobb játékot gondoltam ki. Ami kellett, azt megkaptam. Többre vágyok, de jelenleg ennyi elég. Persze mindig álmodozom arról, hogy még több ember csatlakozik hozzám. A világ a cél. Láttam egy jövőt, Angéla. Egy jövőt, amikor én uralom ezt a bolygót. Ezüstből készült, fénylő koronát hordok. Megcsillan a fényben. Ott ülök majd a trónomon. Érzem majd nyugalmat. A biztonságot, amit akkor kerestem, amikor bujkáltam a bokrok között, a fák mögött, amikor reszketve hunytam le a szemem éjjelente. Milyen érdekes, nem tudtam, hogy csoda itt van elrejtve az agyamban. Itt volt mindig is. Akkor is, amikor rettegtem. Itt volt az agyamban. A te agyadban is ott van, Angéla. A képesség. Az önfelszabadítás képessége. Ha azt megtalálod, azonnal megvilágosodsz.

            Felsóhajt. Hallok valami furcsa zajt a háttérben. A rókára pillantok. Ő megerősíti az érzéseimet. Maja lassan is felém fordul. Ő is hallja.

            - Megvilágosodsz – folytatja Harmatka. – Úgy bizony. Én már járom az utamat. De te még nem. Ha itt lennél velem, már te is úton lennél. Velem. Velünk. A nővéreddel. Ne félj, még nem fogom bántani.

            Motorzaj. Maja int, hogy kövessem. Azonnal szaladni kezdünk a kanyar felé.

            - De úton leszel – súgja az a szörnyeteg. – Úton.

            Befordulunk jobbra és a folyosó mentén sorakozó, vastag ablakok egyikénél megállunk. Alig égnek odakint a fények. A magas bejárati kerítést figyeljük. Balra egy üres őrtorony. Egy erős zúgást hallunk valahonnan. Vajon honnan jön? Közelebb lépünk az üveghez. Felülről jön a zaj.

            Egy csapatszállító gép suhan el a csillagos égen.

            - Ne! – üvöltöm és elkezdem csapkodni az üveget. – Niki! Ne!

            A gép villódzó vörös fényei egyre csak távolodnak és távolodnak.

            - Ne keseregj, Angéla – folytatja Harmatka. - Ez csupán egy újabb lehetőség számodra. Előbb-utóbb úgyis megtalálsz minket. Rá fogsz jönni, hogy hol van a nővéred. De előbb rá kell lépned arra az útra, ami majd téged is egy törött üvegű tükörhöz vezet. Bele fogsz nézni abba a tükörbe. És mosolyogni fogsz.

            A hangszórók megreccsennek és elhallgatnak, a vörös fények pedig teljesen eltűnnek az éjszakában. Sokkos állapotban figyelem az éjszakát. Hallom Maja hangját, de nagyon lassan fogom fel, mit is mond.

            - Angéla – szólít lágyan. – Angéla.

            Lassan felé fordulok. Látom a kék szemeiben az elszántságot és az irántam érzett aggodalmat.

            - Utánuk megyünk – mondja. – Elindulunk. Oké? Megtaláljuk Nikit.

            - Nem akarom elveszíteni – mondom a síráshoz közel. – Nem veszíthetem el.

            - Nem fogod. Ígérem neked.

*

            Maja elmondta, hol tartja gyógyszereit. A fürdőszobája polcáról leveszem mind a két dobozt, zsebre vágom, aztán kiszaladok a konténerházból az útra. Ő lefékez előttem egy speciális járművel. Kinyitom az oldalsó ajtót és bepattanok. Előre szaladok, átadom neki az orvosságot és beülök mellé. Bezárom az ajtót egy gombnyomással, Maja pedig sebességbe kapcsol.

Rövidesen már egy kis erdőmenti úton haladunk és a monitorokat figyelem. Sehol sincs jele a gépnek, amivel Harmatka elhagyta bázist. A távolban jelez repülőket, de azok vadászgépek, valamint drónok. Egyetlen csapatszállító sem látszik.

            - Nem látom őket – súgom.

            - Nem is fogod – mondja Maja. – Leárnyékolták magukat.

            Eszembe jut valami. Nemesvámos. Igen. Harmatka házában lehet a kulcs. Valamit biztosan otthagyhatott nekünk. Biztosan alaposan eltervezte a dolgot. Ha pedig mégsem hagyott ott semmit, akkor hibázni még hibázhatott. Egy térkép, egy terv, vagy bármilyen nyom maradhatott, amin elindulhatunk.

            Maja felé fordulok.

            - El kell mennünk abba a házba, ahonnan elhoztunk Harmatkát – mondom neki.

            - Hátha hagyott valamilyen nyomot?

            - Kell lennie valaminek.

            - Rendben. Mondhatod az irányt.

folyt.köv.

2023.június 24-30.

Budapest