Nagyprónay János

A KIS ANGÉLA KRÓNIKÁI

5.évad/4.rész

A démon

            Az éjjellátó kamerán keresztül figyeljük, amint ez a szörnyeteg belép a romos áruházba. A törmelékeken lassan, óvatosan lépdel, többször a lába elé pillant, feltehetőleg csapdákat keresve. Most már biztosan tudja, hogy itt vagyunk. Persze, gondolhatná akár azt is, hogy ellenállók, vagy rablók rejtekébe merészkedik, de szerintem érzi a jelenlétem. Zoéra pillantok, aki a monitorokon keresztül figyeli őt. Igen, Zsolt egészen biztos lehet abban is, hogy nem vagyok egyedül.

            - Tudja, hogy itt vagyok - súgom. – És hogy nem vagyok egyedül.

            - Lehet – bólint Zoé. – De azt nem tudja, hogy csak ketten vagyunk.

            - Teljesen mindegy. Szembeszállt egy egész katonai bázissal. Nem fog megfutamodni.

            Zoé vet felém egy neheztelő pillantást.

            - Mindig ilyen pesszimista vagy? – kérdi.

            - Igen - vágom rá.

            - Ma éjjel nem leszel az. Jó? Megpróbálod?

            Felsóhajtok.

            - Valamivel el tudunk innen tűnni? – kérdem.

            - Persze – feleli Zoé. – De ez a Zsolt fog eltűnni innen hamarosan.

            Túl optimista, vagy csak nem árulta el, hogy mennyi csapda van az üzlettérben. Azt hiszem, a legjobb, ha most reménykedek. Próbáld meg, Angéla. Lehet, hogy Zsolt tényleg elmegy innen, mert nem talál senkit.

            Látom, amint az egyik kasszához lépdel. Hirtelen megtorpan. Valamit nagyon figyel ott. Aztán odalép a forgószékhez. Leguggol és alaposan szemügyre vesz valamit. Nyilván észrevett egy csapdát.

            - Ügyes – súgja Zoé. – De ez még nem minden.

            - Egy csapda volt ott? – kérdem.

            - Nem. Egy vészjelző. A csapdák odébb vannak.

            Zsolt lassan felegyenesedik, majd tőle balra alaposan átnézi a pénztárt. Nagyon higgadtnak tűnik, nem sieti el a dolgokat. Egy kicsit olyan, mint egy építész, aki most leellenőrzi az eddigi munkálatokat. Úgy tűnik, nem talál semmit. Belép az üzlettérbe. Megáll. Tőle balra, majd jobbra fordítja a fejét. Olyan jó lenne, ha ellenkező irányba indulna el. Ami ez esetben a jobb oldal.

            És arra indul. Jól van. Akkor lesz egy kis időnk eltűnni innen. Igen, ráveszem Zoét, hogy varázsolja elő azt a járművet, amit rejteget. Remélem, hogy nem egy bicikli, vagy roller. Le kell hagynunk egy speciális járművet.

            - Milyen járműved van? – kérdem Zoétól.

            - Nem mindegy? – veti oda ingerülten.

            - Csak, mert most kellene elindulnunk. Szépen csendben.

            A lány felém fordul.

            - Mégis milyen katona vagy te? – teszi fel a jogos kérdést. – Hogy félhetsz ennyire? Állítólag egy védelmező vagy. Nem ezt mondtad?

            Elszégyellem magam. Sóhajtok, aztán monitorokhoz fordulok. Igaza van. Nem kéne ennyire félnem. Ennél sokkal rosszabb helyzetbe is kerültem már. Persze ebből jónéhány pont a mai napon történt velem. Ki vagyok merülve. Teljesen. Ilyen fáradt már nagyon régen nem voltam. De ébernek kell lennem.

            Zsolt óvatosan halad előre a rossz irányba. Elkezdek reménykedni. Szinte látom magam előtt, amint ez az őrült végigsétál a kasszasoron, majd végül feladja és szépen kimegy az első kijáraton. Ugyan már, Angéla.

            Zoé kattint egyet és a bal szélső monitoron felülnézetből látjuk a képet. Zsolt hirtelen megáll egy polcnál. Tőle balra fordul. Egy darabig figyel, majd megindul arra. Egy újabb kattintás már szembejön velünk. Egy polcon lehet a kamera. Szerintem észrevette. Eszembe jut valami.

            - Letakartad valamivel ezt a kamerát? – kérdem.

            - Az állványba szereltem – feleli Zoé. – Nem láthatja, mert először is le van árnyékolva, másodszor pedig jól el van rejtve. Az éjjellátóval sem egyszerű megtalálni. Sőt, nappal is lehetetlen volna.

            - Egyenesen felénk jön.

            - Nem hiszem, hogy azért.

            - A sisakja el van látva éjjellátóval, hőkamerával és térképpel.

            - Ezeket mind kijátszom a tőletek lopott rendszerrel.

            - Szerintem az elektromosságot is képes észlelni. A jeleket.

            - Ha le vagyunk árnyékolva, esélytelen.

            Zsolt óvatos, higgadt léptekkel közelít felénk. És mi több, célirányosan. Teljesen egyértelmű, hogy észrevett minket. Nem látni az arcát, de úgy érzem hunyorog, összpontosít egy cél felé.

            - Nincs arra csapdád? – kérdem.

            - Egy picivel odébb csak – feleli Zoé.

            - Talán nem veszi őket észre.

            - Nem fog arra menni. Mindjárt megfordul és kisétál innen.

            Inkább nem mondok erre semmit. Zoé túlságosan bízik a védelmi rendszerében, ami egyrészt érthető, mivel egészen idáig sikeresen megvédte őt. Egészen idáig, igen. Miattam került bajba.

            Zsolt ekkor megáll a kamerával szemben. Hát persze. Azt nézi, pedig Zoé szerint nem kéne látnia. A sisakja legújabb gyártmány, az árnyékolási technika pedig régebbi lehet. Nem tudom.

            - Észrevette, Zoé – súgom rémülten.

            - Igen, látom – mondja csalódottan. – De hogyan?

            - A legmodernebb sisak van rajta.

            - Az képes látni akkor is, ha leárnyékoltuk magunkat?

            - Nem tudom. De lényeg, hogy már tudja, hogy figyeljük. Percek kérdése és megtalál minket.

            Zoé felém fordul. Elszánt a tekintete.

            - Hát csak jöjjön ide – mondja. – Nincs esélye velünk szemben.

            Elmosolyodok. Bár ilyen bátor volnék, mint ő.

*

            A rókára pillantok, miközben Zoé kihúz az ágy alól egy hasonló gépfegyvert, mint amilyen nekem van. Ezt az egyet elfelejtette megemlíteni, csak két pisztolyról beszélt, ha jól emlékszem.

            - A róka a barátod? – kérdi.

            - Igen – felelem.

            - Kitől kaptad?

            - Találtam. Egy éve.

            Rám se nézve visszaül a monitorokhoz. Én pedig mellé a konyhából szerzett székre. Látni, amint Zsolt óvatosan halad előre. Csapdákat sejt. Szerintem összeállt neki a kép. A teória szerint én bemenekültem ide és találkoztam valakivel, aki a szövetségesem lett. Biztosan ezt sejti. Egyértelműnek tűnhet.

            Megáll azelőtt a többihez képest tiszta padlócsempe előtt, amire kis híján ráléptem. Alaposan szemügyre veszi. Tesz egy lépést jobbra, miközben le sem veszi róla a szemét. Kikerüli és folytatja az útját. Ahogy halad előre, elkezd lassulni. Mintha sejtene valamit. Megáll egy üres polc mellett. Tőle jobbra fordul. A padló felé pillant, aztán az áruház végébe. Valamire rájött. Megindul abba az irányba.

            Zoé kattint egyet és a monitoron már szemből látjuk. Zsolt a kamera felé lépdel és egyre magabiztosabb. Hirtelen megáll. Egy darabig mozdulatlan marad. Aztán a gépfegyverével a kamera felé céloz.

            - Ez baj – súgja mellettem Zoé. – Megtalálta.

            - Mit? – kérdem.

            Zsolt elindít egy rakétát, majd eltűnik az összes monitor képe. Zoé felsóhajt. Most először látom rajta a félelmet. Vet felém egy kétségbeesett pillantást, aztán visszafordul az elsötétült monitorokhoz.

            - Megtalálta a kamerák fő áramforrását – mondja. – Az összeset elintézte. De hogyan látta?

            - Ez most már teljesen mindegy – mondom. – Meg fog találni minket és innentől ő van győztes helyzetben.

            Zoé felém fordul. A félelem eltűnt a tekintetéből és átvette a helyét az elszántság.

            - Nem győzhet – közli halkan. – Megvédem az otthonomat. És téged is.

*

            Az ajtóra célozva állok a kis előszobában. Szinte látom magam előtt a rémképet, hogy Zsolt hamarosan berúgja és lángokat lövell felém. Olyan, mint egy démon. A pokolból jött el értünk.

            Közelebb lépek az ajtóhoz. Tudom, rossz ötlet, de muszáj. Hallgatózni akarok. Annak ellenére, hogy nem sok mindent fogok hallani, lévén, hogy két ajtó választ el minket a sötét raktártól. Fülelek. Semmi.

            - Angéla – súgja Zoé a szobából. – Gyere!

            Vetek még egy pillantást az ajtó felé. Talán Zsolt ott áll mögötte. Biztos vagyok benne. Belépek a szobába, jobbra fordulok és meglátom Zoét, aki a konyhából int nekem, hogy kövessem. Belépek és látom, amint eltol két egymásra rakott ládát a konyhapult másik végéből egészen jobbra a mosdó ajtajáig.

Egy konyhaajtót látok a falhoz állítva. Zoé elveszi azt onnan és egy nagy rést pillantok meg. Olyan, mintha egy nagyobb szellőző volna. Hideg jön onnan. Leguggolok, de nem látok semmit a sötétségen kívül.

            - Te csináltad? – kérdezem.

            - Igen – feleli büszkén. – Egy hónapja készült el.

            - Hová vezet?

            - Ki innen.

            Felnézek rá.

            - Akkor mégis elmegyünk? – kérdem.

            - Nem – rázza meg a fejét. – Meglepjük. Meg fogja találni a búvóhelyemet. Arra számít, hogy itt vagyunk.

            - Értem. Mögé kerülünk. Oké.

            - Na, ennyi.

            - De jobb, ha tudod, hogy golyóálló a ruhája, valamint a sisakja is. Vannak rakétái, valamint egy lángszórója és…

            - Egy speciális járműve – vág közbe. – Igen. Még azt is felhasználhatjuk ellene.

            Túl optimista. Vagy én vagyok túl pesszimista. A járat felé fordítom a fejem.

            - Mutasd az utat – mondom.

*

            Ez rosszabb, mint bármelyik szellőzőjárat, amiben eddig jártam. Hideg és olyan szag van itt, mint egy pincében vagy egy barlangban. Mondjuk, voltam ennél százszorta rosszabb helyen is. Zoé után kúszok, mindkettőnkön éjjellátó szemüveg van.

            - Nincs messze – súgja. – Mindjárt ott vagyunk.

            - Sok munka lehetett ezzel – súgom.

            - Mivel?

            - Ezzel a járattal.

            - Majdnem másfél évig szenvedtem vele.

            Fél perc múlva Zoé megáll. A jobb kezével kattint valamit a falon, aztán elhúzza az előtte lévő akadályt. Egy darabig fülel, aztán kikúszik a járatból. Látom a kint autóroncsokat, valamint egy teherautót, amire rádőlt egy villanypózna. Most kezdek igazán félni. Zoé leguggol a járat felé.

            - Gyere – súgja. – Tiszta a terep.

            Megindulok felé. Már majdnem a kijáratnál vagyok, amikor egy sötét árny megjelenik Zoé mögötte és hirtelen elragadja.

            - Ne! – kiáltom. – Ne!

            Hallom, amint valaki tüzel. Hallom Zoé kétségbeesett sikolyát, aztán egy hatalmas csattanás után síri csend. Reszketek. Ne! Zoé! Ne! Azonnal kúszni kezdek előre. Nem érdekel, hogy én is bajba kerülök.

            A kijáratnál balra, majd jobbra nézek, de nem látok mozgást. Kimászok onnan, kiegyenesedek. Körbefordulok, de nem látok senkit. Egy parkolóban vagyok és az épület melletti járdán észreveszek valamit a földön. Remegve lépkedek oda. Ahogy közelítek, látom, hogy Zoé sisakja. De ő sehol.

            Patakokban folynak a könnyeim. Én sodortam veszélybe őt. Én tehetek erről. Miért hagytam, hogy segítsen? Mennem kellett volna tovább! Egy kattanást hallok magam mögött. Azonnal odafordulok.

            Semmi. Olyan volt, mintha visszhang volna. Fülelek. Zihálok, reszketek, de próbálok csendben maradni. Még egy kattanás valahonnan a teherautó irányából. Odacélzok a fegyveremmel.

            - Angéla! – kiáltja Zoé valahonnan.

            Balra fordulok, mert szerintem onnan jött.

            - Zoé! – kiáltom.

            - Angéla! – kiált ismét. – Menekülj!

            - Nem hagylak itt! Zoé!

            - Ne! Ne! Ne!

            Szaladni kezdek a hang irányába. Megkerülök egy autóroncsot, de rögtön egy másik állja az utamat. Felugrok a motorháztetőre és átcsúszok a túloldalra. Megbotlok valamiben. véletlenül tüzelek egyet a levegőbe, aztán elterülök a földön.

            Felpattanok és a roncsok fedezékében szaladok előre.

            - Ne! – kiáltja Zoé kétségbeesetten.

            Ismét kattanást hallok. Aztán hallom, amint működésbe lép a lángszóró és már látom is fényt. Zoé sikoltozni kezd.

            - Ne! – kiáltom. – Zoé! Ne!

            Nem messze tőlem robbanást hallok és a lökéshullám egy autó roncsának repít. Minden elsötétül előttem.

            Zuhanok.

            Egyre mélyebbre.

folyt.köv.

2023.április 22-28.

Budapest