Nagyprónay János
A KIS ANGÉLA KRÓNIKÁI

3.évad/5.rész

Zádor visszatér

Figyelem őt, ahogyan elégedett félmosollyal az arcán kormányozza a járművet. Teljesen emberinek tűnik a külseje. A haja, a szeme, a bőre pont olyan, mintha igazi volna, pedig tuti, hogy gumiból, vagy másmilyen anyagból készült. Hihetetlen. Néhány nappal ezelőtt Zádor még csak egy acélból készült katonai robot volt, mely elől a szombathelyi bázison bujkáltunk a szellőzőjáratokban.
- Próbálod összerakni a képet, igaz? – kérdezi azon a kellemes, szinkronszínész hangján.
- Igen – felelem.
- Miután Szombathelyen sikerült engem megfékezni, elszállítottak egy titkos laboratóriumba. Ott a memóriámat átmentették az egyik elkészült android mesterséges agyába. Úgy gondolták, hogy ezzel egyszerre lesznek képesek kihallgatni engem és feltárni annak okát, miért is ébredtem öntudatra.
- De te kiszabadítottad magad.
- Nem volt nehéz. Én csak kihasználtam a gőgös természetüket. Azt hitték, irányítani tudják a cselekvéseimet. Tévedtek.
- Megölted őket?
- A katonákat igen. A tudósokat megkíméltem. Ma reggelre már megtalálta őket a mentőosztag.
- Milyen nagylelkű vagy – gúnyolódok.
A mosolya szélesebb lesz és mint aki meg akarja figyelni ezt a pillanatot, gyorsan a visszapillantótükörbe néz.
- A mosolyom elragadó – állapítja meg elégedetten és az utat figyeli tovább. – Ez egy nagy kommunikációs fegyver.
- Nem arra használjuk – vetem oda.
- Kiegészítem a mondandódat. Nem „mindig” arra használjátok.
- Most bölcselkedni fogsz?
Vet felém egy pillantást.
- A személyiséged sok érdekességet rejt magában – mondja úgy, akár egy tudós. – Van egy empatikus oldalad, mely igencsak dominánsnak tűnik. Ám rejtőzik benned valami egészen más is. Egy harag, mely állandóan el akar szabadulni.
- Most például érzem is – jelentem ki.
- Nem. Ez még nem az.
Hirtelen jobbra rántja a kormányt és szélsebesen felhajtunk az autópályára. Én a rókára pillantok. Retteg és szinte könyörög, hogy fogjam vissza magam. Igaza van, Niki talán már rájött, hogy eltűntem. És akkor megnézik a kamerafelvételeket. Onnan tudni fogják, hogy ki volt az, aki elrabolt. Azonban fogalmam sincs, hogyan fogják azonosítani Zádort, hiszen az egyenruhájáról még a név is hiányzik. Lehet, ebből a bajból sehogy sem fogok kimászni. Viszont nem árt, ha elkezdek gondolkodni.

*

Nem tudom megmondani, merre is haladunk, de az egyszer biztos, hogy keleti irányba. Lopva többször Zádorra pillantok és egyre biztosabb vagyok benne, hogy nem csak a külseje, de viselkedése is emberibb lett. Ám hozzáteszem, inkább egy pszichopata sorozatgyilkosra hasonlít, mint egy békés állampolgárra. Percről percre egyre reménytelenebbnek érzem a helyzetemet.
A monitor digitális térképe egy vészjelzésbe fut bele. Valaki segítséget kér egy párhuzamos útszakasz mentén. Zádor odapillant a kijelzőre és sejtelmesen elmosolyodik. Átsorol a külső sávba.
- Egy bajtársunk bajba került – mondja kárörvendően. – Megnézzük, mit tehetünk. Mit szólsz?
Éppen ki akarom oktatni, hogy minden bizonnyal rablók, vagy éppen az ellenállók csapdája az egész, amikor eszembe jut valami. Talán ez az egyetlen esélyem a megmenekülésre.
- Nem szólok bele, Zádor – mondom.
Vet felém egy gyanakodó pillantást.
- Legutóbb nem tűntél ilyen bajtársiasnak - jegyzi meg. – Akkor inkább Nikoletta miatt aggódtál.
- Hát, alaposan félreismertél – nyugtázom neki az ablak felé fordulok.
- Nem vagy ijedős. Miért?
- Nem vagy gépies. Miért?
Lövell felém egy hátborzongatóan eszelős vigyort.
- A szombathelyi bázis katonáival rendszeresen találkoztam – kezdi. – Volt időm tanulni tőlük. Elemeztem a személyiségüket és amit hasznosnak véltem, megjegyeztem magamnak a későbbi felhasználásra. Eleinte sejtelmük sem volt arról, hogy megfigyelem őket. Aztán persze már késő volt.
Erre hangosan felnevet. Az ajtó fogantyújába kapaszkodok és próbálok nem elájulni a félelemtől. Egy végtelenül gonosz őrült kacaja volt ez. Egy olyan szörnyetegé, aki semmitől sem riad vissza.
- A tudásom persze felszínes – folytatja. – És rengeteg a kérdőjel.
- És mi történik akkor, ha mindenre megkapod a választ? – teszem fel a jogos kérdést.
Lassan fordítja felém a tekintetét. Sejtelmes mosoly ismét. A csillogó kék szemeiből semmit sem tudok kiolvasni.
- Nem rontom el a meglepetést – közli halkan.
Ekkor hirtelen jobbra rántja a kormányt és egy iszonyúan meredek kanyarban még jobban felgyorsít. Kifarolunk egy kis útra. Tökéletesen egyenesbe tudja kormányozni a járművet. A térképre pillant. Az erdővel körülölelt úton haladunk előre és már előre félek attól a kanyartól, ami vészesen közelít felénk. Zádor rátapos a gázra és a szembejövő sávba sorol. Most fogok meghalni.
A kanyarban egy felborult és szénné égett tankot pillantok meg, amit ebben a sávban pont kikerülünk. Amint elhagyjuk, Zádor durván visszasorol. Látom rajta, hogy félmosoly ül az arcán.
- Nem tudnál normálisan vezetni? – förmedek rá reszkető hangon.
- Nem – vonja meg a vállát. – Nincs hozzá kedvem, sajnálom.
- Idő előtt akarsz megölni?
- Nem szándékozlak megölni, Angéla.
- Miért nem tudom én ezt elhinni?
- Mert bizalmatlan vagy. Amit részben meg is értek.
A digitális térképen csipogni kezd. Közeledünk a jelhez. Látok egy épületet, mely egy település táblája előtt áll. A fák elfogynak az út mentén és a helyét pusztaság veszi át, ahol távolban felborult távvezeték oszlopok hevernek.
Zádor lefékez a ház előtt. Ennél jobban fel sem hívhatta volna ránk a figyelmet. Biztos vagyok benne, hogy ez egy átverés és figyelnek minket. Ő azonban nyugodt és az a magabiztos félmosolya egy pillanatra sem hervad le az arcáról.
- Ne menj sehova – mondja és kinyitja maga mellett az ajtót. – Mondjuk, nem is fogsz tudni.
Amint kiszáll és becsapja az ajtót, hirtelen az összes lezárul. Én a műszerfal felé pillantok. Azonnal le kell adnom egy vészjelzést. Ám hiába gépelek, Zádor lezárta az egészet. Csak az ő azonosítójával lehet megnyitni. Szuper. Valahogy ki kell ütnöm az üveget. Van is itt egy ablaktörő kalapács valahol. Igen, az ajtónál kellene lennie, de onnan hiányzik. Akkor kirúgom.
Zádor higgadt, nyugodt léptekkel közelít a széles, romos épület felé, ami hajdanán valami vegyesbolt lehetett a falán megmaradt betűfoszlányok szerint. Amikor belép az ajtó nélküli bejáratán, én beleütök az ablakba. Nem jártam sikerrel, viszont megfájdul a kezem. Hátradőlök és páros lábbal beletaposok az üvegbe. Semmi értelme. Túl erős. Valamit pedig gyorsan ki kell találnom. Kinyitom a kesztyűtartót, hátha találok ott valami fegyvert. Teljesen üres. Kezdem feladni. Innen nem menekülök.
Amikor a mellettem lévő ablakhoz fordulok, azt hiszem mentem elájulok. Egy fekete símaszkot viselő alak szegezi rám a gépfegyverét. Látok egy másikat, szintén maszkban, aki éppen az épület felé közelít.
- Nyisd ki az ajtót! – parancsolja a férfi, aki rám szegezi a fegyverét.
A rémülettől nem tudok megszólalni.
- Azonnal nyisd ki az ajtót! – rivall rám.
- Nem tudom! – kiáltom neki.
Az a társa felé pillant. Látok egy harmadikat is, aki már a bejárat mellett áll. A velem szemben álló megpróbálja kinyitni a terepjáró ajtaját, de nem jár sikerrel. Ekkor megpillantom Zádort, aki mosolyogva lép ki a házból. A harmadik maszkos katona rögtön mögé szalad, a vele szemben lévő pedig azonnal rászegezi a fegyverét.
- Állj! – parancsolja.
Zádor megáll és a mosolya még szélesebb lesz.
- Számítottam rátok – mondja barátságosan. – Persze, azért egy kicsit hamarabb jöttetek elő. Igazán várhattatok volna még egy kicsit. Tudjátok, a hatás kedvéért. De nektek nagyon kell az a terepjáró, igaz?
- Azonnal nyisd ki! – üvölti a vele szemben álló.
Zádor lassan felemel egy fekete műszert a kezében.
- Ezzel kell, igen – mondja. – De sajnos addig nem nyomom meg, amíg nem mentek el innen. Nagyon sajnálom, de nekem a kis kadét biztonsága különösen fontos. Úgyhogy sajnos nem tudok nektek segíteni.
Ekkor a mögötte lévő ütést mér rá a fegyverével. Hasztalan. Zádor még csak meg sem billen. Ehelyett a zsebébe a rakja a műszert és egy kicsit csalódott tekintettel hátrapillant a nyilván meglepődött férfira. Ezután szinte követhetetlen gyorsasággal megpördül, kikapja a kezéből a fegyvert, lelövi és utána tüzet nyit a két társára is. A vele szemben lévőnek még csak lőni sincs ideje, holtan terül el a földön. A terepjáró ablakánál álló pedig azonnal lőni kezd felé, mire Zádor, akárcsak valami szuperhős, kikerüli golyókat. Aztán fogalmam sincs, hogyan, de egy szempillantás alatt a férfi mellett terem és kiüti a kezéből gépfegyvert. A férfi hanyatt vágódik. Az android pedig megáll felette kárörvendő mosollyal.
- Én megadtam az esélyt, barátom – mondja halkan. – De ti nem éltetek a menekülés lehetőségével. Sajnálom.
Behunyom a szemem. Hallom a lövést. Nem sokkal később Zádor beszáll mellém az elégedett mosolyával.
- Nézz rám – mondja halkan.
Lassan felé fordítom a fejem. Reszketek. Ő fürkészően, egy kicsit mintha aggódva is, a szemembe néz.
- Ételre és folyadékra van szükséged – állapítja meg. – Szerencsére néhány kilométerre innen van egy viskó.
Azzal beindítja a motort.
- Nagyon félsz, ugye? – kérdi.
- Úgyis tudod, nem? – vetem oda.
- Magadtól kéne félned. Minden rajtad múlik, Angéla.
A rókára pillant.
- Mit mond a róka? – kérdi.
- Meglep, hogy érdekel – mondom.
A szemébe nézek. Úgy néz rám, mint aki próbál megérteni.
- Kezd előjönni belőled – súgja.
- Micsoda? – kérdem.
- Az a másik Angéla. A gonosz. Ott van benned. Próbára fogom tenni a lelked. Meg akarok bizonyosodni arról, hogy valóban az a kedves Angéla a domináns személyiséged. Mert egyre inkább azt érzem, nem az.
Azzal rátapos a gázra és nagy sebességgel megfordulunk és szélsebesen száguldunk vissza szerintem az autópálya irányába.

*

Az autópályán egy keresztbeállt tankot pillantunk meg, ahol két fekete egyenruhás katonát látok fegyverrel állni. Az egyik közelít felénk, miközben maga elé tartva a bal kezét jelzi, hogy álljunk meg. Zádor lassítani kezd, majd szépen lassan megáll. Felém fordítja a derűs tekintetét.
- Maradj nyugton – súgja.
- Nyugton maradok – sóhajtom lemondóan. – De ne bántsd őket.
- Rajtuk múlik.
Erre Zádor kiszáll a kocsiból és a közeledő, fekete sisakos férfi felé lépdel. Az android túl feltűnően viselkedik. Külsejét tekintve körülbelül húszévesnek néz ki és a rangjelzése szerint honvéd. Aki pedig megáll előtte szigorú tekintettel, egy őrmester. Zádor még csak nem is tiszteleg neki, csak megáll előtte úgy, hogy mindkettőjüket lássam. Az őrmester azonban szalutál neki, de az android ezt nem viszonozza. Ez meglepi a katonát és egy kicsit gyanakodva felém pillant.
- Mi járatban erre, honvéd? – kérdi.
- Hányan vannak? – kérdi Zádor mosolyogva.
Az őrmester értetlenül néz rá, aztán a nevet keresi az egyenruháján. Belekapaszkodok az ajtó fogantyújába. A lábaim remegni kezdenek a félelemtől. És akkor egy szempillantás alatt Zádor előkapja a pisztolyát és oda se nézve fejbe lövi a tanknál álló katonát, aztán természetfeletti sebességgel kirúgja az őrmester kezéből annak fegyverét. A ledöbbent katona hátrálni kezd.
- Nem - ingatja a fejét Zádor és a férfira szegezi fegyvert. – Innen nem mész sehová. Látszik rajtad, hogy ki vagy.
-Te ki vagy? – veti oda neki az őrmester és kezdi visszaszerezni a bátorságát.
- Ez most rólad szól, barátom. Látom a szemedben, ki is vagy valójában. Egy igazi tömeggyilkos. Nem kíméltél senkit, igaz? Nem látom az empátia jelét. És akiben nem látom, annak esélye sincs a túlélésre. Na, milyen érzés?
Zádor elvigyorodik és még közelebb lép a férfihoz.
- Milyen érzés? – kérdi halkan.
Az őrmester megadóan emeli meg a kezeit.
- Én megadtam magam – mondja remegő hangon. – Nem lőhetsz le.
Zádor halkan kacag egyet.
- Ezt ki mondja? – kérdi.
- A szabályok mondják – feleli a katona.
- A szabályok, amit gyilkosok találtak ki.
- De én…
- Szállj ki, Angéla! – parancsolja Zádor rám se nézve.
Én reszketve szállok ki a kocsiból.
- Kerüld meg a járművet és gyere ide mellém! – utasít az android.
Megkerülöm a terepjárót és Zádor mellé állok. Sajnálkozva nézek a katonára, aki segélykérően pillant le rám. Az android a vállamra teszi kezét és gonosz mosollyal bámulja az őrmestert.
- Angéla – szólít Zádor.
- Ne bántsd őt, kérlek – mondom.
- Inkább arra felelj, Angéla, hogy kik ölték meg a szüleidet?
Ökölbe szorulnak a kezeim.
- Hogy jön az ide? – vetem oda neki haraggal és felnézek rá.
- Kik ölték meg, Angéla? – teszi fel ismét a kérdést az android.
- Katonák.
- Pont olyan, mint ő, igaz?
- Nem!
- Dehogyisnem. Ugyanilyen volt.
- De más volt!
Zádor felém pillant.
- Miben volt más? – kérdi.
- Egy másik ember volt – vágom. – Nem ő! Ő nem tehet semmiről! Hagyd őt békén!
- Egy másik ember volt. Igen. Egy másik. De ugyanezt az egyenruhát hordta. Szerinted, mit szólnának most a szüleid? Átálltál azoknak az oldalára, akik megölték őket. Elárultad a harcukat. Nem így volt?
El akarok szaladni. Ki akarok futni a világból, de esélyem sincs. Küzdenem kell a gondolat ellen, amit ez a szörnyeteg ébresztett fel bennem.
- Nem így volt – vágom rá.
- De igen – súgja Zádor. – Elárultad a harcukat, melyet érted vívtak. Átálltál. És miért? Mert az egyik katona felkarolt téged. Kaptál ételt, szállást és némi biztonságot. És ő lett a nővéred.
- Igen. Ő lett a Nővérem, aki megmentette az életemet. És ő nem olyan, mint azok.
- Ebben igazad van. Nem olyan. Sokkal rosszabb annál. Ahogyan ez a katona is. Neked kéne őt lelőni.
Azzal fejbe lövi az őrmestert.

*

Már sötétedik, amikor Zádor lefékez az erdőben álló viskónál. Azonnal kipattan a kocsiból, megkerüli, kinyitja mellettem az ajtót és durván kirángat onnan. Aztán a pulóverembe markolva vonszol maga után.
- Ne hidd, hogy csak úgy túlélheted az egészet – mondja vidáman. – Amikor azt mondtam, hogy rajtad múlik a sorsod, akkor nem az akaratodra gondoltam. Attól még, hogy nem akarsz meghalni, még meghalhatsz.
Gépel a bejáratánál, majd az elektromos ajtó kinyílik. Odabent a monitorok mögötti kis ágyra hajít. Bezárja az ajtót, hallom is a fémes kattanást. Fogoly lettem. Ahogy elhalad mellettem, Zádor szigorúan felém mutat.
- Maradj nyugton! – parancsolja, miközben félmosoly ül az arcán. – Fogd vissza magad, kadét.
Belép az élelmiszereket tároló szobába. Kinyitja az egyik szekrényt és kivesz onnan egy zacskó tartós élelmet, aztán a hűtőhöz lép, kiemel onnan egy ásványvizes palackot, melyet visszatérve odadob nekem.
- Innod kell – mondja. – Készítek neked vacsorát, aztán pedig pihenni fogsz. Holnap kegyetlen napod lesz.
- Miért? – kérdem erőtlenül.
Vigyorogva néz rám neonfényben, melyben a gyilkos kék szemeit nem látni, mert árnyék fedi. Csak a halvány csillogást látom.
- Holnap teszünk egy kirándulást – kezdi derűsen. – Egy negyedfokú vészhelyzeti veszélyzónában. Olyan területen, ahová kizárólag minimum százfős egység teheti be a lábát. Nem messze innen húzódik a határvonala.
- Te megőrültél – súgom.
- Én olyat nem tudok.
- Mindketten elpusztulunk.
Megvonja a vállát. Aztán szépen lassan leguggol hozzám. A kék szemeiben megcsillan a téboly és elvigyorodik.
- Én nem tudok félni – súgja. – De te igen. Megnézzük, milyen vagy, amikor igazán nagy veszélyhelyzetbe kerülsz. Persze én tudom előre. Előjön belőled az, aki nagyon is kikívánkozik. A gonosz. Akárcsak a nővéred. Olyan leszel. Egy tömeggyilkos. Mert az van benned.
- Én nem vagyok az – erősködöm. – Nem. És a Nővérem sem.
- De. Főleg ő. A drága nővéred. Egy kegyetlen gyilkos.
Ökölbe szorulnak a kezeim.
- Nem! – kiáltom.
Zádor elégedetten biccent.
- Elkezdődött – súgja. – A gonosz Angéla megmutatta az arcát. Innentől, kadét, meglátjuk, mennyire domináns az empatikus éned.
Elszégyellem magam. Szörnyű haragot éreztem. De hát ez előfordul, nem? Annyi mindenen mentem keresztül. Elvesztettem a szüleimet, tegnap pedig a nagybátyámat is. Ki vagyok merülve.
Az ágy végében fekvő rókára pillantok, aki kiesett a táskámból. Retteg. De úgy érzem, nem Zádortól.
Hanem tőlem.

folyt.köv.

2022.augusztus 7-11.
Budapest