Nagyprónay János
VALENTINA ÚTJA
8.rész
Menedékek
Izabella behunyta a szemét. Próbálta magát kizökkenteni a helyzetéből, de erre esélye sem volt. Nemsokára vége mindennek. Látta, amint lángok szépen lassan közelítenek felé. Ám nem félt. Felkészült mindenre. Erre képezték ki annak idején. Amikor még katona volt, a kiképzője megtanította arra, miként uralja a félelmeit. Sosem hitte volna, hogy ennyire jól sikerült ezt a tudást elsajátítania. Mennyire büszke lenne rá az őrmester. Talán nemsokára újra találkoznak.
Amikor kinyitotta a szemét, azt hitte képzeleg. Egy ismerős arc nézett le rá. Alexa. A nyomozónő tekintete aggodalmas volt. Ez nyilván egy látomás lehet. Amikor pedig hirtelen elsötétült előtte minden, már szinte biztos volt benne. De miért őt látta utoljára? Mi lehet ennek az oka?
A következő pillanatban már egy padon feküdt és köhögött. Azt hitte, hogy ott fog megfulladni, aztán érezte, hogy valaki a hátára teszi a kezét. Azonnal jobban lett, ám még homályosan látott. Kéken izzó szempárra lett figyelmes. Ahogy lassan tisztulni kezdett a látása, már látta a mellette guggoló Alexát.
- Meghaltam, igaz? – kérdezte a fejvadásznő.
- Nem – súgta a nyomozónő. – Elhoztalak.
- Pedig pont olyan a szemed, mint egy angyalnak.
Alexa elmosolyodott.
- Kértem erősítést – mondta a Fény harcosa. – Mindjárt itt vannak. Elviszlek egy biztonságos helyre.
- Hová? – kérdezte erőtlenül Izabella.
- Majd meglátod.
- Mi ez az egész?
- Hosszú történet. De majd választ kapsz mindenre. Most pihenj.
- Honnan tudtad, hogy itt vagyok?
- Tudtam.
Izabella érezte, hogy el fog ájulni.
- Miért jöttél értem? – kérdezte egyre gyengébben.
- Régi adósság – felelte Alexa és elmosolyodott. – Tudod, én emlékszem arra a fejvadászra, aki kimentett engem egy égő házból három évvel ezelőtt. Az életét kockáztatva mentette meg az életemet. Pedig ott is hagyhatott volna. Senki nem vonta volna kérdőre. De te kihoztál engem.
Izabella lassan behunyta a szemét és halvány mosoly jelent meg az arcán.
- Attól még köszönöm – súgta. – Köszönöm, nyomozónő.
*
A kocsit már Ketteske vezette könnyes szemekkel. Szörnyen fájt neki, hogy nem tudta megmenteni Izabellát. Figyelte, ahogyan az ablaktörlő letörli a szállingózó havat a szélvédőről. Nem tudta, merre tart és hogy van egyáltalán értelme ennek az egész küzdelemnek. Esélytelennek érezte magát.
Azonban maga sem tudta, hogy miért, de hirtelen úgy érezte, Izabellát megmentette valaki. Nem tartotta valószínűnek, ám mégis felerősödött benne ez az érzés. Elég volt a fejvadásznőre gondolnia és az aggodalmat már felváltotta a nyugalom. És ez mosolyt csalt az arcára.
- Remélem, hogy tényleg jól vagy – súgta maga elé. – Remélem, hogy megleled a békét. Én is azt keresem.
Elszántan nézett az ismeretlen út felé.
- És meg is fogom találni – folytatta. – Mert ez az én életem is. Meg fogok küzdeni érte. Kerül, amibe kerül.
*
A hajnali sötétségben érkezett meg a Budakeszin álló gyönyörű villába. Kamilla reszketve állt a tágas nappali fából készült ajtaja előtt. A fejét lehajtotta, a szemeit behunyta, rettegett. Tudta jól, hogy súlyos büntetést fog kapni Szilviától, amiért elárulta a sötét harcosok titkát, miszerint Valentina szövetségesei. A démonlány teljesen összeomlott a gondolattól, hogy végleg elveszítette az úrnő bizalmát. Sőt, a szeretetét is minden bizonnyal. Nem lesz kegyelem. Ő sem bocsátana meg annak, aki ilyen súlyos hibát követ el. Teljesen törvényszerű, hogy számára mindennek vége. Örökre.
Ekkor kinyílt az ajtó és az egyik harcos, Mihály lépett ki rajta. A fekete hajú, húszas éveiben járó srác szigorúan nézett rá a citromsárga fénnyel izzó szemeivel, majd az ajtó felé mutatott.
- Már nagyon vár téged – közölte halkan.
Kamilla rá sem nézve az ajtóhoz lépett, kinyitotta és a padlót bámulva lépett be a tágas nappaliba. Megtorpant. Felemelte a fejét. Szilvia ott állt a kandalló előtt a félhomályban és a lángok fényében csillogtak a szemei.
- Gyere közelebb – súgta az úrnő.
Kamilla remegő lábakkal lépdelt felé, miközben minden erejével azon volt, hogy ne ájuljon el. Végül három lépésnyire megállt az úrnő mellett, aki mozdulatlanul bámulta a lángokat.
- A Fény harcosa eltűnt a szemünk elől - kezdte halkan Szilvia. – Nyilvánvalóan továbbítja az információt a többieknek, akik hamarosan készülődni kezdenek. Ám az árnyékolásomnak köszönhetően rejtve maradunk. Azonban mindent újra kell terveznem. Évek munkáját.
A démonlány szemeiből könnyek szöktek elő.
- Bocsáss meg, úrnőm – rebegte. – Kérlek, bocsáss meg. Jóvá teszem.
Szilvia aggódva fordult felé.
- Miért sírsz, kincsem? – kérdezte.
- Bocsáss meg, úrnőm – súgta Kamilla és kitört belőle a sírás.
Valentina anyja odalépett hozzá és a démonlány legnagyobb meglepetésére gyengéden átölelte őt. Szilvia halkan csitítgatni kezdte a zokogó Kamillát, aki úgy érezte, mindjárt bele fog halni a bűntudatba.
- Kamilla – súgta az úrnő. – Kincsem, te most azt hitted, hogy meg foglak büntetni?
- Megérdemlem, úrnőm – rebegte a lány.
- Édes kincsem. Való igaz, hogy hibát követtél el, de az ilyesmi előfordul. Még velünk is. Én is sokszor követtem el hibát. Néha még sokkal súlyosabbakat, mint te. De tanultam belőlük. Ahogy mindenki.
- Nagyon sajnálom. Jóvá teszem. Ígérem, úrnőm.
- Nézz rám.
Kamilla belenézett Szilvia kék szemeibe. A démonlány látta, hogy őszinte szeretet árad belőlük.
- Sokat szenvedtél – kezdte az úrnő. – Az életed tragédiák sorozata volt, mielőtt találkoztál velem. Otthont adtam neked. Mindenki nagyon megszeretett téged. Ahogy én is. És tudtam jól, hogy remek harcos válik belőled. A legjobb tanítványom vagy. És a hűséged megkérdőjelezhetetlen.
- Boldog vagyok, hogy a tanítványod lehetek – súgta Kamilla, miközben patakokban folytak a könnyei. – Hogy melletted lehetek. Hogy részese lehetek a bölcs és nagy harcodnak az igazságért.
- Látod, erről beszélek.
Ekkor Szilvia ismét magához ölelte a lányt.
- Szeretlek téged, Kamilla – mondta lágyan. – Úgyhogy sose félj tőlem. Nincs okod rá. A menedéked vagyok.
- Én is szeretlek – mondta halkan a lány.
Szilvia elmosolyodott.
- Most pedig iszunk egy finom teát – súgta az úrnő. – Egy nagyon finom gyömbéres teát mézzel. Beszélgetünk egy kicsit, aztán alszunk egy nagyot. Holnap pedig sétálunk egyet városban. Kikapcsolódunk. Ránk fér.
- Örömmel töltöm veled az időmet, úrnőm – mondta Kamilla és egy kicsit megnyugodott.
*
Reggel kilenc órakor megjelentek a cellája előtt. Viktor az őröknek háttal állt és az ablakon át az udvart figyelte, ahol néhány beteg már ott ácsorgott a hidegben. Alig várta, hogy ő is ott legyen és végre álmodozhasson. Az udvaron érezte magát a legközelebb a szabadsághoz és a reményhez, hogy egy csoda folytán ismét kijuthat innen. Negyedszerre. Van rá esély, gondolta magában.
- Bachmann Viktor! – szólította durván az egyik őr.
Ő azonban meg sem rezzent. Mozdulatlanul állt az ablaknál. Erre az őr az ajtóra csapott a gumibotjával.
- Bachmann Viktor! – kiáltotta. – Kezeket hátra!
A srác engedelmeskedett, aztán hagyta, hogy megbilincseljék. Amikor végigvezették a folyosón, nem tudta, hová viszik, de ez egy cseppet sem látszott a tekintetén. Teljesen kifejezéstelen arccal nézett maga elé.
Néhány perc múlva már a terápiás létrehozott szobában ült, ahol a csinos, vörös hajú pszichiáternő, Dr. Radics Petra ült vele szemben. Viktornak hamar feltűnt, hogy most nem abban a szobában vannak, mint eddig. Ezeket a megnyugtató festményeket, ezt a kellemes virágillatot, valamint a fekete és szürke székeket jól ismerte.
- Ismerős a szoba, igaz? – kérdezte a fotelban ülő doktornő.
Viktor válasz helyet lehajtotta a fejét. Petra, aki a leghosszabb ideig kezelte Valentinát, sejtette, hogy a srác bizalmát sokkal nehezebb lesz elnyerni, mint a lányét, ezért továbbra sem adta fel.
- Anna itt várt mindig – mondta lágyan a doktornő. – És mindig örömmel jöttél ide. Tudtad, hogy tőle szeretetre számíthatsz. Ezek voltak a legszebb pillanataid a falakon belül. Te is mondtad nemrég.
Viktor nem reagált. Legszívesebben elmenekült volna. De odabilincselték a székhez. Reménytelen, gondolta magában. Petra közelebb hajolt és így három lépésnyi távolságból próbált elérni egy szemkontaktust.
- Milyennek érzed most? – kérdezte a kellemes, megnyugtató hangján. – Milyen most, Viktor?
- Mit akar ezzel elérni? – kérdezte végül Viktor és a barna szemeiben megcsillant a gyilkos fény.
- Anna nemcsak az orvosod volt. Hanem a szerelmed is.
- Ennek vége. Maga is tudja.
- Vége?
- Igen. Hisz itt vagyunk, nem?
- Ezért lett vége? Vagy már előtte véget ért?
- Előtte véget ért.
Petra figyelte, amint a srác felnéz rá. Gyönyörű szemek, gondolta magában. De gonoszság árad belőle. Félelmetes volt az a kiszámíthatatlan tekintet, de nem ijedt meg tőle. Ahogy Valentinától sem.
- Miért, Viktor? – kérdezte.
- Valentina miatt – súgta az sejtelmesen.
- Mit adott neked Valentina.
- Egy új menedéket.
- És ez a menedék sokkal jobb, mint az előző?
- Igen.
- Mitől jobb, Viktor?
A srác válaszolni akart, de látszólag nem tudta, hogyan is fogalmazza meg az érzéseit. A festményekre pillantott, de azokról Anna jutott eszébe, ezért bosszúsan a doktornő felé nézett, aki állta a tekintetét.
- Mitől jobb? – ismételte meg a kérdést.
- Jobb – felelte Viktor.
Petra hátradőlt.
- Tudod, hogy én kezeltem Valentinát a leghosszabb ideig – kezdte a doktornő. – Jól ismerem őt. Én állítottam a fel a teljes diagnózist. És a közhiedelemmel ellentétben többször is megnyílt nekem.
- Most dicsekszik? – vetette oda Viktor.
- Nem. A bizalmát nem tudtam úgy elnyerni, mint Anna. De többször megemlített nekem valamit.
- Mit?
- Hogy meg akar ölni téged.
Viktor egy pillanatra megdöbbent, de gyorsan elrejtette az érzelmeit.
- Tudom, hogy régen nem szeretett – ismerte el.
- Később sem – vágta rá Petra. – Úgy érezte, hogy elvetted tőle Annát.
- Nem vettem el.
- Két év után Anna elintézte, hogy engem rendeljenek Valentina mellé. És ezt Valentina árulásnak vette.
- Nem volt az.
- De Valentina így érezte. Onnantól kevesebbszer fordult meg ebben a szobában. Anna pedig olyan volt neki, mintha az anyja volna.
- Tudom.
- És azt nem is sejted, hogy Valentina rajtad keresztül akart bosszút állni ezért az árulásért?
- Ez nem igaz.
- De igen. Ezért nem ölt meg a szökése után.
- Ezt maga honnan veszi?
- Ismerem őt.
Viktor lehajtotta a fejét. Ökölbe szorultak a kezei.
- Az udvarra akarok menni – súgta. – Jogom van hozzá naponta kétszer. Csak akkor veheti el tőlem, ha szabályt sértek.
Petra ismét közelebb hajolt hozzá.
- Beszélned kéne Annával – mondta lágyan. – Fel kell élesztened a kommunikációt kettőtök között. Mindkettőtökre gyógyító hatással volna. A te állapotod már így is javulást mutat. Legyen célod, Viktor.
- Minek? – csattant fel a srác. – Sosem leszek szabad ember! Soha! Hacsak nem élek vagy kétezer évig!
- Ha együttműködsz velem, minden lehetséges, Viktor.
- Ezt Annától is hallottam. Az is hazugság volt.
Petra a fejét ingatta.
- Beszéltem Rónaival a minap – kezdte. – Ha javulást mutatsz, akkor tíz év múlva szabadulhatsz. Harminchat éves leszel. Előtted lesz az élet. Anna pedig rendszeresen együttműködik a hatóságokkal. Bár így sem jók a kilátásai, de ha te segítesz neki, akkor ez változhat.
- Most ugye viccel? – vigyorodott el Viktor.
- Nem viccelek.
- Anna van a dolog mögött. Zsarolja magát. A maffiakapcsolataival. Ugye így van?
Petra zavarba jött, de gyorsan összeszedte magát. Biztosan Anna mondta el Viktornak az udvaron.
- Ez nem igaz – felelte meggyőzően.
- Pedig tudom, hogy így van – bólintott Viktor. – Úgyhogy hiába adja elő ezeket a meséket. Nem fogok hinni magának. Most pedig engedjen ki az udvarra. Ott akarok lenni. Hogy Valentinára gondoljak. A menedékemre.
Petra beletörődve bólintott.
- Rendben – súgta.
*
Valentina kinyitotta a szemét. Újra egy bárban ismerkedett meg egy férfival, akinek végül beköltözött a házába. Miután elrejtette holttestet, azonnal aludni ment. Ám hajnalig nem jött álom a szemére. Körbenézett a hálószobában és ismét eszébe jutott Izabella félelmet nem ismerő tekintete. Ez a bátorság teljesen zavarba ejtette az iszonyat lányát, aki soha korábban nem látott még ilyet.
Az éjjeliszekrényről levette a telefonját. Tíz óra múlt hét perccel. Gyorsan megnézte a híreket. És ott volt. Perenyén leégett egy ház. Egy holttestet találtak a pincében. További áldozatról nincs hír. Valentina egyből felélénkült. A pincében a tulaj volt. Izabella pedig a nappaliban.
- Túlélted – súgta maga elé az iszonyat lánya. – Kiszabadítottad magad.
Kinézett az ablakon a délelőtti hóesésbe. Megmenekült. A fejvadásznő talán azért volt ilyen magabiztos, mert volt valami módszere. Valahogyan sikerült neki. Döbbenten ült fel az ágyban. Ismét az ablak felé fordult. Szinte látta maga előtt, hogy az erdőből figyeli őt Izabella. Azonnal az ablakhoz lépett. Még az sem érdekelte, hogy ezzel könnyű célpontot nyújt a támadójának.
A fákat bámulta. Hó takarta a kis utat melyek az erdőbe vezettek. Nem látott lábnyomokat. A főbejáratot odalent eltorlaszolta a fejlett biztonsági rendszer ellenére. Az ablakokra nem is gondolt.
Elmosolyodott.
- Izabella – súgta sejtelmesen. – Milyen ügyes vagy. Remélem, még találkozunk. Izabella. A szép zöld szemeid.
Lement a nappaliba. Persze óvatosan, a pisztolyát a kezében tartva. Odalent a veszély ellenére, valamilyen különös oknál fogva Anna jutott eszébe. Bevillant neki egy emlék, amikor a cellájában ébredve a doktornő volt az első, akit megpillantott. Ott ült az ágya mellett és mosolyogva nézett le rá.
- Miért vagy itt, doki néni? – kérdezte akkor Valentina.
- Mert sikoltottál álmodban – súgta Anna.
- És?
- És bejöttem hozzád.
Az akkor húszéves Valentina felült az ágyban. Farkasszemet nézett a doktornővel, aki kedvesen mosolygott rá.
- Mit értél el vele? – vetette oda az iszonyat lánya.
Anna félelmet nem ismerve közelebb hajolt hozzá. A fekete szemei magabiztosan nézték Valentina kék szemeibe.
- Amint leültem melléd, abbahagytad – felelte a megnyugtató hangján. – Lassan két órája ülök itt.
- Tényleg? – kérdezte döbbenten az iszonyat lánya.
- Őríznem kellett az álmodat.
- Munkaköri kötelességed?
- Nem.
- Akkor mi értelme volt? Hagytál volna sikoltozni tovább.
Ekkor Valentina látta a doktornő szemében a gonoszt. Anna mosolya töretlen volt, de a szemeiben hasonló téboly jelent meg, mint a betegében. Lassan oldalra döntötte a fejét és mintha tanulmányozta volna az iszonyat lányát.
- Olyan vagy, mint én – súgta sejtelmesen Anna. – Pont ugyanaz. Csak még nem tudod.
- Tessék? – kérdezte döbbenten Valentina.
Anna mosolya hirtelen lefagyott és lehajtotta a fejét.
- Menedékre van szükséged – súgta, majd a lány szemébe nézett. – És én mindig itt vagyok.
Valentina visszatért a jelenbe. Döbbenten vette tudomásul, hogy kanapén ül és patakokban folynak a könnyei.
- Doki néni – súgta maga elé. – Miért nem tűnsz el a fejemből? Miért nem? Meg akarsz ölni? Így a távolból?
Egy pillanatig úgy érezte, hogy a sírás fog kitörni belőle, de végül fülsüketítően hangosan felnevetett.
- Doki néni! – üvöltötte.
*
Anna a cellájában állt az ajtónál. Az üvegen keresztül figyelte, amint az őrök az udvarra kísérik a betegek egy részét. Hamarosan őt is vinni fogják, de előbb mindig Viktor kerül sorra. Látni akarta az arcát, mert odakint erre nem sok esélye lesz. Ahogy ott várakozott, hirtelen eszébe jutott Valentina.
Hiába próbálta gyűlölni a lányt, hiába csalódott benne és hiába tekintette egy ideje az ellenségének, az iránta érzett szeretete mindig győzedelmeskedett. Próbált harcolni az emlékek ellen, de ez lehetetlennek bizonyult.
Behunyta a szemét.
- Tűnj a fejemből – súgta maga elé. – Tűnj el fejemből. Te már nem jelentesz nekem semmit sem. Semmit!
Kinyitotta a szemét és várt. Ám Viktor arca helyett Radics doktornő jelent meg előtte megvető tekintettel.
- Viktor már lent van – mondta az fagyosan. – Lassan mehetsz utána.
Anna arca eltorzult a haragtól és ököllel beleütött az üvegbe. A fájdalmat sem érezte, annyira elöntötte a harag.
- Mit műveltél? – üvöltötte.
- Semmit – felelte higgadtan Petra. – Én csak tettem a dolgomat. Beszéltem vele az érdekedben.
- Ha ma nem láthatom az arcát, akkor megöllek!
Petra közelebb lépett az üveghez.
- Még egy ilyen fenyegetés és egy hétig nem mehetsz az udvarra – mondta a kitörés előtti nyugalommal.
- Nem – súgta Anna, miközben a fejét ingatta. – Nem, te pszichiáterek gyöngye. Nem. Tudod jól, hogy mire vagyok képes. Azt is tudod, hogy kik a barátaim. És azt is tudod, hogy ők mindent tudnak rólad. Hogy hol élsz. A legutóbb is tudták. Most sem felejtették el. És hiába hívod a rendőröket.
Anna közelebb lépett az üveghez.
- Tedd a dolgod – parancsolta fagyosan. – És akkor ma a szüleimet hívom fel a barátaim helyett.
Petra nagyot nyelt és lehajtotta a fejét. Tett egy lépést hátra és elindult a körletből kivezető ajtó felé.
Anna háttal az ajtónak támaszkodott. Dávid hamarosan kiszabadítja őt. Pár nap és újra szabad lesz.
- Előbb kaplak el, Valentina – súgta maga felé. – Előbb kaplak el, mint Nóri, abban biztos lehetsz.
*
Valentina a kanapén ülve nézegette Izabella telefonján a hívásokat. Üzeneteket nem talált, sem képeket. Semmi árulkodót. Ám ennek a főnöknek, Attilának a számát beírta a saját mobiljának telefonkönyvébe. Amikor elégedetten hátradőlt és elkezdett tervezgetni, egy baljós gondolat merült fel benne.
- Nyomkövető van a telefonban – súgta maga elé büszkén. – Gondoltál erre, Izabella, igaz?
Az ablakhoz lopakodott. Eközben nem is sejtette, hogy a gondolatot felébresztő Barbi ott áll mögötte láthatatlanul. Valentina az erdő felé nézett, de nem látott semmit, mégis érezte, hogy közelítenek felé.
Felszaladt az emeletre, gyorsan bepakolta a ruháit a bőröndjébe, felkapta a ballonkabátját, kibiztosította a pisztolyát. Az ablakhoz lépett és már látta az egyik terepszínű ruhás férfit, aki a fák közül a ház oldalához rohant. Az iszonyat lánya alig bírta visszatartani a nevetést. Egy másik férfi kinézett egy fa mögül, valamit jelzett a társának, aki bólintott és a főbejárat felé igyekezett.
- Milyen amatőrök – súgta Valentina. – Két hulla bácsi. Gyertek csak. Valentina vár rátok.
*
Alexa már közel volt Somogy megye határához, amikor megállt tankolni. Izabella békésen aludt az anyósülésen. A Fény harcosa mosolyogva pillantott rá, amikor megállt a kút mellett.
- Nemsokára otthon leszel – súgta. – Aludj szépen. Most már biztonságban vagy.
Kiszállt a kocsiból, teletöltötte a tankot, aztán körbenézett az benzinkúton. Senki, aki gyanús volna. A legnagyobb nyugalommal indult el az üzlet felé. Amikor belépett, egy fekete ruhás, harmincas éveiben járó nő megállt az autója mellett. A hosszú vörös hajú Villő sátáni mosollyal bámulta az alvó fejvadásznőt.
- Megvannak mind a ketten, úrnőm – súgta.
- Legyél óvatos – hallotta Szilvia hangját a fejében.
- Ahogy parancsolod, úrnőm.
folyt.köv.
2022.szeptember 29-október 6.
Budapest
