Nagyprónay János

NINCS IGAZSÁG

Azon a borzalmas hajnalon egy fekete autó haladt el a ködös erdőmenti úton. Liebenherz Ramóna nyomozóhadnagy próbált a megérzéseire hagyatkozni. Sosem hagyták még cserben, még ezekben a reménytelen, értelmetlen időkben sem, amikor nyilvánvalóvá számára a tény, hogy a jelvénye mit sem ér. Egy szépen csillogó kacat, amivel elhitetheti az emberekkel, hogy őket szolgálja.

Hosszú fekete haja csapzott, szürke szemei alatt karikák és csak a gyógyszereknek köszönhette, hogy nem remegnek a kezei. Harminckét éves volt, de körülbelül százévesnek érezte magát. Kimerült a teste, a lelke, az agya pedig csak azon a gyilkoson járt, aki már lehet bevégezte a küldetését. A sűrű fák felé pillantott. Biztosan egy faházban rejtegeti az áldozatot. Tudta, hogy ez igencsak klisés gondolat, de valamiért ezt tartotta valószínűnek. November vége van, fűteni kell, pláne ezen a környéken. A gondolatai kezdtek egymásba gabalyodni és ettől már követni sem tudta őket.

Egy nagy kanyar végén észrevett egy sötét sziluettet az úton. Lassított. Kezdett kirajzolódni a fekete ballonkabátos férfi alakja. Igen. Megint itt van. Nem is baj. Továbbra is az sejtelmes, hátborzongató mosoly ült az arcán. Az ötvenes éveiben járt, de fiatalos az arca, a szőke haja pedig divatosan rövidre nyírva. Az ügynök úgy néz ki, akár egy hajdani modell, aki dúsgazdag üzletemberré vált.

Ramóna kipattant a kocsijából, a bőrkabátja zsebéből kihúzta a fegyverét és a férfira szegezte.

- Azonnal mond meg, hol van! – förmedt rá.

Az ügynök mosolya töretlen maradt.

- Kicsoda, drágám? – játszotta az értetlent.

A nyomozó megragadta a férfit a kabátjánál és az egy útmenti fa törzsének szorította. Érezte annak a méregdrága parfümnek illatát, amit néha reggelente is az üres irodájában. És érezte a reménytelenséget, azt a fájdalmas esélytelenséget is, ami egyre inkább kihozta a sodrából.

- Jobban teszed, ha elmondod, hol rejtőzik – sziszegte Ramóna.  

- Arról a valakiről érdeklődsz, aki elrabolta azt a lányt? – kérdezett vissza még mindig mosolyogva az ügynök.

- Hol van?

            - Mégis honnan veszed, hogy tudom?

            Ramóna a férfi állához szorította a pisztoly csövét.

            - Kapsz néhány másodpercet, hogy elmond – súgta a férfinak.

            - Nem fogsz lelőni, édesem – vágta rá az. – Hisz jól tudod, hogy az ügy már le is van zárva. Úgyhogy jobb, ha nem erőlködsz. Nem tehetsz semmit. Semmit. A helyedbe szépen visszamennék a kapitányságra és várnám a fejleményeket. Ki tudja, talán még csalódni sem fogsz.

            Ramóna közelebb hajolt a férfihoz a férfihoz és az arcuk majdnem összeért. A szürke szemei a férfi fagyos kék szemeivel vívtak csatát. Nem fog engedni. Sem ő, sem az ügynök. Ennek a csatának nem lesz nyertese. Vagy mégis? Az ügynök engesztelően felsóhajtott és kacsintott egyet.

            - Hát jó – súgta. – Nincs messze innen. És ahogyan azokban sablonos thrillerekben lenni szokott, egy faházban ücsörög a gyilkossal. Tőlem balra van egy kis homokút. Odavezet. Sietned sem kell. Tudod…

            - Életben van még? – vágott közbe a nyomozónő.

            - Persze. Semmi ok az aggodalomra.

            Ramóna elengedte a férfit, aki még mindig sejtelmesen mosolygott rá. Mint mindig. Egyszer ennek csúnya véget fog vetni. Szeretett volna behúzni neki egyet, de az a múltkor sem oldott meg semmit. Ehelyett elindult azon a bizonyos homokúton. Az ügynök utána fordult azzal az idegesítő mosolyával.

            - Ennek a pillanatnak is el kellett jönnie! – szólt utána.

*

            A fák és a bokrok olyanok voltak a sűrű ködben, akár a várakozó démonok. Szinte el akarták üldözni Ramónát, aki óvatosan haladt közöttük a sáros homokút mentén. Minden gyanús árny veszélyt jelenthetett. Érezte a gyilkos közelségét, valamint a szerencsétlen áldozat könyörgő lelkét. Itt vannak valahol. De már ő is itt van.

Ám ez az út borzalmas, gondolta magában. Szinte mintha a végtelenségig nyúlna. A legkülönösebbnek pedig azt találta, hogy sehol keréknyom, de még egy cipő nyoma sem. Semmi. Az ügynök átverhette? Nem. Szeret vele szórakozni, feltűnni váratlan helyzetekben, azonban minden bizonnyal most sem feleslegesen várta itt az úton. Itt van a rejtély kulcsa. Nem először fordul elő ilyen.

Tőle balra az út mentén észrevett valami furcsát. Azonnal az egyik bokor mögé guggolt és az ágai között figyelte a sötét árnyat, ami az egyik fa törzsénél türemkedett ki. Becélozta, mire egy tompa puffanás megelőzte. A golyó áttörte a bokor ágait és kis híján eltalálta őt. Ramóna azonnal két lövést adott le, az árny pedig egy pillanatra megrázkódott. Eltalálta? Lehetséges, gondolta magában a nyomozónő, de jobbnak látta, ha futásnak ered a bokrok takarásában.

Végül egy fa széles törzsénél állt meg. A feltehetőleg hangtompítós pisztoly lövedékei egymás után csapódtak be mögötte. Ramóna tőle balra fordult. A következő fa túl messze volt tőle, a bokrok pedig túl alacsonynak bizonyultak. A támadója nem spórolt a lőszerrel. Talán kétségbeesett.

- Gyerünk – súgta Ramóna. – Mindent bele! Hamarosan elfogy a lőszered és akkor esélyed se lesz!

Hirtelen csend. Nem várhatott. Tőle jobbra kilőtt kettőt, majd rögtön balra vetődött a bokrok takarásába. A ködön át látta, amint egy magas árny egyik fa mögül futásnak ered a másikhoz. Most! Gyorsan! Három lövést adott le egymás után, mire az alak megbicsaklott és földre zuhant.

- Megvagy – súgta maga elé Ramóna.

A fa mögé kúszott. Hallotta a kattogásokat. Kiürült a támadó tárja. Túl könnyű győzelem. Ám lehet, hogy így is elkésett. Kiegyenesedett, egy kerülőt megtéve átvágott az úton. Látta, amint az árny kétségbeesetten kúszott előre.

            - Maradj ott, ahol vagy! – kiáltotta felé. – Meg ne moccanj!

            Kikerült egy nagyobb bokrot és már egyre közelebb volt, amikor hallott maga mögött egy fémes kattanást. Megtorpant. Nem volt egyedül? Vagy mi ez az egész? Az árny a hátára fordult. Ramóna nem látta az arcát. De hallotta a mögötte lévő idegen lépteit, ami alatt ropogott a rőzse.

            - Ezt sajnos nem engedhetem, drágám – szólalt meg az ügynök.

            - Sejtettem – vetett oda a nyomozónő.

            - Most azon agyalsz, hogy végezned kellett volna velem, igaz?

            - Hát, nagyot hibáztam.

            - Ugyan, dehogy. Viszont dobd el a fegyvert.

            - Inkább lőj le.

            Az ügynök felsóhajtott. Ramónának meg sem kellett fordulnia ahhoz, hogy lássa a férfi önelégült mosolyát. A férfi tette még egy lépést felé.

            - Ramóna, drágám – mondja nyájasan. – Nem akarlak bántani. Még annyi minden vár rád. Karrier, magasabb fizetés. Ki tudja, talán egy nap eljössz abból kétszobás a lakásból, ahol hemzsegnek csótányok és lesz egy szép nagy házad. Családod. Ilyenekre kéne gondolnod. Nekünk pedig meg kéne hagynod az élet nem éppen napos oldalát.

            - Életben van a lány? – tette fel a kérdést Ramóna és egy pillanatra behunyta a szemét.

            - Természetesen.

            - Ez pedig az elrablója?

            - Így van. Elkaptad. De innentől mi vesszük át.

            - „Mi”?

            - Igen. Mi.

            Ekkor valahonnan a semmiből két fekete ballonkabátos férfi lépett elő fegyverrel a kezükben. Mindkettő jólfésült, kifejezéstelen tekintetű ügynök volt. Túl nyugodtak voltak. Talán még van itt belőlük néhány, gondolta Ramóna. Hallotta, amint a mögötte álló ügynök még egy lépést.

            - Ramóna, drágám – sóhajtotta a férfi. – Tedd el szépen a fegyvert.

            - Utána mi lesz? – kérdezte kihívóan a nyomozónő.

            - Hazaviheted a lányt.

            - Na, persze.

            - Komolyan beszélek.

            - Akárhogyan is nézzük, tanú. Akárcsak én. Nem igaz?

            - Dehogyis. Kapott egy kis injekciót. Semmire nem fog emlékezni. Az a három nap, amit itt el kellett töltenie, teljesen kitörlődik az elméjéből. Neked pedig amúgy sem fog hinni senki. Mikor is hittek neked? Évekkel ezelőtt? Az már olyan rég volt. Azóta megtörtél és már képzeletbeli ellenségek után kajtatsz.

            Ramóna látta az árnyat. Hallotta, ahogy szenved. Ekkor állt össze előtte a kép. Fanyar mosoly jelent meg az arcán.

            - Valamelyik haverod rokona, igaz? – kérdezte gúnyosan.

            - Nem éppen – felelte az ügynök. – De közénk tartozik. A büntetése a mi feladatunk. Nem pedig a tiéd.

            - Kik vagytok egyáltalán? Végre elárulhatnád.

            - Ramóna, drágám. Minél kevesebbet kérdezel, annál biztosabb, hogy hazaviheted a lányt a szüleinek. Térj már észhez. Mindjárt itt a karácsony. Szeretnéd, hogy ott üljön az asztalnál a szeretteivel, vagy sem? Te pedig hős leszel majd. Megmenekült az a szerencsétlen, mert te megmentetted. A jelentésben is ez fog szerepelni. A gyilkos nem ölte meg, ahogyan a többi áldozatát. Eltűnt a ködben. Mi sem voltunk itt. Miután megírod a jelentést, elveszik tőled az ügyet és olyan veszi át helyetted, aki majd feláldoz egy őrültet, aki elviszi majd a balhét a társunk helyett. Te pedig minél többet fecsegsz, annál többen fognak tőled elfordulni. És eközben a lány is veszélybe kerül. Véletlenül elgázolja majd valaki az úton, vagy nem vesz észre egy közeledő vonatot. Mindezt miattad.

            Ekkor Ramóna lassan elrakta a fegyvert és lassan az ügynök felé fordult. Szerette volna megint megütni. A férfi bájosan mosolygott rá és leeresztette a fegyverét. Intett a társainak, akik a földön fekvő árnyhoz léptek.

            - Mindig olyan kis tigris vagy – mondta az ügynök. – Aztán végül úgyis szót fogadsz.

            - Hol van a lány? – kérdezte Ramóna.

            - A házban van. A kanapén fekszik. Mindjárt hazaviheted.

            - Ha csak egy karcolás…

            - Akkor mi lesz?

            - Ha még egyszer meglátlak, akkor az volt az utolsó találkozásunk.

            Az ügynök mosolya töretlen maradt.

            - Ugyan, kincsem – rázta meg a fejét. – Te nem vagy ilyen. Ezért is kedvellek.

            - Nem ismersz – sziszegte a nő.

            - Én mindent tudok mindenkiről. Rólad is.

            - Most meg kéne döbbennem?

            Az ügynök Ramóna elé lépett. Megint az drága parfüm, gondolta magában.

            - Te nem tudod, milyen az igazi félelem – súgta sejtelemesen a férfi. – Ha pedig mindent tudnál, akkor megtapasztalnád, ahogyan mi is. Hidd el, jobb ennek a világnak, hacsak a sötétben tapogatózik.

            A nyomozónő meg akart fordulni, de a férfi visszarántotta.

            - Nem, drágám – ingatta a fejét. – Nem. Nem akarom, hogy sikíts. És annak a lánynak is haza kell mennie.

            Az ügynök intett, hogy vigyek el az árnyat. Utána visszanézett a döbbent Ramónára. Még mindig mosolygott.

            - Most már tiszta a terep – súgta. – Indulhatsz is.

            Ramóna azonnal megfordult. De nem látott senkit. Visszafordult az ügynökhöz, de ő is eltűnt. Ledöbbent.

            - Mi ez az egész? – tette fel remegő hangon a reménytelen kérdést.

            Hiába fordult körbe, senkit sem látott. Csak a rémisztő fák és bokrok a ködben.

*

            A karjaiban tartotta a tizenkilenc éves, ájult, vörös hajú lányt, aki látszólag rengeteg szenvedésen mehetett keresztül. Ramóna finoman befektette a hátsó ülésre. Elnézte egy darabig. Hamarosan otthon lesz. Egy hónap múlva ott fog ülni az asztalnál karácsonykor. Megviselt lesz, de legalább nem fog emlékezni semmire. És ami legfontosabb, életben lesz. Kapni fog ajándékot. Ölelést. Szeretetet.

            Ramóna beszállt a kocsiba. Belenézett a visszapillantó tükörbe. Utána a ködös utat nézte. Kérdések kavarogtak benne. Miért nem fordulhatott meg? Kik ezek az ügynökök valójában?

            - Egyszer majd kiderül – súgta maga elé és indított.

            A fák és a bokrok démonként figyelték a távolodó kocsit.

2023.március 26.

Budapest