Nagyprónay János
VALENTINA ÚTJA
6.rész
A Sötétség
Szilvia örömtelien nézte végig, amint Valentina győzelmet arat Izabella felett, ám tisztában volt azzal, hogy a harc még nem ért végett. Viszont nagyon is büszke volt a lányára, aki az észrevétlenül küldött energiákat remekül használta fel. Mint mindig, tette hozzá magában.
- Úrnőm – hallotta maga mögött Villő hangját.
Megfordult és a szobája félhomályában álló vörös hajú lányra nézett, aki alázatosan állt ott a nyitott ajtónál.
- Mondjad, kincsem – súgta Szilvia.
- Vendéged érkezett – közölte a lány.
- Egy hívatlan vendég, igaz?
- Igen, úrnőm.
Néhány perccel később Szilvia belépett a tágas nappaliba, ahol a kanapén ülő férfi azonnal felpattant. Magas, rövid szőke hajú, ötvenes éveiben járó katona, aki még mindig olyan izmos és jóképű volt, mint annak idején. Király Róbert százados dühösen nézett farkasszemet a feleségével.
- Hol van a lányom? – kérdezte ingerülten.
Szilvia higgadtan állt meg a férje előtt, miközben három fekete csuhát viselő harcos jelent meg helyiségben Villővel az élen. Az úrnő gonosz mosollyal nézett a férfi szemébe, aki egy pillanatra sem ijedt meg a túlerőtől.
- A lányunk – helyesbített Szilvia.
- Hol van? – tette fel ismét a kérdést.
- Ott, ahol van. Nem kell neked mindent tudnod.
Róbert tett egy fenyegető lépést Szilvia felé.
- Áruld el – mondta a kitörés előtti nyugalommal.
- Miért? – hergelte az úrnő.
- Mert csak mellettem van biztonságban. Csak én tudom megvédeni őt.
- Te? Ugyan már. Neked nincs hatalmad. Még ha volna is, akkor sem tudnád megvédeni őt. A nagy Király Róbert ezredes. Vagyis, bocsánat, már százados. Hisz lefokoztak és áthelyeztek irodai munkára, mert még egy egyszerű parancsot sem voltál képes végrehajtani. Helyette inkább elverted a parancsnokodat.
- Megölted Valentina lelkét. A lányunk lelkét! Tönkretetted az életét! Mostanra már egy diplomás, sikeres ember volna, ha te nem állsz az útjába! Lehetne normális élete! Barátai! Szabad és boldog lehetne!
Szilvia kék szemei citromsárga fénnyel felizzottak, de a mosolya töretlen maradt.
- Azt ajánlom, fogd vissza magad – figyelmeztette a férjét derűsen. – Tudod, hogy ki vagyok.
- Nem félek tőled – súgta Róbert.
- Az baj.
Ekkor az úrnő egy láthatatlan energiával a falhoz repítette a férjét, aki ott is maradt, mintha ezernyi kéz szorítaná oda. Szilvia lassan lépdelt oda hozzá, miközben Róbert hasztalanul próbált kiszabadulni.
- Sokszor eszembe jut egy rémes gondolat – kezdte Szilvia, miközben feléje tartott lassan. – Mi több, egy szörnyű gondolat. Hogy mi lett volna a lányunkkal, ha a te útmutatásaidat követi. Minden bizonnyal éppen olyan átlagon aluli, ambíciók nélküli senkivé vált volna, mint amilyen te vagy.
Megállt a helyzetébe beletörődött férje előtt. Megvetően nézett rá, ahogyan mindig is az utóbbi években.
- Minek is hagylak életben? – tette fel a költői kérdés Szilvia. – Talán, mert nekem vannak elveim. De ne hidd, hogy megúszod. Néhány hónap és eljön a Végítélet. És akkor borzalmas dolgok fognak történni. Eljön az iszonyat, drágám. Eljön hozzád. De te nem fogsz gyönyörködni benne.
Ekkor az úrnő elengedte az energiával Róbertet, aki elviselhetetlen fájdalommal terült el a földön. Szilvia egy darabig kárörvendő mosollyal nézett le rá, aztán elindult a nappali kijárata felé.
- Dobjátok ki! – adta ki a parancsot Villőnek.
Róbert alig bírt megmozdulni. Könnyes szemekkel gondolt a lányára, akit nem tudott megmenteni.
*
Dr. Rónai Gábor, a fiatal ügyész éppen a kocsijához igyekezett a kora délutáni hóesésben. Beszállt, beindította a motort és éppen ki akart hajtani a bíróság parkolójából, amikor egy fekete sportkocsi az útját állva lefékezett előtte. Hirtelen nem tudta, mire vélni a dolgot. Egy hosszú szőke hajú lány szállt ki a járműből és Gábor először azt hitte, hogy Valentinát látja felé közeledni. Azonban hamar felismerte a kék ballonkabátot viselő Nórit, aki kialvatlan szemekkel és ingerülten közeledett felé. Az ügyész lehúzta maga mellett az ablakot, a lány pedig behajolt hozzá.
- Hol van Valentina? – kérdezte rögtön a tárgyra térve. – Elkapták? Ott volt Békéscsabán?
- Miért engem kérdez? – döbbent le Gábor.
- Mert a nyomozók nem veszik fel a telefont. Így maga maradt.
- Én nem tudok semmit sem az ügyről.
- Ne hazudjon!
- Ezt kikérem magamnak!
Nóri kezei ökölbe szorultak. Ezt látva, az ügyész próbált lehiggadni.
- Ha bármit megtudok, azonnal értesítem – ígérte meg.
- Szóval, nem kapták el – állapította meg Nóri. – Szerencsére.
- Hogy érti?
Nóri fenyegetően közelebb hajolt Gáborhoz.
- Mert én akarom őt elkapni – súgta. – Maguk pedig jobb, ha kiszállnak a dologból. Mert nem ígérem, hogy nem kerülnek kereszttűzbe.
Az ügyész rémülten figyelte, hogy a médiában hősként ünnepelt Palkovics Nóra a haragtól remegve visszamegy a kocsijához, beszáll, erőteljesen becsapja az ajtaját és padlógázzal elhajt a parkolóból.
*
Alig három órával azután, hogy Valentinával szemben elvesztette a párbajt, Izabella bicegve lépett be a kávézóba. Sötétzöld ballonkabátot viselt és fekete farmert. Minden egyes lépése fájdalmas volt, de ez egyáltalán nem látszott a tekintetén. A vendégek között meglátta Attilát a fal melletti asztalok egyikében. Az ötvenes éveiben járó, sportos, szakállas férfi intett neki.
- Miért bicegsz? – kérdezte az egykori kommandós.
- Elestem – felelte Izabella és leült vele szemben.
- Kérsz valamit?
- Egy teát. Mézzel.
Attila szólt az egyik pincérnőnek, aki felvette a rendelést és már el is indult elkészíteni a teát. Izabella fagyos tekintettel állta a feléje forduló főnökét. Fogalma sem volt, miért hívta ide. Talán van valami új fejlemény.
- Ismerős neked a Rátóti Alexandra név? – tette fel a kérdést Attila.
- Igen – felelte Izabella félmosollyal.
- Akkor azt is tudod, hogy kissé különcnek számít a nyomozócsoportban.
- Enyhén szólva.
Attila közelebb hajolt Izabellához és lopva körbepillantott a vendégek között, mintha attól tartana, hogy figyelik őket.
- Nos, ő az egyetlen, aki váltig állítja, hogy Valentinát a nyugati országrészben kell keresni – közölte halkan.
- Milyen okos – bólintott a fejvadásznő.
- És az a hír járja, hogy Szombathely is szóba került, mint lehetséges helyszín. És ezt ő mondta.
- Hisznek neki?
- Nem, de állítólag úton van ide.
- Elintézem.
Attilának kikerekedtek a szemei.
- Nem - ingatta a fejét. – Tudod, mi a szabály.
- Tisztában vagyok vele – bólintott Izabella. – De veszélyt jelent a küldetésünkre.
- Akkor sem. Nem is szabad megtudnia, hogy itt vagyunk. Csak akkor, ha már elfogtuk Valentinát.
Izabella szemeiben megcsillant a gyilkos fény.
- Elfogom én - próbálkozott. – Egyedül.
- Nem – vágott közbe a főnöke.
- Nem bízol bennem, igaz?
- De igen. Csak biztosra kell mennünk.
A fejvadásznő a pisztolyáért nyúlt a zsebében. Nem éri meg, gondolta, mégis alig bírta magát visszafogni.
- Ahogy akarod – súgta. – És van valami terved?
- Egy órán belül megérkezik két ember – kezdte Attila. – Jól ismerem őket. Igazi profik. De te parancsolsz nekik.
- Rendben.
- Reggelre fogjátok el Valentinát.
- Rendben.
A pincérnő letette Izabella elé a gőzölgő teát, mire az meg sem köszönve rögtön belekortyolt. Egyre csak az járt a fejében, hogy miután elkapja Valentinát, elintézi Attilát is. Ez utóbbi tervén el is mosolyodott.
*
Már besötétedett, amikor Alexa elszáguldott az autópályán az ország nyugati irányába. Csendben vezetett és próbálta összerakni a képet. A képet, ami a megérzéseire támaszkodott. Érezte a Sötétség jelenlétét már Tatabányán is. Halványan, de szinte biztos volt benne, hogy többen is figyelik. Persze, az is lehet, hogy kezd egy kicsit paranoiássá válni. Talán, mert egyetlen napot sem pihent Valentina szökése óta.
Senki sem hiszi el neki, hogy az iszonyat lánya a nyugati országrészen bujkálhat. Mindenki a bizonytalan szemtanúk állítására alapozza a keresést. Ám Alexa érezte, hogy iszonyat lánya valahol Szombathely környékén bujkálhat. Nem tudta megfogalmazni, hogy miért. De talán ez a titok nyitja.
Félreállt a leállósávban. Néhány percig csak figyelte az éjszakában elszáguldó autókat. A szeme ekkor kék fénnyel izzott fel. Gyorsan behunyta, hogy véletlenül se lássa meg senki. Rejtőzködve kell élnie. Egészen addig, míg a szintén rejtőzködő ellenség elő nem bújik a rejtekéből.
- A Sötétség vigyáz rád – súgta maga elé. – Valamiért szükségük van rád, Valentina. Vajon miért?
Tatabányán is ott voltak. A Sötét Univerzum harcosai. És akárhányszor a nyugati országrészre gondol, mindig érez valami fenyegetést. És ez nem feltétlenül csak Valentina miatt lehetséges.
- Közéjük tartozol – folytatta. – Bizony. Csak nem tudsz róla. Ahogy azt sem sejted, hogy vigyáznak rád. Jobban, mint bárkire. Talán azért, mert ilyen veszedelmes vagy? Nem. Nem érné meg nekik miattad felfedni magukat. Hacsak nem vagy egy kiválasztott. Akár ez is egy lehetőség.
Kinyitotta a szemét és folytatta az útját.
- Nemsokára kiderül – súgta maga elé.
*
Király Róbert százados a balatoni nyaralójának nappalijában ücsörgött. Töltött magának bort, aztán egy pillanat alatt kiitta a pohár tartalmát. A lányára, Valentinára gondolt aggódva és arra, hogy hogyan menthetné meg Szilviától. Sehogy, jutott mindig a gondolatmenet végére. Még ha meg is találja, a felesége nyilván azonnal ott terem a hadseregével és elragadja tőle. Mint ahogy elragadta mindig is.
Éppen tölteni akart még egyet magának, amikor megcsörrent a mobilja. Biztos valamelyik kollegája, vagy talán a húga, aki nagyon aggódik érte. Aztán látta, hogy a készülék nem jelzi ki a telefonszámot.
Kíváncsiságból felvette.
- Igen? – szólt bele.
Csend.
- Halló? – szólt bele ismét.
- Szia, apa – hallotta Valentina hangját a vonal túlsó végéről.
Először meg sem tudott szólalni. A világ forgott egyet körülötte és a lábai egyből remegni kezdtek.
- Valentina – sóhajtotta a telefonba.
- Azt hiszem, hogy ő vagyok – jött a furcsa, bizonytalan válasz.
Róbert először nem értette, hogy a lánya mit akar ezzel mondani. Ahogy az is különös volt a számára, hogy Valentina szokatlanul kedvesen, visszafogottan beszélt, nem pedig támadóan. Olyan volt, mint régen. Nagyon régen.
- Édesem – rebegte a százados. – Minden rendben? Hol vagy most?
- Semmi sincs rendben, apa – felelte a lány.
- Kincsem, mond meg, hogy hol vagy!
- Nem lehet.
Róbert felpattant a kanapéról és remegve járkálni kezdett fel-alá.
- Elmegyek érted! – jelentette ki Róbert. – Nem szólok a rendőröknek. Idehozlak a nyaralóba, aztán holnap reggel eltűnünk ebből az országból. Vagy még ma este! Itt hagyunk mindent!
- Ez nem olyan egyszerű, apa – mondta elcsukló hangon Valentina.
- De igen, édesem!
- Anya ott van?
- Ki? Nem, de itt lesz.
Valentina sóhajtott egy nagyot.
- Nem tudom, hogy mit mondjak – kezdte. – Szerintem, én nem a lányod vagyok. Csak hallani akartam egy kedves hangot. Meg akartam nyugodni tőle. Még ha nem is nekem szól. Mert nem vagyok méltó rá.
- Dehogyisnem! A lányom vagy!
- Itt vagyok egy házban.
- Hol? Hol van az a ház?
- Valakinek a háza. Akit Valentina megölt.
- Tessék?
- Nem mond el Valentinának, hogy hívtalak. Nem tudhat rólam. Vigyázz magadra, apa.
- Várj! Ne tedd le! Kincsem!
Azzal Valentina lerakta a telefont. Róbert percekig állt ott könnybe lábadt szemekkel, aztán megsemmisülten a kanapéra rogyott.
*
Egy fekete furgon száguldott el Szombathely külvárosi útján. Izabella az anyósülésen ült a két egykori kommandós fejvadász mellett. Az ölében lévő laptopra pillantott. Valentina bár időben észrevette a nyomkövetőt a kocsiján, azonban könnyedén kiszámítható volt az útvonala.
- Hajtsatok Perenyére – adta ki a parancsot.
- Miért oda? – kérdezte a mellette ülő férfi.
Izabella megvetően fordította felé a fejét.
- Mert azt mondtam – felelte higgadtan. – Alaposan szétnézünk. Szükség lesz a drónra is. Működik egyáltalán?
- Persze – vágta rá a fejvadász.
- Akkor Perenye határában elengedjük. Éjjellátó?
- Igen. Megbízható.
- Rendben.
- Szólj a barátodnak, hogy taposson bele.
*
Miután Ketteske lerakta a telefont, Egyeske azonnal visszatért. Valentina el sem tudta képzelni, mit keres a kezében a készülék. A dohányzóasztalra tette, aztán elfeküdt a kanapén. Sátáni mosollyal gondolt a mai napra. Számított rá, hogy az a fejvadásznő a nyomában lesz. Még talán be is néz hozzá mindjárt. A nyomkövető csak a kezdet. Az útja kiszámítható, mivel ez a Perenye nevű település nincsen messze attól a helytől, ahol megküzdöttek. Ahol az a nő vereséget szenvedett.
- Jössz, ugye? – tette fel a kérdést a mennyet felé bámulva. – Talán már itt is vagy. Azt hiszed, hogy győzni fogsz. Nem, drágám, nem. Esélytelen vagy. És tudod jól. Ettől vagy ideges. Ettől vagy elszánt.
Az oldalára fordult.
- Igen – súgta vigyorogva. – Ettől vagy dühös. És pont ezért vagy gyengébb is. Pedig a káosz erősebbé tenne. A káosz. A felfordulás és a bomlás az elmédben. Ha egyszer hagyod leomlani a falakat, rájössz, hogy halhatatlan vagy. De akkor sem győzhetsz le, sajnos. Nincs esélyed.
*
Alexa valahol Veszprém megyében járt egy kisebb úton, amiről az autópályára akart csatlakozni. Veszélyt érzett, de viszonylag szkeptikusan állt hozzá. Furcsa is volna, ha ilyen hamar támadnák meg.
Egy felüljáróra kanyarodott, mely egy vasúti útvonal felett húzódott. Valahol az út közepén egy sötét árnyalak jelent meg. Alexa látta, hogy fekete csuhában van és egy citromsárga szempár szegeződik rá. Hiába lépett a fékre, az nem akart működni. Ehelyett az autó felgyorsult és a kormány jobbra tekerődött. A nyomozónő kétségbeesetten próbálta visszaszerezni a jármű felett a hatalmat, ám sikertelenül. A kocsi áttörte a szalagkorlátot és a sínekre zuhant.
Kamilla sátáni mosollyal lépett a korláthoz. És hallotta a távolból közeledő vonat hosszú kürtjét.
- Ég veled, Fény harcosa – súgta maga elé.
*
A furgon Perenye határában állt. Izabella a laptopon keresztül figyelte a házakat felülnézetből. A drón éjjellátó kamerája tökéletesen működött. Olyannyira, hogy néhány perc múlva már látta Valentina kocsiját, mely egy nagy ház előtt parkolt a település végében. Kétszintes épület nagy kerttel és egy letakart medencével. Egy ilyen luxusház előtt nem is olyan feltűnő egy ilyen márkás, drága sportautó.
A fejvadásznő elmosolyodott.
- Megtaláltalak – súgta maga elé, aztán a mellette ülő fejvadászra nézett. – Ahogy sejtettem. Itt van.
- Akkor induljunk – bólintott a fejvadász.
- Nem – ingatta a fejét Izabella, aztán összecsukta a laptopot. – Innentől átveszem.
Két tompa puffanást lehetett hallani a furgonból, melyet villámlások követtek. Izabella kiszállt a járműből és a hangtompítós fegyverével megindult a város főutcáján a cél felé. Zöld szemei még sosem csillogtak ennyire a magabiztosságtól.
*
Alexa lassan magához tért. Fejjel lefelé van, állapította meg. A jármű falai megremegtek. Látott valami fényt, ami egy kanyarból lép elő. Nagyon hangos. Egy vonat kürtje. Ennyi elég volt, hogy egy szempillantás alatt feleszméljen. Gyorsan kikapcsolta a biztonsági övét, majd a szélvédőre zuhant. Kétségbeesve próbált kimászni a roncsból, de esélye sem volt. Érezte a Sötétség egyre közelebbi jelenlétét.
A fények betelítették az arcát. Próbált minél erősebben koncentrálni a teleportálásra. Évek óta nem csinált ilyet, ezért nem ment valami könnyen. A vonat ismét dudált és a mozdony körvonalai lassacskán eltűntek az egyre erősödő fénytől. Sikerülni fog, bíztatta magát. Sikerülnie kell.
Hirtelen a fák a között találta magát a sínek közelében. Látta, amint a vonat egy hangos csattanással elsodorja a járművét. És ekkor észrevette, hogy a felüljárón álló sötét alak egy szempillantás alatt eltűnik. A Sötétség harcosa lehet, gondolta magában. Ez biztos. A fájdalmai ellenére felpattant és készen állt a harcra. Egy olyan harcra, melyet évek óta nem kellett megvívnia.
Síri csend. Itt van az a valaki, az biztos, gondolta magában Alexa. Fülelt. A legapróbb nesz is árulkodó lehet. Próbált nem félni. Ekkor több reccsenést hallott maga körül. A fák közül előlépett a citromsárga fénnyel izzó szemű árnyalak. Tőle jobbra még egy. Balra is. És igen, hallotta, amint mögötte is megáll egy. A vele szemben lévő arcát megvilágította a lefékezett vonat fényei. Egy lány, aki sátáni mosollyal nézett rá.
- Itt a vége – súgta kárörvendően.
*
Izabella a hátsó kert felől közelítette meg a házat. Óvatosan igyekezett a kertajtó felé és amint odaért, megállt a háttal falnál. Minden apró neszre figyelt. Mozgást hallott a földszinti nappaliban, aztán a recsegések jelezték, hogy valaki felfelé megy a lépcsőn. Könnyű lesz, nyugtázta magában a fejvadásznő.
Nem is sejtette, hogy eközben a tetőn Barbi mászik a tetőablak irányába. Az úrnő hallotta a fejében Szilvia hangját.
- Legyél láthatatlan, kincsem – tanácsolta neki.
- Igenis, úrnőm – súgta Barbi.
- Védd meg úgy a lányomat, hogy ő ne is sejtsen belőle semmit.
- Parancsod szerint lesz, úrnőm.
Barbi ezután láthatatlanná válva teleportált a felső szint folyosójára. A falhoz állva figyelte, amint Valentina sejtelmes mosollyal halad a fürdőszoba felé. Az úrnő jelezni akart neki, hogy veszélyben van, mivel Izabella könnyedén bejutott a kertajtón és már a nappaliban van. Azonban érezte, hogy az unokahúga nagyon is jól tudja ezt. A fal mentén haladva, Barbi követte őt.
Az iszonyat lánya vigyorogva állt a tükör elé. Barbi megállt mögötte. Valentina nem látta őt.
- Átadtam neki az erőt – hallotta Szilvia hangját. – Menj a folyosóra.
Barbi némán kiment a folyósra, ahol már halkan közelített Izabella. Az úrnő mellette termett és a fejvadásznő hangtompítós pisztolyára pillantott. Elmosolyodott, aztán a falhoz állt. A fények kikapcsolódtak.
Sötétség borult a házra.
folyt.köv.
2022.szeptember 10-18.
Budapest
