Nagyprónay János

A KIS ANGÉLA KRÓNIKÁI

4.évad/17.rész

Egyenesen a pokolból

             Niki megfordul és tüzelni kezd erre az őrültre, de hasztalan. A ruhájáról és a sisakjáról lepattannak a lövedékek. Én próbálom eltalálni a lángszórót, de végül kifogy a lőszer. A Nővéremnek is. Nincs több tár. Minden a speciális járműben maradt. Zsolt visszanyeri az egyensúlyát, mi pedig futásnak eredünk.

A lángok egyre közelebb vannak. Látjuk a lépcsőház és egy teherlift ajtaját, de Zsolt úgy szalad utánunk, mintha nem is utolérni, hanem leelőzni akarna bennünket. Egyre forróbb a levegő, már az ablakok is párásodnak. Látjuk, amint a lépcsőház ajtaja kivágódik és négy katona szalad ki onnan.

- Itt van mögöttünk! – kiáltja a Nővérem.

Balra, az ablak felé sorolunk, mire azok elszaladnak mellettünk és lőni kezdenek az őrült felé. Vissza sem nézve szaladunk a lépcsőház irányába. Niki kinyitja az ajtaját előre enged. Látom, hogy négy, vagy öt katona szalad felfelé. Az élükön egy tiszt, aki amint meglát minket, üvöltözni kezd.

            - El az útból! – parancsolja. – Biztosítsák a második szintet! Ez parancs! Nem juthat vissza oda!

            - Elfogyott a lőszerünk, hadnagy! – üvölti Niki.

            - Fent találnak! Menjenek már!

            Félrehúzódunk. Egyre több katona szalad fel. Zsoltnak esélye sincs. Niki megfogja a kezem és a parancsnak megfelelően felfelé igyekszünk a lépcsőn. Lövöldözést hallunk. Szerintem lassan véget ér ez a borzalom.

            - Tényleg nincs több fegyvered? – kérdem a Nővéremtől.

            - Nincs – vágja rá. – Kettő volt, az egyiket neked adtam.

            A fordulóban halljuk, amint odalent üvöltöznek. A lángszóró hangja is tisztán kivehető. Ezt nem hiszem el. Niki kirúgja az ajtót és szaladni kezdünk egy hasonló folyosón. Azonban itt kórtermek is vannak. Látom a betegeket, amint az ágyból felülve rémülten fordítják felénk a fejüket.

            - Nyugodjanak meg! – mondja nekik a Nővérem. – Mindjárt visszajövünk!

            A folyosó végén lekanyarodunk.

            - Hol lehet itt fegyver? – kérdem.

            - Valahol van itt egy szoba biztonságiaknak – zihálja Niki. – Oda kell jutnunk, aztán megvédjük a betegeket.

            Azonban egy trapéz alakú ajtó állja az utunkat a folyosó végén. Niki beírja az azonosítóját, de semmi. Nem működik. Még egyszer beírja. Az üvegen át látom a hosszú folyosót és egy táblát melyen egy nyíl a biztonságiak felé mutat. Valamint égésnyomokat is észreveszek. Zsolt járt itt.

            - Átírta a kódokat – súgom.

            - Nem írhatta felül – vágja rá a Nővérem. – Se ideje nem volt rá, se jogosultsága nem volt hozzá.

            - Ernő mondta, hogy ért az elektronikához.

            - Akkor se volt ideje. Ez lehetetlen.

            Amint ezt kimondja, hallunk egy csattanást. A lépcsőház ajtaja. Egymásra nézünk. Hallani a lángszóró hangját is. Bakancs koppan. A betegek üvölteni kezdenek. Aztán sikoltozás. Niki benyit tőlünk balra egy szobába. Előre enged, aztán be akarja zárni az ajtót, de nincs benne a kulcs. A tágas szobában balra gyógyszerek sorakoznak a polcokon, szemben pedig különböző vegyszerek. Középen egy nagyobb asztal áll. Jobbra két nagyobb fémszekrény foglal helyet. A Nővérem kinyitja az egyiket, ahol orvosi köpenyek vannak. Elrejtőzünk benne és becsukjuk az ajtaját.

            A rácsokon keresztül figyelünk. Feltűnik egy apróság. Ami egy hatalmas hiba volt a részünkről.

            - Nem kapcsoltuk le a lámpát – súgom.

            - Nem baj – súgja a Nővérem.

            Fülelünk. Hallani, amint a bakancsok koppannak odakint. Ez az őrült egyre közelebb van. És egyszer csak berúgja az ajtót. Megjelenik ott a fekete ruhájában, a leeresztett a rostélyú sisakjában, kezében a lángszóróval. Tudja, hogy itt vagyunk. Most van vége. Nincs esélyünk. Csapdába kerültünk.  

            Zsolt lassan a gyógyszerek felé fordítja a fejét. A kis lángot figyelem a lángszóróján, ami csak a parancsra vár. A Nővéremre pillantok, aki feszülten figyel. A rókára próbálok nézni, de nem látom rendesen, mert kevés fény szűrődik be a szekrénybe. Pedig látni akarom újra a barátomat.

            Ekkor ez a piromániás a vegyszerek felé pillant. Utána pedig mintha hallott volna valamit, gyorsan a mellettünk lévő szekrényhez fordul. Arra céloz, aztán odalép. Kinyitja az ajtaját, aztán becsukja. Lassan felénk fordítja a fejét. Nem látni még közelről sem az arcát a sötét rostélytól. Ő azonban biztosan lát minket. Mozdulatlanul áll. Levegőt venni is alig merek. Moccanni sem bírok. Zsolt pedig úgy áll ott, akár egy gép, amit kikapcsoltak. Nem mozdul. Egyenesen felém néz.

            Aztán hirtelen a vegyszerek felé pillant. Odalépdel. A polcokon sorakozó flakonokat nézi. Levesz onnan egy fehér színűt, melynek vörös kupakja van. Nem tudom kivenni, hogy mi az. Egy darabig úgy nézi, mintha egy szupermarketben volna. Visszateszi a polcra, majd a gyógyszerek felé fordul.

            Háttal áll nekünk. Hiába reménykedem, túl messze van ahhoz, hogy meglepjük. Olyan hirtelen fordul meg, hogy majdnem felsikoltok. A lángszóróra néz. Kiveszi a tartályt az aljából, utána gyorsan egy másikat helyez be. Feltöltve. Leteszi az asztalra. Túl messze van. Esélyünk sem lenne megszerezni.

            Szépen lassan leveszi a sisakját. Ismét látjuk az arcát. A huszonkilenc éves Hartai Zsolt a rövid szőke hajával és a barna szemével. Lassan leül az asztalhoz. Hosszan bámul maga elé. Kérdőn pillantok Nikire, aki szintén próbál rájönni, hogy miben is mesterkedik ez az őrült. Amikor visszafordulok Zsolthoz, ledöbbenek. Éppen felém néz. Olyan, mintha látna. Úgy bámulja a szekrényt, akár egy oroszlán a zebrákat. Ugrásra készen. Ahogy elnézem őt, nem is a tekintete a legfélelmetesebb, hanem az a mozdulatlanság, ami ehhez társul. Azt hinné az ember, hogy csak egy ijesztő fényképet lát, vagy egy nyomasztó alakot egy festményen. Zsolt nem ember. Ő biztosan egy démon. Egy emberi formát öltött szörnyeteg, aki a földi poklot készül elhozni.

            Lassan felnéz a mennyezetre. Nagyon bámul valamit. Elővesz a zsebéből egy fekete műszert, ami első látásra egy távkapcsolóra hasonlít. Megnyom egy gombot. Hallani egy kattanást a folyosóról. Valahonnan a fal mellől jöhetett. Talán az ajtó nyílt ki, ami a másik folyosóra vezet.

            Zsolt hirtelen felpattan. Egy darabig kijáratot bámulja mozdulatlanul. Utána lassan felveszi a sisakját, majd utána a lángszórót is. Kattint rajta egyet, mire megjelenik az a kis láng. Pár másodpercig még ott áll, azután hirtelen, az asztalt megkerülve megindul előre. Az ajtóban megáll egy pillanatra.

            Megint olyan, mintha tudná, hogy itt vagyunk. Feszülten figyeljük. Ám ő végül kilép a folyosóra és elfordul jobbra. Ekkor hallunk egy robbanást a kórtermek irányából. Nem tudtuk megvédeni őket. Sírni akarok, de annyira félek, hogy nem tudok. Még egy robbanás. Egy kicsit messzebbről. A lépcsőház. Nem tudnak feljutni a katonák. Csak egy másik irányból. Ismét egy robbanás. Ez már jóval erősebb volt. Aztán csend. Csak a lángokat halljuk. Kinyílik az elektromos ajtó. Nem hallom bezárulni. Zsolt lépdel előre. A bakancsa koppan a padlón. Távolodik. Egyre távolabb.  

            - Ott fogja várni a katonákat – súgom Nikinek. – A másik folyosó liftjénél.

            - Igen – súgja a Nővérem.

            - Tennünk kell valamit.

            - Teszünk is.

            Ekkor előveszi a rádióját a zsebéből és bekapcsolja.

            - Itt Szentesi Nikoletta őrmester – mondja bele halkan. – Hartai Zsolt a második szint kettes folyosóján van.

            - Ön hol van? – jön a szintén halk kérdés.

            - Egy kis raktárban. Újszigeti Angéla kadét is itt van velem.

            - Maradjanak ott. Úton van a segítség.

            - Rendben. Legyenek óvatosak.

            Azzal kikapcsolja a rádiót és visszateszi a zsebébe. Én fülelek.

            - Nem tudtunk megvédeni senkit – súgom.

            - Tudom – bólint Niki. – Esélyünk sem volt. A katonák közül néhánynak fel kellett volna jönni velünk.

            - Szerintem Zsolt lezárta a bázist.

            - Mi? Ugyan már.

            - Van egy ilyen érzésem. Láttad azt a műszert, ugye?

            - Igen. De a bázis lezárásához nem elég egy olyan.

            - Mégis kinyitotta vele az ajtót.

            - Szerintem azt a biztonságiaktól szerezte.

            - Lehet.

            Pár percre csendben maradunk. Nem hallunk semmit, csak a lángokat. Miért nem kapcsol be a tűzvédelmi rendszer?

            - Miért nem folyik a víz? – kérdem.

            - Nem tudom – vágja rá Niki. – Nagyon furcsa. Azt nem lehet csak úgy kikapcsolni. Legalábbis innen biztosan nem.

            - Zsolt mindent alaposan megtervezett.

            - Hiába. A bázisról nem fog kijutni. Ezt ő is tudja.

            - Szerintem nem okoz neki gondot.

            - Nem fog sikerülni. Lehetetlen.

            Ekkor eszembe jut valami.

            - Lehet, nem is akar megszökni – súgom.

            - Miből gondolod? – kérdi a Nővérem.

            - Szerintem minket keres. Mi vagyunk a célpontjai.

            - Nem hiszem.

            - Még most is előttem van, ahogyan ránk nézett. Ahogyan figyelt minket. És utánunk jött. Mehetett volna a földszintre is.

            Niki felém fordul a kígyó szemeivel.

            - Hát, most meglepjük – mondja.

            - Mi? – döbbenek le.

            - Zsolt nemsokára menekülni fog. Előlünk.

            - Te megőrültél.

            Elmosolyodik.

            - Nyugodj meg, hugicám – mondja.

            - Megint ez a mosolyod – súgom.

            - Mi baj van vele?

            - Ilyenkor mindig valami őrültségre készülsz.

            - Úgy ismersz, hugicám?

            - Úgy.

*

            Niki kilép a folyosóra. Először jobbra néz a forduló felé, majd balra. Int nekem, hogy kövessem. Iszonyúan félek. A rókára pillantok. Ő is retteg. Nem hallunk mást, csak a tüzet. Nincs fegyverünk. Teljesen esélytelen felvenni a harcot ezzel az őrülttel. De a Nővérem kiagyalt valami tervet.

            A trapéz alakú ajtó nyitva áll. Niki megáll a falnál és óvatosan kipillant jobbra, majd balra. Felém fordul és bólint. Minden rendben. Elvileg. Kilépünk a folyosóra. Valahol itt kell lennie a biztonsági szobának. Ott vannak fegyverek és kommandós egyenruha is. Nyilván Zsolt mindent onnan szerzett. Ezt a bázist kiemelten védik, ezért lehetnek ilyen tökéletes védelmet nyújtó, drága egyenruhák is. Szerintem.

            Egy kicsit távolabb a mennyezeten egy zöld tábla mutatja, hogy jobbra van a biztonságiak szobája. Több lépés van odáig. És amilyen tempóban haladunk, szerintem öt perc múlva érünk oda. És lehet, nincs is ott már semmi.

            Szobák jönnek. Mindkét oldalt. Nyitva vannak az ajtók. Niki int, hogy maradjak le egy kicsit és elém sorol. Levesz egy poroltót a falról. Jó ötlet. A filmekben azt láttam, hogy beválik, de szerintem esélyünk sem lesz. Angéla, legyél bizakodó. Lehet, hogy sikerülni fog. Ha nem, akkor baj van.

            A Nővérem hirtelen befordul balra az egyik szobába, aztán jobbra céloz a másikba. Látom, hogy az egyik egy kisebb iroda. A másik pedig egy konyha lehet. Az asztalon kávé, tányér, rajta étel, hűtőszekrény, ballonos vízadagoló. Az ajtó mellett néhány lépésnyire egy másik poroltó. Niki engem fedezve arra lépdel, aztán int, hogy vegyem le. Gyorsan leszedem a falról. Jó nehéz. Most már egy kicsit biztonságban érzem magam. A Nővérem maga mellé mutat, én mellé sorolok.

            Túl sok szoba van még a célig. Ekkor egy szobával odébb Zsolt előugrik és lángot lövell felénk. Felsikoltok és azonnal fújni kezdünk felé a poroltóval. Hihetetlen. Még ha nem is olyan gyorsan, de megfékezzük vele a lángokat. Az őrült azonban nem adja fel, továbbra is próbálkozik.

            Niki felnevet.

            - Na, mi van? – kiáltja oda Zsoltnak. – Nem megy? Erre nem számítottál, igaz?

            Zsolt sisakja felé fújok, mire hátra hőköl és elveszti az egyensúlyát. A poroltótól hatalmas, sűrű füstfelhő alakul ki, melyben úgy tűnik el ez az ámokfutó, akár a ködben. Hátrálni kezdünk. Nem látjuk őt.

            Nagyon figyelek. A köd nagyon gyorsan közeledik felénk. Niki felé pillantok, aki feszülten figyel. Amikor visszanézek a közeledő füstre, látok egy sötét sziluettet. Azonnal arra fújok. Lángra lobban valami, de aztán eltűnik. Aztán ismét egy kisebb láng, majd hirtelen megszűnik. Zsolt ott van és kitartóan próbálkozik. Hiába a sisak, többet lát, mint mi. Nyilván be is célzott minket.

            - Add fel! – kiáltja Niki. – Add fel! Innen úgysem jutsz ki!

            Felém fordul.

            - Készülj – súgja. – Nemsokára jönnek a katonák. Fedezéket kell keresnünk.

            Hátrálunk, de a köd nagyon gyorsan terjeng. Zsolt nem próbálkozik tovább. Nyilván arra vár, hogy mi se lássunk semmit és akkor támad. Sziluettet keresek. Hirtelen minden apró árnyban őt látom.

            Ekkor megjelenik és azonnal kiüti a kezemből a poroltót. Érzek egy ütést és a falnak ütközök. Megszédülök. Látom, hogy Niki a poroltóval kétszer is a sisakjára üt. Ám ez a szörnyeteg meg sem érzi. Kiüti a kezéből a készüléket, aztán háromszor is arcon üti. A Nővérem elterül a földön. Felkapom a poroltómat és hiába nehéz, üvöltve megemelem és Zsolt sisakjára vágok vele. Aztán még egyszer. Erre hanyatt vágódik és eltűnik a ködben.

Felsegítem Nikit. A poroltóval feszülten várakozunk. A köd már betelített minket, de kezd oszlani. Fújok egyet. Nem érdekel, hogy megint nem látunk semmit, de legalább távol tartom ezt a piromániást.

Látok megvillanni egy bakancsot és elterülök a földön. Hallom a lángot, ami felénk lövell, de túl gyenge. Dulakodás. Niki küzd Zsolttal. Felpattanok, ekkor a férfi eltűnik a ködben. Hangos koppanások. Távolodnak. Menekül. Csattanás.

Néhány perc múlva tisztulni kezd. Alig kapok levegőt. Most kezdek csak köhögni. Niki megfogja kezem és kihúz a ködből. Zihálunk. Kezdek jobban lenni, de nagyon szédülök. A Nővérem felém pillant.

            - Mindjárt jobban leszel – súgja. – Lélegezz mélyeket.

            - Hova ment? – kérdem.

            - Nem tudom. De szerintem nem adja fel.

            - Te jól vagy?

            - Remekül.

            - Megsérültél?

            - Nincs baj, nyugi.

            A köd oszlik. Zsolt sehol. Eltűnt.

            - Menjünk innen – mondom. – Menjünk haza. Ezek majd elintézik.

            - Az lesz – bólint a Nővérem.

            Hálás vagyok, amiért nem akar hősködni tovább. Ezt a csatát most mi nyertük, de nem sokon múlott, hogy mindketten belehaljunk.

*

            A biztonságiak szobájában a kommandós egyenruhákon kívül nem találunk semmit. A szekrények teljesen ki vannak fosztva. Akkor úgy néz ki, hogy a poroltóval kell beérnünk. De talán jönnek lassan a katonák. Éppen kilépünk a folyosóra, amikor Niki hirtelen visszalök. Becsapja az ajtót és odakint egy hatalmas robbanás rázza meg a folyosót. Az ajtónak csattan néhány törmelék.

            A monitorok elsötétülnek. Az összes kamerának vége.

            - Elintézte a kijáratot – mondja Niki. – Egy darabig nem jutunk ki innen.

            - Vadászik ránk – súgom. – Lezárja az épületet.

            - Nem tudja, Angéla. Kijutunk innen.

            A rókára nézek. Még sosem láttam ennyire félni. Ekkor hirtelen újra bekapcsolnak a monitorok. Ezek szerint mégis működnek a kamerák. Ledöbbenünk. Vasredőnyök ereszkednek le villámgyorsan a kijáratoknál. Bekapcsolt a védelmi protokoll. Egyetlen lépcsőház maradt fedetlenül, ami az épület másik végében van. Niki gépelni kezd, lekéri az adatokat. Egy nagyot rácsap a billentyűzetre.

            - Lezárta az összes alattunk lévő szintet – mondja. – Egyetlen úton tudunk csak kijutni erről az emeletről és az jóval odébb van.

            - És csak felfelé tudunk menni – sóhajtom reszketve.

            - Ne aggódj. Megoldjuk. Kimászunk ebből is valahogy.

            Ekkor az egyik képen megjelenik Zsolt ijesztő tekintete. Ott áll az egyik folyosón sisak nélkül és egyenesen felfelé, a szemünkbe néz. Egy gonosz démon arca. Aki eljött értünk. Egyenesen a pokolból.

folyt.köv.

2023.február 18-24.

Budapest