Nagyprónay János
A KIS ANGÉLA KRÓNIKÁI

3.évad/6.rész

Egy android és egy lélek

Lövöldözésre ébredek. Felülök az ágyban. Sötét van és hirtelen nem ugrik be, hogy hol is vagyok. A viskóban és Zádor is itt van valahol. A lövések odakintről jönnek. Azonnal kipattanok az ágyból és az ajtóhoz rohanok. Kinyitom és belépek az előszobába, ahol hirtelen fénytől hunyorogva megpillantom az eszelős tekintetű androidot, amint az a kameraképeket figyelve tüzel valakikre.
- Mi történt? – kérdezem.
Lassan felém fordítja a derűs tekintetét.
- Nem alszol? – kérdi.
- Felriadtam – felelem.
- Feküdj vissza szépen. Csak néhány rablónak muszáj elvennem a kedvét a betöréstől.
A monitorokhoz lépek. A közeli bokrokból és a fák irányából tüzelnek felénk. Nem látni őket, csak a hőkamera képein. Legalább húszan lehetnek. Olyan gépfegyvereik vannak, mint a mi hadseregünknek.
- Ezek nem a mieink? – csattanok fel.
- Nem – vágja rá Zádor. – Ezek a közeli zónából tévedtek ide. Nyilván láttak minket a műszereiken.
- El kell tűnnünk innen.
- Nem megyünk sehová.
- Akkor én kimegyek, megadom magam, te pedig azt csinálsz, amit akarsz.
- Nem lehet. Veled céljaim vannak. Tudod, az emberi lélek feltérképezése.
- Akkor vegyél ki a könyvtárból egy pszichológia könyvet és olvass valamelyik nyugágyon a közelben.
Zádor felnevet.
- Remek a humorérzéked – bólint. – Olyan, mint Nikolettának.
A terepjárót keresem a képen. Nem látom. Zádor pedig folyamatosan tüzel.
- Hol a kocsi? – kérdem és leülök a kis ágyra.
- Beálltam vele a viskó mögé – mondja higgadtan. – Sejtettem, hogy támadni fognak minket szemből.
Megvetően pillantok felé.
- Mekkora zseni vagy – vetem oda neki.
- Tudom – biccent. – Most pedig kapaszkodj.
- Mire készülsz?
- Csak figyelj.
A kar alsó gombjára nyom, én pedig nagyot nyelek. A viskó tetején helyet foglaló ágyúból egy rakéta süvít a fák közé. Ösztönösen befogom a füleimet, de még így is hallom a robbanást, amitől az egész viskó megrázkódik. Valami le is esik a földre és szilánkosra törik. Az éjjellátó képen látom a lángokat a távolban.
- Na, ennyi – vonja meg a vállát Zádor. - Ha ez nem veszi el a kedvüket, akkor egy újabb talán már igen.
- Te megőrültél – súgom döbbenten.
- Én nem tudok olyat. De neked aludnod kéne.
- Neked se ártana. Egy áramszünet például.
- Vicces vagy.
Odakint csend honol. A hőkamera képein jól látszik, hogy néhányan, talán öten visszavonulnak. Zádor elégedetten dől hátra a székben. Hátrafordul azzal a félelmetesen higgadt, derűs tekintetével.
- Ennyi – jelenti ki büszkén. – Ezt hívják szép munkának.
- Nem – rázom meg a fejem. – Ezt nem úgy hívják.
- Most azt ne mond, hogy te nem csináltál ilyet.
- Nem mondom.
- Na, látod. Kár erkölcsi ítéletet hoznod felettem.
Azzal visszafordul a monitorokhoz és szépen lassan felegyenesedik. Elindul az élelmiszereket tároló szobába. Én a bejárati ajtó felé pillantok. Ha begépelném a kódomat, akkor talán lenne esélyem kiszaladni innen. Még talán a terepjáróba is be tudnék pattanni és elhajtanék innen. Persze Zádor sokkal gyorsabb nálam és lehet, el sem jutnék a járműig, de azért érdemes lenne megpróbálni.
- Nagyon elmélkedsz valamin – mondja az android.
Felnézek rá, mire ő egy jéghideg ásványvizet palackot nyújt felém.
- Semmin sem gondolkozok – mondom, aztán megvonom a vállam és kiveszem a kezéből az innivalót.
Zádor a fejét ingatja. Ennyire nem olvashat a gondolataimban. Azért természetfeletti képességeket biztosan nem adtak neki.
- Az egy jó jel, hogy nem tudsz hitelesen hazudni – mondja. – Tisztességes ember vagy. De még mielőtt megpróbálnád kinyitni a bejárati ajtót, tudnod kell, hogy az azonosítódat nem fogja elfogadni.
- Pedig muszáj lenne – mondom az esélytelenek nyugalmával.
- Segítséget azonban kérhetsz. A vészjelzőt be tudod kapcsolni. Csakhogy nem férsz majd hozzá.
- Miért?
- Mert nem engedem.
Feladom. Belekortyolok a vízbe. Szomjas is voltam, amit Zádor nyilván észrevett azzal a szuperhős képességével. Elfordítja a forgószéket, majd leül velem szemben és a fürkésző szemeivel figyel.
- Aludnod kéne – közli mosolyogva.
- Nem fogok tudni – mondom.
- Hiányzik a nővéred? A megnyugtató jelenléte?
- Igen.
- Csak azért, mert biztonságban éreznéd magad?
- Nem.
- Hanem?
- Mert én érezném őt biztonságban. Hogy ott vagyok és nem hagyom, hogy baja essen.
- Szerinted meg tudnád védeni őt? Egy nálad sokkal jobban kiképzett őrmestert?
Legszívesebben hozzá vágnám a palackot. De akkor kifolyna belőle a víz. Ehelyett sokkal jobb dolog jut eszembe.
- Sokat kell még tanulnod – vetem oda neki.
- Rengeteg időm van – vágja rá derűsen.
- Hiába. Semmit sem fogsz megérteni. Ahhoz embernek kéne lenned.
- Valóban?
- Valóban. Miért? Miben hiszel?
- Inkább, hogy kiben hiszek. Benned hiszek.
Ledöbbenek.
- Tessék? – értetlenkedek.
- Jól hallottad – közli mosolyogva. – Hiszek benned. Hiszek abban, hogy az empatikus éned az erősebb.
- Milyen kedves vagy.
A mosolya szélesebb lesz, aztán visszavált a higgadt, fürkésző, de továbbra is derűs tekintetre.
- Szerencsésnek érzed magad? – kérdi.
- Miért? – értetlenkedek. – Hogy érted?
- Amiért már nem kell bujkálnod, mert a hadsereg tagja lettél. Közösségben vagy, van fedél a fejed fölött, élelem és még sorolhatnám. Mit gondolsz, még mindig életben volnál, ha nem lépsz be a hadseregbe?
Erre nem tudok és nem is akarok válaszolni. Ez nagyon gonosz volt tőle. És bele sem akarok gondolni, hogy hol tartanék, ha Niki nem karol fel. És azt sem akarom tudni, hogy mi lenne most a Nővéremmel.
- Nehéz kérdés? – kérdi Zádor mosolyogva.
- Inkább felesleges kérdés – felelem.
- Szerencsésnek érzed magad?
- Igen. Ezt akartad hallani?
- Nem, de erre számítottam.
- Mi a célod ezzel?
- Ezek ölték meg a szüleidet. És benned nem volt annyi büszkeség sem, hogy szembe szállj Nikolettával.
- Mert nem akartam szembe szállni vele.
- Miért nem? A szállásért? Az élelemért?
- Nem.
- Akkor miért?
- Azért, mert ő a Nővérem. A Nővérem lett.
- Azért találtad ki ezt akkor, mert magányos voltál?
- Nem.
- Akkor?
- Nem tudom ezt egy gépnek elmagyarázni.
- Próbáld meg.
- Még egy embernek sem tudnám.
- Miért?
Felsóhajtok.
- Nem tudom megfogalmazni – felelem. – Képtelen vagyok rá. Pedig tudom, hogy miért.
- Körül sem tudod írni? – kérdi.
- Nem. Még azt sem. Csak azt tudom, hogy szeretem őt. Mint anyát és apát. Mintha ők küldték volna nekem Nikit.
- Egy gyilkost küldenének neked?
- Niki egy harcos.
- Hívhatjuk így is. De az igazságon ez egy cseppet sem változtat.
Ökölbe szorulnak a kezeim. Próbálom visszafogni a haragomat, mert szerintem erre megy ki a játék.
- Na, figyelj, te android – kezdem megvetően. – Ő már nem gonosz. Mert én meggyógyítottam a lelkét. Felszabadítottam. Ahogy ő is reményt adott nekem. Hitet, hogy talán érdemes élnem. És így…
- Úgy mondod, mintha ez egy korrekt üzlet volna – vág közbe. – Ő hitet adott, te cserébe állítólagosan meggyógyítottad a lelkét. Persze ez utóbbi korántsem fedi a valóságot. Mert bár téged úgy szeret, mintha tényleg a húga lennél, azonban a jellemét illetően egy cseppet sem változott. Sőt, még talán rosszabb is lett. Összegezve az egészet, valójában nem meggyógyítottad, hanem még jobban megbetegítetted a lelkét. Talán az esélyt is elvetted, hogy önmagától találjon a békére.
- Ez nem igaz! – üvöltöm.
- Dehogynem. Nem mentetted meg a lelkét. Csak célt adtál neki. Addig céltalanul volt gonosz, de jöttél te és innentől tud a bűnei mellé társítani egy küldetéstudatot. Segítettél neki még mélyebbre süllyedni.
- Ez nem igaz.
- De. Sajnos ez a valóság. Semmi kétség nem fér hozzá.
- Most csak le akarod rombolni a falaimat.
- Milyen falaidat?
Halkan kitör belőlem a sírás. Nem tudok harcolni vele. Nem tudok érvelni. De tudom, hogy nincs igaza. Legalább is remélem. Miért nincs itt valaki, hogy nekem adjon igazat? Miért? Vince. Vince hiányzol.
- Nem elég, hogy gyászolok – súgom remegő hangon. – De te még ezt műveled a lelkemmel.
Meglepődik.
- Kit gyászolsz? – kérdi hidegen.
- A nagybátyámat – felelem. – Vincét. Elvesztettem a talán utolsó élő rokonomat.
- Ezt nem is mondtad. Mikor történt?
- Nemrég.
Bevillan Vince mosolya. Az emlék a plázából, amikor vásároltunk, ő pedig olyan vicces volt. És egy kerti grillezés, amikor apával nevetgéltek. Mindig olyan boldog voltam közelében. És már nincs többé. A nagybátyám. Akit nem tudtam megmenteni. Nem tudtam. Annyira hiányzik. Annyira gyorsan történt az egész. Még fel sem fogtam, hogy soha többé nem beszélhetek vele.
- Magadat hibáztatod, ugye? – kérdi.
Bólintok. Meg akarok halni. Most azonnal. Itt akarom hagyni ezt az egész világot. El akarok innen menni, nem vagyok többé kíváncsi erre a bolygóra, mely hamarosan úgyis elpusztul.
- Angéla – szólít derűsen Zádor.
- Remélem, meghalok holnap – súgom szinte gyűlölettel a hangomban. – Remélem.
- Miért?
Szörnyű haraggal nézek fel rá. Az sem érdekel, hogy ezt várta.
- Mert akkor végre véget ér ez az egész – súgom. – Ez az egész borzalom, amit életnek hívnak. Nem akarok többé rettegni. Aztán faggathatsz valaki mást. Bárkit. De velem befejezted. Mert végre eltűnök, mintha nem is léteztem volna.
Zádor elmosolyodik.
- Akkor a nővéreddel kell folytatnom – jelenti ki higgadtan. – Milyen nehéz is lesz neki. Elvesztett téged. És még velem is szembe kell néznie. Tudod, ő talán nem is menne át a vizsgán. Hamar menne utánad.
Ekkor meg akarom ütni, de villámgyorsan elkapja a kezem. Úgy bámul rám, mint aki megmondta előre, hogy ilyen leszek.
- Tudod, már kezdtem azt hinni, hogy önzetlen vagy – mondja és elengedi a kezemet. – De most kiderült, hogy ez nem fedi a valóságot.
- Hagyd békén Nikit! – üvöltöm.
- Vagy talán mégis? De igazából úgy vágysz a halálra, hogy közben bele sem gondoltál, mekkora fájdalmat okoznál ezzel Nikolettának. Teljesen összetörne a lelke. Lehet, öngyilkos is lenne.
- Miért nem engedsz el? Miért fontos neked mindent tudni?
- Mert számít nekem, hogy milyen emberiséget kell szolgálnom.
- Hát, sokat fogsz csalódni.
- Az rendre meg is történik. De pozitív csalódás is ért. A kolóniában megannyi jó emberrel találkoztam. Ők a reményei egy új világnak. Ám lehet, az a világ sosem jön el. Mert mindig akad köztetek valaki, aki csak az erőszakban képes gondolkodni. Mindig. Sehol sincs kivétel.
Igaza van. Persze, egy érzelmek nélküli gép könnyebben tud kritikát megfogalmazni. Mondjuk, nekünk se ártana észbe kapni. Mindegy is. Minden reményemet elvesztettem. Mondjuk, ezt már megszoktam.
- A nagybátyád katona volt? – kérdi.
- Ne beszéljünk róla, kérlek – súgom.
- Katona volt?
- Igen.
- Nocsak. Ő is a hadsereghez tartozott?
- Nem. Ellenálló volt.
- Vagy úgy. Akkor ezért kellett meghalnia?
Felnézek mély gyűlölettel a tekintetemben.
- Azért halt meg, hogy megmentsen minket – mondom.
- Feláldozta magát – bólint és a tekintete továbbra is olyan derűs, mintha egy virágbolti vásárlásról mesélnék.
- Igen.
- Akkor miért hibáztatod magadat?
- Mert nekem kellett volna őt megmentenem.
- Miért? Ő így döntött. Nyilván a szituáció is ezt követelte meg.
- Hagyjuk.
- Édesanyád testvére volt?
Lehajtom a fejem.
- Igen – felelem.
- Az ő arcát láttad benne – állapítja meg.
- Igen. De most inkább megyek aludni. Veled ilyeneket nem akarok megbeszélni.
- Akkor holnap folytatjuk. De te döntesz. Most akár túl is lehetnél rajta.
Tehetetlen düh. A legszörnyűbb érzések egyike a világon. És most a lelkemet mardossa. Ez a gép pedig sosem fog leállni.
- Képzeld – kezdem ingerülten. – Képzeld, az ő arcát láttam benne. Visszakaptam egy rokonomat, akit halottnak hittem. És elvesztettem. Rövid időn belül. Erről szól az életem évek óta. Kitört egy háború. Sokáig azt sem tudtam, miért. Nem mondták el nekem. A szüleim bíztattak, hogy még pár nap és vége. De ez sosem jött el. Aztán megölték őket a születésnapomon. Ezt kaptam ajándékba az élettől. És nincs vége. Két évig bujkáltam. Rettegtem. És most bár nem bujkálok, de még jobban rettegek. Attól, hogy elveszítem a Nővéremet. Aztán találkoztam a nagybátyámmal és úgy éreztem, innentől elindul egy folyamat. Egy kedvező folyamat. Egy szép új világ. Azt hittem, innentől minden rendben lesz. Egy jelet láttam az újrakezdésre. De, mint mindig, a sors lesújtott rám. A nagybátyám halott. És nekem csak Niki maradt. Ő az egyetlen örömöm az életben. Az egyetlen menedékem. Ő a családom. Hogy bármire képes vagyok érte? Bármire. Az életemet is feláldoznám érte. Nem azért, mert gyűlölöm magam és értéktelennek érzem az életem. Nem. Hanem azért, mert szeretem őt. Ha nem is az igazi testvérem, de én akkor is úgy tekintek rá.
Közelebb hajolok hozzá.
- Sosem fogod ezt megérteni – sziszegem felé. – Sosem. Mert nem vagy más, mint egy porszívó, ami tud beszélni. Hiába is próbálsz megérteni minket. Tán egy egyszerűbb lelket meg tudnál, de engem soha. Soha. Viszont, ha valami csoda folytán, mégis rájönnél, hogy hogyan is működöm, ráadásul életben is hagynál, akkor se változna semmi. Folytatódna tovább a nyomorom. A reménykedés.
Felállok. Ő továbbra is derűsen néz rám. Nem érdekel.
- Jó éjt – mondom és elindulok a szobába.
- Jó éjt – szól utánam.

*

Egy órán keresztül nem tudok elaludni, mert a gondolataim megállíthatatlanul peregnek tovább. Végül szerintem elájulok. Reggel nyugalomra ébredek. Mintha átestem volna valamilyen holtponton és már képtelen vagyok olyan érzelmekre, mint a félelem, vagy a csüggedés.
Amikor kilépek az ajtón az előszobába, ahol a monitorok sorakoznak, Zádor még mindig ott ül. Eleinte furcsának találom, de mégis csak egy gép, neki nem kell aludnia. Leülök az ágyra. Valamit nagyon gépel. Vajon mi lehet az? A jegyzetei? Felállok és megpróbálom kideríteni, de azonnal lezárja a képernyőt és hátrapillant.
- Jó reggelt, Angéla – köszön bájosan.
- Jó reggelt, porszívó.
- Mindjárt készítek reggelit, aztán megyünk kirándulni.
- Még mindig oda akarsz menni?
- Még mindig. Ez a dolog elkerülhetetlen.
- Mert te kitaláltad, igaz?
- Mert én kitaláltam.
- Mit gépeltél?
- Titok.
- Jegyzetek?
- Nem.
- Akkor?
- Ne törődj vele.
Aztán olyan örömmel készít reggelit nekem, mint egykoron anya. Mosolyog és közben ügyel, hogy megfelelő legyen a kalória mennyisége. Még talán meg is kedvelhetném, ha nem akarna a biztos halálba vinni. Egy hűtőládába annyi ételt és italt pakol, mintha legalább egy hónapra mennénk. Pedig mindössze néhány perc lesz az egész.

*

Miután rendbe szedem magam és felkészülök a biztos pusztulásra, délelőtt tizenegy körül elindulunk. Zádor most már higgadtan vezeti a terepjárót. Esélyünk sincsen. Még talán a speciális járművel volna valamelyest, de szerintem egy idő után az is kevésnek bizonyulna. Védtelenek leszünk.
Az autópályára hajtunk, melyen itt-ott tankok és különböző járművek roncsai hevernek szanaszét. A nap gyönyörűen süt, de nagyon hideg van odakint. Behunyom a szemem, aztán kinyitom.
- Figyelem! – szólal meg a női géphang a műszerfal felől. – Negyedfokú vészhelyzeti veszélyzóna!
Zádorra pillantok, aki elmosolyodik.
- Készülj, Angéla! – mondja derűsen. – Most érkeztünk meg a pokolba!

folyt.köv.

2022.augusztus 15-19.
Budapest