Nagyprónay János
A KIS ANGÉLA KRÓNIKÁI

1.évad/1.rész

A veszélyzóna zsoldosai

(2038 márciusa van)

Idén leszek tizenhárom éves. Persze, ha megérem. Minden egyes hajnalon úgy ébredek fel a rémálmaimból, hogy talán ez lesz az utolsó napom. Igyekszem úgy viselkedni, úgy érezni, úgy létezni, hogy a jelent magamhoz ölelve szárnyaljak majd át a túloldalra. A túloldalra, ami nem is létezik. A háború megölte a hitemet, így nem maradt más, mint a valóságba való görcsös kapaszkodás. Niki szeretetébe és az új családba, amit a helyőrségünk jelent nekem.
Most a fővárosi központban van. A hologramként megjelenő plakátról egy ötvenes éveiben járó, szúrós szemű, acélos tekintetű férfi néz rám. A fején tányérsapka, a fekete egyenruháján kitüntetések. Nem tudom eldönteni, vajon gyűlöl-e, vagy éppenséggel erőt próbál belém sulykolni. Ő Ipolyvölgyi Sándor vezérezredes, aki az országot uraló katonai rezsimet vezeti. Fekete a szeme. Rémisztően csillog benne a gyilkos fény. Az ajkai vörösek, akár egy vámpírnak. Remélem, sosem fogok vele találkozni, mert biztosan sikítva szaladok el egészen a világ végéig.
Egy aulában állunk Nikivel, ahol gyönyörű, fehér oszlopok sorakoznak. A Nővérem a vállamra teszi a kezét, én felnézek rá és látom rajta azt a mélységes áhítatot, mellyel a vezetőnket figyeli.
- Egyszer találkoztam vele – mondja halkan, aztán felém fordul a kígyó szemeivel. – Egy karakteres, erős férfi. Szörnyű élete volt. A hadseregnél talált menedéket a démonai elől. Ott szerezte meg a kiváló tapasztalatait, melyekkel végül az ország élére állt a háború kezdetekor.
- Nekem is kell majd vele találkozni? – kérdem, és persze próbálom elrejteni előle a finoman szólva vegyes érzelmeimet.
- Félsz tőle, mi? Nem kell. Biztosan szimpatikus lennél neki.
A fekete kadét egyenruhámra mutat, aztán megigazítja a fejemen a barett sapkámat, majd a copfomat is. Hirtelen bevillan előttem anya, amikor az egyik téli reggelen megigazítja a sapkámat, hogy az eltakarja a füleimet.
- Kis kadétlány – súgja. – Az én hugicám.
Elmosolyodok. A Nővérem. Ha valóban van túlvilág, akkor anya küldte őt nekem. Akárcsak a rókát, aki a szimatszatyromból néz rám mosolyogva. Nem észlel veszélyt, csak szeretetet.
Gergő megáll mögöttünk.
- Niki – mondja halkan. – Jobb lesz sietnünk, mert szerintem egy hadnagy helyén parkolok.
Miközben kifelé igyekszünk, megpillantok néhány velem egykorú lányt és fiút, amint az egyik kiképzőtiszt kíséretében igyekeznek egy előadóterembe. Nyilván megkezdődik az agymosás, amin én is keresztülmentem nemrég. Persze, semmi nem ragadt rám azon kívül, hogy szépen író tollak voltak az asztalomon.
Néhány perc múlva már az egyik terepjáróval hajtunk végig a Margit hídon. Odakint gyönyörű a napsütés, de nagyon hideg van még. A hátsó ülésről figyelem, amint Niki a volán mögött ülő Gergővel tanácskozik.
- Mi az, hogy nem jöhetsz velünk? – szegezi neki a kérdést Niki.
- Ezt a parancsot kaptam – feleli a honvéd. – És, hogy tudassam veletek ezt. Vissza kell térnem a helyőrségre.
- Ki adta ki a parancsot?
- Az a matróz nevű új fickó.
- Hajós százados.
- Igen, az. Meg kell erősíteni a helyőrséget. Csak két fő távozhat a küldetés céljából.
- És ezt tőled kell megtudnom? Miért nem nekem szólt? Nálam volt a rádió. Kivételesen be is volt kapcsolva.
- Meglátott, odajött, kérdezte, hol vagy, én válaszoltam, aztán miután leüvöltötte a fejemet, elhadarta a parancsot.
- Sejtettem. Irodai katona. Életében nem volt a fronton. És arról nem beszélt, hogy ki fogja kezelni a tüzérségi tornyot? Talán Angéla?
- Akár ő is, azt mondta. Persze, miközben te vezeted a vonatot.
- Nem hiába folyik belső vizsgálat Hajós ellen. És még egy golyót is fog kapni tőlem, amint visszajövünk. Úgy fogom csinálni, hogy öngyilkosságnak tűnjön. Hajós százados végső elkeseredésében szitává lőtte magát.
- Szívesen segítek.
- Te csak kövesd a parancsát. Légy rendes fiú.
Hosszú csend következik. A romos Budapestet figyelem, melyet itt-ott már elkezdtek újraépíteni. Az égen a fehér, hajszárító alakú drónok villognak a sárga fényükkel. Áthaladunk a hídon, és amikor balra fordulunk, valami kaparó hangot hallok Gergő ülése felől. Niki odakapja fejét.
- Te most komolyan idedurrantottál? – kérdi a Nővérem hitetlenkedve.
Gergő elvörösödik és minden erejével azon van, hogy visszafogja a röhögését.
- Hallottad, ugye? – kérdez vissza a honvéd.
- Igen.
- Ezekbe a székekbe se lehet megbízni. Halkan akartam.
Niki lehúzza az ablakot. Újabb karmoló hangot hallok.
- Ez most Angéla volt – fogja rám Gergő, majd belenéz visszapillantótükörbe. – Te is ettél a menüből, mi?
- Ne fogd rá a húgomra – szól rá Niki, de már ő is mosolyog.
- Jó kis frankfurti leves és utána az a babfőzelék.
- Most már próbáld visszafogni.
- Nem könnyű. A kanyar mindig kihozza belőlem.

*

A hajdani Déli pályaudvaron állok, és tátott szájjal nézem a nagy fekete, páncélozott mozdonyt. A tetején lévő kétágyús torony miatt távolról egy nagytermetű tanknak gondolnám. Félelmetes szörnyeteg.
Rajtunk kívül munkások, fekete és kék egyenruhás katonák sürgölődnek, valamint rakodógépekkel pakolnak ellátmányokat egy tehervagonra. Látok egy velem egykorú lányt, aki fehér, egészségügyi egyenruhában van. Kisebb gyógyszeres ládákat pakol le egy raklapról. Találkozik a tekintetünk. Látva az egyenruhámat és a barett sapkámat, megijed. És inkább dolgozik tovább. Miért fél? Hisz nem akarom bántani. Csak egy mosolyt akartam kikönyörögni.
Megsemmisülten fordulok vissza a bajtársaimhoz.
- Elektromos – mondja Gergő Nikinek, aki csípőre tett kézzel figyeli a vonatot. – Fel van töltve és tartalék áram is van bőven. Ennek a típusnak le van egyszerűsítve a kormányzása. Az úton egy drón fog kísérni titeket egészen Pécsig. Továbbá az őrangyalok is résen lesznek. A cél előtt már a tankok is csatlakoznak.
- Igen – bólint Niki, de látom, hogy szkeptikus. – Kettő fog Pécs külvárosától. Persze, ez sem biztos.
- Semmi sem biztos.
- Visszafelé mi a helyzet?
- Azt nem tudom. Rangon aluli vagyok, nem adtak információt.
- Mindegy is. Amúgy is mindjárt kapcsolatba kell lépnem velük. A szállítmány fent van?
- Már felrakodták.
- Mi az?
- Egy láda.
- Mi van benne?
- Egészségügyi cuccok. Már nem emlékszem, mit magyaráztak.
Niki idegesen felsóhajt.
- Egyszer kell részt vennem Angéla felesketésén és minden fontos információt egy honvéddal osztanak meg, nem velem – mondja.
Gergő neheztelve bár, de mosolyogva pillant felé.
- Mondjuk, ezen most megsértődhetnék – mondja.
- Angéla – szólít Niki. – Tisztelegj Gergőnek helyettem is, aztán szállj be utánam.

*

A nagy fehér ládát bámulom a mozdony belsejében. Fejmagasságban van velem. Vajon mik lehetnek benne? Sok gyógyszer? Vagy valamilyen új orvosság? Netán műtéthez eszközök? Egy biztos, annyira fontos nem lehet, ha ránk bízzák a szállítását. Nikire pillantok, aki elhelyezkedik a műszerfal előtt. A golyóálló üvegen keresztül kinéz az elkanyarodó sínek felé. Lerakom a szimatszatyromat az egyik ülésbe, ami egy monitorokkal teli pultnál van. A rókát a kezemben tartva körbenézek. Van vécé, mellette három fémszekrény, vészkijárat és egy létra, ami a toronyhoz vezet.
Niki mellé ülök, aki éppen lenyom egy piros gombot a műszerfalon, utána pedig egy laptopot helyez a vezérlőkarok mellé. Felnyitja és gépel egy sort, mire megjelenik az útvonal térképe és biztonsági ellenőrzés. A Pécs felé vezető út vonalán több vörös koponya jelenik meg, jelezve a veszélyt. Nem valami fényes a helyzet, de kezdem megszokni. A Nővérem ekkor lenyom három gombot a műszerfalon és a mozdony megremeg. Most kezdem felfogni, hogy tényleg el fogunk ezzel indulni.
- Tudod vezetni? – kérdem.
- Hát, egyszer vezettem egy ilyet – mondja. – Öt percig.
- Az nem valami biztató.
Mosolyogva felém pillant.
- Bízzál a nővérkédben – mondja. – Tudod, hogy egy zseni vagyok.
- És ha felszedték a síneket? – kérdem.
- Nyugi, mind a helyén van.
- Ha nem, akkor szólnak?
- Akkor szólnak. És hazamegyünk, ők pedig majd elviszik a hátukon a ládát Pécsre.
Erre hátrahúz egy fekete kart, a mellette lévőt pedig finoman elkezdi előre tolni. Megindulunk szép lassan a küldetésünk felé. A kanyarban elhaladunk a golyónyomokkal teli, félreállított vonat mellett. A vagonok ablakai betörve. Remélem, hogy ez nem egy rossz jel. Aggódva pillantok a rókára. Retteg. Nikire nézek, aki a látottak ellenére nagyon magabiztosnak látszik. Végtére is annyi mindenen mentünk már keresztül. És lehet, a végállomás felé igyekszünk.

*

Valahol Sárbogárd közelében lehetünk, amikor a monitoron megjelenik egy közeledő drón jelzése. Niki odapillant és leüt egy gombot, majd az útra pillant. Amikor visszanéz, ledöbben. Egy kicsit visszahúzza a kart, mire egy hangyányit lassulni kezdünk. Felém fordul.
- Ülj ide szépen – mondja higgadtan.
És már áll is fel. Időm nincsen, még gondolkozni sem, gyorsan átülök a vezetőülésbe. Niki a jobboldali karra mutat.
- Ha szólok, akkor told fel gyorsan az ötös számhoz – mondja, és már szalad is toronyhoz vezető létrához.
- Mi a baj? – kérdem döbbenten.
- A drón egy tavalyi biztonsági kódot adott meg.
- És?
- Január végén mindegyiket átállították országosan.
Nézem, ahogy mászik fel a létrán, majd visszafordulok a karhoz. Látom rajta a fokozatokat. Egészen a hetesig tart és most a hármason van. A műszerfal egyik kis monitorára nézek és látom, ahogyan egy fehér, vadászgéphez hasonló drón szépen lassan ereszkedni kezd lefelé.
- Most told fel, Angéla! – kiáltja fentről Niki.
Feltolom a kart az ötösig és a vonat rendesen meglódul. Tompán hallok egy mennydörgésszerű zajt. A monitorra pillantok. A drón ügyesen pörögve kikerüli Niki lövését, aztán tőlem balra eltűnik a képből. Lövést hallok. De ez nem mi vagyunk. Az egyik út menti fa szétrobban mellettünk és lángok csapnak a szélvédő felé. Ösztönösen félre akarok rántani egy kormányt, ami nincs is.
A drón süvítve repül el felettünk. A torony megfordul Nikivel. A fák eltűnnek mellőlünk és egy puszta területre érünk. A pilóta nélküli gép a távolban visszakanyarodik, és egyenesen felénk veszi az irányt. Szeretnék valamivel lőni, de örülök, ha időben a műszerfal mögé tudok bújni. A szívem egyre hevesebben ver, az ájulás kerülget, pedig voltam már ennél rosszabb helyzetben is. A Nővéremet féltem, aki szerintem védtelen ott a toronyban. A drón eközben úgy halad felénk, mintha nekünk akarna ütközni. A mozdony megremeg, amikor Niki két lövedéket felé lő felé. A gép csavarint egyet magán, és ezzel a fordulattal kikerüli azokat. Elrepül felettünk.
- Angéla! – kiált le Niki. – Hallasz?
- Igen! – kiáltom vissza.
- Ha szólok, akkor húzd vissza a kart ketteshez! Oké?
- Oké!
- Figyelj!
Látom a monitoron, amint a drón villámgyorsan megfordul. Megállíthatatlanul halad felénk. A karra teszem a kezem. Látom a kettes fokozatot. A monitorban már egyre jobban kirajzolódnak a gép tökéletes arányai.
- Most! – üvölt Niki.
Visszahúzom a kart a ketteshez. A mozdony hirtelen lelassul, egy kicsit előre is dőlök. A drón szélsebesen elsüvít felettünk. Éppen megfordulna, amikor Niki tüzel. A lövedékek telibe találják a drónt, ami azonnal darabokra robban. Egy erdős területen zuhan a fák közé, és amikor mi is beérünk, már kezdeném magam lenyugtatni, de a laptopon vészjelzés jelenik meg. Három ellenséges gép.
- Niki! – kiáltom.
- Én is látom – kiáltja vissza. – Azonnal húzd hátra a kart teljesen!
Hátrahúzom, és a vonat megáll. Az ellenállók repülői közelednek a laptop szerint. Drónok. Szemből jönnek és hamarosan szemmel láthatóak lesznek. Ezekkel nem hiszem, hogy fel tudjuk venni a versenyt.
Niki lemászik a létrán. A rókára nézek. Retteg. A Nővérem a kikap az egyik szekrényből egy kabátot és odadobja nekem. Egy táskát is felkap a monitorok mellől és gyorsan a hátára veszi.
- Gyere gyorsan! – int felém.
Odaszaladok hozzá. Egy gombnyomással kinyitja az oldalsó ajtót. Kiugrik a fűbe, aztán visszafordul felém.
- Ugorj, gyerünk! – sürget.
Utána ugrok, elkap a levegőben és óvatosan lerak a fűbe. Megfogja a kezem, és szaladni kezdünk a fák között. Alig bírom tartani vele a tempót. Hallom a közeledő gépek zaját. Egy kidőlt fához érünk. Niki finoman átemel felette, utána mellém vetődik. Egy hatalmas robbanás rázza meg az erdőt. A Nővérem azonnal magához ölel, és úgy óv, ahogy mindig. Pedig én meg őt féltem. Rajta kívül senkim sincs.
A gépek tovább süvítenek. Niki kinéz a farönk felett. Visszaül mellém. Aggódva fordul felém.
- Jól vagy? – kérdi.
- Igen – felelem. – Te is ugye?
- Rendben vagyok.
Leveszi a táskát a hátáról. Az elülső zsebből elővesz egy fekete, jó vastag katonai kötött pulóvert. Magára húzza. A rókára nézek. Egy kicsit bizakodóbb, de még mindig nagyon fél. Visszanézek Nikire.
- Most mihez kezdünk? – kérdem.
- A sínek mentén haladunk déli irányba – vágja rá. – Persze a fák takarásában. Az egyik viskó nem lehet innen messze.
A menedékhelyül szolgáló, kis katonai épület az egyetlen reményünk, de úgy érzem, Niki nem igazán biztos a dolgában.
- Tudtad, hogy ez lesz, ugye? – kérdem.
- Reménykedtem benne, hogy nem – feleli. – Na, gyerünk. Talpra, kadét.

*

A sűrű fák között haladunk előre lassan. Niki a táskából adott nekem egy pisztolyt, mivel az enyém a vonaton maradt. Ő is egy kézifegyverrel megy előttem és látom, hogy nagyon figyeli a terepet. Felzárkózom mellé, nem törődve azzal, hogy fedezni akar a szemből jövő támadások elől.
- Most azt hiszik, hogy meghaltunk? – kérdem.
- Igen – feleli. – Még igen. Aztán lekérik a vonat utolsó naplóját, amit még továbbított a központ felé.
- És abban benne lesz, hogy megálltunk és kinyitottuk az ajtót.
- Úgy van.
- Akkor értünk jönnek?
- Nem. Amíg nem adunk le vészjelzést.
- Nincs a táskába semmi ilyen műszer? Se egy adóvevő?
- Nincs. De kaja van. És víz.
- Legalább teli gyomorral halunk meg.
Megáll és a kígyó szemeit rám mereszti.
- Na, ezt most hagyd abba – mondja szigorúan. - Minket nem abból a fából faragtak. Nem adunk fel semmit. Vetted, hugica?
- Igen – bólintok.
Elmosolyodik.
- Egy igazi harcos vagy – mondja. – Én képeztelek ki. Vagyis, én képeztelek tovább. Te biztosan eléred a céljaidat az életben.
- Ahogy te is – vágom rá. - Nélküled én ezt nem csinálom végig.
A néha kegyetlen és túlságosan is következetes Niki tekintetében ismét megjelennek a mély érzelmek. Bárcsak ismertem volna a háború előtt. Sokszor elgondolkozom, milyen lehetett akkor. A híres énekesnő, akinek a szüleit és a szerelmét az ellenállók ölték meg a szeme láttára. Onnantól lett belőle egy hideg pusztító, akit végül én gyógyítottam meg. Így lett a Nővérem. A szüleim ajándéka a túlvilágról. Egy nem létező túlvilágról. Mindegy. Nem is akarok agyalni a halál utáni léten.
- Menjünk, hugicám – súgja.

*

Néhány perc múlva Niki megtorpan. Finoman maga mögé tol és fülel. Én csak az erdő sűrűjét látom, semmi mást. Vészjósló hangokat se hallani. Ám a Nővérem valami rosszat sejt, én pedig hiszek neki.
Finoman betol az egyik fa mögé.
- Maradj itt – súgja. – Ne mozdulj innen, megértetted?
- Hová mész? – kérdem.
- Csak maradj itt.
Elindul, mire én kinézek a fa mögül. Megfordul és int, hogy bújjak vissza. Rettegek, hogy elveszítem. A rókára pillantok. Retteg és figyelmeztet valamire. Fülelek. Utálom azt az érzést, amikor valami rosszat kéne sejtenem, látnom kéne a veszélyre utaló jeleket, de semmit sem veszek észre. Mintha egy profi sakkozóval játszanék, aki már régen előkészítette nekem a csapdát, én pedig pánikolva próbálok rájönni, honnan jön majd a támadás. Iszonyú érzés, amikor félek és egyben dühös is vagyok magamra.
Eltelik néhány perc, mire kinézek ismét a fa mögül. Nem látom Nikit sehol sem. Hallok egy halk neszt magam mögül. Azonnal megfordulok és még látok egy szélsebesen közeledő öklöt, aztán minden elsötétül előttem.

*

Lövésekre és motorzajra ébredek. Csak résnyire tudom kinyitni a szemem, mert a fejem iszonyatosan fájni kezd. Egy autó hátsó ülésén fekszem. Hallok egy férfit és egy nőt beszélni.
- Lőnek ránk! - állapítja meg a férfi.
- Ez biztos az a katona – mondja a nő higgadtan. – Az a nő. Egy őrmester a drónok szerint.
- Nagyszerű! Ügyes vagy, mondhatom. Azt mondtad, nem kell aggódni miatta!
- Fel fogja adni. Messze vagyunk már.
- Te nem vagy normális, komolyan!
- Maradj szépen csendben, vagy nem lesz mivel beszélned.
Megnyugszom. Niki életben van. Ekkor jön a filmszakadás. Zuhanok a sötétségbe. Álmomban régi helyszíneken találom magam. Az iskolában vagyok, és éppen rajzóra van. Egy falevelet rajzolok le. Aztán hirtelen megváltozik a helyszín és a romok között szaladok egy drón elől, miközben Niki a nevemet kiáltja. Nem látom, hogy hol van. Megtorpanok. Anya és apa ott áll egy fénylő tengerparton. Mosolyogva integetnek nekem.

*
Kezdem látni a fényeket.
Igen.
Fogságban vagyok.
Ez egyszer nem zártak egy sötét szobába, mint tavaly, hanem egy ízlésesen berendezett, tágas nappaliban engedték, hogy magamhoz térjek. Szép tiszta fehér fal, festmények, a tévé helyén egy könyvespolc, melyek között ősrégi kiadások is sorakoznak. Egy kanapén ülök. A fejem azért sajog még. A rókára nézek. Éppen ugyanúgy retteg, mint én. Ekkor meglátom a sarki bárpultnál álló nőt.
Lemerem fogadni, hogy valami testépítő, vagy súlyemelő bajnok lehetett egykoron, mert a sötétkék egyenruháján keresztül kidagadnak a hatalmas bicepszei. Akkorák, mint a fejem. Ha ettől pofont kapnék, akkor biztosan átrepülnék a falon keresztül. A fekete haja ki van engedve, a bal szemét fekete szemfedővel takarta el, alatta pedig egy hosszú, már begyógyult vágás éktelenkedik. Egy ideig barátságtalanul pillant rám, majd belekortyol a shake poharába.
Jobbra pillantok és az üvegajtón át egy nagy kertet látok, a távolban pedig a sűrű erdő fáit. Balra, nem messze a bárpulttól egy férfi lép be hozzánk a téglamintás boltív felől. Az ötvenes éveiben járhat, vékony, teljesen kopasz, a körszakálla ősz és talán a kintről beszűrődő napfénytől, de olyan világoskék szemei vannak, mint valami mesefigurának. Szintén kék inget visel és fehér nadrágot, a kezében pedig egy légycsapót tart. A mosolya egyszerre lebecsmérlő, nyugodt és hátborzongatóan kiszámíthatatlan. Ez az ember tutira teljesen elmebeteg.
- Köszöntöm az egyik megmaradt otthonomban, kisasszony – üdvözöl nyájasan. – Remélem, nem érzi magát kényelmetlenül.
Olyan a hangja, mint valami ínyenc főzőműsor narrátorának. Biztosan az egykori felső tízezer tagja lehetett. Süt belőle a lenézés és a kellemetlen modorú elitizmus, amitől azonnal zuhanni kezd az amúgy is gyenge lábakon álló önbecsülésem. Talán azért sem tegez le, hogy ezzel is bizonyítsa az előkelőségét.
- Amandát már ismeri – mutat a nő felé a légycsapójával, miközben le sem veszi rólam a szemét – Az én nevem Diószegi Károly.
- Angéla.
- Netán ilyen rövid a neve?
- Újszigeti Angéla.
Széles mosolyával kivillantja a tökéletes fogsorát.
- Na, látja, megy ez - bólint. - Örvendek a szerencsének. Sajnálattal értesültem arról, hogy Amanda módfelett erőszakosan viselkedett önnel. Pedig igen sokszor megbeszéltem már vele három szemközt, hogy ettől a közeljövőben tartózkodjon. Ugye így volt, kedves hadseregből dezertált testőröm?
Amanda egy félelmet nem ismerő gyilkos tekintetével bámul a neki háttal álló férfi felé. Látom rajta, hogy éppen egy olyan kitörni kívánkozó haragot nyom el magában, ami nyilván csúnya véget vetne Károly életének.
- De, igaz, főnök – mondja halkan és most már beazonosítottam, hogy ez a nő ütött le és ő beszélt a kocsiban is.
- Nem hallom, kedvesem – emeli a füléhez a kezét a férfi, miközben tanár bácsis mosoly ül az arcán.
- Mondom, igaz, főnök!
- Helyes. Tudja, Újszigeti kisasszony, Amanda remek katona volt az önök kötelékében. Kiváló kiképzést kapott és természetesen az alatta szolgáló embereit is magával hozta a kis vállalkozásomba. Mert még egy ilyen roppant egyszerű földi életforma, mint ő is rájött, hogy a háború után akár gazdag emberré is válhat. Akkor minden bizonnyal annyi szteroidot tömhet magába, amennyit csak bír.
Amanda kezei ökölbe szorulnak, amit nyilván Károly is sejt, de látszólag egy cseppet sem érdekli. Én próbálok erősnek mutatkozni, ahogyan Niki tanította nekem. Remélem, nemsokára itt lesz és kiment innen.
- Hogy jövök én a képbe? – kérdezem.
- Nos, örülök, hogy feltette ezt a kérdést – örvendezik Károly. – Az országot ugyebár egy katonai vezetés uralja, így nem titok, hogy egyúttal az állam vagyonát is birtokolja. És a tisztekért, valamint az önhöz hasonló kadétokért roppant magas váltságdíjat is hajlandóak fizetni. Akárcsak a legutóbb, amikor egy hadnagyért jelentős összeget kaptunk. Természetesen a tranzakció nem mindig sül el a terveink szerint.
- Mármint?
- Néha rákényszerülünk arra, hogy fájdalmas búcsút vegyünk a vendégeinktől.
- Egyszóval, ha fizetnek sem biztos, hogy életben hagynak?
- Vág az esze, kisasszony. Ez azonban ne vegye el a jó kedvét, mi rendes emberek vagyunk. Az itteni helyőrség pedig igencsak belátónak tűnik a beépített embereink szerint. Ráadásul a raktárukban van elég aranyrúd, melynek a felét kénytelenek lesznek a részünkre bocsátani.
- Gondolom, alig várják, hogy maguknak adják. Pláne maguknak.
- Érzékeltem ebben némi gúnyt, de fátylat rá, feszült pillanatokat élünk át. Azonban azt tanácsolom, kisasszony, hogy legyen sokkal bizakodóbb. Elvégre az ön élete forog kockán.
Azzal elővesz a zsebéből egy szájharmonikát és eszelős mosollyal megfújja, majd elindul a boltíves kijárat irányába.
- Reggelre már – énekli halkan. – A madarak lakmározzák.
Ismét megfújja a hangszert, én pedig döbbenten és bambán meredek utána. Behunyom a szememet.
Niki segíts!
Kérlek!
Szabadíts ki innen!

folyt.köv.

2022.január-március 4.
Budapest