Nagyprónay János
A KIS ANGÉLA KRÓNIKÁI

Részlet az 1.évadból

(2038 márciusa van)

Lassan tizenhárom éves leszek, és már egyetemen oktathatnám, hogyan kell fogságba esni. Ez egyszer nem zártak egy sötét szobába, mint tavaly, hanem egy ízlésesen berendezett, tágas nappaliban engedték, hogy magamhoz térjek. Szép tiszta fehér fal, festmények, a tévé helyén egy könyvespolc, melyek között ősrégi kiadások is sorakoznak. Egy kanapén ülök. A fejem azért sajog még. A rókára nézek. Éppen ugyanúgy retteg, mint én. Ekkor meglátom a sarki bárpultnál álló nőt.
Lemerem fogadni, hogy valami testépítő, vagy súlyemelő bajnok lehetett egykoron, mert a sötétkék egyenruháján keresztül kidagadnak a hatalmas bicepszei. Akkorák, mint a fejem. Ha ettől pofont kapnék, akkor biztosan átrepülnék a falon keresztül. A fekete haja ki van engedve, a bal szemét fekete szemfedővel takarta el, alatta pedig egy hosszú, már begyógyult vágás éktelenkedik. Egy ideig barátságtalanul pillant rám, majd belekortyol a shake poharába.
Jobbra pillantok és az üvegajtón át egy nagy kertet látok, a távolban pedig a sűrű erdő fáit. Balra, nem messze a bárpulttól egy férfi lép be hozzánk a téglamintás boltív felől. Az ötvenes éveiben járhat, vékony, teljesen kopasz, a körszakálla ősz és talán a kintről beszűrődő napfénytől, de olyan világoskék szemei vannak, mint valami mesefigurának. Szintén kék inget visel és fehér nadrágot, a kezében pedig egy légycsapót tart. A mosolya egyszerre lebecsmérlő, nyugodt és hátborzongatóan kiszámíthatatlan. Ez az ember tutira teljesen elmebeteg.
- Köszöntöm az egyik megmaradt otthonomban, kisasszony – üdvözöl nyájasan. – Remélem, nem érzi magát kényelmetlenül.
Olyan a hangja, mint valami ínyenc főzőműsor narrátorának. Biztosan az egykori felső tízezer tagja lehetett. Süt belőle a lenézés és a kellemetlen modorú elitizmus, amitől azonnal zuhanni kezd az amúgy gyenge lábakon álló önbecsülésem. Talán azért sem tegez le, hogy ezzel is bizonyítsa az előkelőségét.
- Amandát már ismeri – mutat a nő felé a légycsapójával, miközben le sem veszi rólam a szemét – Az én nevem Diószegi Károly.
- Angéla.
- Netán ilyen rövid a neve?
- Újszigeti Angéla.
Széles mosolyával kivillantja a tökéletes fogsorát.
- Na, látja, megy ez - bólint. - Örvendek a szerencsének. Sajnálattal értesültem arról, hogy Amanda módfelett erőszakosan viselkedett önnel. Pedig igen sokszor megbeszéltem már vele három szemközt, hogy ettől a közeljövőben tartózkodjon. Ugye így volt, kedves hadseregből dezertált testőröm?
Amanda egy félelmet nem ismerő gyilkos tekintetével bámul a neki háttal álló férfi felé. Látom rajta, hogy éppen egy olyan kitörni kívánkozó haragot nyom el magában, ami nyilván csúnya véget vetne Károly életének.
- De, igaz, főnök – mondja halkan.
- Nem hallom, kedvesem – emeli a füléhez a kezét a férfi, miközben tanár bácsis mosoly ül az arcán.
- Mondom, igaz, főnök!
- Helyes. Tudja, Újszigeti kisasszony, Amanda remek katona volt az önök kötelékében. Kiváló kiképzést kapott és természetesen az alatta szolgáló embereit is magával hozta a kis vállalkozásomba. Mert még egy ilyen roppant egyszerű földi életforma, mint ő is rájött, hogy a háború után akár gazdag emberré is válhat. Akkor minden bizonnyal annyi szteroidot tömhet magába, amennyit csak bír.
Amanda kezei ökölbe szorulnak, amit nyilván Károly is sejt, de látszólag egy cseppet sem érdekli. Én próbálok erősnek mutatkozni, ahogyan Niki tanította nekem. Remélem, nemsokára itt lesz és kiment innen.
- Hogy jövök én a képbe? – kérdezem.
- Nos, örülök, hogy feltette ezt a kérdést – örvendezik Károly. – Az országot ugyebár egy katonai vezetés uralja, így nem titok, hogy egyúttal az állam vagyonát is birtokolja. És a tisztekért, valamint az önhöz hasonló kadétokért roppant magas váltságdíjat is hajlandóak fizetni. Akárcsak a legutóbb, amikor egy hadnagyért jelentős összeget kaptunk. Természetesen a tranzakció nem mindig sül el a terveink szerint.
- Mármint?
- Néha rákényszerülünk arra, hogy fájdalmas búcsút vegyünk a vendégeinktől.
- Egyszóval, ha fizetnek sem biztos, hogy életben hagynak?
- Vág az esze, kisasszony. Ez azonban ne vegye el a jó kedvét, mi rendes emberek vagyunk. Az itteni helyőrség pedig igencsak belátónak tűnik a beépített embereink szerint. Ráadásul a raktárukban van elég aranyrúd, melynek a felét kénytelenek lesznek a részünkre bocsátani.
- Gondolom, alig várják, hogy maguknak adják. Pláne maguknak.
- Érzékeltem ebben némi gúnyt, de fátylat rá, feszült pillanatokat élünk át. Azonban azt tanácsolom, kisasszony, hogy legyen sokkal bizakodóbb. Elvégre az ön élete forog kockán.
Azzal elővesz a zsebéből egy szájharmonikát és eszelős mosollyal megfújja, majd elindul a boltíves kijárat irányába.
- Reggelre már – énekli halkan. – A madarak lakmározzák.
Ismét megfújja a hangszert, én pedig döbbenten és bambán meredek utána.

2022. márciustól