Nagyprónay János
A KIS ANGÉLA KRÓNIKÁI

1.évad/3.rész

Nem tudok hinni

Anyával a lakótelepi kukák mögé bújunk. A fagyos hidegben magához ölel, próbál erősnek mutatkozni, miközben a sminkje már elkenődött és a könnyeivel együtt végigfolyt az arcán. A szelíd kék szemeivel rám néz, a tekintete pedig mindent elárul. Nem fogja hagyni, hogy bármi bajom essen.
- Maradj csendben, kicsikém – súgja.
Sírást hallok, aztán egy nő üvöltözik. Amikor anya rémülten hátrahőköl, én a kukák közti résen át kilátok az egyik porig rombolt épület előtti parkba. A fekete egyenruhás katonák előtt nők, férfiak és gyerekek sorakoznak. Egy kiásott gödör előtt térdelnek, háttal a gépfegyvereknek. Az egyik nő könyörög és esküdözik, hogy nem segítettek az ellenállóknak. Anya a szemem elé teszi a kezét. Lövést hallok, majd később egy tompa puffanást. Végül az egyik katona kiadja a parancsot és a sortűz végigvisszhangzik Dunakeszi halott lakótelepén. Remegni kezdek, a világból akarok kifutni. Hirtelen olyan egyedül érzem magam ebben a világban, hogy az egész bolygó puszta létezését is indokolatlannak tartom a sajátoméval együtt. Anya ad egy puszit.
A katonák gyorsan az áldozatokra szórják a földet, utána pedig egymásra mosolyogva beszállnak a terepjáróba.
- Nyugodj meg, kicsim – súgja. – Nincs semmi. Mi nem tettünk semmi rosszat. Minket nem fognak bántani.
- Akkor miért bujkálunk? – kérdezem halkan.
Anya nem tud felelni. Csak végigsimítja az arcomat. Mondani akar valami megnyugtatót, de akkor megszólal a légvédelmi sziréna. Azonnal felkap és elrúgja a kukákat magunk elől. Hallom, amint a vadászgépek közelítenek. A hangjuk távoli, de egyre erősebbek. Az egyik szupermarket előtt szaladunk el, aztán az egykori óvódám mellett lefordulunk jobbra. Robbanásokat hallok. Az egyik lakótelepi ház romjaiba ütközünk. A gépek már bombázni kezdenek. Leülünk az óvoda takarásába. Anya szorosan magához ölel és sírni kezd.
- Szeretlek, kicsikém – súgja a fülembe. – Megyünk a Mennyországba. Most már nem kell félned.

*

- Anya! – üvöltöm és felülök az ágyban.
Reszketek, le vagyok izzadva. Siófokon vagyok Károly villájában és odakint alkonyodik már. Persze, hiába látom ezt, nem fogom fel. Anyát keresem a szobában. Itt kell lennie. Az előbb még itt volt.
A fejemben. Az álmomban. Amikor óvoda mögött vészeltük át a bombázásokat. Apa értünk jött néhány emberrel. Emlékszem, nem szólt semmit, csak ölelt minket és sírt. Akkor láttam apát először sírni.
Vajon ott lehetnek a Mennyországban? Vajon látnak most engem? Mit gondolhatnak arról, hogy ahhoz a hadsereghez tartozom, akik megölték őket? Haragszanak rám? Sosem tudom már meg.
Behunyom a szemem. Engedem, hogy kitörjön belőlem a sírás. Tíz éves voltam, amikor meghaltak. El sem búcsúzhattam tőlük, mert a padlásról hallgattam végig, amint lemészárolják őket. A születésnapomon. Bárcsak meghaltam volna velük együtt. Bárcsak most velük lehetnék ott, ahol vannak.
Nincsenek sehol. Nincs Mennyország. Nincs Isten. Nem létezik. Ha létezne, nem engedte volna ezt. Nem tudok hinni, hiába jönnek a bölcs gondolatok, egyszerűen nem tudok velük mit kezdeni. Csak arra tudok gondolni, hogy alig ismertem a szüleimet. Voltak, és mentek. Nincsenek többé. Sosem látom őket újra, sosem tudom meg, hogy mit szólnának most hozzám, vagy ahhoz, amint keresztülmentem. Mint mondanának Nikire? Szeretnék őt? Hálásak lennének neki, amiért mindig megvédett? A kérdőjelek és válaszok elvesznek a lelkemben.
Néha elképzelem, mi lett volna, ha nem tör ki ez a háború. Most minden bizonnyal hetedikes lennék. Ott ülnék az iskolapadban Barbival, Flórával és Bencével. Biciklivel mennénk haza, kivéve Bence, aki biztosan a gördeszkájával haladna mellettünk a járdán. Pénteken elmennénk a szüleimmel moziba, aztán apa hazáig a filmet parodizálná ki. Mindig ezt csinálta. Annyit nevettem.
Nem! Ne gondolj erre, Angéla. Nem szabad. Most ki kell jutnom innen, hogy újra együtt lehessek Nikivel, aki az egyetlen kincsem az életben. Csak miatta nem adtam még fel. Ő most a családom.
Motorzajt hallok. Egyre erősödik. Kipattanok az ágyból és az ablakhoz lépek. Egy motorcsónak közeledik a part felé. A fedélzetén megpillantom Amandát, valamint két emberét. A móló felé leírnak egy kanyart és beállnak mellé úgy, hogy a csónak orra a Balaton felé nézzen. Kikötnek. Felmásznak a mólóra, és megindulnak a ház felé. Amanda lemarad, és a környéket pásztázza, majd elővesz valami műszert az övéről. Azt figyeli egy rövid ideig, utána visszateszi a helyére. Valamit mond a többieknek, mire azok egykedvűen bólintanak. Eljövök az ablaktól.
Gondolkodnom kell. Valahogyan le kéne innen másznom. Az ablak be van zárva és kilincs nincs a helyén. Nincs nálam semmilyen szerszám, amivel tudnám helyettesíteni. Az üveg nem tűnik valami vastagnak, ezért ha a takaró egy részét a kezemre csavarva könnyedén ki tudnám ütni. A gond csak az, hogy túl magason vagyunk. Annyi ágynemű pedig nincsen itt, amiket összekötözve le tudnék innen mászni. Kihúzom az ágy alatti fiókot. Van még egy takaró. Viszont őr állhat az ajtómnál, aki nyomban bejönne ide. Odatolhatnám a szekrényt. A szerencsétlen nagyon nehezen tudna ide bejönni. Nem, Angéla, rossz ötlet. Nem lenne sok időm és még csak félúton tartanék lefelé, mire az fentről simán leszedne egy lövéssel. Nem. Valami mást kell kitalálnom. Amúgy se tudok motorcsónakot vezetni. Bár a szükség biztosan előhozná belőlem még a kalózkapitányt is.
Nem. Valami egészen máson kell agyalni. Az ágy melletti fürdőszobába lépek. Csak a vécé van ott és a csap. Ezt nem hiszem el. De mit is akartam? Valamiből fegyvert kovácsolni. Ha lett volna itt egy felmosó nyél, aminek végére valami keményet rögzítek, akkor hamar szamurájnak érezhettem volna magam és lett is volna esélyem leszerelni azt, aki bejön ide. Leütöm, és miközben alszik, szépen elveszem a fegyverét, aztán pedig jöhet harc. Na, persze, Angéla, ne álmodozz.
De akkor mit tehetek? Kilencen vannak, ahogy számoltam. Ebből nyolcan mind zsoldos katonák, állig felfegyverkezve. Esélytelen. De voltam már reménytelen helyzetben, és mindig valahogyan ki tudtam mászni belőle. Persze az utóbbi időben főleg Niki segítségével. Nem baj, valamit ki kell találnom. Ezt most vehetem úgy, akár egy kiképzést. Egy valódi kiképzést és nem azt, amit nemrég kaptam, mert az inkább egy hosszabb testnevelés órával ért fel.
Aztán ahelyett, hogy valami értelmeset kitalálnék, egy emlék villan be. Néha nem is tudom, miért jönnek. Nem tudom, mit akarnak üzenni, egyszerűen csak megjelennek a lelki szemeim előtt és azonnal átveszik felettem az irányítást. Most is egy szomorú korszakot látok magam előtt. Kilenc éves vagyok és egy kora tavaszi reggelen egy hadnagy lép be hozzánk kimérten, mögötte pedig egy fekete sisakot viselő kommandós, lövésre készen. Ott állnak a konyhában. Nagyon félek. A tiszt hátratett kézzel, szkeptikus, felsőbbrendűséget sugárzó tekintettel hallgatja ki apát, hogy hol tartózkodott az elmúlt huszonnégy órában. Apa azt feleli, hogy a kórházban dolgozott. Anya halkan megkér engem, hogy menjek be a nappaliba, mire a hadnagy felénk fordul.
- Nem - rázza meg a fejét. - A kislány nem megy sehova.
Int a kommandósnak, aki ránk se nézve megindul a nappali felé.
- Nézz át mindent – adja ki a parancsot higgadtan. – Lehet, az asszony rejtegeti az ellenállókat. A legtöbbször ők teszik ezt, mert olyan nagy szívük van. A hazájukra ilyenkor persze nem gondolnak.
- Nem rejtegetek senkit – mondja anya hidegen.
- Mind ez mondja – bólint mosolyogva a tiszt.
- És hányszor találtak ellenállót?
Apa odafordul anyához.
- Heléna, kérlek – súgja.
A hadnagy megrázza a fejét.
- Nem, hagyja csak – mondja halkan. – Szeretem, ha valaki okot ad a letartóztatásra. A fogda remekül bánik az ember elméjével. Akárcsak a sötétség odabenn. Ilyenkor mindenkinek bőven van ideje átgondolni az életét, és megtalálni az okokat, hol is hibázott. Aki kijut onnan, már ha kijut, az már teljesen más emberré vált.
Anya erre nem reagál. Hála az égnek. De érzem, hogy alig bírja magát türtőztetni. A hadnagy ekkor engem kezd nézni.
- Hogy hívnak? – kérdezi.
- Angéla – felelem.
- Szép neved van. Nekem is vannak gyerekeim. Három is. Mindannyian már a kadétiskolába járnak. Oda, ahová neked is kéne. Holnap reggel van egy toborzás a könyvtárnál. Itt az ideje, hogy csatlakozz, nem gondolod?
Látom apa kezeit ökölbe szorulni. A szívem majd kiesik a helyéről, amikor odaáll a hadnagy elé.
- Hagyja békén a lányomat – mondja halkan.
- Különben? – kérdez vissza az.
- Különben feljelentem, hogy a túllépi a hatáskörét.
A kommandós ekkor visszatér a konyhába és azonnal megüti apát a gépfegyverével. Apa elterül a padlón, anya pedig elém áll. A hadnagy kárörvendően elmosolyodik, majd a katona felé fordul.
- Ugyan, ezt nem kellett volna - közli álszenten. – Nem bánhatunk így a családját védelmező édesapával.
- Minden tiszta – feleli gépiesen a kommandós.
- Milyen kár.
Ezután a hadnagy apához fordul és a visszafogott tisztből egy csapásra előjön a bosszúszomjas vadállat.
- Ha még egyszer fenyegetni mersz, nem látod többé a lányod – sziszegi eltorzult arccal. – Megértetted, te patkány?
Apa csak bólint, de látom rajta, hogy alig bírja magát visszafogni. A lábaim remegnek. Amikor a hadnagy és a katona kilép az ajtón, én sokkos állapotban figyelem, amint anya felsegíti apát. Utána a szobámban ülök és a jelenet folyamatosan lepereg előttem. Úgy érzem, nincs menekvés. Nem véd meg minket senki. Az ellenállók ugyanolyan gonoszak, mint a katonák.
Ne, Angéla! Visszaküzdöm magam a jelenbe. Itt vagyok a siófoki villában. Az ablakhoz lépek. Bámulom az alkonyatot, és az eget. Az eget, ahol nincsen Mennyország. Se Isten. Senki. Nem tudok hinni benne. Még ha valóban létezne is, akkor is megtagadnám. Bosszúból az életnek nevezett borzalomért.

*

Miután leszáll az éj, Amanda szinte berobban a szobámba. Úgy néz rám, mintha régóta tudnom kéne, hogy miért jön. A rókára pillantok. Biztat. Sosem láttam ennyire optimistának.
- Pattanj fel, Angéla – parancsolja a nő.
Felállok és odasétálok hozzá. A fekete szemével úgy figyel, mint aki lassan akarja elpusztítani lelkem.
- Előttem mész és nem próbálkozol semmivel – utasít, és maga elé rángat. – Szedd a lábad.
- Mit akartok már megint? – teszem fel a kérdést a megszokott esélytelenek nyugalmával.
- Megbeszélést tartunk. Neked is ott kell lenned, mivel te vagy a túszunk.
- Nem fognak fizetni értem.
- Meglehet.
- Jobb lenne, ha most megölnétek.
- Nem sietünk vele.
A lépcsőn megyünk lefelé és az első fordulóban már vár minket a gépies férfi, akinek a tekintete most is olyan, akár egy porszívónak, vagy egy működés nélküli mikrohullámú sütőnek. Amint közel érek hozzá, megindul ő is lefelé. Ha most belerúgnék, talán meg sem állna a földszintig. De Amanda itt jön mögöttem és nyilván kapnék tőle a fejemre. Bár így is megölnek, nem?
- Agyalsz? – kérdi a nő mögülem.
- Te valami gondolatolvasó vagy? – vetem oda neki.
- Nem vagy gyáva, az egyszer biztos. Nagyon helyes. A kis kadét egyenruhádhoz méltó viselkedés.
- A tiéd hol van? Mármint a hadnagyi egyenruhád. A mosásban? Vagy már kiteregetted odakint?
- Tudod, Angéla, az egyetlen esélyed az életben maradáshoz, én vagyok. Én vagyok itt az egyetlen szövetségesed. Ne akard, hogy meggondoljam magam. Értve vagyok, kadét, vagy értve vagyok?
- Értem. De miért vagy a szövetségesem?
Megáll és lenéz rám a gonosz mosolyával.
- Mert olyan vagy, mint én – súgja. – Ott rejtőzködik benned egy kíméletlen gonosz. A kedves kislány álarca mögött. Bizony ott bujkál a személyiséged sötét oldala. És amióta idekerültél, az egyre csak igyekszik a felszínre törni.
Megijedek. És nem tőle. Hanem attól, hogy igaza van. Van bennem valami, egy elnyomott harag, vagy mi. A szenvedéseimből született. Persze, ez mindenkiben ott bujkál, és szerintem el lehet nyomni. Nikinek is sikerült. Persze, én kellettem hozzá. Mindegy. Amanda most nagyon megijesztett.
- Érzed, ugye? – teszi fel a költői kérdést.
- Nem – vágom rá hiteltelenül.
- De érzed. Legyél rá büszke. Egy nap az életedet menti meg. Tudom. Hidd el.

*

A második szint nappalijába lépünk, ahol két kanapé áll egymással szemben, köztük pedig egy nagy asztal, melyen sütemények, három darab teás kancsó és csészék sorakoznak. Szemben egy kandalló áll, melyben ropog a tűz, persze nem igazi a látvány, hanem egy élethű hologram.
A kanapékon a katonák ülnek, Károly pedig asztalnál állva tölt egy gőzölgő teát egy csészébe. A tőlem balra álló kanapén helyezkedünk el, Amanda pedig közvetlenül mellettem foglal helyet.
Károly sejtelmes mosollyal nyújtja át nekem a csésze teát, melynek olyan finom illata van, hogy egy pillanatra el is felejtem, hol is vagyok. Egy csipetnyi szabadság érzése. Mintha egy pillanatra megmenekültem volna.
- Köszönöm - mondom és átveszem a csészét.
- Igazán nincs mit, kisasszony – bólint nyájasan Károly. – Gyömbértea fahéjjal és mézzel. Rendkívül egészséges.
Belekortyolok.
- Hát, ez fenséges – súgom.
- Köszönöm, kisasszony – biccent.
Erre Amanda egy kést hajít az egyik fali festménybe. Károly döbbenten fordul meg és a szájához kap.
- Miért azt? - fakad ki. - Azt a csendéletet a téli Balaton partról, én magam festettem!
A nő erre elmosolyodik és a mellette lévőbe is belehajít egy kést. Károly erre már megvonja a vállát.
- Azt amúgy is elrontottam – mondja. – És már nem is így néz ki a víztorony.
Amanda felpattan és odalépdel a festményekhez. Kihúzza a festményekből a késeket. Úgy néz fel Károlyra, hogy örülök, hogy nem nekem kell állni ezt a tekintetet. Biztosan nem menne.
- Nos, öreg, mikor lépjünk kapcsolatba a helyőrséggel? – kérdezi.
- Holnap reggel – feleli Károly.
- Miért kell addig várnunk? Miért nem lehet most azonnal?
- Mert múltkor is a kapkodás végett maradtunk arany nélkül. Neked is tudnod kéne, kedves Amanda, hogy ebben a szektorban éjszaka már az éjjeliőr üzemmódra kapcsolódnak és a támadások elhárítására fókuszálnak.
- Tudom, mitől félsz. Hogy bemérnek minket. De biztosíthatlak, hogy ma szereztünk egy másik műszert is, amivel leárnyékolhatjuk magunkat. Sőt, ha akarjuk, akár át is verhetjük őket.
- Hol van most ezt a műszer?
Amanda az egyik, neki háttal ülő katona felé fordul.
- Ákos – szólítja. – Hozd ide.
A katona felpattan és kilép a nyitva maradt ajtón és hamar eltűnik a folyosó félhomályában.
- Tudtam, hogy te egy kincs vagy – örvendezik Károly. – Kiérdemelted a valódi megbecsülésemet!
Amanda nem mosolyodik el.
- Nem kell a hízelgésed – mondja fagyosan. - Ma megadjuk az ultimátumot a helyőrségnek, aztán holnap a tervek szerint eljárva tető alá hozzuk a tranzakciót. Nem várhatunk.
- Ahogy akarod – biccent Károly. – A katonai kérdésekben neked kell kimondanod a végső szót.
Károly már egyáltalán nem főnök, csak egy eszköz Amanda játszmájában. Sebaj, ez nem az én bajom. Az én bajom az, ami ezután következik. Kezdem elveszíteni a maradék reményemet is. A dolgok felgyorsultak. Úgy érzem, már esélyem sincs a menekülésre. Mindennek vége.
Ekkor az ajtó felé nézve Amanda arca eltorzul a haragtól. Károly látva ezt szintén arra fordul. Aztán én is. Ákos fejéhez valaki pisztolyt szegez és az arca szép lassan kirajzolódik, amint átlépi a szoba küszöbét.
A szívem hevesen kezd verni, a csészét is a földre ejtem. Niki elszánt, dacos tekintete jelenik meg a megszeppent zsoldos feje mögül. Vet felém egy aggodalmas pillantást, aztán végignéz a szobán és megállapodik Amandán. A kanapén ülő katonák moccanni sem mernek, annyira le vannak döbbenve.
Niki elmosolyodik az egykori hadnagy láttán.
- Nocsak, egy szellem - mondja gúnyosan.
- És egy leendő hulla – vág vissza Amanda.
- Ebben ne legyél olyan biztos. Csak kövesd az utasításaimat és akkor nem sodrod ismét bajba az embereidet, mint ott Miskolcon.
- Kár erőlködnöd. Innen nem jutsz ki.
- Dehogyisnem. Bejutni sem volt sem nehéz. Amatőr, elavult műszerekkel véditek a bázisotokat. Biztosak voltatok benne, hogy megvéd titeket, mi? Ha lett volna kint egy profi emberetek, akkor talán be sem jutok ide.
- Nagy az arcod.
- Van mire.
Niki felém pillant.
- Angéla – szólít. – Jól vagy, hugicám?
- Most már igen – felelem, és kezdem felfogni, hogy a Nővérem itt van velem.
Niki végignéz a katonákon.
- Meg ne merjen mozdulni senki – parancsolja.
Amanda megrázza a fejét.
- Végül is feláldozhatok egy embert – mondja. – Ákos amúgy is csalódást okozott.
Niki felnevet.
- Tudtam, hogy ezt mondod – mondja. – Éppen ezért helyeztem el egy bombát a házban.
Ekkor a Nővérem egy pillanatra felemel egy zölden villogó műszert, melynek láttán a magabiztos Amanda teljesen lesápad.
- Felismerted, igaz? – veti oda Niki. – Az egyik viskóból van. Ez a bomba bizony az egész épületet elintézi. Sőt, még a környékbeli házak is kapnak belőle egy jókora löketet. Szóval, vagy hagytok elmenni innen a húgommal, vagy a levegőbe repülünk. A tiéd a választás.
- Hogy találtál ide? – kérdezi Amanda.
- Úgy, hogy egy zseni vagyok.
Niki ezután felém fordítja a fejét.
- Angéla – szólít. – Gyere szépen ide. Elmegyünk.
Félve, de felpattanok és odaszaladok hozzá. Még ha nem is biztos a helyzet, akkor is boldog vagyok, amiért itt van velem. Károly szóhoz se jut, tátott szájjal figyel minket. Amanda azonban nagyon agyal valamin. Hol rám, hol Nikire pillant és szerintem kezd kirajzolódni előtte egy sikeres terv forgatókönyve.
- Niki – súgom. – Menjünk innen gyorsan.
Hátrálni kezdünk, miközben Niki továbbra is Ákos fejéhez tartja a fegyvert. Hátrafordulok a folyosó félhomályába és reménykedek, hogy nem ér minket valami kellemetlen meglepetés. Amanda beáll az ajtóba és onnan figyel minket. Nem szól semmit, csak szerintem bosszút forral.
- Miért álltál oda? – kérdi tőle Niki. – Integetni akarsz?
- Nem juttok messzire – vágja rá a nő határozottan. – Abban biztos lehetsz.
- Ha ezt fogadásnak szántad, akkor benne vagyok.
A lépcsőig hátrálunk, én pedig felkapcsolom ott a fényeket. Fedeznem kell Nikit. Ki kell jutnunk innen, de azonnal. Mire leérünk a lépcsőn, a Nővérem elengedi Ákost és elkezdi lökdösni a kijárat irányába. A folyosó egyenesen az ajtó felé vezet, ami tárva nyitva áll. Remélem, Niki hagyta így.
- Nyitva van – súgom neki.
- Tudom – vágja rá. – De nem erre jöttem. Meglepem őket.
Fentről hallani, hogy a többiek mozgolódnak. Nyilván az ablakból tüzet nyitnak majd ránk. Niki ekkor fejbe veri Ákost a pisztollyal, mire az ájultan terül el a padlón. Ezután a Nővérem megfogja a kezem és az ellenkező irányba szaladunk. Lefordulunk jobbra, elfutunk egy ajtóig, majd kilépünk rajta, és egy kertben találjuk magunkat. Niki húz maga után a fák között, mire végül a kerítéshez érünk. Egy pillanatig azt hiszem, mindennek vége, és hogy itt fogunk ragadni, de látom, hogy néhány rács hiányzik a helyéről. Niki nyilván lézerrel, vagy valamivel kivághatta.
Egy szűk kis utcában találjuk magunkat, ahol családi házak sorakoznak. Szinte koromsötét van, csak a csillagos égen ragyogó Hold szolgáltat némi fényt. Niki bekapcsolja a pisztolyának lámpáját. Lefordulunk jobbra. Látok valami járművet. Ahogy közeledünk, már látom, hogy egy terepjáró.
- Ezzel jöttél? – kérdezem.
- Igen – feleli Niki. – Egy viskóban találtam.
Beszállunk. A Nővérem azonnal beindítja a motort és tolatni kezd hátra egészen a távoli kereszteződésig.
- Hogy találtál meg? – kérdem.
- Nem volt nehéz - feleli. – Az egyenruhád vállapjába rejtettem egy nyomkövetőt.
Azonnal odanyúlok, és már érzem is a korong alakú kis műszert.
- Hagyd ott azért – mondja, miközben kifarol a kereszteződésben. – Persze, remélem többé már nem fog kelleni.
- Olyan jó, hogy látlak – mondom és legszívesebben átölelném. – Azt hittem, örökre elvesztettelek.
- Nem olyan könnyű megszabadulni tőlem.
Rálép a gázra és egy főútvonalon az autópálya irányába haladunk.
- Tényleg bombát helyeztél el a házban? – kérdem.
- De jó, hogy szólsz – mondja és előveszi a zölden villogó műszert, majd lenyom rajta egy gombot.
Hatalmas robbanást hallok a távolból. Belenézek a visszapillantótükörbe és látom, amint egy lángcsóva emelkedik az ég felé. További robbanások követik, nyilván a környékbeli, elhagyatott házak lehetnek. Visszafordulok a Nővéremhez, aki félmosollyal az arcán kormányozza a terepjárót a körforgalmon keresztül az autópályára. Megmenekültem. Megmentett. Az én egyetlen drága Nővérem.
- Most már akkor hazamegyünk, ugye? – kérdezem.
- Meg sem állunk odáig – bólint.
Boldognak kéne lennem, de valami szörnyű érzés kerít hatalmába. A rókára nézek. Már nem bizakodó. Retteg. Szinte mintha azt mondaná, hogy a java még hátravan. Belenézek a visszapillantótükörbe. Nem látok senkit, de érzem, hogy veszély leselkedik ránk. A játéknak nincs vége.
Még csak el sem kezdődött.

folyt.köv.

2022.március 11-18
Budapest