Nagyprónay János szerzői oldal

Nagyprónay János: Angéla és az Elveszett Sikolyok 11.rész

2022. február 18. 21:21 - Nagyprónay János

Nagyprónay János
ANGÉLA ÉS AZ ELVESZETT SIKOLYOK

11.rész
Niki és Oxána

Nem tudom, merre megyünk. Folyosóról folyósóra haladunk és kezdek teljesen elgyengülni. A fények könnycseppként cikáznak előttem, majd szétfolynak, aztán ismét összeállnak. Annyi kerülő, annyi járat van itt, hogy nem csodálkoznék azon, ha már az orvosok is ebbe őrültek volna bele. Oxána ide-oda cipel, miközben végig derűs és nyugodt. Mintha ő alkotta volna ezt a földi poklot.
- Mindjárt tisztulni fog előtted minden - súgja. - Ám Niki végzetét már nem fogod látni. Attól meg leszel kímélve.
- Milyen rendes vagy – szúrom oda neki az esélytelenek nyugalmával.
- Az vagyok, bizony. Egy Cukormáz Tündérke, ahogyan te is mondtad. Tetszik is ez a név. Majd néha mondogatom magamnak a tükörben. Így fogok rád emlékezni, akárcsak erre a dicsőséges éjszakára.
Egy halványzöld fényű folyosóra lépünk. Valahonnan jobbról, valami elágazás felől ketten lépnek elő. Néhány másodperc múlva többen is csatlakoznak hozzájuk. Az intézeti ruha van rajtuk. Háromnál fejsze is van, kettő kezében kést látok. Sziszegnek, vigyorognak. Ezek nyilván a harmadik épületből jöhettek ide.
- Mit kerestek itt? – kérdi Oxána szigorúan.
Nem felelnek, de még a homályos látásommal is tisztán ki tudom venni, hogy teljesen zavarba jöttek.
- Tudjátok, ki vagyok – folytatja hidegen a boszorkány. – Az én parancsom szent, igaz?
Bólintanak.
- Helyes - súgja Oxána, majd a földre lök engem.
A hátamra fordulok. Pont őt látom a fekete ruhájában. Olyan most, akár egy gonosz királynő. Az őrült sorozatgyilkosokhoz beszél úgy, ahogyan szerintem senki más nem merné. A látásom lassan kezd tisztulni, ám továbbra is gyenge vagyok. Fel se tudnék állni. Még talán segítséggel sem.
- Induljatok visszafelé - adja a ki a parancsot. – A folyosó végén jobbra. Ott vár rátok a megvilágosodás. Közel lesztek a megérdemelt szabadsághoz. A ma éjszaka után a csapatunk egyesülni fog az erdőkben. A katonáim lesztek, ahogyan azt ígértem. Emlékeztek még az álomra, amit küldtem?
Azt hiszem, bólintanak, mert Oxána elégedetten néz végig rajtuk.
- Helyes - mondja fagyosan. - Akkor indulás. És viselkedjetek jó harcosként.
Látom elhaladni a gyilkosokat, akik rám sem mernek nézni. Oxána lenéz rám, majd le is guggol hozzám.
- Láttad ezt, igaz? – kérdi, miközben elmosolyodik. – Megtesznek értem mindent. A nővéred persze meg fogja ölni őket. Ám ők ezt nem tudják. De ha tudnák is, akkor is megtennék. Mert ezt parancsoltam.
- Rosszabb vagy, mint régen a katonák – mondom erőtlenül. – Sokkal rosszabb.
- Nem, drágám, nem. Hanem pont ugyanolyan. Ha éppen olyan gonosz vagy, mint az ellenséged, akkor tükröt mutatsz neki. Így a legnagyobb bűntudattal fog meghalni általad. Jó, mi?
- Most megölsz?
- Az attól függ. Itt van most Niki? Lát minket? Szerintem nem. Ebből mi következik? Hogy még élned kell egy kicsit.
Azzal felrángat a földről. Belemarkol kabátomba és maga mellett vonszolva megyünk tovább a folyosón.
- Oxána – nyögöm.
- Mi az? - veti olyan hidegséggel, amitől még jobban megijedek, mint az eszelős monológjaitól.
- Kár, hogy nem ismertelek akkor. Akkor régen.
- Nemrég még mást mondtál.
- Tudom. Csak közben gondolkoztam.
Egy szempillantás alatt a falhoz szorít, és az államhoz emeli a pisztolyának csövét. A szürke szemeiben a tébolyultság helyett, valami egészen hátborzongató, kiszámíthatatlan fagyosság csillan meg. Az arca meg sem feszül, pedig alaposan belemarkolt a kabátomba. Rettenetes ez a tekintet.
- Hatni akarsz rám? – kérdezi színtelenül.
- Nem – felelem erőtlenül. – Csak mielőtt meghalok, őszintén akarok beszélni veled.
- Szóval próbálkozni akarsz.
- Hiányzik Erika. A Dr. Sólyom Erika, aki voltál. Az lehet a valódi személyiséged. A régi önmagadat mutattad meg nekem. Biztosan olyan voltál akkor is, amikor engem óvtál a háború idején. Mennyire jól jött volna nekem. És olyan kár, hogy így alakult. Annyira sajnálom.
- Milyen átlátszó próbálkozás a részedről.
- Egy orvost nem lehet átverni, nem igaz?
- Akkor hallgatlak. Kapsz egy percet.
- Egy percbe nem lehet összesűríteni azt, amit kaptam tőled.
Szkeptikus mosolyra görbül a szája.
- Na, és mit kaptál tőlem? – kérdi, miközben a szemei bénítóan fürkésznek.
- Egy menedéket - mondom lágyan. – Ebben a pokolban. Ebben a helyzetben, hogy idekerültem egy elmegyógyintézetbe. Te voltál számomra az itteni fény. Tegnap éjjel a kórházi részlegen, amikor átöleltél…
Megindulnak a könnyeim. Nem bírok ellenállni nekik.
- Kaptam egy világot – folytatom, de nem tudom kifejezni magam rendesen. - Bárcsak akkor régen is kaptam volna ilyet még Niki előtt. Tegnap éjjel egy virrasztó angyalt láttam benned. Egy védelmezőt.
- Mit akarsz ezzel mondani? – kérdi és látom, hogy nem sokon múlik, hogy elröhögje magát.
- Azt akarom mondani, hogy nagyon sokat veszítettem veled.
Oxána mosolya lefagy és néhány röpke másodpercig a doktornő Erikát látom, aki aggódva ült a kórházi ágyam mellé. Persze, ez nem tart sokáig, mert azonnal visszatér kíméletlen hidegség az arcára. Nem tudom, de úgy érzem ez a rideg tekintet is csak egy álca. Szerintem vívódik.
- Én nem így látom - kezdi, és már látom is harag csillogását a szemében. – Bár azt hittem, az istenek ajándéka vagy. De tévedtem. Van, hogy rosszul kezeljük a jeleket. Hogy mást látunk bennük. Nem, Angéla, te nem egy ajándék voltál, hanem egy fegyver. Egy lehetőség. A későbbi bosszúra. Azért kaptalak, hogy rajtad keresztül álljak bosszút a szeretteimért. Te vagy az igazságtétel fegyvere. A te halálodból fog okulni nővéred. Aztán, amikor már könyörög azért, hogy utánad mehessen, a végső kegyelemből megadom neki az utolsó csapást.
- Mit szólnának most a szüleid? – kérdem. – Örülnének, hogy így látnának?
Egy darabig értetlenkedve mered rám, amiért felmertem tenni neki egy ilyen kérdést. Aztán a dühtől megremegnek az ajkai.
- Ne merészeld többé megemlíteni őket – sziszegi.
- Jó embert neveltek belőled – kezdem, nem törődve a haragjával és a veszélyekkel. - Olyannak, mint amilyenek ők voltak. Békés, emberséges léleknek. Mégis egy démonná váltál, aki ma ártatlan életeket is kioltott.
- Ez van – közli mosolyogva. – És most már jobban teszed, ha hallgatsz. Gondolom, gyorsan akarsz a pokolra kerülni. Nem? Szenvedni akarsz előtte? Szívesen végzek veled lassan is.
- Ez nem te vagy.
Elvigyorodik.
- Ez nem te vagy – utánoz gúnyosan. – Te egy angyalka vagy, csak olyan gonosz lettél. Mint a mesékben az elátkozott királynék.
Sírást imitál, beletiporva ezzel a lelkembe.
- Ó, Oxána, jaj – gúnyolódik tovább, aztán hátborzongatóan felnevet.
Lövéseket hallunk. A távolban néhány férfi felkiált, majd az újabb dörrenésektől elhallgatnak. Oxána teljesen higgadtan fordítja arra fejét. Niki végzett az rosszfiúkkal. Közel van.
- Hallottad, Angéla? – kérdi tőlem a boszorkány, miközben arra néz. – A halálba sétáltak. Lelassítva a nővéredet.
Visszafordul hozzám.
- Ideje mennünk, kicsim – közli eszelős vigyorral.

*

Alig látom, merre cipel. Szaporán haladunk előre egy halványzöld fényű folyosón. Csend van, csak egy halk búgást hallok, valamint a visszhangzó lépteinket. Mintha az épület már ki lett volna ürítve. Emlékfoszlányok jelennek meg előttem. Látom anyát, amint egy napsütéses téli reggelen beültet a hátsó ülésre és bekapcsolja az övemet. Ad egy puszit a homlokomra.
- Most elmegyünk és szétvásároljuk az agyunkat – mondja örömtelien.
- Kapok egy új kabátot? – kérdem.
- Kettőt is, drágám! Utána beülünk egy moziba. Te választasz. Ez most csak a te napod, kicsikém.
A halványzöld folyosót látom. Aztán bevillan egy másik emlék, amikor majdnem húsz évvel ezelőtt meglátogatom Maját egy kolóniában. Egy kicsiny szobában éppen illatos gyertyákat készít elgondolkozva, majd amikor meglát, széles mosoly jelenik meg az arcán. Kiszalad hozzám a folyosóra, leguggol és gyengéden átölel. Sokáig nem mond semmit, csak hálásan néz rám.
- Gyere be hozzám – súgja. – Megmutatom a vanília illatú gyertyáimat. Utána sétálunk a kertemben. Tudod, a kertemben. Te mondtad nekem, hogy építsek kertet félelmeimre. Építettem, Angéla. Rózsák nőttek ott.
Ismét a jelen. Az egyik elágazásnál egy orvosi köpenyt viselő férfi lép elő.
- Hála az égnek, Erika! – örvendezik. – Jól vagy? Ki ez a lány?
Oxána felemeli a fegyverét és szó nélkül kettőt beleereszt a férfi mellkasába, aki döbbenten a falhoz vágódik, aztán a harmadik lövéstől elterül a földön. A boszorkány csak nevet.
Nem tudom, miért, ez talán a halál kapuja, de egy újabb emlék tör a felszínre. Úgy menekülök a képsorokba, akár az álmokba egy fárasztó nap után. Az én múltam. Az én világom. Magammal viszem őket a sírba. Apa mindenszentek estéjén vécépapírral tekeri körbe magát és múmiaként szaladgál fel-alá az utcában. Anya, aki vámpírnak öltözött velem együtt, kilép a kapun és utána kiált.
- Peti! - szólítja. - El fogunk késni, gyere már!
- Nem! – kiáltja apa hörögve. – A múmia nem siet sehova! Neki már nem számít az idő!
A következő képeken Nikit látom, amint betakar az egyik éjjelen. Ott ül a félhomályban és csak mosolyog.
- Meséljek, vagy énekeljek? – kérdi.
- Most inkább csak legyél itt – súgom neki.
- Szóval nem tetszik a hangom - tetteti a sértődést játékosan.
- Dehogyisnem. Csak jó, hogy itt vagy. Jó, hogy vagy nekem.
A mosolya szélesebb lesz és ad egy puszit a homlokomra. Pont úgy, mint anya.
- Kicsi hugicám - súgja. – Az én kis csibém.
Oxána kinyitja a kártyájával az egyik trapéz alakú ajtót. Egy újabb halványzöld fényű folyosó. Ekkor hangszórók recsegni kezdenek. A boszorkány megdermed és egy pillanatra az egyik felé céloz a fegyverével.
- Jobb, ha elengeded a húgomat – szól Niki onnan.
- Elvetted az egyik őr rádióját, igaz? – kérdi Oxána.
- Engedd el. Ez a kettőnk harca. Legyen benned egy minimális tisztesség.
- Minimális tisztesség? Ami benned sosem volt?
- Én sosem akartam másokon keresztül bosszút állni. Azt meghagytam a gyáváknak.
- Nos, akkor gyáva vagyok. Ha ez a jelző az ára a győzelmemnek, akkor vállalom. Ez nem változtat azon, hogy te meg a húgod hullák lesztek nemsokára. És bizony a szívük mélyén, senki sem fog siratni titeket. Pláne azok után, hogy kiderül, ki végzett veletek. Az elveszettnek hitt lány. A legenda.
- Valóban legenda voltál. De már nem vagy az. Arra azonban nem gondolsz, hogy talán senki sem hiszi el, hogy te vagy Drachen Oxána? Bár nagyon hasonlítasz arra a lányra fényképeken, de ugyanakkor ezt sokan mások is elmondhatják magukról. Tényleg, mi van, ha valóban nem te vagy?
A boszorkány ökölbe szorítja a kezeit. A földre lök engem. Erőtlenül, a hátamon feküdve figyelem, amint ez a szörnyeteg gyilkos vigyorral mered hol az egyik hangszóróra, hol a másikra.
- Rengeteg bizonyítékom van - közli higgadtan. – A teakeverékem. Az emlékeim. A kódex, amit szóról szóra tudok. És a ruhám, mely különleges anyagból készült. Soroljam tovább?
- Sok csaló előállhat ezzel, bogárkám – hergeli Niki.
- Hiába próbálkozol. Inkább találj meg.
- Afelől ne legyen kétséged. Közelebb vagyok, mint hinnéd.
Oxána arcán megrendül higgadtság. Egy pillanatra leveri a víz, de gyorsan összeszedi magát.
- Akkor mire vársz? – szegezi a kérdést a Nőveremnek.
- Arra, mikor hallgatsz végre a józaneszedre - vágja rá Niki. – Bár ezen a helyen, úgy érzem az ilyesmi hiú ábránd.
- Helyes. Keménykedsz. Helyes. Tudod, egy kicsit féltem attól, hogy elpuhultál az évek során. Hogy könnyű préda leszel. De ki tudja? Lehet, te sétálsz most a csapdámba. Ez itt az én területem. Az én poklom. Gyógyításra alkották, de én lerántottam a sötétségbe. Minden egyes szegletét. A padlót is, amin jársz. Itt, drágám, én vagyok a vadász. Te meg a zsákmány. Úgy bizony.
- Akkor miért én vagyok a nyomodban?
Oxána arca megremeg. Egy darabig nem tudja, mit válaszoljon Niki frappáns kérdésére.
- Talán, mert minden tele van csapdákkal - veti oda végül.
- El kéne döntened, mit akarsz – vágja rá Niki. megőrizve a hidegvérét. – Szemtől szemben harcolni, vagy bújócskázni? Mindkét választás elárul rólad valamit, te hatalmas legenda.
- Hűha. Erkölcsi leckét kaptam egy tömeggyilkostól.
- Te sem vagy már az a teafőző lány, aki voltál.
- Tévedsz, még mindig az vagyok.
- Az a lány nem ölt volna meg senkit az ellenségein kívül, de te megtetted.
Oxána felrángat a földről. Egy kicsit aggodalmasan visszafelé pillant, majd a halántékomhoz szorítva fegyvert, a hangszórókhoz fordul. Látom, hogy nagyon készül valamire.
- Azt akartam, hogy lássátok, mennyire költői tud lenni a zűrzavar – kezdi sejtelmesen. - Sötétséggel együtt remek keveréket alkot. Imádom. Ebben a borzalomban érzem magam igazán közel ahhoz az emberhez, akivé ti tettetek engem. Egyszerre vagyok az, aki voltam, és akivé formált a bűnötök.
- Zavarosan beszélsz - jegyzi meg Niki gúnyosan. – A betegeid között van a helyed.
- Oké. Megpróbálok ezen megsértődni.
- Én pedig ultimátumot adok neked. Vagy ha jobban tetszik, egy lehetőséget. Ha elengeded a húgomat, akkor megkímélem az életed.
- Nekem nincs életem. Még nincs.
- Nem könnyű veled. Kár, hogy nem végeztem orvosit. Akkor hát, legyen, ahogyan akarod.
Oxána ekkor megdöbben. A haragtól megremeg az arca. Én készen állok a túlvilágra. Ám végül a boszorkány tovább cipel a folyosón egy ajtó felé. Amikor belépünk rajta, egy tágas terembe lépünk, ahol székek sorakoznak. A végében egy pódiumot látok. Ez valami előadóterem lehet.
- Itt tartottam előadást az ifjú növendékeknek – mondja Oxána és távirányító gombjával bekapcsolja a fényeket. – Emlékszem, mekkora tapsot kaptam. Nagyobbat, mint te bármikor. És én meg is érdemeltem. Ha véget ér ez az éjszaka, egy ország fogja ünnepelni a visszatérésemet. Én leszek majd a hős, és nem ti. Ti gyilkosok!
Ekkor egy lövés dördül és Oxána arccal előre zuhan a székekre. Én elvetődök nem messze a pódiumtól. Nem bírok mozdulni sem. Látom, ahogy Niki belép egy másik, távoli ajtón a hosszú fekete bőrkabátjában. Lövell felém egy aggodalmas pillantást, aztán leguggol, és felém akar igyekezni a széksorok takarásában, ám lövések dördülnek. Háttal nekidől egy széknek, aztán megfordulva kettőt lő Oxána irányába.
Én megpróbálok Niki felé kúszni, de ő int, hogy bújjak el. Nincs erőm. A Nővérem. Nem tudom megmenteni. Nem akarom, hogy baja essen. Szörnyű érzésem van. Niki, kérlek, nagyon vigyázz!
Oxána vaktában lő egészen addig, míg fémes kattanást nem hallok. Látom, hogy Niki elmosolyodik.
- Ez kifogyott, kedves legenda – veti oda.
- Nem baj – vág vissza a boszorkány.
Erre a terem elsötétül. Semmit se látok.
- Niki! – kiáltom. - Kése van! Vigyázz!
Ekkor dulakodást hallok. Ütéseket is. A fegyver elsül, majd úgy hallom, hogy a földre zuhan. Minden erőmre szükségem van. Pánikszerűen kutakodok a sötétben, miközben a kés suhanása hallatszik a távolban. Az egyik szék karfáját fogom meg. Amennyire csak tudok, belekapaszkodok és szép lassan talpra állítom magam. Az ajtó felé csoszogok, miközben a falon keresgélek a kapcsoló után. Semmit nem érzek. Mindjárt összeesek, és nem tehetek ellene semmit.
- Niki! – üvöltöm.
A kés suhanásait hallom, és az ütéseket. A falon semmi. Az ajtót se érzem. Kezdek imbolyogni. A bal lábam felett elvesztem az irányítást, aztán másik is elgyengül és térdre rogyok. Kétségbeesetten keresek valami kapaszkodót, de semmit sem találok. Gyerünk, Angéla! Gyerünk!
Felüvöltök és minden tartalék erőmmel feltápászkodok a falnak támaszkodva. Érzem a kapcsolót. Rányomok. Azonnal felgyúlnak fények. Látom Oxánát, aki ledöbben a késével a kezében. A fal mellett álló Niki azonnal kirúgja a kezéből, és éppen be akarna húzni egyet a boszorkánynak, ám az elhajol előle és visszakézből lekever egyet a Nővéremnek. A falnak támaszkodva megindulok feléjük.
Oxána hihetetlen gyorsasággal felkapja a kését és Niki felé suhint. Az elhajol. Aztán a következőtől is. A boszorkány úgy vicsorog rá, akár egy megvadult szörnyeteg, a Nővérem azonban higgadt marad.
Oxána megint suhint egyet, mire Niki elkapja az alkarját, kicsavarja és a kés a földre esik. Lekever egyet a boszorkánynak, majd még egyet. Az kivédi a következő ütést és felé kaszálva a lábával állon találja Nikit. A Nővérem hanyatt vágódik. Oxána rá akarja vetni magát, de hirtelen ledöbben. A Nővérem követi a tekintetét és meglátja a pisztolyt a földön. Azonnal felkapja és nyakon lövi Oxánát.
A boszorkány oda kap, majd hátratántorodik. A golyó csak súrolta, de attól még elég csúnya a sebe. Próbál egyensúlyozni, közben, pedig mint a leggonoszabb őrült, úgy mered Nikire.
- Lőj csak le – nyögi. – Gyerünk. Ahogy apámat is megölted!
Odaérek.
- Ne, Niki! – kiáltom. – Ne!
Oxána felém fordítja a gyilkos szürke szemeit.
- Ne szólj bele, angyalka! – üvölti.
- Niki, ne! – kiáltom.
A Nővérem felpattan. Oxána lerogy az egyik székre. Kezdi elveszteni az eszméletét, de minden erejével próbál magánál maradni.
- Rajta! – üvölti. – Végezd be! Végezd be, te tömeggyilkos!
- Volt választásom akkor is – kezdi Niki halkan. – De utána már nem. Együtt kell élnem ezzel. Minden nap. Minden éjjel. A tükörben, a magányos pillanataimban, az álmaimban. Mindig máshogyan akarok dönteni. Ám a vége mindig ugyanaz, Oxána. Mindig ugyanaz. Hogy nem tehetek már semmit, mert az a múltam, ami már örökre kísérteni fog. Kegyelmet adott az állam. Az összes bűnöm alól felmentettek. Kaptam is egy hivatalos papírt róla. De én nem bocsátottam meg magamnak. Nem mentség, hogy háború volt. Nem mentség, hogy a szenvedés tett ilyenné. A bűn, amit elkövettem, büntetlen maradt. Persze, néha azt gondolom, az a büntetésem, hogy szenvedek attól, amit tettem. Nem hiszek a megváltásban. De vágyom rá.
Oxána arca eltorzul a haragtól.
- Nem érdemled meg – sziszegi. – Nem érdemled meg soha. És egyszer mindenért megfizetsz, Szentesi Nikoletta őrmester. Mindenért. Biztos vagyok benne, hogy nem csak én vágyom a halálodra!
- Én is biztos vagyok benne – mondja Niki szomorúan.
- Ne játszd meg magad. Lőj le! Gyerünk!
- Nem.
Azzal Niki leengedi a fegyvert. Oxána szemeiből könnyek indulnak meg.
- A családom volt az életem – mondja és elcsuklik a hangja. – Ők voltak számomra a világ. Aztán te és a gyilkos bandád elvettétek tőlem őket. És elvetted tőlem Angélát is akkor. Nem maradt semmim és nem is lesz már.
Ekkor két rendőr lép be a terembe.
- Dobja el a fegyvert! – kiáltja az egyik Nikinek.
Niki lassan leteszi a földre és hátrálni kezd hozzám. A rendőrök közül az egyik Oxánára szegezi a pisztolyát. Mögöttük belép Judit is a terembe. Aggódva pillant rám, aztán a rendőrökhöz fordul.
- Ő a bűnös! – mutat Oxánára, aki elvigyorodik.
- És a legenda – teszi hozzá a boszorkány.
Niki finoman átölel engem. Menekülök a karjaiba. Kitör belőlem a sírás, mire ő csitítani kezd.
- Nyugodj meg, hugicám – súgja a fülembe. – Itt vagyok. Most már minden rendben lesz.

folyt.köv.

2022.február 13-18.
Budapest

 

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://nagypronayjanos.blog.hu/api/trackback/id/tr3517630742

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása