Nagyprónay János
A KIS ANGÉLA KRÓNIKÁI

2.évad/1.rész

Zádor

A vasajtó egyre csak horpad az ütésektől. András a kis raktár egyik állványát megkerüli és valamit elkezd ügyködni. Niki célra tart az ajtó irányába, én pedig kezdek teljesen pánikba esni. Az ajtó felett hirtelen megjelenik egy kijelzőn annak a szőke férfinak arca, akit már a harckocsi képernyőjén láttunk. Míg a valódi ki tudja mennyi ideje fekszik holtan az egyik irodában, ez a hamis kép szigorúan mereszti ránk a kék szemeit. Egy darabig úgy figyel minket, akárcsak egy démont ábrázoló kép egy kísértetkastély nappalijának faláról. Hátborzongató látvány.
- Azonnal adjátok meg magatokat! - szólít fel minket. - Innen nem juttok ki élve.
András kijön az állvány mögül.
- Erre gyertek! – súgja. – Gyerünk!
Niki feléje fordul.
- Merre? – kérdi.
- Van itt egy járat, amit támadás esetére építettek ki – feleli halkan a férfi.
Az ütések kezdenek egyre hevesebbek lenni. Hallok valamit a földre esni, talán egy csavar, nem tudom. A gondolat, hogy ez az erős gépezet betör ide, teljesen elborzaszt. Bele sem akarok gondolni, milyen sors várhat ránk.
A szőke férfi szinte mintha látna minket. A szemei hol engem, hol Nikit, hol pedig a rémült honvédet pásztázzák.
- Utolsó figyelmeztetés! – közli fenyegetően. – Tegyétek a fegyvert a földre és adjátok meg magatokat!
Majdnem felsikítok, amikor Niki megfogja a vállam és követni kezdjük Andrást. Egy alacsony, körülbelül az én magasságomnak megfelelő ajtóhoz lépünk, ami egy gombnyomásra kinyílik és egy homályos, halványfényű út nyílik meg előttünk. Nem értem, miért ilyen kicsi, a tervező nem lehetett a helyzet magaslatán, amikor ezt megtervezte. Ennek ellenére követem a honvédot, Niki pedig lezárva az ajtót, a mögöttem halad gyorsan. Hallom, amint valami hatalmasat csattan a raktárban.
- Áttörte az ajtót – súgom.
- Igen – súgja Niki.
Az előrehajolva szaladó András lefordul jobbra. Olyan helyen vagyunk, ami inkább egy szellőzőrendszerre hasonlít, mintsem valami különleges menekülési útvonalra, amit ellenállók ellen találtak ki.
- Hova vezetsz minket? – kérdi Niki a katonától.
- Biztonságos helyre – feleli az.
- Szóval, ki innen?
- Nem. Az most életveszélyes. Van zseblámpátok?
- Van.
- Jó, mert nálam csak egy van.
Egyre sötétebb van. Bekapcsoljuk a fegyvereinkre rögzített lámpákat és úgy haladunk előre visszhangzó és egyre hidegebb járatban.
- Jön mögöttünk? – kérdem Nikitől.
- Nem hallom – feleli.
- Semmit se hallasz?
- Nem. Nyilván csapdát készít nekünk.
- Jaj, ezt ne mond, kérlek.
- Jó, akkor nem csinál ilyet. Most biztosan térdre rogyva sírdogál a raktárban, mert nem talál minket.
Ezt imádom Nikiben. A humorérzéke a legnehezebb helyzetekben sem tűnik el. Ilyenkor mindig egy kicsit megnyugtat. András hirtelen megáll, belekapaszkodik valamibe és látom, amint felfelé kezd mászni. Amikor odaérek, felfelé irányítom a lámpa fényét a sötétben. Körülbelül egy emeletnyi magasság.
Amint elkezdenék felfelé mászni, hallom, amin valami csusszanni kezd a járatban. Méghozzá egyre gyorsabban. Niki a koromsötétség felé irányítja a fegyverét és látni a távolban egy sötét alakot sárgán izzó szemekkel.
- Angéla! – kiált hátra a Nővérem. – Másszál fel! Gyorsan!
- Nem! – kiáltom vissza. – Segítek!
- Mássz felfelé! Ez parancs!
Rakétavetésre állítja a fegyverét, de én még mindig nem akarok felmászni. Látom, amint az árnyalak a távolban közelít. Egy kicsit feljebb mászok a kapaszkodókon és a könnyeimmel küszködve figyelem Nikit, aki ekkor meghúzza a ravaszt. A kis rakéta végig süvít a járaton és becsapódik. A Nővérem lő még egyet, a robbanás megvilágít mindkettőnket. Hallom ismét a csusszanásokat, de egyre messzebbnek tűnik.
- Szaladj csak! – üvölti a sötétbe Niki.
Elkezdek felfelé mászni, ő pedig követ engem.
- Eltaláltad? – kérdem.
- Kétszer is – feleli.
András lenéz ránk.
- Ne bízzátok el magatokat – mondja. – Hamar visszajön.
- Van még rakétám – vágja rá Niki.
Én nem vagyok ilyen nyugodt. Az egész helyzetet teljesen reménytelennek érzem. Ez a bázis nem túl nagy ahhoz, hogy el tudjunk bújni egy olyan robot elől, ami sokkal gyorsabb, erősebb és feltehetőleg okosabb is nálunk.

*

Egy végtelen hosszúnak tűnő járat után végül egy kis ajtón keresztül bekúszunk egy szobába. Végre kinyújtózhatunk. Míg András gondosan bezárja a kódjával, Nikivel körbenézünk a szűk, halványfényű helyiségben. Jobbra egy asztal áll, rajta egy elsötétült monitor, egy poros billentyűzet, balra pedig egy kisebb szekrény, amit első látásra hűtőnek gondolok. Jobbra még egy fülkét is megpillantok, ami nagy valószínűséggel egy kisebb mosdó lehet.
Székek híján a sarokba terített pokrócokon helyezkedünk el, András pedig leül velünk szembe az ajtó mellé. Ekkor a mennyezet felől koppanásokat hallunk. Niki azonnal felfelé irányítja a fegyverét.
- Nyugalom – legyint András. – Ez jóval felettünk van. Most keres minket. De nem fog megtalálni.
- Biztos ez? – kérdem.
- Egészen biztos. Egyetlen szellőző vezet ide, és oda még egy porszívó se férne be, nemhogy Zádor.
- És az ajtón keresztül?
- Ott sem. Az ajtó kívülről egyszerű falnak tűnik. Ráadásul ez a terület le van árnyékolva. Nem fog itt életjelet észlelni.
Egyáltalán nem nyugtat meg. Készen állok arra, hogy ha kell, az egész tárat az ajtó felé ürítsem. Niki felsóhajt, leteszi maga mellé a fegyverét, majd kíváncsian a szekrényfelé fordítja a fejét.
- Mi van benne? – kérdi.
- Élelmiszercsomagok és víz – feleli András. – Még egy hétre elegendőek.
- Mióta vagy itt?
- Egy hete bujkálok.
- Egy hete?
- Igen. Akkor kezdődött az egész. Zádor elszabadult és mindenkivel végzett a bázison.
- A kolónia lakóival is?
- Azt nem tudom. Annyi biztos, hogy az ottani katonákat is megölte. Beleértve a rendvédelmi osztagot is. Ez a legutolsó információm az eseményekről. Miután a fegyverem megsemmisült az egyik harcban, itt találtam menedéket. Elég szűk szoba, de legalább biztonságos.
- Miért nem adtál le vészjelzést?
- Próbáltam. De nem sikerült. Zádor minden kommunikációs csatornát blokkolt. Még a mobiltelefonokat is. Mindent. És biztosan ugyanez a helyzet a kolónián is. Tegnap éjjel megpróbáltam átjutni oda.
- De Zádor észrevett, gondolom.
- Nem, de ott volt kint. Éppen a holttesteket takarította el. Az egyik tank roncsait is teljesen eltüntette.
- Miattunk. Hogy ne gyanakodjunk.
- Igen. Várt titeket. Tudta azt, amit mi is, hogy vendégeink lesznek. Leutánozta a parancsnok hangját és úgy kommunikált a külvilággal. Persze rajta kívül mást nem tudott hitelesen imitálni. Például a tizedest sem, akit ti is láttatok.
A falnak dőlök.
- Nem lehet valahogy elpusztítani? – kérdem.
- Dehogyisnem – vágja rá András. – Vannak a fegyverraktárban rakétavetők. Azokkal el lehet intézni, de esélytelen odajutni anélkül, hogy összefutnál vele. Én kétszer is megpróbáltam, de épphogy megmenekültem. A raktár a földszint északi szárnyában van. Egy hosszú folyosón kell végighaladni odáig. Ráadásul szerintem arra tanyázik, mert azonnal kiszúrt mindkét esetben.
Niki előrehajol.
- Oda kell mennünk – mondja.
András hátradől.
- Menjetek csak – mondja és megvonja a vállát. – Élve úgysem juttok oda.
- Akkor üljünk itt és várjuk, amíg megtalál minket?
- Két nap múlva idejön egy nagyobb osztag Sopronból. Idehozzák a legújabb harckocsikat és civileket a kolóniába. Ők az egyetlen esélyünk. Én azt mondom, várjuk be őket. Ők egy szempillantás alatt elintézik.
- Akárcsak ti, igaz?
András szemei szikrákat szórnak, majd sértődötten elfordítja a tekintetét.
- Én maradok – mondja végül.
- És ez szerinted katonához méltó viselkedés? – szegezi neki a kínos kérdést Niki.
- Nem. Igazad van. De akkor is maradok. És amint vége ennek, azonnal leszerelek. Elleszek én egy távoli kolóniában, ahol nem kell parancsot követnem és meghalnom azért, mert egy tiszt azt követeli tőlem.
- Akkor maradj itt. Majd Angéla vigyáz rád. Én pedig megszerzem azt a fegyvert, amitől Zádor barátunk nem lesz más, csak egy ócskavas.
- Kevés vagy ellene egyedül.
- De legalább teszek valamit.
Niki felé fordulok és megrázom a fejem, mire ő szigorúan mereszti rám a kígyó szemeit.
- Itt maradsz ezzel a majommal – adja ki a parancsot ellentmondást nem tűrő hangon. – Megértetted?
- Niki, kérlek – súgom.
- Megismételjem a parancsot, kadét?
Megsemmisülten hajtom le a fejem.
- Nem kell – mondom. – Megértettem.
- Helyes – bólint Niki.
Ekkor egy nagy erejű csattanást hallunk a mennyezet felől. Látom, hogy András is aggódni kezd és már oda is lép az asztalhoz. Lenyom pár gombot a billentyűzeten, mire megjelenik a bázis műszaki térképe. A fehér rajzon mi zöld színnel villogunk, Zádor pedig vörössel. Közvetlenül felettünk van két járattal és éppen egyhelyben áll. Nem mozdul. Ismét egy csattanást hallunk, amit egy fémes nyikorgás követ.
- Az árnyékolás rendben van – nyugtázza András. – Nem láthat minket.
- Rá mernéd tenni az életed is? – kérdi Niki.
- Azt semmire se.
- Na látod. Jöttök velem a raktárhoz.
Erre Zádor elkezd visszafelé vonulni a kijelzőn és felfelé halad az egyik szellőzőjáraton. András magabiztos mosollyal ül vissza a falhoz, Niki azonban továbbra is megállíthatatlannak tűnik. A monitorhoz lép és elkezdi azt tanulmányozni. Szerintem azt a fegyverraktárhoz vezető útvonalat keresi.
- Ez öngyilkosság – rázza meg a fejét a honvéd.
- Szerinted – vágja rá Niki. – Nem fogok két napig itt ücsörögni. És nem megyek egyedül.
András felém fordul. Feladta. Én a rókára pillantok. Veszélyt jelez. Felnézek a mennyezetre.
- Szerintem tudja, hogy itt vagyunk – gondolkodom hangosan. – És most csapdát állít. Elhiteti velünk, hogy visszavonul. Árnyékolás ide, vagy oda, ez talán minden műszert képes átverni.
- Ezt biztosan nem – vágja rá András magabiztosan. – Össze tud minket zavarni különböző trükkökkel, de egy leárnyékolt szobát nem talál meg. Ráadásul hiányzik az adatbázisából ennek a helynek még a létezése is.
Fülelek. Mintha mocorgást hallanék. Felállok, miközben le sem veszem a szemem a mennyezetről. A kijelzőre pillantok, ahol Zádor éppen felfelé halad a tetőre. Gyorsan mozog. Utána ismét felnézek.
- Menjünk most, Niki – súgom.
Nem messze tőlem valami áttöri a mennyezetet. Felsikítok. Valami sötét tárgyat látok. Egy robot keze, a hosszú fekete ujjai pedig megmozdulnak. András felpattan, gépelni kezd az ajtófélfánál, mire az kinyílik előttünk. Niki elém áll, oltalmazva engem és éppen tüzelne a kézre, ám az hirtelen visszahúzódik. Ezután a Nővérem az ajtó felé tol, András pedig int nekünk, hogy azonnal kövessük. Már a járatban vagyok, amikor hallom, hogy Zádor ütlegelni kezdi a mennyezetet.

*

Sötét és hideg járatban szaladunk előrehajolva. Attól félek, hogy egyre csak szűkülni fog és a végén csapdába kerülünk. A bázis odakintről nem tűnt olyan nagynak, mint idebent. Ez egy igazi kísértetkastély.
Niki megáll mögöttem, én pedig rémülten megfordulok. Odavilágít a távoli elágazásba. András is megáll. Mocorgásokat hallani. Remélem, hogy Zádor nem felettünk van megint, mert ha igen, akkor nekünk végünk. Fülelünk. A halk nesz hirtelen megszűnik. Levegőt is halkan merünk venni.
Egy sötét árny szalad el súlyos léptekkel balról jobbra az elágazásnál, Niki pedig azonnal tüzelni kezd. A lövedékek azonban már csak a falba fúródnak. Amikor pedig a Nővérem abbahagyja a lövöldözést, síri csend borul ránk. Semmi. Felfelé irányítom a pisztolyomra szerelt zseblámpa fényét. Mintha bármit is látnék a fémből álló falon kívül. Biztosan felettünk van. Vagy talán mellettünk és mindjárt átüti ismét a falat. Bárhol lehet. Szemből szerintem nem fog jönni. Niki felém fordul. Felnéz a mennyezetre, aztán tőle jobbra pillant. Kivesz egy kézifegyvert a zsebéből áthajítja Andrásnak, aki épphogy elkapja. Utána rám és katonára néz.
- Egy kis időre leráztuk – súgja. – Menjünk tovább.
Elindulunk tovább futólépésben. A járat jobbra vezet. András megáll még kanyar előtt, halkan kibiztosítja a fegyverét, utána pedig az előre szegezve befordul. A zseblámpával figyel, után felénk fordul.
- Tiszta – súgja. – Egy kanyar balra, aztán végig egyenes lesz az út.
Én a rókára pillantok. Retteg. Úgy szaladunk végig a kanyarig, hogy közben úgy érzem, mindjárt végünk. A támadás bármikor, bárhonnan érkezhet. Egy géppel van dolgunk, egy mesterséges intelligenciával.
Balra ismét megállunk. Niki visszafelé világít, András nagy levegőt vesz és befordul a fegyverrel. Biccent felénk, hogy minden rendben. Egy hosszú járaton igyekezünk végig, én pedig próbálok rájönni, merre tartunk.
Amikor a végébe érünk, egy ajtó állja az utunkat. A mellette lévő kapcsolókon András gépelni kezd.
- Ez egy kicsit kellemetlen lesz – suttogja.
- Miért? – kérdem.
- Itt egy készülő teherlift aknája van. A mínusz negyedikre vezet le. Ott lesz majd egy atombunker a kolónia lakóinak. Elvileg ideiglenesen a munkások felállítottak egy hidat, mely a szemközti járathoz vezet.
- Elvileg?
- Gyakorlatilag is. Szerintem. Eggyel felettünk van egy.
Lenyom egy gombot és a lassan nyíló ajtó felé céloz. Imádkozom, hogy legyen híd, különben fordulhatunk vissza. Ahogy nyílik az ajtó látom a halványfényű aknát. Néhány kisebb lámpa ég csupán és a híd egy kicsit oldalra van dőlve, valamint nagyrészt hiányzik a tőlünk baloldali korlát egy része. Úgy fest az egész, mintha bármelyik pillanatban lezuhanhatna a mélybe.
- Ezen nem jutunk át – mondom kétségbeesetten.
Niki átnéz a vállam fölött.
- Félig stabil – mondja magabiztosan.
András bólint.
- Ahogy látom a jobboldali tartólemezek épek – állapítja meg. – Kibírja hármunk súlyát egyszerre is.
- Nagyon kapaszkodj, Angéla – súgja Niki.
Hátra fordulok.
- Niki, ez le fog szakadni! – rivallok rá.
Erre mocorgásokat hallok mögötte. Niki arra irányítja a lámpát. Semmi. A járat üres. A szembe lévő nagyjából világosabb. Ott semmit sem látunk. András ekkor belekapaszkodik a korlátba és oldalazva lépked a cél a felé. Én teszek két lépést, Niki eközben megfogja a pulóverem.
- Ne félj – súgja. – Foglak. Nem engedlek el.
Nem nyugszom meg. Pláne akkor, amikor meglátom a sötét mélységet. Elvileg az első szinten vagyunk, így még többet is zuhannék. Belemarkolok a korlátba, és amint kiegyenesedek és a lábam a híd talajához ér, iszonytatóan bizonytalannak érzem az egészet. Biccentek Niki felé, aki elenged és hátára húzva a fegyverét, beáll mellém. Oldalazva haladunk előre. András már átért.
Néhány lépés. Talán öt. De lehet még annyi sem. Próbálok nem belegondolni, hogy milyen magason vagyunk. Ekkor a híd egy kicsit balra billen, mire akkorát sikítok, hogy végig visszhangzik az aknában. Niki közelebb jön hozzám. Reszketve fordítom felé a fejem. Próbál a tekintetével erőt meríteni belém.
- Négy lépés, Angéla – súgja. – Csak négy lépés.
- Nem bírom – mondom remegő hangon.
- Nem fogsz leesni. Nem hagyom. Minden rendben lesz.
Reccsen egyet a padló és kezem is azonnal izzadni kezd. Érzem Niki oltalmazó kezét a hátamon.
- Ne félj – súgja Niki. – Ne félj, hugicám. Vigyázok rád. Amint túl vagyunk ezen, elmegyünk majd az egyik legjobb kolóniába. Gondolj a mozira. Gondolj az álmaidra. Gondolj arra, hogy velünk semmi baj se történhet.
- Gyere, Angéla – súgja felém András. – Amint ideérsz, segítek. Nem lesz baj. Ügyes leszel!
Továbbra is remegve, de teszek egy lépést. Nagy levegő. Még egy. Oldalra pillantok. Több lesz ez kettőnél. Még legalább három kell. Megjelenik előttem a tátongó sötétség képe. Itt van alattam. Sokáig fogok zuhanni biztos. Észreveszem, hogy folynak a könnyeim. Nikire, aztán Andrásra pillantok.
Teszek még egy lépést. Aztán pánikszerűen egy újabbat. A híd ismét billen egy kicsit. Alig bír minket tartani. A gondolat, hogy miattam halunk meg Nikivel, még egy lépésre ösztönöz. Már majdnem Andráshoz érek. Túl kicsiket lépek. Behunyom a szememet. Látom anyát és apát, amint a fehér fényben állnak. Mindketten mosolyognak. Olyan büszkék rám, pedig gyáva vagyok.
Lépek még egyet, mire András átkarol és maga mellé tesz. Aztán Nikinek nyújtja a kezét és behúzza maga mellé. Alig akarom elhinni, hogy megmenekültünk. Persze csak a hídtól. A java még szerintem hátravan.

*

András lerúgja egy szellőző rácsait, az pedig egy szobában landol. Bevilágít gyorsan a zseblámpával, aztán leugrik. Niki a mögöttünk húzódó járatot figyeli tüzelésre készen. A rókára akarok nézni, de nem merek.
- Gyere – súgja a honvéd. – Ugorj, elkaplak!
Elrakom a fegyverem, aztán ugrok, András pedig levegőben elkap és finoman letesz a földre. Előveszem a pisztolyom és körbe világítok a szobában. Egy irodahelyiség, látok egy asztalt, mely mögött egy elsötétült digitális kijelző van a falra szerelve. Ez nyilván valami tiszt irodája lehetett. A falon propaganda plakátok, egy szekrény, mellette egy kanapé. Hallom, amint Niki leugrik.
- Hol vagyunk? – kérdi.
- Az egyik hadnagy irodájában – feleli András.
- Ez az első emelet?
- Igen. Ha kimegyünk jobbra és végig tudunk menni a liftig, akkor a földszinten már pár lépésnyire leszünk a raktártól.
Most kezdek igazán félni, mert ha igaz András elmélete arról, hogy Zádor arrafelé tanyázik, akkor biztosan összefutunk vele. És ha túl közel vagyunk, Niki nem tudja majd anélkül használni a fegyvere rakétavetőjét, hogy ne ölne meg vele mindhármunkat. Viszont a raktár az egyetlen esélyünk.
Eszembe jut Ottó. Remélem, hogy csak elbújt és Zádor nem ölte meg őt. A szavai csengenek a fülemben, hogy a családjával majd odaát lesznek újra együtt. Ha van túlvilág, talán most már boldog.
Niki az ajtóhoz lép, aztán visszanéz.
- Én megyek elől – mondja halkan.
András odalép mellé.
- Én tudom csak az utat – mondja. – Jobb, ha inkább fedezel.
- Rendben – egyez bele Niki.
Kilépünk a folyosóra, ahol már van egy kis fény. A nyitva álló irodák felől jön és nyilván az ablakokon át szűrődik be. Látom is. Odakint süt a nap. Lassan haladunk előre. A mennyezet felé pillantok, ahol egy szellőzőrács áll. Nem hallani semmit. Csak a lépteinket. András mindegyik iroda irányába befordul egy pillanatra a fegyverét előre tartva. Látom a liftet. Remélem, eljutunk odáig.
Az elágazásnál a honvéd megtorpan. Megnézi először balról, aztán jobbról a folyosót. Semmi. A lépcsőház ajtajára pillantok. Lehet inkább arra kéne menni. Nem olyan gyors, de biztosabbnak tűnik. Szerencsére András pont oda áll és gépel valamit a fal kapcsolódóinál. Az ajtó koppan egyet, mire hirtelen maga felé rántva kinyitja. A lépcsőházban koromsötétség honol. Miután int nekünk, követjük.
A sötétben világítva haladunk le szépen lassan. Hiába vagyunk óvatosak, minden egyes léptünk visszhangzik. Túl veszélyes a csend. Kezd egyre rosszabb előérzetem lenni. A forduló után már látni a földszinti ajtót.
Ekkor hallok valami suhogást és két oldalról valami a vállamra nehezül. Felsikoltok, elejtem a fegyveremet, érzem, amint a lábaim eltávolodnak a talajtól. Ez a valami szélsebesen húz fel magával.
- Angéla! – hallom a földszintről üvölteni Nikit. – Angéla!
Hatalmas csattanást hallok, látom egy pillanatra Zádor sárgán fénylő szemeit, aztán járatokban húz végig, én pedig hiába sikoltok, hiába próbálok kiszabadulni, minden olyan, mintha háttal csúsznék le egy csúszdán. Egy meredek kanyar után kék neonfényt látok, majd hirtelen megszűnnek a hangok és elsötétül előttem a világ.

folyt.köv.

2022.április 30-május 6.
Budapest