Nagyprónay János

A KIS ANGÉLA KRÓNIKÁI

5.évad/11.rész

Bizonytalan úton

            Maja kirúgja a szellőző rácsát és kipillant a félhomályban úszó hideg folyosóra. Int, hogy minden rendben, majd kimászik. Óvatosan, a legrosszabbra felkészülve követem őt, miközben minden erőmmel azon vagyok, hogy megfékezzem a pánikot. Vagy fél óra is eltelhetett már Harmatka ultimátuma óta és bele sem merek gondolni, hogy az a szörnyeteg mit művelhet Nikivel.

            Hosszú, egyenes kőfalú folyosón állunk. Mindkét oldalon szépen egyenletesen haladó csövek futnak végig. A mennyezeten gyenge fényt adó villanykörték sorakoznak. Azért nem olyan rosszak a látási viszonyok, mert látok néhány baljós kereszteződést. Azonban, hogy mi van ennek az útnak a végén, az elveszik a távoli sötétségben. Akár szimbolikus is lehet. Egy bizonytalan ösvényen vagyunk.

            - Ez az a hely? – kérdem.

            - Igen – bólint Maja. – Előbb épült, mint maga a bázis. Nincsenek kamerák, nehogy a monitorszobát birtokba vevő ellenség nyomon tudja követni a menekülő főtiszteket. A mögöttünk lévő szakasz egy közeli falu felé vezet, ahol egy családi háznak álcázott létesítmény garázsában egy speciális jármű várja vezéreket.

            - Bezzeg a lakókat nem védik ennyire.

            - Ne mond, hogy meglepődtél.

            - Nem lepett meg. Szóval a folyosó végén lesz egy járat, ahonnan fel tudunk jutni a bázisra?

            - Igen. A mínusz harmadik szintre. Onnantól egy kicsit izgalmasabb lesz a dolog.

            - Miért?

            - Egy szellőzőrendszernek álcázott a kis alagúton haladunk majd egyenesen, majd felfelé egy létrán.

            - Sok ilyen helyzetben voltam már. Rosszabban is.

            Maja felém fordul a sejtelmes mosolyával.

            - Akárcsak én – súgja.

            Visszafordul az előttünk álló hosszú, sötétbe vesző útra.

            - Induljunk – mondja hirtelen.

*

            Éppen biztonságban áthaladunk az első kereszteződésen, ami voltaképpen csak két beugró elsősegélycsomagokkal, amikor észreveszem, hogy Maja lemaradt. A legrosszabbat sejtve fordulok felé. Valamit észrevett? Ledöbbenek. Ott áll félhomályban és reszket, miközben az arcára valami átkozottul nagy félelem vetül ki. Mintha rohama volna.

            - Maja – súgom. – Mi a baj?

            Az arca megremeg és úgy tűnik, hogy kiáltani akar. Most pont olyan, mint régen, amikor a parancsoló hangoktól szenvedett.

            - Menj távolabb - nyögi. – Hátrálj!

            - Mi történt? – kérdem, pedig már tudom is választ.

            Ekkor a földre dobja a fegyverét és gyorsan a fal felé fordul és megragadja az azon futó fémcsövek egyikét. Az egész teste remeg a rohamtól. Nagyon megijedek. Ezek szerint kezd visszaesni az állapota. Ha pedig így van, akkor nem csak én, de az egész küldetés veszélybe kerül. Nem! Segítenem kell rajta. Nagyot nyelek, aztán szépen lassan, óvatosan megindulok felé. Annak ellenére, hogy bármelyik pillanatban felkaphatja a fegyverét és rám szegezheti. Csak nyugi, Angéla. Minden rendben lesz.

            - Maja – súgom. – Segítek.

            - Ne gyere közelebb! – kiáltja. – Ne!

            - Megint azok?

            - Nem szedtem be a gyógyszert. Naponta kétszer kell. Nem szedtem be este. És most itt vannak. Itt vannak.

            Megállok. Rémülten figyelem, amint küzd a fejében lévő hangok ellen.

            - Nem! – kiáltja. – Nem teljesítem! Nem! Takarodjatok!

            Kétségbeesetten fordul felém. Patakokban folynak a könnyei és úgy tűnik, hogy iszonyatos harcot vív azok ellen. Lenéz a fegyverére és azonnal hátrálni kezd. Úgy bámulja, akár egy érte nyúló szörny karmait.

            - Angéla – szólít remegő hangon, miközben a fegyvert bámulja. – Angéla, menj tovább nélkülem! És vidd azt is! Vidd el innen!

            Behunyja a szemét, majd bal kezével belekapaszkodik az egyik csőbe. A jobb karja rándul egyet, mintha önálló életre kelt volna. Maja szemei hirtelen fennakadnak és egyre jobban reszket, mintha áramütés rázná.

            Azonnal odaszaladok hozzá, mire a szemei hirtelen felém fordul fordulnak. Hitetlenkedve figyel engem. Lassan elveszti az erejét. Szédülhet. Éppen a földre rogyna, de még időben elkapom.

            Leültetem, finoman a falnak döntöm, miközben ő kezdi lassan elveszíteni az eszméletét. Magamhoz ölelem.

            - Jól van – súgom neki. – Jól van. Vigyázok rád. Mindjárt elmúlik.

            - Sosem fog elmúlni, Angéla – súgja erőtlenül. – Beteg vagyok. És beteg maradok. Bocsáss meg nekem.

            - Nem tettél semmi rosszat.

            - Hagyj itt.

            - Nem hagylak itt. Egy kicsit pihenünk. Mindjárt jobban leszel.

            - Nem érzek semmit. De ők itt vannak. Védtelen vagyok. Nem tudok védekezni.

            - Én majd megvédelek, Maja. Ne félj.

            - Téged akarnak. Jobb, ha sietsz.

            - Nem érdekel. Nem hagylak itt.

            Felém pillant a könnyes szemeivel.

            - Segíteni akartam nektek – súgja. – Jóvá akartam tenni.

            Adok egy puszit a homlokára, aztán a mélyen a szemébe nézek. Iszonyatosan szenved. Nem hagyhatom itt.

            - Emlékszem, Angéla – súgja remegő hangon. – Emlékszem arra, amit mondtál. „Építs kertet a félelmeidre.” Minden nap mondom magamnak. Minden egyes nap. Mindig erőt ad nekem. Aztán látom, amint menekülsz előlem. Bevillannak a kínzó emlékek és látom azt a démoni tekintetem. Rettegek magamtól. Nem akarom azt megint. Nem akarok neked rosszat. És Nikinek sem.  

            - Akkor most én mondom neked – mondom neki lágyan. – Építs kertet a félelmeidre.

            - Menned kell.

            - Nem. Velem kell jönnöd.

            - Nem megy. Félek, hogy bántani foglak. És nem akarlak bántani. Elhittem, hogy jóvá tehetek valamit, de nem. Bántottalak. Bántottam Nikit. És most cserben is hagylak titeket. Az én hibám lesz, ha bajotok esik.

            Mélyen a szemébe nézek, de ekkor ő behunyja és a karjaimba dől. Elájult. Egyenletesen lélegzik. Minden rendben. Fel fog ébredni. Szerintem, mindjárt felébred. Nem hagyhatom itt. De Niki sem várhat sokáig.

            Most mit tegyek? Ha itt hagyom, akkor baja eshet. Oké, hogy visszatalálna a kolóniába, de ezt akkor sem tehetem. Viszont egyre kevesebb az időm. A Nővérem fogságba került. Most az én feladatom, hogy a segítségére siessek. Behunyom a szemem. Döntenem kell. Most gyorsan.

            Valami halkan kattan mögöttem. Megfordulok és két kis citromsárga fénybe nézek. Egy harcirobot izzó gépszemei. Felsikoltani sincs időm, mert megfordul velem a világ és a csöveknek ütközve arccal a földön találom magam. Súlyos léptek közelednek felém. A talaj is beleremeg. Iszonyatosan fáj a hátam. A felnézek és látom a fegyveremet, ami a következő kereszteződésig, vagy beugróig csúszott.

            A pulóverem megfeszül, megemelkedek és villanásig látom a jobbra futó csöveket, majd közel a fegyveremhez érek talajt. A gép egyre közelebb van. A fájdalom ellenére elkezdek kúszni előre. Gyorsabb legyek egy gépnél? Esélytelen. Pedig el kell jutnom Nikihez. Ő az egyetlen értelme a létezésemnek.

            Haragból, félelemből és a Nővéremért való aggódás miatt rágyorsítok. A harcirobot nagyon közel van. Megállíthatatlanul közeledik. Eszembe jut Zádor. Ellene sem volt esélyem. Annyira reménytelen ez az egész. Végül elérem a fegyvert és a hátamra fordulva a félhomályból előlépő, citromsárga fénnyel izzó szemű robotra célzok. Több mint két méter magas. A bukósisakra hasonlító feje majdnem a plafonig ér.

            Tüzet nyitok rá, mire a róla lepattanó golyók eltalálják a csöveket és fehér füst telíti be az amúgy is sötét folyosót. A sistergéstől még csak nem is hallom, hogy közeledne ez a szörnyeteg. Lassan talpra állok. Óvatosan, Angéla. Hátrálj. És ne használd a rakétát, mert akkor Maja is veszélybe kerül.

            Hátrálni kezdek. Szaladnom kéne a kijárat felé. Hiába, egy gépet esélytelen volna lehagynom. A gomolygó füstöt bámulva hátrálok. Remélem, hogy nem találtam el Maját. A gép előtör a fátyolból, aztán egy erőteljes suhintással kiüti a kezemből a fegyvert. Megfordul velem a világ és a hátamra zuhanok. Felüvöltök a fájdalomtól. Mozdulni sem bírok. Nyugi, Angéla, mindjárt jobb lesz. Nem akar megölni. Nem használja a karjain lévő fegyvereit. De látom közeledni.

            Most vagy valóban lassan jön, vagy csak előttem lassult be a világ? Úgy közeledik, mint aki élvezné a helyzetet. Körülbelül öt lépésre van tőlem. Reménytelenül elkezdek oldalazva kúszni. Figyelem azokat a hideg, citromsárga gépszemeket. Nem vagyok más számára csak egy adat hangokkal. Nyilván a parancsok sorakoznak az optikai képén, mellette az állapotom és az esélyeim. Ha vicces kedvében volt a programozója, akkor biztosan odaírta az ilyen esetekre, hogy „sakk-matt”.

            Észreveszem, hogy egy beugrónál vagyok. Nem tudom, miért, de elkezdek reménykedni abban, hogy ott el tudok rejtőzni.

            - Angéla! – kiáltja Maja valahonnan. – Bújj el! Fedezékbe! A beugróba gyorsan!

            A gép azonnal megfordul, de nem lát senkit a távoli füstfelhőben. Célzásra emeli a karján lévő forgótáras fegyvereket. Én pedig mintha valahonnan valami természetfeletti erőt szereztem volna, felpattanok és bevetem magam a beugróba, ahol öten is elférnénk. Nyilván fedezéknek találták ki ilyen esetekre.

            Hallom süvíteni a rakétát és reménykedem benne, hogy nem a gép lőtte ki. Robbanás rázza meg a folyósót. Látom a gép lángoló darabjait földet érni nem messze a fedezékemtől. Ezek szerint minden rendben.

            Nagy nehezen felállok és kilépek a folyosóra. Látom Maját, amint felkapja a földről a fegyveremet. Amikor odaér hozzám, a szemeiből az aggódalommal vegyes bűntudat sugárzik. Kicsit fáj az arcom, de megnyugtatom őt egy mosollyal.

            - Jól vagy? – kérdem.

            - Te jól vagy? – kérdez vissza, majd átölel.

            - Igen.

            - Bocsáss meg. Jobban vagyok. Minden rendben lesz.

            - Tudom. Köszönöm, Maja.

            - Ne köszönd, te angyalka.

            A gép darabjaira nézek, melyek ott lángolnak még a padlón.

            - Harmatka már tudja, hogy itt vagyunk – vonom le a következtetést. – A gép nyilván jelentette neki.

            - Nem – vágja rá Maja. – Biztosan nem. Itt le van árnyékolva az adatküldés. A rádiók sem működnek.

            Felnézek rá.

            - Biztos vagy benne? – kérdem.

            Elmosolyodik.

            - Biztosan így van – mondja. – Menjünk. Jobban leszek.

*

            A szellőzőjáratnak álcázott folyosón csak előrehajolva, vagy szinte guggolva tudunk haladni, annyira alacsony. Maja halad elől, én pedig utána. Itt még sötétebb van, mint a folyóson, ezért már bekapcsoljuk a gépfegyverre erősített lámpákat. Egy kanyar után már bánom, hogy nem hoztunk éjjellátót.

            - Most jön a létra – súgja Maja. – Ez egy kicsit nehezebb lesz.

            - Nem baj – súgom én is. – Csak jussunk fel.

            Néhány perc múlva odaérünk. A falból kinővő fogódzkodók többemeletnyi magasságba nyúlnak. Maja felém fordul.

            - Készülj fel – mondja. – Itt már lesz adatmozgás. Mármint ami a gépeket illeti. Ez a hely még nem lett leárnyékolva. Miközben felfelé mászunk, bármelyik szintről meglephet minket egy drón.

            - Értem – bólintok. – Nem újdonság.

            Erre büszke mosoly jelenik meg az arcán.

            - Akkor belevágunk? – kérdi.

            - Bele – bólintok, majd felnézek a sötétbe vezető, bizonytalan útra.

folyt. köv.

2023.június 17-23.

Budapest