Nagyprónay János
VALENTINA ÚTJA
5.rész
Ketteske
- Elhoztad, amit kértem? – tette fel a kérdést Izabella.
- Persze – bólintott a húszas éveiben járó informátora és az erdei, behavazott homokúton parkoló kocsijából kivett egy fehér borítékot.
A fejvadásznő körbenézett a sűrű fák között, bár biztos volt benne, hogy egyetlen lélek sincs itt rajtuk kívül. A magabiztos, korrupt ismerőse ráérősen lépdelt felé hóban és mire odaért, úgy nyújtotta át neki a borítékot, mintha abban semmi értékes nem volna. Izabella éppen kivette volna a kezéből, amikor az visszarántotta.
- Előbb a pénzt – mosolygott rá.
- Drágám – kezdte a fejvadásznő. – Tudod, hogy csak utólag fizetek. Nem először üzletelsz velem.
- Oké.
Izabella átvette tőle a borítékot. Kinyitotta. Ott van benne a pendrive. A zöld szemeivel gyanakodva nézett fel a srácra.
- Minden rajta van? – kérdezte.
- Persze – felelte az. – Az összes hozzá kapcsolódó felvétel.
- Remek. Szép munka.
- Nem is volt könnyű megszerezni.
- De te ügyes voltál, mint mindig.
- Hisz ismersz.
- Igen.
Izabella valami természetfeletti gyorsasággal előkapta a fegyverét és fejbe lőtte a srácot, mire az holtan terült el a hóban. A fejvadásznő rá se nézve beszállt a kocsijába, az ölébe vette a laptopját és rácsatlakoztatta az adathordozót. Néhány kattintás után már látta a tegnapi térfigyelőkamerás felvételeket az Adventi vásárról.
A tömegben ott volt Valentina is. Minden stimmelt. Szőke haj, fekete ballonkabát, vörös farmer. Egy másik beállításon már szemből látta őt a tömegben. Az a gyönyörű, angyali arc azzal a démoni, gonosz tekintettel. Izabella csodálta, hogy senki sem ismeri fel őt, pedig tele van az ország Valentina bűnügyi profilképével és minden egyes híradás, beleértve az internetet is, ő vele foglalkozik. Eközben pedig úgy sétál ott a békés tömegben, mintha láthatatlan volna. Szürreális, gondolta magában.
Ekkor Izabella meglátott valaki mást is. Egy fekete kabátot viselő nőt, aki szorosan a nyomában van. Kapucni van rajta. Szőke hajtincsek. Az arca alig látható. Hirtelen lemarad. Egy darabig figyeli Valentinát, aztán megfordul és célirányosan megindul visszafelé. Izabella megállította felvételt és egy kicsit visszább tekerte. Ráközelített a titokzatos idegen arcára. Így is homályos a kép.
Hátradőlt a székben. Ki lehet ez? Egy másik fejvadász? Esetleg valaki, aki felismerte és elindult feljelenteni? Nem, hessegette el a gondolatot. Akkor a rendőrök ellepték volna a környéket. Sőt, az egész várost. Ráadásul a hírekben is benne lett volna. Ehhez képest csend és nyugalom van.
- Vannak segítőid – állapította meg halkan Izabella. – Nem vagy egyedül. Hát, persze. Csak ezért nem kaptak még el. És nem tudsz róla. Még csak nem is sejted. Ám itt vagyok én is. És előlem nem menekülsz.
*
Valentina töltött magának egy kávét az erdő melletti ház konyhájában. A tulajdonossal egy bárban ismerkedett meg, akinek az egész úton nem tűnt fel, hogy kinek is engedte, hogy hazavigye. Amikor rájött, már késő volt. Az iszonyat lánya egy kényelmes ágyban aludt és drága kávét főzhetett magának.
Félmosollyal az arcán tette le a bögrét a nappali dohányzóasztalára, a pizsamájára felvette a tulajdonos férfi kabátját, majd a terasz ajtajához lépett. Kinyitotta és nagyot szippantott friss téli levegőből. Milyen gyönyörű reggel, gondolta magában, miközben visszasétált a bögréhez. Azonban, amikor megfordult, a mosolya azonnal lehervadt. A pisztolyáért akart nyúlni, de azt a hálószobában hagyta.
A teraszon egy kék ballonkabátot viselő, hosszú szőke hajú nő állt háttal neki. A korlátra támaszkodva nézett a sűrű fák közé. Szépen lassan megfordult. Nóri volt az. A szúrós, gyűlölettel teli tekintetével egyenesen Valentina szemébe nézett. A legnagyobb, legádázabb ellensége. Akiről kiderült, hogy az unokanővére. Végtelennek tűnő másodpercekig néztek egymásra.
Az iszonyat lánya behunyta a szemét. Amikor pedig kinyitotta, Nóri eltűnt. A terasz üresen állt. Egy látomás volt? Észrevette, hogy remegnek a lábai. Életében talán először, de komolyan megijedt.
- Nóri – súgta maga elé, majd sátáni mosoly jelent meg az arcán. – Egyre jobban tetszel. A leendő szövetségesem. Imádlak.
*
- Minden bizonnyal az egyik segítője tette – mondta a fejmikrofonba Izabella, miközben az erdőmenti úton vezetett.
- Az egyik? – kérdezett vissza Attila. – Úgy gondolod, többen lehetnek?
- Egyedül nem intézhették el a társaimat. Ahhoz több ember kellett.
- Szerzek helyettük másokat.
- Nem kell. Bízd csak rám a dolgot. Innentől egyedül is boldogulok.
- Holnap felveszik veled a kapcsolatot az új társaid.
Ismét elbeszélnek egymás mellett. Izabellát ezt rendkívül feldühítette. A megbízója nemes egyszerűséggel nem veszi őt komolyan. Sebaj, gondolta. Majd gondoskodik róla, hogy ez megváltozzon.
- Rendben – szólt bele a fejmikrofonba.
- Addig ne csinálj semmit – adta ki a parancsot Attila.
- Rendben.
Bontotta a vonalat.
- Ezért még számolunk – súgta maga elé. – Fogsz te még könyörögni az életedért.
*
A szombathelyi pláza parkolójába még Valentina állt le, ám a kocsiból már a másik személyisége, Ketteske szállt ki. Döbbenten nézett körbe a hóesésben, aztán a főbejárat felé közeledő embereket figyelte. Nevetgélnek, boldogok. Szabadok. Nem úgy, mint ő, akinek bujkálnia kell. Még saját maga elől is.
Belépve rögtön észrevette a földszinten álló hatalmas karácsonyfát, ami egészen a felső szintig tornyosult. Csillog. Világít. Gyönyörű. Lassan sétált oda, még a tömegre sem figyelt. Próbált nem sírni az örömtől, a meghittségtől, ami körbevette ezt a csodát. Megállt előtte és felnézett a magasba, ameddig csak tudott. Mosolygott. Utána a mellette álló kislány felé fordult, aki szintén tátott szájjal bámulta a karácsonyfát.
- Ugye, milyen gyönyörű? – kérdezte a lánytól.
- Igen – bólintott az mosolyogva. – Még sosem láttam ilyen nagy karácsonyfát.
- Még én sem.
- Te tudod, mit kapsz karácsonyra?
Ketteske nem tudta, hogy mit feleljen. Semmit, mondta volna legszívesebben, de a remény úgy csillogott benne, akárcsak a karácsonyfán az égők. A lány szeretetteli mosolya pedig erőt adott neki.
- Békét – felelte lágyan. – Békét akarok végre.
- Akkor biztosan megkapod – bólintott a kislány.
Ketteske nagyon nehezen, de visszafogta a sírást. A szemeiben azonban megcsillantak a könnyek. A szülei szóltak a kislánynak, hogy jöjjön, mert ebédre haza kell érniük. Valentina szelíd személyisége integetett a lánynak, mire az kedves mosollyal viszonozta. Figyelte, amint az a szüleihez sétált, utána körbenézett a tömegen. Mindenki olyan boldog. Mosolyok. Csillognak.
A mozgólépcsőhöz lépett és miközben engedte, hogy az felvigye őt az első szintre, csodálkozva nézett körbe. Fények. Mozgóképernyős reklámok. Úgy érezte, mintha egy régi korból érkezett volna ide. Kellemes, vidám, karácsonyi zene szólt a hangszórókból. Az előtte állók a rokonlátogatást tervezték.
Az első szinten megállt egy ruhabolt előtt. Kék ballonkabát. Valamilyen oknál fogva Nóri jutott az eszébe. Bűntudat markolt a szívébe. Lepergett előtte néhány szörnyű kép, melyen Valentina Nórival küzd. Az unokanővére. Aki gyűlöli őt. Behunyta a szemét, majd ismét kinyitotta és jobbnak látta, ha folytatja az utat. Menekülni akart a csillogásba. És a vidám arcokba. Olyan szeretetet érzett mindenki iránt, mintha a barátai, vagy a rokonai volnának. De azért a szemkontaktust próbálta elkerülni, nehogy felismerjék őt. Ekkor valamit érzett. Megtorpant.
Lassan odafordította a fejét. Valentina kedvenc dél-koreai énekesnője nézett vissza rá. Egy hirdetés, miszerint jövő februárban fel fog lépni Budapesten. Olyan, mint Anna. Megszólalásig hasonlít rá. A doktornő, gondolta magában. Aki szerette őt. De ennek vége és talán helyrehozhatatlan. De minek is aggódik? Valentinát szerette, nem pedig őt. Őt nem is ismeri. Mégis fájt Ketteskének.
A korláthoz lépett. Nézte lent a tömeget. Utána felnézett a felső szintre, ahol egy kávézó állt elkülönítve. Gazdagnak tűnő emberek beszélgettek ott. Érezte a finom kávé illatát. Innia kéne egyet.
*
Izabella behajtott a pláza parkolójába. Egy finom kávéra vágyott, mert attól, amit a benzinkutakon kapott, már kezdett rosszul lenni. Fel kell pörgetnie magát, meg kell találnia minél előbb Valentinát. Nem érdekelte a pénz sem. Csakis a neki járó dicsőség, ami kizárólag az övé lesz.
Ekkor megpillantotta azt a fekete kocsit. A drága, fekete sportkocsi, ami pont olyan, mint amit benzinkúton készült felvételeken látott. Lefékezett mellette. Mögötte azonnal dudálni kezdtek, ám ő csak a járművet figyelte. Nem sok esélye van annak, hogy ez Valentina kocsija. Más a rendszám, de azt lecserélhette. Nem ártana körbenézni a plázában, gondolta magában. Egy próbát megér.
*
Ketteske leült az egyik asztalhoz. Senki sem nézett rá gyanúsan. Se az eladó, se a vendégek. Mintha láthatatlan volna. Persze, ez egy cseppet sem nyugtatta meg. Megkavargatta a kávéját, aztán a telefonján végigfutotta a híreket. Ledöbbent. Rendkívüli hír. Békéscsabán látták őt. Nagy erőkkel keresik a városban és a környékén. Állítólag többen is feljelentették. Hihetetlen, gondolta magában. Az ország másik végében keresik, miközben ő itt ücsörög az osztrák határhoz közel.
Nyugalmat érzett, de egyben bánatot is, mert a gonosz személyiségét amennyire csak lehet, elkerüli az igazságszolgáltatás. Ez talán egy nagy lehetőség? El kéne hagynia az országot. Elvegyülve élhetne valahol álnéven. Lehetetlen. Ennek nagyon csúnya vége lesz, gondolta magában.
Belekortyolt a kávéba. Valamit ki kell találnia. De mit? Esélye nincsen. A gonosz hamarosan visszatér. Egyeske. Legyen ez a neve. A gonosz és pusztító Egyeske nemsokára ismét ámokfutásba kezd. Fel kéne adnia magát. Hátradőlt a székben. Igen, ez az egyetlen lehetősége, hogy az ártatlanok életét megmentse. Nem szabad várnia. Most azonnal cselekednie kell.
Végignézett az arcokon. Senki sem figyelt rá. Két üzletasszony beszélget, egy férfi a laptopján bíbelődik valamin, egy idős nő beszélget talán a lányával. Nem. Nem adhatja fel. Fel kell vennie a harcot Egyeskével. Le kell győznie. Vagy legalább jó útra kell térítenie valahogyan.
Behunyta a szemét. A bevillanó képek azonban elborzasztották. Látta Valentina emlékeit. Ahogyan Nóri vőlegénye, Béci a földön a fekszik és dacosan néz fel rá, miközben az iszonyat lánya szép lassan rászegezi fegyverét. A küzdelem Nórival a Kulcs nevű település melletti úton. Ahogyan Henire, Viktor nővérét akarja lelőni a dunaújvárosi ház előtt, de Nóri feléje lő és eltalálja a karját. A bujkálás az erdőben, aztán az ajkai férfi, aki a pénztárnál állva döbbenten figyeli rá szegeződő fegyvert.
Kinyitotta a szemét. Gyorsan körbenézett. Senki sem figyelte. Teljes nyugalom honolt a kávézóban. Ekkor rossz előérzete támadt. Lassan tőle balra fordította a fejét és meglátta azt a nőt abban a hosszú fekete bőrkabátban. A kávézó előtt haladt el, célirányosan lépdelt előre. Aztán vetett felé egy leleplező pillantást. Ez ugyanaz a nő, akit Egyeske látott tegnap az Adventi vásáron. És most észrevette őt.
*
Izabella alig hitt a szemének. Kiszúrta Valentinát a kávézóban, de ha nem ismerné az arcának vonásait, komolyan azt hitte volna, hogy valaki mást lát. Ez a Valentina egyáltalán nem az a pszichopata szörnyeteg volt, akivel ijesztgetik az embereket a tévében. Ebből a lányból szelídség, kedvesség áradt. Olyan volt, mintha valami aranyos tévéfilmből lépett volna elő. Tökéletes színjáték.
Figyelte, amint feszülten fizeti ki a kávéját, amit talán meg sem ivott. A fejvadásznő biztos volt benne, hogy észrevette őt. Valamit gyaníthat. Valentina sietve hagyta el a kávézót és hátra sem nézve igyekezett a mozgólépcső felé. Izabella lassan, higgadtan lépdelt utána a tömegben. Egy kicsit ledöbbent, hogy az iszonyat lánya, akitől egy egész ország retteg, most pánikba esve próbál kijutni a plázából.
Ketteske már látta maga előtt a főbejáratot. Gyorsan ki kell innen jutnia. Nem mert hátranézni, mert azzal úgy érezte, végképp elárulhatja magát. De hát az a nő biztosan felismerte, gondolta magában.
Amikor kilépett az elektromos ajtón a hóesésbe, egy kicsit gyorsított a léptein. Hirtelen nem tudta, hogy merre parkol. Zihálva kereste a fekete autót, amivel jött. Tőle jobbra a második sorban meglátta és futólépésben indult meg felé. Egész végig az járt a fejében, hogy mindjárt a nevén szólítják.
Kinyitotta az ajtót és a kocsiba már a gonosz Valentina szállt be. Egyeske meglepetten nyugtázta, hogy ismét a volán mögött ül. Emlékei szerint éppen kiszállt a kocsiból. Egy darabig zavartan próbált visszaemlékezni az elmúlt néhány percre. Nem értette az egészet. Azonban egy pillanatra, mintha hallotta volna az édesanyja hangját, aki veszélyre figyelmeztette őt. Aztán meglátta azt a zöld szemű nőt, aki kilépett a pláza elektromos ajtaján és úgy nézett körbe, mint aki sejti, hogy ő már itt van.
- Már megint te? – tette fel a kérdést Valentina, miközben beindította a motort.
Izabella meglátta a fekete autót és találkozott a tekintete az iszonyat lányával. A zöld szeme az ő kék szemébe nézett. Úgy figyelték egymást, mint két harcos, akik bármelyik pillanatban fegyvert ránthatnak. A fejvadásznő állta a sorozatgyilkos tekintetét, de szégyenkezve ismerte be, hogy ezt túl sokáig nem merné megtenni. Azokból a gyilkos kék szemekből olyan sötét energia áradt felé, ami kezdett elviselhetetlenné válni a számára. Valentina elmosolyodott.
- Nem vagy gyenge – súgta maga elé. – De erős sem.
- Elkaplak – súgta Izabella, bár nem hallotta, amit a lány mond neki.
Valentina vigyorogva integetett neki.
- Kapj el – súgta maga elé. – Gyere utánam.
Azzal szépen nyugodtan kitolatott és kihajtott a parkolóból. Izabella pedig elmosolyodott.
*
- Az a fejvadász nyomkövetőt tett Valentina kocsijára – mondta maga elé Barbi a pláza előtt parkoló kocsijában ülve.
- Igen, drágám, tudom – hallotta Szilvia hangját a fejében.
- Elintézem a dolgot.
- Nem. Ezt most bízd a lányomra. Küldtem neki energiát. A haja szála sem fog meggörbülni.
Barbi biccentett.
- De van egy kis gond – mondta. – Meghasadt a tudata. Ez veszélyt jelent a küldetésére nézve.
- Nem hasadt meg – vágta rá az úrnő.
- Nem?
- Nem. Ez a személyisége annak maradványa, ami véletlenül megmaradt benne. Húsz évvel ezelőtt nem sikerült teljes mértékben eltűntetnem belőle. Megmaradt az elméjében, de elzárva. Akkor még nem voltam ennyire erős, mint mostanság. Ám, hamarosan találkozom vele és befejezem a rituálét.
- Elvégezhetem én is, úrnőm.
- Nem, ez az én feladatom. Te várd meg a többi fejvadászt, akik holnap érkeznek.
- Parancsod szerint cselekszem, úrnőm.
*
Izabella egy erdőmenti úton haladt, miközben lopva pillantgatott a műszerfalra szerelt kijelzőre. A nyomkövető szerint Valentina két kilométerre állt meg tőle az út mentén. Minden bizonnyal őt várja.
A fejvadásznő megállt egy autószerelő műhely melletti parkolóban. Kibiztosította a fegyverét, majd az altatólövedékes pisztolyát is a bőrkabátja zsebébe tette. Kiszállt a kocsiból és megindul a fák irányába.
Néhány percen belül már az erdőben járt a néhol majdnem térdig érő hóban. Igyekezte kihagyni a tisztásokat és inkább a fák takarásában haladt előre. Megállt az egyik fenyőfa mögött és a lövésre készen fülelt. Minden apró nesz egy árulkodó jel lehet. Valentina minden bizonnyal a közelben van.
Ránézett a telefonjára. Az iszonyat lánya még mindig az út mentén parkol. Biztosan nem cserélte le azt a kocsit. Eltette a telefont és kinézett a fa mögül. Fenyőfák sorakoznak. Lábnyomok sehol.
Éppen folytatta volna az útját, amikor tőle jobbra egy golyó csapódott a fába. Azonnal visszahúzódott.
- Annyira vártalak már! – kiáltotta valahonnan Valentina. – Már azt hittem sosem jössz ide!
Izabella próbálta bemérni, hogy hol lehet a lány. A mellette lévő fára pillantott. Oda kell átszaladnia. Még egy golyó csapódott a fába, de már tőle balra. A fejvadásznőt dühítette, amiért csapdába került. Bár már ennél rosszabb helyzetből is győztesen került ki. Valahonnan az iszonyat lánya fülsüketítően hangosan felnevetett.
- Láttalak tegnap! – harsogta Valentina. – Ott az Adventi vásáron. Olyan aranyos voltál, rég nevettem ilyen jót! Az a szúrós, elszánt tekinteted! Azonnal megkedveltelek! Olyan vagy, mint egy gonosz boszorkány a mesékből!
- Jobb, ha feladod! – kiáltotta Izabella. – Nemsokára mindenki megtudja, hogy nem Békéscsabán bujkálsz!
- Ugyan, dehogy! Te nem fogsz elárulni senkinek! Magadnak akarod a dicsőséget!
Izabella elmosolyodott.
- Nahát, lebuktam! – kiáltotta. – Akkor nincs más választás! Meg kell küzdenünk egymással!
- Azért ne rohanj ennyire előre! – mondta hangosan és derűsen Valentina. – Lehetnénk szövetségesek is. Mi együtt sokra vihetnénk. Nem gondolod? A két harcos, akitől egy ország retteg!
- Hízelgő. De őrültekkel nem szövetkezek.
- A konkurencia?
- Adok neked tíz másodpercet előjönni! Több kedvezményt nem kapsz!
Valentina ismét felnevetett.
- Ez a beszéd! – kiáltotta.
Izabella nem várt. Tőle balra kirohant a fa mögül és hármat lőtt a fák irányába. Elbújt egy fenyő mögé.
- Nem talált! – harsogta Valentina. – Milyen fejvadász vagy te? Kezdek csalódni benned!
A fejvadásznő elmosolyodott. Tisztán bemérte a hangot. Nagyjából száz méterre van tőle jobbra. Mögé kell kerülnie és akkor az altatólövedékes pisztollyal pontot tesz ennek a kellemetlenségnek a végére.
- Kérlek! – kiáltotta Valentina egy teljesen más hangnemben.
Izabella összezavarodott. Egy pillanatig azt hitte, valaki másnak a hangját hallja. Nem, ez ő. De korántsem azon a hátborzongató, eszelős hangon szólt hozzá. Igen, ebből a hangból félelem áradt.
- Hallasz? – kérdezte Valentina szinte könyörögve.
- Igen – felelte Izabella és várta, hogy mi sül ki ebből.
- Én nem ő vagyok.
Ekkor a fejvadásznő végképp elvesztette a fonalat. Ez most szórakozik vele? Vagy mi? Vagy ez valaki más?
- Akkor ki vagy? – tette fel a kérdést óvatosan.
- Nem tudom – vágta rá Valentina. – Fogalmam sincs. De nem Valentina.
- Te most szórakozol velem?
- Nem. Tényleg nem tudom. Olyan, mintha mindig is ő lettem volna. De nem vagyok benne biztos.
Izabella kiszaladt fa mögül és két lövést adott le. Egy nagy bokor mögé vetődött. Fülelt és közben próbált rájönni, milyen játékba kezdett az iszonyat lánya. Ám nem hallott semmit. Eltalálta?
- Mit szólnál, ha megadnám magam? – kérdezte valahonnan Valentina.
- Tessék? – lepődött meg Izabella.
- Nem. Felejtsd el. Nem fogom. Pláne neked.
Izabella levonta következtetést.
- Tudathasadásod van – állapította meg.
- Te miről beszélsz? – kérdezte az iszonyat lánya megvetően.
Visszatért. Vagy csak színjáték volt? Össze akarja zavarni? Olvasta az aktáját és abban benne volt, hogy Valentina igazi szerepjátékos. Akkor csak erről van szó. Így akarta őt csapdába csalni.
Ekkor a golyó süvített végig a bokron és eltalálta jobb lábát. Izabella felszisszent és hármat lőtt előre.
- Nagyon fáj, igaz? – vihogott Valentina.
Izabella még kettőt lőtt, aztán a fájdalom ellenére felpattant és a fák közé igyekezett. Iszonyatos fájdalmat érzett, többször majdnem elesett. Golyók süvítettek felé. Az egyik a kabátját súrolta.
- Egyre lassabb vagy! – kacagott az iszonyat lánya. – Még talán a pisztolyt sem bírod el! Annyira sajnállak!
Izabella elbújt egyik fa mögé. Tőle balra egy meredek lejtő húzódott, mely egy szakadék felé vezetett. Víz csobogását hallotta. Látta a tavat is. Járt már erre. Jó mély a víz, túl fogja élni a zuhanást. Ezt a csatát úgyis elvesztette. Alábecsülte az ellenfelét. Itt az idő feladni egy kis időre. Kinézett a fa mögül és látta, amint Valentina tőle néhány méterre egy fa mögé szalad és elrejtőzik mögötte.
Hármat lőtt arra, aztán a lejtőre ugrott és szélsebesen csúszott előre. Golyók záporoztak felé, de szerencsére egyik sem találta el. Végül a szakadék következett. Izabella behunyta a szemét.
Valentina kilépett az egyik fa mögül és tátott szájjal figyelte, amint a fejvadásznő zuhanni kezd. A nő egy hangot sem adott ki. Az iszonyat lánya büszke mosollyal figyelte, amint az a tóba csobban.
- Várok rád – súgja sejtelmesen, aztán eltűnt a fák között.
*
Ketteske akkor bukkant fel legközelebb, amikor Valentina éppen vezetett. A szelíd személyiség hirtelen megrémült és kis híján átsorolt a szemközti sávba. Hirtelen nem tudta, hogyan kell vezetni. Túl nagy gázt adott, hamar utolérte az előtte haladott, a fékre lépve a mögötte haladó lett vészesen közel. Gyorsan elővette Egyeske emlékeit és tudását. Így már könnyebb dolga volt.
Nem tudta, hogy merre hajtson. Ám a nagyobb városokat ki akarta kerülni. Lekanyarodott egy kisebb település irányába, melynek nevét el sem volt ideje olvasni. Figyelt a táblákra, igyekezett betartani mindenhol a sebességhatárt. Egy községbe ért be, ahol az első kereszteződés után egy rendőrautó jelent meg mögötte. Rémülten nézett a visszapillantó tükörbe.
- Talán most kéne megtennem – súgta maga elé. – Itt az idő.
Nem, gondolta. Nem szabad. Nem akar ártatlanul szenvedni egy elmegyógyintézetben, ahonnan sosem fogják kiengedni. De hát nem is ártatlan, folytatta tovább a gondolatmenetét. Hisz ugyanúgy bűnös.
A rendőrautó végül lekanyarodott egy presszó mellett a főúton. Most már mindegy, gondolta Ketteske. Félreállt egy buszmegálló közelében. Szomorúan nézett maga elé. Próbálta visszafogni a sírást, de nem sikerült. Kitört belőle. Azt hitte, hogy bele fog halni. Leperegtek előtte Valentina emlékei. Amikor az kiengedte a betegeket az elmegyógyintézetből és a káosz közepette szökött meg. Egy újabb képen látta az ájult Nórit a kanapén, aztán Viktort, akivel valamin vitatkoztak.
- Ez mind én vagyok – rebegte. – Mind én. Csak nem tudtam róla. Nem tudtam megmenteni senkit.
Ezután eszébe jutott egy szép emlék. Anna mosolyogva öleli át.
- Sírd ki magad, drágám – súgta a fülébe a doktornő. – Szabad leszel. Ígérem neked.
- Miért vagy velem ilyen jó? – kérdezte akkor Valentina.
- Mert olyan, mintha a lányom lennél.
Ketteske elmosolyodott ezen az emléken. Könnyes szemekkel nézett az ablakon a havazásba. Csak ő győzheti le a gonoszt. És más megoldást kell találnia. Egy biztos. Fel kell vennie a harcot.
folyt.köv.
2022.augusztus 16-szeptember 9.
Budapest
