Nagyprónay János
VALENTINA-AZ ISZONYAT LÁNYA 4.ÉVAD

14.rész
Egy új világ ölelése

A havazás egyre erősödött és Anett magába zuhanva figyelte az ablaktörlő monoton mozgását. Hiába tekerte fel a fűtést a kocsiban, reszketett a hidegtől. Valentina, mint Ketteske érezte, hogy valami baj van, ezért a szelíd tekintetével odafordult egy pillanatra a didergő doktornőhöz.
- Fázol? – kérdezte.
- Megfagyok – súgta Anett.
- A hátsó ülésen van egy pokróc. Bekapcsolom az ülésfűtést is.
Anett hátranyúlt a pokrócért, aztán egy rövid küzdelem után be is tudott takarózni. Az ülést kicsit hátrébb döntötte és elmélyülten figyelte a havas autópályát, mely szinte a végtelenbe nyúlt előttük.
- Keresünk valami biztonságos helyet – mondta Ketteske. – Ahol meghúzhatjuk magunkat éjszakára.
- Merre vagyunk? – kérdezte a doktornő.
- Valahol Veszprém megyében. Bár a városokat most jobb elkerülni.
- Lehet.
- Jobban vagy egy kicsit?
- Nem.
- Értem. De már nem fázol annyira?
- Nem. Nem tudom.
Valentina jobbnak látta, hogy ha hagyja Anettet egy kicsit magába zuhanni. Nyilván a sokktól rázhatja a hideg. A doktornőt azonban mégis zavarni kezdte a csend. Szüksége volt a szelíd személyiség megnyugtató szavaira. Az eskü, mellyel megígérte neki Ketteske, hogy meg fogja védeni, hihetetlenül jólesett neki. Nem mintha túl gyenge lenne, de rég mondtak már ilyet neki.
- Tudod – kezdte Anett. – Tudod, én elrontottam az egészet. Nem kellett volna túl közel engednem magamhoz Lórántot. Megszegtem az alapvető szabályokat. Megszegtem az eskümet is.
- Most gyónni akarsz? - kérdezte sejtelmesen Valentina.
A doktornő azonnal odafordult hozzá. Ahogy sejtette, megtörtént a váltás és immáron az eszelősen vigyorgó Egyeske kormányozta a kocsit. Az iszonyat lánya citromsárga szemekkel pillantott felé.
- Ne aggódj a lakberendező barátod miatt – kezdte a pszichopata. - És ne magadat okold. Te megtettél mindent érte, ő pedig túlgondolta az egészet. És itt hibázott a kis szerelmes lakberendező, aki az ajtókról beszélt állandóan. Mekkorát esett, amikor az arcába csattant egy.
- Alszom inkább - sóhajtotta Anett.
- Nem – rázta meg a fejét vigyorogva Valentina. – Nincs alvás. Beszélgetni fogsz velem.
- Különben?
- Különben lehajtok a közeli faluba. Tudod, sokan rettegnek tőlem. És ahogy ismerem magam, nos, sok lenne az áldozat.
- Most zsarolsz?
- Persze, hogy zsarollak. Mit vársz tőlem? A könyörgés a gyávák fenyegetése.
Anett feladta.
- Miről akarsz beszélni? – kérdezte.
- Bármiről – felelte Egyeske. – De tudod mit, kezdem én. Szóval, én nagyon örülök, hogy veled lehetek. Minden egyes percet imádok, amit veled töltök el. És úgy szeretem azt a cuki nózidat!
Valentina a mutatóujjával finoman megbökte Anett orrát, miközben egy duda hangját utánozta.
- Egy kicsit olyan vagy, mint a doki néni – folytatta az iszonyat lánya. – Valamikor tavaly decemberben igen sokat autókáztam vele. Hisz mindketten szökésben voltunk. Annyira szerettem mellette ülni, miközben ő pont olyan morcos pofival pillantgatott rám, mint te. Egy kicsit még hasonlítotok is. Bár neked sokkal szebb a nózid, mint neki. A doki néninek a hajába szerettem túrni, mert azt nagyon utálta. Olyankor néha elaltatott egy injekcióval és utána alig emlékeztem valamire.
- Itt nincs ilyen injekció? – kérdezte megvetően Anett.
- Akkor is havazott emlékszem. Te is találkoztál Annával, ugye?
- Igen.
- Hol is?
- Előadásokat tartott az egyetemen. Egyszer még a Viktorról írt könyvét is reklámozta. Dedikáltattam is.
- De jóba voltatok?
- Nem volt időm megismerni.
- Miért nem?
- Mert jött anyád.
- Sajnálom. Anya sokszor nem akkor jön, amikor kéne. Pont olyan őrült, mint én. Szóval majdnem barátnők lettetek a doki nénivel?
- Nem mondanám. Mindig sokat beszéltünk az előadások után. Próbáltam… Próbáltam kérni őt, hogy…
- Hogy segítsen neked álláshoz jutni a Szent Mihály Elmegyógyintézet bármelyik részlegén.
- Igen.
- Szóval csak ezért beszéltél vele.
- Nem. Ez nem igaz.
- Cáfold meg. De azért nézz előtte jól a lelkedbe és vedd számításba, hogy én mindenre rájövök.
- Láttam a benne azt, akivé válni szeretnék. Egy sikeres orvos, akit mindenki a szakma legjobbjának tart.
- Nem láttál benne mást?
- Nem. Később tudtam meg, hogy Viktor szerelme és hogy egy cseppet sem különb nála.
- Biztosan nem láttad?
- Nem.
- Vagy csak nem akartad látni. Annyira fontos volt neked az előrelépés, hogy a megérzéseidet is elnyomtad a cél érdekében. Így volt?
- Nem. De néha éreztem, hogy valami nincs rendben Annával.
- Mindent meglátsz. Ezt is megláthattad volna. De nem láttad. Viszont érezted.
Anett dühösen fordította a fejét a vigyorgó Egyeske felé. Utána visszanézett a havas útra.
- Nem akartam elhinni, hogy rosszat érzek – kezdte halkan. - Olyannyira, hogy nem is akartam látni annak miértjét. Annyira felnéztem rá. Annyira ő volt a követendő cél, hogy az teljesen elvakított.
- Érthető – bólintott Egyeske és elkomolyodott. - Érthető. Én láttam benne már kezelés kezdetekor. Imádtam is érte. Onnantól ő volt az én lelki társam. Az egyetlen örömöm ott intézetben.
- Mindent elmondott neked? – kérdezte Anett.
- Nem. Soha. De nem is kellett, mert én így is tudtam. Ahogyan azzal is tisztában voltam, hogy szeret. Még akkor is szeretett, amikor mindent megtett azért, hogy gyűlöljön. Egy időben már nem is tegeződtünk. Pedig szerettük egymást. Mint két jó barátnő. Vagyis… Hát…
- Ő volt ott az anyukád.
- Igen. Amikor mély, katatón állapotba zuhantam, akkor ő volt az, aki bejött hozzám és rendre megetetett. Gondoskodott rólam. Néha hozott otthonról kakaós csigát, amit ő sütött nekem. Még Viktornak se hozott, csak nekem mindig. Anna volt az egyetlen akkor, akit szerettem. És akinek megengedtem, hogy szeressen. Néha még féltem is attól, hogy valami baja esik, és nem láthatom többet. Ezt a félelmet pedig egyáltalán nem éreztem gyengeségnek. Ha úgy vesszük, ő volt akkor a legfontosabb ember az életemben. Persze verekedtünk, harcoltunk néha, de azt is csak szeretetből.
Erre Valentina hirtelen fülsüketítően hangosan felnevetett.
- Akkor a legaranyosabb, amikor ideges – mondta végül vigyorogva. – Megcsillannak azok a gyönyörű, fekete szemei.
Anett vetett egy fürkésző pillantást a lány felé, majd visszafordult az éjszakai havazás és az ablaktörlő mozgásához.
- Mit éreztél, amikor átölelt? – kérdezte.
Valentina arcáról lefagyott a vigyor. A doktornő azonban nem akarta, hogy ő kitérjen a kérdés elől.
- Mit éreztél, Valentina? – kérdezte ismét.
- Nem tudom megfogalmazni – felelte Egyeske.
- Írd körül. Ahogy tudod. Akár felszínesen. Milyen érzés volt, amikor Anna átölelt téged?
- Megnyugodtam.
- És még?
- Úgy éreztem, mintha otthon volnék ott a karjaiban. Azokban a pillanatokban elfelejtettem, hogy egy fogoly vagyok. Egy ember voltam, aki számít valakinek. Akire vigyáznak.
- Voltak rémálmaid éjszaka?
Valentina elmosolyodott.
- Nekem nincsenek rémálmaim – súgta sejtelmesen. – Én magam vagyok a rémálom.
- És mik voltak a rémálmaidban? – faggatta Anett.
- Miért csinálod ezt velem? – kérdezett vissza Egyeske és kezdett dühös lenni.
- Pszichiáter vagyok és beszélgetni akartál velem. Beszélhetünk persze arról is, hogy milyen szépen esik hó, de hidd el, egy idő után mindketten elaludnánk, és az árokba borulnánk itt a semmi közepén. Szóval, miket láttál a leggyakrabban a rémálmaidban? Mi volt az, ami folyamatosan visszatért?
Egyeske egy darabig némán kormányzott, majd felsóhajtott.
- A Fővám téri alagút - felelte.
- Amikor lesétáltál oda? – kérdezte lágyan Anett.
- Igen. Hat éves voltam.
- Mindig jön a villamos, ugye?
- Mindig.
- Látod, hogy ki vezeti?
- Néha igen.
- Ki szokta vezetni?
- Néha Annát láttam. Néha pedig anyámat.
- Szerinted miért?
- Nem tudom.
- De sejted.
- Talán azért, mert… Nem tudom.
- Mert félsz tőlük?
- Nem féltem tőlük soha.
- Hanem őket okolod azért, mert félsz.
Valentina egy pillanatra megszorította a kormányt.
- Jobban tennéd, ha inkább aludnál – sziszegte dühösen.
- Mindenki fél valamitől – kezdte Anett higgadtan, megnyugtató hangon. – Volt olyan betegem, aki mindig a metróalagúttal álmodott. Hogy ott lépked és retteg, nehogy a magasfeszültségű sínekre lépjen. És aztán gyakran a metró is jött. Hiába futott, egyre lassabban haladt előre, mire végül már szinte érezte a mozdony ütközőjét. Amikor pedig felébredt, hirtelen bűntudatot érzett, amiért megint lement oda. Amiért ismét engedte magát kitenni a félelemnek. Pedig csak egy álom volt és nem önszántából került a sötét alagútba. Hanem a félelmei oda vitték.
- Sosem győzte le? – kérdezte Egyeske.
- A vőlegényem egyik barátja budapesti metrónál dolgozott magas beosztásban és elintézte, hogy a férfi, a betegem egy teljes órát utazhasson egy metróvezető mellett. Aki ráadásul egy csinos nő volt. A férfi a bájos metróvezető mellett a félelmei helyszínén is járhatott.
- Szerelem lett belőle?
- Bizony. És gyógyulás is.
- Ilyen egyszerű lenne az egész?
- Nem. Nem féltétlenül. De neki elég volt ennyi.
- Szembe kell nézni a félelmekkel?
- Ha a félelem kihív egy harcra a sötétben, akkor az arcába kell nevetned. Ez eleinte nagyon nehéz, de idővel oldja a szorongást.
- Ez bonyolult esetben nem biztos, hogy működhet.
- De igen. Csak sokat kell addig harcolni. Nagyon sokat. És nem szabad megállni. Amíg nem érted el a célod, addig semmiképp sem.
Valentina egy táblára pillantott, ahol egy országúti éttermet hirdettek meg.
- Pedig most megállunk egy kicsit – súgta. – Innom kell egy kávét. Vagy egy finom gyömbéres teát.
Anett is táblára pillantott.
- Szerinted üzemel még? – kérdezte.
- Remélem – bólintott Egyeske és elvigyorodott. – És remélem, lesznek ott mások is.

*

Az étterem egy benzinkút mellett állt és egy motellel volt egybeépítve. Valentinának nem kellett túlzásba vinnie a parkolóhely keresgélését, mivel mindössze három kocsi állt ott. Anett látta az üvegen keresztül, hogy három asztalnál ül egy-egy ember, a pultnál pedig egy srác és lány áll, akik látva az érkezésüket, már el is kezdtek sugdolózni. Semmit sem sejtenek, gondolta magában a doktornő, mivel Egyeske direkt visszaváltott a természetes kék szemeire. Anett remélte, hogy semmi őrültséget nem akar csinálni – bár ez szinte teljesen reménytelen vágyakozás volt.
Amikor beléptek, Valentina egyből odalépett a széles pultnál álló, fiatal, jóképű sráchoz, aki éppen a telefonjával volt elfoglalva.
- Szia, szépségem – köszönt Egyeske nyájasan.
A srác mosolyogva felnézett, majd hirtelen lesápadt a döbbenettől.
- Te jó ég – súgta. – Te vagy az a Ludmilla.
Egyeske arcáról is lefagyott a mosoly és szemei citromsárga fénnyel felizzottak a haragtól.
- Valentina - javította ki a srácot. – Még a nevemet sem jegyezted meg, hulla fiú?
- Ne haragudj - esedezett rémülten a pultos. – Én nem akartalak megbántani, Valentina.
- Pedig sikerült és ezért…
Anett közbevágott: - Ezért kérünk egy gyömbéres teát Valentinának, nekem pedig egy hosszú kávét három cukorral, tej nélkül.
A srác nyomban a barista pulthoz lépett és sietve nekilátott a munkának. Egyeske közelebb hajolt hozzá.
- És finom legyen! – parancsolta. – Mézet is kérek bele!
Ekkor Valentina észrevette, hogy a három vendég igyekszik lábujjhegyen távozni az étteremből. Ettől a látványtól fülsüketítően hangosan felnevetett, mire azok rögtön szaladni kezdtek kifelé. A lány, aki előbb még a pultnál volt a srác mellett, most ott állt rémülten a kezében a tálcára rakott, gőzölgő étellel.
- Mi finomat szolgáltál volna fel? – kérdezte Valentina.
A lány nem tudott válaszolni, annyira le volt döbbenve. Egyeske odalépett hozzá, mire az remegni kezdett. Anett le se vette róluk a szemét és felkészült arra, hogy közbe kell majd lépnie.
Valentina megvetően mérte a végig a pincérnőt, akinek kék szemeiből könnyek csordultak ki.
- Ne bánts, kérlek – súgta.
Egyeske ránézett a tányérra. Tükörtojás, bacon, pirítós. Elvette a lánytól a tálcát, majd hátrapillantott Anettre.
- Ez aztán a remek alkalom – súgta sejtelmesen és a tálcát a pulthoz vágta.
Anett a szíve a fejében kezdett lüktetni. Valentina pedig elvigyorodott és a rettegő lány mögé teleportált. A kezei sárga fénnyel izzottak fel, majd átkarolta a leendő áldozatát és kihívóan nézett az ugrásra készen álló doktornőre.
- Mi a neved, csajszi? – kérdezte Egyeske a lánytól.
- Vanessza – felelte az a síráshoz közel.
- Vanessza. Milyen szép énekesnő neved van. Lenne néhány kérdésem, ha nem bánod.
- Oké.
- Szóval, Vanessza, félsz most?
- Igen. Nagyon félek.
- Helyes. Mert meg fogsz halni mindjárt és az időjós néni végig fogja nézni.
Anett megindult a feléjük.
- Engedd el! – parancsolt rá az iszonyat lányára.
- Maradj ott, időjós néni – súgta Egyeske. – Akkor talán megússza ez a szegény lány. Jön a következő kérdés, Vanessza.
A doktornő megállt. Szinte teljesen reménytelen volt a helyzet.
- Vanessza – súgta Valentina, miközben Anett reakcióit figyelte. – Bele mernél röhögni az arcomba?
- Nem – rázta meg a fejét a lány.
- Pedig a doktornő szerint, csak így győzheted le a félelmeidet. Na, most belenevetnél az arcomba, vagy sem?
- Nem. Semmiképp.
- Akkor sajnálom, nem győzhetsz le.
Anett tett feléjük egy lépést.
- Valentina – kezdte. – Ha beismerem, hogy tévedek, elengeded?
- Ugyan, miért tenném? – kacsintott Egyeske.
- Ez a lány nem ártott neked semmit.
- Ez nem elég. Győzködj tovább.
Anett ökölbe szorította a kezét.
- Ha bántani mered – kezdte fagyosan. – Én esküszöm, soha többé nem állok veled szóba. Egy szempillantás alatt eltűnök innen és te sosem találsz meg. Soha. Egyedül maradsz. Mint mindig. A saját hibádból.
Valentina arcáról lefagyott az eszelős vigyor és ijedtség, valamint elkeseredettség váltotta fel.
- Én nem akarok egyedül lenni megint – súgta.
- Akkor engedd el! – kiáltott rá Anett.
Egyeske kezeiről eltűnt a fény és elengedte a lányt, aki sikoltozva szaladt ki az épületből a benzinkút felé. Anett odalépett a szinte sokkot kapott iszonyat lányához. Legszívesebben megütötte volna, de nem tette. Ugyanazt a végtelen fájdalmat látta a lány szemeiben, mint a sajátjában, amikor elveszítette Leventét. Végül nem szólt egy szót sem, csak átölelte Valentinát, aki úgy kapaszkodott belé, mint aki valami rettenetes dolog elől menekült hozzá.
- Én… - súgta Egyeske remegő hangon. – Én… Én nem akarok többé egyedül lenni. Mint ott az intézetben.
- Nem leszel egyedül – súgta a fülébe Anett. - Ha jól viselkedsz, és nem bántasz senkit, akkor sosem hagylak magadra.
- Olyan most, mintha egy világ lennél. Egy világ, amiben minden más lesz. Egy világ, amiben én sem leszek többé beteg. Ez pedig egy új világ ölelése. Egy új világ, amire nagyon vágyom már. Belehalok, annyira vágyom rá.
- Ingyen adnám, de tenned kell érte. Mindenki erre vágyik, Valentina. És mindenki kaphat ilyen ölelést. Ne vedd el tőlük. Ne vedd el senkitől sem. És akkor megkapod tőlem is mindig.
Valentina felnézett a doktornő szemébe. A rettegett tömeggyilkos már nem volt más, mint egy elveszett lélek, aki bármelyik pillanatban teljesen összeomolhat. Mint egy kegyetlen királynő, aki végre rádöbbent, hogy nem minden a hatalom. Anett szinte Ketteskét látta a kétségbeesett tekintetben.
- Képes vagy rá, Valentina? – kérdezte.
- Igen – felelte a lány és szorosan átölelte őt.

*

Anett vezette a kocsit, miközben Valentina békésen aludt mellette az anyósülésen. Büszke volt a lányra, amiért az végre felül tudott kerekedni a benne lakozó sötétségen. Nem is volt olyan nehéz, gondolta magában a doktornő, ám ez nem ő, hanem Egyeske érdeme. Vetett szeretetteli pillantást a lány felé.
Amikor a visszafordult az útra, elkerekedtek a szemei. Az autó fényszórói megvilágítottak az úton álló alakot. Anett érezte, hogy ki az. Ahogy közeledett, látta Lóránt arcát és a narancssárgán izzó szemeit.
Hallotta a férfi hangját a fejében: - Velem jössz, szerelmem! Velem jössz!
Anett lefékezett a kocsival, mire Valentina, mint Ketteske kinyitotta a szemeit. A vezetőülésre pillantott, ám a doktornő már nem volt ott. A szelíd személyiség kétségbeesetten fordult körbe.
- Anett! – kiáltotta.
Végül meglátta a kanyarban Lórántot, aki karjaiban tartotta a nőt. A férfi szeme villant egyet, majd hirtelen mindketten eltűntek.
- Ne! – üvöltötte Ketteske. – Anett!

folyt.köv.

2021.november 24-december 1.
Budapest