Nagyprónay János
ANGÉLA

14.rész
Én és a Kismadárka

Niki beindítja a tank motorját, majd felém fordul. Látom az elszántságot a tekintetében, a kígyó szemei is megcsillannak, ám most az aggodalom és félelem jelei is mutatkoznak benne.
- Kösd be magad – parancsolja.
Még mielőtt engedelmeskednék, a rókára pillantok. Retteg. Szinte már sirat is bennünket.
- Mit mond a róka? – kérdi Niki.
- Nem túl jót – vágom rá, miközben bekötöm az övet.
- Nem is lesz egyszerű. Hiába kapcsolták ki az összes speciális jármű fegyvereit. A miénk sem működik. Ezért közelharc lesz. Ami talán még rosszabb is. Éppen ezért nagyon kapaszkodj. Rendben?
- Rendben. Merre megyünk?
- Fót felé fogunk kerülni.
- Miért pont arra?
- Mert Maja Vác felől fog közelíteni. Ideges. Bosszút akar állni mielőbb. A fejében lévő hangok nem hagyják nyugodni.
- Lehet, hogy pont ezzel tudnánk legyőzni.
- Mivel?
- A hangok lehetnek gyenge pontjai. És akkor…
- Nincs erre idő – vág közbe. – Kapaszkodj jó erősen és készülj fel a legrosszabbra.

*

Fót irányában rácsatlakozunk egy autópályára és Újpest felé haladunk. Egyetlen autóroncsot se látok, mintha nemrégiben eltakarították volna őket. Niki folyamatosan a radarra pillant, de ott semmi sem jelez. Ahogy tudok, az szélvédőn keresztül figyelem napsütéses tájat és próbálok nyugton maradni. Reménykedek abban, hátha sikerül elkerülnünk az összecsapást.
- Ez akkor egy speciális jármű? – kérdezem. – Mármint, amivel Maja jön.
- Igen – feleli Niki. – Nem jelzi a radar, még miénk sem, ha leárnyékolja magát.
- Már a nyomunkban lehet.
- Mögöttünk nincsen.
- Oldalról se tud meglepni minket. Itt még árkok húzódnak. Később azonban egy pusztaság jön.
Amint ezt kimondom, hatalmas robajra leszünk figyelmesek. Hirtelen nem tudom megállapítani, melyik irányból jön, de az biztos, hogy szélsebesen száguld. Végül tőlünk balra meglátjuk. A fekete harckocsi felugrat a levegőbe és egy hatalmas csattanással földet ér mögöttünk.
Niki a gázra lép, én pedig egy monitoron keresztül figyelem, amint Maja hamar egyenesbe hozza a járművét és kegyetlen sebességgel jön utánunk. Egyre közeledik a tank orra, majd végül belénk csapódik. Niki balra rántja a kormányt, eközben pedig a támadónk mellénk ér.
Látom Maját. Ördögi tekintettel néz ránk az üvegen át, aztán elvigyorodik. Az abszolút gonosz nem fogja feladni. A nővérem is odafordul. Hergeli Maját a mosolyával, ami annak egy cseppet sem tetszik.
- Kapaszkodj – súgja Niki.
Maja felénk rántja kormányt, mire a nővérem beletapos a fékbe. A speciális jármű áttöri az utat elválasztó kőfalat és a szemközti sávban imbolyogni kezd. Niki jobbra sorol egy felüljáró felé.
- A szerencsénk az, hogy Maja kétszer is megbukott a harckocsi vizsgán - mondja. - Persze ettől még veszélyes.
- A Megyeri híd felé megyünk? – kérdezem.
- Pontosan. Megtanítom úszni a bajtársamat.
Remélem, hogy nem mi fogunk a Dunába zuhanni. Persze Majának sem kívánom. Hiába félek tőle, hiába féltem Nikit sokkal jobban, mint saját magamat, mégis azt akarom, hogy ezt mindhárman túléljük.
Néhány kanyargás után végül a Megyeri hídra érünk. Amikor legutóbb itt jártam, tele volt autóroncsokkal. Most nem látni egyet sem. Hirtelen szörnyű gondolatom támad. Niki felé fordulok.
- Végig tudunk menni rajta? – kérdezem. – Nem hiányzik belőle egy szakasz?
- Nem - feleli higgadtan. - Megnéztem előre a műholddal. Nincs baj.
Ekkor meghalljuk mögöttünk a közeledő tankot. Egy szempillantás alatt megjelenik tőlünk balra és nekünk csattan. A szalagkorlát felé tol minket. Látom a Dunát hullámzani alattunk. A korlát egyre közelebb, Niki pedig próbál ellenhatást gyakorolni a támadónkra, ám teljesen hasztalannak tűnik. Felsikítok. Látom Maja gonosz, gyűlölettel teli tekintetét, amint minden erejével azon van, hogy a folyóba lökjön minket. Érzem, hogy itt a vég és ebből nem fogunk kiszabadulni.
Aztán végül sikerül felülkerekedni. Maja a lökéstől az utat elválasztó korlát felé sodródik, Niki pedig hirtelen rárántja a kormányt. A speciális jármű úgy töri át korlátot, mintha az papírból volna. Azonban Maja alig bírja egyenesbe hozni a kocsit. A nővérem eközben begyorsít.
A monitorra pillantok. Maja sikeresen egyensúlyba kerül és szélsebesen halad előre. Niki a három sáv közül a középsőbe sorol. Felém lövell egy pillantást, majd a biztonsági övemre, utána előre néz.
Amikor elhaladunk Szigetmonostor felett, Maja áttöri az elválasztó korlátot és padlógázzal üldözőbe vesz minket. Niki átsorol a bal szélső sávba. A szívem egyre hevesebben ver. Úgy érzem, hiába kapaszkodok, mindjárt ki fogok esni székből. A speciális jármű elkezd minket lökdösni.
Maja jobbra sorol, de nem akar felzárkózni. Ehelyett inkább a jármű orrával a tank hátoldalának koccan. Niki szemében meglátom egy pillanatra az aggodalmat. Lelassulunk és a nővérem Maja felé pillant. A szörnyeteg minket bámul a haragtól eltorzult tekintettel. A nővérem ezt a pillanatot használja ki.
A speciális járműnek rántja a kormányt és a szalagkorlát felé tolja. Ám hasztalan. Maja sikeresen ellenáll. Látom, amint kacag a volán mögött. Niki lövell felé egy mosolyt, majd felém pillant.
- Bukj le! – kiáltja.
Előrehajolok, mire kinyílik mellettem az ablak. Félszemmel látom, amint Niki egy nagyobb pisztolyt kap elő. Tompa puffanást hallok, aztán valami sercegést. Felnézek, és vörös füstöt pillantok meg a Maja ablakánál, ami nagyon gyorsan oszlani kezd. A nővérem ekkor jobbra rántja kormányt.
Maja járművének ablakán fekete foltokat látok. A járművével hősiesen ellenáll, majd nekicsapódunk az elválasztónak. Az egész tank beleremeg, amikor átszakítjuk azt. Vészesen közel kerülünk híd szélén húzódó korláthoz. Niki dühös tekintettel próbálja egyenesbe hozni a kocsit.
Éppen sikerül, amikor Maja jobbról ismét belénk csapódik. Látom a híd végét. Az út egymástól távol fog ketté ágazni. Niki nekicsapódik Majának. Én a zsebembe nyúlok a pisztolyért és bár tudom, hogy semmi értelme az egésznek, de tüzet nyitok a szélvédőjére. A golyók lepattannak róla, azonban az a pszichopata teljesen pánikba esik. Mélységes gyűlölettel fordul felém.
Egy csattanás után ismét menetirány szerinti oldalon haladunk előre. Maja lemarad, Niki pedig a jobbra sorol. Az abszolút gonosz megállíthatatlanul halad mögöttünk. A híd végénél megjelenik mellettünk. Az út kettéágazik és távolodni kezdenek egymástól. Maja éppen felénk pillant, amikor Niki hirtelen nekirántja kormányt. Hatalmasat csattanunk, a speciális jármű imbolyogni kezd. A mi sávunk emelkedni kezd. Niki ismét nekicsattan Majának, aki esélytelen a védekezésre.
A speciális jármű a korlátot áttörve lezuhan a másik sávba és a tetejére zuhanva többször is felborul, mígnem egy teherautó roncsának nem ütközik. Niki lassítani kezd. Nem hallok robbanást.
Megállunk valamelyest biztonságos távolságban a tanktól. Niki a műszerfalra pillant. Begépel valamit, mire megjelenik a speciális jármű helyzete és minden adata. Nyilván annyira megsérült, hogy már nem tudja magát leárnyékolni. A nővérem még gépel néhányat, utána levesz egy mobiltelefonhoz hasonló tárgyat a monitor mellől. Kárörvendő mosollyal arcán a szájához emeli a készüléket.
- Hogy érzed magad, Maja? – szól bele. – Esetleg fáj valamid? Ne rohanjak oda egy egészségügyi ládával?
Felém pillant vigyorogva. Én ezzel valahogy nem tudok azonosulni. Ez már túl kegyetlen.
- Azért meg kell hagyni, jól harcoltál – folytatja. – Végre méltó voltál az egyenruhádhoz. Kár, hogy ez a tehetséged rejtve maradt az ütközetek során. Ha tudnád, hányan panaszkodtak rád.
A rókára pillantok. Nagyon fél. Retteg. Felnézek Nikire, akinek az arcáról rögvest lefagy a vigyor. Arra a monitorra pillantok, ami a hátsó kamera képét mutatja. A nővérem ráközelít a teherautóra, mely mögött a speciális jármű áll a tetejére borulva. Hirtelen előlép onnan Maja.
Biceg. Látszik, hogy nagyon csúnyán megsérült, a lábán alig bír megállni. Valami van kezében. Egy fegyver. Amint megemeli, rögtön felismerem. Rakétavető. Maja a fájdalomtól és dühtől eltorzult arccal szép lassan felénk céloz vele. Niki azonnal sebességbe kapcsolja a járművet.
Hallom a lövést. A nővérem balra rántja a kormányt, én pedig szinte magam mellett érzem a lövedéket, annyira nagy erővel és hanggal süvít el mellettünk. A velünk szemben lévő felüljáró egyik oszlopába csapódik. Hatalmas robbanás. A felüljáró le is omlik, és a törmelékei betemetik a körforgalmat.
Niki a szájához emeli a készüléket.
- Nem talált – mondja vigyorogva. - Te kis gyagyás. Célozni se tudsz. Ja, és van egy meglepetésem a számodra. Tudod, a kis járműved mostanra teljesen elvesztette az álcázó berendezését. Többek között rá is lehet már kapcsolódni. És most a mutatóujjammal megnyomok egy gombot.
Akár egy zongorista, be is nyom egy gombot a műszerfalon. Látom Maja rémült arcát a monitoron.
- Szerintem kezdj el futni – tanácsolja neki a nővérem. - Ugyanis az önmegsemmisítő elindult. Öt perced van, hogy eltűnj a környékről, ugyanis három kilométeres körzetben minden porrá és hamuvá lesz.
Maja eldobja a fegyvert és erőtlenül bicegve megindul az úton vissza a Megyeri híd irányába.
- Szedd a lábad! - vihogja a készülékbe Niki. – Gyerünk! Tempó!
Mondani akarok valamit, de akkora elszántságot látok a nővérem szemében, hogy inkább csendben maradok. Sajnálni kezdem Maját annak ellenére, hogy meg akart ölni bennünket.
Kerék csikorgatva elindulunk és megkerülve a felüljáró törmelékeit, rácsatlakozunk egy egyenes útra. Niki rálép a gázra. Amint elég messze vagyunk, hatalmas robbanás rázza meg a környéket. A monitorra pillantva látom az égbe emelkedő lángokat. Remélem, Majának nem esett baja.

*

Az autópályán tartunk valamerre, amikor rosszul leszek. Émelygek, levegő után kapkodok. Niki aggodalmasan pillant rám, én pedig próbálom neki valahogy eltátogni, hogy álljunk meg.
Egy leállósávban megállunk. Az oldalsó ajtóhoz rohanok. A nővérem utánam szalad, kinyitja, én pedig az aszfalton sétálok előre. Nem tudom eldönteni, hogy sírjak, vagy csak szimplán kiáltozzak. Éppen ezért néma csendben megállok és a távolba, a végtelennek tetsző messzeségbe bámulok.
Niki elém lép és leguggol hozzám.
- Mi a baj? – kérdi.
- Nem tudom – felelem.
- Nem vagy jól?
- De.
- Nem úgy tűnik.
Az ég felé pillantok, majd vissza rá.
- Nem tudom, mi a baj – súgom. – Csak már nem akarok élni.
- Ez egy nehéz nap volt, kincsem – súgja vissza. – De túléltük.
- Olyan, mintha meghaltam volna.
- Ne mondj ilyet.
- Pedig így érzem.
Az aszfaltot bámulom megsemmisülten. Összeesésig tudnám figyelni a repedéseit. A hang, ami ki akar jönni belőlem, sziklaként nehezedik a szívemre, a lelkemre. Ekkor Niki finoman átölel.
Egy darabig csendben állunk. Úgy érzem, valamit mondani akar, de végül letesz róla. Aztán énekelni kezd. Gyönyörű, mély hangon.

„Az ablakból figyellek,
te még apró gyermek,
és sóhajtok mindig félve,
ha nem látom meg a lépted.

Várj még,
most csak estél egyet.
Oly rég,
még én is itt hevertem.
Ne félj,
a fénnyel a karomba veszlek.

Tőlem még egy isten sem,
és az univerzum se vehet el.
Nem kaphat fel a szél,
és nem vihet el az ég.

Várj még,
most csak estél egyet.
Oly rég,
még én is itt hevertem.
Ne félj,
a fénnyel a karomba veszlek.

Hihetetlen, mennyire gyönyörűen adja elő a fülembe, leírni sem tudom. Egyszerre árad belőle kedvesség, bölcsesség és valami nem evilági erő megnyugtató szeretete. Egy szempillantás alatt megszűnik körülöttem a világ és csak őrá figyelek. A félelemérzet, a rosszullét, minden negatív gondolat egyszerre távozik az országút szelével.
A refrént hosszan ismételgetni, közben a szemembe néz, majd végül egy anyai puszit ad a homlokomra. Szóhoz se jutok, de olvas a tekintetemből, mert elmosolyodik. Úgy érzem, hogyha szavakkal dicsérném, az nemhogy nem volna elég, de egyenesen tönkretenné ezt a gyönyörű pillanatot. Nem félek semmitől. Látom őt és nem érhet semmi baj. Most már értem, hogy miért rajongtak érte annyian. Értem, de nem tudom hogyan leírni ezt. Megszólalni sem tudok.
Ő a nővérem. És annyira büszke vagyok rá, hogy a húga lehetek. Az ő személyében leltem újra családra, otthonra és talán egy új életre. Szorosan magamhoz ölelem, ahogyan egykoron anyát és apát is.

*

A járműben Niki a szájához emeli a rádiót és Csengét keresi. Odakint lassan elkezd sötétedni.
- Csenge, jelentkezz – szól bele.
- Itt vagyok! – feleli az. – De jó hallani a hangod! Nem tudtalak elérni valamiért!
- Csökken az energia, spórolnom kell vele. Látod Maját?
- Nem. A robbanás után nyoma veszett.
Niki hátradől székben. Gondolkozik. Látom rajta, hogy szkeptikusan fogadta az információt.
- Értünk tudtok jönni? – kérdi.
- Csak holnap reggel – feleli Csenge. – Reggel nyolckor enyém az egyik gép.
- Szuper. Hol tudsz felvenni minket?
- Az Omszki-tónál. Biztonságos a hely. Egy őrangyal is figyeli a környéket. És én is figyelni fogom.
- Nem kell. Gergő ott van?
- Igen. Bár most éppen a kantinban eszeget.
- Figyeljen ő. Te pihend ki magad.
- Rendben. Azért este kilencig biztosan figyellek titeket.
Niki elmosolyodik.
- Imádlak – súgja.
- Én is téged, őrmesterek gyöngye – vágja rá az. – Angéla jól van?
- Remekül.
- A kis hős.
- Bizony. Egy kis hős.
Rég esett ennyire jól a mosolygás. A rókára pillantok. Ő is mosolyog.

*

Már besötétedik, amikor a célhoz érünk. A tó mellett padok sorakoznak, a Hold beragyogja a hullámzó vizet. A lámpák közül néhány rendesen ég és bevilágítja a kis sétányt. Nikire pillantok.
- Tudunk sétálni egyet? – kérdem.
- Persze – vágja rá. – Nézz csak fel az égre.
A szélvédőn keresztül az égre pillantok. Sárga villanásokat látok több helyen is. Ezek azok a hajszárító alakú drónok. Ezek szerint nem csak egy őrangyal van itt, hanem legalább három, vagy négy.
- Hűha – súgom.
- Bizony – kacsint Niki. – Figyelnek minket.

*

A tó partján állunk és felnézünk a sárgán villogó fények felé. Niki újra azt a gyönyörű dalt kezdi énekelni, én pedig úgy érzem, örökre megnyugszom. Valami olyan erő karolja át a feldúlt, halottnak hitt lelkünket, ami mindig is ott rejtőzött a tavak vizében, a földben, a fűben, a csillagokban. Valami mindig is figyelt minket hol könnyekkel a szemében, hol a napfényben mosolyogva, hol pedig az éjben suttogva. Itt van. Igen, most is itt van velünk és most az énekben megbújva biztat minket, hogy sose adjunk fel semmit. Még akkor sem, ha minden jel ellenünk szól.
Két éve még azt hittem, sosem érem el a célom. De most itt állok a tó partján. Én és a Kismadárka.

folyt.köv.

2021.szeptember 5-15.
Budapest