Nagyprónay János
ANGÉLA

6.rész
Maja

Valahol Diósd és Budaörs környékén járhatunk, amikor az út mentén észreveszek néhány törmeléket. Egy fehér drón roncsai. A hajszárító alakú őrangyalé. Már nem pislákol a fénye. Nikire pillantok, aki az utat figyeli, majd utána vissza szerencsétlenül járt gépre. Nem túl jó jel.
A sötétszürke égből havas eső hullik ránk, amikor beérünk Budára. Egyszerre próbálom felfogni és a múltbeli képét előhozni annak, amit látok. Ahol egykoron a Széll Kálmán tér volt, most csak romokat, szénné égett villamosokat, valamint autók roncsait látom. Az épületek helyén magas kőtörmelékek. A tankok elhagyatottan állják utunkat, ezért Niki lekanyarodik egy hajdani kis utcába. Ahogy az ablaktörlő megtisztítja az üveget, a távolban meglátom a Dunát. Emlékek jutnak eszembe. Nyáron egy étteremben vagyunk, kint ülünk a parthoz közel. Anya rendel nekem finom brassói aprópecsenyét, apa pedig ad egy kicsit a harcsapaprikásból.
Ahogy leérünk a rakpart menti útra, azonnal a Parlamentet keresem a szemeimmel. Nem látok mást, csak kőtörmelékeket, melyek a pesti oldalon húzódnak végig déli irányban. Nem maradt semmi. Szinte semmi. Csak törmelékek alkotnak afféle kisebb hegyvonalakat. Niki felém pillant.
- A Parlament volt az első áldozata a bombázásoknak – kezdi. – Utána a hidak nagy részét semmisítették meg. Végül, két évvel ezelőtt szinte az egész várost a földdel tették egyenlővé.
A Margit híd épen maradt, ahogy látom. Egy kis úton felkanyarodunk, elnézem a hídfőnél a romokat, majd Niki gázt adva a hídra kormányozza a terepjárót. A havas eső jobban nekikezd. Az ablaktörlő dolgozik, én pedig látom a közeledő körutat, valamint Jászai Mari térnél felhalmozott törmelékeket. Amikor átérünk a pesti oldalra, észreveszem, hogy néhány ház valamelyest egyben maradt. A villamos vonalán egy kis utcánál Niki lelassít és benéz oda. A vizes, homályos ablakon át, csak egy tankot látok felborulva, valamint néhány autóroncsot.
- Itt volt a lakásom - jelenti ki hidegen Niki. - A bulizás után mindig idejöttünk a pesti barátaimmal.
- Sajnálom – súgom neki.
- Ne sajnáld. Ez a múlt. Vége van.
Az Oktogonig csak félig megmaradt, vagy teljesen elpusztult házakat látok, az úton pedig villamosok, autók, tankok roncsait. A kereszteződésben a Deák tér felé vesszük az irányt, majd félúton Niki lekanyarodik jobbra. Rögtön meglátom a romok közé ékelődött, nagy fehér épületet.
Olyan, mintha egyetlen nagy konténerház lenne, melyet magas kerítés vesz körül. A tetején egy ágyú foglal helyet, mely déli irányba az ég felé céloz. A kerítés bejáratánál a százhuszonhetes szám alatt a bázis bővebb megnevezése is szerepel, amit nincs időm elolvasni, mert a kapu kinyílik és az esőben ázó katonák hevesen intenek nekünk, hogy igyekezzünk.

*

Egy kék neonfényű, sötét folyosón megyünk keresztül. Alig bírok lépést tartani Nikivel, annyira siet. Végül befordulunk balra és egy kisebb terembe lépünk, ahol szemben ügyintézők ülnek négy különböző ablaknál. Mint régen egy bankban, vagy egy postán. Célirányosan a bal szélsőhöz lépünk, ahol egy fekete egyenruhás, mosolygós fiatal férfi vár minket.
- Üdvözlöm, őrmester – köszönti a férfi, majd felém is biccent. – Biztosan te vagy Angéla.
- Jó napot – köszönök.
Niki közel hajol az üveghez. Fagyos a tekintete és teljesen közömbösen fogadja a férfi kedves mosolyát.
- Nekiláthatunk? – kérdezi hidegen.
- Még nem – feleli az ügyintéző. – Még csak most készítik elő a papírokat, valamint a tisztek sem igyekeznek.
- Mennyit kell várni?
- Legalább egy óra, vagy még több. A pihenőközpont nemrég nyitott ki. Ha gondolják, addig ott várakozzanak.
A férfi átnyújt egy mobiltelefonhoz hasonló tárgyat Nikinek, utána pedig egy papírt, amit rögtön alá is ír. Gondolom ezen a műszeren jelezni nekünk, hogy elindulhat az ügyintézés.
Niki köszönés hagyja ott a fickót és nekem is int, hogy kövessem. Kilépve a teremből a folyosón egyenesen haladunk tovább. Fekete egyenruhás katonák jönnek szembe velünk. Ránk se néznek, egymással beszélgetnek. Összeszokott csapatok lehetnek. Férfiak és nők. Mindegyik tekintete kegyetlen. Látom rajtuk, hogy érzékelnek minket, valamit jól meg is figyeltek minket korábban, de nem hajlandóak ránk nézni. Némelyik szinte megvetően kerüli a szemkontaktust.
A pihenőközpontban a bár teljesen üres. Mi lépünk be ketten a síri csendbe. A fehér helyiségben fekete asztalok sorakoznak, akár nyugalomban lévő árnyak, akik készen állnak a támadásra. A pultnál egy unott tekintetű, rövid fekete hajú nő áll, aki pár évvel idősebb lehet Nikinél. Felette egy digitális kijelzőn az árlista foglal helyet. Teák, kávék, üdítők, valamint különböző szendvicsek szerepelnek rajta. Niki nem köszön a nőnek, helyette inkább megemel és felültet a bárszékre, majd mellém ül.
- Éhes vagy? – kérdezi.
- Nem tudom – felelem bizonytalanul.
A pultoshoz fordul.
- Kérnék egy tonhalas szendvicset a lánynak és egy narancslevet – kezdi. – Nekem pedig egy hosszú kávét cukor nélkül.
- Tejet kérsz bele? – kérdi a nő.
- Nem.
A nő beindítja a kávéfőzőt, alátesz egy nagy bögrét, utána nekiáll összeállítani a szendvicset. Egy férfi lép elő a pult mögötti szobából, biccent felénk, aztán a másik kávéfőzőhöz lép. A szoba csendjét egy a folyosón közelítő társaság töri meg. Amikor belépnek a helyiségbe, rájuk nézek Niki mellől. Két fiatal férfi és egy nő. Szőke. Ismerős az arca, mintha már láttam volna korábban. Szédülés jön rám a félelemtől. Ez a nő volt ott a plázában egy hónap ezelőtt, ahol a rókát is találtam. Ez a nő kapott el majdnem, csak visszahívta a felettese a rádión keresztül.
Nem ismer fel, de megtorpan, amit megpillantja Nikit. Meglepettség, majd mélységes harag jelenik meg az arcán.
- Nocsak – mondja, miközben felénk lépdel. - Ez aztán a kellemetlen meglepetés. Nem gondoltam volna, hogy van merszed idejönni.
Niki szája gyilkos mosolyra görbül és lassan, magabiztosan a mögötte megálló nőhöz fordul. Egy kicsit a nyakát nyújtva nézeget valamit annak az egyenruháján, majd a fejét csóválva a pultnak dől.
- Nahát, Maja - kezdi Niki. - Akárhányszor találkozunk, neked mindig ugyanaz a rangjelzésed. Pedig régebb óta vagy állományban, nem? Szerintem egy ideje már hadnagynak kéne lenned. De úgy néz ki, valamiért nem tudsz előre jutni. Én pedig egy ideje már őrmester vagyok.
- Hát, igen – bólint lenéző mosollyal Maja. – Bár így ebéd előtt nem akarom tudni, mit tettél meg érte.
Erre a két katona felnevet a pult végében. Nikinek a szeme sem rezzen, tovább is mosolyog.
- Tizedes - kezdi kioktató hangnemben. - Tudod, engem azért léptettek elő, mert veled ellentétben jól teljesítettem a terepen és számtalan sikeres akciót hajtottam végre. Te még csak egy egyszerű honvéd voltál, amikor én egyedül semmisítettem meg egy bázist, ahol az ellenállók főtisztjei bujkáltak.
- Miután persze az összes rád bízott katona odaveszett - fejezi be helyette Maja.
Niki megvonja a vállát.
- Háború van - mondja.
Maja kezei ökölbe szorulnak, aztán rám néz. Megvetően mér végig.
- Ez meg ki? – kérdezi. – A lányod?
- Mi közöd hozzá? – kérdez vissza Niki.
- Ismerős valahonnan.
Maja úgy néz rám, mint aki mindjárt meg fog ölni. Biztosra veszem, hogy annak idején sem habozott volna. Sokszor eszembe jutott, mi történt volna, ha akkor nem hívják vissza. Az, hogy itt áll előttem mindössze egy lépésnyire, olyan, mintha újra átélném azt a borzalmat.
- Ki vagy te? - veti oda nekem.
- Fejezd be, tizedes – figyelmezteti halkan Niki.
Majának semmi emberség nincs a tekintetében. Nem több mint egy parancskövető gyilkos, elvek és lelkiismeret nélkül. A szemeiből bár értelem és intelligencia sugárzik, mégsem tudom róla elképzelni, hogy saját, önálló gondolatai volnának. Ám a külsejét tekintve egy kicsit olyan, mint anya. Ugyanolyan tiszta és ápolt az arca, valamint pont ugyanúgy, magasan fogta copfba haját. Ám anyából kedvesség, szelídség áradt, ebből azonban csak megvetés.
- Már emlékszem – mondja halkan. - Láttalak téged a múlt hónapban. Te bujkáltál előlem abban a plázában.
Niki meglepetten felém pillant, majd a kígyó tekintetét visszafordítja Maja felé, aki még mindig engem néz.
- Utoljára szólok, tizedes – súgja.
Maja elvigyorodik és Nikihez fordul.
- Fenyegetni próbálsz? – kérdezi.
- Ha gondolod, parancsba is adhatom – feleli a nővérem. – Elvégre rangon aluli vagy. És az is maradsz.
- Várd ki a végét – súgja a tizedes.
- Nincs annyi időm, szerintem. Jut eszembe! Valamit régóta meg akarok tőled kérdezni. Igaz az a pletyka, miszerint a pszichiátriai kezelés alatt voltál annak idején? Mielőtt katona lettél volna, tudod.
Ekkor Maja arcáról lefagy a vigyor.
- Ebből egy szó sem igaz - védi meg magát halkan a nő.
- Egyre többen mondják, Maja – hergeli tovább Niki. – Hogy két, vagy három évet raboskodtál a Szent Mihály Elmegyógyintézet szigorított körletében. A sorozatgyilkosok között.
Maja a gyilkos tekintetével közelebb hajol Nikihez.
- Állítsd le magad, de gyorsan – súgja.
- Végül is, nem volt nehéz dolgod – folytatja Niki, miközben elvigyorodik. – A bombázások után megsemmisültek bizonyos nyilvántartások. Ahogy a tiéd is minden bizonnyal. A háborúnak köszönhetően olyan mesével álltál elő a toborzáson, amilyennel csak akartál.
- Utoljára figyelmeztetlek.
- Tudod, sejtem, mi lehet az oka, amiért nem léptetnek elő. Nyilván találtak is némi összefüggést azzal a csúnya esettel kapcsolatban. Tudod, amikor rejtélyes okokból holtan találtak kilenc szépségkirálynő jelöltet. De te még így sem nyertél. A győztes és a vőlegénye is meghalt később. Te ölted meg őket is, igaz?
Ekkor Maja hirtelen megragadja Nikit az egyenruhájánál fogva és a legelső asztalra hajítja. Épp meg akarja ütni őt, de Niki erőteljesen oldalba rúgja, mire az ledöntve maga mögött a székeket, elterül a földön. A nővérem ezután lemászik az asztalról, talpra állítja Maját és lekever neki egy hatalmas pofont. Az mintha meg sem érezné, azonnal visszaüt. A két katona azonnal odasiet és próbálja lefogni a tizedest, de az sikítva ellöki magától mindkettőt.
Niki, miután visszanyeri az egyensúlyát, egy villámgyors lábmozdulattal fejbe rúgja Maját, aki elterül a földön. A két katona közül az egyik int, hogy elég volt, a másik pedig felsegíti a szédelgő Maját.
- Vigyétek ki innen - veti oda nekik Niki.
Maja felüvölt, és alig tudják lefogni. Hol rám, hol Nikire néz. A karját megemelve a mutatóujjával felénk mutat.
- Meg fogtok halni! – kiáltja. – Mind a ketten!
- De csak utánad – közli higgadtan a nővérem. – Te őrült tizedes.
- A nyomotokban leszek!
Miközben Maját két társa kikíséri, Niki önelégült mosollyal ül vissza mellém. A kávéja már gőzölögve várja a pulton. Ijedten nézek rá, ő azonban, mintha mi sem történt volna, belekortyol a kávéjába.
- Ezért szeretek idejárni – mondja, majd felém fordul. - Itt mindenki szeret engem. Pláne Maja.

*

Fél óra múlva jön értem egy mosolygós ügyintéző. Egy szobában igazolványképet készítenek rólam. Annyi papírt töltök ki, hogy szerintem álmomban is a nevemet írom majd mindenhová. A férfi rendes, próbál vicces lenni, Niki azonban finoman közli vele, hogy állítsa le magát. A szegény ügyintéző megretten a nővérem kígyó arcától és inkább a védelmi könyvemet készíti elő, melyet végül gyorsan át is rászerkesztett képpel együtt. Kapok egy igazolványt is, ahonnan az ijedt tekintetem néz vissza rám. Niki nagyot nevet ezen, de én nem tudok.
Egy órával később egy századosra várunk a vakító fehér fényű folyosón ülve, ahol jönnek, mennek a katonák, köztük is a tisztek. Azon gondolkozok, hogy miért nem félek. Ha pár nappal ezelőtt ennyi katonát láttam volna magam körül, ráadásul ilyen közel, biztosan elájultam volna.
Émelygés jön rám. Niki elmondja, hol találom a mosdót. A folyosó végébe sétálok, onnan pedig befordulok balra. Útközben meglátok egy kislányt. Velem egykorú lehet. Fekete inget visel, amin egy ifjúsági csoport jelvénye foglal helyet, akár a kiscserkészeknek. Amikor meglát, meglepődik. Kedves mosoly jelenik meg az arcán. Integet. Én is visszaintegetek neki. Egy férfi ráförmed, hogy igyekezzen. Onnantól már nem mer rám nézni. Szomorúan nézek utána. Egy pillanatig boldog voltam.
A mosdóban megmosom az arcom. Egy darabig a tükörképemet bámulom. Végül már csak keresztülnézek saját magamon és engedem, hogy a hirtelen homály kizökkentsen a jelenből.
Hirtelen rossz érzésem támad. A rókára pillantok. Még sosem rettegett ennyire. Hallom odakint Maja hangját, aztán nyílik az ajtó. Gyorsan az egyik fülkébe rejtőzök, az ajtót már nem merem teljesen becsukni, nehogy meghallja, hogy itt vagyok. Hallom, hogy hevesen ver a szívem.
Maja odalép a csapokhoz. Megmossa az arcát. Én közben be akarom húzni a résnyire nyitott ajtót, nehogy meglásson, ám abban a pillanatban felnéz a tükörbe. Visszalépek a félhomályba.
Nézi magát a tükörben. Hosszan. Rezzenéstelen tekintettel. Olyan, mint egy gép, semmi érzelmet nem látok rajta. Azon imádkozok, hogy nehogy Niki utánam jöjjön, mert akkor megint összeverekednek. Ekkor Maja előkap egy kést az övéből. Eszelős vigyor jelenik az arcán. Oldalra dönti fejét, mintha egy másik világot bámulna a tükrön keresztül. Nem is értem. Nagyon furcsa.
Megpörgeti a kezében a kést és az élét a tükörhöz nyomja. Elkezdi végighúzni az üvegen, miközben továbbra is vigyorog. A fülemre se merem tenni a kezem, pedig nagyon bántja a karcolás hangja. Lefagy a mosoly Maja arcáról. Mintha észrevett volna valakit. Szerintem engem.
- Ragyogó - súgja. – Képes vagyok én erre? Képes bizony. Mindenre. A legjobb vagyok? Bizony az. A legjobb. A legszebb. Mindig is én voltam az. Akármit mondotok nekem. Mondom akármit.
Eltátom a szám. Nem hozzám szól. Mintha valami hangokkal társalogna. Eltorzul az arca a gyűlölettől.
- Mondom, én vagyok az! – kiáltja. – Én! A legjobb!
Sírásra görbül a szája, a szemeiből könnyek csordulnak ki. Aztán hirtelen nevetni kezd. Elrakja kést, közben pedig egyre hevesebben tör rá nevetés. Mintha valami rohama lenne.
Villámgyorsan elkomolyodik.
- Azt akarjátok? – kérdezi a tükörképétől. – Valóban? Végül is, meg tudom csinálni. Elkapom őket. Akár egyedül. Nem. Egyedül. Képes vagyok rá. Régen is megtettem. Úgy bizony. Régen is.
Fülel. Összpontosít.
- Régen is megtettem! – kiáltja a tükörképének és beleüt az üvegbe. – Ne merészeljetek kételkedni bennem! Azt tettem, amit mondtatok nekem. Amit parancsoltatok! Megtettem!
Megnyitja csapot és alátartja a kezét. Valamit dúdolgatni kezd. Alig hallom, hogy mit, de valami kedves éneket. Az egyenruhája belső zsebéből elővesz egy fehér rongyot és a keze köré csavarja.
- Dicsőség – súgja, miközben a kezét figyeli. – Dicsőséges múlt. Visszatáncolnak. Visszatáncolnak, igen.
Megremegek. Elejtem a rókát. Ekkor Maja felém fordul. Meglát. Megiramodik felém. Kiáltani sem merek. Mielőtt becsuknám az ajtót, gyorsan megfogja az kilincset. Szépen lassan, nyikorogtatva kinyitja előttem az ajtót. Lenéz a rókára. Majd rám. Hosszan figyel engem, miközben valami jár a fejében. Nagyon félek. Lassan leguggol és egyenesen a szemembe néz. Elmosolyodik.
- Nézd, csak ki van itt - súgja. - Szaladnál most Nikihez, igaz?
Felveszi a földről a rókát. Nézegeti. Majd az arcomba dobja. A szemében mintha a valaha élt összes gonosz lélek gyűlt volna össze és most azok egyszerre akarnak bosszút állni mindenért.
Ekkor valaki kinyitja az bejárati ajtót.
- Maja! – hallom egy férfi hangját. – Kész vagy már?
Maja elvigyorodik, kivillantva a foga fehérjét.
- Nem mindig lesz szerencséd – súgja nekem, majd a hang irányába fordul. - Már megyek is!
Utoljára még rám pillant. Még Niki sem tud ilyen félelmetes arcot vágni. Felegyenesedik és elindul kifelé. Felkapom a rókát földről és magamhoz ölelem. Összerogyok és sírni kezdek. Anyát akarom. Tudom, hogy ő már nincs, de őt akarom. Azonnal. Hogy elmondja végre, hogy ez az egész háború, ez a sok szörnyűség, ez a sok szörnyeteg, nem más, mint egy rémálom. Felébredek majd a kis szobámban, biciklizni fogok a barátaimmal, sütni fog nap, boldog leszek.
- Nem bírom tovább – súgom a rókának. – Nem bírom ezt az állandó félelmet. Én nem vagyok ehhez elég erős. Nem bírom. Sosem lesz vége. Én csak boldog akarok lenni. Újra. Mint régen.

*

Amikor visszaérek, Niki még ott ül egyedül. Nem akarom elmondani neki, hogy találkoztam Majával. Leülök mellé, mire ő felém fordul. Nem merek ránézni, mert biztosan kideríti, miért vagyok ennyire elkeseredett. Erre ő finoman maga felé fordítja a fejem. Aggódást látok rajta.
- Jobban vagy? – kérdi szokatlanul lágy hangon.
- Igen – felelem.
- Biztos?
- Igen, biztos.
- Sírtál?
- Nem.
Mintha érezné, hogy félek, ám szerencsére nem tudja megfejteni, kitől. Nem merem neki elmondani.
- Megkapod a pecsétet, az aláírást, aztán visszamegyünk a bázisra – mondja. – Oké?
- Oké – bólintok.
- Beszélgetünk sokat útközben. Rendben?
- Rendben.
Hátradől a székben. A velük szemben lévő iroda ajtaja hirtelen kinyílik, Niki pedig felpattan és vigyázba vágja magát. Nem látom a századost, eltakarja az ajtó. Csak a kezét látom, amint átnyújtja Nikinek a könyvet, valamint egy papírt. A férfi nem szól egy szót sem, és amint a nővérem átveszi az iratokat, becsapja az ajtót. Niki egy darabig csalódottan, sőt haragudva mered az ajtóra. Egy pillanatig azt hiszem, be akarja rúgni, de végül nem teszi meg, hála az égnek.
Rám néz a kígyó szemeivel.
- Gyere - súgja. - Elmegyünk innen. Vissza se nézünk, ígérem.

*

Visszafelé ismét felhajtunk a Margit hídra. A havas eső elállt már, én pedig Niki felé fordulok.
- Egy kicsit benézünk a Margitszigetre? – kérdezem.
Elmosolyodik, és szó nélkül lekanyarodik a hídon a sziget felé. Leparkol a terepjáróval, aztán már száll is ki. A kopasz fák között sétálunk, hallgatjuk a csendet. Egy darabig egyikünk sem szólal meg. Érzem, hogy Niki a múltjára gondol. Finoman megfogja a vállam és lefordulunk balra.
A játszótér. Teljesen épen maradt. Ott van az a hinta is, ahol egykoron készült róla az a fénykép. Egy darabig csak ott áll a hintaszéket nézve, majd végül beleül. Belekapaszkodik a láncokba. Felnéz rám. Elmosolyodik egy pillanatra, utána pedig hirtelen szomorú lesz. Int, hogy üljek a másikba. Beleülök. Egyre hidegebb van, de csak nézünk ki a fejünkből, szavak nélkül.
- Lesz valaha újra élet? – kérdem. – Helyrejön egyszer minden?
- Nem tudom – feleli a távolba nézve.
- De te szeretnéd, igaz?
Felém fordul.
- Nem tudom – feleli halkan.
- Miért? – kérdezem.
Elnéz a távolba.
- Sosem lesz már olyan - feleli. - Mint régen. És nem tudom, mihez fogok majd kezdeni. Nem lesz életem.
- Pedig lehetne – súgom neki.
- Milyen élet?
- Megint énekes leszel.
- Hogy Dávid jusson eszembe? Hogy állandóan őrá gondoljak? Vagy a szüleimre? Nem. Nem akarom megérni azt, hogy minden újraépül. Mert nekem nem lesz helyem benne. Semmilyen.
- Én szeretném megérni. És azt is, hogy te is megérd.
- Miért?
- A nővérem vagy. Ha akarod, ha nem. Nekem rajtad kívül nincs senkim. És nélküled nekem sem lesz helyem az új világban.
Neheztelve pillant rám.
- Hagyjuk ezt, jó? - veti oda nekem. – Inkább menjünk innen.

*

Útközben arra leszek figyelmes, hogy egy másik fekete terepjáró követ minket. Nikit annyira nem érdekli, én viszont gyanakodni kezdek. Amikor a Budaörsi útról Budaörs irányába sorolunk, ő is jön velünk. Egy kicsit rá is gyorsít. Próbálom kivenni valahogy, kik ülnek benne. Csak egy homályos sziluettet látok, semmi többet. Egy biztos, az a valaki egyedül van.
Sokáig követ minket, majd végül egy körforgalomnál elkanyarodik balra. Éppen megnyugodnék, amikor látom, hogy hirtelen fékez. Ott áll az úton és biztosra veszem, hogy minket figyel.
- Mióta ismered Maját? – kérdezem Nikitől.
- Két éve – feleli. – Miért?
- Miért utáljátok egymást?
- Ő utál engem Gergő miatt. Régen jártak egy rövid ideig. És most féltékeny. Pedig semmi oka rá.
Egy darabig vívódok. A visszapillantótükörbe nézek. Még mindig látom azt a kocsit. Ugyanott. Végül elmondom Nikinek, hogy találkoztam Majával a mosdóban. Mindent elmesélek.
- Nem bántott volna – mondja, de látom, hogy nagyon dühös lett. – Túl sok bizonyíték lett volna ellene.
- Szerintem egy őrült, Niki – mondom aggodalmasan. - És most követett minket. Kocsival, az előbb.
- Nem hiszem, hogy ő volt.
- Azért legyünk óvatosak.
- Nem kell tőle félned. Amíg engem látsz, semmiképp sem.
- Látnod kellett volna, amit én. Valami hangokkal beszélt. Vagy nem is tudom.
Niki felém fordul.
- Majd a túlvilágon folytatja csevejt – súgja. – Erre mérget vehetsz.

folyt.köv.

2021. június 16-22.
Budapest