Nagyprónay János
VALENTINA-AZ ISZONYAT LÁNYA 4.ÉVAD

10.rész
Egy büntető útja

A férfi valamikor éjjel egy órakor lépett be a Baja belvárosában halvány fénnyel üzemelő pubba. Sötétzöld ballonkabátot viselt, rövid szőkésbarna haja kócos volt, a járása feszengésről, nagyfokú zavartságról árulkodott, ám a pultos lány mégis bizalommal fogadta. Egy fiatalokból álló társaság azonban ellenséges tekintettel figyelte, amint az idegen a bárszékre ül.
Évi gondterheltnek, betegnek látta a férfit. Körülbelül harminc éves lehet, de a szemei olyanok, akár egy mindent látott katonáé. Úgy látta, hogy ez az ember sok borzalmon mehetett keresztül már a Végítélet kezdete előtt is. Ezért gondolta, előveszi a legkedvesebb mosolyát, hátha azzal ez a jóképű pasi is derűsebbé válik.
- Mit adhatok? – kérdezte bájosan.
- Egy feles gint kérek, köszönöm – felelte az.
Miközben kitöltötte a kis pohárba az italt, addig az idegen hátra pillantott az többiekre. Évi a pult tükrén keresztül sóvárgó tekintettel figyelte a férfi borostás arcát. Különös figura, gondolta magában. Valahogyan ki kell deríteni a nevét és talán elindul egy beszélgetés. Amikor letette elé a poharat, az visszafordult és egy darabig őt figyelte. Évi mosolya lehervadt. Nagyon furcsának találta ezt a fürkésző tekintetet, mivel nem volt benne semmi férfias ravaszság, inkább csak ártatlannak tűnő kíváncsiság. Még maga sem tudta, miért, de elképesztően félelmetesnek találta.
- A nevem Lóránt – mondta az idegen.
- Szép neved van – nyugtázta Évi döbbenten.
- Köszönöm. Te pedig Évi vagy.
- Honnan tudod?
- Rá van nyomtatva a blúzodra.
Évi odapillantott, pedig jól tudta, hogy a férfi igazat mond.
- Igazad van – mosolygott, majd töltött magának is egy gint.
Lóránt nem várta meg a tervbe vett koccintást, rögtön beküldte a felest. Évinek ez nem esett jól, de közelebb hajolt hozzá és a pultra könyökölve flörtölt a szemeivel. Ez mindig bejön.
- Merre tartasz? – kérdezte Lóránttól.
- Győr felé – felelte az. – Kérhetnék még egyet?
Évi az üveg után nyúlt és töltött egy adagot a pohárba.
- Szóval Győr – bólintott. – És vár ott valaki?
- Igen – felelte Lóránt.
- A barátnőd, igaz?
- Nem. De nőről van szó.
- Értem én – kacsintott a lány.
- Nem, félreérted. Nincs köztünk semmi.
- Én is azt mondanám.
Lóránt közelebb hajolt a lányhoz. A kék szemei megcsillantak a halvány neonfényben. Évi látta benne a rejtőzködő veszélyt.
- Nem akartalak megbántani – mentegetőzött gyorsan.
- Az orvosomhoz megyek – súgta Lóránt.
- Az orvosodhoz?
- Igen. Már évek óta félbeszakadt a kezelése. De most be fogja fejezni, amit elkezdett.
- Értem.
- Nem. Nem érted. Ezt csak ő érti. És én.
- Akkor sok sikert kívánok hozzá.
Évi előtt egy szempillantás alatt megmutatkozott a férfi valódi énje. Lóránt tekintete zavarttá és félelmetesen kiszámíthatatlanná vált. Ez az ember komoly betegséggel küzdhet, gondolta magában a lány. Próbált menekülni a rá meredő szemek elől, de azok valósággal magukhoz láncolták őt.
- Hé! – szólt valaki az ablak mellől.
Lóránt hanyag, laza mozdulattal a hang irányába fordult. Egy bőrkabátos, húszas éveiben járó srác volt az, aki a baráti társaságával együtt sörözött. Kihívóan nézett Lórántra, aki állta a tekintetét.
- Mit mondtál a csajnak? – vonta kérdőre a srác.
Lóránt nem felelt semmit, csak leszállt a bárszékről és lassan a baráti társaság felé lépdelt, miközben le sem vette a szemét az őt támadó fiatalról. Az nyomban felpattant, készen állva a küzdelemre.
- Menjünk ki? – vetette fel Lórántnak.
Ám az csak megállt előtte egy lépésnyire. Egyenesen a srác szemébe nézett, amitől az kezdett zavarba jönni.
- Lökött vagy, öregem? – kérdezte.
- Az vagyok – felelte Lóránt. – Ráadásul a legrosszabb fajtából.
- Elintézhetjük odakint.
- Sok fiatalt megvertél már. Látom. De legtöbbször a barátaiddal együtt. Egyedül ritkán álltál ki valaki ellen. Akkor is csak akkor mertél, amikor nálad volt a késed. De még úgy is féltél.
- Kinek képzeled…
- Ne szakíts félbe – vágott közbe halkan Lóránt. – Nem engedtem meg neked. Nem a szakmunkásképzőben vagy, Andor. Ahol a barátaiddal félemlítettétek meg a nálatok gyengébbeket. A műhelyben, igaz? Még a tanár úr sem merészelt közbeszólni. Élvezted a hatalmat. Igaz?
A srác szemei kikerekedtek.
- Te is közéjük tartozol – súgta rémülten.
- Terepjáróval jöttetek – kezdte Lóránt és a szemei narancssárga fénnyel izzottak fel. – Egy családtól loptátok, akik most az autópályán fagyoskodnak.
Andor tett egy lépést hátra. Lóránt pedig egyet előre.
- Milyen emberek vagytok ti? – vetette oda nekik a látó.
- Elviheted a kocsit – rebegte Andor.
- El is viszem. De előbb jön a büntetés.
Évi reszketve bújt a bárpult mögé, és aki tehette menekült, amerre látott. Lóránt kezeit narancssárga fények telítették be és Baja sötétbe borult utcáját a halálsikolyok zökkentették ki a Végítélet csendjéből.

*

Anett felnyitotta a szemét. Izzadt. Már nem emlékszik rá, mit álmodott, de valami egészen borzasztó lehetett, mert a szíve hevesen vert. Kinézett a felhúzott redőnyön keresztül a tiszta égboltra. Reggel van. És ismét napos idő. Az éjjeliszekrény órája szerint nyolc óra múlt hét perccel.
Az éjjelt végigtáncolták Valentinával, aki most odalent a konyhában lehet, mert rántotta illata terjeng. És bacon. Anett azt hitte, hogy másnapos lesz, de mivel éhséget érzett, nyilván alaposan kialudhatta az alkoholt.
Ahogy lefelé haladt lépcsőn, halkan szóló, kellemes deep house zene csapta meg a fülét. Sütögetés közben Valentina úgy táncolgatott a dallamra, mintha még mindig a tegnap esti mulatozásnál tartana. Amikor a lány felé fordult, Anett a tébolyult mosolyából megállapította, hogy Egyeskéhez van szerencséje.
- Jó reggelt, időjós néni – köszöntötte az iszonyat lánya. - De szép vagy ma reggel is.
- Te is – vágta rá a doktornő fáradt hangon és töltött magának egy kávét. – Miért nem keltettél fel?
- Mert olyan cukin aludtál. Olyan voltál, mint egy kisbaba. Kaptál is egy puszit. Arra a cuki nózidra is.
- De bájos vagy.
Anett belekortyolt a kávéba. Isteni. Valentinára pillantott és most vette csak észre, hogy az rózsaszín pizsamában van. Egyeske lekapcsolta a zenét a laptopon, aztán nyájas mosollyal pillantott felé.
- Időjós néni – kezdte. – Képzeld, már órák óta fent vagyok és elkezdtem írni egy mesét.
- Mesét? – kérdezett vissza szkeptikusan Anett.
- Igen. Egy aranyos madárkáról szól, akit Valentinának hívnak. Egy nap ez a madárka találkozik egy Anett nevű rókalánnyal. Ez a rókalány meg akarja enni Valentinát, de végül rájön, hogy mennyire cuki és nem bántja. Most ott tartok, hogy jó barátok és együtt vágnak neki egy kalandos útnak.
- Nagyon eredeti.
- Szerintem is. Majd elolvasod?
- Igen.
- De csak, ha elkészült. Addig nem leshetsz bele.
- Pedig annyira akartam – mondta gúnyosan a doktornő.
- Jaj, időjós néni, olyan kis gonosz vagy ma reggel.
Egyeske lekapcsolta a főzőlapot is, majd elővett két tányért és nekilátott a tálalásnak. Anett elismerően figyelte, mennyire házias teremtés a világ leggonoszabb tömeggyilkosa. És olyan, akár egy gyerek. Persze bármelyik pillanatban megjelenhet Hármaska, aki nyilvánvalóan hozzávágja majd a tányért.
Végül Ketteske szelíd tekintete fordult feléje az asztalnál állva. Nem mondott semmit, szavak nélkül üzente Anettnek, hogy örül a társaságának. Ám a doktornőt valami nagyon nyugtalanította. A széles ablak felé fordult, ami a havas erdei tájra nézett. Szörnyű érzés kerítette hatalmába.
- Valami baj van, Anett? – kérdezte lágyan Ketteske.
A doktornő hallotta a kérdést, de nem képtelen volt reagálni rá. Próbált kutakodni magában, hogy mi hozhatta elő ezt az állapotot. Ekkor érezte, hogy Valentina gyengéden megérinti a vállát. Ettől megrezzent és egy szempillantás alatt kizökkent az önvizsgálatból. A szelíd személyiség felé fordította a fejét.
- Nincs semmi baj – felelte erőltetett mosollyal.
- Biztos? – kérdezte az.
- Már elmúlt.
- Menjünk ki egy kicsit levegőre?
- Nem kell. Jó most itt. Biztosan mínuszok vannak odakint.
Valentina jól tudta, hogy valami nincs rendben a doktornővel, de inkább nem faggatózott tovább.
- Együnk szerintem – mondta halkan. – Ki akarok használni minden percet, mielőtt Hármaska, vagy Egyeske visszatér.
Anett elnézte egy darabig a leírhatatlanul szelíd tekintetű lányt. Még sosem találkozott azelőtt senkivel, aki ennyit szenvedett volna, mint Valentina jó énje. Mégis olyan, akár egy angyal.
- Mi az? – kérdezte a lány zavartan.
- Semmi – mosolyodott el Anett. – Csak egy tündér vagy. Együnk egy jót, aztán sétáljunk egyet, jó?
Ketteske szemei úgy csillantak fel, akár egy kislánynak, aki most tudta meg, hogy moziba mennek.
- Benne vagyok! – örvendezett, már-már egy kicsit ijesztően nagy lelkesedéssel.
Anett figyelte, amint a lány leül az asztalhoz, majd visszapillantott az ablakra. A veszélyérzete egyre csak erősödött.

*

Amikor a baseballsapkás férfi elhaladt mellette a benzinkút üzletterében, Lóránt lassan fordult utána, miközben a félelem ült ki az arcára. A munkásruhát viselő, negyvenes éveiben járó férfi elméjében meglátta annak bűneit. Látta, amint ütlegeli a feleségét a nappaliban, miközben torkaszakadtából üvölt vele. A nő szemeiben a halálfélelem vegyült a megállíthatatlan könnyekkel.
Lóránt lábai megremegtek. Az elméjének fékjei és az amúgy is haláltusát vívó józan ítélőképessége egy szempillantás alatt szilánkokra hullott. Az arca megremegett a feltörni kívánó haragtól. Érezte a nő szenvedését és ettől a gyűlölet úgy áradt szét az elméjében, akár egy gyógyszer, amitől újra erőre kapott.
- Hé, te lélekgyilkos! – szólt a férfi után.
Az megtorpant. Félve fordult oda Lóránthoz. Az arca beesett volt, a szemei karikásak és a hideg ellenére izzadt, a kezei is ökölbe szorultak, remegtek. Lóránt tudta jól, hogy férfi részeg és nagyon dühös a feleségére.
A látó közelebb lépett hozzá. A gyilkos kék szemeit szinte belemélyesztette a férfi szürke szemeibe.
- Magadra ismertél, Lajoska – súgta kitörés előtti nyugalommal Lóránt. – Ott vár kint a nejed és rettegsz attól, hogy egy másik férfit szemelt ki magának. Holott csak a saját térdeit bámulja lehajtott fejjel, ahogy te azt megparancsoltad neki.
- Ki maga? – kérdezte a férfi rémülten.
- Aki bántja a szeretteit, az nem érdemli meg, hogy éljen.
- Mit akar tőlem?
Lóránt még közelebb lépett. Szinte összeért az arcuk. Lajos remegni kezdett félelemtől, és amikor meglátta a narancssárga színnel felizzó szemeket, azt hitte menten elájul.
- Te jó ég – suttogta.
- Ez a mai nap a felszabadulás napja. Talán nekem is az lesz. De a feleségednek biztosan.
- Kérem, én…
- Ne szólj közbe. Neked már beszélni sincs jogod. Túl sokáig tartott a hatalmad. A hatalmad a gyengék felett.
- Kérem, ne…
Ekkor Lóránt egy hatalmasat lekevert a férfinak, mire az a földre zuhant. A kasszánál álló srác elővette a puskáját és a látóra célzott. Mielőtt azonban meghúzhatta volna a ravaszt, Lóránt hanyagul a háta mögé bökött a mutatóujjával. Az eladó rémülten nézte végig, amint a jókora fegyvere feléje fordul, a lövést azonban már nem hallotta meg. A látó mosollyal nyugtázta, hogy elhárította a veszélyt.
Leguggolt Lajoshoz.
- A feleségeddel is végzek – súgta. – Az ő bűne a gyávaság. Ezt még tudatni akartam veled.
A férfi kiáltani akart a szerelmének, hogy meneküljön, de a narancssárga fénnyel világító kezek gyorsabbak voltak.

*

A séta után Anett lezuhanyozott. Jól átmelegítette magát a kinti mínuszok után, és amikor kilépett a zuhanyzókabinból, törülközőt csavart magára és jó alaposan szemügyre az arcát a tükörben. Még mindig gyönyörű, nyugtázta magában, aztán ösztönösen a gyógyszerekért és speciális formulával ellátott injekciós pisztolyáért akart nyúlni. De már minden rendben. Ketteske meggyógyította őt. Az élete már nincs veszélyben. Legalább is attól, amit Szilvia okozott neki, nem kell félnie többé. A lelki sebek azonban nem múltak el, Levente elvesztése…
Nem!
Nem akart most rá gondolni. Nem akarta látni a halott szerelmét, akit Valentina anyja ölt meg. Próbált a jövőre koncentrálni. Ledöbbent. Hisz az már nincs neki. Orvos volt egykoron, a legjobbak között, mégis mellőzték és nem vették fel a Szent Mihály Elmegyógyintézetbe. Amióta az Iszonyat Katonái elől kellett bujkálnia, pont azok megsemmisítése volt a célja. A hadsereg mellyel kidolgozta a tervet, nemrég elbukott és velük együtt a világ megmentése is.
Így se tudták volna megmenteni. Túl kevesen voltak és túl védtelenek. Erre a gondolatra lehajtotta fejét.
- Időjós néni! – szólította őt derűs hangon Egyeske.
- Te jó ég – súgta Anett. – Már megint mit akar?
Felkapott egy köntöst, és amikor belépett a konyhába, látta, amint Valentina egy nagy fehér tortát tesz az asztalra, melyen hat gyertya sorakozott. Közelebb lépve egy szöveget is észrevett rajta, amit csoki sziruppal írtak bele.
- Ez egy gyerek hatodik szülinapjára készült – állapította meg. – Honnan szerezted?
- Teleportáltam magam egy közeli kisvárosba – kacsintott büszkén Valentina. – Egy házban jártam és éppen nem voltak otthon. Belenéztem a hűtőbe és ezt találtam. Tudom, mit gondolsz most, de esküszöm, hogy nem kóstoltam meg! De az illatát tekintve van benne kókusz is. Imádom a kókuszt!
Anett tátott szájjal meredt a lányra.
- Az apokalipszis kellős közepén – kezdte higgadtan a doktornő. – Amikor minden remény elveszett erről a bolygóról. Te képes voltál ellopni egy gyerek születésnapi tortáját? Ezt most komolyan megcsináltad?
- Hát persze – vonta meg a vállát Egyeske. – De az ajándékát ott hagytam. Az a lényeg, nem?
- Vidd vissza neki.
- Nem.
- De. Vidd vissza neki. Legyen benned már egy cseppnyi emberség. Legalább egy kicsi.
- De van benne kókusz!
- Nem érdekel! – csattant fel Anett. – Vidd vissza neki!
Egyeske szomorúan lehajtotta a fejét.
- Hát jó – mondta duzzogva. – Végül is, igazad van. Ez tényleg gonosz dolog volt tőlem.
Anett kezdte elhinni, hogy a lány valóban helyesen akar cselekedni, ám az erre hirtelen belenyomta a saját fejét a tortába. A doktornő elhűlten figyelte, amint Valentina előhajolva, szinte megtörni a fejét a tortában, majd végül kiegyenesedve pont úgy néz ki, mint aki vastagon bekente magát arckrémmel. Az iszonyat lánya egy darabig vigyorogva meredt rá, utána pedig fülsüketítően hangosan felnevetett.
- Így már nem illik visszaadni – mondta Egyeske.
A doktornő feladta és elindult inkább az emeletre átöltözni. Valentina csalódottan nézett utána.
- Most hová mész? – kérdezte. – Ne menj el! Legalább kóstold meg! Van benne kókusz!

*

Lóránt a lángoló benzinkutat bámulta, miközben a szíve egyre hevesebben vert a lelki szemei előtt bevillanó emlékektől. A kórházi ágyon feküdt még évekkel ezelőtt és a végtagjai remegtek a félelemtől, a fejét ide-oda kapkodta, azt hitte, ott fog meghalni egyedül. De akkor Anett felé hajolt a megnyugtató tekintetével és finoman a homlokára tette a kezét. Lóránt egy pillanat alatt megnyugodott.
- Ne félj – súgta a doktornő. – Itt leszek melletted egész éjjel. Mindjárt leoltom a villanyt is.
- Ne! – kiáltott rekedt hangon Lóránt. – Ne, kérem! Ne!
- Ne félj. Én itt maradok.
- De azok is itt lesznek! Itt lesznek mind!
- Nem lesznek itt. Csak én. És te. Nyugodj meg szépen.
És valóban ott volt vele egész éjszaka. Többször is felébredt és látta a doktornőt ott ülni mellette. Hallotta őt. Azt a kellemes suttogást, ami akkor elhozta neki a gyógyulás korszakát. Onnantól kezdett el felépülni. Egy ideig. Utána minden csak egyre rosszabb és rosszabb lett.
A következő emlékképen a kórház kertjében ült egy kerekesszékben. Alig bírt mozdulni a gyógyszerektől. Órákig képes volt bámulni a zöldellő füvet, melyen megcsillannak a napfények. Mennyire boldoggá tette a látvány. Utána néha érezte, ahogy Anett megmasszírozza a vállát. Egy idő után már csak azt várta, mikor teszi meg újra. Az elméje összekötötte a várakozást a füvekre ragyogó napfénnyel. Ha nagyon fénylett, a doktornő mindig odajött hozzá. Lóránt pedig mindig imádkozott, hogy erős napsütés legyen. A gondoskodás utáni vágy hajtotta.
Amikor csökkentették a gyógyszerek adagját, már tudott sétálni a kertben. Néha Anett odajött hozzá és karonfogva kísérte. Ez volt Lóránt egyetlen öröme. Úgy érezte ilyenkor, hogy küldetése van az életben, amiért ilyen kegyes hozzá a sors. Amikor pedig egyszer a doktornő átölelte, Lóránt elsírta magát. Úgy érezte, mintha az alatta megnyíló pokol kapuja végleg bezárult volna és már nincs mitől félnie. Pedig aztán félt. Félt, hogy mindennek vége lesz, és soha többé nem láthatja Anettet.
Egy darabig még magába merülve figyelte a lángokat, azután a kocsihoz lépett. Néhány percig csak ott állt az ajtókilincset fogva és a doktornő nevét ismételgette. Aztán az autópálya felé fordította a tekintetét. Nincs már olyan messze. Ha nem aludt volna éjszaka, akkor már ott lenne.

*

Viktor felkapta a köntösét és sejtelmes, magabiztos mosollyal lépkedett le a lépcsőn. Nóri még mélyen aludt, amikor kilépett a szobából, ám tisztán érezte, hogy nemsokára fel fog ébredni. A konyhában Barbi és Csaba egymáshoz bújva ültek az asztalnál és azonnal felkapták a fejüket, amikor meglátták őt.
- Jó reggelt – köszönt Viktor rájuk sem nézve. – Vagy már mindjárt dél van?
- Elaludtál, te kis őrangyal? – vetette a kérdést Csaba.
Viktort azonban hidegen hagyta a kérdés. Bekészített két poharat a kávéfőzőbe, lenyomta a hosszú kávé gombját, majd a hűtőből kivette a tejet. Nóri biztosan tejjel szereti, gondolta magában.
- Válaszolj a pasim a kérdésére – parancsolta higgadtan Barbi.
- Ő is főnök már? – kérdezte Viktor derűsen. – És mi lett azzal a Sanyival? Már nem szereted őt?
- Vigyázz a szádra.
- Mennyi cukorral szereti Nóri a kávét?
Csaba szája gyilkos mosolyra görbült. Lassan felállt a székről és alaposan meghúzva a köntösének övét odalépkedett Viktorhoz, aki éppen kivette a gép alól a kávéval megtelt poharakat.
- Nagy az arcod, öregem – kezdte a maffiafőnök. – Tudod, miket csináltunk a nővéremmel annak idején az ilyenekkel? Talán van némi sejtésed, de szerintem bele sem mersz gondolni.
Viktor erre kinyította a felső szekrényt, az ajtajával arcul ütve Csabát, aki nem számított erre és nyomban hanyatt vágódott a konyha csempéjén. Barbi csalódottan fordította a fejét a földre került szerelméhez. Eközben Viktor levette a polcról a kockacukrot és visszacsukta az ajtót.
- Lehetnél óvatosabb, Csabika - mondta srác, miközben oda se nézett. – Az ilyen figyelmetlenségekből lesznek a balesetek.
A maffiafőnök felpattant, de Barbi nyomtam mellette termett és visszafogta őt.
- Hagyd – mondta hidegen Nóri nővére, majd Csaba elé állva Viktorhoz fordult. – Jobban teszed, ha visszaveszel a lendületből.
- Jó – bólintott a tömeggyilkos, miközben három cukrot dobott a kávéba. – Csak előbb felébresztem a húgodat. Ágyba viszem neki a kávét. Bizony elvégzem ezt a melót helyetted is, Barbi.
Azzal hátat fordított nekik és elindult a felső szintre. Barbi elismerő mosollyal figyelte őt, amint felfelé igyekezett. Utána a durcás Csabához fordult, aki látszólag izzott a vágytól, hogy visszavágjon.
- Egy szekrényajtóval elintézett - nyugtázta a lány megvetően. – Téged. A legnagyobb szövetségesemet.
- Ha nem állsz elém, elintéztem volna – vicsorgott Csaba.
- Ugyan, dehogy.
Barbi finoman végighúzta az ujját a srác arcán, aztán kinézett az ablakon, ahol Sanyi éppen havat lapátolt a feljárónál.
- Nézd csak - mutatott oda Barbi. – Látod, Csabika? Lehet, neked is ezt kéne csinálnod, ha egyszer ilyen szerencsétlen vagy.

*

Lóránt lefordult a Győr felé vezető útszakaszra és rálépett a gázra. A kilométeróra megközelítette a százhatvanat. Nem fog megállni. Még csak lassítani sem. Most a másodpercek is óráknak tűntek. A műszerfalra pillantott, ahová Anett igazolványképe lett függesztve. A doktornő mosolyogva nézett rá, akár abban a pokoli korszakban, mely igazából még nem is ért véget.
- Megyek érted, Anett - súgta Lóránt. – Be fogod fejezni, amit elkezdtél. Utána pedig az enyém vagy. Örökre.

folyt.köv.

2021. október 21-29.
Budapest