Nagyprónay János
ANGÉLA

18.rész
Az Új Fény Gyermeke

(2055 nyara van)

A világ a hosszú, az egyre csak súlyosbodó betegség után végre meggyógyult. Felsóhajtottak a lelkek és gyöngyöző fények jelentek meg az örömkönnyekben. A romok közül mindenki előbújt és az egykori üldözőjük fogták meg a reszkető kezüket. Olyan volt az a nap, mintha ezernyi angyal foltozná be a sebeket, melyeknek nyomai, sajnos, így is örökre megmaradnak.
Lassan harminc éves leszek. Itt állok a tóparti házam tornácán és figyelem, amint felkel a nap. Engedem, hogy a hosszú hajamba belekapjon a fák közül érkező, friss nyári szellő. Behunyom a szemem és elmosolyodok. Kilenc éve már, hogy véget ért háború. Az elsők között voltam, akik büszkén tették le a fegyvert és tépték le a vállapjaikat. A katonai vezetés feloszlatta magát és az utódjaik amnesztiát hirdettek. A béke első lépése volt és mindenki egyetértett.
Sétálok egy kicsit a tóparton, figyelem az életet, hallgatom az erdő nyugalmát. A szüleimre gondolok, akik most már büszkék lehetnek rám. Néha beszélgetek velük lefekvés előtt. Kérem anyát, hogy olvasson nekem mesét, apától meg egy jó viccet várok utána. Persze, vannak még rémálmaim, melyben újra kislány vagyok és menekülök katonák elől. Van, amikor én vagyok az egyik szörnyeteg. Ennek ellenére próbálom legyőzni a félelmeimet és a múltból csak a jó dolgokra emlékezni. Ahogyan Niki felkarolt, ahogyan a nővérem lett, és ahogy felnevelt.
Reggelit készítek a konyhában, közben pedig bekapcsolom a tévét. A hírekben bejátsszák a tegnapi főzőverseny összefoglalóját. A riporter egy vékony, csinos, hosszú fekete hajú lány, aki széles mosollyal, remek humorral kommentálja az eseményeket. Gerda. Mintha csak tegnap lett volna, amikor a koszos kis arcát törölgettem ott a tankban. És most itt vigyorog a mikrofonnal a kezében és nagyot harap az egyik desszertnek szánt süteménybe. A mellette álló cukrász bácsi nagyon izgul és figyeli az ő reakcióját. Gerda szemei kikerekednek, utána ismét beleharap a sütibe.
- Nesze neked fogyókúra! – mondja teli szájjal. - Ez isteni! Azt hiszem, párat még lopok belőle, ha már nem megy a kamera! El nem mondja senki a személyi edzőmnek! Az biztos, hogy életen át hallgathatom utána!
Nagyot nevetek. A konyhaszéken fekvő rókára pillantok. Ő is mosolyog. Nem sokkal később megreggelizem a teraszomon, miközben a tó felé pillantgatok. Ma sűrű napom lesz. Először is harmadik könyvem dedikálására megyek. Igen, az első kettő nem lett valami nagy siker, de ez az új elhozta nekem a nemzetközi elismertséget. Egy ártatlan kis szerelmi történet, nem hittem benne, hogy sikeres lesz, erre a könyv olyan gyorsan elfogyott, hogy újra kellett nyomni. A külföldi listákat is vezette majdnem egy hónapig. Hihetetlen. Alig várom, hogy találkozzak az olvasóimmal. Sosem bírom ki könnyek nélkül. Olyan hálásan néznek rám, pedig én vagyok hálás nekik. A közös fotók mindig viccesek, látszik, hogy teljesen zavarban vagyok.
Azonban a dedikálás előtt találkozom Nikivel. Megiszunk egy kávét a Deák térnél, utána pedig Gerdával találkozunk. Állítólag van valami meglepetése a számunkra. Azt mondta nagyon fogunk neki örülni. Hát, én már nagyon kíváncsi vagyok. Folyamatosan találgatok magamban.
Amikor később kilépek az ajtón, a szemközti házra nézek. Nem látom Maját a kertben. A kocsi sem áll a felhajtónál. Talán elmentek a gyerekekkel vásárolni. Na, igen, Maja férjhez ment és háromgyermekes anyuka lett. Nem is akárki lett férje. Erik. Az egykori maszkos figura, akinek miután helyrehozták arcát egy jóképű pasi lett. És kedves. A múlthéten velük grilleztem. Maja nagyobbik lánya hét éves és tisztára az ő vonásait örökölte. A kisebbik lány és a fiú meg Erikre hasonlít.
Remélem, majd nekem is lesz családom.

*

A tűzpiros, nyitott tetejű kocsimban haladok Budapest felé, a menő napszemüvegemben, békés mosollyal az arcomon. A hajam copfba fogva, a ruha márkás. Mindezek csak kellékek, a valódi boldogság bennem van. És itt mellettem az anyósülésen, szépen bekötve. A róka. Amikor felé pillantok, látom, hogy velem mosolyog, és a napfényben füröszti a pofiját.
Egy plakátot megpillantva félreállok. Ma is, akárcsak az utóbbi napokban. A közelgő balatoni fesztivál hirdetése. Amikor kiszállok a kocsiból, közelebb lépek hozzá. Igen, ott van. A fellépők között a buli legnagyobb sztárja, a szólókarrierbe kezdett „Szentesi Niki”. Két albuma jelent már meg, az első az „Angéla” címet kapta. A rólam írt dala nagy sláger lett, még díjat is kapott érte. Most is hitetlenkedve állok és próbálom felfogni, hogy azok után, amin keresztül mentünk, végül mindketten elértük a célunkat. Én írónő lettem, Niki pedig az egyik legsikeresebb énekesnő az elektronikus zene világában. Percekig állok ott és engedem be a szívembe a napsugárral együtt, a boldogságot.
Egy benzinkútnál tankolok, amikor meglátok valakit. Mindig idejárok, de ezt a pasit még nem láttam. Rövid fekete haj, csillogó barna szemek és olyan izmos, akár egy gladiátor. Letolom a napszemüvegem és figyelem, amint a motorolajokat pakolja fel az üzlettérrel szemben. Te jó ég, felém pillant, gyorsan visszatolom a szemüveget és észreveszem, hogy mindjárt tele a tank. Visszarakom a töltőpisztolyt, miközben erőt veszek magamon, hogy újra felé forduljak.
Nagyon néz engem azzal a szép mosolyával. Na, ezt ne. Jön felém. Úgy néz ki, mint egy akciósztár és pont ide jön. Megáll előttem, én pedig próbálok nem remegni, de hiába, még zavartan el is mosolyodok.
- Szia! – köszön rám a mély, férfias hangján.
- Szia – köszönök vissza elpirulva. – Már megvagyok.
- Kár, mert segíteni akartam.
- Hát, legközelebb segíthetnél.
- Kérdezhetek valamit?
Eltátom a szám.
- Persze – vigyorgok.
- Te vagy Újszigeti Angéla, ugye? – kérdi.
- Igen.
- Olvastam az új könyvedet. Majd dedikálnád nekem, ha van egy kis időd egy lelkes rajongódra?
Na, ennyire még kamaszként se jöttem zavarba. Szedd össze magad, Angéla! Egy éve egyedül vagy és néha a párnát ölelve ébredsz. Felnézek azokba a gyönyörű szemekbe. Feltolom a napszemüvegem. Gyerünk! Az esélytelenek nyugalmával! Ne hezitálj, ez egy görög isten!
- Akár most is – vágom rá gyorsan.
- Szuper! – mondja és kacsint egyet.
A zsebéből veszi elő a könyvet és úgy érzem, nem véletlenül volt nála. Várhatott rám. Látom az üzlettérben a pénztáros lányt és még társát, ahogyan üvegre tapadva figyelnek minket izgatottan mosolyogva.
Átveszem a könyvet a sráctól.
- Mi a neved? – kérdem.
- Laci – feleli.
Előveszem a dedikálós tollamat. „Lacinak sok szeretettel Újszigeti Angélától, a rókás lánytól”. És mielőtt a józaneszem közbeszólna, odaírom a telefonszámomat is. Laci ezen meglepődik és olyan sármos tekintettel néz rám, hogy egy kicsit remegő kézzel nyújtom át neki könyvet.
- Hívj fel este – súgom neki felbátorodva. – És érted jövök.
- Mindenképpen – súgja vissza és most ő jött zavarba.
Útközben hangosan énekelek a hamis hangommal. Egy kicsit olyan vagyok, mint anya egykoron. A rókára pillantok.
- Szerinted jó ötlet volt a számom is odaírni? – kérdem tőle.
Nagyon mosolyog. Nekem ennyi elég.
- Akkor visszafele beugrunk vásárolni, oké? – folytatom. – Veszek finom bort. Főzök valami fincsit. Szerintem spagettit. Biztosan szereti. Vagy marhasteak? Jó omlós steak. Azt imádják a pasik. Szerinted eljönne?
A róka felé pillantok. Még mindig mosoly ül a pofiján.
- Hűha – súgom. – Akkor ez egy jó este lesz.

*

Niki tanácsára végül egy budai kávézóba ültünk be, melynek teraszáról az egész pesti oldalt belátni. Az új Parlament pont ugyanúgy néz ki, mint az előző. A rakpart gyönyörűbb, mint valaha, itt-ott a romok helyén parkok épültek, ahol nem spóroltak a játszóterekkel és a kutyafuttatókkal sem. A távolban égig nyúló irodaházak sorakoznak, az égen egy-egy drónt is látok, valamint utasszállító repülőket. A hidak újraépültek, a turisták hajóforgalma is fellendült egy ideje.
Nikihez fordulok, aki a kávéját kavargatja. Negyvennégy éves, de velem egykorú harmincasnak néz ki. Mondogatom neki néha, hogy biztosan vámpír, amiért nem fog rajta az idő. A kígyó szemeiből szelídség árad, és ha nem ismerném, el sem hinném, hogy egykoron katona volt.
- Mi az? – kérdi mosolyogva.
- Csak bámullak, nővérkém – mondom és kacsintok. – Már alig várom a koncertedet. Gerdával ott leszünk elől.
- Hozhatnátok pasikat is.
- Azon vagyok. Ma találkoztam eggyel.
- Tudok még adni jegyet.
Beleszürcsölök a kávéba. Isteni. Akárcsak a nyugalom, ami körbevesz minket. Sokan ülünk a teraszon. Egy férfi a vele szemben ülő nő kezét simogatja, talán szerelmet vall neki. Látok egy családot is, a kislány pont olyan, mint én. Egy pillanatra látom a kis Angélát, aki voltam. Mosolyogva integet felém, kezében a róka. Visszapillantok Nikire, aki olyan büszkén néz rám, mint egykoron anya.
- Te felnőttél – súgja.
- Igen – bólintok.
- Persze nekem még mindig az a kislány maradsz.
- Nekem meg te mindig az a jófej katonalány leszel, aki annyiszor megmentett.
- Te mentettél meg, Angéla. Te rántottál vissza a sötétből. Már akkor, amikor először megjelentél.
Látom magam előtt, amikor a terepjárónál álló Niki feltett kézzel, fagyosan néz rám. Aztán, amikor először átölelt ott Váchartyánban. Az életemet kaptam vissza tőle. Onnantól már nem voltam egyedül.
Hirtelen szomorú lesz. Lefelé néz a kávéjába és kavargatni kezdi. Mintha valami nagyon nyomasztaná.
- Mi baj, Niki? – kérdem.
Felsóhajt.
- Nem érdemlem meg ezt a világot – kezdi lefelé nézve. – Nem érdemlem meg a boldogságot. A sikert sem. Olyan, mintha megfeledkezett volna rólam az ítélőszék. Néha felébredek az éjszaka közepén és a nappaliba sétálok. Rágyújtok és leülök a kanapéra. A bejárati ajtóra pillantgatok. Várom, mikor törik rám és bilincselnek meg. De sosem jönnek el. Van, amikor reggelig ott ülök.
- Niki, kérlek… - kezdeném.
- A múltkor… - vág közbe. – A múltkor majdnem elütött egy busz, amikor a boltból szaladtam át a kocsimhoz. Lefékezett. Dudált. Már régen megállt, de én még ott álltam kővé meredve és vártam, hogy elgázoljon. Pedig már megállt. Aztán a koncerteken mindig látom a tömegben azokat, akiket megöltem.
- Háború volt, Niki. Mindenki nehezen viselte és…
- Ennek semmi köze nem volt a háborúhoz. Gyilkos lettem, Angéla. Egy tömeggyilkos. És nem csak bűnösök, vagy dezertőrök voltak az áldozataim. Hanem ártatlanok is. Egy ámokfutó voltam. Ha nem jössz te, akkor még mindig az volnék. A sötétség uralta minden egyes percemet. Abban éltem. Abban gondolkodtam. Egy sötét burokban. Az agyam új rendszerében, egy belső pusztában, egy erkölcsi nihilben. A bosszú volt az életem. És mindvégig azt hittem, hogy én állok a jó oldalon.
Átnyúlok és finoman megfogom a kezét.
- Ennek már vége, nővérkém – súgom.
Látom a fájdalmat a kígyó szemeiben.
- Nem – súgja. – Még nem bűnhődtem meg, hugicám.
- Mert nem is kell – vágom rá lágyan.
- De igen.
- Nem. És tudod, miért nem?
- Miért?
- Mert mindenkinek jár egy újabb esély. Mindenkinek. Ez alól pedig te sem vagy kivétel. A háború tett olyanná téged, aki voltál. Az a pokol mindenkit megváltoztatott. A világ beteg volt és magával rántotta mindenkinek a lelkét. A jóság visszatért beléd. Nem tettem én azért semmit, Niki. Csak ott voltam, amikor ez megtörtént benned. Kapott a lelked egy jelet a külvilágtól és felébredt.
Könnyes szemmel néz fel rám.
- De nem fizettem ki a számlát, Angéla – súgja elcsukló hangon.
- Az életemet védted – mondom. – Ha nem lettél volna, én most nem lehetnék itt. Valahol egy jelöletlen sírban feküdnék.
- Ne mondj ilyet, kicsim.
Most olyan, mintha anya lenne. Mintha ő szólt volna hozzám a túlvilágról. Niki még mindig ugyanúgy félt engem, mint régen. Még mindig felelősséget érez irántam. Akárcsak én ő iránta.
- Sétáljunk egyet – tanácsolom lágyan. – Van egy óránk a Kossuth térre érni, ahol Gerda készül valamivel.
Niki szemeiben olyan fájdalmat látok, mint amilyet még soha azelőtt. Mintha ezernyi démonnal küzdene minden egyes percben.
- Oké - mondja halkan és mosolyt erőltet az arcára.

*

Majd egy órát sétálunk. Átmegyünk a Szabadság hídon és utána a rakpartot járjuk. Niki elmeséli, hogy Csenge a második babát várja és hogy a férje, Gergő már kinézett egy szép nagy házat valahol vidéken. Örülök, hogy boldogok. Remélem, nekem is eljön ez a korszak nemsokára.
Miután megiszunk egy limonádét a Fővám térnél, elindulunk a Kossuth térre. Már távolról látunk egy tömeget. Egymásra nézünk gyanakodva. Fogalmunk sincs, mi van készülőben.
Amint odaérünk, a tömeg szétválik előttünk és egy pódiumon megpillantjuk Maját, akinek a napfényben csillog a felszabadult mosolya. Mellette valami nagyobb tárgy áll egy ponyvával letakarva. Az emberek minket figyelnek örömtelien, mi pedig zavartan fordulunk körbe. A pódium mellett Gerda integet nekünk, majd felpillant Majára, aki megkocogtatja a mikrofont.
- Lassan húsz éve történt – kezdi kellemes hangon. – Amikor valaki azt mondta nekem, hogy „építsek kertet a félelmeimre”. Ez a mondat volt az, ami örökre megváltoztatta az életemet. És úgy érzem, ez volt az, ami azon a hideg napon szárnyra kelt és gyógyírként járta be a világot. Eljutott mindenhova, ahol már oly régen kihunytak fények. Ez a mondat egyszerűen hangzik, azonban benne van minden, ami végül véget vetett mind az én, és mind a világ szenvedéseinek. Hisz a félelem volt az, ami egymás ellen fordított mindenkit. A félelem volt az, mely sötétségbe taszított mindannyiunkat. Ám a kertek elkezdtek épülni és akárcsak az én virágaim, úgy a világ virágai és ég felé nyúlva kezdtek fürdőzni az Új Fényben. És ez a fény volt az, ami felszárította a könnyeinket.
Felém fordítja a tekintetét, aztán Nikit figyeli.
- És nem szabad megfeledkeznünk egy másik emberről sem – kezdi. – Arról, aki először érezte meg a csodát. Aki úgy védte Angélát, mintha a gyermeke volna. Aki a húgának fogadta. És aki az életét is feláldozta volna érte.
Érzem, ahogy Niki megfogja a kezem.
- A hősről – folytatja Maja. - Aki igazi katonaként felelősséget vállalt egy emberért, mert felismerte a földi létének egy új, és legnagyobb küldetését. Megmenteni az Új Fény Gyermekét, aki önmagában hordozta mindazt, ami egykoron ő maga volt. Niki lelke támadt fel először a romokból, hogy a céljához vezesse azt, aki elhozta a békét. Igen, ti voltatok azok. Mindent nektek köszönhetünk.
Könnyes szemeimmel a tömeg felé pillantok. Ott áll Erik a gyermekei kezét fogva, a várandós Csenge, mellette Gergő a kislányukkal. És egy pillanatra látom anyát és apát is a tömegben, ahogyan egymás mellett állva, büszke mosollyal figyelnek minket. És ott van nem messze tőlük Barbi, Flóra és Bence is, akik nevetve integetnek felénk. A szintén könnyező Nikihez fordulok, aki talán régi szerelmét és a szüleit láthatja a tömegben, mert megbékélve, szelíden néz az emberek közé.
Amikor visszafordulunk Majához, az egy öltönyös, jóképű férfihoz fordul, aki büszkén figyel minket.
- És most megkérem az elnök urat – kezdi Maja. – hogy mutassa meg, mit rejt a ponyva.
A férfi mosolyogva rántja le a leplet. Eltátom a számat. Nikire pillantok, akinek szintén leesik az álla. Egy szobor az, ami kettőnket ábrázol. Ott vagyok kislányként, kezemben a rókával és Niki egyenruhában, ahogy a kezemet fogja. Mindenkit tapsolni kezd, Gergő még füttyent is egyet. Átöleljük egymást a Nővéremmel. Még sosem voltunk ilyen boldogok.
És már az Új Fény vesz körbe mindkettőnket.

Folytatás decemberben…

2021.október 12-27.
Budapest