Nagyprónay János
ANGÉLA

8.rész
Egy meggyógyult lélek küldetése

Egy tompa puffanást hallok. Behunyom a szemem és engedem, hogy átérjek a túlvilágra. Ám Maja kétségbeesett sikolyától kinyílnak a szemeim. A karját fogja, miközben üvölt a fájdalomtól és a földre zuhant távirányító felé közeledik. Gyorsan kell cselekednem, azonnal felkapom azt onnan és értetlenül hátrálok. Valaki ismét tüzel a sűrű fák közül, de a golyó célt tévesztve egy közeli farönkbe csapódik bele. Nem tudom, hogy ki, vagy kik lehetnek azok, de ösztönösen szaladni kezdek.
- Gyere vissza! – üvölti utánam Maja. – Nem mehetsz sehova!
De én szaladok, ahogy csak tudok. Újabb puffanást hallok, melyet Maja viszonoz néhány hangos lövéssel. Nem nézek vissza, majdnem el is ejtem a rókát, ezért futás közben a kabátom zsebébe teszem. Nem élném túl, ha elveszíteném őt, pláne most, hogy Nikiről sem tudok semmit. Na, de várjunk csak. Mi van, ha Niki lőtt Majára? Míg ezen gondolkozok, megbotlok valamiben és arccal előre zuhanok egy sáros tócsába. A térdem valami földből kiálló kőbe ütközhetett. Felüvöltök a fájdalomtól, a hátamra fordulok, megpróbálok felkelni, de nem sikerül.
Valami elszakadhatott a lelkemben, mert bár visszatért belém az erő, valamint a túlélési ösztön, mégsem akarok megmozdulni. Az ég felé nyúló fákat nézem a földön fekve. Utána megpillantom a távirányítót mellettem. A karomra rögzített műszerre nézek. Valahogyan le kell szednem.
Lépteket hallok. Lassú, óvatos lépteket. Felkészülve a végre, hogy esetleg Maja tért vissza, felülök. Ehelyett Nikit látom meg, ahogy aggodalmas tekintettel lépked felém. Fekete haja kiengedve, az egyenruhája egy kicsit megszakadt. El nem tudom mondani, mennyire megörülök neki.
- Niki! – kiáltom örömömben.
Nem szól semmit, mintha sokkos állapotban lenne. Meglátja a távirányítót, gyorsan felkapja onnan, aztán leguggol hozzám. Kettőt kattint a karomon lévő nyomkövetőn, aztán eldobja jó messzire és benyomja távirányító gombját. Tényleg nagyot robban, ahogy azt Maja is mondta.
A nővérem ezután felsegít és egy darabig hitetlenkedve néz rám. Előkap egy rongyot a belső zsebéből, majd elkezdi letörölgetni a sarat az arcomról. Úgy néz rám, mint anya, amikor elestem a járdán. Megremegnek az ajkai, egy könnycsepp folyik végig az arcán, majd finoman magához ölel.
- Azt hittem, sosem látlak többé - súgja a fülembe elcsukló hangon. - Azt hittem, mindennek vége már.
- Itt vagyok - mondom neki a síráshoz közel. – Tudtam, hogy eljössz értem.
- Naná, hogy eljöttem. Nem szabadulsz meg csak úgy tőlem. Hisz a nővéred vagyok, nem igaz?
Rám néz a könnyes szemeivel és olyan szeretettel teli mosoly jelenik meg az arcán, amilyen anyának is volt. El sem tudtam volna képzelni, hogy Niki, az acélos lelkű őrmester képes lehet ilyesmire.
- És az a dolgom, hogy megvédjem a húgomat - mondja. – Más már nem is érdekel.
Magamhoz ölelem. Úgy érzem, most mindenkit, akit elveszítettem a háború alatt, egy személyben kaptam vissza a sorstól. Már nem félek semmitől. A két évig tartó utam végül hazavezetett.

*

Niki elmondta, hogy Maja, miután a fegyvere megsérült, kétségbeesetten szaladt be a fák közé. Nyilván menekülni fog egy ideig, de biztosan bosszút forral majd ellenünk, de még a hadsereg ellen is.
Váchartyán utcáin keresztül haladunk a vasútállomás felé, ahol Niki a terepjárót hagyta, mivel nem akarta, hogy Maja esetleg be tudja őt mérni valamilyen műszerrel. A házak szinte mind romokban állnak, egy nagyobb üzlet parkolójában a bevásárló kocsik szanaszét hevernek, mellettük autók roncsai egymásra dőlve.
- Honnan tudtad, hogy itt vagyok? – kérdem Nikitől.
- Gergő korábban mesélt Maja búvóhelyéről - feleli. - Sokszor jártak oda együtt.
- Mázlim volt akkor.
- Amúgy is megtaláltalak volna.
Felnézek rá mosolyogva. Az utcákat figyeli, nagyon résen van, de azért lepillant rám. Egy kedves mosolyt lövell felém, még a kígyó szemei is olyanok most, akár egy megmentő angyalé. Nem akarok a romokra nézni, őrá akarok figyelni, mert minden egyes pillanat most aranyat ér.
- Mesélj valamit - kérlelem.
- Mit meséljek? – kérdez vissza.
- Bármit. Bármit, ami szép és jó.
- Hát, nincs olyan messze innen Gödöllő. Valahogy most ez jut eszembe. A nagyszüleim ott laktak. Gyerekkoromban minden nyáron két hetet náluk töltöttem. Nagyon sok barátom volt ott, akikkel később is gyakran találkoztam. Nagypapa tanított meg gitározni. Fiatalkorában énekes volt, latin zenét játszottak a barátaival. Néha, amikor újra összeálltak, én is énekeltem velük.
- Nagyon büszke lehetett rád.
- Az volt – bólint mosolyogva. - És nagyon hitt bennem.
- Majd fogsz nekem is énekelni?
- Fogok, ígérem. Csak előbb jussunk vissza helyőrségre.
- Mi a terved?
- El kell jutnunk Vácra. Ott jelentést teszek, aztán kapok egy új kocsit. Onnantól hamar hazaérünk.
Egy játszótérre érünk. A hintákat nézem. Csak azok maradtak egyben. A Margitsziget jut eszembe.
- Nincs most erre idő – mondja Niki. – Sietnünk kell.
- Tudom – bólintok.
- Mesélek inkább. Idefele jövet folyamatosan bevillantak emlékképek. Küzdöttem ellenük, mert te rád koncentráltam. Viszont rájöttem, miért jönnek. A képek a kamaszkoromról, ami felhőtlenül boldog volt. Aztán, amikor nagyobb vagyok és már albérletben lakom. Amikor megveszem a házamat. Rájöttem, miben kapcsolódnak össze emlékeim azzal, hogy meg akarlak menteni.
- Miben?
Megáll és leguggolt hozzám. Leírhatatlan az a kedvesség, ami árad belőle. Meggyógyult lelke.
- Emlékszem, hogy azt írtad még nekem a fényképre, hogy reméled, megéred ezt a kort – kezdi. - És én azt akarom, hogy megérd. Hogy te is legyél boldog. Mert ha valaki, hát te megérdemled a boldogságot.
- Te is Niki – súgom.
- Ebben nem vagyok biztos.
- Én igen. Biztos vagyok benne.
Nem mond semmit, csak néz rám mosolyogva. Ugyanaz az arc, akit a fényképen láttam.

*

Egy nagyobb épület mellett lefordulunk a főútvonalra és Niki derűs tekintete megváltozik. A halvány mosoly lefagy az arcáról. Egy pillanatra megállunk. Fülel. Én meg sem merek szólalni, csak követem a tekintetét. A romos házakat figyelem, majd távolsági busz roncsait. Lassan megindulunk előre, miközben Niki erősen koncentrál. Veszélyt érez. Én nem hallok, nem látok semmit, amit aggodalomra adna okot. A rókára pillantok. Retteg. Pont úgy, mint korábban, amikor a katonákat jelezte.
- Mit mond a róka? – kérdi Niki.
- Forduljunk vissza, kérlek – súgom.
Ahogy közeledünk az állomás felé, a nővérem hirtelen a kabátomba markol, és maga után húz az útra hullott törmelékek mögé. Egy darabig nem hallok semmit, csak csapkodásokat, mormogásokat. Végül szép lassan egy párbeszéd kezd kibontakozni az állomás felől. Rekedt, néhol hörgő hangok, mintha már nagyon betegek volnának. Talán hárman lehetnek, vagy talán többen is, nem tudom megállapítani. Niki figyeli őket. Én is kisandítok két nagyobb kődarab közül.
Nem messze a sínek mentén áll a terepjáró. Az oldala jócskán összetört, akárcsak az eleje. Csoda, hogy Niki egyáltalán eljutott vele idáig. Három szakadt ruhás, koszos arcú férfi áll a csomagtartót tanulmányozva. Nagy puskák vannak náluk, pontosan olyanok, mint amilyen nekem volt a múlt hónapban. Egy kicsit távolabb vannak tőlünk, nagyon kell fülelnem, hogy értsem, miről beszélnek.
- Mindjárt jön a főnök! – kiáltja az egyik és meglöki a társát, aki a csomagtartónál áll.
- Ne lökdössél! – üvölti a másik. – Tudom, mit csinálok.
A harmadik odalép hozzájuk.
- A katona még itt lehet – mondja. – Forró a műszerfal. Messziről jöhetett.
- Na és? – vonja meg a vállát a csomagtartónál álló. – A legközelebbi bázis Vác déli részén van.
- Nem érted, ugye? Ha megtaláljuk, értékes túszunk lehet!
- Akkor ne üvöltözz! Még a végén lebukunk!
Ekkor motorzajt hallok. Először azt hiszem, mögülünk jön, de szerencsére a sínek felől, ahonnan két fekete furgon jelenik meg. Közvetlenül mellettük lefékeznek és azonnal vagy tízen pattannak ki belőle. Mind hasonlóan szakadtak, némelyikük terepszínű kabátot visel. A főnökük az a férfi lehet, akin szürke, vastag munkásruha van, a fején pedig egy olyan fekete maszk, amilyet már láttam a filmekben a kommandósokon. Eriknek szólítják és látszólag rettegnek tőle, mert úgy állnak el az útjából, mintha valami kegyetlen törzsfőnök volna. Egyedül a csomagtartónál álló férfi marad a helyén, aki a csapzott, hosszú haja alól büszkén vigyorog rá.
- Nézd, mit találtam neked, Erik! – kiáltja.
- Ügyes – bólint az. – Most pedig mutasd a táskádat.
A férfinak elkerekednek a szemei.
- Miért? – kérdi.
- Mert azt mondtam – feleli Erik. – Gyerünk.
- Nem bízol bennem?
Ekkor két fegyveres az útra löki a férfit és durván leszedik róla táskáját. Az egyik kinyitja és kivesz belőle egy konzervet, ami nagy valószínűséggel a csomagtartóból került oda. Erik kikapja a katonája kezéből, jó alaposan szemügyre veszi, aztán a földön fekvő férfihoz lépked.
- Te most komolyan eltettél magadnak egyet? – kérdi higgadtan.
- Erik! – esedezik az és hátára fordul. – Kérlek! Hibáztam, beismerem! Többet nem fordul elő, ígérem!
- Te is jól tudod, hogy milyen szabályok szerint élünk. Mindent egyenlően osztunk el. Ez a legfontosabb alapköve a szövetségünknek. Erre te mit csinálsz? Na, mit csinálsz? Elteszel magadnak egyet.
- Az éhség az oka.
- Mind éhezünk. Mindannyian. Erre te meglopsz minket. Tudod, hogy mi jár ezért.
- Ne, kérlek! Kérlek! Lemondok róla! Lemondok a részemről is!
- Nincs kegyelem, ezt te is tudod. Ebben a világban olyan nincs többé!
- De hát, én találtam! Ezt vedd figyelembe!
- Nem érdekel. Mindet elloptad volna, ha nincsenek itt a többiek.
Erik olyan hirtelenséggel és gyorsasággal kapja elő a pisztolyát, hogy olyat még nem láttam. A lövés örökre elhallgattatja a földön fekvő emberét. Nikire pillantok, akinek a szeme se rezzen, de készen áll egy esetleges harcra. Visszanézek rájuk. Erik lassan az egyik embere felé fordítja a fejét, akinek koszos, hosszú fekete haja van és nagy szakálla. Látszólag ő is retteg a főnökétől.
- Pakolj be mindent a furgonba és vidd a házba! – adja ki a parancsot. – A többiek velem jönnek! Megkeressük a katonát!
Erik bepattan az egyik furgonba, a sofőr pedig azonnal beindítja a motort. Elindulnak felénk. Niki int nekem és a mellettünk húzódó árokba kúszunk gyorsan. A kocsi padlógázzal halad felénk. Mire a közelünkbe ér, mi már ott rejtőzünk. Ekkor hirtelen lelassítanak. Valamit morognak.
Megállnak. Hallom a szívemet verni. Niki fülel és készen áll. Teljesen higgadt. Próbálok én is az lenni. A rókára nézek. Mosolyog. Abban a pillanatban a sofőr gázt ad és kerék csikorgatva elszáguldanak a főútvonalon. A többiek ellenkező irányba úgy szintén elindulnak.
- Ezek ellenállók voltak? – kérdezem Nikit.
- Nem – feleli. – Ezek sokkal rosszabbak.
- Most merre menjünk?
- Déli irányba. De elkerülve őket.
- Nem tudunk segítséget hívni?
- Nem. A kocsi rádiója tönkrement, az enyémet pedig Maja elvitte. De ne félj. Minden rendben lesz, ígérem.
Túlságosan higgadt, a félelemnek a legapróbb jelét sem látom rajta. Nagyon biztos a dolgában. Bár én is ilyen lennék, mint ő. Felém fordítja az újra visszatért kígyó tekintetét, amitől most az egyszer megnyugszom. Igazi harcos, ismerem el. Bízni kezdek benne, akárcsak a szüleimben egykoron.

*

A kopasz fák között haladunk, amikor ez eddigieknél rosszabb érzés fog el. Mintha ezer szempár figyelne minket. Látom Nikin, hogy ő is érzi, mert lelassít, és különös félmosoly jelenik meg az arcán. A rókára sem merek pillantani, mert egyszerűen nem akarom tudomásul venni, mekkora bajban lehetünk.
Kattanásokat hallok mögülünk. Niki megáll és leengedi a fegyverét. Rémülten fordulok hátra és két koszos arcú, kapucnis férfit pillantok meg, amint a puskájukat ránk szegezik. Amikor visszafordulok előre, az egyik farönk mögül egy talán velem egykorú, hosszú fekete hajú lány emelkedik fel és becéloz minket egy gépfegyverrel. Megvetően mered rám. Vajon milyen borzalmakon mehetett keresztül, hogy ilyenné vált? Még én sem lettem szörnyeteg.
Utána szinte semmiből jelenik meg három alak, egy nő és két férfi. Nikire pillantok, aki a helyzet ellenére teljesen nyugodt, ám a fegyverét megadóan a sárba dobja. Lepillant rám és szemeivel azt sugallja, hogy ne féljek, ő már mindent eltervezett. Eközben az emberek némán vesznek körbe minket. Nem mondanak semmit, még csak megadásra sem szólítanak fel minket.
Ekkor Erik lép ki az egyik fa mögül. Most látom, mennyire erős alkatú, biztosra veszem, hogy sportoló lehetett régen. Talán rögbizett, vagy súlyemelő volt, nem tudom. Lassan, kimérten halad felénk, mint aki élvezi a hatalmi helyzetet. Nikire pillant, majd a szeme megakad rajtam. Megáll előttem és hosszan bámul le rám. Próbálom elképzelni, milyen lehet az arca, de a száján lévő sebeket látva, inkább nem akarom tudni.
- Ő a lányod? – kérdezi Nikitől és most tisztán hallom, mennyire fiatal hangja van, körülbelül harminc éves lehet.
- A húgom – feleli az higgadtan.
- Mit kerestetek erre?
- Kirándulni indultunk Visegrádra.
- Nagyon vicces vagy.
- Sokan mondták, igen.
Erre az egyik ember lekever egyet neki. Niki nem dől el, hiába kapott nagyot, ehelyett mosolyogva fordul vissza a támadójára. Erik egy darabig őt figyeli, utána elismerően bólint egyet.
- Kemény nő vagy - mondja. - És valahonnan ismerős is. Nem színész voltál?
- Nem, mákszemeket válogattam a piacon – vágja rá Niki.
- Zenéltél, igaz? Énekesnő voltál. Már nem emlékszem az együttesed nevére. De egy férfival együtt léptetek fel.
- Talán.
Erik leguggol hozzám. Látom a szemeit. Barnák. Értelem sugárzik belőlük, szinte biztos is vagyok benne, hogy művelt ember. Nem tűnik veszélyesnek, de kiszámíthatatlannak annál inkább.
- Hány éves vagy? – kérdi tőlem.
- Tizenkettő - felelem.
- Tizenkettő. Ennyi idős volt a fiam is.
- Mi lett vele?
- Meghalt a bombázáskor. A feleségemmel együtt.
- Sajnálom.
- Ők most is itt vannak velem. Minden egyes percben. Figyelnek. Mindent hallanak és mindent látnak.
- Elhiszem.
- Nem hiszed el. De nem is baj ez.
- Értem.
- Ugye nem félsz?
- De igen.
- Nem kell. Nincs okod félni. És az állítólagos nővérednek sem. Ha mindenben együttműködtük velünk, akkor épségben, sértetlenül elengedünk majd titeket. Nekünk csak élelemre van szükségünk.
Niki halkan nevet egyet.
- Ennyire amatőrök vagytok? - veti oda a férfinak.
Erik sóhajt egyet, majd kiegyenesedik és lekever egyet Nikinek, aki most már elvetődik a sárban.
- Figyelj, madárka - kezdi higgadtan. - Én nem vagyok olyan, mint ti. Én állom a szavam. És veletek ellentétben egy finom úriember is vagyok, aki nem szívesen bánt senkit. De ha meg kell tennem, akkor meg kell tennem. Szóval, ha nem kapom meg a kellő tiszteletet, akkor én se fogom törni magam. Azt pedig nem akarod, szerintem. Értve vagyok, madárka?
Niki a kígyó tekintetével néz fel rá. Egy darabig farkasszemet néznek egymással, majd Erik megvonja a vállát.
- Ezt igennek veszem - nyugtázza, majd az egyik emberéhez fordul, akinek alig látni az arcát a kosztól. – Pakoljátok fel a kocsira. De finoman. Egy tiszttel van dolgunk, akiért egy hónapra elegendő élelmet kapunk majd.
Aggódva figyelem, ahogy Nikit felrángatják a földről. A nővérem azért lövell felém egy megnyugtató mosolyt. Erik látva ezt felém fordul, és a csípőjére teszi a kezét. Hosszan figyel.
- Nem vagytok testvérek – kezdi. – Mégis úgy viselkedtek, mintha azok lennétek.
- Mert azok lettünk – vágom rá.
- Ismerem az érzést. Viszont, bocsáss meg, de a nevedet elfelejtettem megkérdezni.
- Angéla.
- Angéla. Angyal. És a rókát hogy hívják?
- Ő csak róka.
- Ő a legjobb barátod, igaz?
- Mi lesz velünk, ha nem kaptok ételt?
Erik felsóhajt.
- Akkor sajnos feleslegessé váltok – feleli.
Az egyik, fekete hajú nő odalép mellém és jelzésképpen kibiztosítja a gépfegyverét. Erik rezzenéstelen szemekkel néz a szemembe. Mindent értek. És biztosra veszem, hogy nem hazudnak.
- Gerda! – fordul Erik a kislányhoz, aki rám szegezi a fegyverét. – A te gondod Angéla. Vigyáznod kell rá.
A lány bólint és a farönköt megkerülve közelít felém. Le sem veszi rólam a szemét. Mintha bármelyik pillanatban kész volna a tüzelésre. Leengedi a fegyverét és mögém lép. Erik elégedetten bólint.
- Akkor már indulhatunk is – jelenti ki.
Gerda meglök, hogy haladjak gyorsabban. A rókára pillantok. Mosolyog. Nem értem, hogy miért.

folyt.köv.

2021.július 1-6.
Budapest