Nagyprónay János
ANGÉLA

3.rész
Egy másik szemszögből

Este nyolc körül járhat az idő, amikor a cellám ajtaja kinyílik és az a szőke, fekete egyenruhás nő jelenik meg ott, akit nemrég láttam a folyosón. El tudom olvasni a nevét. Juhász Csenge. Őrvezető. A haja copfban van, az arca szögletes, tekintélyt parancsoló, kék szemei veszélyesen csillognak. Egy hirtelen haragú, kegyetlen ember lehet, akivel jobb lesz együttműködni.
- Felállni! – parancsolja.
Annyira megijedek a mély hangjától, hogy ösztönösen felpattanok. A fal felé nézek, közben elengedem a rókát, ami az ágyra esik. Időm sincsen, még gondolkozni sem, mert a nő belemarkol a hátamnál a pólómba és úgy cibál ki cellából, mint aki konkrétan valamelyik ablakon akarna kihajítani.
Maga mellett rángatva, iszonyú nagy léptekkel visz előre vakítóan fehér folyósón, én pedig azon rettegek, nehogy elessek. A kereszteződésnél balra fordulunk. Egyre nehezebben viselem el ezt a bánásmódot.
- Kérem, nem tudná finomabban? – teszem fel a kérdést.
- Nem beszélsz – vágja rá. – Vagy mire az orvoshoz érünk, nem lesz egy fogad sem.
- Orvos? Milyen orvos?
- Azt mondtam, nem beszélsz!
Alig látom, melyik szobába és hol fordulunk be, mert mindjárt a padlón találom magamat.
- Itt van a vendégünk - mondja a nő felettem.
- Feltétlenül muszáj volt a földre ledobni? – kérdezi egy hangjából ítélve fiatal férfi.
- Fél kilenckor vissza kell vinnem a cellába. Igyekezz!
- Jó, de akkor sem kell valakit ledobni a földre.
- A dolgodat végezd, oké?
Miután Csenge kimegy a szobából, a férfi felsegít engem a földről. Fehér orvosi köpenyben van. Körülbelül Nikivel egyidős lehet, szőke hajú, rövid szakálla van, és aggódóan néz rám a barna szemeivel. Rég láttam ilyen tekintetet. Nemhogy gonoszság, de még egy apró rosszindulat sem árad belőle.
- Jól vagy? – kérdezi.
- Nem igazán – felelem.
- Mi a keresztneved?
- Angéla.
- Szép neved van. Én Zsolti vagyok. Angéla, ülj fel szépen ide – mutat tőlem jobbra, egy orvosi ágyra.
Egy kis lépcsőn fellépek oda és leülök vele szemben. A zsebéből elővesz egy fekete, mobiltelefonhoz hasonló műszert és úgy tesz, mintha fényképet akarna készíteni az arcomról. Utána lenyom rajta néhány gombot. Elmosolyodik. De rég láttam ilyen őszintén kedves, barátságos mosolyt. Egy kicsit apára emlékeztet, ő volt ilyen szelíd. Pont ezért szerették őt a betegei.
- Hát, Angéla – kezdi. – A körülményekhez képest, igencsak egészséges vagy. Erős a szervezeted.
- Én nem úgy érzem – mondom.
- Jó, persze még nem teljesen, de itt hamar rendbe fogsz jönni.
Elteszi a műszert és egy nagyon kicsi, fekete, ceruzához hasonló zseblámpát vesz elő a zsebéből.
- Most pedig nyisd nagyra a szád – mondja. – Képzeld el, hogy egy finom hamburgerbe akarsz beleharapni, amit a szakács telepakolt mindenféle finomsággal, nem spórolva a sajttal sem.
Elmosolyodok. Nagyra nyitom a szám. Belevilágít. Néhány másodpercig vizsgálódik, eközben én próbálom visszatartani a nevetést. Rég tapasztaltam ilyesfajta emberséget, valamint kedvességet. Hirtelen minden borzalom, amit az utóbbi két évben éltem át, eltűnik egy süllyesztőben.
- Gratulálok, Angéla – mondja, miközben elteszi a lámpát. – Még sosem láttam ilyen szép fogakat. Kezdem úgy érezni, hogy te egy szuperhős vagy, aki azért jött ide közénk, hogy megvédjen minket.
Erre felnevetek. Nem tudok, mit mondani erre, csak dől belőlem a nevetés. Ekkor hallom, hogy valaki belép az ajtón. Zsolti mosolya lehervad és félelemmel átitatott tekintettel fordul Niki felé.
A „nővérem” a vállamra teszi a kezét, miközben le sem veszi a kígyó szemeit a férfiról, aki látszólag nagyon meg van ijedve. Feszültem nézek hol a katonára, hol pedig az orvosra.
- Zsolti egy igazán empatikus lélek – kezdi továbbra is férfira nézve. – A háború kezdetekor az orvosi tanulmányait és annak minden költségét a hadsereg vette át. És bizony mindent szépen megtanult. Mindent, hogy valóban kiváló orvosként tekinthessünk rá. Zsolti azonban egy dolgot képtelen volt megtanulni. A hadsereg szabályait. A törvényt. Mert Zsolti azt hiszi, hogy az ő hivatása, sőt, ő maga is, magasan felülemelkedik minden írott és íratlan szabályon, ami az életünk alapjait képezi. Így történt meg, hogy Zsolti titokban kétszer is kötszereket, orvosságokat szállított az ellenállóknak. Mind a két esetben kapott egy utolsó esélyt. Legutóbb még meg is esküdött nekem az életére, hogy soha többé nem fog ilyet tenni. Ám ma reggel mégis megtette.
A férfira nézek, aki nagyot nyel a félelemtől. A lábai remegni kezdenek. Próbál erősnek mutatkozni, de hasztalan. Retteg. Nagyon aggódni kezdek érte, könyörögve fordulok vissza Nikihez, de meg se merek szólalni. Végtelenül hosszú, feszült csend telepszik ránk, Zsolti pedig összeteszi a két kezét.
- Niki – kezdi. – Egy háromtagú családnak vittem egy egészségügyi csomagot. Nem voltak ellenállók.
- Édesem - vág közbe halkan a nő. – Te is jól tudod, hogy a védelmi zónán kívüli civileket mind egy szálig ellenállónak kell minősítenünk. Legyen az bárki. Bármilyen mesével. Az a kedves család, akiknek a csomagot vitted, lehet, éppen most üzletel élelemért azokkal a fegyveresekkel, akik az életünkre törhetnek. Az egész bázis, valamint a közeli, békés zónában élő emberek életét veszélyeztetted ezzel.
Zsolti feladja. Kikerekedett szemekkel várja, mi fog történni. Niki felém fordítja a fejét. Előveszi azt a hátborzongató mosolyát, amitől végigfut a hátamon a hideg. A férfira sem nézve előkapja a fegyverét és fejbe lövi. Összerezzenek, de Niki belemarkol a vállamba és egyenesen a szemembe néz. Én a földön fekvő, halott Zsolti felé pillantok, aki talán az egyetlen jó ember volt ezen a helyen. Az arcom megremeg, sírni akarok, de visszafogom, mert úgy érzem, sosem tudnám abbahagyni. Eközben az a Csenge lép be a szobába és elégedetten elvigyorodik.
- Elintézted? – kérdezi.
- Igen – bólint Niki. - Szólj Gergőnek, hogy vigye ki innen.
Egy fekete hajú egyenruhás férfi lép be a nő után. Aggodalmasan néz Nikire, aki kérdőn fordul hozzá.
- Mi történt? – kérdezi.
- Társaságunk lesz – feleli a férfi.
- Ellenállók?
- Igen. Tizenegyen vannak a műszerek szerint. Egyenesen erre tartanak.
- Nagyszerű. Akkor még időben meglepjük őket. Szólj a két újoncnak is. Most meglátjuk, mire képesek.
A férfi tiszteleg egyet és kisiet a folyosóra. Niki visszafordul hozzám.
- Ne aggódj – mondja halkan. – Nem lesz semmi bajod. Csenge, kérlek, vidd vissza cellájába és őrködj az ajtónál.
- Értettem – feleli az.
- És most finoman – súgja kitörés előtti nyugalommal. - Mintha tényleg a húgom lenne. Rendben?
- Rendben.

*

Fegyverropogásokat hallok odakintről, melyeket villanások kísérnek. A rókát nézem, miközben betakarózva fekszem. Próbálok erőt meríteni belőle. Az erdő felől egyre kevesebb lövést hallok. Vesztésre állnak. Hallok egy gránátot felrobbanni. Felőlünk egyre többet lőnek, mígnem végül hirtelen elcsendesül az éjszaka. Hallok néhány kacajt. A katonáké. Győztek. Magamhoz ölelem a rókát.
Talán fél óra is eltelik, amikor kinyílik a cellám ajtaja. Valaki belép rajta. A folyosón még hallom Csengét felsóhajtani. Próbálom elhitetni az idegennel, hogy alszom, de úgy érzem, ez egy cseppet sem érdekli, mert leül az ágyamra. Kinyitom a szemem. Niki az. Éppen rágyújt. Utána rám néz. A gyilkos szemei megcsillannak a sötétben, akár egy démoni teremtménynek.
- Hogy vagy? – kérdezi, miközben kifújja a füstöt.
- Nem jól – felelem.
- Gyűlölsz, igaz?
- Nem.
- Akkor csak félsz tőlem.
A rókát nézem. Nagyon fél. Eközben Niki megigazítja a takarómat. Pont úgy, mint régen anya.
- Nem kell tőlem félned - súgja.
- Pedig van okom rá – mondom.
- Zsolti miatt?
- Például. Miért kellett megölni? Lehet, tényleg csak segíteni akart azon a családon.
- Meglehet, de ezzel veszélybe sodorta az életünket. Köztük a tiédet is. Gondolom, hallottad, mi volt odakint.
- Igen.
- Na, az ő miatta volt. Nem teljesítette a parancsomat. Megszegte az alapvető szabályokat.
Nem tudok erre mit mondani. Akkor sem értek egyet Nikivel. Zsolti nagyon jó ember volt.
- Próbálj meg aludni – súgja Niki.
Felnézek a szemeibe. Kérdezni akarok tőle, de nem tudok. Az oldalamra fordulok. Behunyom a szemem. Még ott van velem egy darabig, aztán elmegy. Odakint heves szél kezd fújni. A gondolatok, a mai nap eseményei nem engednek pihenni. Magamhoz ölelem a rókát. Megnyugszom tőle.
- Jó éjt, róka – súgom neki.
Elalszom.
*

Hajnalban kivágódik a cellám ajtaja. Először fogalmam sincs, hol is vagyok, majd elkezd derengeni. Még mindig a bázison. Nem egy rémálom volt. Niki egy tányérral és egy palack ásványvízzel a kezében ül le az ágyamhoz.
- Jó reggelt – mondja mosolyogva. – Hoztam reggelit. Gyorsan edd meg, aztán indulunk.
Felülök. Még nem fogtam fel, mit mondott. A rántottát nézem a tányéron éhes szemekkel.
- Hova megyünk? – kérdem.
- Kirándulunk egy kicsit – feleli és átnyújtja a tányért.
- De hova? Miért?
- Majd meglátod. Egyél.

*

Bár süt a nap, mégis olyan zord hideg van, hogy vacogni kezdek. Egy páncélozott, fekete terepjáróhoz megyünk, aminek majdnem akkora kerekei lehetnek a fedőlemez alatt, mint amekkora én vagyok. Hárman megyünk. Én, Niki és a Gergő nevű katona, akinek a nevét tegnap hallottam.
A terepjáró ajtaja nekem elég magason van, ezért Gergő felemel és beültet a hátsó ülésre. Niki az anyósülésre ül a gépfegyverével a kezében, a férfi pedig a volán mögé. Az erdőből kihajtva egy autóútra sorolunk, melyet két oldalt egy merő pusztaság határol. Próbálok rájönni, hova visznek.
Niki félresöpri a haját és felveszi a fejmikrofont.
- Csenge - szól bele. - Követsz minket a drónnal?
- Persze, itt vagyok felettetek – hallom a választ a műszerfal felől. – Egyelőre minden tiszta.
- Jó, de most nagyon figyelj. Belépünk az egyik veszélyzónába.
Előredőlök.
- Milyen veszélyzónába? – kérdem. – Ezt most, hogy érted?
Niki Gergőre pillant, majd előhúz egy tálcát a műszerfalon és felnyit egy laptopot, azután gépelni kezd. Nagyon elkezdek félni, kérdőjelek sorakoznak a fejemben. Aztán Gergő belepillant a visszapillantó tükörbe.
- Ne aggódj – próbál nyugtatni a férfi kedvesen. - Golyóálló a jármű.
Niki a balra elkanyarodó sávra mutat, ahol egy felkiáltójeles szövegű tábla van, időm sincs elolvasni.
- Figyelem! – mondja egy női géphang a műszerfal felől. – Harmadfokú vészhelyzeti veszélyzóna!
Itt az út mentén mindkét oldalon sűrű fák sorakoznak, és ahogy látom, a puszta még elég messze van. Ha borult lenne az idő, azt hinném a jégeső koppan a kocsin, de nem. Golyók záporoznak mindkét irányból az ablakra. Ösztönösen átölelem a rókát és lehúzom a fejem. Niki Gergő felé fordul.
- Hoztál olyan banános fehérjeturmixot? – kérdezi teljesen higgadtan.
- Persze – feleli a férfi. – Ott van a kesztyűtartóhoz rögzítve.
- Szuper.
A katonanő leveszi onnan a műanyag palackot és belekortyol. Eközben a golyók kitartóan záporoznak. A kerekeket próbálják eltalálni, de azokat is páncél védi. Niki megkocogtatja a fejmikrofonját.
- Csenge! – szól bele. – Mi tart ennyi ideig? Nagyon idegesítőek ezek a koppanások!
- Már becéloztam őket – feleli az.
Röviddel ezután egy robbanást hallok a fák felől. Még mindig lőnek ránk. Egy újabb robbanás után azonban megszűnik a zápor, Niki pedig hangosan nevetve csatolja vissza a turmixot a kesztyűtartóhoz.
- Visszafele már nyugisabb lesz - jelenti ki.
Előrehajolok ismét.
- Biztos vagy benne? – kérdezem.
- Egészen biztos – mondja a visszapillantó tükörbe. - Tudják, hogy egy drón fedez minket.
Ekkor Csenge hangját hallom.
- Háromszáz méterre lesz egy út balra – mondja a nő.
- Meglepetés? – kérdezi Niki.
- Ha Gergő a gázra lép, akkor nem.
- Taposs oda – fordul a férfihoz.
Elhagyjuk a kis utat, ami az erdő felé vezet. Alig telik el néhány másodperc és egy fekete furgon kanyarodik be mögöttünk. Üldözni kezd minket. A sötétített üveg miatt nem látom az arcukat.
- Angéla! – szól hátra Niki. – Találsz melletted az ajtónál egy fülvédőt! Vedd fel gyorsan!
Kétségbeesetten fordulok jobbra és megpillantom a nagy fekete fülvédőt odarögzítve. Fölveszem, eközben tompán hallom, amint a tetőn megfordul az ágyú. A szívem a fejemben kezd lüktetni. Ők is felkapják a fülvédőjüket. Niki lenyom egy gombot a laptopon és durranást hallok.
Megfordulok. Látom, hogy a furgon lángokban állva gurul mögöttünk és szépen lassan kezd lemaradni.
- Nem lőttek ránk – nyugtázza Niki és leveszi a fülvédőt. – Kitalálod miért, Angéla?
- Nem tudom – felelem és előrefordulok.
- Mert megláttak téged. Nyilván azonnal felszólították a többieket, hogy túsz van nálunk.
- Szóval fedezéknek hoztatok?
- Nem ez volt cél.
- Hát mi? Megyünk egyáltalán valahová?
- Persze. Kirándulni.
Fél órán múlva elhagyjuk a veszélyzónát. Már elértük a pusztaságot. Niki a rácsok alatt betesz valamit egy fiókba és áttolja hozzám. Egy szürke tasak szívószállal. Azonnal kikapom onnan, mire visszahúzza a fiókot.
- Igyál szépen – mondja. – Tele van vitaminnal. Közben nézzél jobbra.
Arra fordulok és a távolban kerítéssel körbevett bázist pillantok meg. Egyszintes, fehér konténerházak sorakoznak egymás mellett. Rengeteg van, talán több száz, vagy még annál is több.
- Ez egy központi bázis? – kérdezem.
- Nem – feleli Niki. – Ez egy kolónia. A közelben lévő várost éppen újjáépítik. Az egykori lakosokat menekítettük ide. Egy egész század vigyáz rájuk, ami szerintem igen kevés, tekintve, hogy nincs messze a veszélyzónától.
- Nem néznek minket ellenségnek?
- Dehogy. Percekkel ezelőtt írtam nekik, hogy ne legyenek meglepve. És jól látják, hogy kik vagyunk.
- Értem. Szóval, az ott lévőket véditek. Aki pedig a kerítésen kívül van, és nem katona, az ellenség.
- Vág az eszed.
- Szóval, ezért jöttünk erre. Hogy megmutasd, milyen kis aranyosak vagytok.
- Ebben most éreztem némi gúnyt. Vagy tévedek?
Nem mondok semmit. Hátradőlök. Gergő odafordul Nikihez, aki a kígyó szemeivel figyel engem a tükrön keresztül.
- Beugorhatnánk – ajánlja fel a férfi. – Állítólag itt remek lángost lehet kapni.
- Megyünk tovább – mondja ki határozottan a nő, miközben le sem veszi rólam a hátborzongató szemeit.
- Jó, csak egy ötlet volt. Mi az irány?
- Az északi veszélyzóna.
Gergő szemei kikerekednek.
- Tessék? – kérdi.
- Jól hallottad, honvéd – feleli Niki határozottan.
- De meddig akarsz ott maradni?
- Reggelig.
- Mi? Reggelig? Öt percig is életveszélyes ott tartózkodni!
- Nem érdekel.
- Védtelenek leszünk!
- A határvonalán van egy viskó.
- Az se véd minket!
Mivel az én életem is veszélyben forog, közbeszólok.
- Miféle viskó? – kérdezem.
Niki felém pillant a tükörben.
- A viskó egy kis fekete épület – kezdi. - Hivatalosan menedéknek lett kitalálva, amíg az erősítés meg nem érkezik.
- De nem véd – mondom.
- De igen. Viszont egy több száz fős támadásra valóban nincs felkészülve.
Egy darabig értetlenül meredek rá. Gergő a fejét csóválja.
- Nem érjük meg a reggelt – mondja.
Niki megvonja a vállát.
- És? – kérdi. – Akkor mi van? Katonai tiszteletadás mellett temetnek el minket.
Közelebb hajolok a rácshoz.
- Miért csinálod ezt? – kérdezem. – Nekem akarsz bizonyítani?
- Pontosan – feleli a nő. – Megmutatom, milyen élete van egy katonának. Innentől fogva elkezdődik a megvilágosodásod. Minden kérdésedre megkapod a választ. És egyszer és mindenkorra, megérted, miért is harcolunk.
Ezután Niki szép lassan Gergő felé fordítja a fejét.
- Taposs bele – súgja. – Jobb, ha sötétedés előtt érünk oda. Akkor talán lesz húsz százalék esélyünk, hogy túléljük az éjszakát.

*

A fekete épület úgy néz ki, mint egy kisebb konténerház. Egy parabola antenna van a tetején sértetlenül. Egy kisebb tisztáson áll, teljesen védtelenül. Valóban veszélyes, mert még egy magamfajta amatőr is elintézheti. Itt tényleg nem húzzuk sokáig. Nemhogy a reggelt, de következő órát se érjük meg.
Gergő leparkol az épület előtt. Nagyjából el is takarja a terepjáróval. Niki nyújtózva száll ki belőle és mosolyogva szippant egy nagyot a friss erdei levegőből. Nem fél. Egyáltalán nem. Tényleg őrült.
- Angéla – szólít meg, amikor kiszállok. – Segíts Gergőnek bevinni az élelmeket. Mindent beviszünk, ami a kocsiban van.
- Rendben – felelem.
- Addig én átnézem a terepet a géppel. Szerintem nagyjából tízen figyelnek minket és csak azért nem támadtak még meg bennünket, mert te itt vagy. Ha úgy vesszük, akkor most te védesz minket.
- Csúcs.
A nő odalép hozzám és egyenesen a szemembe néz.
- Ez a katona egyik legfontosabb feladata – kezdi. – Védeni a társait. Nem csak magára gondol, vagy a civilekre. Mi egymásra a bízzuk az életünket. Egymást védjük a veszélytől. Most éppen a te feladatod, hogy megóvjad a kettőnk életét. Ha nem akarod, hogy Gergőt, vagy engem eltaláljon egy golyó, elkezdesz pakolni. Ne mernek tüzet nyitni. Pedig most is figyelnek minket.
- Téged takar a kocsi – mondom. – Engem és Gergőt nem.
Niki elmosolyodik.
- Akkor most védelmezd Gergőt – súgja. – Ahogyan ő is megtenné érted.
Hallom Csenge hangját a rádióból.
- Kezd szimpatikus lenni a lány – mondja.
- Igen, elég vagány – ismeri el Niki. – Mi a helyzet az időjárással?
- Nyugis, de hideg éjszaka várható.
- Rendben. Térj vissza a bázisra.
- De, Niki, ez nem jó ötlet.
- Ez parancs, őrvezető. Ha nem megyünk vissza, akkor te vagy a parancsnok.
- Értettem.
A rókára nézek. Retteg. A zsebembe teszem és segítek Gergőnek pakolni. Közben az erdőt figyelem. Mindegy egyes pillanatban felkészülök a legrosszabbra. Olyan félelmet érzek, mint még soha életemben.

folyt.köv.

2021. május 26-31.
Budapest