Nóri tudta, hogy valami nincs rendben körülötte. A munkahelyi parkoló mélygarázsában lépdelt kocsija felé, amikor egyre nagyobb vészjelzést küldött az agya. Próbálta betudni a túlóra utáni zavarodottságnak, ugyanakkor egész életében tisztában volt arról, hogy minden rossz érzése beigazolódik. Általában ezen a helyen a szokott rájönni, mit is felejtett el, bezárta-e az irodát, le adta-e a kulcsot, vagy kikapcsolta-e a gépét a hosszú hétvégére. De most egészen más dolog zavarta meg. Mintha valaki figyelné. Érezte ezt reggel is, amikor leparkolt itt.
    Csinos lány volt, hátközépig érő szőke hajjal és a formás fitnesslady alkattal, amit a jó fizetésből finanszírozott méregdrága bőrkabátja és feszülős nadrágja csak még jobban tudtára adta mindenkinek az épületben: ő bizony királynő a javából. Ennek ellenére semmi, de semmi önbizalma nem volt, továbbra is apró láncszemnek érezte magát, aki ha meghalna most, nem volna más, csupán egy megüresedett hely a multinál.
    Már látta a kocsiját. Nincs más dolga, csak bepattanni, gázt adni és elhúzni a helyről. Itt a hétvége, holnap kilencig alszik, tízig kávézik a teraszon, este meg várja a buli a barátaival, akik között embernek érzi magát egyszer a héten. Már ma inni fog, van otthon egy jó drága rosé, bevágja az egészet és úgy, mint a múltkor, az üres üveget széttöri a hűtőnek csapva, mint egy rocksztár a gitárját.
    Ekkor a világítás hirtelen a felére csökkent a garázsban. Néhány égő feladta. Nóri megdermedt, megállt egy pillanatra. Úgy döntött, ideje még jobban rákapcsolni. Amint a kocsijához ért, ami a félhomályban várta egyetlen menedékként, kezdett lenyugodni. Ekkor a motorháztető mögül felegyenesedett egy sziluett, ami határozottan megindult feléje.
    - Ki maga? – kérdezte a sikoltás határán.
    Az alak nem felelt, némán haladt felé. Nóri földbegyökerezett lábakkal figyelte, amint annak teljes alakja és arca szép lassan kirajzolódik, ahogy a fénybe ér. Fiatal, fekete hajú férfi volt, jóképű, de a tekintetéből semmi nem áradt, teljesen kifejezéstelen volt, akár egy gépé, vagy egy életnagyságú kirakatbábúé. Fekete síkabátot viselt, nem tűnt villanyszerelőnek, vagy effélének.
    - Mit akar? – tette fel a kérdést Nóri rémülten, majd hátrálni kezdett. Észrevette, hogy a férfi kezében van valami, aminek fanyele van. Egy szekerce emelkedett felé, az arc pedig gépiesen meredt rá, még csak nem is pislogott.
    Nóri felsikított, majd futásnak eredt, biztos tudatában annak, hogy esélye sincs megmenekülni. A lift felé vette az irányt, ami talán megvárta őt. A három ezüst ajtó annyira messze tűnt, talán oda se ér.
    Mikor odaért ütlegelni kezdte a hívógombokat. Megfordult és látta, ahogy a férfi szép, nyugodt léptekkel halad felé, akár egy horrorfilm sorozatgyilkosa, aki nagyon is biztos a dolgában. A szekercét úgy pörgette a kezében, mintha az csak egy fadarab lenne pusztán, közben le sem vette róla a szemét.
    Nóri mögött kinyílt a lift ajtó. Gyorsan beszállt és kétségbeesetten kutatott táskájában a belépő kártyájáért. A férfi egyre közelebb ért hozzá. Néhány lépés és ott fog állni előtte, akkor pedig vége mindennek. A kártya meglett, gyorsan becsipogott vele, azután megnyomta földszint gombját, az ajtó ekkor elkezdett bezárulni. Még látta, amint üldözője lassítani kezd, talán meg is állt.

*

    A liftben sem érezte magát biztonságban. Nóri tudta, hogy kártya kell a lépcsőházhoz is, de azzal a szekercével hamar el lehet intézni az ajtót. Az egyetlen reménye a biztonságiak voltak, akik közül ketten maradtak az épületben huszonnégy órás műszakban. Amint az ajtó kinyílik, a recepción fogja magát találni, ahol talán azok már mindent láttak a biztonsági kamerán keresztül.
    Az ajtó megnyílt, a fények felragyogtak, Nóri azonnal a recepcióhoz szaladt. A pultnál azonban nem ült senki. Pár perce, amikor indult a kocsijához, már akkor sem látta az őröket. Nyilván felmentek a felső szintekre portyázni, az éjszakai takarítókat ellenőrizni. A biztonsági rácsok le voltak engedve a kijárat előtt.
    Benézett a pult mögé. A két őr a földön feküdt. Az arcukat annyira elfedte a vér, hogy meg se lehetett volna állapítani, férfiak, vagy nők. Valaki alaposan széjjeltrancsírozta őket. Felsikoltott a rémülettől, s ugyanebben a pillanatban kinyílt a középső lift ajtaja és a síkabátos férfi állt benne a szekercével a kezében.
    Nóri azonnal megiramodott a másik oldalán lévő liftek mellé. Benyomta a hívógombot, szerencsére az azonnal kinyílt. Becsekkolt a kártyával, megnyomta nyolcadik emelet gombját. A gyilkos teljesen lazán haladt feléje, az arcán továbbra sem volt nyoma az érzelemnek. Az ajtók bezárultak és Nóri egy rövid időre biztonságba került. Nem tétovázott, előkapta a mobilját, tárcsázta a rendőrség számát. Egy kellemes férfihang jelentkezett a túloldalról, ami gépiesen várakozásra kérte őt, a térerő azonban csökkenni kezdett, majd végül a recsegés érthetetlenné tette.
    - A francba már! – káromkodott Nóri. Hát persze, gondolta magában, az épületben alig van térerő, mindenki a földszinti kijelölt a dohányzóhelyen, illetve a konyhákban szokott telefonálni.
    Ahogy az emeleteket számláló kijelzőt nézte, eszébe jutott, mennyire nagyobb biztonságban érezné magát, ha lenne egy pasija, akitől segítséget kérhetne, akitől esetleg el is tudna búcsúzni, ha ezt nem élheti túl. Az exbarátja jutott az eszébe, akit hónapokkal ezelőtt dobott ki, mert úgy érezte, a fiú hátráltatja a karrierje építésében. Miért kellett vele szakítani? Miért kell neki minduntalan osztályvezetőnek lennie? Így is átlag feletti fizetést kap, mégis otthon egy macska sem várja, az edzőteremben mindenkit leráz magáról, pedig mennyire jól jönne most egy menedék. Valaki, aki azonnal felveszi neki a telefont, ha hívja. Sírni tudott volna a gondolattól, mennyire magányosan fog most meghalni, csupán azért, mert mindig többet akar, olykor teljesen feleslegesen. Senki volt, senki maradt és most senkiként fog meghalni, a lelketlen főnökei minden bizonnyal öt percig fogják siratni őt, aztán rögtön az osztályt fogják félteni. 
    Ki lehet ez az őrült? Mi rosszat tett ő? Miért pont neki kell menekülni? Mit vétettek azok a szerencsétlen biztonságiak? Ki ez? Egy elbocsátott dolgozó, aki mindjárt fel is gyújtja az épületet? Voltak már kirúgott dolgozók, aki visszajöttek balhézni, az egyik esetben a pénzügyi osztály egyik volt dolgozója jött be és a recepción az iroda kulcsát kérő osztályvezetőt jó alaposan helyben hagyta. Senki se sajnálta azt a rohadt seggfejt, de mégis döbbenetes volt.
    A liftajtó kinyílt, Nóri pedig azonnal meghallotta a porszívó hangját. Az egyik éjszakai takarító srác fülében a fülhallgatóval porszívózta a szőnyegborítású padlót. Többször látta már a fiút, de ügyet sem vetett rá, most azonban ez az ember jelentette neki Isten harcos edzett angyalát.
    - Segítsen! – üvöltötte neki, miközben szaladt feléje. – Meg akarnak ölni!
    A fiú rémülten kapta ki a füléből a fülest.
    - Mi történt? – kérdezte.
    - Egy férfi meg akar ölni! Odalent a recepción megölte a biztonságiakat is!
    - Mi? Hogyan? Ki ez?
    - Nem tudom! Fene se tudja, de meg akar ölni! Kérem, figyeljen a liftre, amíg felhívom a rendőrséget!
    - Fegyvere van az ipsének?
    - Egy balta, vagy mi van nála!
    A srác ekkor előkapott egy pillangó kést.
    - Én kajak kinyírom, ha ez idejön! – mondta elszántan. – De remélem, nem valami vicc ez az egész!
    Ahogy ezt kimondta, a lift ajtaja megnyílt és a síkabátos férfi kirontott belőle egyenesen neki. A takarító ledöbbent, így esélye sem volt védekezni. Nóri végignézte, amint az őrült teljes erőből szerencsétlen srác fejébe állítja a szekercét, majd valami természetfeletti erővel könnyedén ki is húzza azt.
    A lány sikoltva szaladni kezdett a végeláthatatlan folyósón keresztül, ekkor már hallotta, hogy a férfi bakancsa is szaporán koppan a padlón. Nem érezte a telefont a kezében, nyilván elejtette. Itt a vég, itt fog meghalni, mindennek vége, sosem lett belőle senki és immár nem is lesz.
    Befordult a sarkon, ahol látta az út végét. A vezérigazgató irodája volt. A takarítók mindig megkapták a kulcsát, ami most ott volt a zárban. Az egyetlen esélye, ha bemenekül oda, onnan pedig telefonál a rendőrségnek. A diri mindenre gondolt, amikor elfoglalta a hájas seggével az irodát, az övé a legvastagabb ajtó, mivel betegesen rettegett attól, hogy egy nap mindenki fellázad ellene az épületben.
    Sikerült bemenekülnie oda, nyomban el is fordította a kulcsot. A gyilkos nekihuppant a vastag ajtónak. Nóri az ablakon át beszűrődő fényekkel átitatott félhomályban figyelte, miképp remeg meg az ajtó a szekerce csapódásaitól. Az asztalhoz sietett, a vonalas telefont felkapta és tárcsázta a rendőrséget. Nincs vonal. A telefon teljesen süket.
    - Mi a fasz van itt már? – üvöltötte.
    Kétségbeesetten kezdte kihúzogatni a fiókokat, hátha talál valami fegyvert, mint a filmeken. A szekerce éle már átütötte az ajtót. Nóri felkapott egy levélbontó kést, bár tudta, hogy ezzel az erővel egy tollat is felkaphatott volna, annyira nevetségesen esélytelen vele. A gyilkos nem állt le, mint egy gép, folyamatosan ütötte az ajtót. Úgy tűnt, az istennek sem fog leállni.
    - Miért akar megölni? – kiáltotta Nóri. – Mit ártottam magának? Miért én? Egy senki vagyok! Nagyobb büntetés lenne, ha életben hagyna!
    Végül eszébe jutott valami.
    - Ha abbahagyja, kinyitom az ajtót! – folytatta.
    Az ütések abban a pillanatban befejeződtek.

*

    Nóri elfordította a kulcsot.
    - Jöjjön be – mondta lemondó hangon. – Feladom.
    A férfi lenyomta a kilincset. A lány hátrálni kezdet. Teljesen megdöbbent ismét attól az arctól, ami továbbra mutatott semmilyen érzelmet. A legmeghökkentőbb számára mégis csak az volt, hogy a férfi nem is lihegett. Megállás nélkül verte az ajtót, de nem lihegett. Ez talán nem is ember, gondolta.
    - Árulja el, miért én? – tette fel neki a kérdést.
    Az nem felelt, csak őt bámulta. Nóri próbált keresni valami apró jelet, valami árulkodót a férfi tekintetében. Férfi? Ez még egy gyerek lehet, körülbelül húsz éves, ha nem kevesebb. Teljesen sima, szép arcbőre volt, gyönyörű vonásokkal, fekete haja szépen gondosan befésülve.
    Amikor Nóri elmosolyodott, annak az arca egy kicsit megrezzent. Ezt használta ki a lány és a nyakába szúrta a kést. A gyilkos hörögve zuhant a földre, mire ő futásnak eredt. Furamód most félt a legjobban, amikor sikerült megsebesítenie magát a gonoszt. A lift ajtajára koncentrált, oda kell érnie minél előbb. Ám a látótere egyre homályosabbá kezdett válni, a lihegésének hangja mélyebb lett, utána már csak a padló vészjósló közelségét látta, mielőtt minden elsötétült előtte.

*

    A kórházban ébredt. Odakintről fény szűrődött a be az üres kórteremben, ahol feküdt. Kicsit fájt feje. Megtapogatta, de nem talált kötést rajta. Elájulhatott a félelemtől. Valami rendszerszerű hangot hallott. Egy nő volt az tőle balra, kedvesen beszélt hozzá. Nála is fiatalabb lehetett, nővér egyenruha volt rajta.
    - Nagy hős lett magából – mondta az elismerően. – Pihenjen. Most már minden rendben. Visszakerült a méltó helyére az az állat.
    - Kicsoda? – kérdezte.
    - Aki megtámadta.
    - Ki volt az?
    - Most nem lényeg. Pihenjen. Nemsokára eljönnek kihallgatni magát.
    Nórin végigfutott a rémület.
    - Nem halt meg?
    A nővér megrázta a fejét.
    - Egy másik kórházban ápolják – felelte. – Túl van az életveszélyen. De szigorított őrizet alatt. Amint felépül, viszik vissza az elmegyógyintézetbe, ahonnan két hete megszökött. Most pihenjen. Adjak altatót?
    De Nórinak nem volt szüksége rá, ismét elsötétült előtte minden.

*

    Délután már a telefonjáról netezett. Az összes hírportál beszámolt az esetről. A cikkek felfedték előtte az üldözője kilétét.

Bachmann Viktor (25) két hete szökött meg a Szent Mihály Elmegyógyintézet szigorított körletéből, ahol a legveszélyesebb elmebetegeket tartják fogva. A fiatalember 15 éves kora óta sínylődött ott tizenegy ember megöléséért. Áldozatait válogatás nélkül szemelte ki és különös kegyetlenséggel végzett velük.

    Egy korábbi fényképen a tizenöt éves Viktort símaszkos egyenruhások kísérik a bíróságra. Itt még hosszú haja volt, az arca kisfiús és ahogyan tegnap este, ezen a képen sem mutatott semmilyen érzelmet.
    Nóri tudta, élete kétfelé szakadt. A gonosz arca előtti és utáni korszakra. A halállal találkozott tegnap este, aki miatt rá kellett döbbennie, eddig mennyire nem becsülte semmire sem az életét.


2018.november 1-2.
Dunakeszi  



II.
A GONOSZ SZEME


Nóri nem várta ezt a napot, azt kívánta, bárcsak valamilyen ürüggyel kibújhatott volna alóla. Két hónapja annak, hogy találkozott Bachmann Viktorral, azaz magával a Gonosszal, aki megpróbálta őt megölni egy szekercével. Megannyi álmatlan éjszaka, egy rettegéssel teli karácsony és szilveszter után, most ezen a napsütötte, ám csontig hatolóan hideg januári napon itt ül a bíróságon sértettként. Hamarosan újra látnia kell azt az arcot, ami miatt minden éjjel sikoltva riad fel, ami miatt gyógyszereken él, ami miatt égő lámpa mellett alszik párnája alatt egy késsel.
    Az ügyész éppen Viktor pszichiáterét hallgatta ki. Fiatalos, vonzó, agyonsminkelt negyvenes, fekete hajú, kreolbőrű nő, aki Dr. Mayer Annaként mutatkozott be. Nóri előtt igencsak ellentmondásos volt a nő jelleme, mivel bár kellemes, megnyugtató hangon beszélt, mégis érezni lehetett rajta az ellenszenvet, a szakmai önteltséget. Úgy védte a betegét, mintha az annak a tizennégy embernek, akit megölt, valójában csak virágot vitt volna. De a fiatal, jóképű ügyész kegyetlen volt, igyekezett megizzasztani a nőt:
    - Bachmann Viktorral folytatott kezelés tehát semmilyen eredményt nem hozott? – vetette oda neki. – Pontos diagnózist sem sikerült megállapítania a Szent Mihály Elmegyógyintézetben tíz év alatt.
- Laikus ember szemében, mint amilyen maga is, Viktor maga a megtestesült gonosz. – közölte higgadtan a pszichiáter.
    - Mellőzze a személyeskedést! – intette meg az idős bíró.
    - Elnézést – biccentett fagyosan az, majd folytatta az ügyész felé. – Viktor egy sérült fiatalember. A bűnügyi pszichológiai szakvélemény antiszociális személyiségzavar tüneteit mutatja, melyek közül…
    - Tehát szociopata - vágott közbe az ügyész.
    - Részben igen.
    - Hogy érti, hogy részben igen?
    - Viktor nyitott a világra, azonban a félelmei, az öngyűlölete rendre közé és a társadalom közé állnak. Egyedül velem hajlandó beszélni, nekem megnyílt és…
    - Így már érthető az elfogultsága a magyar kriminalisztika történetének talán legbrutálisabb sorozatgyilkosa iránt.
    - Orvos vagyok. Elfogulatlanul tekintek Bachmann Viktorra, mint betegre. Nem akarom, hogy egész életét fogságban töltse.
    - Inkább azért fog lobbizni, hogy mielőbb kiszabaduljon és újabb emberi életeket oltson ki hidegvérrel.
    - Én Viktort gyógyultan, egészségesen akarom elengedni.
    - Viktort egy jogi végzés engedheti szabadlábra. Maga megírhatja a szakvéleményt, melyet a bírósági tárgyalás vizsgál majd meg más szakorvosok bevonásával. – itt hagyott egy kis hatásszünetet és tanúk, majd az esküdtek felé fordult - Hamarosan visszavezetik az országba a halálbüntetést. – visszafordult az orvoshoz – Én kezdeményezni fogom, hogy Viktor legyen az első, aki megkapja méreginjekciót.
    A pszichiáternő látszólag elérzékenyült egy pillanatra, de összeszedte magát: - És maga vádol engem elfogultsággal.
    - Elfogult vagyok. – húzta ki magát büszkén az ügyész. – Egy ügyész, állampolgár, férj és apa, aki félti a jövő generációját az olyasfajta destruktív, veszélyes tényezőktől, mint a maga betege.
    - Süt magából a populizmus. Én pedig az ilyen bigott, egysíkú gondolkodású emberektől féltem azokat, akik nem az élet napos oldalán születtek.
    A bíró közbeszólt: - Megkérem az ügyész urat és a doktornőt, hogy a személyeskedést hagyják a tárgyalás végére.
    - Nincs több kérdésem bíró úr. – vonta meg a vállát az ügyész és visszaült a helyére.
    A védelem képviselője egy a bíróval egyidős, a hatvanas éveiben járó férfi volt.
    - Doktornő, hogyan szökött meg Viktor? – tette fel a kérdést.
    - Egy másik beteg, Suszter József, a költő, súlyosan megsebesített egy őrt, amikor az a cellájához vezette – felelte a nő - Az új őr nagyon hasonlított arra a néhai férfira, aki ellopta az ő versét. Ezután kinyitotta a cellákat. Ebben a zűrzavarban szökött meg Viktor.
    - Viktor korábban nem próbálkozott szökéssel?
    - Nem.
    - Akkor miért szökött meg végül?
    - A többi beteg üvöltése, beleértve Suszter úrét, megijesztette. A biztonsági kamera rögzítette az ijedt tekintetét. Pánikroham jött rá.
    - Viktor mivel foglalta el magát a tíz éves fogsága alatt?
    - A velem folytatott beszélgetések mellett rajongást véltem felfedezni benne az útikönyvek iránt.
    - Az útikönyvek iránt?
    - Igen. Viktor naphosszat nézegette főképp skandináv országok, mint például Norvégia festői tájairól a képeket.
    - Mi erről a véleménye?
    - Először azt gondoltam a szabadság iránti vágya végett nézegette a képeket, azonban a beszélgetéseink során rávilágított arra, hogy szeretne egy erdőben élni, egyedül, ahol nem bántja senki.
    - Ki bántja Viktort? Vagy ki bántotta őt?
    - Viktor szülei elváltak. Az alkoholista apja rendszeresen verte, az anyja pedig a mai napig prostituáltként keresi a kenyerét. Nővére és annak drogproblémákkal küzdő agresszív férje voltak a törvényes gyámjai. Viktort gyakran hagyták egyedül otthon büntetett előéletű nőkkel és férfiakkal. 
    - Köszönöm doktornő. Nincsen több kérdésem.
    - A tanú foglaljon helyet a védelem mellett – rendelte el a bíró.
    A pszichiáternő felállt és miközben a padsorok felé indult, Nóri felé lövellt egy megvető pillantást. Nóri legszívesebben megtépte volna az egoista némbert, aki úgy riszálta az amúgy formás fenekét, mintha ezzel is csak őt akarta volna idegesíteni.
    - Rónai úr? – pillantott a bíró a vád képviselőjére.
    A fiatal ügyész felállt. – A vád szólítja Bachmann Viktor vádlottat!
    Nóri gyomrát, mintha egy vizes rongy lenne, úgy facsarta meg valami hátborzongató erő, ami az ajtó mögül jött. Mikor az kinyílt, két fekete maszkos férfi kíséretében, kéz és lábbilincsbe verve lépett be Viktor. Az arca tökéletesen kifejezéstelen volt, érzelemnek, pláne a félelemnek, szégyennek nyoma sem volt rajta. A nyakán begyógyult a seb, amit Nóri a borítékbontó késsel ejtett rajta. Az elmegyógyintézet fehér kétrészes öltözetét hordta. Fekete haja frissen volt rövidre nyírva, az arca sima, vonásai továbbra is jóképű, sármos fiatalemberről árulkodtak, akinek nagy a zavar az agyában.
    Nóri próbált nem elájulni, amikor Viktor egyszer csak felé fordította tekintetét. Abban a tekintetben nyoma sem gyűlöletnek, vagy bármilyen ellenszenvnek, ugyanakkor ettől volt igazán félelmetes. Azokban a barna szemekben mintha folyamatosan villant volna valami ördögi szikra, valami istentelenül, határtalanul nagy gonoszság, ami ha tehetné, az egész világot felégetné apránként, élvezve minden sikolyt. Dr. Mayer Anna odasúgott a betegének valamit aggódó hangon, mire az biccentett.
    Viktor leült a bíró mellé az elkülönített vádlottak padjára, a két maszkos férfi pedig megállt mellette.
    - Öné a szó, Rónai úr! – szólította az ügyészt a bíró.
    Az ügyész stílusosan felállt begombolva méregdrága zakóját, megvető tekintetét le sem vette az őt teljesen közömbösen figyelő sorozatgyilkosról.
    - Nos, Bachmann úr, beszélgessünk – kezdte. – Amennyiben persze arra érdemesnek tart engem. Az orvosa szerint maga kész arra, hogy válaszoljon a kérdésekre, de amint látom, túl sokra nem fogunk jutni ma. Nem kétlem, hogy meg kell hosszabbítanunk a maga gyógyszeres kezelését a luxusnak számító Szent Mihály Elmegyógyintézetben, ahol a magyar adófizetők pénzén maga útikönyveket nézeget és várja a megfelelő pillanatot, hogy ismét megszökjön és gyilkoljon. A tavaly történt gyilkosságok miatt van most itt. Az előírt tárgyalás februárban lett volna, ahol az ön esetleges szabadlábra helyezéséről esett volna szó. Ám ön ismét gyilkolt. Kioltotta három ember életét, azután megpróbált megölni egy másikat. Megkérem, hogy válaszoljon arra a kérdésemre, miszerint mi késztette önt arra, hogy ismét életeket vegyen el?
    Viktor nem válaszolt. Ehelyett ismét Nóri felé fordult, aki legszívesebben odavágta volna a táskáját abba a tetszhalott tekintetbe. Az ügyész követte a sorozatgyilkos tekintetét, majd visszanézett rá.
    - Látom felismerte Palkovics Nórát. Esetleg szeretne valamit közölni vele? Azzal a nővel, aki megmenekült a maga karmaiból?
    Viktor visszafordult az ügyészhez.
    - Érti, amit mondok, Viktor? – faggatta tovább Rónai - Vagy kérdezzem az orvosát? Aki szerint sajnálnunk kéne magát? Mert maga csak egy sérült kisfiú, akit…
    - Ne beszéljen így a betegemmel! – kiáltott közbe a doktornő.
    - Ügyész úr, figyelmeztetem – adott helyt a bíró.
    - Elnézést – nyugtázta gúnyosan az ügyész.
    Ekkor Viktor lehajtotta a fejét és dünnyögött valamit. Alig volt kivehető, de mintha egy rövid mondat lett volna. Nóri szíve a fejében lüktetett, de előrébb hajolt, hátha megismétli a vádlott. Rónai is megfeszült, ki lépett asztal mögül és megindult a vádlottak padja felé kíváncsian.
    - Mondott valamit? – tette fel Rónai a kérdést.
    - Ne közelítsen a vádlotthoz! – parancsolt rá az egyik maszkos.
    - Mondott valamit?
    - Ne közelítsen!
    - Bachmann úr, mit mondott? Valamit esetleg el akar mondani nekünk?
    Viktor lehajtott fejjel ismét mormolt valamit. Rónai már pár centire volt előtte, de nem hallotta. Az egyik maszkos férfi megindult az ügyész felé, hogy visszatartsa, de az hajthatatlan volt.
    - Mit mondott? – tette fel a kérdést újra.
    - Forduljon vissza, uram! – parancsoltak rá újra.
    Ebben a pillanatban Viktor felpattant és valami természetfeletti gyorsasággal Rónai nyaka köré tekerte a bilincs láncát, aztán teljes erőből az asztalba verte újra meg újra. Az őrzői megragadták a megvadult gyilkost és próbálták kiszabadítani a kiáltozó az ügyészt. A teremben többen kiáltozni, sikongatni kezdtek. Nóri azonban sokkot kapott, egyszerűen nem volt ereje megszólalni sem, lelki szemei előtt már látta amint ez az elmebeteg őt is elkapja mindjárt, miközben mindenki tétlenül üldögél majd a terembe. Az orvosnő is odaszaladt és próbálta nyugtatni Viktort.
    - Viktor hagyd abba! – kiáltotta. – Engedd el őt!
    Végül a maszkosoknak sikerült kiszabadítaniuk a vérzőfejű ügyészt a szorításból, de a megvadult szociopata tovább hadonászott utána. Az arcán megjelentek a gyűlölet és téboly jelei, ami a sokkolótól kétségbeesett fintorrá váltak. A földre zuhant, remegés jött rá, a könnyei a nyálával együtt patakokban folytak.
    - Lépjenek hátrébb! – kiáltott rá az őrökre a doktornő. – Takarodjanak hátrébb!
    A terem biztonsági szolgálatának egyik tagja lefogta a pszichiátert és visszahúzta a padsorokhoz.
    Viktor és Nóri tekintete ekkor újra találkozott. A lány most már diadalmasan próbálta magába szívni a képet, amin az egykoron őt üldöző gyilkos arca sírásra görbül, majd heves zokogó rohamba vált át. A hangos zokogás, melyet üvöltés váltott fel mindenkit túlharsogott a tárgyalóteremben.
    - Szenvedj csak, te szemétláda! – súgta felé.
    Mintha az meghallotta volna a lányt, vagy leolvasta volna a szájáról, még hangosabban üvöltött.

*

    Az ülést elnapolták, Viktort elájult egy idő után, hordágyon vitték ki a teremből, az ügyészt is sürgősen kórházba szállították. A tévések szinte ujjongtak, mekkora sztorit rögzítettek, többen is telefonnal rögzítették az eseményeket.
    Nóri a kocsiban benyelt két Xanaxot, aztán rágyújtott. Kezei remegtek a kormányon, nem mert elindulni sem, de maradni sem akart a bíróság előtt. Nem nyugtatta meg túlságosan a földön zokogó Viktor képe. Inkább látná holtan azt a vadállatot. Biztosan arra a jelöltre fog szavazni, aki vissza akarja vezetni a halálbüntetést. Ott akar lenni, amikor ez az őrült megkapja a magáét. Valahogy csak sikerül elérni, hogy büntethetőnek minősítsék. Ő pedig ott lesz, amikor ez kileheli a lelkét.

*

    Hideg éjszaka.
    A Szent Mihály Elmegyógyintézet a budai hegyekben állt erdőkkel körülölelve. A veszélyes betegek szigorított körlete csendes volt odabent, valakiben az altató dolgozott, valakiben fáradtság, ám egy cellában a gondolatok dolgoztak. Kintről az udvar villanyoszlopainak fényei szűrődtek be apró sugárban abba kis lyukba.
    Viktor az ajtónál állt, ahol a fény megvilágította a szemeit. Mosolygott. Minden a tervei szerint haladnak. Meg fog szökni újra, de most már nem kapják el. Nem fog hibázni. Végezetül pedig, Nórival fog először végezni. Pontot fog tenni az i-re, utána jöhet a többi. Mosolya egyre szélesebb lett.


2018. november 17.
Dunakeszi













III.
ÉJJELI LÁTOGATÁS


22:13
    A márciusi éjjel ugyanolyan volt, mint a többi a Szent Mihály Elmegyógyintézetben. A betegek túlnyomórésze mélyen aludt a gyógyszerektől, míg néhányan huhogtak, vihogtak, vagy éppen sutyorogtak valamit.
    András, az éjjeli műszakot átvevő őr belépett a szigorított körletbe. A szokásos óránkénti köröket kötelezően meg kell tennie a körfolyosós részlegben, betekingetve ellenőrzésképp a cellaajtók üvegablakán. Nap mint nap találkozott ezekkel az őrültekkel, a nappalos műszakban neki kell társaival kivinni őket az udvarra, ahol tetőtől talpig megbilincselve sétáltatják őket pórázon. A jó fizetés tartotta csak itt, bár az sem fogja már sokáig, úgy érezte. Ahogy most be-benézegetett az üvegablakokon, ellenőrizve egy-egy társadalomra különösen veszélyes embert, felötlött benne a gondolat, miszerint nagy szolgálatot tennének az állampolgároknak, ha ezeket eltüzelnék valahol. Napról napra egyre jobban gyűlölte őket.
    Félt tőlük. A legjobban pedig a következő cellaajtó mögötti rémtől félt. Miatta többször is többször verejtékezve ébredt fel egy szörnyűséges álomból. Az ajtó alatti táblára írt neve fekete nyomtatott betűkkel tizenegy éve változatlanul állt: Bachmann Viktor. Nappal akárhányszor benézett ezen az üvegen át, Viktor már figyelte őt. Egyenesen a szemébe nézett azokkal az ördögi szemekkel. András mindig állta bármelyik őrült tekintetét, de attól a tetszhalott, kifejezéstelen, kiszámíthatatlan tekintettől teljes megbénult és képtelen volt belenézni két másodpercnél hosszabb ideig. Az egyik esetben azonban, amikor az ajtóhoz ért, Viktor az üvegre tapadt arccal bámult rá hosszan, összehúzva szemöldökeit, a legmélyebb gyűlölettel.
    Ám most, ahogy benézett az üvegen, azt hitte menten elájul. Viktor ágya üres volt. András szíve az agyában kezdett el lüktetni. Kétségbeesetten nézett körbe a cellában az üvegen keresztül, majd végül megpillantotta őt. A földön hevert a félhomályban, embriópózba kuporodva és remegett, a szájából pedig hab szivárgott. András rögvest előkapta a rádióját.
    - Azonnal kérek egy ápolót a szigorított körletbe! – mondta a diszpécsernek. – Bachmann Viktor valami rohamot kapott! Ismétlem, azonnal kérek egy ápolót a szigorított körletbe! Bachmann Viktorhoz!
    - Máris küldjük! – jött a válasz.
    András figyelte, ahogy az a szörnyeteg odabent egyre hevesebben remeg. Tiszta szívből remélte, hogy végre megdöglik ez a rohadék.

*

    2:59
3:00
Nóri a dolgozószobában virrasztott. Péntek éjjel – vagyis már szombat – és ismét egyedül a nagy házban. A kezében a cigaretta már végigégett, a pohár borhoz még hozzá se nyúlt. Vajon képes lesz valaha emberi kapcsolatra? Bízni fog valakiben? Egy hete randizott valakivel egy társkereső oldalról, de hiába tetszett neki az a sármos zenész, valahogy Viktor arcát vélte látni benne. A randevú kellős közepéről felállt a pub asztalától és padlógázzal hajtott hazáig, ahol aztán ismét a fenekére vert egy üveg rosénak.
    Egész testében összerezzent, amikor megcsörrent a mobiltelefonja. Elnyomta a cigit, rágyújtott egy újra. Nem akarta felvenni. A gondolattól, hogy hátha az exbarátja van a vonal túlsó végén, odapillantott. A nővére volt, Barbi. Ilyenkor? Mit akarhat? Megint összeveszett a férjével? Felvette.
    - Mond – szólt bele unottan.
    - Jesszusom, Nóri, de jó, hogy élsz! –zokogott bele a telefonba a nővér. – Most indulunk Mátéval érted!
    - Mi történt?
    - Te nem láttad a híreket? Viktor megszökött ma éjjel!
    Nórival megfordult világ. Felpattant és ösztönösen az ablakhoz szaladt, kinézett, de az utcán nem látott senkit.
    - Megölt két ápolót és állítólag egy mentőautóval szökött meg!
    - Ezt nem hiszem el! Ez nem lehet igaz! Merre vagytok?
    - Még Fóton, de nagyon sietünk! Hívd ki a rendőröket!
    - Ne gyertek ide! Most beszállok a kocsiba és elmegyek az őrsre.
    - Siess! Nóri! Siess!
    - Indulok! – nyugtázta és kinyomta a telefont.
    Tudta, hogy el fog jönni ez a pillanat. Szaporán verő szívvel szaladt be a hálószobába. Az éjjeliszekrény fiókjából elővette a kézifegyverét, gyorsan kibiztosította. Egy nyomozó tanította meg hogyan kell használni. Akkortájt úgy érezte, bármikor képes lenne kiüríteni a tárat Viktorra, azonban most elhagyta minden ereje. Szinte tudta, hogy a golyók el se jutnának a gonosz testéig, akárcsak álmában. Hirtelen ugyanazt az elhagyatottságot kellett éreznie, mint a volt munkahelyén, ahol először támadta meg ez az őrült. A magányosság érzése, a sehova sem és senkihez se tartozás érzése. Védtelen puhatestűnek érezte magát, aki ismét a halál kapujába tévedt.
    Felkapcsolta a lámpát a felső szinten és ahogy indult volna lefelé a lépcsőn, üvegcsörömpölést hallott. Megállt. Valaki betört lent egy ablakot a nappaliban. Itt van. Sikoltani akart, de inkább fülelt. Hosszú csend következett, miközben szép lassan felemelte a pisztolyt, célra tartva a lépcső felé. Amint megjelenik, leszedi.
    Lépteket hallott. Nyugodt, határozott léptek. Egy férfié. Erősen koppantak a padlón. Egyre erősödtek. Nóri próbálta kiszámítani, merre lehet a látogatója. A hűtőszekrény ajtaját hallotta kinyílni. A konyhában van. Csend. Az ajtó becsukódott. Ismét csend. Egy fiók kinyílt. Csörömpölések. A késeket nézi. A fiók becsukódik. Éles hang. Megtalálta a séfkést a mosogató mellett. Nóri szemeiből könnyek buggyantak ki, egész testében remegni kezdett. Nem fogja tudni megtenni.
    Ismét léptek. Hirtelen tompulnak. A szőnyeg. A nappaliban jár. Csend. Ekkor egy óriási zajtól Nóri felsikított. Az alak odalent bekapcsolta a rádiót, ahonnan az éjszakai deephouse maximális hangerővel bömbölt. A monoton ütem és egy nő éneke zengte be a házat.
    Nóri beütötte a mobiljába a segélyhívót és hagyta csörögni, eközben szépen lassan letette a földre, le sem véve a szemét a lépcsőről. A mellette lévő ablakra nézett. Ki kellene ott másznia. Az eresz csövén gyorsan leereszkedik. Ez pedig, ha ott felbukkan, azonnal lelövi. Biztos menni fog neki, reflexből meghúzza a ravaszt és elintézi ezt a szemetet. A lépcsők a felé nézett, majd az ablakra. Gyorsan ki kell nyitnia az ablakot és indulni. Lent csak ki kell szaladnia az utcára.
    Odasietett az ablakhoz, kinyitotta és röpke pillanatra meglátta Viktor arcát közelről, majd villanó ököl a földre terítette. A pisztoly kiesett a kezéből.
Viktor egyensúlyozva bemászott az ablakon. Mentős egyenruha volt rajta. Nóri ismét megpillantotta a gonosz arcát, aki azzal a kifejezéstelen, tetszhalott tekintettel meredt rá. A pisztoly ott hevert annak lábánál.
*

    3:14
    Viktor elővette az övcsatja mögül a séfkést és nekiszaladt Nórinak, akinek esélye sem volt felpattanni és leszaladni a lépcsőn. De a reflex dolgozott. Beletaposott támadója térdeibe, amivel kigáncsolta, mire az arccal előrezuhant, pontosan mellé, de a kést nem ejtette el. Nóri kihasználva a helyzetet, elkezdte ütlegelni annak fejét. Viktor felpattant, magával húzva a lányt és a falhoz vágta őt.
    Nóri orra vérezni kezdett, eközben Viktor megragadta a hajánál fogva, de ő hátrarúgott annak ágyékába, amitől az hátratántorodott elengedve őt. Épp meg akart volna fordulni, hogy megkeresse gyorsan a pisztolyát, ám egy erős kar fojtószorításába került. Ez a rém végül elkapta őt, hallotta, ahogyan liheg, miközben átkarolva fojtogatta. Nóri kétségbeesetten próbálta szétkarmolni az őt szorító kart, de olyan vastag volt az egyenruha, hogy mindez hasztalan volt. Látta, ahogyan közeledik felé a séfkés éle. Egyenesen a szeme felé. Szép lassan fog végezni vele ez az állat. Esélye sem volt.
    Ekkor hatalmas düh lett úrrá rajta. Eszméletlen harag, amitől ez a szörnyeteg összecsinálná magát rémületében. Felemelte a lábát, a talpát gyorsan a falhoz tapasztotta és a maradék levegőjével odaszisszent Viktornak:
    - Remélem, tudsz repülni, te köcsög!
    Elrúgta magát a faltól teljes erővel, amitől mindketten hátratántorodtak, kitörve a fakorlátot. A kés valahol egy felső lépcsőfokon landolt, ők pedig a fordulónál.

*

    3:15
    Nóri Viktorra zuhant. Pár másodpercig próbálta felfogni, mi is történt vele, azután gyorsan felpattant. A gonosz mozdulatlanul feküdt, behunyt szemmel. Ő lassan hátrálni kezdett, érezve, hogy az mindjárt magához tér. Valamiért nem volt képes elszaladni, nem mert hátat fordítani neki. Megtörölte a vérző orrát és szépen lassan kezdett lépdelni lefelé a lépcsőn. A zene egyre erősebbé vált, ahogy egyre lejjebb ért.
    Viktor ekkor hirtelen felpattant és nekirontott. Ő egy ütéssel megtántorította, de az mintha alig érezte volna meg, rögvest visszaütött, amitől ő lezuhant a konyha kövére, ahol fejjel nekicsúszott az asztal sarkának.
    A gonosz indult meg feléje lassú, határozott léptekkel. Azonban a kifejezéstelen arcot felváltotta a mélységes, tébolyult gyűlölet. Barna szemeit ijesztően meresztette rá, vérző száját úgy vicsorította, mintha most elevenen akarná felfalni őt.


2019. március 27.
Dunakeszi












IV.
A GONOSZ ELSZABADUL


Nóri magatehetetlenül feküdt a földön, miközben Viktor a tébolytól vicsorogva közelített felé. A lány félelmét elnyomta az a tudat, hogy bár a halál kapujában van és rövid élete csúfos véget fog érni, de legalább egyszer és mindenkorra befejeződik a mindennapos rettegés, a rémálmok korszaka.
    Ekkora váratlanul fények heves villódzásai szűrődtek be a konyha ablakán, melyektől Viktor is hunyorogni kezdett. A kék-vörös színekből a gonosz rögtön levonta a következtetést: a rendőrök megérkeztek. Arcáról természetellenes gyorsasággal lefagyott az őrület és visszatért a tetszhalott, kifejezéstelen arc. Barna szemében a gyűlölettel teli lángot felváltotta az üresség, mintha csak robot-pilóta üzemmódba kapcsolt volna át. Pár másodpercig még figyelte a földön fekvő lányt, azután a hátsó kertbe vezető üvegajtó felé szaladt.
    Nóri üvölteni akart utána, mi több, a nyomába akart eredni, végezni akart vele, ám teljesen kifogyott az erőből. A rendőrök berúgták az ajtót, ketten a kert felé vették az irányt, mert látni vélték Viktort átmászni a kerítésen a szomszéd kertbe. Az egyik rendőrnő felsegítette Nórit, beszélt hozzá, de ő képtelen volt válaszolni. Nem is fogta fel mit mond neki.
    Nem sokkal később – meg se tudta állapítani mikor – már a mentőautóban feküdt. Egészen addig figyelte rémülten a mentős egyenruhát viselő férfit, amíg nővére, Barbi fölé nem hajolt. A szoli-barna szőke nő, könnyes szemekkel nézett le rá, miközben valamit mondott neki. Csak a saját hangját hallotta, ahogy egyre elkeseredettebben, egyre erőtlenebbül ismétli ugyanazt a mondatot:
    - Nem tudtam megölni. Nem tudtam megölni.
    Ekkor elkapott a nővére mondatából néhány foszlányt: - Nem menekül, Nóri! El fogják kapni! Esélye sincs!
    - Nem tudtam megölni – ismételgette a tovább, amíg a nyugtató, amit valaki eközben beadott neki, álomba nem ringatta.

*
   
    Vince, az éjszakai keménylegény a főút mentén parkolt le kocsijával. Egy árva autó se közlekedett hajnali négykor az erdőt kettészelő úton. Ideális alkalom nyílt arra, hogy új csaját, Klaudiát alaposan lerendezze. A tökéletes testű, agyonsminkelt csini csaj, akit egy pláza ruhaboltjában szedett fel, már igencsak felszabadultan markolászta férfiasságát út közben, ezért hát muszáj volt megállnia.
    Miközben hevesen smároltak és taperolták egymást, Klaudia egy koppanást hallott a mellette lévő ajtónál.
    - Mi volt ez? – fordult az ajtó felé, az ablakból senkit se látott, csak a fenyőfákat a villanypóznák fényében.
    - Biztos egy köcsög mókus – vonta meg vállát Vince és a lány haját megmarkolva visszahúzta őt szájához.
    Ekkor az ő oldalán is koppant valami. Először ügyet sem vetett rá, minden porcikájával a „mai ribancra” koncentrált, aki most egy fekete hajú, holnap pedig egy vöröset kell összeszednie. Egy újabb koppanás, azonban kizökkentette az előjátékból. Az ajtó ablaka felé fordult, ahol megpillantott egy egyenruhát. Egy picit hátrahőkölt, mert azt hitte rendőr, még Klaudia is, akinek szíve egyre hevesebben kezdett verni. Egy egész hétvégére való kokain van náluk, ha ez megtalálja, nekik annyi. Vince azonban – ha az arcát nem is látta – megállapította, hogy ez a fickó nem rendőr, hanem egy mentős, felismerte az egyenruhát, gyakran látott ilyet a kerületében.
    - Hé, haver, mit keresel erre? – kérdezte ingerülten, miközben húzta le az ablakot. – A mentősök már ide járnak gumit osztogatni? Nem tűnik gombásnak a csaj, ne aggódjál! Vagy kukkolni jársz?
    Amikor kihajolt az ablakon, még magán is meglepődött, mennyire hatalmába kerítette a félelem. Egy vérző szájú, teljesen kifejezéstelen tekintetű fiatal srácot látott, akit körülbelül húszévesnek saccolt így hirtelen. Volt valami dermesztően ördögi azokban a szemekben, melyekkel úgy meredt rá, mint valami próbababa. Igyekezett erőt venni magán és visszanyerni azt a vagány, félelmet nem ismerő, balhés énjét.
    - Kattant vagy, öreg? – kérdezte tőle. – Na, húzzál innen, mert péppé zúzom a képedet!
    Az egyenruhásnak a szeme se rebbent, továbbra is farkasszemet nézett vele.
    - Most azt akarod, hogy kiszálljak? – förmedt rá Vince ismét. – Húzz el! Nem mondom többször, csicskagyerek!
    De az csak továbbra is őt bámulta, kifejezéstelenül. Vince agyán egy pillanatig végigfutott a gondolat, hogy ez talán nem is ember, hanem ideállítottak egy bábut a haverjai, csak úgy, viccből. Ám amikor megmozdult, már tudta, hogy nem egy báb. Egy villanás volt az egész, hallotta, amint valami az aszfaltra fröccsen, majd éles fájdalmat érzett a torkán. Aztán látta a véres kést a mentős kezében.
    Klaudia a kést látva felsikoltott, eközben Viktor kinyitotta az ajtót, az útra rántotta a saját vérében fuldokló Vincét.
A lány ekkor meglátta a támadójuk arcát és lefagyott a rémülettől. Ki akarta nyitni az ajtót, hogy aztán kifusson a világból is, ám az megfogta őt a hajánál fogva és kihúzta a kocsiból, ahol egy hirtelen mozdulattal szíven szúrta. Rögvest elnémult és csak könnyes, rémült szemekkel meredt rá, míg el nem sötétült előtte a világ.

*
   
    Viktor felvette Vincze bőrkabátját, izompólóját és a farmerját, utána az egyik fa mögé, Klaudia holtteste mellé húzta őt is. A levetett mentős ruhát egyszerűen csak rájuk hajította laza mozdulattal. Utána beszállt a kocsiba, beindította és elhajtott az éjszakába.

*

    - Nóri! – hallotta az ismerős hangot – Nórika!
    Mikor Nóri kinyitotta a szemét, Barbi arcát látta ismét. Már nem a mentőben van, hanem a kórházban. Ugyanabban, mint tavaly novemberben, amikor Viktor először támadta meg. Felismerte a kórtermet, talán ugyanebben feküdt akkor. Most is reggel van. Azóta vált ketté az élete és mindezt annak a rohadéknak köszönheti.
    Barbi a karját simogatta.
    - Annyira örülök, hogy élsz! – mondta a nővére.
    - Viktort elkapták? – kérdezte tőle.
    - Sajnos még nem. Még keresik. De ne aggódj, két rendőr is itt ül az ajtónál és még egy kapunál.
    - Tőle nem véd meg senki.
    - Dehogynem, kicsikém, itt vagyok én is. Én aztán darabokra szaggatom, ha ide mer jönni.
    - Itt voltál egész éjjel?
    - Igen. Mátét hazaküldtem, pedig maradni akart. De hát tudod, milyen, elkezdte szidni a zsarukat, amiért hagyták ezt megszökni és most meg nem is találják.
    - Nem az ő hibájuk. Kimegyünk cigizni?
    - Azt mondták, feküdnöd kell.
    - Nem rokkantam le! – csattant fel Nóri és már kelt is ki az ágyból. – Egy rohadt cigi kell, basszus!
    - Jól van, menjünk.
    Nóri majd megfagyott odakint a köntösben, közben egyik cigiről a másikra gyújtott. Az egyik rendőr mögöttük lépdelt, ami veszettül idegesítette őt. Legszívesebben felkapott volna egy követ és hozzá vágta volna.
    - Tudod, mi a legfélelmetesebb az egészben? – tette fel a költői kérdést Barbinak.
    - Mi?
    - Hogy semmi életem nincs.
    - Amiken keresztül mentél, hát, ne csodálkozz. Ez mind emiatt a szemét gyilkos miatt van.
    - Nem. Már ő előtte elkezdődött.
    - De micsoda?
    - Kiégtem, Barbi. Kiégtem már évekkel ezelőtt. Mindig csak a munka, a hajtás, a karrier állt első helyen. Észre se vettem, mi zajlik körülöttem. Nem láttam a fától az erdőt. A kapcsolataim is csak szexről szóltak, meg a piálásról. Semmi érzelem, semmi szeretet. Kihasználtam mindenkit.
    - Dehogyis! Fiatal vagy még, ahogy én is. Azt hiszed, más nem ezt csinálja huszonnyolc évesen?
    - Senki vagyok, érted? Huszonnyolc vagyok és kajak egy senki. Tavaly döbbentem rá, hogy ha Viktor megöl, akkor csak egy megüresedett hely lennék egy multinál. Semmi több. Egy lehúzott trutymó.
    - Ezt most fejezd be, vagy nyakon váglak!
    - De ez az igazság!
    Barbi a huga elé állt. Legszívesebben lekevert volna egyet Nórinak, de inkább maradt érvelésnél.
    - És én mi vagyok szerinted? – tett fel most ő egy költői kérdést – Harminc vagyok, egy se veled, se nélküled kapcsolatban évek óta. Ja, a munkámról ne is beszéljünk. Egy dohányboltba dolgozok a gettó kellős közepén, miközben anya és apa, na meg te is diplomásak vagytok. Te vagy senki? A közgazdász, vagy mi tököm, diplomáddal? A házaddal, amit a saját pénzedből vettél? Ha Máté nem keresne jól a sofőrködéssel, nem lenne meg ez a jó lakásunk se.
    - Hagyd ezt, Barbi. Ez baromság.
    - Nem az. A húgom vagy. A mindenem. Emlékszel, amikor kivertem egy fogát annak a srácnak, aki cukkolt téged a gimiben?
    Nóri végre elmosolyodott. – Attól fogva senki se kötött belém.
    - Na, látod. Mindig is szívem csücske voltál. És felnéztem rád, mert minden voltál, ami én nem.
    - Nekem meg te voltál a példaképem. Az erős csaj, aki sose félt senkitől. Aki tök jó ruhákat varrt nekem.
    Barbi szeméből előbuggyant egy könnycsepp és átölelte a húgát.
    - Nem hagyom most se, hogy bántsanak – mondta Nórinak. - Rendben, tökfej? Kitaposom a belét mindenkinek, aki akár csúnyán is mer rád nézni.
    - Rendben, csokibaba. Köszönöm.
    - Ne köszönd, ez a nővérek dolga.

*

Viktor lefékezett egy külvárosi éjjel-nappali bolt előtt. Kiszállt a kocsiból, a Vincétől lopott drága cipő nagyott koppant az aszfalton, ahogy kilépett vele. Körbenézett a négyemeletes lakóházakkal zsúfolt környéken. Kilenc óra van, alig-alig mászkálnak emberek. Egy anyuka babakocsit tol, egy idős néni tömött szatyrokkal a kezében egyensúlyoz, kis híján el is esik a mellette egy gördeszkával elszáguldó srác miatt. Egy lány headsettel fülében, fenekét riszálva sétál egy buszmegállóba.
    Minden csendes, nyugodt, sehol egy rendőr, nyugtázta magában. Belépett az éjjel-nappaliba. A testes, eladó férfi azonnal köszönt neki kedvesen, de ő oda se figyelt rá, még arra sem, amikor az halkan le is bunkózta. Elvett egy kosarat és elkezdte beledobálni csokikat, anélkül, hogy tanulmányozta volna a márkát és az ízeket. A hűtőből kivett egy kétliteres kólát. A konzervek közül beledobott a kosárba két sóletet, meg egy fakanalat. Ahogy haladt a pénztár felé, kinézett az üzlet üvegablakán és a környéket tanulmányozta. Minden tiszta. Senki se jön errefelé. Levett az egyik polcról egy befőttesüveget és amint az eladóhoz ért, teljes erővel fejbe dobta vele. Az üveg széttört a szerencsétlen férfi fején, aki nyomban össze is esett. Olyan gyorsan történt, hogy az talán fel sem fogta az egészet.
    Viktor ezután belépett a pult mögé, kinyitotta a pénztárgépet, a bőrkabátja zsebébe dugta az összes papírpénzt. A zsákmányait belerakta gondosan egy szatyorba, és mint aki jól végezte dolgát, kisétált az üzletből.
    Elvezetett egészen Szentendréig, ahol egy erdős területen, befalta az egyik sóletet, meg két csokit, leöblítette reggelit a kólásüveg felével. Egy órát aludt, aztán felébredt az eső kopogására. Beindította a kocsit és Budapest felé vette az irányt. Tudta, hogy ott vadásznak rá a legjobban, azonban egy cseppet sem érdekelte.

*

    Az eső elállt, amikor Viktor megállt Békásmegyernél a lakótelepen. Várt. Fél órán keresztül mozdulatlanul szobrozott a volán mögött. Kisvártatva előkerült egy lány, a járdán közelített felé. Egy fekete hajú, huszonéves fiatal. Kissé kómásan, talán egy cseppet másnaposan lépkedett. Fekete bőrkabátot viselt, hasonlót, mint Nóri azon a novemberi éjszakán.
    Viktor elővette a kést. Körbenézett az utcában. Senki. Kiszállt kocsiból. Le sem vette a szemét a lányról. Az észrevette, hogy bámulja őt, mert egy röpke másodpercre felé pillantott, utána egy kicsit zavartan jobban rákapcsolt, szinte szaladni kezdett a tekintetétől. Viktor indult volna utána, azonban egy közeledő autó zaja megállította. Visszaszállt a kocsiba. Ahogy sejtette, egy rendőrautó haladt el mellette. A benne ülő két járőr viszont felé sem nézett. Ennek ellenére Viktor inkább feladta a zsákmányt. Vár rá az éjjel, amikor utat engedhet az ösztönének.
    Sátáni mosolyra görbült a szája.

2019. július 8-10.
Dunakeszi









V.
KÖZELEG AZ ÉJ


Valahol egy eldugott külvárosi kerületben két fenegyerek, Gergő és Miki már órák óta figyelte az elhagyatott szuperkocsit. Ha valamiben mind a ketten profik voltak, az a rablás. Legyen az bármi, ami mozdítható, nekik nem okoz gondot megfújni. Általában bringákat, pénztárcákat lopnak, azonban egy-egy alkalommal a kocsikra is lecsapnak. Ez a fekete verda szinte felkínálta magát nekik, ahogy ott állt egyedüli kocsiként az omladozó házak, az örökre bezárt boltok közelében.
    Fényes nappal volt, de a falfirkákkal teli, elhagyatott környéken egy lélek sem járt abban az időben. Gergő kacsintott a kapucnija alól társának, aztán futólépésben megközelítették a járművet. A szokásos harci felállásban fognak dolgozni, míg Gergő feltöri a kocsit, addig Miki őt fedezve figyeli a környéket. Azonban mindketten ledöbbentek, amikor megpillantották, hogy a vezetőfülke melletti ajtó nincs rendesen becsukva. Egymásra néztek. Gergő nagy levegőt vett és kinyitotta az ajtót. Se riasztó, se semmi. Két lehetőség tűnt valószínűnek. Ez a valaki vagy piszkosul hülye, vagy egyszerűen nincs semmilyen félnivalója a környéken.
    Halk neszt hallottak maguk mögött. Azonnal megfordultak. Gergő egy villanásra még látta a fekete bőrkabátos alakot, majd elsötétült előtte a világ. Mikinek földbe gyökerezett a lába a látványtól. A bőrkabátos fiatal férfi egy séfkést döfött barátja szemébe, még jól meg is forgatta, miközben az arca meg se rezdült, még csak nem is lihegett, semmi. El akart futni éppen, amikor a gyilkos lassan feléje fordult. Teljesen fapofa volt az ürge, mintha nem is élne, viszont a szemei úgy csillogtak, akár egy vicsorgó farkasnak. Hirtelen, valami emberfeletti gyorsasággal verte orrba Mikit, aki a földre került.
    Viktor kihúzta Gergő szeméből a kést, amitől a holttest nagy puffanással földet ért. Odalépett a földön heverő Mikihez. A vérző orrú rosszfiú védekezően tartotta maga elé a kezét, szemeiből könnyek buggyantak ki.
    - Kérlek, haver, ne bánts! – könyörgött. – Nem akartuk ellopni a kocsidat! Kérlek, hagyj elmenni!
    Viktor válaszul többször is rátaposott a fejére.

*

Míg Barbi elment cigiért, Nóri a kórház parkjában ücsörgött. Az esőt felváltotta a napsütés, a tavasz kellemes illata lenge be a kertet, melyet a madarak csicsergése kísért. Hiába volt csodaszép a délután, ő nem tudott lenyugodni, egyre csak az élete pergett le előtte. Az eltékozolt évek, a munkamánia, a karrier építése valami el nem képzelt jövőbe. Nem tudja, milyen „normálisnak” lenni, teljes egészében, tiszta szívből együtt lenni valakivel, együtt kirándulni, együtt nyaralni, felfedezni a másik lelkét. Soha nem élt együtt senkivel, a kapcsolatai mind felszínesek voltak, inkább testi, mint testi-lelki kapcsolatok voltak. Soha nem pihent igazán, a kikapcsolódásai rendre csak a bulik, a pubokban való ivászatok voltak. Végtére is huszonnyolc éves. Lehet, ez a normális ilyenkor. Nem tudta.
    Gondolataiból egy hang zökkentette ki. Nem hallotta, mit mondanak neki. Ösztönösen a forrás irányába fordult. Egy férfi volt az. Vörös haja volt, kék szeme és körül-belül vele egykorú lehetett. Kerekesszékben ült, bal lába be volt gipszelve, ez még nem is annyira ejtette zavarba, de a srác mosolya igen. Olyan volt, mint egy kisfiúé, aki játszani hívja. 
    - Kérhetnék tüzet? – kérdezte tőle az idegen.
    Nóri gyorsan magához tért, benyúlt köpenye zsebébe és elővette a gyújtóját.
    - És én kérhetek cigit? – kérdezett vissza, míg tüzet adott neki.
    - Természetesen – bólintott az és már vette is elő kicsit zavarodott mozdulatokkal a dobozt, amiből kihúzott egy szálat, majd udvariasan felé nyújtott. – Életmentőnek életmentést!
    Nóri ezen elmosolyodott egy kicsit.
    - Ez aztán „életmentő” tuti – mondta.
    - Igen, itt van a nővérem és ő folyton le akar szoktatni róla, ezért eldugta az enyémet. Egészségmániás.
    - Az én nővérem mindjárt hozza nekem a cigit.
    - Ó, bár az enyém is ilyen lenne.
    - Abból visszaadom neked.
    - Nem kell, köszi. Ajándék.
    - Cuki vagy.
    A férfi erre felnevetett.
    - Na, most mit nevetsz? – kérdezte Nóri, miközben az járt a fejében, hogyan rázza le ezt a nagy gyereket.
    - Ezen a „cukin” nevetek – felelte az. – Nekem ez szakmai ártalom.
    - Mit dolgozol?
    - Cukrászmester vagyok.
    - Ó, egy mester – Nóri próbált nem gúnyos lenni, sikertelenül.
    - Az.
    - Hol dolgozol?
    - A Candy Kingdomban. 
    Nórinak elakadt a lélegzete.
    - A Candy Kingdomban? A legdrágább cukrászda láncolatban a világon?
    - Igen.
    - Hogy kerültél be oda?
    - Megnyertem egy tortakészítő versenyt és véletlenül ott volt egy pofa a cégtől. Szerződést ajánlott, én pedig hülye lettem volna, ha kihagyom.
    - A Candy Kingdom cukrászai mind feketében vannak, fekete séfsapiba és vigyorognak, mint tejbetök.
    - Igen, muszáj is.
    - Emlékszem, csak egy browniet vettem és egy presszókávét és ott hagytam egy tízest.
    - Hát, elég sznob hely, de szeretek ott dolgozni.
    - Szülői nyomás?
    - Tessék?
    - A szüleid is cukrászok?
    - Nem. Anyám ékszerész, apám pedig sajtmester.
    - Akkor onnan a véna. Sajtmester apuka és a cukimester fia.
    - Hát, nem igazán. Apám megutáltatta velem a sajtot. Sajtszagban éltem le a gyerekkoromat, a tini koromat. Sajtszagú voltam egyfolytában. Amikor a suliban egérinvázió volt, mindenki engem hibáztatott, még a tanárok is.
    Nóri azon kapta magát, hogy nevet.
    - A süti készítéssel próbáltam elnyomni a szagot – folytatta a srác. - Mindig én csináltam otthon az édességet és igyekeztem apámmal szemben megnyerni a szagok háborúját. Persze mindig fater győzött. Egyszer beszereztem egy gázálarcot egy military boltban és abba járkáltam a házban egy napig, de amikor este levettem, apám telekente juhtúróval.
    - Vicces fiú vagy te.
    - Ja, cuki-muki cukros bácsi. 
    Nóri a könnyeit törölgette. A srác pedig hirtelen a kezét nyújtotta.
- Béci vagyok.
    - Nóra – fogadta el a kézfogást nagy nehezen. Ekkor nézte meg az igazán a fiú arcát. Jóképű volt, de csak akkor, amikor mosolygott. Mi több, ilyenkor szép is volt ez a srác. Jobban megnézve, vállas is, biztosan sportol.
    - Miért vagy itt, Nóra?
    - Okom van rá – hárított az. – Te miért?
    - Nekem is van rá okom. Bringáztam.
    - És elestél, mi?
    - Bele egyenesen az árokba.
    - Részeg voltál?
     Béci felnevetett. – Csak két sört ittam, de mivel nem bírom az alkoholt, ezért kissé kacskaringósan mentem.
    - Ne hazudj, valami csajt néztél.
    A fiú zavartan mosolygott. – Na jó, bevallom, nagyon megakadt a szemem valakin. Kirakhatnának felénk egy táblát „vigyázat! jó seggek körzete”.
    - Istenem, tipikus pasi.
    - Megbűnhődtem már érte. Ma reggel kergetett az egyik nővér az ágytállal, alig bírtam lerázni ezzel – mutatott a kerekesszékre. – Végül feladta. Mi ez, ha nem kínzás, nem?
    Nórinak eszébe jutott a rendőr, aki valahol mögötte ült le és minden lépését figyeli. Talán még nem tűnt fel ennek cukimesternek. Éppen ezért jobbnak látta, ha szép lassan visszasétál a cigivel, majd eloltja a bejáratnál.
    - Mennem kell, Béci, sajnálom – próbált udvarias lenni. – Még beszélünk.
    - Egy óra múlva? – tette az fel a kérdést, de látván Nóri megilletődését, inkább alkudozott. – Legyen kettő. Csak egy kis életmentés. Szerintem nem fogom megtalálni a gyújtómat.
    - Jó, szerintem kijövök. Óvatosan gurulgass. Szia.
    - Szia – köszönt el vigyorogva Béci, ám az rögvest lefagyott az arcáról, amikor meglátta, hogy a padon ülő rendőr felpattan és követni kezdi a lányt.
    Nóri nem akarta látni a srác reakcióját. Szégyellte magát a díszkíséret miatt. Ugyanakkor érzett egy kis boldogságot: már nincs egyedül itt.

*

    Olga a pasiját várta a hintaszékben ülve. Már kezdett sötétedni, a parkból pedig már régen elszállingóztak a gyerekek, a kutyafuttatót is elhagyta az utolsó gazdi a németjuhászával.
Pali, a barátja azt mondta elmegy „kicsavarni a gyíkot” valamelyik bokorba. Ennek már negyedórája. Többször is hívta a fiút telefonon, de az nem vette fel. Egyszer már itt hagyta őt így, amikor találkozott füves barátaival. Olga már többször megfenyegette, hogy szakít vele, ha csak egy percet is késik. Erre most megint. Nem is értette, miért vár már megint erre a szemétládára, biztosan rég lelépett már megint valakivel, aztán majd reggel ismét megjelenik, mint a múltkor és visszakönyörgi magát, ahogyan azt szokta. Most tuti nem fog megbocsátani neki.
    Egyszer csak elé huppant valami, majd a lábához gurult. Egy másodpercig nem volt képes felfogni az agya, amit lát, de amint sikerült, felsikított a rémülettől. Pali levágott feje feküdt ott, tátott szájjal, kidülledt szemekkel meredve rá.
    Olga sikoltva hátrált, majd megfordult, el akarta lökni maga elől a hintaszéket, ám ekkor megpillantott egy bőrkabátos fickót.
    Viktor azonnal elkapta a lányt a hajánál fogva és hinta a láncát a nyaka köré tekerte. A lány kétségbeesetten próbált szabadulni, ütni feléje, hasztalanul. Viktor egy darabig fojtogatta vele a lányt, majd egy hirtelen mozdulattal kitörte nyakát.

*

    Fél órán belül már a kocsiban ült és Buda felé tartott. Az újságok megírták, melyik kórházban ápolják Nórit, rendőri felügyelet alatt. Már kész volt a terve, mindent aprólékosan eltervezett. Ha minden jól megy, pár órán belül a lány ágya fölött állhat a holdfényben. Az utolsó kép, amit látni engedtet vele, az az ő sátáni vigyora lesz, utána pedig lesújt rá annyiszor, amennyiszer nem sajnálja.
    Ahogy ezt végigpörgette magában, szépen lassan leszállt az éj.

2019. július 23-24.
Dunakeszi





VI.
A GONOSZ ÉJSZAKÁJA


A budai kórház bejárati épületében Imre, a rendőrtiszt és Ottó, a biztonsági őr egész nap várta Viktor felbukkanását. Aki egy kicsit is hasonlított rá, igazoltatták. Fogadást kötöttek arra az esetre, ha a kegyetlen sorozatgyilkos felbukkanna. A kölyök Imre ötezer forintba fogadott az idős biztonságival, hogy a színét se fogják látni. Senki se lenne ilyen ostoba idejönni.
    - Dobok egy sárgát – közölte a rendőr.
    - Jó – bólintott az öreg – Addig tartom frontot, öcsi.
    - Meg lennék lepve, ha bármi változás lenne.
    - Nem lesz.
    Imre kicsavarta a fütyköst az őrbódé cipősdoboz nagyságú vécéjében. Két óra múlva jön a váltás és végre mehet haza a nőjéhez, aki rettenetesen meg fog dugni. Bár lehet, inkább ahhoz a csajhoz megy, akit nemrég egy pubba szedett össze. Mondjuk, Nóri se lenne rossz választás, a kis szőke szépség azzal a formás popsijával, meg azokkal a pornós keblekkel, hát, szívesen lerendezné őt is.
    Amikor visszament az őrszobába azt hitte, menten el fog ájulni. Ottó vérző torokkal, fuldokolva vonaglott a székében, miközben kétségbeesve kapálózott, felé mutatva, mintha figyelmeztetni akarná.
    - Te jó ég! – üvöltött a rendőr. – Mi történt magával?
    Az öreg mondani próbált valamit, az ujjával mögé mutatott. Imre arra fordult és bőrkabátos fiatal arcát látta egy villanásra, utána a bordái alatt iszonyatos fájdalmat érzett. Felismerte a sátáni tekintetű férfit, Viktor volt az. A rendőr látta, hogy egy kés okozza a pokoli kínt, a következő pillanatban ez az alak a másik kezével belemarkolt az egyenruhája gallérjába, s mintegy természetfeletti erővel felemelte őt, miközben a kést továbbra is benne tartotta. A félhomály beárnyékolta gyilkosa szemgödrét, de így is látta, ahogy csillog a szeme, miközben arca mindvégig kifejezéstelen maradt. Ez volt, amit utoljára látott az életében, hiába nyúlt a fegyveréért, minden elsötétült előtte.

*

    Béci a villanyoltás előtt még gyakorolta a mankóval járást. Amint egy picit leért a lába, máris fájdalom hasított belé. Egyedül volt a kórteremben, így hát nem volt ki röhögjön rajta.
    A gondolatai eközben vissza-visszatértek Nórira. Tudta, hogy valahonnan ismerős neki a lány, csak nem tudta pontosan megmondani honnan. Az őt kísérő rendőrök felkeltették érdeklődését és néhány kórházi pletykafészektől megtudta az igazságot. Ő az a Palkovics Nóra, akit egy sorozatgyilkos üldöz. Bachmann Viktorról már korábban is látott egy riportot, amikor az mindössze tizenöt éves volt. Már akkor is nyomasztotta az a hosszú hajú tinédzser, aki egy tucat embert mészárolt le. Tavalyi szökéséről is értesült a hírekből, kicsit félve is lépett az utcára egy ideig. A tegnapi szökése is felkavarta, akárcsak az egész országot. És most itt van ez a lány, aki első számú célpontja ennek a szörnyetegnek. Ez a gyönyörű lány, akit nagyon tudna szeretni. Béci bár nem volt egy kimondottan harcias típus –utoljára a gimiben verekedett, akkor is jól helybehagyták -, viszont Nóriért bármire képes lenne, az életét is feláldozná.
    Amint ez végigpörgött az agyán, kialudtak a fények. Béci meglepődött. Máris takarodót fújtak? Az előbb nézte meg mobilján az időt és akkor fél kilenc múlt két perccel. Túl korai volt még. Nem, az ápoló kapcsolja le a lámpát, az viszont nem volt itt.
    Megindult a folyosó fénye felé, amikor hirtelen ott is kialudt a villany.
    - Hé! – kiáltotta – Mi a frász folyik itt?
    A folyosó ablakaiból a kinti udvar villanypóznáinak beszűrődő fényei adnak segítséget neki a tájékozódásban. Amint az ajtóba ért, egy alakot látott elmenni előtte.
    - Hahó! – szólt utána – Mi történt? Áramszünet?
    Az alak nem felelt, csak ment előre és valamit lóbált a kezében. Valami csillogót. Amikor befordult a folyosón balra a lépcsőház felé, Béci egy rövid villanásra látta, hogy egy kés az.

*

    Nóri kinyitotta a szemét. Sötétség. A nővérének el kellett mennie, mielőtt ő elaludt, nem maradhatott bent nála ma estére. Ennyit aludt volna, hogy már villanyoltás van? Csak egy picit csukta a be a szemét a nyugtató hatása miatt nyolc óra előtt egy kicsivel. Az éjjeli szekrényen lévő mobiljához nyúlt. Kilenc óra volt kereken. Túl kevés a fény. Rácsukták az ajtót zsaruk?
    Az ajtó felé pillantott. Nyitva van.
    - Biztos urak! – szólt ki az ajtó mellett őrködő rendőröknek. – Rendőrbácsik! Mi a franc történt?
    Semmi válasz. Kipattant az ágyból. Itt valami nincs rendjén, biztosan nagy a baj. Egy áramszünet miatt nem hagyná itt mindkét rendőr. Lassan megindult az ajtó felé. A kintről beszűrődő fényekre támaszkodott.
    - Hahó! – szólt ismét. – Valaki!
    Megállt. Visszatámolygott az ágyához. A nővére itt hagyott neki egy katonai kést, ő pedig betette a párnája alá. Most elővette onnan és lassan, óvatosan megindult az ajtó felé. A rémülettől zihálni kezdett.
    Ahogy kiért a folyósóra meglátta a földön fekvő rendőröket. Ott feküdtek vérbe fagyva egymáson. Alig fogta fel, mit is lát, amikor egy hangot hallott maga mögül. Egy suttogás, amit soha nem hallott azelőtt.
    - Nóriiiiii – hangzott, elnyújtva az i-betűt.
    Megfordult, de semmit se látott. A kést védekezően tartotta maga elé. A hang irányából csak a sötétséget látta, mivel arra megszűnt az ablakok sora. Sejtette, hogy Viktor az.
    - Nóriiiii – ismétlődött a hang.
    - Te vagy az – suttogta vissza.
    - Nóriiiii!
    Nóri rémületét harag váltotta fel.
    - Gyere! – üvöltötte. – Gyere te rohadék! Kapj el!
    - Pszt! – jött a hang mögüle.
    Megperdült és Viktor ott állt előtte. Csak egy suhintást látott, a következő pillanatban már a kórterem padlóján feküdt.
    - Azt hitted megvédenek tőlem? – tette fel a kérdést Viktor gúnyosan. – Szerinted bárki az utamba állhat?
    Nóri valahogy így képzelte el Viktor hangját. Egy végtelenül gonosz, vékony és szinte nőies hang. Most pedig megint itt volt és ismét védtelennek bizonyult vele szemben, mivel még a kést is elejtette.
    A férfi a jól ismert természetfeletti gyorsaságával felkapta Nórit a földről és ablak fényéhez hurcolta, ahol falnak szorította. A lány farkasszemet magával az ördöggel és a felé tartott késsel.
    - Imádom, amikor rettegsz – mondta Viktor. – Olyan gyönyörű. Látni a lelkedet, szinte meg tudom érinteni.
    - Ne pofázz, nyírj ki – vetette oda neki Nóri.
    - Ezt viszont utálom. Minek erőlködsz?
    - Nyírj ki!
    - Tudod te, miért üldözlek?
    - Mert kétszer is csődöt mondtál. Képtelen voltál megölni. Nyakon döftelek, megsebeztelek, bevertem a pofádat is.
    Viktor elmosolyodott. Így még félelmetesebb volt a tekintete a félhomályban.
    - Így van – bólintott.
    - Én is látom ám a lelked! – mondta Nóri, miközben kezdte elönteni a harag.
    - Mit látsz?
    - Egy senkit. Egy elmebajos senkit. Egy szánalmas kis köcsögöt, aki totál életképtelen. Jaj, szegénykét verte apuci, meg a nővére drogos barátai. De te most megmutatod a világnak, hogy milyen kis harcos vagy. Na, persze. Csak szeretnél férfi lenni. De nem vagy senki! – s mikor ezt a képébe tolta, még arcon is köpte Viktort.
    Az letörölte kabátja ujjával a nyálat és továbbra is mosolygott.
    - Tudod – kezdte – Valahogy így van, Nóri. – az arcáról lefagyott a mosoly - Nem teljesen, de majdnem. Amikor ott ültem a nappaliban, gyerekként a tévé előtt, miközben a nővéremék kidőltek a drogtól, már akkor tudtam, mi a célom. És amikor megerőszakoltak a börtöntetkós barátai, akkor is csak egyre erősödött bennem a tudat, ki is vagyok, hová tartok. És amikor anyám néha átjött hozzánk lopni és kést szorított a torkomhoz, hogy elvágja, ha nem mondom, meg hol tartja a nővérem a pénzét, akkor is csak erősödött bennem ez. Amikor néha lefogtak azok a drogosok és célbahugyoztak a fejemre, akkor is tudtam. Ezt csak tovább erősítette, hogy senki nem védett meg. Senki. Nem volt senkim. Soha. Ahelyett, hogy bárki mellém állt volna, inkább kerültek az emberek, mint egy leprást. Ekkor is tudtam. Hogy ez a világ az, ami ellen harcolnom kell. És egy éjszaka döntöttem. A nővérem nem volt otthon. Fogtam egy kést és megöltem mind a három haverját, akik fetrengtek nálunk beszívva. Tudták, mit teszek, csak túlságosan ki voltak ütve ahhoz, hogy védekezzenek. Élveztem a rettegést az arcukon. Aztán megöltem a nővérem élettársát is, aki később hazajött. Könyörgött az életéért, de én nem kegyelmeztem. Utána kimentem az utcára és vadászni kezdtem. Csodálatos érzés volt. Azóta nem én rettegek másoktól. Hanem mások rettegnek tőlem. Rémületet, iszonyatot hozok. Rettegést. Ez olyat ad nekem, amire mindig is vágytam otthon, a kanapén ülve, kiszolgáltatva mindenkinek. – közelebb hajolt Nórihoz – Hatalmat. Ördögi hatalmat.
Nóri azon kapta magát, hogy sajnálja Viktort. Igyekezett józan maradni és azon gondolkozni, hogyan szabaduljon ki ebből élve. Mikor Viktor elfordította a tőle tekintetét és egy újabb monológba kezdett, megpillantott egy alakot az ajtóban. Visszafordította a tekintetét a gyilkosra.
    - Így vagyok valaki – mondta az, majd visszafordult Nórihoz és ismét mosolyra görbült a szája. – Gyönyörű. Kiült az arcodra a rettegés. Nagyon tetszik.
    - És ehhez mit szólsz? – kérdezte valaki mögüle és fájdalom hasított vállába.
    Nóri látta Béci arcát, aki az ő katonai késével ismét vállon szúrta Viktort. A gyilkos felüvöltött, könyökével orrba vágta a támadóját, aki földre esett. Nóri döbbenten nézte, ahogy Viktor ráveti magát Bécire és felemeli a kését, hogy lesújtson rá. A lány üvöltve markolt bele a gonosz hajába és elhúzta őt a magatehetetlenül fekvő Bécitől.
Viktor elejtette a kést, Nóri pedig felállította őt és teljes erőből a falba verte a fejét. A lány torkaszakadtából üvöltött, ahogy újra és újra beleverte a férfi fejét falba. Ekkor hirtelen felkapcsolódott a villany, amitől láthatta a vérző arcú Viktort, aki ott hörgött a karjai között. Nem érzett szánalmat iránta, meg akarta ölni, pontot akart tenni az i-re egyszer, s mindenkorra. A sarokba lökte a sorozatgyilkost, felkapta a kést a földről, miközben le sem vette a szemét róla.
    - Most te fogsz megdögleni! – kiáltotta felé.
    Béci felé kúszott: - Ne, Nóri! Ne! – kiáltotta. – Nem ér annyit!
    - De igen! – kiáltotta az. – Vége lesz ennek végre! Véget vetek ma éjjel az egésznek!
    Viktor elvigyorodott.
    - Rajta, Nóri – mondta, aztán véreset köpött felé – Nyírj ki. Tedd meg. Legyél te is olyan, mint én. Végtére is lehet, azért nem tudtalak megölni, mert te nagyobb gonosz vagy, mint én.
    - Nem vagy te gonosz, csak egy hulla, akit hamarosan zsákba tesznek.
    Viktor felnevetett: - Ez az! Gyerünk! Ez a beszéd!
    - Dobja el a kést! – kiáltott valaki.
    Nóri odafordult. Az ajtóban két rendőr állt. Nem fogták rá a fegyvert, csak lassan kitartott tenyérrel közelítettek felé.
    - Hölgyem! – szólt az egyik lágyabban – Te le a kést és adja át nekünk a terepet! Kérem!
    - Nem lehet! – üvöltött Nóri. – Meg kell halnia!
    - Hölgyem! Azonnal tegye le a kést!
    Nóri visszafordult. Szánalmas volt az a sarokban fetrengő alak. Az alak, aki nemrég még őt szorította a falhoz. Aki megpróbálta őt megölni tavaly novemberben. Aki betört hozzá tegnap éjjel és megpróbálta megint megölni. Most a saját a vérében vergődik megalázottan. Hiába vigyorog. Nem győzött ma éjjel sem. Nem tud győzedelmeskedni felette. Ez volt ennek a sorsa. Ez a látvány, ahogy a földön fekszik a megállíthatatlannak hitt gonosz, többet ért most neki bárminél.
    A rendőrök elé dobta a kést, mire Viktor arcáról lefagyott a mosoly.
    - Miért? – kérdezte Nóritól.
    - Mert ismét elbuktál. Mert tudok én is valamit. Kezdettől fogva. Azt, hogy felettem nem volt, és nem is lesz hatalmad.
    Viktor megadva magát ennek, lehajtotta fejét.
    - Most már vihetik – biccentett felé Nóri.

*

    Két hónappal később egy gyönyörű napsütötte délután Nóri és Béci kézen fogva sétáltak a Margitszigeten. A cukrászmester még bicegett egy kicsit, de már lépést tudott tartani szerelmével.
    A napfény ölelte körbe csókjukat, miközben Nóri életében először biztos volt benne, hogy nincs többé egyedül. Minden út – még ha olykor rettenetes is volt – ehhez a mosolygós „cukifiúhoz” vezetett. Egy ideje már nem álmodik rosszat, nem érzi üresnek az életét. Megkapta azt, amire mindig is vágyott: szerelmet.

*

    Viktor a Szent Mihály Elmegyógyintézet udvarán sétált kéz és lábbilincsben, mögötte két őr lépdelt. Az egyik egy kézbilincsre csatolt pórázon kísérte, a másik pedig sokkolóval a kezében készen állt minden meglepetésre. Esélytelennek látszott menekülnie, kezdett beletörődni abba, hogy talán sose szabadul ki innen. Talán egyszer kiengedik. Talán kap valami amnesztiát.
    Érezte, hogy figyeli valaki. Tudta jól, ki az. Az a valaki, aki mindig is figyelte, tanulmányozta őt. Megállt és szép lassan balra fordult. Ott állt. Ugyanazt a két részes, fehér, intézeti ruhát viselte, mint ő. Egy szőke lány, teljesen kifejezéstelen, hideg arccal. Még néha ő is megrémült tőle. Hasonlított is Nórira, szinte megszólalásig. Tíz éve figyeli őt, minden mozdulatát. Néha sugdolózik neki éjjelente. Ő volt Király Valentina, aki tizenhárom embert mészárolt le egy diszkóban annak idején. És itt van vele mindig.
     Valentina ajka mosolyra görbült, majd felemelte mutatóujját és végighúzta torka előtt, jelezve Viktornak azt, amit éjjelente súg neki: meg fogja ölni, mielőtt megszökik innen, utána mindenkit, aki az útjába kerül.
     Viktor erre válaszul csak kacsintott felé egyet.


2019. július 30.
Dunakeszi


 
VII.
A GONOSZ VISSZATÉR


Henit bevezették a Szent Mihály Elmegyógyintézet a látogatásra fenntartott kis szobájába. A szürke asztal közepén egy vörös biztonsági csík húzódott végig. Dr. Mayer Anna nem mondott túl sok bíztatót, de ő kitartott amellett, hogy sikerülni fog a kommunikáció közte és öccse között. Fél óra látogatási időt engedélyeztek neki, így pontban délután kettőkor megszakítják majd a beszélgetést.
    Nagyon félt ettől a naptól, mert évek óta még csak a közelébe sem jött az épületnek. Ő maga is pszichiáterhez járt, mert képtelen volt feldolgozni férje halálát. És öccse elvesztését. Remélte, hogy most alkalom nyílik helyrehozni mindent, vagy legalább elindítani valamit. Valamit a jó irányba.
    Kattant egyet a vele szemben lévő ajtó. Először az egyik őr jött be, aki az asztal tőle bal oldali széléhez állt katonásan, utána két őr kíséretében, lefelé hajtott fejjel Bachmann Viktor. Heni ösztönösen a szája elé tette kezét és a könnyeivel küszködött. Az öccsén kéz-és lábbilincs volt, az arca megviseltnek, teljesen elkeseredettnek tűnt, nyoma sem volt annak a hírhedt „hideg és kifejezéstelen” tekintetnek, amit minden róla megjelent cikkben leírtak. Viktor nem nézett rá, de ő tudta, hogy látja őt. A két őr leszíjazta öccsét a székbe aztán mindannyian távoztak.
    Kettesben maradtak. Egy-két percig feszült csend uralkodott, aztán Heni nem bírta tovább.
    - Viktor – szólította meg gyengéden, halkan – Kérlek, nézz rám.
    Az továbbra is lehajtott fejjel, némán meredt lefelé, a szeme sem rezdült. Olyan volt, mint akit kivégzésre visznek.
    - Viktor – szólította ismét. – Tudom, hogy gyűlölsz. Minden okod meg van rá. Az egész az én hibám – könnyek buggyantak ki az szeméből – Cserbenhagytalak. Nem törődtem veled. Nem védtelek meg Geriéktől.
    Az öccse továbbra is mozdulatlan volt.
    - Homokba dugtam a fejem és elhitettem magammal, hogy minden rendben van. Az egy sötét korszak volt nekem is. Anya és apa terrorja után egy másikba léptem bele. Egy házasságba, ami maga volt a rémálom. Hülye kislány voltam, utáltam magam és ezzel okoztam a legtöbb gondot neked. Miattam lett ez belőled – ennél a mondatnál kitört belőle a sírás – Én nem akartam. Veled kellett volna lennem, csak veled. Annyira rendes gyerek voltál mindig, miattam mentél tönkre.
    Heni úgy érezte, bele fog halni a sírásba. Nem tudta abbahagyni. Viktornak azonban a szeme sem rezdült.
    - Az én hibám az egész – folytatta Heni. – Sajnálom, Viktor. Annyira sajnálom.
    Két perc a sírással telt el, majd mire sikerült abbahagynia, közelebb hajolt az öccséhez.
    - Ígérem, ki foglak innen hozni – mondta határozottan. – Valahogy elérem, hogy pár éven belül kiengedjenek és mindent helyrehozok. Van már rendes munkám, jól keresek, segítelek mindenben. Minden helyre fog jönni, meglátod. Egészséges, gyógyult fiatalember leszel. El is költözünk. Igen, elköltözünk, és új életet kezdünk valahol. Mi ketten vagyunk a család, öcsikém. Mi ketten. Összetartozunk. Szeretlek. Te vagy az egyetlen testvérem. Nem hagylak cserben. Soha többé.
    De Viktor egy szót se szólt, az arca se rezdült. Heni elnézte egy darabig, majd lassan felállt és az ajtóhoz sétált. Amikor azt kinyílt, még utoljára visszafordult a lehajtott fejű öccséhez.
    - Nagyon hiányzol, öcsikém.

*

    Sándor, miután megbabrálta a videórendszert a szigorított körletben, hogy folyamatosan a tegnap éjjeli képet mutassa, belépett a körfolyosós pokolba. Mivel őr volt és emellett egy technikai zseni, nem esett nehezére előkészítenie a terepet. A düh és félelem dolgozott benne egyszerre. Erre a novemberi éjszakára várt hónapok óta, mióta felvették ide. Elővette a szolgálati fegyverét és határozott léptekkel haladt a Bachmann Viktor felirattal ellátott cella felé.
    Benézett az ajtó üvegén. Viktor az ágyában feküdt mozdulatlanul. Sándor remegő kézzel elővette a kulcsot, elfordította a zárban. Pár másodpercig várt, majd kinyitotta az ajtót és belépett a cellába.
    Megdöbbenésére Viktor már felülve várta. A körfolyosóról beszűrődő fény megvilágította az arcát. Nem hunyorgott, nem úgy tűnt, mintha aludt volna. Mintha várt volna rá.
    Sándor ráfogta fegyverét. Nem bírt várni, el akarta mondani neki, mielőtt végez vele. Legszívesebben meghúzta volna már a ravaszt, de abból mit sem okulna ez a fapofa szörnyeteg.
    - Tudod, ki vagyok? – tette fel kérdést.
    Semmi válasz.
    - Annak a fiúnak a bátyja vagyok, aki tavaly ilyenkor megöltél. Danié. Persze, te nem tudod hova tenni őt, neked csak egy volt a huszonhét áldozat közül. Azt a Nórit védte, amikor megölted. Ott abban az irodaházban. Ott dolgozott takarítóként. Emlékszel, te szemét gyilkos? Biztosan. És most megdöglesz ezért. Mész oda, ahova való vagy, a pokolba. És én küldelek oda!
    Viktor kikelt az ágyból és megállt előtte. Sándor tett egy lépést előre felé, körülbelül két méter lehetett közöttük. Meg akarta húzni a ravaszt, de volt valami ennek az őrültnek a tekintetében, amitől levegőt venni is nehezére esett. Több volt ez, mint rettegés, valami áradt azokból a gonosz szemekből, amitől egyre bénultabbnak érezte magát. Csak egy villanást látott és a fegyver a földön landolt.
    Le akart hajolni érte gyorsan, de Viktor a másik kezével behúzott neki, amitől ő fejjel a falnak csapódott, utána pedig elterült a földön. Még látta, ahogy a gonosz sziluettje megjelenik felette és a pisztollyal ütések sorozatát méri rá, aztán teljesen elsötétült előtte minden.

*

    Viktor felvette Sándor egyenruháját, még a tányérsapkáját is és kilépett a cellából. Gondosan bezárta maga mögött az ajtót. A körlet főajtaja feletti kamerára nézett. Sejtette, hogy a megboldogult őr valamit művelt vele, különben már régóta itt lennének a társai. Elmosolyodott a gondolattól, miszerint az ő szökésének ágyazott meg a fickó, aki most szétvert fejjel fekszik a cella padlóján.

*

    Levente fél órája vette át a váltást a D-épületben. Ez volt a kedvenc helye, mivel itt akkor mehetett ki cigizni, amikor csak akart és monitorszoba kistévéjén nézhette az aktuális meccset, vagy valamelyik kereskedelmi csatorna adásait. Itt nem kellett figyelnie senkire, mivel az épület egyetlen nagy hangár volt, ahol a beteg-és rabszállító, valamint a járőrszolgálat járművei sorakoztak. Hajnali négyig lesz itt, be is tervezte, melyik filmet fogja nézni az egyik csatornán és melyiket nézi utána a másikon. Kibontott egy dobozos kólát, nagyot kortyolt belé és az egyik talk show ismétlését nézte, ahol egy volt házaspár éppen egymásnak esett, a biztonságiak pedig alig tudják őket szétválasztani.
    A felhőtlen kikapcsolódást egy erőteljes hang szakította félbe. Levente kinézett az őrhely ablakán és látta, amint a hangár egy elektromos redőnykapuja felfelé emelkedik. Valaki megnyomta a kinti gombot. Nyilván valamelyik őr lehetett, mivel kód kell hozzá. Azonban nála mindenképp jelentkeznie kellett volna a szabályzat szerint. Felállt és kilépett az őrhelyről, hogy utána járjon a dolognak.
    - Hé, aláírni ki fog? – tette a fel a kérdést, miközben haladt a kapu felé. – Hahó! Kolléga! Új vagy még itt, vagy mi?
    A kapcsológombnál senki se állt. Levente dühös lett. Körbe-körbe fordult a félhomályban, egy alakot keresve.
    - Hahó! – kiáltott. – Kishaver, válaszolj, ha kérdeztem, vagy nagy bajba kerülsz! Ne szórakozzál már!
    Abban a pillanatban felkapcsolódtak az előtte álló rabszállító busz fényszórói. A motor felbőgött és kerék csikorgatva megindult felé a nagy monstrum. Leventének még volt ideje félre ugrani előle.
    - Mi a fenét csinálsz, te barom állat? – üvöltötte a földről és nézte, ahogy az egyenest a főkapu felé száguld.

*

    Viktor ült a volánnál. A főkaput figyelte, ahogy vészesen közelít hozzá. Tövig nyomta a gázt. Nem érdekelte, hogy sikerül-e, vagy sem. Élvezte a motor egyre hangosabb zúgását, miközben a kilométeróra egyre csak feljebb és feljebb szökött. Élvezte a pillanatot is, még ha ez is lesz az utolsó az életében, már akkor is megérte.
    Éppen ezért a szeme se rebbent, amikor a busz áttörte a kerítést. A busz orra csúnyán behorpadt, de sikerült. Az őrök kiszaladtak mögötte az őrbódéból és tüzelni kezdtek utána. Semmi értelme nem volt már, mert Viktor eltűnt az autópálya felé vezető út kanyarjában. Harmadszor is megszökött. Barna szemeiben ismét megjelent a csillogás. Megint a szabadság útján halad. Érezte, amint visszaköltözik belé az élet. Most már nem fog hibázni, soha többé nem kapják el.


2019.augusztus 28.
Dunakeszi


VIII.
JANKA


Janka egyik feles vodka után a másikat dobta be a kedvenc pubjában, ahol legtöbb törzsvendég, ha tudta, elkerülte, mint a leprát. Kellemes deep house szólt, melynek dallamára néha ide-oda mozgatta egyik kezét, miközben a másikkal felhörpintette a piát a pultról. Hosszú fekete haja az ölébe lógott, sminkje egy kicsit maszatos volt már az egy órával ezelőtti sírásrohama miatt, amit a vécében engedett ki magából. Szerette így magát, ezzel a külsővel, a tetőtől talpig fekete bőrcuccában méltó volt a festői hivatásához – igazi elvont formának érezte magát – mert igazából az is volt.
    Huszonhat éves volt, túl egy hosszabb kapcsolaton egy zenésszel, aki rommá csalta, egy agresszív szobrászon, aki gyakran megverte, úgyhogy a felkavaró emlékek örvényében, ma este is elengedte magát.
    Egy izompólós, szépen gondozott szakállú srác huppant mellé a bárszékre sörrel kezében és magabiztos vigyorral.
    - Szia! – szólította meg. – Szereted ezt a számot, látom.
    Janka a srác felé fordult, kedvesen elmosolyodott, majd egy szempillantás átváltott megvető tekintetre és visszafordult a pohár feneke felé.
    - De morci vagy – nevetett kitartó udvarló. – Ha ez megnyugtat nekem is kegyetlen napom volt. Ezért próbálom feldobni a tiédet, hátha én is boldog leszek.
    - Hú, de kedves vagy – vetette oda megvetően Janka. – Egy igazi lovag.
    - Nem lovag, csak jófej. Nem szereted, ha valaki kedves veled?
    - Nem.
    - A morcos énem bent maradt munkahelyemen, így sajnos nem tudok mással szolgálni az éjszaka királynőjének.
    - Te túl sok mostani sorozatot néztél, ahol két perc duma után már kefélnek a karakterek.
    - Nem nézek a sorozatokat. Pláne olyanokat…
    - Pofikám! – vágott közbe ingerülten Janka – Tiplizz már innen, vagy beszakítom azt a műmájer pofád!
    A srác megadóan felemelte a kezét, fogta a sörét és odébb állt. Erika, a szőke pultos lány látván ezt odalépett elé.
    - Janka! – förmedt rá. – Te teljesen hülye vagy? Elzavarod a legjobb pasit bárból?
    - Ő volt a legjobb? – kérdezett vissza gúnyosan. – Ma is szar a felhozatal.
    Erika töltött neki még egy felest.
    - Köszi – biccentett Janka és begurította az egészet.
    - Össze kéne szedned valakit – tanácsolta Erika. – Valami értelmes pasit, aki gatyába rázna. Bár, ahogy elnézlek, inkább ne tegyél tönkre senkit.
    - Esküszöm, imádlak.
    - Ha imádnál, hozzám irányítottad volna ezt a csodát az előbb.
    - A következő a tiéd.
    Erika nevetett, majd lopva a tévé felé pillantott és azonnal lefagyott az arcáról a mosoly. A távirányítóért nyúlt, lehalkította a zenét és felhangosította a tévét. Mindenki arra fordult.
    - Mi az? – kérdezte gúnyosan Janka. – Nyert a csapat? – amikor azonban odafordult, megfagyott az ereiben a vér.
    Viktor rabosító képe nézett vissza rá, alatta a szalagcím nagybetűkkel: ISMÉT MEGSZÖKÖTT.
    - Ez ki-be járkál onnan – mondta valaki.
    A bemondónő tárgyilagosan közölte a tényeket: - Ma éjjel ismét megszökött Bachmann Viktor, a kegyetlen sorozatgyilkos, aki huszonhét ember életéért felelős. A rendőrség közleménye szerint egy rabszállító busszal hajtott el a Szent Mihály Elmegyógyintézetből.
    Janka úgy érezte menten lefordul a bárszékről, lábai remegni kezdtek. Viktorról annak idején nyomozó apja rengeteget mesélt már, mivel az kapta el. Mesélt neki arról az akkor tizenöt éves fiúról, aki ott állt véres késsel Népligetben és kifejezéstelen tekintettel bámult rá. Az apja nagy hibának tartja mind a mai napig, hogy nem lőtte le ezt a szörnyeteget. Amikor Viktor tavaly megszökött, az apjának első dolga volt felkeresni lányát, hogy él-e még. Félt attól, hogy esetleg bosszút áll Jankán.
    Erika Janka felé fordult.
    - Ma nálam alszol – jelentette ki.
    - Nem félek tőle. És azt se tudja, ki vagyok.
    - Nem baj, akkor is velem maradsz.
    - Adj egy pohár whiskyt és az erősebb cigidből inkább.

*

    Viktor a biztonsági szolgálat egyenruhájában sétálgatott egy családi házakkal teli utcában Budakeszin. A rabszállítót az autópályán hagyta, az erdőn át vágva jutott idáig. Tudta jól, hogy idő kérdése és megtalálják.
    Az utca kihalt volt már hajnali kettőkor. Senki sem vetődött arra. Sürgősen ruhát kell váltania, különben gyanússá válik. Kezdte felfogni, hogy újra szabadlábon van és szinte biztos volt benne, hogyha elkapják, akkor még szigorúbb őrizet alatt lesz. Éppen ezért óvatosnak kell lennie. Az intézet konyháján még szerzett magának egy séfkést, de a pisztolyt is megtartotta.
    Zúgásra lett figyelmes. Egy fény közelített az utca túl végéből. Egy motoros. Viktor kilépett az utcára és megállt előtte. Az lassítani kezdett és szép lassan megállt. A férfi értetlenül bámult rá a sisakon keresztül.
    - Minden rendben, öreg? – kérdezte Viktortól.
    A gonosz nem habozott, megindult felé.
    - Hé, neked meg mi bajod van? – tette fel neki a kérdést a motoros, majd megpillantotta a kést a kezében.

*

    Janka lefeküdt Erika ágyába. A pultos barátnő nagy nehezen rávette őt arra, hogy egy éjszakára legalább maradjon nála. Az már egy ideje aludt és annyira horkolt, hogy Janka ismét kikelt az ágyból és egy köntöst felkapva kilépett a teraszra. A belváros nyüzsgött, péntek lévén. Fiatalok indultak hazafelé, vagy éppen egy másik buliba. Nem messze a Deák tér felől különböző zenék vegyültek össze.
    Rágyújtott, a gondolataiba mélyedt egy kicsit. Próbált nem aggódni Viktoron, akivel az apja mindig riogatta, miszerint „potenciálisan minden sarkon van egy belőle”. Kicsit túlzott az öreg persze, mivel ez a szörnyeteg teljesen egyedi eset. Nemrégiben volt egy riport Palkovics Nórával, aki többször is megmenekült tőle. Janka mindig csodálta azt a lányt, aki megsebesítette, kórházba jutatta mindenki mumusát. Ő vajon lenne ilyen kemény? Biztosan nem. Az utóbbi időben csak piálás hajtja, a festményei sem a legjobbak már, elhagyta az ihlet, az alkotás öröme. Szép summát megkeresett a könyv illusztrációkkal, képregényekkel, de a Tóth Janka név lassan teljesen feledésbe fog merülni, ha hagyja magát teljesen elsüllyedni a mocsokban.
    Ahogy elnézte a Holdat és a csillagokat, azon töprengett, talán most lenne valami ötlete, lefesthetné, ugyanakkor tuti csak elővenne egy újabb és újabb cigit, izzadni kezdene a tenyere, miközben a világ legnagyobb pancserjának érezné magát, amiért semmi, de semmi nem jut eszébe.

*

    Viktor a Budaörsi úton haladt a motorral, betartva a közlekedési szabályokat. Nem egy rendőrautó haladt el mellette a szembejövő sávban. Őt keresik, még minden bizonnyal az intézet környékén, vagy éppen Budakeszin. A motoros holttestét gondosan elrejtette egy konténerben, reggelig biztosan nem találják meg, addigra pedig lecseréli a motort egy másik járműre. Most azonban a lehető legjobb álcának tűnt, mivel a sisak eltakarta arca nagy részét. És melyik szökevény lenne olyan ostoba, hogy a belváros felé haladjon, ahol péntek éjjel a pezsgő éjszakában bárki felismerheti?
    A Széll Kálmán térnél pirosat kapott. Szépen megállt, nem keltett feltűnést. A lámpánál egy szőke lány haladt át bőrkabátban. Egy pillanatra felé fordult, Viktor pedig egy röpke másodpercig azt hitte, Nóri az. Szemeiben ismét megjelent a csillogás. Figyelte a lány minden mozdulatát. A kezei remegni kezdtek a kormányon. Az agya küldte a parancsot. El kell ezt az embert pusztítania. Már csak azért is, mert Nórira hasonlít. De a mögötte dudáló kocsi kizökkentette őt a lázból. A lámpa már zöld volt. Egy kicsit még a lány felé nézett, aki villamosmegálló felé igyekezett, utána sebességbe kapcsolta motort és folytatta az utat. Lesz más, akit elkaphat.
    A Deák térnél lehajtott a Király utcába. Egy darabig gurult, aztán leparkolt egy pubbal szemben. Sisakkal a fején sétálgatott az utcában, a vele szembejövő fiatalok gondosan kikerülték, látván, mennyire határozottan halad előre. Egy sötét sarkon befordult és addig ropta így a köröket, amíg egy még sötétebb utcába nem ért, ahol már látta, hogy két ember jön felé.
    Úgy tett, mint aki belépne a kapualjba, de valójában csak megbújt ott a sötétben. Várt. Türelmesen. Elővette a kést. Hallotta a hangjukat. Egy lányé és egy fiúé. Talán vele egykorúak lehetnek. Kilépett a sötétből eléjük, mire azok megtorpantak. Ki akarták kerülni, de ő egyetlen mozdulattal elmetszette a fiú torkát. Vér fröccsent a kabátjára, a lány sikítani kezdett. Hagyta elfutni azt, inkább végignézte, ahogy áldozata a torkát fogva térdre rogy és arccal a járdára huppan.
Viktor ezután a szaladó lány után fordult. Lassú, higgadt léptekkel megindult utána, eközben elrakta a kést. A lány egyenesen szaladt végig sikoltozva, segítségért kiáltozva az úton, ő azonban lefordult balra. El kell jutnia a motorjához, aztán irány a külvárosi régió. Ott húzza meg magát holnap reggelig.


2019. szeptember 3-4.
Dunakeszi


IX.
AZ ÁRNYALAK


Janka végignézte Erika hűtőjét sör, vagy egyéb alkohol után kutatva. Képtelen volt aludni, merengeni akart össze-vissza mindenről, ahová szellemvasútként viszi az agya. Egy percig eljátszadozott azzal a gondolattal, hogy kiveti magát az ablakon. Elképzelte, amint csattan egyet a járdán, kijózanítva a buliból hazafele sétáló fiatalokat. Látta, ahogy cikkeznek róla az újságok: „Tóth Janka öngyilkos lett”. Talán egy riport is készül róla, a lakásában sorakozó festmények közül pár darab, melyeket még nem mutatott meg a világnak, megjelennek posztumusz kiadásként. „Dicsőséges halál” – gondolta magában, egy kicsit el is mosolyodott.
    Közel tíz perces kutakodás után feladta. Szidta egy kicsit magában a barátnőjét, amiért az a pezsgőn kívül mást nem tartott itthon. Pont azt tart itthon Erika, amit ő utál. Inkább inna szájvizet, mint pezsgőt. Nincs más hátra, le kell mennie a szemközti pubba, ami még egy darabig nyitva van. Ott majd folytatja az ivászatot. Ránézett az órájára. Mindjárt négy óra. Kér majd két üveg sört, fizet és visszajön vele. Gyorsan felkapta a ruháit és lábujjhegyen lépkedve – nehogy felébressze barátnőjét – kilépett a lakásból.

*

    Mire leért, már látta, amint húzzák le a rolót a pub ajtajában. Anyázott egyet, aztán agyalt, merre tudna piához jutni. Az éjjel-nappalik ilyenkor már zárva vannak, így hát el kell sétálnia pár sarokkal lejjebb lévő romkocsmába, ami reggel hatig nyitva van, és mivel ott kedvelik őt, simán kap elvitelre sört, vagy bort.
    Átment a szemközti járdára, átvágott pár szédelgő tini között, egy éppen hányni készülő lányt gyorsan kikerült és akkor hirtelen nekiütközött valakinek. Egy bőrkabátos valakinek. Felnézett megvetően az arca felé, készen állt arra, hogy istentelenül kegyetlen káromkodást szűrjön ki a fogai közül, de nem látott arcot. A férfin bukósisak volt, az üveg mögötti szemek pedig alig voltak kivehetőek.
    - Le kéne venned a sisakot, köcsög! – förmedt rá. – Talán látnál az orrodig! Vagy be vagy nyomva?
    Ám az csak mozdulatlanul figyelte őt. Janka nem tudta, mi ütött belé, de csontjáig hatolt a félelem, úgy érezte tovább sem tud menni, a lábai mintha szó szerint a földbe gyökereztek volna. Nagyon nagy erőfeszítésbe tellett, hogy kikerülje a fickót, aki mindeközben le sem vette róla a szemét. Eddig mindig harcias volt, rettenetesen elengedte a száját is, de ezekben a pillanatokban kegyetlen félelmet érzett, olyat, amilyet még az exétől sem, aki többször elverte.
Figyelte, ahogy ez figyeli őt, nem tudta, mit gondolhat ez a sisak mögött, vagy milyen képet vághat, de nem is akarta tudni. Még mielőtt befordult a sarkon, visszanézett, de az még mindig bámulta. Ott állt mereven, mint egy életnagyságú báb, mintha nem is lett volna benne élet. Amint befordult a sarkon, jobbnak látta, ha futólépésben halad előre. Szerencséjére egy újonnan nyílt éjjel-nappali nyitva volt, gyorsan bepattant oda. Még visszanézett az üvegajtó felé, nem-e áll ott a fickó.
    - Szemtelenek voltak magával? – kérdezte a mackós, kopasz eladó és felkapott egy baseball ütőt.
    - Nem, csak mindenki olyan fura kint – mosolygott zavartan Janka. – De kedves magától.
    - Rendben. Három perc múlva zárok, úgyhogy kérem, siessen.
    Janka gyorsan kivett a hűtőből három doboz sört. Most aztán úgy érezte, tényleg ráfér egy kis piálás. Miután fizetett, ismét az ajtó felé sandított, majd az eladó felé fordult, aki elnyomott egy ásítást. Gondolta megkéri, hogy kísérje el a kapuig, de inkább letett róla, ez a pasi biztosan félreértené.

*

    Viktor tudta, hogy nem maradhat itt sokáig, de képtelen volt ellenállni az ösztönének. Egy sötét kapualjba húzódva figyelte a lányt, akivel az előbb találkozott. Az kicsit félve lépett ki az üzletből. Körülnézett. Aztán a szatyorral a kezében sietett a sarok fele, ahol megtorpant. Egy háromfős társaság lépett elő onnan.
    Viktor szép lassan megindult feléje, eközben a lány befordult a sarkon, körülnézett, aztán átszaladt a túloldalra. Eközben ő elővette a kést, az sem érdekelte, hogy esetleg befordul egy járőrkocsi, vagy bárki. A lány azonban egy kapuhoz lépett, beírta a nyitási kódot, sietve belépett a házba és becsapta maga után a kaput. Ez most nem jött össze. Visszarakta a kést és a kapuhoz lépett. Megjegyezte a házszámot. Vissza fog jönni ide, amint eltűnnek innen a rendőrök a pár sarokkal lejjebb történt afférja után. Vagy talán előbb. Legszívesebben bement volna a lány után, de tudta jól, hogy ez most mindent veszélyeztetne. Pár órája szabad csak, nem kéne az elején tönkretennie mindent.
    Visszament a zsákmányolt motorhoz, beindította és elgurult a Teréz körútig, ahol a Nyugati pályaudvar mellett lefordult Újpest irányába. Az Árpád hídnál három szirénázó rendőr hajtott Óbuda fele. Viktor követte őket a megengedett sebességgel. Biztosan nem fogják igazoltatni, ha lezárták a hidat miatta. Ki lenne olyan hülye, hogy miután megszökött az elmegyógyintézetből, az őt üldözők nyomába szegődjön? Elvigyorodott a sisak alatt. Esélyük nincs ezeknek.

*

    Andi Szentendre fele hajtott, amikor észrevette, hogy vészesen fogy az üzemanyag. Elmormolt egy káromkodást és lehajtott a benzinkúthoz. Míg töltötte a benzint, nagyokat ásított, rettentően kimerült volt. Egy night klubban dolgozik táncosnőként, alig egy órája végzett, most pedig szépen hazamegy, bedől az ágyba és délig fel sem fog kelni. Aztán holnap – vagyis ma – este minden kezdődik elölről.
    Észrevett egy motort, amit egy fának döntöttek az állomás mellett, az erdő határában. A sisak a kormányra volt helyezve, a csomagtartó kinyitva. Gondolta, pisilni ment az illető, vagy nagydolgozni, sietős lehetett a dolga. Biztos ótvar lehet az itteni budi és a zöldövezet jobbnak bizonyult.
    Miután megtankolt, bement, kifizette az üzemanyagot, majd visszasietett és behuppant a kocsiba. Elindult hazafele. Gondolta, felhívja a pasiját, hogy fent van-e még, mivel úgy volt hajnalig söröznek a barátaival a kertben. Ha elhúztak azok, akkor neki egy gyors menetre mégis lenne kapacitása.
    Azonban alig jutott messzire a kúttól, amikor valami egy kicsit meglökte az ülését. Ösztönösen a visszapillantó tükörbe nézett, amiben látta, amint felkel valaki a hátsó ülésről. Csak egy sziluettet látott. Felsikított és satuféket nyomott. Az árnyalak egy kicsit előrehuppant, átnyúlt egy kézzel az ülés mögül, befogta a száját.
    Viktor megvárta, amint a kocsi felhuppan a járdára, aztán nyakon szúrta a lányt. A kocsi gurult egy ideig, majd lefulladt.
    Kiszállt a kocsiból, a vezetőfülkéhez lépett gyorsan. Kinyitotta az ajtót, az anyósülésre tuszkolta a holttestet, utána, mint aki csak helyet cserélt valakivel, beült a volán mögé. Gázt adott és hajtott tovább Szentendre felé.
    Annyi minden történt vele az éjszaka folyamán, de ő nem volt fáradt. Viszont tudta, hogy aludnia kell, ezért egy eldugott helyen letáborozik, reggel pedig folytatja a küldetését. Bizseregni kezdett még a gondolattól is.

*

    Janka délig húzta lóbőrt. Amikor felébredt, Erika a teraszon állt hosszú kabátban. Ő sem olyan régen kelhetett akkor. Kikelt az ágyból, felkapta kabátját ő is és kilépett a hűvös, de napos novemberi időbe.
    - Jó reggelt, baba – köszönt Erikának.
    Az aggodalmasan fordult feléje.
    - Te lementél tegnap sörért? – szegezte neki azonnal a kérdést.
    - Persze – vonta meg a vállát Janka. – Neked csak pezsgőd van. Tudod, hogy utálom. Nem vagyok alkoholista, nyugi.
    - Nem erről van szó!
    - Akkor miről?
    Erika szája megremegett, a könnyeivel küszködött.
    - Tegnap Viktor itt volt – mondta. – Megölt egy srácot. Ismertem, az egyik szabadnapos kollegám volt!
    Janka szíve az agyában kezdett lüktetni.
    - Tessék?
    Erika leült a székre, patakokban folytak a könnyei.
    - Ma reggel mondta az egyik ismerősöm. Megölte Alexet! A barátnője szaladt be hozzá pár utcával lejjebb a romkocsmába. Egy motoros pasit említett. A hírekbe mondták, hogy Viktor elkötött egy motort és rögzítették a térfigyelő kamerák, amint idehajt vele.
    Janka lehuppant a másik székre, barátnőjével szembe.
    - Találkoztam vele – mondta és azt hitte menten elájul.

*

    Erika kis híján pofon csapta Jankát, amiért az majdhogynem a halálba sétált. Az aggódó barátnő körülbelül hatvanszor elmondta neki, hogy ma nem fogja elengedni sehová, és ki kellene hívni a rendőrséget.
    - Nem félek tőle – hazudott Janka, míg öltözött – De elmegyek vidékre, az biztos.
    - Hova? – kérdezte Erika és hozzá vágta a párnát – Ez a szemét rád fog vadászni!
    - A nyaralónkba. Ott biztonságba leszek. Bár kétlem, hogy üldözni fog. Ha meg odajön, lelövöm. Van ott fegyver.
    - Viktort eddig egy valaki tudta legyőzni. Az a Palkovics Nóra. Annak is mázlija volt, szerintem.
    - Meg az apám. Remélem, rá ütöttem.
    - Ez a szörnyeteg a megállíthatatlan gonosz és kiszemelt magának. Vissza fog ide jönni szimatolni.
    - Gyere velem akkor.
    - Dehogy megyek. És te se mész!
    Janka odalépett a barátnőjéhez. Egy kicsit meghatódott attól, hogy mennyire aggódik őérte. Gyengéden átölelte. Gyerekkoruk óta ismerik egymást, mindig is elválaszthatatlanok voltak.
    - Nem akarom, hogy bajod essen – mondta Erika.
    - Nem lesz bajom, baba – ígérte meg Janka. – Szólok apámnak, hogy este jöjjön oda. De te is jöhetsz.
    - Mindenképpen.

*

    Heni a könnyezve nézegette a régi fényképeket Viktorról. Az egyik képen az öccse még kilenc éves volt és a játszótéren áll egy gyerekkori barátjával, mindketten szélesen mosolyognak. A következő képen vele van együtt az ő szobájában. Viktor tizenegy éves lehetett, ő pedig tizenöt és már piercingje volt, szakadt farmerban, utcalány külsővel pózolt öccse mellett, aki szomorúan nézett előre – talán akkor kezdődhetett minden. A következő képen csak a fiú volt, immár tizenöt évesen, nem sokkal azelőtt, hogy elkezdte volna öldökölni az embereket. Itt már egy másik ember látott. Most tűnt fel neki igazán az, amit akkor nem vett észre. A hosszú hajú, jóképű srác, aki a konyhában ült, már szinte nem is volt ember. Hidegen, érzelmek nélkül nézett feléje, akárcsak egy kirakati próbababa, azonban a szeme csillogott.
    A telefonjának csörgése zökkentette ki a nosztalgiából. Ismeretlen számról hívták. Általában nem szokta ezeket felvenni, de most kivételezett, hátha a rendőrségtől hívják, hogy elkapták, de sértetlenül.
    - Igen? – szólt bele.
    Semmi. Néma csend a vonal túlsó végéről.
    - Halló? Tessék!
    Továbbra sem szólt bele senki. Megnézte a telefon kijelzőjét. A hívásidő számlálója számolt rendesen, ezek szerint nem tették le. Belehasított a gondolat, hogy esetleg az öccse lehet.
    - Viktor? – tette fel a kérdést aggodalmasan. – Viktor? Te vagy az?
    Egy darabig még csend volt, aztán mintha egy halk női sóhajt hallott volna túlsó végről, aztán az illető lerakta. Döbbenten ült egy darabig. Ki lehetett ez? Megint valami őrült, aki megtudta a számát és így akar bosszút állni rajta az öccse miatt? Vagy mégis Viktor volt? Neki egy kicsit lányos a hangja.

*

    Viktor eközben végig a kocsiban ült a Deák tér környékén, ahol látta azt a lányt. Közel két órát gubbasztott ott a kocsiban, miközben le sem vette a szemét kapuról. Kapucni volt a fején, ezért nem aggódott azon, hogy bárki felismerheti. Odakint pedig kezdett borússá válni az idő, ezért még nagyobb homályban ücsörgött.
    Megjelent a lány. Tetőtől talpig feketében, kiengedett, hosszú fekete hajjal. Aggodalmasan nézett körbe, aztán megindult a Deák tér irányába. Viktor beindította a kocsit és megindult utána.

*

    Egy órán belül már a Budaörsi úton követte őt. A lány egy kis kétszemélyes kocsival hajtott a megengedett sebességet bőven túllépve. Egyre jobban vágyott erre a lányra, el akarta kapni már, a türelmetlenség kezdte megőrjíteni.
    Aztán Viktor észrevette, hogy mögötte egy kocsi túlságosan rá volt tapadva. Egy fekete kocsi. Olyan közel volt, hogy érezte, amint egy kicsit neki is koccan, aztán hirtelen lelassít.
    Viktor kis híján szem elől tévesztette a lányt, aki lekanyarodott egy másik sávba. Gyorsan követte őt, félre rántva a kormányt. A mögötte lévő kocsit kerék csikorgatva fordult be utána. Nem akart hinni a szemének. A visszapillantó tükörbe nézett, de nem tudta kivenni üldözője külsejét, túlságosan homály fedte. A kocsi megint felgyorsított, neki is koccant egy kicsit.
    Viktor sávot váltott és lelassított, mire a mögötte lévő is lassított és besorolt mögé. Düh kezdett úrrá lenni rajta, de nem akarta szem elől téveszteni a lányt. Ki lehet ez mögötte? Valaki felismerte? Hívta a zsarukat és próbálja őt feltartani addig? Vagy csak valami vagány gyerek, aki nagyoskodni akar vele? A kocsi ismét nekikoccant. Viktor szeretett volna hirtelen lefékezni, hogy az nekicsattanjon és összetörje magát, de akkor szem elől téveszti a célpontját.
    A kocsi egészen Diósdig a nyomában volt, de már nem koccant neki. Szépen lemaradt mögötte és betartotta a követési távolságot. Diósdnál Viktor lekanyarodott a lány után Törökbálint felé, a mögötte lévő kocsi sofőrje pedig határozottan ment tovább egyenesen. Viktort aggasztotta, hogy ki lehetett az. Ritka pillanat nála a félelem, már szinte el is felejtette, hogyan kell, de most halványan, de érezte.

*

    Janka megállt a törökbálinti háznál. Kétszintes, újépítésű, modern nyaraló, elektromos kapuval és persze nincs messze az erdő. Imádta ezt a házat, amióta három éve az apja megvette és ő megkapta a kulcsokat.
    Távirányítóval kinyitotta a kaput és behajtott az elülső kertecskébe, egy újabb gombnyomással pedig becsukta maga mögött a kaput. Kiszállt a kocsiból. Nagyot szippantott a finom, tiszta törökbálinti levegőből. Imádta ezt a helyet. Ebben a kis utcában, mindössze négy-öt ház volt, csak az egyikben laktak állandóan. A legutóbbi szakításakor ide vonult el pár napra feltöltődni.
    Az apja három napja járt itt és bevásárolt, így tele a volt a fagyasztó friss hússal. Az örege úgy tervezte, hogy vasárnap lejön ide, mert focizni fog itt a többi korabeli barátjával, aztán áthívja őket. Végül elmaradt a dolog. Gondolta, hogy áthívja az apját, de valamiért biztonságban érezte itt magát.
    Mivel lusta volt, nem főzött semmit, hanem rendelt egy pizzát, amit befalt tévénézés közben, majd a pincéből hozott fel egy kis bort. Csinált egy meleg fürdőt magának és vagy két órát mélázgatva, fel-felmelegítve a vizet, ivott pár pohárkával. Kezdett egy kicsit aggódni, mert ez, amit ő művel már, az alkoholizmus határa. Majd holnaptól szépen csökkenteni fogja a mennyiséget.

*

    Hosszasan tanulmányozta az arcát a tükörben. Szép volt, de mintha kicsit öregebbnek látta volna magát a koránál. Legyintett egyet, majd megmosta jól alaposan fogát. Kicsit be volt csiccsentve már, ezért jobbnak látta, ha ma este már csak vizet iszik. Kinézett az ablakon, már sötét volt, aztán a telefonja órájára pillantott. Már este nyolc óra múlt? Jól elszaladt az idő.
    Kinyitotta a fürdőszoba ajtaját. Egy villanásra látott egy ismerős arcot, majd egy fájdalmas ütés a földre terítette. Olyan gyorsan történt mindez, hogy alig fogta fel. Csak amikor a támadójára nézett, akkor látta, hogy nem más, mint Bachmann Viktor áll felette egy séfkéssel a kezében.
    Janka azt is megbánta, hogy megszületett. Miért nem hallgatott a barátnőjére? Erre most itt fog meghalni.
    Viktor kifejezéstelen arccal bámulta őt, ami lassan kezdett átváltani mélységes gyűlöletté. A mozdulatlan szája pedig hirtelen vicsorgásra váltott, mintha minden gombnyomásra működne az arcán. A szemében pedig valami ördögi fény csillant fel. A kés pedig, amit lassan felemelt, véres volt.
    Janka ösztönösen felpattant sikítva és felkapta a széket, ami ott állt mellette és teljes erejéből nekihajította. Viktor meg volt lepve, ezért nem tudott kihátrálni előle, a szék telibe találta, amitől kizuhant a folyosóra.
    Janka kiszaladt utána, belerúgott a földön heverő támadójába és szaladt volna a lépcsőhöz, de az belemarkolt a lábába, mire elesett. Próbált kiszabadulni a szorításból, de nem tudott. Másik lábával rugdalózni kezdett felé, míg végül sikerült arcon taposni. A szorítás enyhült, ezért gyorsan felpattant és szaladni kezdett a lépcső felé. Eközben Viktor is felpattant, mintegy természetfeletti gyorsasággal.
    Janka hallotta, ahogy dobog mögötte a sorozatgyilkos lába. Leszaladt a lépcsőn, de annyira szedte a fokokat, hogy elvesztette az egyensúlyát és arccal a nappaliba zuhant. Mire a hátára fordult, Viktor már ott állt felette. Kétségbeesetten próbált minél messzebbre kúszni tőle, az pedig, mint aki élvezi a helyzetet, lassú mozdulatokkal követte. Végül egy sarokhoz értek, így Janka kilátástalan helyzetbe került. Látta, amint ez a szörnyeteg elmosolyodik. Ezt fogja utoljára látni az életben.
    De megjelent Viktor mögött egy sziluett. Janka nem igazán tudta kivenni, ki lehet, de látszólag ez a szörnyeteg semmit nem vett észre ebből. A sziluett ekkor lesújtott támadójára. A fején találta el. A megállíthatatlannak nevezett gonosz pedig eszméletlenül terült el arccal a padlónak mellette.
    A sötétből ekkor előlépett a megmentője egy baseballütővel a kezében. Janka rögtön felismerte őt. A lányt, akit annyiszor látott már a tévében. Palkovics Nóri volt az. Egy pillanatra őfelé nézett, majd a földön heverő sorozatgyilkosra.
    - Szia, Viktor – mondta. – Rég találkoztunk.



2019. szeptember 15.
Dunakeszi





X.
NÓRI ÉS JANKA A GONOSZ ELLEN


    - Kötözzük meg! – mondta Janka, miközben Nóri mellé állt, le sem véve a szemét a földön fekvő, látszólag eszméletlen Viktorról.
    Nóri szája keserű mosolyra húzódott. – Te még nem ismered őt.
    Mintha ez lett volna a jelszó, Viktor a tőle megszokott természetfeletti gyorsasággal pattant fel a padlóról. A késsel Nóri felé suhintott, aki hátrahőkölt előle. A második suhintást kivédte a baseballütővel, a gonosz alkarját találta el vele, de a kés a maradt a helyén. Meg akarta ütni, mielőtt megint felé suhintana, de Viktor ököllel hárított, kiütve az ütőt a lány kezéből.
    Janka, aki mindig is harcias lány volt és bármikor kész volt beverni bárki képét, most teljesen lefagyott. Próbálta magát erősíteni, mert ennyivel minimum tartózik Nórinak, aki pár perce megmentette az életét. Az agyában viszont sokkal erősebbnek bizonyult a tudat, hogy végtére is egy sorozatgyilkossal állnak szemben, ráadásul minden idők legveszettebbjével, akitől a nyomozó apja is retteg.
    Nóri behúzott egyet Viktornak, aztán rátaposott a lábfejére és alulról felfelé ütve telibe vágta annak állcsúcsát. A szörnyeteg azonban, mintha acélból volna, alig tántorodott meg. Visszakézből arcon ütötte a lányt, aki elterült a nappali padlóján. Megindult felé a késsel, miközben kiült az arcára tébolyodott fenevad ábrázata.
    Janka ennek láttán összeszedte magát. Nekiszaladt Viktornak, a falhoz préselte és ököllel ütni kezdte a fejét, ahol érte. A gonosz orrából patakokban folyt vér, úgy tűnt, teljesen vert helyzetben van. Janka éppen hasba akarta térdelni őt, amikor az ellökte magától. Az üveg dohányzóasztalra zuhant, ami össze is tört alatta.
    Nóri éppen a baseball ütőért nyúlt volna, amikor Viktor rátaposott a kezére. Felüvöltött a fájdalomtól, aztán felnézett a gonoszra. Újra szemtől szemben. Hónapok óta nem látták egymást. Viktor vigyorogva nézett le rá. Nóri felkészült erre pillanatra. Tudta, hogy nem utoljára látták egymást tavasszal. Nem akarta megadni ennek a szörnyetegnek azt az örömöt, hogy szenvedni lássa. Visszavigyorgott rá, amitől zavarba is hozta ezt a férget. Majdnem úgy, mint egy évvel ezelőtt, amikor az irodaházban egy csábos mosollyal zökkentette ki, hogy aztán nyakon döfhesse a borítékbontó késsel.
    - Na, mi lesz, köcsög? – kérdezte tőle Nóri. – Na? Megölsz, vagy esélyt adsz nekem, hogy megint elintézzelek? Tudod, milyen ravasz kis dög vagyok. Ezért is utálsz engem. Mert mindig belém törik a bicskád.
    Gyorsan történt. Villámgyorsan. Nóri Viktor vádlijába vágott egy kést, amit monológja közben szedett ki a zsebéből. A gonosz felüvöltött és hátra tántorodott. A magabiztossága eltűnt.
    Nóri győzelemittas mosollyal állt fel és a zsebéből elővett egy fegyvert, amit szép lassan Viktor felé irányított.
    - Ezt tartogattam a legvégére – mondta a tántorgó gonosznak. – Itt az idő, hogy visszaküldjelek a pokolba! Onnan pedig nem fogsz megszökni, mint a gyógyóból. Ott fogsz porrá rohadni!
    Viktor arca átváltott a hipnotikus, ám kifejezéstelen „fokozatra”. Barna szemeiben ismét megjelent az megmagyarázhatatlan csillogás. Teljesen lefagyasztotta vele a lányt, akinek remegni kezdett az ujja a ravaszon, mert jól ismerte ezt a tekintetet. Ilyenkor lát a veséjébe is az embernek. Ezt a szünetet kihasználva Viktor felkapta a földről Jankát és maga elé tartotta fedezékül.
    Janka rémülten nézett farkasszemet a pisztoly csövével. Úgy érezte, Nóri mindenképpen meghúzza a ravaszt, akár keresztül is lövi őt. Lepergett előtte az élete. A semmilyen élete, tette hozzá gondolatban. Érezte, amint a nyakába liheg ez a vadállat. Érezte, ahogy a nyaka nedves lesz a vérétől. Maga a halál tartotta a markában. Látta, amint a kés közeledik a szeme felé. Itt fog végett érni az élete. Így kell meghalnia. Ágyban, párnák közt képzelte el, nem pedig így.
    Nóri zavarodott tekintete olyan gyorsan változott meg, mint Viktornak szokott. Elmosolyodott. Biztos volt a dolgában. Meghúzta a ravaszt. Janka lökést érzett a vállánál. De nem őt találta el.
    Viktor a jobb vállába kapta a golyót, ami keresztülhatolva rajta betörte a mögötte lévő üvegajtót.
    Janka kiszabadította magát a szorításból és elugrott a célkeresztből. A kés eközben a földre esett.
    Nóri a gonosz fejére célzott. Találkozott a tekintetük.
    - Ezek az utolsó pillanataid – mondta a lány küzdve a rá irányuló, hipnotikus szemekkel. – Várnak odalent.
    Viktor nem várta ezt meg. Természetfeletti gyorsaságával az ajtón megmaradt szilánkokon keresztül a hátsó kertbe ugrott. Nóri eközben meghúzta a ravaszt, de csak az ajtókeretet találta el.
    Szidta magát, amiért ennyire béna volt. Nem mert kimenni utána a sötétbe. Csapda lenne.

*

    - Elment? – kérdezte Janka zokogva, amint felsegítette.
    - Nem ment ez sehova – felelte Nóri. – Odakint van és a legjobb pillanatot várja.
    Janka magára sem ismert. Remegett a félelemtől. Most érezte igazán, mennyire sebezhető.
    - Nem kéne hívni a zsarukat? – kérdezte. – Az apám is rendőr. Hamar itt van és elintézi. Ő kapta el annak idején.
    - Nem kellenek ide a rendőrök – vágta rá Nóri. – Az apád se. Csak visszadobják a Szent Mihályba, ahonnan ismét kisétál, mint aki csak elugrik szabira egy kicsit. – a kinti sötétséget kémlelte – Követtem őt. Tudtam, hogy megint kiszemelt magának valakit, mert ott várt rád. Nyomkövetőt raktam a kocsijára, míg a kaputokat figyelte. Azzal találtalak meg. Az első célom volt, hogy megmentselek tőle. A második pedig az, amire régóta várok. Ami a legfőbb célom már az életben.
    - Hogy megöld?
    - Így van.
    Nóri a kitört ajtóhoz lépett. A szilánkok ropogtak a cipője alatt. Érezte befelé áramló novemberi illatot. Ugyanezt érezte a tavaly is, amikor azt hitte, átlagos munkanapnak néz elébe.
    A hátsó kertben koromsötét volt. A csillagok és a Hold fényén kívül semmi sem világította meg a helyet.
    - Most akkor várunk? – tette fel a kérdést Janka.
    Nóri kifüttyentett a kert felé, mintha egy kutyát hívna magához.
    - Viktorka! – szólította. – Hahó! Gyere szépen a mamához! Ígérem, maximum egy órát foglak csak kínozni. Aztán vége lesz! Neked is jobb így, nem? Jobb, mint visszamenni és zabálni a finomfőzeléket az intézetben, miközben tele vagy nyomva gyógyszerekkel. Ne legyél már ilyen gyáva, ne okozz nekem csalódást!
    Tett egy lépést hátra. A bejárati az ajtó felé fordult.
    - Mi a neved? – tette fel a kérdést, miközben azon agyalt, merre jöhet vissza a sebzett őrült.
    - Janka.
    - Nóri vagyok.
    - Tudom, láttalak a tévében.
    Nóri elmosolyodott ezen.
    - Jól lejárattam magam.
    - Nem igaz.
    - Az apád kapta el őt?
    - Igen. Még legelőször, tizenegy éve.
    - Látod, éppen annyira jutott ezzel, mint én.
    Nóri előtt lepergett az elmúlt egy év eseményei. Amikor Viktor másodszorra is megszökött és megtámadta őt a házában, aztán miután megmenekült előle, a kórházban támadta meg. Hónapok teltek el, amikor tegnap látta a hírekben, hogy ismét megszökött. Készült arra a napra. Egy darabig minden nap nézte a híreket, várva a pillanatot. A rémálmai viszont kezdtek alábbhagyni. Nem értette, miért. Talán mert átesett valami holtponton. Mint, amikor valaki megszokja borzalmakat a háborúban és teljesen elhidegül tőle. Az élete megváltozott egy éve, végérvényesen. Sosem felejti el azt az éjszakát a mélygarázsban. Amikor ez a kisfiús arcú őrült megindult felé a szekercével. Talán, ha ma végezne Viktorral, akkor neki is vége lenne. Ebbe belegondolni is borzasztó volt.    
    - Tudom, mit érzel, Janka – mondta, miközben a lépcső felé ment a fegyvert maga előtt tartva. – Egyedül érzed magad a világban. Elemzed a múltad. Ilyen, amikor a halállal találkozik az ember. Ezt éreztem én is. Akkor.
    Jankának eszébe jutott az a pasi, akit tegnap este elhajtott a pubban. Ha hagyta volna magát felszedni, mindez nem történik meg. Talán élete szerelme lehetett volna. Ki tudja? Bármi kisülhetett volna belőle. De ő maradt az önsajnálatban. Miért? Mi értelme van ennek? Miért nem becsüli meg magát?
    - Ne emészd magad – szakította félbe Nóri. – Az most nem segít.
    Ekkor motorzaj bőgött fel.
    - A kocsim – kiáltott fel Janka.
    Nóri azonnal a bejárati ajtó felé szaladt.
    - Szóval, mégis meglép – nyugtázta dühösen.
    Kirúgta az ajtót és látta, amint Viktor kitolat Janka kocsijával a ráérősen kinyíló kapun keresztül. Ismét találkozott a tekintetük. A gonosz ezt kihasználva lehúzta a fejét, Nóri pedig kettőt belelőtt a szélvédőbe.
    Viktor tövig nyomta a gázt és rászedett a kormányra, kikanyarodott, ismét felült. Nóri háromszor lőtt feléje. Az anyósülés felőli oldal ablaka betört, de a kocsi szélsebesen eltűnt az éjszakában.
    - Most mi lesz? – kérdezte Janka.
    - Utána megyek – felelte Nóri. – Velem jössz?
    Jankán úrrá lett a bosszúvágy. El akarta intézni azt az állatot. A félelem egy csapásra eltűnt belőle.
    - Megyek. – felelte.
    Nóri szája gonosz vigyorra görbült.
    - Most mi fogunk rá vadászni. Reszkess, kishaver!

2019. szeptember 30.
Dunakeszi
   



XI.
REJTŐZKÖDŐ ÁRNY


Ahogy hajtottak a nyomkövető után – amit Nóri rátett Janka kocsijára is – egy darabig csendben ültek. Nóri vezetett, miközben a műszerfalra helyezett mobilján keresztül figyelte Viktort. A sebzett vad éppen Pest felé hajtott, talán megpróbál megint elvegyülni az emberek között.
    Janka próbálta felfogni, mi történt vele. Nem egészen egy órája meg akarta ölni maga Bachmann Viktor, akitől az egész ország retteg. Aztán felbukkant Nóri, aki megmentette tőle. A lány, akit eddig csak a tévében látott. És most itt ül mellette, miközben hajkurásszák azt a szörnyeteget, akit tizenegy éve pont az ő apja kapott el a Népligetben. Az apja, aki tapasztalt rendőr és látott nem egy borzalmat, még ő is sérült lelkileg akkor. Mi lenne, ha titokban megcsörgetné az apját? Eljönne értük, segítene. Egyre inkább öngyilkos küldetésnek érezte ezt az egészet.
    Apropó, öngyilkosság. Janka nemrégiben még eljátszadozott a gondolattal. A halálba menekült volna a lecsúszás elől. Festő karrierje romokban, kezd teljesen alkoholistává válni. Meddig süllyedhet még? Azonban, amikor Viktor rátámadt, megízlelte, milyen is, amikor az ember a halállal néz farkasszemet. Azóta az élni akarás ösztöne indult be agyában. Ez a szörnyeteg kellett hozzá, hogy átértékelje az életét. Megannyi terve van még. Ezt pedig most veszélyben érzi. Miért nem mondott nemet Nórinak? Miért jött vele? Azonnal jött a válasz. A harag miatt. Itt van ez a gonosz, akit hiába őriztek szigorúan a Szent Mihályban, mégis megszökött és büntetlenül öldösi az embereket. Nem válogat, nincs semmilyen rendszer a cselekedeteiben.
    - Ki akarsz szállni? – szakította félbe Nóri a gondolatmenetét.
    - Nem – vágta rá Janka, de hangja nem volt túl meggyőző. – Csak bizonytalan vagyok. Hogy meg tudjuk-e állítani.
    - Vérzett, nem?
    - De.
    - Nem halhatatlan. Csak az a szívós féreg fajta. Ne aggódj, elintézzük.
    - Ne hívjam az apámat?
    - Hogy visszadugja a rács mögé? Ahonnan kisétáljon megint? Nyugodtan aludnál?
    - Nem.
    - Én sem aludtam nyugodtan. Volt, amikor egész éjjel az ablaknál gubbasztottam fegyverrel a kezemben, miközben figyeltem a híreket. Mindenki azt mondta, ennek a sztorinak vége és nyugodjak meg, lépjek tovább. Hát tessék, ennyire lett vége. Ismét itt van. Én pedig le akarom zárni ezt. Nem akarok többé félni. Látni akarom, amint megdöglik. Amint megsemmisül. Ott akarok lenni, amikor elföldelik. Látni, hogy valóban vége van. Akkor majd folytathatom az életem. Addig pedig nincs. Csak menekülök, harcolok vele. Persze, most a sors úgy hozta, hogy én vagyok, aki üldözi és nem fordítva.
    Janka nem tudott ezzel vitatkozni. A lánynak igaza van. Pontot kell tenni az i-re. De vajon pontot tudnak tenni?
    - Ne kételkedj magadban – mondta Nóri, mintha hallotta volna a gondolatait. – Már tudom, ki vagy. Tóth Janka, ugye?
    - Igen – bólintott.
    - Pár éve jártam egy kiállításodon a barátnőimmel. Nagyon tetszettek. Jó sötétek és kegyetlenek voltak. Nem éppen a rózsaszín ködön át szemléled a világot. Ez nagyon tetszett, emlékszem.
    - Köszönöm – mosolyodott el Janka. Ez most baromi jól esett neki, pláne attól, akire felnézett. Egy újabb ok, amiért élnie kell. Túl kell élnie ezt a harcot és egy félelemtől mentes új életet kell kezdenie. Új élet. Ízlelgette a mondatot. Egy új korszakot kell nyitnia, amihez ma lefekteti az alapköveket.
    - Egy ilyen művészlélek, aki így látja a világot, az nem fél semmitől - kacsintott felé Nóri.

*

    Egészen Pestig követték Viktort. A jel megállt a Deák tértől nem messze. Amikor odaértek, meglepetten vették tudomásul, hogy a sorozatgyilkos gondosan leparkolt egy kis utcában és a vérét egy ideig csöpögtetve elsétált onnan. Janka nem tudta hová tenni az egészet, ahogy haladtak a bulinegyed felé.  
    - Ennek mi értelme? – tette fel a költői kérdést. – Miért jött vissza a városba? Itt simán elkapják a rendőrök.
    - Nézz csak körbe – mondta Nóri.
    Janka körbenézett Deák téren. Fiatalok százai mozgolódtak, indultak bulizni, mentek egyik pubból a másikba.
    - Szombat van – bólintott Janka.
    Egy darabig tanácstalanul bóklásztak a környéken. Már éppen feladták volna, amikor sikolyokat hallottak a Király utca felől. Biztos, ami biztos megindultak arrafelé. Egy kis utcába érve látták, amint többen sorfalat állnak valami előtt, egy szórakozóhely bejáratánál. Nóri előkapta a fegyverét.
    Mire odaértek, áttörték magukat a tömegen. Egy nagydarab, kopasz kidobó feküdt egy vértócsában, miközben a társa próbálta egy ronggyal megállítani a vérzését. Egy pultos egyenruhát viselő nő éppen a mentőkkel beszélt telefonon.
    - Mi történt? – kérdezte Nóri a biztonságit, miközben a társát próbálta menteni.
    - Idejött egy fickó és se szó, se beszéd, ezt tette a barátommal! – kiáltotta. - Aztán beszaladt!
    Nóri Jankához fordult. Leguggolt és a zoknijából elővett egy pisztolyt, aztán átadta neki.
    - Maradj itt – adta ki az utasítást. – Ha meglátod kijönni, azonnal lődd le!
    - Bemegy utána? – förmedt rá a biztonsági őr. - Elment a józan esze?
    - Igen – felelte Nóri. – És nekem kell megölni.
    - Vigyázz magadra – mondta Janka és kiült az arcára félelem.
    - Te is!

*

    Odabent mindenki a melankolikus techno ütemére ropta. Mit sem sejtettek arról, mi folyik odakint és ki férkőzött be közéjük. Vörös, kék és zöld fények cikáztak a sötétben. A zene egyre mélyebbé, egyre depresszívebbé vált. Egy Viktorhoz hasonló srác sétált el Nóri mellett, felé kacsintva.
    A teremben legalább kétszázan lehettek, szinte zsúfolásig megtelt. Nóri alig tudta kivenni az arcokat. Valaki nekijött és ő kis híján elsütötte a fegyverét. Egy lány volt az, aki elsétált mellette, észre sem véve, hogy fegyver van nála. Egy pillanatra behunyta a szemét és próbálta összeszedni magát, mert a végén valaki mást lő le Viktor helyett. Elindult a DJ felé, aki valami híres holland figura volt a mögötte villódzó kijelző szerint. A zene egyre siralmasabb hangulatú lett, mintha az énekesnő a halálról énekelt volna. Ez lesz a gyászzenéje Viktornak, gondolta magában.
    Nem vette észre, hogy Viktor végig mögötte halad. Gondosan kikerülve az embereket, le sem véve a szemét róla. Senkinek sem tűnik fel, hogy vérzik a feje. Úgy táncolnak mellette, mintha ő csak sörrel öntötte le volna magát. Ahogy az sem tűnt fel egy árva léleknek sem, hogy egy véres kést tart a kezében. Amikor látta megállni Nórit, gyorsan elrejtőzött egy magas, izmos srác mögé, aki a sörét fogva mozgatta fel-le a fejét az ütemre. Viktor tudta jól, hogy Nórinak hátul is van szeme. Egy röpke pillanatra kipillantva a srác mögül, be is igazolódott az elmélet, mert a lány éppen akkor fordult meg. Gyorsan visszarejtőzött a rejtekébe.
    Nórinak bejelzett az ösztöne. Nyomást érzett a lapockái között. Egy borzongó érzést. Megfordult, de nem látott senkit, aki Viktorra emlékeztette volna. Egy magas férfi, sörrel kezében mozgatja a fejét fel-le az ütemre. Biztos más is dolgozik már benne a pián kívül. Egy csaj már éppen vetkőzni kezdett, szemei fennakadva, a fekete melltartója előkerült, amint levette a blúzát és olyan kockás volt a hasa, mint egy testépítőnek. Mellette egy párocska vadul csókolózott.
    Amint Nóri elindult a DJ irányába, Viktor kibújt a rejtekéből. Észrevette, hogy a melltartóban táncoló lány csábos mosollyal stíröli. Látszólag fel sem fogta, hogy egy vérző fejű figurát bámul. Érezte, amint a lány belemarkol a fenekébe, majd még rá is csap. Ügyet sem vetett rá. Nóri most a cél. Ott halad előtte. Senki sem fogja észrevenni, amint végez vele. Senki.
    Nóri lökést érzett hátulról. Valaki agresszív módon támadott rá. Szíve rögtön az agyában kezdett lüktetni, ő pedig megperdült és rászegezte a fegyverét a támadójára. Pechjére egy ijedt fiatal srác volt, aki nyomokban sem hasonlított Viktorra. Szőke volt, sovány és most rémülten tartotta fel a kezét. Alig állt a lábán, nyilván véletlenül ment neki. Nóri intett a fegyverrel, hogy lépjen le, a srác pedig botorkálva, de sietve átverekedte magát tömegen. A biztonság kedvéért Nóri végigpásztázta a tömeget. Tű a szénakazalban, gondolta. Tudta, bárhonnan jöhet a támadás, egy másodpercig sincsen biztonságban. Egy dörzsölt gonosszal van dolga, aki nyilván egy lépéssel előtte jár mindig. A zene továbbra is depresszív, fájdalommal teli női énekkel zúgott egyre erősebben bele a fejébe. Egy pillanatig úgy gondolta, jobb feladni az egészet, de gyorsan elhessegette ezt a lehetőséget. Végeznie kell ezzel a szörnyeteggel, minél előbb. Visszafordult a DJ irányába és próbálta minél erőteljesebben átverekedni magát a tömegen.
    A mögötte csápoló tömegben felemelkedett Viktor. Egy perccel korábban éppen az utolsó pillanatban guggolt le, nehogy észrevegye Nóri, amikor megfordult az ő belé botló srác miatt. Látta, amint a lány fellép a színpadra a DJ mellé.
    Nóri odalépett a keverőpult mellé. A tömeget pásztázta. Ha beszólna a mikrofonba, figyelmeztetve a tömeget, azok minden bizonnyal pánikolva szaladnának kifelé, a sorozatgyilkos pedig szépen megbújva közöttük, lelépne. A DJ felfigyelt rá és fennkölt mozdulattal intett neki, hogy lépjen le. Nóri válaszul a középső ujját mutatta felé, aztán a tömeg felé fordult. Lehetetlen megtalálni. Lelépett a színpadhoz és egyből Viktorral találta magát szemben.
    Viktor felé suhintott a késsel, de ő szerencsére elhátrált előle, csak a kabátját karcolta meg vele. A pisztollyal lekevert egyet neki, aztán még egyet, mire az elterült a földön. Nórinak gyorsan kellett cselekednie. Becélozta Viktor fejét. Farkasszemet néztek egymással. Ekkor valaki meglökte őt oldalról. Egy belébotló, látszólag teljesen bedrogozott lány. Nóri ellökte magától, majd mikor visszanézett Viktorra, már csak a hűlt helyét látta. Dühében felüvöltött.
    Tőle balra azonban megpillantotta a tömegen átigyekvő szörnyeteget. Egy ajtó felé igyekezett, mely felett zölden világító cigaretta jelezte, hogy a dohányzásra kijelölt udvarra vezet.
    Nóri félúton se volt, amikor Viktor áttörte magát az ajtón. Utána akart lőni, de volt annyi lélekjelenléte, hogy megálljt parancsoljon magának. Bárkit eltalálhat. Ő pedig nem lesz gyilkos. Csak ezt a rohadékot nyírja ki.
    Eljutott az ajtóig, kirúgta maga előtt. A dohányzó tömeg rettenve tárult szét előtte. Nóri rájuk fogva a fegyvert vizslatta végig az arcokat. Egyik se Viktoré volt. A rémült bagós társaság feltett kézzel állt előtte.
    - Az előbb kijött egy pasi! – mondta nekik, miközben leengedte a fegyvert. – Hol van?
    Senki se felelt.
    Ő pedig újra felemelte a fegyverét.
    - Viktor! – kiáltotta. - Bújj elő! 
    Az egyik lány az udvart körülölelő fal bal sarka felé mutatott, egy konténer állt.
    - Felpattant rá és átmászott a falon – mondta az remegő hangon. – Nagyon vérzett. Ijesztő volt.
    Nórinak nem kellett több információ, azonnal a konténerhez szaladt, felhuppant rá és éppen átlendült volna, amikor mögüle valaki rákiáltott.
    - Azonnal álljon meg!
    Nóri megfordult és egy ötvenes éveiben járó fickót pillantott meg öltönyben, amint éppen rászegezi a fegyverét.
    - Itt van kint! – üvöltötte Nóri. – Itt van kint! Megsebesült! El tudom kapni! Hagyjon utána menni, maga barom állat!
    - Körbevettük az épületet, nem fog megszökni! Azonnal dobja el a fegyvert és jöjjön le onnan!
    - Ezt nem teheti velem! Ezt nem teheti!
    - Maga nem teheti, Nóra! Megmentette a lányom! És ezért örökké hálás leszek, de innen átvesszük mi!
    Nóri elképedt.
    - Maga Janka apja, igaz? – tette fel a kérdést.
    - Igen.
    Nóri nem haragudott Jankára, inkább saját magára, amiért ismét csődöt mondott.
    - Maga most megmentette Viktort! – jegyezte meg a rendőrnek.

2019. október 6.
Dunakeszi


XII.
ANNA

Dr. Mayer Anna holtfáradtan érkezett haza a szentendrei otthonába. Le se vette a kabátját, de már csinált is magának egy kávét, természetesen cukor nélkül, ahogyan szerette. Gondolta, megspékeli valami alkohollal egy ilyen nap után, de inkább letett róla. Bárki felhívhatja még ma este.
    Tizenegy éve kezeli Viktort, és éppen ezért mindenki őt hibáztatja, amiért semmilyen eredményt nem tudott felmutatni. Ma is körmölte a jelentéseket, egyeztetett a rendőrséggel, kérlelte, hogy ne lőjék agyon a betegét, próbálják meg valahogy épen, egészségesen visszajuttatni hozzá. Természetesen a rendőrök is lenézőek voltak vele, arrogánsak, nem beszélve a sajtóról, akik megpróbálták lejáratni a rendőrkapitányság bejáratánál a keresztkérdéseikkel.
    Ledobta a kabátját a kanapéra. Bement a fürdőszobába, fogat mosott, majd elnézegette magát a tükörben. Negyvenhat éves és még mindig gyönyörű. Dús, fekete, hosszú haját mindenki irigyli, ahogyan az alakját is. A félvér kubai apja és az észak-koreai anyja szép vonásait örökölte. Belemosolygott a tükörbe. Jobban néz ki, mint a harmincasok, de még huszonévesek is megirigyelhetik. Nincs férfi, aki ne fordulna meg utána. Máris jobban érezte magát a bőrében. A kávét is felesleges volt bedobni. Lehet, elmegy egy kicsit bulizni valahova, most az egyszer a barátnői nélkül.
    Kopogtak az ajtón. Aztán megint. Megrezzent. Valaki bejutott a kertbe. És most az ajtó előtt áll. A kapunyitó kódot is valahogy feltörte. Nem sok embernek adta meg. Lehet a szomszéd néni, aki néha átjön kávézni. De ilyenkor? Biztos valami baj van. Kivette kabátjából a pisztolyát és ajtóhoz lépett. Kinézett a kémlelőn. Senki. Nagyot nyelt. Volt egy sejtése, hogy ki lehet.
    Kinyitotta az ajtót. Senki. Éppen megszólalt volna, amikor Viktor megjelent előtte, s nem hagyott időt Annának, azonnal az előtér falához szorította. Kést szegezett a torkához és vigyorogva figyelte őt. Anna jól ismerte ezeket a gonosz barna szemeket. Tizenegy év alatt szinte minden egyes nap látta.
    - Tedd le a kést – parancsolta higgadtan.
    Viktor arcáról lefagyott a mosoly. Elvette Anna torkától a kést és tett egy lépést hátra alázatosan, lehajtott fejjel.
    - Tedd a szekrényre!
    Viktor letette a kést bejárati fiókos szekrényre.
    - És csukd már be az ajtót, mert bejön a hideg!
    A kegyetlen sorozatgyilkos, akitől egy ország retteg, az ajtóhoz ment, becsukta és még gondosan el is fordította a kulcsot. Amikor pedig megfordult, Anna az ajtóhoz szorítva őt szájon csókolta. Vagy öt percen keresztül hevesen csókolta őt, nem törődve azzal, hogy annak vérzik a feje.
    - Hiányoztál, szerelmem – súgta Viktornak, mikor abbahagyta. – Gyere, ellátom a sebeidet.

*

    Viktor félmeztelenül ült a nappali kanapéján, egy kicsit oldalra fordulva, míg Anna éppen a sérült vállát kötözte be. Néha adott egy-egy puszit a betege fejére. Boldog volt, amiért élve látta őt.
    - Annyira féltem, hogy soha többé nem látlak – mondta neki. – Kicsit haragszom is ám rád. Megbeszéltük, hogy decemberben szöksz meg. Mindent előkészítettem. Erre mit csinálsz? Dobbantasz egy hónappal előbb.
    - Mennem kellett – mondta Viktor letörten. - Nem bírtam várni.
    Anna dobott egy gyengéd csókot a tarkójára.
    - Nem baj, szívem, itt vagy velem. Most senki se lát meg minket. Nem kell bujkálnunk, mint az intézetben.
    - Igen – sóhajtotta Viktor, majd behunyta a szemét. Átadta magát a nő gyengéd kezeinek.
    Anna elmosolyodott.
    - Emlékszem, amikor először megszöktél. Tavaly ilyenkor. Itt voltál velem két hétig és csak magunk voltunk. Főztem rád, szeretgettelek, napokig szinte csak az ágyban voltunk. Vigyáztam rád. Emlékszel, amikor nőnek öltöztettelek és úgy mentünk el bevásárolni? Mindenki bevette, hogy csaj vagy – felnevetett – Az a méregdrága paróka és a smink megtette a hatását. Megbámultak a pasik!
    Viktornak még az arca se rezdült, csak a kezekre koncentrált.
    - Persze hiba volt – folytatta Anna és eltűnt az arcáról a mosoly. – Mert kiszúrtad a kasszánál azt a csajt. Nórit. Le sem vetted róla a szemedet. És persze, hogy még aznap elszökve tőlem, utána mentél. És mi lett belőle? Visszakerültél a Szent Mihályba, ahol alig tudtunk együtt lenni.
    - Mennem kellett – felelte színtelen hangon Viktor.
    - Persze. Menned kellett. Jön a löket az agyadba és te mész utána.
    - Igen.
    - Ha most elmersz menni, esküszöm neked, hogy kinyírlak. Megértetted?
    - Meg.
    Anna befejezte a kötést és maga felé fordította Viktort. Szigorúan nézett azokba kiszámíthatatlan barna szemekbe.
    - Ha most nem teszed, amit mondok – kezdte a páciensének – akkor nekünk annyi. Pontosan azt kell tenned, amit mondok neked. Nem kerülhetsz bajba. A zsaruk le fognak lőni téged, mint egy veszett korcsot, érted?
    - Értem.
    Anna lekevert egy fülest neki.
    - Biztos érted? – tette fel újra kérdést.
    - Igen – felelte Viktor alázatosan, miközben az arcát fogta.
    A doktornő gyengéden magához ölelte és megcsókolta annak fájós arcát.
    - Kicsi szerelmem- súgta páciense fülébe. – Én édes veszett vadam. Tudod, hogy mi egyek vagyunk.
    - Tudom.
    Anna szemeiből könnyek buggyantak elő. Gyengéden szájon csókolta Viktort, majd az arcát cirógatva gyönyörködött benne. Sosem látott még ilyen szép arcot. Nem hitte volna sosem, hogy egy nála húsz évvel fiatalabb férfi lesz élete szerelme. És ma este volt talán a leghálásabb a sorsnak, hogy vele lehet.
    - Mindketten szörnyetegek vagyunk, Viktor – kezdte mosolyogva. – Mindig is kerestem a másik felemet. Férfiban ugyanazt, ami én vagyok. A démonlány a démonfiút. Persze már le vagyok maradva tőled. Kicsit szégyellem is. Bár te még a világon se voltál, amikor én elkezdtem. Amikor nyolc éves koromban a medencébe fojtottam az öcsémet. Mindenki elhitte, hogy baleset volt. Hogy nem tud úszni. És én „ott se voltam”, persze. Aztán folytattam a gimiben, két tanár és aztán később, az egyetemen három diáktársam. Sose buktam le. Ügyes kislány voltam mindig. Tudtam, hogy csak bűnügyi pszichiáterként lelhetek rá a másik felemre. Akit nekem szánt a sors. És lám-lám. Behoztak téged. El kellett telnie öt évnek, mire rájöttem, hogy te vagy az. Akkor már húsz éves voltál. Egy férfi. Öt évig úgy kezeltelek, mint bárki mást és észre se vettem a lényeget.
    - Értem – bólintott Viktor.
    - „Értem” – utánozta őt Anna, majd szájon csókolta.

*

    Nóri bedobott az érmét a kávéautomatába. Mire kész lett hosszú kávé tejjel és cukorral, belekortyolt és megborzongott.
    - A tehéntrágyának lehet ilyen az íze, amit kólával hígítanak – jegyezte meg. 
    Janka felkuncogott mögötte a széken ülve, ő teát vett. A rendőrkapitányság folyosóján voltak. A rendőrt, aki eddig rájuk figyelt, Janka apja hazaküldte. Úgysem jutnak ki innen proxikártya nélkül.
    Nóri lehuppant Janka mellé. Velük szembeni irodán az utóbbi apja neve és rangja szerepelt. Tóth Sándor nyomozó hadnagy.
    - Kedves a faterodtól, hogy elsikálta dolgot – mondta Nóri.
    - Ja, de a fegyvereidet azért elvette – tette hozzá Janka.
    - Van otthon még bőven.
    - Ahogy visszagondolok a ma estére, Viktorhoz egy atombomba kéne.
    - Arra nem volt pénzem.
    Janka felsóhajtott, megkavargatta a teáját, majd Nórihoz fordult.
    - Most hogyan tovább? – tette fel a költői kérdést.
    - Fogalmam sincs – vonta meg a vállát Nóri. – Majd valamit kitalálok.
    - Veled vagyok.
    Nóri elég bizalmatlanul fordult feléje: - Na, persze.
    - Nem én hívtam apámat, Nóri. A barátnőm, Erika volt.
    - Vegyem is be?
    - Éppen nála volt apu, a környéken. Riasztották.
    Nóri felsóhajtott. Egy darabig a mennyezetet bámulta. Fogalma se volt, mi legyen ezután.
    - Kitalálunk valamit – mondta meggyötörten. – Muszáj lesz. Most is odakint van. És veszélyesebb, mint valaha.

*
   
    Miután megvacsoráztak, Anna töltött mindkettőjüknek egy pohár bort. A kanapén ültek összebújva. A doktornő köntösbe volt már. Elmúlt éjjel kettő, de egyikük sem volt fáradt. Viktor egykedvűen szürcsölte a bort.
    - Jó veled – mondta a doktornőnek színtelenül.
    - Veled is, szerelmem.
    - Hogyan tovább?
    - Majd kiagyalom – kacsintott felé Anna. – Le kéne lépnünk az országból. Valami erdős helyre, tudom, hogy azt szereted. Persze, ahol nincs kiadatás.
    - Hova?
    - Nem tudom. Előtte azonban végzünk Nórival. Nem bízzuk a véletlenre. Meg azt a Jankát, vagy kit, azt is elintézzük. Ennyivel lógunk nekik. Pláne a Nóridnak.
    - Nem a Nórim.
    Anna kiitta a poharát és a dohányzóasztalra tette.
    - Bizonyítsd be, hogy én kellek neked – mondta és felállt.
    Ledobta a köntösét. Anyaszült meztelen volt. Viktor le sem tudta venni a szemét a teljesen hibátlan, gyönyörű testről. A doktornő megindult a hálószoba felé anélkül, hogy felé fordult volna, a mutatóujjával pedig intett neki, hogy kövesse.
    - Gyere, édesem, hosszú még az este – súgta érzékien.
    Viktor letette a bort, felpattant és a nő formás fenekét bámulva követte a hálószoba felé.

*

    Nóri éjjel háromkor ért haza. Janka az apjával maradt, a nyomozó pedig minden bizonnyal le sem veszi majd róla a szemét. Talán jobb, ha kihagyja őt ebből. Hiába vagány lány, nem vihet magával senkit a csatatérre.
    Lassan egy hete egyedül van, Béci egy francia tortakészítő versenyen vesz részt. Ő nem akart menni, hiába erősködött az ő kedves „cukifiúja”. Fel sem meri hívni, nem akarja felzaklatni a srácot.
    Kinézett az ablakon, egy járőrkocsi állt ott. Mindenhová követni fogják mostantól, egészen addig, amíg el nem kapják Viktort. Dühös volt, amiért teljesen ellehetetlenül a küldetése.
    Ledobta a kabátját a kanapéra, leült a nappaliba és kezébe temette az arcát. A sírás úgy robbant ki belőle, mint az ágyúgolyó. Úgy érezte, sohasem fogja abbahagyni. Lepergett előtte az elmúlt egy év. Az élete azóta maga a kénköves pokol, nem aludt még egy kiadósat sem, rémálmai vannak és hiába lesz – így vagy úgy – vége ennek az egésznek, ő sosem lesz már a régi. Sosem fog rendbe jönni, sosem múlnak el azok az éjszakák, amikor sikoltva ébred fel és sosem lesz teljes az élete.
Elveszettnek, tehetetlennek érezte magát. Mint akkor, amikor először találkozott ezzel a szörnyeteggel.

*

    Anna Viktor fejét simogatta. Szerelme már aludt, jól lefárasztották egymást. A doktornő mosolyogva bámult az ablak felé és a terveit szövögette Nóri ellen. Eszébe jutott a januári tárgyalás, amikor találkozott a tekintetük. Ha tehette volna, már ott elintézte volna mindenki előtt.
    Nemsokára el fogják kapni, akkor pedig bosszút állnak rajta mindenért. Egyre szélesebb lett a mosolya, ahogy elképzelte az egészet. Dobott egy gyengéd csókot Viktor fejére.
    - Most biztosan szenved az a némber – suttogta alvó szerelmének. – De még nem tudja, milyen is az igazi szenvedés. Majd megmutatjuk neki, édesem. Úgy bizony. Utána eljön a mi időnk. A miénk.
    Behunyta a szemét és gonosz félmosollyal álomra hajtotta a fejét.

2019.október 11.
Dunakeszi
   
XIII.
A GONOSZ ASSZONYA

Anna hagyta aludni Viktort. Egy darabig elnézegette őt, ahogyan az halkan szuszogott az oldalára fordulva. Még mindig hihetetlen volt a doktornőnek, hogy páciense, élete szerelme ismét ott van nála. Féltette őt nagyon, mivel a rendőröknek odakint viszket az ujjuk a ravaszon. Szinte biztosan végeznek vele, amint meglátják, egy percet sem fognak habozni, figyelmeztetés nélkül szitává lövik. Legalább is neki nagyon így tűnik, ez vette le tegnap a rendőrkapitányságon a reakciókból. Azonban ő ezt nem fogja hagyni. Kerül, amibe kerül, kockázatos, vagy nem az, ő biztosan harcolni fog érte. Értük. Kettőjükért. Őket egymásnak teremtette a sors – milyen nagy ostobaság volt tőle – és senki, semmi nem állhat az útjukba. Soha, semmikor.
    Felkapta a köntösét, lement a konyhába, csinált magának egy kávét, bekapcsolta az elszívót és rágyújtott. Végiggondolta a napját. Be kell mennie délre a Szent Mihályba, el kell intézni pár ügyet, aztán olyan délután négyre itthon is van. Addig Viktort biztonságban kell tudnia, mert annak, ha kattan az agya, akkor elindul. Megvonta a vállát. Azt fogja tenni, ami egy éve.
    Miután gyorsan lezuhanyozott, úgy látta, itt az ideje felkelteni szerelmét. Bekapcsolta a laptopját, rákötötte a nappaliban álló hangfalakra. Benyomta saját nyolcvanas évekbeli italo disco, szinti pop válogatását. A zene azonban átjárta, önfeledten riszálva magát állt neki a rántotta készítésének. Minden korszak zenéit magának érzi, de a kamasz kora diszkó zenéi állnak igencsak közel hozzá. Ebben a korszakban kezdte a „pályafutását”. Mindenki a szép, okos, aranyos kiscsajt látta benne. Senki se vette észre a gonoszt az álarc mögött. Igazi rejtőzködő veszedelem volt már akkor is. Az a derékig érő fekete hajú, mosolygós tini lány. Nevetnie kellett. A szám, ami éppen ment, pont 1988-ból való, amikor elintézte az osztálytársát a parkban az egyik éjjelen. Másnap úgy sírt, annyira elhitték neki, hogy gyászol. Még fel is olvasott egy verset a lány temetésén. Azt a lányt is Nórinak hívták. És most itt lehetősége egy újabbat kivégezni. A szerelmével.
    Csókot érzett a tarkójánál. Megfordult és a mosolygó, táskás szemű Viktorral nézett szembe. Hihetetlenül megörült neki, azonnal szájon csókolta, miközben jó erősen magához ölelte.
    Miután megreggeliztek, Anna kihúzott a konyhaszekrény egyik fiókából egy injekciós tűt, meg egy üvegcsét.
    - Tudod, mi jön most, kicsikém – mondta sajnálkozva, miközben lépdeltek fel a lépcsőn. – Nem bízhatok most semmit a véletlenre.
    - Igen, tudom – bólintott Viktor. – Sajnálom.
    - Hát, sajnálhatod is. Utálom ezt csinálni. Talán majd egyszer lesz annyi eszed, hogy nyugton maradj, ha kell.
    Viktor vízszintbe helyezte magát az ágyon. Nem mondott ellent, nem tervezett semmit, engedelmeskedett. Anna gyengéden megcsókolta, majd beadta neki az altatót. Viktor egyre nehezebbnek érezte a szemhéjait.
    - Mire felkelsz, már itthon is leszek – súgta kellemes hangon neki Anna. – Aztán miénk az egész délután és az éjszaka is.
    Viktor elaludt.

*

    A Szent Mihály Elmegyógyintézetbe pontban délre ért be. Elvégzett pár papírmunkát, míg a betegek ebédeltek. Szép gyorsan felvette az ottani énjét. Majd egy óra körül fehér köpenyében, irattartójával járta végig a betegeket a szigorított körletben. A körfolyosós részleg pár éve koedukált lett egy új, kísérleti program végett, amelyben a páciensek egymás iránti érdeklődését kívánták tanulmányozni. Hátha javulást vélnek felfedezni náluk. Anna tudta, hogy ez egy baromság. Nem igazán örült ennek. Valójában egy személy miatt, akitől a hideg is kirázta. Akárcsak Viktort.
    Nagyot nyelt, amikor a „Király Valentina” táblával ellátott cellához ért. Az üvegen át megpillantotta az ágyon ülő, huszonöt éves, hosszú szőke hajú lányt, aki egykedvűen bámult ki a fejéből. Valaki felsikoltott valamelyik cellából, Anna pedig ösztönösen odafordult. A hang nem ismétlődött meg. Mikor visszafordult, azt hitte megáll a szíve. Valentina az ajtó üvegénél állva nézett egyenesen a szemébe. Az a fél perc, míg bámulták egymást, Annának vagy fél órának tűnt. Az ő fekete szemei harcot vívtak Valentina kék szemeivel. A lány nyert, mert ő becsukta a szemét egy pillanatra, hogy erőt gyűjtsön. Tudta jól, hogyha most odabent állna a cellában, akkor talán a világ egyik legveszélyesebb helyén lenne. Valentina tíz évvel ezelőtt tizenhárom embert mészárolt le egy diszkóban. Tíz éve van itt és a személyzet mindent megtesz azért, hogy ne tudjon megszökni, ahogyan Viktor. Hiába. Egyszer ez is le fog lépni, az biztos.
    - Jó napot, doktornő – köszönt neki Valentina, miközben elmosolyodott.
    - Jó napot, Valentina – köszönt vissza Anna és próbált erősnek mutatkozni. Sikertelenül.
    - Hogy van ma, doktornő?
    - Köszönöm, jól. És maga?
    - Remekül.
    - Ízlett az ebéd?
    - Jobb volt, mint tegnap.
    - Ennek örülök.
    - És Viktor hogy van?
    Anna szíve a fejében kezdett lüktetni.
    - Tessék? – kérdezett vissza.
    - Hogy van Viktor? – ismételte meg a lány.
    - Nem tudom. Remélem, hamarosan épen és egészségesen visszakerül ide.
    - Tudja, mire gondolok – kacsintott.
    - Nem tudom.
    - Na! – nevetett Valentina. - Ne játssza a hülyét, maga kétszínű liba! Tudom, hogy rejtegeti!
    - Nem értem, miből gondolja – Anna próbált határozott lenni, de ez a lány elvette minden erejét.
    - Persze, nem fogja bevallani. Itt vannak a kamerák. Na meg figyelik is magát. Be van parázva rendesen.
    - Nekem nincs mitől félnem. És nem tudom, miről beszél. Mondjuk felesleges is leállnom vitatkozni egy szociopatával.
    - Na-na. Így nem beszél egy doki. Kivéve, ha kellemetlen dolgokról faggatják. És ez most kellemetlen magának, igaz?
    Anna legszívesebben keresztül ütötte volna az üveget, egyenest bele ennek csupamosoly lánynak az arcába. Többször is végigfutott már az agyán az elmúlt években, hogy végez vele. De itt bent ez esélytelen. Megmérgezhetné valahogy, azonban hamar lebukna.
    - Lefagytunk, doktornő? – kérdezte Valentina önelégült mosollyal. – Jaj-jaj, ezek szerint eltaláltam a dolgot.
    - Semmit nem talált el – húzta ki magát Anna. – Pihenjen inkább. Magára fér az alvás, hölgyem.
    Anna remegő lábbal indult tovább.
    - Maga lesz a második – vihogott utána a lány.
    A doktornő megállt és visszalépett az üveghez.
    - Hogy mondta? –tette fel a kérdést.
    - Először Viktort ölöm meg, ha kijutok innen. Aztán maga jön. Mondjuk, úgy látom, hogy egyszerre fogom megtenni. Miközben az ágyban fekszenek. Szerelem holtodiglan. Én leszek a pont az i-n.
    Anna dühös lett. Közelebb lépett az üveghez.
    - El vagy szállva magadtól, kicsi lányka – jegyezte meg.
    - Igaz, lehet, Nóri végez veletek – tegezte Valentina is, miközben továbbra is mosolygott.
     - Miből gondolod?
    - Esélyes a kiscsaj. Láttam a tévében. Sokkal keményebb nálad. Egy nyamvadt kis puding vagy hozzá képest. Nem ártana remegned, mint a takonynak a centrifugán. Ha ő intéz el titeket, akkor nekem majd csak őt kell.
    - Elpusztíthatatlan érzed magad? Ez az új dilid?
    - Nem, csak realista vagyok.
    - Egy tömeggyilkos vagy. A gonosz női testben.
    Valentina szinte sikoltva nevetett bele az üvegbe, amitől Anna hátrahőkölt.
    - Az vagyok – felelte. – De kettőnk között az a különbség, hogy én nem titkolom. Maga pedig rejtőzködik.
    Anna felelni akart, azonban átlátott Valentinán. Szégyellte is magát, amiért ennyire belement a csatába. Jobbnak látta szó nélkül faképnél hagyni. Ahogy ment el Valentina sugdolózni kezdett utána, ahogyan azt szokta.
    - Doki néni! Doki néni! – ismételgette, majd kiegészítette: - Gyilkos doki néni! Gyilkos doki néni!

*

    Nóri reggel készített kávét a rendőröknek. Kedvesen elbeszélgetett velük, utána elmormolva magában egy hosszú káromkodást, visszament a házba. Váltásban lesznek itt, rajta tartják a szemüket. Egyelőre esélytelen megszöknie előlük. Valahogyan pedig muszáj lesz, ha folytatni akarja a küzdelmet Viktor ellen.
    Kinyitotta a ruhásszekrényét, leguggolt és előhúzott egy nagy bőröndöt. Elhúzta a cipzárt, felnyitotta. Három kézifegyver és tölténytárak hevertek benne. Eszébe jutott, hogy a snipert nem még mindig nem szerezte be, pedig akár olyasmire is szüksége lehet. Kivette az egyik fegyvert, megtöltötte és kibiztosította. Gyakorlott, profi mozdulatokkal. Leült az ágyra és a fegyvert bámulta.
    Készen állt.
Valahogy túl kell járnia a zsaruk eszén és akkor megkeresheti Viktort. Az a szörnyeteg minden bizonnyal valahol meghúzta magát és bármikor idejöhet. Gyerekjáték neki elintézni a szerencsétlen járőröket, mivel dörzsölt egy ragadozó. Neki pedig ezt valahogyan meg kell előznie. Minél előbb lépnie kell.

*

    Janka éppen neten nézte a tegnap esti híreket az apja házában. Odakint őt is két járőr őrizte, akik óránként bejöttek a házba körülnézni. A hírekben Dr. Mayer Anna nyilatkozott. Most látta először Viktor pszichiáterét. Feltűnt neki, mennyire elfogult a betegével kapcsolatban és mennyire kiáll mellette a több tucat gyilkosság ellenére is. A gyönyörű, negyvenes nő felkészülten válaszolt az újságírók keresztkérdéseire. Jankában egy pillanatra megállt az ütő a felismeréstől.
    Visszatekerte a videót. Az újságíró éppen azt kérdezte: „Továbbra is kitart amellett, hogy Bachmann Viktor beszámíthatatlan?” Mire a doktornő határozott, eddigi elfogulatlan tekintete a másodperc röpke töredékéig gyűlölettel telivé vált, de nem válaszolt. Ez nem a fáradt és ideges orvos tekintete volt, akinek már rohadtul elege van mindenből. Ez más volt. Janka gyorsan visszatekerte még egyszer és megállította annál az arcnál. Kiült rá a rémület tőle. Egy brutális ember eltorzult tekintetét látta. Egy festőnő észreveszi a lényeget, gondolta magában büszkén. Ez nő nem csak azért akarja megmenteni Viktort, mert a betege. Itt valami más is van a háttérben.
    Veszélyt érzett és szólni akart Nórinak mielőbb.

*

    Anna elhajtott Nóri háza előtt. Látta a járőrkocsit, benne a két rendőrt. Jól sejtette, vigyáznak a lányra. Ez azonban nem fog nehézséget okozni neki. Ahogy hajtott hazafele a szerelméhez, gondosan megtervezett mindent. Életbe lépett egy B-terv. Holnap este fogja végrehajtani az akciót. Egyre szélesebb lett a mosolya, amint elképzelte újra és újra. Már alig várja.

2019.október 13-14.
Dunakeszi


XIV.
MAGA A SÖTÉTSÉG

Hétfő éjjel.
    Nórihoz óránként bejött az egyik járőr körbenézni a házban. Ez igencsak frusztrálta őt, de igyekezett kedves lenni velük. Ezek az emberek azért vannak itt, hogy vigyázzanak rá, és ha szükséges, az életüket is feláldozzák érte, ismételgette magában. A vasárnapja nyugtalan volt, minden percben készen állt arra, hogy kitörjön az otthonából és Viktor nyomába eredjen. Ma reggel megbeszélte a főnökével, hogy ezt a hetet otthon tölti. Szerencséje van, mivel az anyja legjobb barátnője alá tartozik, aki akár még Viktor keresésében is segédkezne, ha nem lenne túl a hatvanon és nem lenne boldog nagymama.
    A huszonéves járőr most úgy stírölte őt, mint aki évek óta nem volt nővel. Udvariasan be is próbálkozott nála párszor, többször is kihangsúlyozta, miszerint egyedülálló hónapok óta, na meg nyugodtan szólíthatja őt Lalinak, Lalának, vagy szerelmének. Nóri szintén udvariasan közölte vele, hogy ő meg szólíthatja Palkovics Nórának, vagy éppen Palkovics kisasszonynak. A másik járőr, aki most a kocsiban várakozott, teljesen hideg volt, fapofa, mintha egy kiborg lenne, viszont neki inkább ő volt szimpatikus. Nem kérdezett semmi magánjellegűt, bejött, köszönt, csak kávét fogadott el, körbenézett alaposan, miközben jobb keze végig készenlétben hevert a pisztolytokon. Pont ugyanilyen volt a tegnapi rendőrnő is, aki ráadásul annyira ki volt gyúrva, mint egy súlyemelő – Viktort körülbelül egy ütéssel a túlvilágra küldte volna.
    Lali még az ajtóban tett egy gyenge próbálkozást.
    - Pénteken szabadnapom van – jelentette ki kacsintva – Ha gondolod, elmehetnénk egy jó étterembe. Ismerek egyet az Andrássyn, nagyon jó sülteket csinálnak, igazi fehérjebomba minden fogás. Jó a zene, folyton deep house megy és kézműves sörök is vannak.
    - Pénteken jön haza a pasim – hazudta Nóri. - Más elfoglaltságunk lesz.
    - Ó, értem. A jó csajok mindig foglaltak.
    Miután Nóri rácsukta az ajtót, Lali elnyomott egy önkritikus, hosszú káromkodást, amiért ilyen szerencsétlen. Megsemmisülve gyújtott rá egy cigire és visszasétált a kocsiban ülő társához.
    - Hallod, esküszöm, nem szabadna kihagynom ezt a csajt – mondta, amikor beszállt a kocsiba. – Sok szép popsit és melleket láttam már, de ennek olyan hibátlan mindene, hogy ilyen komolyan mondom, nincsen. A pofijáról ne is beszéljünk. Na meg ez a modor. Biztosan egy vadállat lehet az ágyban. Esküszöm, megéri tovább küzdeni érte. Ha nem bánod, ő most az enyém.
    A társához fordult vigyorogva, hogy megpaskolja a vállát. Azt hitte, menten elájul. A teljesen mozdulatlan járőrből ömlött vér. Látta a vágás nyomát a torkán. Mielőtt észbekapott volna, valaki kirántotta az ajtót mellette, megragadta a hajánál fogva és gyors mozdulattal elvágta a torkát.

*

    Nóri éppen a hálószobába lépett, hogy lehúzza rolókat és megágyazzon magának, amikor valaki megszólalt mögötte.
    - Szia, Nóri!
    Egy női hang volt, ami ismerős neki valahonnan. Megfordult és teljesen ledöbbent a meglepetéstől. Dr. Mayer Anna állt előtte motoros felszerelésben, haja szépen összefogva és őrült mosoly jelent meg az arcán.
    - Maga itt? – tette fel a kérdést Nóri. – Mit akar?
    - De butus vagy, drágám – csóválta a fejét a doktornő. – Téged most komolyan meglep, hogy itt vagyok?
    Nóriban összeállt a kép.
    - Nálad van Viktor – mondta.
    - Hm, csak leesett, Nórika. Azért jöttem, hogy elvigyelek neki. Azonban előtte egy-két adósságot megadnék neked.
    Nóri látta megvillanni maga előtt a nő lábát, majd erős lökést érzett a fején és az ágyon landolt. Anna nem hagyott időt neki magához térni, felrántotta onnan, behúzott egyet neki, amitől a lány a sarokba vetődött.
    - Te voltál az utolsó, aki kezet emelhetett a szerelmemre – vetette oda neki Anna. – Kelj fel! Ne hozzál már szégyent magadra, drágám! Vagy nem is vagy olyan kemény, mint amilyennek mutattad magad a tévében? Vagy a zsarukra vársz? Mindkettőt elintéztem az előbb.
    Nóri megrázta a fejét, hogy kijózanodjon. Istentelenül vad düh kerítette hatalmába. Felpattant és ütni kezdett Anna felé, aki játékosan kikerülte az ökleit. Belerúgott Nóri kezébe, majd egy villámgyors pörgőrúgással fejbe is rúgta, amitől az elterült a földön. A doktornő a fejét csóválta.
    - Ejnye, kislány – mondta. – Eddig egyszer se találtál be. Nehogy már egy orvos verjen össze. Állj már fel!
    Nóri előtt vibrált a valóság. Iszonyatosan lüktetett a feje, a harag pedig hiába erősödött benne, úgy érezte, itt a vég. Átkozta magát, amiért ilyen vak volt idáig. Ezért védte a tárgyaláson foggal-körömmel Viktort ez a nő. Együtt vannak. És ez pedig hibbantabbnak tűnt annál a szörnyetegnél.
      - Meg se éreztem eddig – vigyorgott Nóri véres szájjal, miközben felegyenesedett. – Úgy mozogsz, mint egy öreg díva a lebujban.
    Anna szemében gyilkos fény gyúlt, mosolya még szélesebb lett. Amikor Nóri üvöltve nekirohant, ismét könnyedén elhátrált az ütések elől. Végig mosolygott a lány szerencsétlenkedésén. Egészen addig, amíg az a tenyere élével el nem találta. Kicsit kizökkent, amitől egy újabb ütést bekapott. Érezte, amint az orrából a vér lefelé csordogál, a szájában érezte az ízét.
    Nóri ismét a nő felé suhintott a legnagyobb gyűlölettel, a legmélyebbről szerzett erővel, de Anna gyorsan kitért előle és lendületből lekevert egyet neki, utána mellkason rúgta, amitől a lány elterült a földön.
    Elővett egy injekciót a zsebéből.
    - Most csicsikálni fogsz, kiscsibém – vihogott. – Mikor pedig felébredsz, elkezdődik egy csúnya éjszaka az életedben. Könyörögsz majd, hogy öljünk meg gyorsan, de hiába. Élvezettel nézzük végig, amint megdöglesz végre.
    - Megértem, én se szeretek kapkodni – jegyezte meg Nóri erőtlenül, közben pedig megpróbált ismét felállni. Képtelen volt feladni.
    Anna rátérdelt a melleire és beledöfte a karjába a tűt.
    - Csicsikálj, amíg megteheted, kicsi csibém – mondta vigyorogva. – Hosszú lesz az este!
    Nóri látta még a nőt felvihogni, utána elsötétült előtte a világ.

*

    Janka egész vasárnap nyomozott Anna után, de csak szakmai elismerésekbe és három megjelent könyvbe ütközött. A doktornő eddigi utolsó könyvét Viktorról írta és egy éve jelent meg, közvetlenül annak első szökése előtt. „Ember a sötétben” címet adta művének, melyben részletesen beszámol az elmúlt tíz év kezeléséről. Jankának felfordult a gyomra az egésztől. Egy gimnáziumi tablókép is előkerült, amin Anna magabiztos mosollyal nézett vissza rá. Nem tűnt őrültnek. A cikkei, melyek az orvosi oldalakon jelentek meg, inkább egy teljesen naiv, abszolút elfogulatlan pszichiáter képét festették le, kinek eltökélt célja a betegein való segítés és azok meggyógyítása, kerüljön, amibe kerül. Videók sorakoztak az egyetemi előadásairól, könyveinek bemutatójáról.
    Janka kezdte egyre bolondabbnak érezni magát. Ez biztosan paranoia. Ez a nő talán a légynek se ártana, ő pedig rá gyanakszik. Próbált más irányba gondolkodni, például Viktor nővérére, Henire, aki tegnap este nyilatkozott a sajtónak. A videón a könnyező, teljesen megtört, harminc év körüli nőt látta, aki nyíltan magát okolja mindenért. Kiköpött öccse, csak nőben, gondolta Janka. Nem, elképzelni se tudta, hogy ez a nő mondjuk, bújtatná Viktort, pedig szinte egyértelmű lenne. Teljesen őszinték voltak a könnyei is, folyton elnézést kért mindenkitől, az áldozatok hozzátartozóitól. Biztos nem dobná fel az öccsét, ha az tegnap este hozzá ment volna, viszont tuti biztos rá vannak tapadva rendőrök.
    Hétfő reggel bevitette magát az apjához. Egy darabig beszélgetettek, próbálta kifaggatni őt a nyomozás állásáról. Megvárta, míg az lemegy dohányozni a rendőrkapitányság udvarára, aztán kihasználva az alkalmat, belenézett az aktákba. A tanúk, hozzátartozók listájából kikereste Bachmann Henrietta és Dr. Mayer Anna személyes adatait, a lakcímüket pedig felírta egy cetlire. Míg apja odalenn egy másik cigarettára gyújtott, Janka elkötötte annak kocsiját és elindult a két címre.
    A kocsiban ülve figyelte Henit, aki éppen kutyát sétáltatni indult a belvárosban. Látta, amint egy járőrkocsi követi őt, a benne ülő rendőrök pedig minden mozdulatát figyelik. Amikor visszajöttek, az egyik rendőr be is ment vele a kapun és alig fél óra múlva ki is jött onnan. Biztos nincs odafent Viktor.
    Elindult Szentendrére, Anna címére. Elég puccos házban lakik, jegyezte meg magában. Biztonságos távolságban parkolt le. Látta megérkezni dél körül a doktornőt. Elég szépen bevásárolt. Kétszer is fordult a szatyrokért. Ruhaboltban is volt a szatyrok márkajelzései szerint. Még valami feltűnt Jankának. A nő úgy vigyorgott magában, mint ő, amikor egy bombázó pasihoz érkezett haza anno. Ez még nem elég bizonyíték. Egy darabig várt, hátha valami érdemlegesre felfigyel, aztán kezdte magát egyre szánalmasabbnak érezni, ezért inkább elhajtott.
    És most, hétfő éjjel, miután jól összeveszett apjával, amiért elcsórta annak kocsiját, jobbnak látta meglépni. Rossz érzése támadt Nórival kapcsolatban. Meg akart győződni arról, hogy minden rendben. Gondolta, lesz, ami lesz, ismét elköti az apja kocsiját, amit persze gond nélkül meg is tett.

*

    Nóri bár magához tért, még nem nyitotta ki a szemét. Feküdt, érezte. Valami durván és keményen. Amikor kinyitotta a szemét, az erős fény bántotta a szemét. Egy neonlámpa felette. Oldalra fordult. Borosüvegek sorakoztak egy polcon, néhány doboz hevert szépen egymásra pakolva.
    Látta mindkét karját bilincsben. Érezte, a lábain is van. Egy asztalon, vagy min fekszik, mozdulni nem tud. Egy pincében van, nyilván senki sem fogja meghallani a sikolyait. Ez nő mindent szépen elrendezett. Itt biztosan nem fogják keresni a rendőrök. Magára maradt. Eljött a történet vége.
    Nem sírt, nem esett pánikba. Még magán is meglepődött, amiért inkább nyugalom járta át. Fájni fog, üvölteni fog, de vége lesz. Nem fog örökké tartani. Ha szerencséje van, felhúzza Viktor agyát és az gyorsan végez vele. Ha nem, akkor így járt, mondta magában. Belenyugodott a sorsába.
    Próbált valami szépre gondolni. Ezeket nem vehetik el tőle. A szép emlékeket. Nővérével, Barbival buliznak Balatonon, mindketten nagykorúak már, pasiznak, isznak. Aztán egy gyerekkori kép villant be előtte, csak úgy, a semmiből, mintha az agyában megnyomta volna az emlékek lejátszási listáját. Ezen a képsoron a hócsatát látta maga előtt az iskola udvarán. Olyan felszabadultan dobálták egymást hógolyóval, nevettek, ő pedig elbújva egy hókupac mögé az egyik tanárnő felé kezdett dobálni, többször telibe is találta azt az utálatos banyát. Látta, amint elfújja a gyertyát tíz évesen és mennyire örült annak a babának, amit kapott. Margitszigeti séta az apjával, amikor tizenkét éves volt. A bajuszos, bölcsen mosolygó apja mesélt neki az életről, a küzdelmekről és hogy milyen könnyedén fogja ezt, meg azt a problémát legyőzni, mert ő az „apjának lánya”. Ettől most kibújtak a könnyek a szeméből. Bárcsak átölelhetné most utoljára a szüleit. Vagy Bécit, a szerelmét, aki most külföldön van és mit sem sejt az egészről.
    Szép lassan behajolt a látóterébe Viktor. A két szempár ismét találkozott. A gonosz most fekete, elegáns inget viselt, a haja szépen belőve. Úgy festett, mint aki buliba indult. De se lelkesedés, se mosoly nem volt az arcán. Teljesen gépiesen, kifejezéstelenül bámult rá, mintha élet se benne. Maga volt a sötétség.
    Fentről Anna hangját hallotta: - El ne kezd nélkülem, drágám! Viszek whiskyt, oké?
    Nóri válaszolt Viktor helyett: - Ne spórold ki a jeget, Annácska! És kólával kérem! Köszi!
    - Felébredt?
    - Igen, épp a pasiddal beszélgetek! Remélem, nem vagy féltékeny!
    - Csapj már oda neki!
    Viktor parancsra befogta annak száját, eközben le sem vette róla a szemét. Továbbra is meresztette rá a gonosz barna szemeit. Nóri tompán kuncogott alatta. Nem félt egy cseppet sem.

*

    Anna izgatott volt. Míg Nóri aludt, felvette a legdögösebb fekete egyberuháját, gondosan kisminkelte magát, még a körmeit is kifestette feketére. Most pedig töltött két pohár whiskyt és rakott bele a jeget is. Feltűnt neki, hogy hidegebb lett a konyhában. Pedig benyomta a fűtést. A bejárati ajtó felé nézett és megdöbbent. Az ajtót félig nyitva volt.
    Letette a poharakat. Megindult az ajtó fele, készen állva a harcra. El nem tudta képzelni, ki az, de biztosan elintézi akárki is legyen. Amikor kijjebb nyitotta, senkit sem látott. Kilépett a tornácra, végignézett a letakart, egymásra rakott székeken, majd a kerítés felé pillantott. Senki. Sehol. Még az utcán se mászkált senki. Lehet, ő hagyta nyitva? Talán amikor kiszaladt a kocsiba a késéért, amivel a rendőröket intézte el. Elég izgatott ma este, biztosan ő volt a hunyó.
    Épp fordult volna vissza, amikor ütést érzett a nyakán. Egy pillanat alatt az előtér padlóján találta magát. Amikor hátára fordult, egy fiatal, fekete hajú lányt látott. Viktor leírása illet rá. Tudta, kivel áll szemben.
    Janka volt az, felé szegezett pisztollyal.
    - Hol van, Nóri? – kérdezte halkan.
    - Szedd ki belőlem! – válaszolta Anna vigyorogva.
    Épp bele akart lőni a nő lábába, de az meglepően gyors mozdulattal kirúgta a kezéből a fegyvert. Janka ettől teljesen ledöbbent, a gyengének hitt doktornő pedig villámgyorsan felpattant, kettőt bevert neki, majd a hajánál fogva lendületből a padlóra lökte. Ezután pedig higgadt mozdulattal becsukta maguk mögött az ajtót. Janka végigcsúszott a padlón a konyháig.
    - Micsoda ajándék vagy ma nekem! – nevetett Anna. – Két legyet egy csapásra. De téged én öllek meg! Nóri legyen Viktoré! Te az enyém vagy! Egyébként pedig honnan tudtad, hogy itt keresd? Ja, jut eszembe, egy nyomozó lánya vagy. Apucinak szóltál? – belerúgott egy nagyot a lányba – Válaszolj már, te kis majom!
    - Minek? – kérdezett vissza Janka, miközben levegőért kapkodott. – Egyedül is elintézlek titeket!
    - Ma mindenkinek olyan nagy az önbizalma. Érthetetlen.
    - Hol van Nóri?
    - Mi közöd hozzá?
    - Ha elmondod, hol van, akkor talán nem kapsz akkora verést.
    Anna széttárta a karjait.
    - Ki tudja, talán hallgatnom kéne rád.
    A doktornő megint bele akart rúgni Jankába, de az kivédte a talpával. Kihasználva annak meglepettségét, lendületből talpra pattant. Anna feléje ütött, ő pedig játszva elhajolt előle és egyenes ütéssel orrba vágta. Az megtántorodott az ütéstől, Janka pedig még egyet bemosott neki, egy köríves rúgással először combon rúgta őt, aztán egy pörgőrúgással állon rúgta, amitől Anna eszméletét vesztve elterült a konyhában.
    - De béna vagy – vetette oda neki Janka.
    Elővette a zsebéből a bilincset, az egyik felét rárögzítette az ájult nő csuklójára, odahúzta a radiátorhoz és gondosan odarögzítette a másik felét. Megkereste a pisztolyt, miután pedig megtalálta, a pince felé igyekezett.
    Onnan azonban Viktor tört elő és egy ütéssel a földre terítette. A pisztoly elcsúszott a konyháig, a szörnyeteg pedig rávetette magát Jankára. A vicsorgó gonosz feléje emelte a kést, ő pedig megragadta a csuklóját. Próbálta eltolni magától a közeledő kést, de annak éle egyre közelebb és közelebb került az arcához.


2019. október 16.
Dunakeszi
   
   
XV.
ÍTÉLET A RETTEGÉS FELETT

Anna szép lassan magához tért. Érezte a bilincs hideg szorítását a csuklóján. Kezdte felfogni, hogy ez a lány fél kézzel elbánt vele. Egyszer mindenki emberére akad, gondolta. A radiátorhoz lett rögzítve. Lihegésre lett figyelmes. Tőle balra megpillantotta, amint Viktor ráfeküdve Jankára egyre lejjebb nyomja a kést a lány arcához. Ettől rögtön kiült a vigyor az arcára, a lábai megremegtek a gyönyörtől – az ő szerelme, az ügyes kezű gonosz.
    Az arca teljesen áttorzult valami istentelenül gonosz démoni tekintetté, fekete szemeiben ismét gyilkos fény gyúlt.
    - Gyerünk Viktor! – kiáltotta fülsüketítő hangon. – Gyerünk! Nyírd ki! Ne bénázd el! Gyerünk!
    Janka ezt hallva, még dühösebb lett, azonban kezdte feladni. Ez a féreg erősebb nála, egyszerűen lehetetlen visszaverni a támadását. Viktor barnai szemei találkoztak az ő barna szemeivel. Az övében lassan könnyek kezdtek gyülekezni, de ennek az elmeháborodott fenevadéban csak a csillogást látta. Mintha a világ összes gonoszsága gyűlt volna össze abban.
    A kés csak egyre jobban közelített, Janka előtt pedig lepergett az élete. Ám a szép emlékek elkerülték. Félelmet látott, rettegést. Szép gyerekkora volt, de kamaszként megjárta a poklot. Drogok, alkohol, vad éjszakák. Aztán a zenész srác, Levi, aki bár az elején jófiúnak mutatkozott, hamar kiderült róla, hogy egy agresszív állat. Volt, amikor a konyhában rugdosta össze Jankát, másnap pedig még ő várt tőle bocsánatkérést. A verések mindennapossá váltak, ő meg lassan megszokta az alárendeltséget, mígnem apja segítségével el tudta a hagyni a srácot, aki persze sittre került egy kis időre. És most ugyanazt a kiszolgáltatottságot érezte, mint azokon a napokon.
    - Gyerünk már! – üvöltötte Anna. – Ne szórakozzál vele!
    Jankában ekkor pattant el valami. Olyan erő kerítette hatalmába, amit először akkor érzett, amikor Levivel való szakítás után az apja beíratta kung-fu edzésre. Hiába a bölcs és higgadt edző, benne a harag dolgozott már az első napon. És most feltámadt benne, sőt erősebben érezte, mint akkor.
    A kétségbeesés helyett a szemeiben mélységes harag gyúlt lángra. Ettől Viktor zavarodottá vált. Janka elkezdte visszafelé nyomni a kést. A gonosz megijedt és próbálta teljes súlyával a késre nehezedve visszanyomni a kést.
    - Én vagyok az ítéleted – jelentette ki Janka erőlködve. – És most addig nem nyugszom, míg meg nem döglesz!
    Eltolta tőle jobbra a kést, majd lazított a nyomáson és elfordította a késtől a fejét, annak éle pedig becsapódott a csempébe. Ököllel belevert Viktor fejébe, mire az leesett róla. Eközben Anna megvadultan üvöltözött, miközben úgy vonaglott, mint aki megszállt egy démon.
    Janka felpattant és izomból oldalba rúgta Viktort. Az elterült a konyhában és a bordáihoz kapva nyögdécselt.
    - Hagyd békén! – sikoltotta Anna. – Hagyd békén, vagy kitépem a beled a szádon keresztül!
    Janka bele akart rúgni még egyet a látszólag magatehetetlen Viktorba, de rossz döntés volt. A gonosz a tőle megszokott természetfeletti gyorsasággal talpra vágta magát, miközben könyökkel orrba verte őt. Rázuhant a konyhaasztalra, ami szét is tört alatta. Azt hitte, nem tud levegőt venni se a fájdalomtól, annyira beütötte a derekát. A lábaival kétségbeesetten hadonászott.
    - Milyen ítélet vagy te? – vetette oda neki a kérdést Viktor gúnyosan. – Egy senki vagy! Én pedig a rémálmod. Jól nézz meg, kislány, jól nézz meg! Mert ez az utolsó, amit látsz!
    - Kapd el, Janka! – kiáltott a pince felől Nóri. - Most kapd el!
    - Látom a félelmet a szemeidben! – vigyorgott Viktor gyönyörködve.
    Anna felnevetett, forogtak a szemei és csillogtak, csókot dobott a szerelme felé, az pedig viszonozta. Ezt a pillanatot használta ki Janka. Beletaposott a felé magasló gonosz ágyékába, majd amikor az előre dőlt a kíntól, orrba rúgta. Tőle balra megpillantotta a földön heverő pisztolyt. Amilyen gyorsan csak tudott, odakúszott érte. A sorozatgyilkos eközben visszanyerte az egyensúlyát. Látva, ahogy Janka eléri a fegyvert, az ajtó felé szaladt. Janka becélozta őt és lőtt.
    Viktort épphogy nem találta el. Az ajtófélfába csapódott a golyó, amint az elfordult odakint. Nem volt idő a fájdalomra, meg kell állítania őt, vagy különben sohasem lesz senki sem biztonságban.
    - Fuss, kicsim! – üvöltötte Anna.
    Janka felállt és szaladt utána. Kiérve az elülső kertbe, látta, amint Viktor kilép a kerítésen és tovább fut az utcán. Egyet még lőtt utána, amitől az még jobban rákapcsolt. Rémület járta át Jankát, hogy szem elől téveszti és újabb, s újabb áldozatok lesznek az elkövetkező időkben.

*

    Viktor leszaladt az útról a fák közé, Janka pedig utána. A sötétben alig látta a menekülő gonoszt, néha meg-megvillant, amint ügyesen szlalomozik a fák között. Lőni akart felé, de csak pazarlás lett volna. Megbotlott és csúnyán előre zuhant, a fegyver elsült a kezében.
    Szerencsére nem lőtte le magát, de elég rendesen beleverte a térdét egy kőbe. Érezte, amint vér csurog le a lábán, a farmerja egyre nedvesebb lett tőle. Nem látta Viktort, próbált hunyorogni, azonban alig volt valami kis fény. Nem tudta, mi a forrása, de nem várhatott, így bicegve vonszolta magát a szinte teljes sötétségben. Ahogy haladt előre, egyre erősebb volt a szembeszél.
    Ez a Duna partvonala, állapította meg. Ha jól úszik ez a szemétláda, akkor mindennek vége. Egyre erősebb lett a fény előtte. Megpillantotta Viktort, aki mintha felpattant volna valamire, még le is lassított.
    Janka kiért a partra, amit Hold fénye mellett a nem messzi Duna korzó lámpái világítottak meg. Viktor egy mólón szaladt végig, egyenesen a vesztébe. Janka feléje lőtt. Elvétette. Még egyszer lőtt és az elbicsaklott a jobb lábában és arccal a móló deszkáira csapódott.
    Janka bicegve, fájó térddel lépett fel utána, Viktor pedig szép lassan kiegyenesedett. Fegyvertelen volt, sebzett. Egy kicsit, mintha megadó is lett volna. Egyensúlyozva fordult a lány felé. A magabiztos, vagy éppen az a megmagyarázhatatlan, kifejezéstelen tekintete eltűnt, helyébe pedig a félelem lépett. Látszólag biztos volt a végzetében.
    Janka becélozta a fejét. A fények összegyűltek a gonosz arcán, a szeme azonban sötét takarásba került, de így is jól látható volt annak csillogása. A lány érezte, hogy ez már nem fél, minden egy pillanat alatt megváltozott. Bachmann Viktor, a kegyetlen sorozatgyilkos felkészült a halálra. A szája mosolyra görbült. A vereséget elismerő mosoly volt ez, amiben ott bujkált valamiféle magabiztosság. Mintha biztos lett volna abban, hogy a lány álmaiba is be fog fürkészni ezután és ott fog élni örökre.
    Janka nem készült fel rá, de lőtt. Viktor nyakánál vér fröccsent fel és hanyatt vágódott. Nagy csobbanással zuhant a Dunába. A lány gyorsan odavonszolta a magát a móló végéhez és vaktában kezdett tüzelni a vízbe. Remélte, hogy rongyosra lövi a gonosz testét. A tár hamar kiürült és a vízből egyetlen buborék sem szállt fel.
   
*

    Egy órán keresztül figyelte a Duna vízét, a rendőrök közben a mólóra léptek. Elengedte a pisztolyt, ami hangosan koppant a deszkákon. Ahogy lassan megfordult, látta a felé szaladó Nórit.
    Átölelték egymást. Jankából kitört a sírás.
    - Azt hiszem, megöltem – mondta. – Azt hiszem vége.
    Egy párocska állt a parton és a fiú – talán tizenhat éves lehetett – mutogatott feléje.
    - Az a csaj lőtte le! – mondta a rendőröknek. – Lepuffantotta!
    Nóri simogatta Janka fejét megnyugtatóan, miközben el nem eresztette: - Köszönöm, hogy értem jöttél. Akárhogy is alakult most, köszönöm.
    Janka nem válaszolt, csak sírt. Azt hitte, sosem lesz képes abbahagyni.

*

    Sikítva ébredt fel rémálmából. A kórház kórterme egyből kirajzolódott előtte, ahogyan felült. Zihált, a kezei remegtek, amikor pedig megfogta valaki, Janka rémülten húzta el onnan. Felismerte. Nóri volt ott mellette, az ajkai felrepedve, de ettől függetlenül megnyugtató volt a mosolya.
    - Én vagyok az, Janka – mondta lágyan.
    Odakintről napsütés szűrődött be.
    - Tudom, mit fogsz kérdezni – folytatta. – Hogy megtalálták-e.
    - Megtalálták? – kérdezte Janka.
    Nóri a fejét rázta lemondóan: - Nem. Viszont azt mondták, esélye sem volt abban a hideg vízben, pláne sérülten. Idő kérdése és előkerül a holtteste. Végeztél vele. Ítéletet hoztál maga a gonosz felett.
    - Te nem hiszed el, ugye? Tudod, hogy nem halt meg, ugye?
    Nóri felsóhajtott, megdörzsölte az arcát.
    - Na, jó – kezdte. – Addig, amíg nem került elő, addig én sem hiszem el, hogy meghalt. De hinni akarok benne. Annyira akarom, hogy véget érjen ez az egész. Annyira ember akarok lenni újra.
    Janka megfogta a kezét. Egy darabig néma csendben figyelték egymást, mintha valami mágikus szövetséget kötnének.
    - Én is hinni akarok – mondta végül Janka.

*

    Anna kéz és lábbilincsben állt a Szent Mihály Elmegyógyintézet tágas udvarán, a mögötte álló két fegyveres őr eközben szinte csak arra várt, hogy egy rossz mozdulatra hivatkozva megsokkolják őt. Az egykori doktornővel azt történt, amitől a legjobban félt, ápolt lett abban az intézetben, ahol megbecsült orvosként dolgozott és azok őrök kísérik, akiket annyira lenézett mindig is.
    Megtört arccal, kisírt szemekkel meredt maga elé. Nem akart körözni, nem akart sétálni. Hideg szél fújt, meg-meglibbentette a haját. Gondolatai össze-vissza cikáztak, a remény és a feladás között. Szerelmére gondolt. Egyik pillanatban érezte, hogy az él, a másikban szinte biztos volt a halálában.
    Váratlanul egy gúnyos kacaj zökkentette ki a mozdulatlanságából. Tudta ki az. A szőke lány vele szemben, alig pár méterre tőle. Valentina. A magas, szőke lány kárörvendő mosollyal ingatta a fejét.
    - Egy újabb reggel a doki nénivel – mondta. – Szegény most özvegy és már nem is doki néni!
    Anna nem válaszolt. Megtörten tért vissza a gondolataiba.
    - Gyagya néni – vihogott Valentina. – Nem. Mi legyen a neve? Dili néni! Ez az! Dili néni, aki doki néni volt! Nemsokára pedig hulla néni! Hulla néni! Mert kinyírom! Doki néni, kiből lett dili néni, aztán hulla néni!
    Anna lehajtotta a fejét.
    Éjjel az ágyán ülve előre-hátra hintázva mormolta ugyanazt újra és újra, szokás szerint, amíg el nem ájult:
    - El fog jönni értem! A szerelmem el fog jönni értem! A szerelmem el fog jönni értem! El fog jönni értem!

*

    A tízéves Rebeka napokig el sem merte elmondani a szüleinek, mit látott Viktor eltűnésének másnapján, amikor a Duna parton sétált. A kiérkező járőröknek is alig merte kimondani.
    - Mond szépen el mit láttál – győzködte megnyugtató, mély hangon a rendőr.
    A vörös hajú, kék szemű lány nagyon féltette a szüleit és önmagát. Rémülten, suttogva beszélt, miközben a ködös part irányába nézett a ház tornácáról.
    - Lent sétáltam, amikor megláttam – mondta. – Egy férfit láttam, aki sántítva jött felém. Nem mertem elszaladni sem. Elment mellettem. Nagyon figyelt engem. Azt hittem, bántani akar. De nem bántott.
    A rendőr elővette Viktor rabosító képét és a lány felé tartotta.
    - Ő volt az? – kérdezte.
    Rebekának megremegett a szája.
    - Igen – felelte és könnyek csordultak ki a szeméből. – Ő volt az.

2019. október 21.
Dunakeszi

XVI.
INTRO


Nagyprónay János
NÓRI ÉS VIKTOR SZTORI „3.ÉVAD”

1.rész
INTRO


    Elmúlt éjfél, amikor Karcsi és felesége útban hazafele defektet kapott Szentendrén. Miután félreálltak, a férj elmormolt egy hosszú káromkodást. Az elülső jobb oldali kerék teljesen leeresztett. Maja a méregdrága bőrkabátjában dideregve a hideg novemberi időtől járkált fel-alá a kocsi mellett, miközben férjét szidalmazta.
    - Mondtam, hogy figyelj, te szerencsétlen! – vetette oda neki. – Hogy is mehettem hozzá egy ilyen töketlen majomhoz?
    - Ne aggódj, drágám, cseréltem már kereket – csitította Karcsi, míg a pótkereket görgette az úton fényvisszaverő mellényben. – Ülj szépen vissza, hívd fel a tehetséges barátnőidet és panaszkodd ki magad, ahogy szoktad.
    - Fordulj fel! – mutatta a középső ujját a nő és elindult az egyik villanypózna felé.
    Három éve házasok, de Majának már ezer évnek tűnt eddig. Messze vannak még a tizenegyedik kerületi házuktól és erre itt a semmi közepén lerobbannak, az erdő közelében. Ráadásul három hete itt látták utoljára Bachmann Viktort, akit még mindig nagy erőkkel keres a rendőrség.
    Ekkor megpillantott valami négylábú állatot kiszaladni az útra. Amint közelebb ért a lámpa fényéhez, látta, hogy egy róka az. Az állat nem figyelt rá, az sűrű erdő felé nézett, látszólag rémülten.
    - Mit láttál rókácska? – kérdezte. – Erre nincsenek macik. Erre csak szánalmas pasik és boldogtalan feleségek vannak.
    A róka felé se nézett. Megfeszült a teste. Egy darabig fülelt, aztán szélsebesen elszaladt. Maja egy kicsit aggódott érte, nehogy elüsse egy autó szegényt. De nem jár most erre senki, nyugtázta.
    Ekkor egy alak lépett elő a fák közül és egyenest felé igyekezett. Amint a lámpa fényébe ért, Maja előtt kitisztult az ember alakja. Egy magas, fekete hajú férfit látott valamilyen munkásruhában. Valamit szorongatott a kezében. Az a valami egy kattanásra egy pengét lövellt ki magából. Egy kés. Maja teljesen ledermedt, egyszerűen nem akarta elhinni, amit lát. Felismerte az arcot. Bachmann Viktoré volt az. Kiáltani akart, de azok a gonosz, csillogó barna szemek teljesen megbénították. Még mielőtt bármit is tehetett volna, a gyilkos befogta a száját és keresztülszúrta a nyakát.
    Karcsi sikeresen kicserélte a kereket. Büszke mosollyal meggörgette egy kicsit, aztán a feleségét szólította.
    - Kész vagyok, te feleségek gyöngye!
    Amikor kiegyenesedett és a defektes kerék felé fordult, ami a fűben hevert, szembetalálkozott Viktorral. Esélye sem volt megszólalni, sőt még védekezni sem, mert egy kést fúródott a mellkasába.

*

   
Reggel kilenckor, Dr. Mayer Anna a Szent Mihály Elmegyógyintézet udvarán állt kéz és lábbilincsben. A hátközépig érő hajából lejjebb kellett vágni, így csak a válláig ért már. Mozdulatlanul állt az udvaron és próbálta feldolgozni már harmadik hete, hogy az egykori munkahelyén ápolt lett, ráadásul a szigorított körletben az elmebeteg sorozatgyilkosok között. Néha keserédes mosollyal vette tudomásul, miszerint mindig is közéjük tartozott. Mind a hét gyilkosságát bevallotta, a tárgyalása januárban lesz és minden bizonnyal ide fogják bezárni élete végéig. Innen még senki sem szabadult. Törvényesen. Annak idején ő gondoskodott erről és most ő róla fognak gondoskodni.
    Nem vette észre, hogy az egykori tömeggyilkos Király Valentinát éppen kivezetik az udvarra. Mivel az utóbbi időben békésnek bizonyult, a szabályok szerint levehették róla a lábbilincset, viszont őt is két őr kísérte. A magas, vékony, szőke hajú, huszonhat éves lány teljesen kifejezéstelen arccal lépkedett az őrök mellett.
    Amikor Anna mögé értek, Valentina szemeibe visszatért az élet. Könyökével orrba verte a tőle jobb álló őrt, amitől az hátratántorodott és elterült a földön. A másik őrt lefejelte, aztán izomból mellkason rúgta. Anna éppen fordult volna meg, de Valentina rávetette magát. A doktornő próbált kiszabadulni a lány alól, de az a nyaka köré tekerte a bilincset és megszorította.
    - Doki néni! – kiáltott Valentina a fülébe. – Most hulla néni leszel! Élvezd ki! Mindjárt szilánkosra töröm a nyakad!
    Az Annát védő őrök egyike hátrahúzta a lány haját, a másik gyorsan kiszabadította Annát a bilincs fogságából. Valentinát lelökték róla és adtak neki a sokkoló bottal, de az így is csak nevetett, remegő hangon, akár egy tébolyodott démon.
    Anna rémülten, könnyes szemekkel meredt Valentinára, míg felsegítették az őrök. Legközelebb oda kell figyelnie erre a szörnyetegre.

*

    Viktor a házaspár házában húzta meg magát. Reggel hétkor kelt és egy órán keresztül zuhanyozott, megmosta jól alaposan a nyakán éktelenkedő sebet. A golyó csak súrolta, de erősen vérzett három hete. Be kellett törnie egy gyógyszertárba kötszerekért, fertőtlenítőkért, valamint gyógyszerekért. Egy üres házban ellátta a sebeit, s mielőtt a lakók megérkeztek, ő már ott se volt. Az erdőben élt három hétig, most pedig szépen megborotválkozott a tükör előtt. A lába szépen gyógyult, azonban egy kicsit még fájt rálépnie, persze a fájdalom aligha zavarta most.
    A törölközőt magára tekerve kislattyogott a fürdőszobából és hálószobába lépett. Kinyitotta a szekrényt, elővett egy utazóbőröndöt és szépen összehajtogatva belerakott a férfi ruhái közül párat. Utána benyitott egy szobába, ahol még nem járt. Megdöbbent. A nőnek külön sminkelő szobája volt. Az egyik asztalon három parókát is megpillantott. Levette a hosszú feketét és egykedvűen nézegette. A tükörre és asztalon heverő készletekre pillantott. Megjelent egy félmosoly az arcán.

*

    Nóri, miután egy Bécivel egy hétig szinte ki sem másztak az ágyból, tegnap éjjel hazajött, hogy ezt a napot a nyomozásnak szentelje. A laptopján azért dolgozott is egy kicsit, aztán a híreket nézte végig. Kereste az esetlegesen Viktorhoz kapcsolható bűntényeket. Három hete kiraboltak egy gyógyszertárat Szentendrén, aznap éjjel, amikor Janka rálőtt Viktorra és az a Dunába zuhant. Másnap egy kislány látta a sorozatgyilkost a parton bicegni. Azóta semmi olyat nem talált, ami összeköthető lenne vele. Lehet, az erdőben bujkál még, hiába kutatták át a rendőrök kutyákkal.
    Csengettek. Nóri felkapta a fejét. Senkit sem várt mára. Janka mindig szól előre. Elővette a fegyverét a táskájából és az ajtóhoz lépett. Kinézett a kémlelőn. Egy fekete hajú nő háttal állt neki, éppen a környéket leste, majd a szövetkabátjából elővett egy zsebkendőt és az orrát törölgetve fordult vissza az ajtóhoz. Nóri felismerte a nőt. Mit keres ez itt? Lehet, alaposan átrendezi most ennek a búráját.
    Kinyitotta az ajtót és meg sem várta, hogy a nő bármit szóljon:
    - Mit akar? – vetette oda neki.
    - Jó reggelt! – köszönt neki a nő alázatosan. – Elnézést, hogy így kora reggel zavarom. Bachmann Henrietta vagyok, Viktor nővére.
    - Tudom, ki maga. Mit akar? Tőlem is bocsánatot kérni? Mert nem érdekel.
    - Kérem – tette össze a kezét és Nóri látta, hogy közel áll a síráshoz. – Hallgasson meg! Mindössze öt percet zavarnám!
   
*

    - Az eszem megáll – gondolkodott hangosan Nóri, miközben kávét töltött Viktor nővérének a konyhában. – Egy napos novemberi reggelen, egy évvel azután, hogy egy őrült meg akart ölni a parkolóban, most itt kávézgatok a nővérével.
    - Valóban bizarr egy helyzet – értett egyet Heni és átvette kávét. – Köszönöm.
    - Térjen a tárgyra szépen.
    - Segíteni akarok. Sajnos, az utóbbi időben kénytelen voltam elfogadni, hogy az én szeretett öcsikém nincs többé. Ő már nem az a rendes fiú, akit szerettem.
    - Gratulálok – bólintott Nóri gúnyosan. – Mindössze harminckét embernek kellett meghalnia ahhoz, hogy erre rájöjjön.
    - Tudom, hogy ön és Janka nyomoznak utána. Szeretnék maguknak segíteni. Felelősnek érzem magam ezekért a borzalmakért. Elég szánalmasan hangzik, de jóvá akarom tenni valahogy mindezt.
    - Ezt nem lehet.
    - Kérem, vegyenek be.
    - Ott akar lenni, amikor kinyírom az öccsét?
    - Nem tudom.
    Heni letette a kávét asztalra. Elővett egy zsebkendőt. Nóri egy kicsit sajnálta a nőt, aki szinte csontsovány volt, a szemei pedig véreresek a kialvatlanságtól és a rengeteg sírástól. Most is kibuggyantak a könnyei.
    - Nem tudom- ismételte Heni.
    - Honnan tudjam, hogy bízhatok-e magában? – kérdezte Nóri, de egy kicsit visszavett a támadó hangneméből. – A pszichiáteréről is kiderült, hogy a szeretője.
    - Igen, az Anna, tudom.
    - Na, és most bízzak meg a testvérében?
    Heni könyörgően nézett fel Nórira.
    - Kérem – mondta könyörgő, elcsukló hangon.

*

    A budai plázában sokan megfordultak a formás fenekű nő után, aki fekete csizmát, bőrgatyát és bőrkabátot viselt, vállán retiküllel. Hosszú fekete haja hátközépig ért. Egy sármos biztonsági őr még egy kacsintást is megengedett felé. A nőt ez nem zavarta, még jobban is riszálta magát, mintha azt tesztelné, mennyien figyelnek rá percenként.
    Viszont nem mosolygott vissza senkire, nem is kacsintott vissza. És persze senki sem sejtette, hogy ez az érzéki nő valójában Bachmann Viktor. Tökéletesen kisminkelve, tökéletesen fapofával ment végig a ruhaboltok mellett, oda se pillantott, ez talán feltűnhetett annak, aki nem az arcát, vagy éppen a hátsóját bámulta. Megszólalásig nő volt, Annától tanult sminkelni.
    Viktor azt tesztelte, mennyire tud elvegyülni. Tartott a lebukástól, de ennek a tesztnek nem tudott ellenállni. A hangja alapból is egy kicsit nőies, vékony volt, ő pedig sokáig gyakorolta Annával, hogy alkalomadtán női hangon tudjon megszólalni. A kocsiban – amit Széll Kálmán térnél hagyott, gondosan kifizetve a parkolást – felfrissítette a tudását. Még mindig jól ment neki.
    Bement egy könyvesboltba. Nem tudott ellenállni. Azonnal az útikönyvekhez lépett. Levette a Norvégiát bemutató könyvet. Belelapozott. Egy havas erdei tájnál megállt. Hosszan nézte. Visszatette a könyvet. Körbenézett az embereken. Hétfő dél van, és mégis sokan vannak.
    A pénztárhoz fordult, ahol az egyik pénztáros srác majd felzabálta a tekintetével. Viktor odakacsintott neki, aztán kiment az üzletből. Rálépett a mozgólépcsőre. Egy biztonsági őr nő jött le mellette éppen. A nő az ötvenes éveiben járt, de fiatalos volt, szép szemekkel. Irigykedve mérte végig őt, majd rágózva elfordult tőle. Viktor ezen elmosolyodott, büszke volt magára.
    Egy kávés standhoz lépett. A barista srác éppen mosogatott, amikor egy pillanatra hátrasandított és meglátta Viktort. Gyorsan megtörölte a kezét és a kasszánál álló lányt finoman odébb tolva várta, hogy az általa nőnek hitt férfi megérkezzen. Viktor csábos mosollyal lépett oda hozzá, a srác pedig zavarba jött.
    - Szia! – köszönt a barista.
    - Szia! – köszönt vissza Viktor kellemes női hangon. – Egy caffé lattét kérek.
    - Kicsi? Közepes? – majd kacsintva hozzátette. – Nagy?
    - Kicsit kérek, köszi. Nem vagyok nagyravágyó.
    - De kis szerény vagy.
    - Én az vagyok, igen.
    Amikor kész lett a kávé, csókot lehelt a fiúnak és riszálva az egyik asztalkához ment. Leült, elővett egy kis tükröt a retiküljéből. Ellenőrizte a sminkjét, majd a stand melletti újságos felé nézett. A kirakott napilapokon az ő rabosító képe volt a címlapon. Megduplázták a vérdíjat.
    Viktor, aki így álcázva talán a legszebb nő volt plázában, mosolyogva hátradőlt a széken és lassan szürcsölgetni kezdte a kávét. Még hogy szerény? Ő a legnagyobb zseni a világon.

folyt.köv.

2019. november 10.
Dunakeszi

   
XVII.
ELSZABADUL A POKOL


Délután egy óra körül Nóri, Janka és Heni Szentendrén kocsikáztak. Az utóbbi az utat kémlelte és próbált öccse fejével gondolkodni. Egy elhagyatottnak tűnő, az erdővel körbeölelt útra kanyarodtak.
    Janka még Nórinál is szkeptikusabb volt Viktor nővérével szemben. Egy ideig próbálta magát visszafogni, végül aztán előre hajolt tőle jobb oldalt Henihez és belesúgta a fülébe:
    - Ha csak megsejtem, hogy bármiben mesterkedsz, keresztüllövöm a széket veled együtt, kisanyám.
    Az nem reagált, csak az utat nézte. Nóri viszont rosszallóan nézett Jankára a visszapillantó tükrön át. Az széttárta a kezét, valamit tátogott neki dühösen Henire mutatva. Feszült volt a légkör.
    - Heni – szólította meg lágyan Nóri. – Egy dolgot magyarázz meg nekem, mert nem értem. Viktor simán elmenekült egy rabszállító busszal, aztán motorra váltott, a kocsit is úgy vezeti, hogy még taníthatná is.
    - Amikor gyerekek voltunk, gyakran voltunk Pécelen a nagyszülőknél – kezdte az, miközben mereven figyelte az utat – Apai ágon a nagyszülőknél. Nagyon szerettünk ott lenni, mert ott béke honolt. Én mamával főzni tanultam, meg persze kibeszéltük a pasi ügyeket. Viktor pedig papával lógott egész nap. Papa autószerelőként dolgozott, volt is egy műhelye. Igazából műszaki ezermester volt. És Viktort mindenre megtanította, amire csak lehetett egy gyereket. Ez olyannyira jól sikerült neki, hogy Viktor tizenkét évesen már aktívan tudott neki segíteni autót szerelni, persze azért papa nem mindent engedett neki. Tizenhárom évesen megszerelte az exférjem motorját is. Ha valami elromlott otthon, ő azt meg tudta csinálni. Imádott bütykölni, villanyt szerelni is megtanult.
    - Élnek még a nagyszüleid?
    - Sajnos nem. Először mama ment el, aztán rá fél évre papa is. Viktor akkor volt tizenhárom.
    - A szüleitek?
    - Anyám még mindig az utcán dolgozik. Apám öngyilkos lett. Még papáék előtt halt meg. A Deák térnél beugrott a metró elé.
    - Sajnálom.
    - Nem volt már önmaga. Anyám lerántotta a szintjére. A piába, a drogokba. Anyám egy csábító, de gonosz nő volt mindig is. Semmi érzelem, akkor is hazudott, ha kérdezett és mindent érdekből csinált. Hagyjuk is.
    - Az ember nem válogatja meg a szüleit.
    Egy darabig csendben ültek. Janka azon volt, hogy semmilyen szánalmat ne érezzen a nő iránt. Az empátia azonban dolgozott benne és máris bánta, hogy megfenyegette őt az előbb. Viktor iránt nem érezte ezt. Ha az a szörnyeteg mesélte volna ezt, a szeme se rezzent volna.
    Heni váratlanul elkiáltotta magát:
    - Állj meg! Állj félre!
    Nóri szíve a fejében lüktetett, annyira megijedt. Kerék csikorgatva állt félre az úton. Heni kipattant és elkezdett visszafele szaladni. A kocsiban mind a ketten egymásra néztek és sietve követték őt.
    Heni egy autó kerekénél állt meg, ami száraz levelek közt hevert. Nem tudta, miért, de úgy érezte fontos közelebbről megnéznie. Leguggolt hozzá. Éppen kezdte magát a legnagyobb hülyének érezni a világon, amikor észre valamit.
    - Egy rohadt kerék miatt kellett megállnunk? – vetette oda neki Janka.
    Nóri mereven nézte a faleveleket. Egy körben elütött a színük egymástól. Vérfoltok és valami húscafat. Az aszfalton is. Heni felnézett rájuk rémülten, majd felpattant és befelé indult az erdőbe. Követték őt.
    Öt percig követték Viktor nővérét, aki végül megállt egy helyben két fa között, majd tett egy lépést hátra, aztán elfordulva öklendezni kezdett. Nóri és Janka, amint egyre közelebb értek, már érezték is szagot. Mire odaértek a rókázó Henihez, meglátták a két holttestet. Egy nő és egy férfi.

*

    Viktor még mindig csinos nőnek álcázva magát a plázában, levett százezer forintot Karcsi kártyájáról. A kódot a férfi egy noteszba írta fel, amit szerencsére ő megtalált, ezért most gazdagnak érezte magát. Minden neki dolgozik. A legnagyobb nyugalommal ebédelt meg az éttermi részen a legdrágább tengeri herkentyűs étteremben, kisujját kitartva itta a cukormentes kólát, ellenőrizgette a sminkjét, miközben egyre több férfi bámulta meg. Kezdett aggódni, hogy túl feltűnő.
    Délután kettőkor egyre több gimnazista lepte el a plázát. Ő éppen a gyógyszertárból lépett ki, amikor egy tini srác nekiütközött. A fiú elnézést kért tőle, de ő csak fenyegetően nézett vissza rá. Látta azon a félelmet megszületni, amitől ő egyre hatalmasabbnak érezte magát. Végül az csatlakozott a barátaihoz, akik hívták. Viktor pedig követte a tekintetével, aztán jobbnak látta ellenkező irányba fordulni.
    A Széll Kálmán téren beszállt a kocsijába. Azon tűnődött, megtalálták-e már holttesteket. Ha igen, akkor is biztonságban van, mert mindent alaposan elrendezett. De holnap meg kell szabadulnia a kocsitól.
    Egy rendőrautó parkolt le mögötte. Mereven nézte, ahogy a két járőr kiszáll a kocsiból. Meg kell próbálnia. Jobb most túlesni az egészen. Kiszállt ő is a kocsiból és az egyik szőke, jóképű járőrhöz sietett. 
    - Elnézést, biztos úr! – szólította meg női hangon, mire az feléje fordult.
    - Parancsoljon, hölgyem.
    - Tudják, én nem vagyok idevalósi, csak azt szeretném megkérdezni, merre találom a Nyugati pályaudvart?
    A rendőr szépen, taglaltan, érthetően elmagyarázta neki, eközben látszólag egy kicsit zavarba volt, míg a másik majd felzabálta őt a tekintetével. Egyáltalán nem volt nekik egy cseppet sem gyanús.
    - Köszönöm – biccentett Viktor. – Szép napot maguknak!
    - Magának is hölgyem!
    - Hová valósi? – kérdezte a másik rendőr.
    - Szentendrei vagyok.
    - Vigyázzon arrafele. Hallott már Bachmann Viktorról?
    - Ó, igen, de a nagyanyám mondta, hogyha menni kell a mennybe, akkor menni kell. És mi bajom lehet, ha ilyen erős és szép pasik vigyáznak rám?
    Erre azok felnevettek.
    Amikor visszaszállt a kocsiba, egy másodperc alatt lefagyott a mosoly az arcáról. Sikerült. Minden rendben lesz.

*

    Janka telefonált az apjának, Nóri pedig kesztyűvel kutatta át a holttesteket. Heni egy rongyot tartott az orrához és figyelte a lányt, amint az azok zsebeit kutatja át. Nem akart közbeszólni, nehogy kihúzza gyufát nála, de ettől függetlenül félt, hogy fontos nyomokat tesz tönkre.
    Nórinak feltűnt valami furcsa a nő fején:
    - Anna vallomása szerint, amikor Viktor kiszemelt engem tavaly egy bevásárlóközpontban, akkor nőnek öltöztette. Fel se tűnt senkinek. Még meg is bámulták őt a pasik.
    - Igen – bólintott Janka. – Valahogy így mondta.
    - Mit találtál?
    Nóri levette a nő parókáját. Alatta rövid, nagyon ritka világosbarna haj húzódott meg. Heni elvette a szájától a rongyot.
    - Te jó ég – súgta.
    - Elvitte a kocsijukat – kezdte Janka a gondolatmenetet. – Elment hozzájuk, ahol remélem, egy gyerek sem volt. Ott helyrehozta magát, aztán minden bizonnyal megtalálta a többi parókát.
    - És Viktorból egy csapásra Viktória lett – folytatta Nóri.
    - Hol laknak vajon? – kérdezte Heni.
    - Nem találtam náluk semmilyen iratot. Semmit, ami bármit is elárulna róluk. Úgyhogy bárhol lakhattak.
    Heni az út felé nézett.
    - Az biztos, hogy nem környékbeliek – állapította meg.
    - Miből gondolod? – kérdezte Nóri.
    - Defektet kaptak. Tudhatták volna, hogy ez egy kátyús útszakasz. De úgy belementek, hogy a kerék bánta. Lehet, hülyeség, de erre tudok gondolni.
    Nóri felállt és a szemöldökét ráncolva nézett ő is az út felé.
    - Ez egy kis út, ami kivisz városközpontba – kezdte - Onnan pedig a szentendrei útra. De van egyszerűbb út is arról, amerről jöttünk. Miért nem arra jöttek?
    - Mert fogalmuk sem volt, merre vannak – tette hozzá Janka.
    - Biztos, hogy nem Békásiak. Azok ismerik ezt a helyet. Óbuda sem. A pesti oldalról jöhettek.
    - De lehet Rózsadomb is – mondta Heni. – Vagy a tizenegyedik kerület.
    Egy darabig csendben gondolkodtak. Janka szólalt meg végül:
    - Ha valaki most hallott volna minket, biztosan szakadna a röhögéstől. Az idióta szupercsapat.
    Heni észrevett valamit és leguggolt a nő holttestéhez. A cipője talpát nézte meg.
    - Ismerem ezt a márkát – mondta.
    - És akkor mi van? – vetette oda neki Janka.
    - Ez még egy kis cég. Egy magyar cég. Én is vettem tőlük cipőt nemrég. Elég drága volt, de túlélne még egy atomkatasztrófát is. És egyetlen boltjuk van Pesten, ahol hozzá lehet jutni.
    - Hol?  - kérdezte Nóri.
    - A Bikás parknál.
    - Tizenegyedik kerület.
    - Kis nyom, de a semminél több. Leginkább a helyiek ismerik. Én is egy ott élő barátnőmtől tudtam meg, hogy létezik az üzlet. A másik üzletük Szigetszentmiklóson van. Akár az is lehetne.
    Nóri levette a kesztyűt.
    - Akkor miután vallomást tettünk, irány a tizenegyedik kerület – mondta. - Velünk jössz, Heni. Nincs apelláta.

*

    Viktor leparkolt a Kálvin tér közelében. A Fővám térig elsétált és onnan a rakparton haladt tovább. Igyekezett minél nőiesebben sétálni, de ügyelve arra, nehogy túlzásba vigye. Elmúlt négy óra és lassan teljesen besötétedett már. Lekanyarodott a Deák tér fele, közben rágyújtott.
    Ideje bevetnie magát a bulinegyedbe. A Király utcáig elsétált, ott pedig beült egy pubba a pulthoz. Rendelt magának egy kézműves sört és körbenézett az arcokon. Hétfői nap ellenére egyre többen jöttek be az ajtón.
    Egy fiatal srác ült mellé, fehér ingben, szépen fésült, szőkésbarna hajjal. Viktor felé fordult. Az macsósan mosolygott rá. Bekapta a csalit. Vele egykorú, minden bizonnyal bankár, vagy irodakukac lehet. Viktor viszonozta a mosolyát.
    - Szia – köszönt neki a srác.
    - Szia – kacsintott felé Viktor.
    - Munka után vagy te is?
    - Igen.
    - Itt dolgozol a környéken?
    - Nem, Budán. És te?
    - Én már egy hónapja itt melózok egy cégnél.
    - Próbaidős vagy?
    - Őstehetség próbaidős, könyörögnek, hogy maradjak.
    - Mit dolgozol?
    - Befektetési tanácsadó vagyok.
    - Vaó. 
    - És te?
    - Kozmetikus vagyok.
    - Ejha. Amúgy Andris vagyok – kacsintott a fiú és megemelte a poharát.
    - Elvira – kacsintott vissza Viktor.
    - Szép neved van. És hát nem csak a neved szép.
    Viktor érzékien közelebb hajolt a sráchoz.
    - És ha tudnád, milyen jól bánok a kezeimmel – mondta.

*

    Nem sokkal villanyoltás után Anna behunyta a szemét. Egy kicsit fájt neki a nyelés, miután Valentina fojtogatta reggel az udvaron. Próbált aludni, de nem tudott, egyre csak Viktoron járt az esze. Vajon él még? Vajon egy este el fog jönni érte? Elképzelte, amint belép az ajtón. Ő egy darabig hitetlenkedve nézi, aztán felpattan és átöleli. Kicsókolja belőle a szuszt. Könnyek buggyantak ki a szemén. Elmúltak azok az idők, amikor orvosként dolgozott itt a Szent Mihály Elmegyógyintézetben. Azért lett pszichiáter, hogy megtalálja a hozzá hasonló szörnyeteget. Amikor behozták azt a tizenöt éves fiút, eleinte csak betegként tekintett rá, aztán ahogy cseperedett felfele, meglátta benne a másik felét. Az akkor húsz éves Viktorba egy csapásra beleszeretett. Mennyit szeretkeztek az irodájában, majd nála, amikor az először megszökött.
    A gondolatmenetét a cellája előtt elszaladó őrök szakították félbe. Üvöltöztek odakint. Felpattant és ajtónál fülelni kezdett.
    - Jobb lesz itt maradni vele – mondta az egyik hang.
    - Én addig hozok valami orvosságot az őrszobáról – mondta a másik. – Mire ideér az orvos, ez kinyiffan itt nekünk!
    - Nem mész sehova! Viktor is így szökött meg! Minimum ketten kellünk ide.
    - De nézz már rá, ember! Mindjárt megfullad a hányásába!
    Anna próbált rájönni, melyik cella felől jön a hang, de szinte esélytelen volt. Ekkor dulakodás és a sokkoló hangja harsant fel. Több beteg huhogni és visítani kezdett, mint a ketrecbe zárt majmok.
    Aztán hirtelen csend lett. Anna hallotta verni a szívét. Az üvegen keresztül nem látott semmit. Próbált valahogy oldalra pillantani, de akárhogyan igyekezett, nem látta be, mi történik.
    Aztán Valentina arca jelent meg az üveg túlsó oldaláról. Anna felsikított a rémülettől, az ajtaja pedig kattant egyet. Hátrálni kezdett, miközben a lány kifejezéstelen arccal lépett be hozzá.
    - Jó estét, doki néni – mondta színtelenül.
    Anna látta a fegyvert a kezében. Megpróbálta összeszedni magát. Egy pörgőrúgással megpróbálta fejbe rúgni Valentinát, de az könnyedén elhajolt a támadás elől és arcon ütötte őt a pisztollyal. Annának a fal adta a másikat, a lány pedig pillanatok alatt mögötte termett, a jobb karját hátracsavarta és a halántékához szorította a fegyver csövét.
    - És most segítesz nekem kijutni innen, doki néni – súgta a fülébe.

*

    Az ápoló éppen a szigorított körletbe igyekezett két őrrel és a szolgálatba lépő biztonsági vezetővel, amikor annak az ajtaja váratlanul kinyílt. A legnagyobb megdöbbenésükre Annával és az őt fedezéknek maga előtt tartó Valentinával találták szembe magukat. Valentina nem habozott az egyik őrt és ápolót fejbe lőtte.
    A vezető, rövid vörös hajú nő feltette a kezét és intett a kollegájának, hogy higgadjon le.
    - Fegyvereket a földre! – parancsolta Valentina.
    - Lőjék le! – kiáltott Anna. – Lőjék le, ne törődjenek velem!
    - Tegye le a fegyvert, Valentina! – mondta a vezetőnő és próbált higgadt maradni annak ellenére, hogy kis híján sokkot kapott az előbb. – Innen úgysem menekül. Mindent láttunk a kamerából és elindult a helyszínre egy csapat rendőr.
    Valentina vérfagyasztóan felnevetett.
    - De hiányzik már a sziréna! – üvöltötte.
    Anna a fiatal biztonsági őr srácra nézett.
    - Gergő! – kiáltotta neki. – Lője le! Tudja, ki ő! Lője le! Nem juthat ki innen!
    - Le a fegyverrel Gergő, vagy ki! – kiáltotta Valentina. – Vagy miattad döglik meg a főnököd, aztán meg a doki néni is!
    A biztonsági őr izzadni kezdett. Az ujja remegett a ravaszon. Végül a bal kezét megadóan felemelte és szép lassan leguggolt, a pisztolyt pedig a földre rakta. Utána óvatosan kiegyenesedett.
    - Ügyes fiú – dicsérte meg vigyorogva Valentina, majd habozás nélkül torkon lőtte a biztonsági vezető nőt.
    Gergő az arca elé tette a kezét védekezően, de a lány keresztüllőtte azokat, fejbe találva a szerencsétlent.
    - Bocsi, doki néni – súgta Anna fülébe. – Most pedig tudod, hová megyünk? Mindjárt meglátod. Ott még segítesz, aztán elengedlek. Nem fogod így végezni, ha jó kislány leszel. És Viktort se fogom bántani, ha odakint találkozom vele. Na, jó az ajánlatom, vagy jó az ajánlatom?
    - Dögölj meg! – kiáltotta az.
    - Ezt igennek veszem.

*

    A mérsékelten veszélyesnek számító betegek körletébe léptek, ahol mintha várták volna őket, a lakók dörömböltek az ajtóikon. Valentina odatolta Annát az áramkapcsoló és ajtónyitó karokhoz.
    - Mindjárt vége, doki néni! – mondta tébolyult vigyorral.
    - Ne tedd ezt! – könyörgött Anna. – Ne tedd, kérlek!
    - Félsz tőlük?
    - Mindenki fél ezektől is.
    - Gondolj arra, hogy nemsokára mész vissza aludni, én pedig nem leszek itt már, hogy molesztáljalak.
    - Akkor se tedd, te elmeháborodott állat!
    - Én nem fogok semmit se csinálni! Húzd meg a központi ajtónyitó kart és cserébe életben is hagylak, Viktorkát pedig a sorsra bízom majd. Gyerünk, mert ha én húzom meg a kart, elküldöm a fülét, vagy valami mást.
    Anna megragadta kart. Nagy levegőt vett. Aztán meghúzta. Valentina fülsüketítően felkacagott.
    - Kezdődjön a buli! – kiáltotta.
    Nem telt el öt másodperc sem és fehér ruhás, őrjöngő tömeg lepte el a körletet. Valentina a tömegbe lökte Annát és az emberek közt cikázva a kijárat felé igyekezett. A doktornő bemenekült az egyik cellába és magára csukta az ajtót. Senki sem törődött vele, mindenki a kijárat felé igyekezett, amit Valentina megnyitott előttük, miközben sikongva kacarászott.
    - Gyerünk, törjetek utat nekem! – kiáltotta nekik.

*

    Nóri, Janka és Heni a kihallgatás után nyakába vette Pestet. Esélytelen volt, hogy Viktort megtalálják, de úgy érezték, muszáj együtt maradniuk és minden lehetséges pontot megvizsgálniuk.
    Este tíz óra fele, még zárás előtt nem sokkal léptek be egy budai plázába vécére. Míg Janka sminkelt, Heni és Nóri egy kávézó standjához léptek, ahol éppen zárni kezdtek. A barista fiú már mondta volna, hogy záróra, amikor megakadt a szeme Henin.
    - Szia! – köszönt neki széles mosollyal. – Nahát, elhoztad a barátnődet is?
    Heni zavarba jött.
    - Tessék? – kérdezett vissza. – Ismerjük egymást?
    - Nem te voltál itt ma dél körül? Csak akkor bőrcuccba voltál.
    Heni és Nóri összenéztek.
    - Mesélj csak arról a csajról – lépett hozzá közelebb Nóri. – Ne hagyj ki egy apró részletet sem.

*

    A Szent Mihály Elmegyógyintézet főépülete előtt négy villogó rendőrautó állt üresen, míg odabent elszabadult a pokol. Valentina az egyik trafó mögül odaszaladt az egyik járműhez és bepattant.
    Kifarolt szélsebesen, ráhúzta a kormányt és megindult a kijárat felé. Bekapcsolta a sziréna hangját, mire a kaput megnyitották előtte. Gázt adott és közel nyolcvannal kihajtott rajta. A visszapillantó tükörbe belesandítva látta, hogy senki sem követi. A kanyarban lekapcsolta a hangot és a villogót.
    Nem sokkal később az autópályán haladt, majd lehajtott egy kisebb elhagyatott útra. Levillantott egy előtte haladó kocsit. Kimérten kiszállt a kocsiból és teljesen kifejezéstelen tekintetét elővéve sétált a levillantott kocsihoz, ahonnan sofőr kiszállt. Az kitárta karjait előtte kérdően. Nem látta a rendőrautó erős fényszórójától és villogóitól Valentinát, csak homályosan. Mire az alakja kitisztult előtte, a lány beleeresztett két golyót.
    - Autóvásárlás megtörtént – jegyezte meg vigyorogva. – Köszönjük, hogy a hulla bácsi autókereskedést választotta.
    Tíz perccel később a Budaörsi úton haladt Budapest felé. Tizenegy éve nem járt erre. Tizenegy évet rohadt odabent. Próbálta fékezni magát örömében, nem akart lebukni. Érezte Viktor jelenlétét a levegőben.
    - Jövök, kishaver – mondta maga elé. – Ne hidd, hogy kimaradok a játékból. Játszunk egy kicsit! – vérfagyasztó vihogásától kezdett zengeni a kocsi – Játszunk! Játszunk! Jó móka lesz, kisapám!

folyt. köv.

2019. november 12.
Dunakeszi
 
XVIII.
VALENTINA


    Viktor jó alaposan lemosta magáról a sminket, és amikor a tükörbe nézett már a férfi arca nézett vissza rá. Kisétált a fürdőszobából, egy pillantást vetett a hálószobába, ahol Andris feküdt ruhástul, holtan. Könnyű préda volt, jegyezte meg magában és elvigyorodott. Bekapcsolta a tévét, utána kinézett a hetedik kerületi lakás ablakán. Szépen rálátott a Deák térre. Már lassan kedd van, de még mindig mozgolódnak az emberek, akár egy szombati éjszakán.
    Félelmet akart látni, megannyi félelmet az arcokon. Legszívesebben már most elindult volna az éjbe. Egyre hatalmasabbnak érezte magát, talán ez volt az a pillanat, amikor egy újabb fejezet nyílt meg előtte. Ekkor valami ismerős nevet hallott a tévé felől. A Szent Mihály Elmegyógyintézetet említették. Amikor odafordult, a bemondónő aggódó hangon közölte, hogy az intézetben zavargás tört ki.
    - A rendőrség nagy erőkkel vonult a helyszínre – mondta a nő. – Az akció még ezekben a percekben is tart. Néhány perccel híradásunk előtt az intézet igazgatója és a rendőrség szóvivője is megerősítette, hogy az intézetből megszökött az a Király Valentina, aki tizenegy évvel ezelőtt tizenhárom embert mészárolt le és további huszonkét embert súlyosan megsebesített egy budapesti szórakozóhelyen.
    A tévéképernyő teljes képén megjelent Valentina tizenöt éves korabeli rabosító fotója, amin kifejezéstelen arccal bámul a fényképezőgépbe. A kép összezsugorodott és mellette megjelent egy idei fotó, amin hasonlóképp bámul maga elé, de itt már huszonhat éves és beesettebb egy kicsit az arca.
    - Valentina szökése közben megölt öt biztonsági őrt és egy orvost, utána egy rendőrautóval hagyta el a helyszínt. A rendőrség országos körözést adott ki rá, a kapitányság szóvivője pedig figyelmeztetett, hogy egy különösen veszélyes…
    Viktor lekapcsolta a tévét. Megsemmisülten huppant le a kanapéra. Egyre nagyobb félelem járta át, a kezei remegni kezdtek.

*

    A lányok közül talán Janka volt a legidegesebb, amiért a nyomozó apja elküldte őket a plázából. Éppen a tizenkettedik kerület felé tartottak, Nóri pedig a következő lépésen gondolkodott, de egyre csak falakba ütközött. Janka megállás nélkül szitkozódott, Heni pedig próbálta nyugtatni a visszapillantó tükörbe nézve.
    - De legalább átnézik a felvételeket – csitította a lányt. – Utána gondolom, a térfigyelő kamerákon keresztül végig tudják követni, merre ment. Lehet, még ma elkapják és mindenki fellélegezhet.
    - Aztán, mi történik? – hajolt előre Janka. – Visszadugják oda, ahonnan megint kisétál, mint egy gyerek a napköziből.
    Nóri ezen a ponton jobbnak látta, ha közbeszól:
    - Ma estére a vendégeim vagytok – Henihez fordult – Nem baj?
    - Hát, a kutyámat rábíztam a vidéki barátnőmre és kivettem a szabadságaimat.
    - Akkor jó. Neked is oké, Janka?
    Az megvonta a vállát és elővette a telefonját: - Felőlem. Megnézem a híreket gyorsan, hátha találok valamit.
    Heni egy kicsit szégyenlősen fordult Nóri felé.
    - Biztos nem zavarok? – kérdezte.
    - Dehogy – felelte az kedvesen. – Szükség van rád.
    Viktor nővérének felcsillant a szeme a meglepettségtől. Hálásan elmosolyodott, bár még nem fogta fel teljesen, amit hallott.
    - Komolyan mondod? – kérdezte Nóritól.
    - Ha nem lennél, nem jutottunk volna el idáig sem – felelte az. – Nagy bátorság kellett ahhoz, hogy eljöjjél hozzám.
    - Nem akarom védeni Viktort. Szörnyű ezt kimondani, mert a testvérem. De nem védem őt. És nem is család becsületét akarom tisztára mosni. A mi családunknak nincs olyanja. Egész egyszerűen nem akarom, hogy bárkit is bántson. Meg akarom állítani. Ha kell, fegyverrel.
    - Képes lennél rá?
    - Az öcsém meghalt tizenöt évesen. Valahol az intézet kapujában. – Nóri felé fordult elszántan – Ő már nem létezik, csak a teste, amit valami gonosz erő szállt meg. Így fogom fel. Így képes lehetek rá.
    - Pontosan mire?
    - Hogy megállítsam, mielőtt újabb ártatlan ember esik áldozatul.
    Janka hajolt előre hirtelen.
    - Zűr van, csajok – jelentette ki izgatottan.
    - Mi történt? – kérdezte Nóri.
    - Zavargás tört ki a Szent Mihályban!
    - Megszökött valaki?
    - Igen. Király Valentina.
    Heni nagyot nyelt: - Te jó ég!

*

    Valahol a tizenegyedik kerülethez közeli út benzinkútján Vilma éppen a pénztárnál fizette ki a benzint, valamint a pultra pakolt néhány tábla csokit. A fiatal pénztáros srác, Robi, a legjobb barátnőjének volt a fia, ezért előfordult, hogy sokáig elcsevegtek, ha éppen erre járt. Vilma bánta, hogy nem fiatalabb húsz évvel, mert ez a srác, akit gyerekkora óta ismer, egyre sármosabb.
    - Megint túlóráztál? – kérdezte tőle a fiú.
    - Az, már megint – felelte miközben átadta a pénzt. – És még nincs vége a napnak. Ismét szembe kell néznem a magánnyal, ami odahaza vár rám. Se kutyám, se macskám, s ez így is lesz örökre, Robikám. Már nem is tudom, hanyadjára fizetek elő a nyamvadt társkeresőkön, ahol mindenki csak szexet akar. Prostinak nézek én ki? Most komolyan kérdezem!
    A húsz éves, fekete hajú srác előre hajolt és elővette a legszebb mosolyát, kivillantva a tökéletes fehér fogsorát a magas, hosszú vörös hajú, fekete ballonkabátot viselő Vilmára. Régóta meg akarja szerezni ezt a bombázót.
    - Nem, inkább hihetetlenül dögös vagy – bókolt neki. – Néha pedig nem árt belemenni a laza kapcsolatokba.
    - Ki mondta, hogy nem megyek bele? – kacsintott a nő.
    - Rossz kislány.
    - Én? Én áldozat vagyok, babám. Annyira örülnék, ha végre újra láthatnám azt a rózsaszín szívecskés ködöt magam előtt. Az értelmét a mindennapoknak. Annyira jó lenne valakihez hazamenni. Negyvenöt éves vagyok. És mit könyvelhetek el? Pár borzalmas kapcsolatot és most huszonéves szeretőket.
    - Hívj át egyszer engem. Nem bánod meg.
    - Édes vagy – mosolyodott el és összepakolta a csokikat egy szatyorba. – De még emlékszem, amikor néha én cseréltem a pelusodat. Na, puszi!
    Elindult a kijárat felé, de Robi még utána szólt izgatottan: - Akkor is az enyém leszel, bébi!
    Vilma két perccel később már úton volt hazafele. Egy kisebb útra kanyarodott éppen, amikor mocorgást hallott mögüle, a hátsó ülés felől. Valami mintha kattant volna egyet, valami fémes.
    Amikor a visszapillantó tükörbe nézett, az hitte megáll a szíve. Egy fiatal, szép arcú, szőke lány vigyorgott rá.
    - Jó estét, hulla néni – mondta a lány.
    A tűzpiros kocsiban egy kékes villanás kíséretében dördült a fegyver, a jármű pedig egyenesen egy villanyoszlopnak ütközött.

*

    Valentina egy tizenegy évvel ezelőtti slágert dúdolva vette át Vilma ruháját. Az autó ablakában jól megnézte magát. Teljesen jó volt rá a ruha, gyönyörködött is egy kicsit, milyen jól néz ki.
    Míg a csomagtartóhoz sétált, lelassított egy kocsi a szemközti sávból. Ez volt az egyetlen jármű, ami erre járt ezekben a kései órákban. Lefékezett és egy ötvenes éveiben járó, sovány férfi szállt ki a kocsiból.
    - Minden rendben, kisasszony? – kérdezte aggódva. – Megsérült?
    Valentina egy szürke kannát talált a csomagtartóban, melyben valami folyadék volt. Lecsavarta a kupakot és beleszagolt. Benzin.
    - Bingó – nyugtázta.
    - Hívjak mentőt? – kérdezte a férfi, míg feléje ment.
    Valentina közömbösen a hang irányába fordult.
    - Ja, maga ez a háttérzaj? – vetette oda. – Már nem tudtam, mi zavar ennyire.
    Elővette a másik pisztolyát, amit még rendőrautóból szerzett és két golyót eresztett a férfi mellkasába. Kivette a kannát a csomagtartóból, lerakta a földre, utána a hátsó ajtóhoz húzta a férfi holttestét, majd nagy nehezen megemelve bedobta oda. A benzines kanna tartalmát rálocsolta az ülésekre. Miután beszállt a férfi kocsijába, elővett egy cigit a zsebéből, amit még az egyik intézeti biztonsági őrtől lopott. Meggyújtotta és élvezettel tüdőzte le a füstöt. Sebességbe kapcsolta az autót, majd kipöckölte a cigit Vilma kocsijára.
    - Esti grillparti – jegyezte meg.
    Biztonságos távolságban volt már, amikor nagy robbanás kíséretében lángok csaptak az éjszakába.

*

    Nóri és Heni feszülten figyelte, ahogy Janka egy korábbi netes cikket olvas fel a laptopból Valentináról:
    -„Már egészen kis gyermekként kezelhetetlen és agresszív magatartást tanúsított. Az óvodában hiperaktív volt, néha már ijesztően eleven és gyakran bántalmazta a többi gyereket, olykor még az óvónőkre is rátámadt”
    - Cuki – jegyezte meg Nóri ironikusan.
    - „Tíz éves korában a tanóra kellős közepén minden előzmény nélkül felpattant és félholtra verte egyik diáktársát. Tizenkét évesen az iskola előtt az egyik tanárnőjét verte el egy vascsővel. A tanárnőt életveszélyes sérülésekkel szállították kórházba, maradandó károsodásokat is szenvedett. Ezután Király Valentina egy évre a Szent Mihály Elmegyógyintézetbe került. Amikor kiengedték, két évig úgy tűnt teljesen megjavult. Türelmesnek, nyugodtnak bizonyult, szülei egy másik iskolába íratták be, ahol jó tanulmányi átlagot produkált. Végül tizenöt évesen az apja pisztolyával két őrt már a bejáratnál agyonlőve behatolt egy budapesti diszkóba és további tizenegy emberrel végzett”
    - Ez fél évvel Viktor ámokfutása előtt történt – tette hozzá Heni.
    -„ A kezelését eleinte Dr. Mayer Anna végezte, majd két évvel később Dr. Radics Petra vette át. A doktornő nyolc évvel ezelőtt egy nárcisztikus, manipulatív szociopatának írta le Valentinát. Azonban…” - Janka itt elfintorodott – Itt most a cikk írója elkezd hosszan szakmázni a receptorokról, meg valami humbugról.
    - Hagyjuk is – mondta Nóri, aztán a hűtőből kivett egy üveg rosét. – Berúgjunk, csajok?
    - Egy ilyen nap után? – kérdezett vissza Janka. – Naná!
    Heni elővett egy két decis viszkisüveget a táskájából.
    - Egy ilyen mindig nálam van mostanság – mondta.
    Nóri letett elé egy borospoharat: - Pedig most borozni fogsz.
    - Akkor rendelek pizzát – biccentett Heni. – Azt ugye szabad?
    - Ne legyen rajta gomba, meg lilahagyma – mondta Janka. – És te fizeted.
    - Oké.

*

    Valentina az Erzsébet-hídon haladt a zsákmányolt járművel. A rádiót felhangosította, amint egy 2007-es trance szám harsant fel. A melankolikus, sötét számnak bár nem ismerte sem az előadóját, se a címét, mégis az általa szépnek gondolt múltat idézte fel benne. Nosztalgikus mosoly jelent meg az arcán. Aztán Viktor jutott eszébe. A pesti oldalra érve, mintha érezte volna őt.    
    - Biztos itt vagy valamerre, Viktorka – sóhajtotta. – Nem kell félned. Nem foglak bántani, ha pontosan azt teszed majd, amit mondok. Tuti azt fogod. Mert nekem olyan jó ötleteim vannak mindig.
    Elhajtott egészen az Arany János utcáig, ahol leparkolt egy pub előtt. Onnan már egyre többen szállingóztak kifele. Egy darabig figyelte az arcokat, majd utána megfogta a kormányt és körülbelül öt percen keresztül mereven bámult előre. Teljesen rezdületlen volt az arca. Aztán mintha visszatért volna a valóságba, hirtelen elmosolyodott és ismét a pub felé fordult. Megpillantott egy raszta hajú srácot kijönni a helyről. Lehúzta az anyósülés ablakát és kikiabált neki:
    - Hé, szépfiú!
    A srác egyből felé fordult. Egy kicsit zavarba jött, kérdőn magára is mutatott.
    - Igen, te! – helyeselt Valentina. – Idejössz egy kicsit?
    Az megvonta a vállát, aztán odasétált a kocsihoz és lehajolt az ablakhoz.
    - Téged Balázsnak hívnak, ugye? – kérdezte tőle a lány.
    - Nem, Dani vagyok.
    - Ó, basszus – nevetett úgy Valentina, mint aki csúnyán mellétrafált. – Azt hittem, veled táncoltam múltkor a Kígyószem diszkóban.
    - Velem biztos nem. És a Kígyószem öt éve bezárt.
    - Ó, akkor valami más volt neve.
    - Rád biztosan emlékeznék.
    - De édes vagy. Ne vigyelek haza?
    - Az attól függ, cica. Maradsz is velem éjszakára?
    Valentina kacsintott egy érzékit felé:
- Ha akarod.

*

    Janka a kanapén nagyokat horkantott, amikor Nóri és Heni a hátsó kertbe mentek ki dohányozni.
    - Miután elszívtuk, bedobjuk őt az egyik ágyba – mondta Nóri rá mutatva. - Mindig azt hiszi, bírja a piát.
    - Megitta a viszkimet is – tette hozzá Heni.
    Kint egy-két percig néma csendben szívták a cigarettát, végül Heni törte meg a csendet:
    - Ha gondolod, őrködök ma éjjel.
    - Nem kell – vágta rá Nóri. – Fél órája két járőrkocsi parkolt le a ház előtt. Ismét megnövekedett miattam a közbiztonság a környéken. Még a végén megválasztanak polgármesternek.
    - Mindent jóvá fogok tenni, ígérem.
    - Ne görcsölj ezen. Neked nem kell semmit se jóvátenni. Nem te vagy Viktor.
    Heni felsóhajtott: - Én hagytam, hogy az exférjem és barátai szinte minden nap ütlegeljék Viktort. Amikor közbeléptem, én is kaptam. Nem tudtam őt megvédeni azoktól. És ezért lett ez belőle. Én engedtem ki a gonosz szellemet a palackból. Ha nem is vagyok olyan, mint ő, mindezt mégis én idéztem elő. De ha módom nyílik rá, remélem, én is teszek a pontot a végére.
    Nóri látta lány szemében az elszántságot. Felsóhajtott. A csillagok felé nézett félmosollyal arcán.
    - Hatodikos koromban egyszer egyest kaptam töriből – kezdte. – Emlékszem, piszkosul dühös voltam a tanár úrra. Ez nem kicsit lerontotta az átlagomat. Így hát a szünetben kimentem az utcára és az első kővel, ami a kezembe akadt, bedobtam a kocsija ablakát. Persze azonnal megbántam. Elkezdtem sírni, mert tudtam, mit fogok kapni azért. A nővérem kiszaladt hozzám és meglátta, mit tettem. Nem szidott le, nem szólt egy rossz szót sem. Dobott egy puszit a homlokomra, és amikor kijött a tanár, ő magára vállalta az egészet. Igazgatóit kapott, otthon pedig egy hónap szobafogságot. Én pedig, ahelyett, hogy hálás lettem volna neki, újabb és újabb hülyeséget csináltam, amit ő mindig magára vállalt. És talán miattam nem került a legjobb gimnáziumba. Ő jó gyerek volt, én meg rossz voltam.
    Heni szeméből könnyek szöktek ki.
    - Ne vállald át Viktor bűneit – folytatta Nóri. – Mindenki maga felel a tetteiért.
    - De bűntudatom van.
    Nóri szorosan átölelte őt: - Ne legyen, Heni. Ne legyen.
    - Elnézést – szólt egy férfihang.
    Az egyik járőr volt, aki kintről jött.
    - Nem akartam önöket megzavarni, csak nyitva volt az ajtó – mondta. – Minden rendben van?
    - Persze – felelte Nóri. – Mi csak így ölelgetjük egymást.
    - Értem.
    Janka horkantott egy hatalmasat, mire a rendőr összerezzent: - Uram-atyám!
    Nóri legyintett: - Néha őt használom a betörők ellen. Félelmetesen alszik a csaj.
*

Borús reggel köszöntött a városra. Az eső néhány perce állt el, amikor Valentina a Deák térre lépett. Egy darabig mereven állt és a tömeget nézte. A munkába induló arcokat, a másnapos embereket, az iskolába tartó gyerekeket és kamaszokat. A tegnap éjjel jutott eszébe, amikor Dani háromszor is leteperte, ő pedig hálából annak fejére nyomta a párnát és három golyót eresztett belé.
    Kellemes dallamra figyelt fel. A hang irányába fordult. Egy középhosszú, fekete hajú srác énekelt és gitározott a téren. Előtte a földön hevert a gitártok újságpapírokon. A tokban egyre több apró gyűlt össze. Valentina a fiú arcát bámulta, a zenére már alig figyelt. Nagyon szépnek találta őt, a szíve egyre hevesebben vert.
    Megindult a fiú felé, eközben a ballonkabátja mindkét zsebében tartott pisztolyainak ravaszaira tette az ujját. Készen állt a lövésre, nem érdekelte a tömeg, nem érzett félelmet sem.
    - Egy kis reklámszünet belefér neked, szépségem? – kérdezte a fiútól, mire az elmosolyodott és abbahagyta a zenélést.
    Valentina a bal oldali pisztoly alól elővett egy ezrest, meglóbálta a fiú előtt és egy kézzel összehajtogatva beleejtette a gitártokba.
    - Köszönöm – biccentett a zenészpalánta.
    - Mi a neved, sztárocska?
    - Peti. És neked?
    - Valentina.
    - Szép neved van.
    - Hány éves vagy?
    - Tizennyolc.
    - Ne kamuzzál. Nem vagyok zsaru.
    - Tényleg annyi vagyok. Két hónapja töltöttem be.
    - Akkor milyen jegyben is születtél?
    - Szűz.
    - De jó. Szeretem a szüzeket.
    - Te meg, kitalálom, kos vagy, ugye?
    - Nem, én halacska vagyok.
    - Az jó. Zenélsz te is? Vagy csak buksz a zenészekre?
    - Tudod, mire vágytam én tizennyolc évesen? – kérdezett vissza Valentina, figyelmen kívül hagyva a srácot.
    - Mire?
    - Egy ilyen pillanatra.
    - Milyen pillanatra?
    Valentina készen állt a lövésre, amikor megpillantott két rendőrt, akik egy kávézóból léptek ki. Ez most nem jött be. Olyan mély gyűlölettel fordult vissza a sráchoz, hogy annak megfagyott az ereiben a vér.
    - Szerencsés kis köcsög vagy – vicsorogta felé. – Játssz, ameddig még teheted.
    Faképnél hagyta a köpni-nyelni nem tudó fiatalt.

*

    Anna megtörten, kialvatlanul ült a Szent Mihály Elmegyógyintézet egyik látogatásra fenntartott szobájában. Két nyomozó ült vele szemben, egy fiatal férfi és egy rövid hajú, szúrós szemű nő, aki minden rezdülésére figyelt.
    - Mit akarnak tőlem? – kérdezte az egykori doktornő ellenségesen.
    - Mivel Dr. Radics Petra, Valentina orvosa külföldi úton van, az ön segítségére volna szükségünk – mondta férfi.
    - Nem vették észre, hogy rab vagyok? Már nem vagyok orvos. Maguk elvették ezt tőlem.
    - Maga pedig hét ember életének kioltását vallotta be – vetette oda neki a nyomozónő. - Miközben kettővel gyanúsítottuk.
    - És elengedik a büntetésem, ha segítek megtalálni azt az őrültet?
    - Enyhítő körülményként kezeljük – helyesbített a férfi.
    - Mármint a halálom előtt egy nappal elengednek majd?
    - Maga kezelte két évig Valentinát, nem?
    - De igen. Ahogy Viktort is.
    - Maga szerint, mire készül Valentina?
    Anna lehajtotta fejét, a bilincseket nézte a kezén. Van olyan fizikumban, hogy mindkettőt elintézze mindössze egy perc alatt. Elképzelte az egészet. Kuncogott is egy kicsit, mire a két nyomozó egymásra pillantott.
    - Próbáljon meg segíteni! – förmedt rá a nő.
    De Anna nem tudta abbahagyni a nevetést. Kezdett egyre félelmetesebbé vált a kacaja, a nyomozók pedig lefagyva bámultak rá.
    - Meg fogja ölni Viktort – kiáltotta hirtelen feléjük. – Én pedig nem lehetek kint! Nem védhetem meg életem szerelmét, mert maguk bezártak ide! Mégis, mit képzelnek magukról? Azt hiszik, segíteni fogok ezek után? – az arcukba nevetett fülsüketítően éles hangon - Oldják meg!
    - Mondtam, hogy esélytelen – jegyezte meg a nyomozónő.
    Anna erre felpattant és egy pillanat alatt a nő nyaka köré tekerte a bilincs láncát. A férfi az asztalra ugrott és megpróbálta kiszabadítani a társát, de a doktornő lefejelte, amitől az elterült a földön. Három őr rontott be, az egyik rögtön kiszabadította a nyomozónőt, aki köhécselve, öklendezve hátrált a feléje kapálózó, üvöltöző Anna elől. Egy másik biztonsági megsokkolta a teljesen megtébolyodott ex-doktornőt, mire az a földre zuhant remegve és könnyezve.

*

    Viktor ismét nőnek álcázva magát lépett ki a ház kapuján a Deák térre. Körülnézett az embereken. Senki se figyelt rá, pusztán egy-két férfi méricskélte végig vágyakozóan. Ettől egy kicsit megnyugodott. A legközelebbi kávézó felé vette az irányt. Fél szemmel látta, amint valaki rámered és megáll. A nyugalma eltűnt, még a téren gitározó fiatal zenéje is élesen hasított belé. Próbált higgadtan, határozottan lépdelni. Végül is bombázó nőnek néz ki. Mi baja lehet?
    Amikor a kávézóban leült egy közepes caffé lattéval egy bokszba, kezdett megnyugodni. Éppen beleszürcsölt volna, amikor váratlanul valaki leült vele szemben. Amikor felnézett, kikerekedtek a szemei. Valentina volt az. A lány szélesen, magabiztosan mosolygott.
    - Szia, Viktorka – súgta felé. – Milyen jól nézel ki. Beszélgessünk egy kicsit. Kettőnkről. És a jövőnkről.

folyt.köv.

2019. november 14.
Dunakeszi

XIX.
VALENTINA ÉS VIKTOR


Annában kezdett a dolgozni a nyugtató, amikor bevitték a cellájába. Az egyik őr bent maradt még egy kicsit és az oldalára fektette a szédelegni kezdő ex-doktornőt. Amikor elindult az ajtó felé a kint várakozó társaihoz, Annának még maradt annyi ereje, hogy felüljön az ágyban és utána szóljon:
    - István!
    - Igen? – fordult vissza az őr.
    - Segítesz, hogy telefonálhassak ma egy kicsit? – könyörgött az, a szemeiben pedig ismét gyűlni kezdtek a könnyek.
    - Ezek után?
    - Fel akarom hívni a szüleimet. Emlékezz, mennyit segítettem neked, amikor még orvos voltam itt – suttogva hozzátette. – Tudod, amikor megtaláltam nálad azokat a szereket, amiket laborból csentél el. Továbbra is hallgatok, ígérem. De egy telefont intézz el nekem, kérlek.
    Az őr felsóhajtott: - Rendben, megoldom.
    - Köszönöm. Ezért nagyon hálás leszek.
    - Hát, őszintén remélem.
    Amikor rázárták az ajtót, Anna fekete szemeiben megjelent hetek után először a gonosz csillogás. Mosolyogva engedte, hogy a nyugtató egy-két órára teljesen kiüsse és kipihenje magát.

*

    Viktor elővette azt a vérfagyasztó tekintetét, amivel mindig megbénítja az áldozatait. Ezt most igyekezett a szemben rámosolygó Valentina ellen fordítani. Ám lány csak előrehajolt hozzá és mélyen a szemébe nézett.
    - Engem nem tudsz lefagyasztani – közölte Valentina.
    Viktor kizökkent és teljesen zavarba jött. Hátradőlt a kávézó bokszában. Szégyenteljesen elismerte magában a vereséget. Félt ettől a lánytól mindig is, a kiszámíthatatlanságától, attól a mélységes gonoszságától. Azoktól a gyilkos kék szemektől, melyekben semmi emberi nem volt. Egy végtelenül megtébolyodott, állandóan éhes démon szemei.
    - Mi a jövőnk? – kérdezte megadóan.
    Valentina győzelemittasan elmosolyodott.
    - Ezt már szeretem – nyugtázta. – Te is tudod, hogy mi egyek vagyunk. Emlékszel, amikor tizenegy éve, mennyire bámultalak a cella üvegén át? Akkor is november volt. Éppen hoztak be téged és kísértek a leendő celládba.
    - Igen.
    Valentina megfogta Viktor kezét, tenyérrel felfelé fordította. Egy darabig nézegette, miközben ábrándozott. Kék szemeit lassan emelte vissza rá, eközben gyengéden cirógatni kezdte a mutató ujjával annak tenyerét.
    - Olyan szép voltál – folytatta. – Én pedig kiszemeltelek. Az enyém lettél abban a pillanatban.
    - Én Annához tartozom – jelentette ki Viktor.
    Valentina arcáról lefagyott a mosoly. Hitelesen alakítva az aggódást hajolt közelebb Viktorhoz, közben pedig egyre finomabban simogatta a kezét, amitől az kezdett egyre jobban zavarba jönni.
    - A doki nénihez? – rázta meg a fejét a lány. – Ugyan már. Az ő szemében csak egy kísérlet vagy. Semmi több. Használati eszköz az önkifejezéséhez. Ha igazán szeretett volna, akkor már rég valahol külföldön bujkálnátok. De egyedül vagy. Vele is egyedül voltál. Hidd el, tudom, milyen nehéz ezt elismerni.
    - Mindig én szúrtam el. Bujkálhattunk volna.
    - Na, ez az, látod. Mivel is szúrtad el mindig? Elmentél vadászni. Erről szájalok itt neked, te szépfiú. Miért nem maradtál vele? – egy kis szünetet tartott, miközben mélyen a férfi szemébe nézett. – Mert egyedül érezted magad. Velem pedig ilyen nem lesz. Mindig boldoggá teszlek.
    - Biztos?
    - Ilyen szívből jövő szeretetet még senkitől sem kaptál, mint amilyet tőlem fogsz. Oké?
    - Talán így lesz.
    Valentina hanyagul elengedte annak kezét és hátradőlt.
    - Na, akkor ezt tisztáztuk – nyugtázta. – Most pedig pattanj, baba és hozz nekem egy mézes-gyömbéres teát!
    Viktor akár egy parancskövető zombi felállt és a pulthoz indult. Valentina eközben vágyakozva bámulta végig.
    - Kell ez a popó ma este – súgta magában. – Popsis fiú. Szép popsis fiú. De kár, hogy ki kell nyírni.

*

    Anna a telefonbeszélgetésekre fenntartott szobában beszélt, három őr pedig ugrásra készen állt mögötte. Tudta jól, hogy eközben a biztonsági személyzet néhány tagja lehallgatja és rögzíti a beszélgetését, ezért egy korosodó alvilági ismerősét, Áron hívta fel, aki nagyon sokkal tartozik már neki.
    - Szia, apa! - köszönt bele Anna a telefonba Anna. – Á, igen, bent vagyok, de ezt te is láttad a tévében. Dr. Radics Petra kezel. Egy óra múlva indul haza a gépe Londonból…igen, a kutyakölyök miatt hívtalak…apja nincsen, tudod, lelépett…igen, el kéne vinni orvoshoz szegényt…tudod, már beszéltünk erről…nevezhetjük C-tervnek, igen…emlékszel, mik kellenek, ugye? Csak igennel, vagy nemmel válaszolj…oké…nagyon szeretlek apuci és ígérem, legközelebb többet beszélünk…szia.
    Letette a telefont. Hálásan Istvánra mosolygott.
    - Köszönöm. Örökké hálás leszek ezért.

*

    Míg Nóri Jankát hánytatta, Heni a tornácon állt. Rágyújtott egy cigire. Felnézett és látta, amint a borús égbolton repkednek a varjak. Hallotta a károgásukat, amitől egyre rosszabb előérzete támadt.
    - Minden rendben, hölgyem? – zökkentette ki egy férfihang.
    Egy magas, izmos, jóképű rendőr volt, aki aggódó tekintettel állt mellette, már ki tudja mióta. Heni egy kicsit zavarba jött tőle, lopva végigmérte az adoniszt, de azért próbálta megőrizni a tartását.
    - Persze – válaszolta. – Kijöttem egy kicsit levegőzni.
    - Én is – mosolygott a rendőr a cigijére mutatva, amit a szájába vett és aztán meggyújtott. – Maga Henrietta, ugye?
    - Igen. Miért? Van valami fejlemény?
    - Dehogy. Csak tanulom a neveket.
    Heni elmosolyodott: - És magának mi a neve?
    - Ádám.
    - Nekem sem árt tanulni. Hátha később jól jönnek. – kacsintott egyet felé jelzésképpen.
    - Így van – kacsintott vissza a rendőr.
    - Vannak hírek Viktorról? Vagy Valentináról?
    - Viktorról semmi. Eddig, természetesen. De Valentina az este folyamán már egyvalakit meggyilkolt. Reméljük, több embert nem ölt meg és nem is fog, mert időben lekapcsoljuk.
    Heni visszanézett az égre. A varjakat figyelte.
    - Viktor kell neki – jelentette ki.
    - Miből gondolja? – kérdezte Ádám.
    - Amikor legutoljára a Szent Mihályban jártam, Valentinát a folyosón kísérték éppen a vissza a cellájába. Rögtön felismert engem. Azt kiáltotta: „Nővérke! Hulla nővérke! Megölöm az öcsédet, úgyis! Addig nem nyugszom!”
    - Dilis az a nő.
    - Úgy gondolom, végezni akar Viktorral. Először maga mellé állítja, aztán végez vele. Utána Annával is. Ő akar lenni az egyetlen, akitől félnie kell az embereknek. Hatalmi törekvés.
    - Biztos ebben?
    - Nem, ez pusztán egy elmélet. Nem lennék meglepve, ha már találkoztak volna.
    - Abból jó nem sül ki, az biztos.
    - Szörnyű ez a tehetetlenség.
    - Bízzon bennünk, kisasszony.
    Ádám a vállára tette a kezét, amitől Heni szíve elkezdett hevesen verni. Kizökkent a borús hangulatból. Szégyenlősen mosolyogva fordult felé, meg tudta volna zabálni a férfit, annyira tetszett neki.
    - Hívjon csak Heninek nyugodtan – mondta.

*

    Valentina és Viktor egy külvárosi kis boltba lépett be. A környéken mindenki vagy a munkában, vagy iskolában volt. Egy lélek se járt a csendes kertvárosi övezetben. Persze ezt csak Viktor figyelte meg, a lány nem törődött semmivel. Úgy viselkedett, mint aki láthatatlan és elpusztíthatatlan.
    Bent Valentina azonnal végigmérte a fiatal, sármos eladó srácot, eközben egy kosarat nyújtott Viktor felé.
    - Hozzál pár tábla étcsokit is, meg medvecukrot – adta ki a parancsot a még mindig nőnek álcázott férfinak, anélkül, hogy ránézett volna. – Ja, és az étcsoki ne legyen ízesített, azt nagyon utálom.
    - Oké – felelte az és elindult bepakolni mindent.
    Valentina a jelenetet zavarodott mosollyal végignéző sráchoz riszálta magát és a pultra könyökölve bámult rá flörtölgetően.
    - Szia, édesem – szólította meg a fiút.
    - Szia – köszönt vissza az még jobban zavarba jőve. – Látom, meg van a munkamegosztás köztetek.
    - Láttam, azért jól megnézted.
    - Hátha két ilyen jó csaj jön be ide, akkor mindig felkapom a fejem.
    - Csajozgatsz itt, mi?
    A srác felnevetett: - Á, én sose.
    - De kis rossz cica vagy te.
    - Átutazóba vagytok?
    Valentina pár másodpercig nem felelt, csak figyelte azzal a gyilkos kék szemeivel a fiút.
    - Hulla fiú – mondta végül a kérdéssel nem is törődve. – Döglött. Lyukas a feje.
    Az eladó fiúról lefagyott a mosoly, a szemeiben pedig a félelem jelent meg.
    - Hogy mondtad? – kérdezte és nagyot nyelt.
    - Hulla fiú – ismételte kuncogva Valentina. – Szerinted hamvasztani fognak, vagy koporsóba raknak?
    - Neked mi a bajod?
    - Szerintem hamvasztás lesz.
    Viktor visszatért a kosárral a kezében, amit jól megrakott csokikkal, üdítőkkel és néhány chipsszel. Valentina belenézett a kosárba, egy kicsit beleturkált, félrelökte a chipsszeket. Csalódottság és harag jelent meg az arcán.
    - Hulla fiú – fordult vissza az eladóhoz. – Miért nincs nálatok medvecukor?
    Visszafordult Viktorhoz kérdően, eközben előrántotta a fegyverét és fejbe lőtte az eladót. A fiatal srác holtan vetődött hanyatt és döntött le mindent a pult mögött.
    - Kifizettem volna – mondta Viktor rosszallóan. – Ezt most miért kellett?
    Valentina arcán könyörtelen düh jelent meg. Odalépett hozzá, egyenesen a férfi szemébe nézve, szinte összeért az arcuk. Viktor előtt Valentina talán egyik legsötétebb oldala bújt elő. A leggonoszabb emberi lény nézett vele farkasszemet, aki talán valaha is létezett ezen a bolygón.
    - Lehet, tévedek és csak egy ártatlan kisfiú vagy? – kérdezte a lány, miközben szikráztak a szemei. – Fogd be és vidd ki a kosarat a kocsiba. Mozgás! Addig én elintézem a videórendszert, mert azt is nekem kell csinálni!
    Viktor csak ijedten meredt rá, nem mozdult. Valentina engedett. Tekintete kisimult és már sajnálkozva figyelte a megszeppent, rövidzárlatos ragadozót, akiben persze mélységesen csalódott.
Gyengéden szájon csókolta Viktort.
    - Szeretlek, ugye tudod? – súgta felé lágyan. – Az a célom, hogy mindenben melletted álljak. Te vagy az én szerelmem. Amint találunk egy búvóhelyet éjszakára, megmutatom, milyen is, amikor én élek-halok valakiért.
    Viktor arcáról szépen lesimult a félelem.
    - Jól van – nyugtázta Valentina. – Na, menj, pakolj be szépen a kocsiba, szívecském.
    A megtestesült gonosz, akitől egy ország retteg, lehajtott fejjel kisétált az üzletből. Valentina a fejét csóválta utána.
    - Szánalmas kis köcsög – jegyezte meg, amikor az már a kocsinál volt.

*

    Néhány percen belül már az autópályán haladtak Dunaújváros felé. Az eső nagyon rákezdett, és amikor nagyot dörrent az ég, Valentina felnevetett. Viktor mereven ült mellette, nem tudott azonosulni a lánnyal, de rettegett tőle. Ritkán érzett félelmet, szégyellte is magát, amiért most teljesen hatalmába kerítette.
    - Ne legyél már ilyen fapofa – nógatta Valentina és rácsapott a lábára. – Vigyorogj már, nemsokára Dunaújvárosban leszünk, ott pedig valahogy meghúzzuk magunkat egy kicsit. A kutya nem fog ott keresni minket. Olyanok leszünk, mint két barátnő, akik kirándulnak egy kicsit.
    - Nem félsz, hogy téged felismernek?
    - Nem. Nem fognak. Ki vagyok sminkelve, a hajamat szépen megcsináltam. Annyira már nem hasonlítok arra a rabosító fotóra. Pláne a tizenöt éves korombelire. Senki sem fog gyanút. És az a gonosz Valentina, a rémséges rém, miért mászkálna vidáman egy helyes, fekete hajú csajszival?
    - Értem.

*

    Nóri, Heni és Janka négy óra körül az ablakból nézték, amint a rendőrautók elhagyják az utcát.
    - Eddig tartott – állapította meg Janka. – Szerencsénk van. Még apának sincs túl nagy hatalma.
    - Kellenek az utcára – tette hozzá Nóri. – Két őrült van szabadlábon és egyik veszélyesebb a másiknál.
    Heni Nórihoz fordult: - Akcióba kéne lépnünk. Az előbb, amikor kint voltam, hallottam valami fontosat.
    - Mit? – kérdezte az.
    - Megtalálták azt a kocsit, amivel Viktor elhagyta a pláza területét. A Kálvin térnél volt és találtak benne egy bőröndöt ruhákkal. Nyílván nem ment vissza értük. Aztán Deák tér fele vette az irányt.
    - A Király utcába ment?
    - Nem tudom. Azt már nem hallottam. Észrevették, hogy figyelek.
    Janka ledöbbent: - Mi? Lehet hozzám ment? Vagy a barátnőmhöz? Gyorsan felhívom.
    Nóri és Heni eljöttek az ablaktól. Odakint nagyott dörrent az ég. Janka tárcsázta a barátnőjét a mobilján.
    - Van valami terved? – kérdezte Heni Nórit.
    - Nincs.
    Leültek a nappaliba. Nóri törte a fejét, de egyre inkább úgy érezte, semmi esélyük sincs.
    - Lehet, Valentina megtalálta Viktort – mondta Nóri egyszer csak.
    - Én is úgy érzem – bólintott Heni.
    - Ha így van, három eshetőség van. Egy, maradnak a városban. Kettő, elbújnak valahol a külvárosi régióban. Három, idejönnek.
    - Vagy pedig így sorjában. Maradnak a városban, aztán elbújnak valahol, utána eljönnek ide.
    Nóri feléje fordult.
    - Remélem, igazad van.
    - Az lehet a tervük, hogy miután végeznek velünk, egymás ellen fordulnak. Vagyis Valentina Viktor ellen.
    - Tápláléklánc.
    - Igen.
    Nóri felsóhajtott. A plafont nézte és egyre feszültebb lett a tehetetlenségtől. Lehet, nem is találkozott a két gonosz. De az is lehet, hogy igen. Melyik verzió a biztos? Meg kéne tudni mindent a rendőrségtől. Valamilyen úton-módon. Mindhármuk küldetése volt, megállítani a gonoszt. Most pedig eggyel nőt a felállás. Ha ezek valóban találkoztak, akkor mindnyájan nagy bajban vannak.

*

    Viktor éppen egy halott nőt cipelt le a pincébe. Valami tehetős nő lehetett, mert olyan háza van Dunaújváros külvárosi régiójában, amihez van medence és jacuzzi is. Valamint egy szaunát is találtak a nagy házban. A harminc év körüli áldozatot Valentina kapta el, amikor az talán kihasználva az elállt esőt, elindult kocogni. A nő mindent elárult, a biztonsági rendszer kódját, mindent, miközben jöttek vissza. Valentina megígérte, hogy nem bántják, de végül fejbe lőtte, miközben vihogott.
    - Hallod, Viktor! – szólt le neki a lány, amikor az elhelyezte a holtestet drága borok mellett. – Ez nő valami híres énekesnő volt. Életben hagyhattam volna, hátha jó partit rendezett volna nekünk.
    - Biztosan nagyon élvezte volna – jegyezte meg Viktor ironikusan. – Meghívta volna az összes barátját.
    Fent Valentina egy ízléses, fekete bőrkanapén várta, miközben tévézett. A tágas nappaliban volt egy bárpult, ahol drága viszkik, pezsgők és különböző röviditalok sorakoztak, akár egy bárban. A nagy plazma tévé mellett két nagy hangfal állt, bal oldalt pedig egy kis polc, melyen filmek sorakoztak.
    Viktor lehuppant Valentina mellé.
    - Nana – ingatta a fejét a lány. – Szépen átvedlesz pasivá, mert ez egyre frusztrálóbb nekem. Aztán bontunk egy pezsgőt – csókot dobott a férfi szájára. – Na, menj, öt perc alatt lejön az a smink.
    Valentina addig kivette a pezsgőt a jeges vödörből. Amikor kibontotta, nagyot nevetett a durranáson.
    - Bumm! – tette hozzá, aztán kikapcsolta a tévét.
    Kitöltött az üvegből két pezsgőspohárba, ügyelve, hogy egyforma legyen az adag. Néhány perc múlva megérkezett Viktor is. Félmeztelen volt, egyedül a bőrgatya volt rajta. Valentina kéjesen nézett végig azon az izmos felsőtesten. Aztán Viktor arcát tanulmányozta. Újra férfi volt és gyönyörű.
    - Istenem, de jól nézel ki, bébi – kacsintott felé. – Ülj le szépen a mennyasszonyodhoz. A szerelmedhez.
    - Mennyasszony?
    - Csak úgy mondtam, ülj már le, te majom!
    Mikor leült, Valentina az egyik poharat a kezébe tette. Szembefordult vele és mélyen belenézett a szemébe.
    - Igyunk a szerelmünkre – mondta és koccintottak. – És a bosszúra, mely nemsokára kezdetét veszi.
    Viktor egy darabig fürkészően nézett a lányra, majd feladta: - A szerelmünkre és a bosszúra.
    Belekortyoltak a pezsgőbe.
    - Kezdesz bízni bennem? – kérdezte Valentina.
    - Igyekszem – vallotta be őszintén Viktor.
    A lány válaszul szenvedélyesen szájon csókolta.
    - Higgy bennem, édesem – alakította hitelesen a szerelmes lányt. – Minket egymásnak teremtett a sors. Azt hitted a doki néni a szerelmed. Sokan hiszik azt, hogy a megfelelő úton járnak a megfelelő emberrel. Végül rájönnek egy nap, hogy ez nem igaz. És ehhez tudod, mi kell?
    - Mi?
    - Hogy valaki más lépjen az életükbe.
    Viktor éppen kortyolt volna a pezsgőből, amikor látta, amint Valentina szemeiből könnyek buggyannak elő. Látszólag a lány nagyon közel állt a síráshoz, de igyekszik türtőztetni magát.
    - Nekem jöttél te azon a napon – folytatta Valentina egyre gyengülő hangon. – Annyira magányos voltam ott a cellában. Senki se látogatott meg. A szüleim sem. Ott éltem tizenegy évig és csak arra vártam, hogy mi ketten együtt lehessünk. Hogy boldogok legyünk. Azt akartam, hogy szeress és vigyázz rám.
    Viktor úgy látta, hogy a lány teljesen összeomlott.
    - Nem vagyok én szörny, Viktor – folytatta tovább Valentina és sírásra görbült a szája. – Én legbelül nem vagyok ilyen. Én csak azt akarom, hogy szeressenek. Hogy te szeressél. Tizenegy éve várok rád. – a földre ejtette a pezsgőspoharat – És most itt vagyunk, és nem hiszel nekem. Pedig én mindenre képes lennék érted. Mindenre! Ha hiszed, ha nem. Te miattad maradtam életben. Te miattad nem lettem öngyilkos azon a pokoli helyen. Megtehettem volna, de arra vártam, hogy kijussunk mind a ketten és boldogok legyünk. Nekem csak te számítasz.
    Valentina heves zokogásban tört ki. Viktor gyorsan letette a poharat az asztalra és magához ölelte a lányt. Az ettől egyre jobban sírt. Úgy tűnt, nem tudja abbahagyni soha az életben már.
    - Nyugodj meg – súgta neki gyengéden Viktor és érezte, hogy annak könnyei végigfutnak a testén. – Itt vagyok, Valentina. Nem hagylak egyedül, ígérem. Vigyázok rád, ne félj.
    A lány felnézett rá. Patakokban folytak a könnyei.
    - Annyira semmi életem nem volt – mondta a férfinak. – Annyira semmim sem volt ott. Annyira vágytam az ölelésedre. Aztán összejöttél Annával. Látnod kellett volna, mennyire kihasznált. Úgy fájt, amikor azt mondta, meg fog ölni téged, amint talál valaki mást. Mindig ezt mondta nekem, amikor megszöktél. Ezzel büntetett. Tudta, mit jelentesz nekem. És persze nem hiszel nekem.
    De Viktor hitt neki. Határozottan nézett a szemébe.
    - Hiszek neked – mondta.
    Valentina válaszul szorosan átölelte őt. A nyakára dobott egy csókot. Viktor cirógatni kezdte a fejét, az ő szemében is megjelentek a könnyek. Komolyan megsajnálta a lányt és elkezdett hinni benne. A félelmei azonnal elmúltak, ettől a perctől fogva biztonságban érezte magát.
    Ám egy valamit nem vett észre. Valentina miközben ölelte, gonoszan elmosolyodott. A színjáték sikeres volt. Fél óra múlva már hevesen csókolózva tépték le egymásról a ruhát és bújtak be a francia ágyba.

*

    Másnap reggel tízkor Anna izgatottan ült a cellájában. Hamarosan hallotta a zár kattanását. Dr. Radics Petra, a magas, rövid fekete hajú, harmincas éveiben járó nő lépett be hozzá egy papírral a kezében és három őr kíséretében. A doktornő mélységes megvetéssel mérte végig Annát, majd az őrökhöz fordult.
    - Csukják be az ajtót és tegyenek egy kört – adta ki a parancsot.
    Az őrök egymásra néztek, aztán az egyik óvatosan mondta: - De hölgyem, a szabályzat szerint…
    - Azonnal csukják be az ajtót és tegyenek a kört! – rivallt rájuk a doktornő, mire azok gyorsan teljesítették a parancsot.
    Petra visszafordult Annához. A volt kollegája felpattant és elkezdte átkutatni őt tetőtől talpig.
    - Erre nincs szükség – mondta Petra.
    - Dehogynem – jegyezte meg Anna. – Lehet, hibbant vagyok, de hülye nem. – kivette a mobilját a zsebéből, feloldotta és megnézte, megy-e valami hangrögzítés, majd azzal kezében visszaült az ágyra.
    - Hol van a fiam? – tette fel a kérdést Petra ingerülten.
    - Az attól függ – vonta meg a vállát Anna. – Mit sikerült intézned, te orvosok gyöngyszeme?
    - Ha Viktor visszakerül ide, akkor ismét ebbe a körletbe és a régi cellájába kerül. Az udvaron beszélhettek is egymással. Hivatalosan a kezelésetek részét fogja képezni a kettőtök kommunikációja.
    - Egyet elfelejtettél, drágám.
    - Nem hivatalosan pedig, néha elintézem, hogy kettesben lehessetek az irodámban, vagy a női zuhanyzóban.
    Anna elégedetten bólintott, aztán a kezét nyújtotta: - A papírt. Ide vele azonnal.
    Petra átadta neki a papírt. Azon kereken le volt írva, hogy egy körletben lesznek Viktorral és az udvaron beszélhetnek is egymással. Mindez alatt ott volt az igazgató aláírása és pecsétje.
    - Hol van a fiam? – tette fel újra kérdést Petra.
    Anna visszaadta a neki a papírt, aztán tárcsázott a mobilon. Amikor Áron felvette, ő csak annyit mondott: - Szia, Anna vagyok. Vidd haza a srácot.
    Visszaadta a telefont is a doktornőnek, aki felsóhajtott, hogy a tizenkilenc éves fia megmenekült.
    - Most már elmehetsz – mutatott az ajtó felé Anna.
    - Ezt nem úszod meg – fenyegetőzött a doktornő.
    - Dehogynem.
    Petra az ajtóhoz indult, de a volt kollegája utána szólt.
    - És még valami, Petra. Ha Viktor nem kerül vissza élve, ha a rendőrök megölik őt, akkor a kis fiacskád le lesz darálva. Ezt mindig tartsd szem előtt, amikor segédkezel nekik. Világos?
    - Ez nem csak rajtam múlik. Ez nem fair.
    - De mostantól kizárólag rajtad múlik. Mert én azt mondom. Na, húzz ki innen, mert rosszul vagyok tőled!
    Petra kilépett és becsapta maga után az ajtót. Az őrök visszajöttek és gyorsan bezárták. Anna pedig elégedetten nevetgélt maga elé. Minden sínen van, a szerelme itt is az övé lesz. Büszke volt magára, nagyon büszke.

folyt.köv.

2019. november 17.
Dunakeszi
   
XX.
GONOSZABB AZ ÖRDÖGNÉL


Az eső kopogott a dunaújvárosi házon. Odabent Valentina a ház tulajdonosától lopott telefonon hallgatta a zenét fülessel fülében, miközben a fejét ölébe hajtó, alvó Viktort simogatta. A nyomasztóan sötét német dark techno teljesen elrepítette a valóságból. Gyilkos kék szemeivel mereven nézett maga elé, a körmeivel pedig a rettegett gonosz fejét cirógatta. A depressziós hangvételű, ének nélküli zene ringatta és csak ringatta. Fejében néhol összetett gondolatok peregtek, néhol pusztán képek, elszórt, gyűlölködő szavak, amelyek mosolyt csaltak az arcára.
    Egy-két percre behunyta a zenét, majd hirtelen kinyitotta. Valami összeállt a fejében. Finoman megemelte Viktor fejét, kibújt alóla, utána óvatosan a kanapé párnáját tette alá, nehogy felébressze őt. A hátsó kertre és a medencére nyíló üvegajtóhoz lépett. Nézte az esőt, a zene dallama pedig egyre sötétebbé kezdett válni. Eszébe jutott az éjszaka, amikor elkapták. A tizenöt éves, múltbeli énje akkor pisztollyal kezében sétált ki a diszkóból, a rendőrök pedig odakint várták. Mind fegyvert szegezett rá, talán tízen, vagy húszan voltak. Nem mosolygott, céltudatos volt. Egy újabb kép villant be, amikor az elmegyógyintézetbe vonul, a cellaajtók üvegén át pedig a szigorított körlet betegei merednek rá. Az első reggeli vizit, amikor meglátja a gonoszt az akkor harmincas éveiben járó Dr. Mayer Anna fekete szemeiben. És néhány hónap múlva, amikor a hosszú hajú, kamasz Viktort vezetik végig a körfolyosón a cellájához. Az lehajtott fejjel, szótlanul, de gyilkos fénnyel a szemében vonul végig. A tekintetük találkozott, mert a fiú felnézett rá. Egy másik képen látta magát tizenhét évesen, amikor lágy hangon próbálja megszólítani Dr. Radics Petra.
    Iszonyatos harag lett úrrá rajta. A fürdőszobába sietett és belenézett a tükörbe. Vagy tíz percig bámulta magát, aztán hirtelen fékezhetetlen nevetés-roham tört rá. Közel hajolt a tükörhöz és körülbelül egy másodperc tört része alatt abbahagyta a kacarászást és teljesen komor tekintettel nézett farkasszemet a tükörből visszanéző sátáni szemeivel. Egyszer csak Viktor pillantotta meg benne, aki kérdően, gyűrött arccal állt meg a szoba bejáratánál. Valentina azonnal felé fordult.
    - Nem alszol, kicsi babám? – kérdezte a hunyorgó sráctól.
    - Próbáltam – felelte Viktor.
    - Ma dolgom van – jelentette ki hirtelen a lány. – Te meg szépen itthon maradsz.
    - Hová mész?
    Valentina odalépett hozzá, finomat átkarolta őt a nyakánál. Érzékien elmosolyodott, gyilkos kéj csillant a szemében, amitől Viktor egy kicsit zavarba jött. Nem tudott kiigazodni a lányon.
    - Elmegyek elintézni valakit – válaszolt Valentina. – Emlékszem, meséltél nekem valakiről. És míg te éjjel bóbiskoltál, egy kicsit nyomoztam utána a neten. Nem volt nehéz, hamar kiderítettem róla mindent.
    - Kiről?
    - Majd elmondom, ha visszajöttem. Te csak pihenj, cukorfalatom. Később szükség lesz rád. Élvezni fogod.
    - Mikor indulsz?
    - Bújjunk vissza az ágyba?
    - Igen.
    - Csak akkor, ha jófiú leszel, és itthon maradsz, ameddig elleszek.
    - Az leszek.

*

    Heni és Janka dél körül hazamentek, így Nóri magára maradt. Míg a kanapén feküdt betakarózva azon agyalt, mennyire elhanyagolta mostanság Bécit. Az ő kis csupamosoly vörös hercege eddig nagyon türelmes volt, de ki tudja, lehet, egyszer választás elé fogja állítani. A kapcsolatuk felhőtlen és boldog volt egészen addig, amíg Viktor újra meg nem szökött három héttel ezelőtt. Több időt kéne együtt tölteniük. Inkább a rendőrségre kéne bíznia az egész Viktor ügyet. Most, hogy még egy őrült is kiszabadult, jobb, ha inkább odébb áll és foglalkozik a saját életével. No meg persze a világ legcukibb cukrászával, Bécivel, aki szereti őt.
Szeretett volna most a fiúval lenni, összebújni vele, hallgatni a szívverését. A biztonságérzetben elaludni. Ez az, ami nem volt meg neki, amikor először találkozott Viktorral. Amikor a halállal nézett szembe és egy csapásra átértékelődött minden. Rájött, mennyire kiégett volt, mennyire felszínes kapcsolatai voltak. Kapcsolatok? Dehogy. Barátság extra, szeretők, társkeresőn és bulikon szerzett pasik, akikkel úgy beszélgettek, mint két gép. És most itt van ez a jóképű kincs és mi történik? A halált hajkurássza, mert bosszút akar állni. Megkapta, ami akkor hiányzott és nem élvezi ki. Talán a sors küldte Viktort, hogy ébressze fel benne az embert, aki egy ideje letért az útról.
    A telefonja háttérképén megnézte Béci arcát. Nem közös kép volt, de ő készítette annak a baráti társaságában. Egy pubban ültek többen, Béci pedig az egyik cimborájára figyelt, amint az valamiről mesél. Le kellett kapnia a telefonjával azt a tekintetet. A szélesen mosolygó, csillogó kék szemű srácot. Gyönyörű volt. Nórit melegség és büszkeség járta át akkor. Ott van az ő szerelme, borostásan és boldogan.
    Észrevette az örömkönnyeit és úgy érezte, hogy atomjaira hullik, ha nem hívja fel rögtön. Zakatolt a szíve, míg csörgött a telefon. Aztán a kedves, megnyugtató hang szólt bele a túlsó végéről:
    - Szia, édesem!
    - Szia, cukifiúm! – köszönt bele egy kicsit síró hangon Nóri. – Meddig dolgozol? Nagyon hiányzol.
    - Ma négyig vagyok. Ugorjak át?
    - Ne menjek én?
    - Inkább ne. Kupi van. Meg hát az a sok nő, akikkel tegnap hemperegtem, lehet még nem ment el.
    - Jaj, te, csak az álmaidban.
    - Mikor menjek, szívem?
    - Minél hamarabb.
    - Milyen sütit vigyek?
    - Nekem most csak a vörös hajú herceg kell. A cukrászfiú.
    - Mestercukrász – menőzött Béci.
    - A mestercukrászom kell.
    - Hát, ha ennyire akarod, akkor megyek minél előbb. Olyan hétre ott vagyok. Hazamegyek, letusolok, szexibe vágom magam és indulok is.
    - Siess, baba.
    - Sietek, babám.
    Nóri alig várta, hogy kimondja, de nem merte. Gyerünk, gyürkőzte magát, mond ki, hogy szereted, te bolond.
    - Puszillak – mondta végül.
    - Én is – mondta lágyan a fiú.
    Lerakták. Nóri szidta magát, mint a bokrot. De majd este. Este elmondja neki vagy százszor.

*

    Valentina szélsebesen száguldott az autópályán. Az eső nem hagyott alább, az ég dörrent is egy nagyott, megvakuzva az ő pokolian gonosz mosolyát. Szemeiben kéjes, gyilkos csillogás világított, miközben pörgős, felkavaró dallamú techno bömbölt a kocsiban. Egyre csak tüzelte és tüzelte a benne élő démont. Egyre nehezebben tudta magát fékezni. Arra gondolt, hogy leszorít valakit.
    Kikapcsolta a rádiót. Hallotta, amint liheg. Vicsorított. A mosolya eltűnt, észre sem vette. Megszorította a kormányt és szép lassan lenyugtatta magát. Higgadt fapofára váltott, a légzése pedig kiegyensúlyozottá vált.

*

    Délután négykor Heni éppen egy romantikus vígjátékot nézett nevetés nélkül, csak a mozgó képekbe menekülve, amikor csengettek. Nagy nehezen felállt, összehúzta a köntösét az ajtóhoz lépett. Annyira nem ezen a bolygón volt, hogy még meg sem nézte a kémlelőn, ki áll az ajtó túlsó oldalán.
    Kinyitotta az ajtót és megdöbbent. Janka állt ott. Rossz érzés lett úrrá rajta, egy pillanatra azt hitte elájul.
    - Baj van? – kérdezte a lánytól.
    - Dehogy, csak ezt Nórinál hagytad – adott oda neki egy telefont.
    - Ó, fel se tűnt – elvette tőle a telefont. – Nem jössz be egy kávéra?
    Janka megvonta a vállát.
    - Vodkád nincs?
    Heni elmosolyodott. A lánynál ez a bizalom jele lehet.
    - Narancs is van hozzá – fokozta Heni.
    - Nem kell, elrontja az ízét.
    Amikor bementek Janka nem hitt a szemének. Heni lakása igencsak szépen be volt rendezve. Modern, ízléses konyha, mosogatógép, a fürdőszoba csillogott a tisztaságtól, a nappali pedig drága kanapéval, dohányzóasztallal, nagy tévével, minimalista festményekkel, szép fekete bútorokkal várta.
    - Te aztán tele vagy lével, csajszi – jegyezte meg Janka.
    - Egy ideje jobban keresek – szólt a konyhából Heni. – Persze spórolhatnék, de ez a vásárlás amolyan pótcselekvés.
    - Pasi hiányzik, mi?
    - Amúgy igen – kuncogott Heni.
    Janka észrevett egy fotóalbumot a földön. Lehajolt érte és mivel mindig is kíváncsi természet volt, ezért belenézett. Ahol kinyitotta a tizenéves Henit látta kiengedett hajjal, vágott farmerban, kék-fehér csíkos pólóban. Jó csaj volt már akkor is, nyugtázta Janka. A következő kép karácsonyi vásáron készült a Vörösmarty téren. Heni szélesen mosolyog forralt borral, vagy teával a kezében, mellette egy szintén mosolygó helyes kisfiú, kék kabátban, fehér, pomponos sapka a fején, kezében kürtöskalács.
    - Ő Viktor – mondta Heni mögüle. – Tíz éves volt. Akkor még egy tündér volt.
    - Furcsa nagyon – ingatta a fejét Janka.
    - Igen, az.
    - Ne haragudj – gyorsan becsukta az albumot és a szekrény egyik polcára tette.
    - Ugyan, semmi baj – mosolyodott el keserűen Heni és átadta a feles vodkát Jankának, aztán töltött magának is az üvegből. – A múltbeli énje hiányzik. Nem született gonosznak. De nem akarlak ezzel fárasztani.
    Koccintottak és meghúzták a piát.
    - De mesélj – mondta Janka gyengéden. – Ha szeretnél.
    - Nincs értelme.
    Leültek a kanapéra.
    - Jó gyerek volt – mondta Heni és megvonta a vállát. – Most már a mennyekben van. És valami gonosz démon átvette a testét. Azt pedig nem bűn gyűlölni. Próbálom így felfogni. Persze ezen kívül sok más is nyomja a lelkem.
    - Mi például?
    - Amit mondtál. Pasi kéne.
    Janka elmosolyodott.
    - Mikor pasiztál be utoljára? – kérdezte.
    - Találd ki – kacsintott az.
    - Három hónap?
    - Több.
    - Fél év.
    - Egy éve már nincs senkim. Egy árva flört sem. Egy csók sem. Semmi.
    - Bomba nő vagy pedig.
    - Köszi – elmosolyodott – Én nem akartam senkit egy ideig. Volt egy rossz házasságom, utána szünet. Aztán rosszabbnál rosszabb kapcsolatok. Persze, megérdemeltem. Mindegyiket.
    - Miért?
    - Mindig rosszul választottam. Ha nincs önbizalmad, mindent elhiszel egy sármos pasinak. Azt is, hogy mellette több leszel. Hogy minden hirtelen regénybe illő lesz. Hát, tessék, itt tartok. Harminckettő vagyok és ötvennek érzem magam.
    - Annyinak is nézel ki.
    Ezen felnevettek.
    - Magas labda volt, bocsi – simogatta meg a lábát bocsánatkérően Janka. – Hülyeségeket beszélsz.
    - Tudom – biccentett Heni és szép lassan lehervadt róla a mosoly. – Jó lenne boldognak lenni. Le tudni mindent és igazán boldognak lenni. Egyszerűen eladnám a lelkem egy felhőtlen, álomba illő love storyért.
    - Én is – sóhajtott Janka és töltött maguknak.

*

    Béci öt óra körül ért haza a budai házába. Egészen hazáig bömböltette a zenét a kocsiban, útközben pedig megállt vásárolgatni. Vett egy pezsgőt, egy csokor rózsát és két szivart. Egy szerelmes számot dúdolgatva nyitott be otthonába. Alig várta, hogy Nórival lehessen. Lepakolt mindent a konyhába, kivett a hűtőből egy szénsavmentes vizet, nagyot kortyolt belőle, visszatette, közben az arcát simította végig. Meg kell borotválkoznia, még sem mehet ilyen északi hajóskapitány fejjel élete szerelméhez. Táncos mozdulattal lépkedett a fürdőszoba fele. Jól átmossa magát, utána jöhet a borotva, egy férfias, női szíveket döglesztő parfüm és indulás.
    Amikor kinyitotta a fürdőszoba ajtaját, egy pillanatra azt hitte Nórit látja maga előtt, aztán hamar feltűnt neki a különbség. Ezt a vigyorgó szőke lányt látta már a tévében. Igen, ez az a Valentina.
    - Szia, hulla bácsi – kacsintott a lány és lekevert neki egyet pisztollyal.
    Béci elterült a földön, a lány pedig kilépett folyosó félhomályába, gonosz mosollyal az arcán.
    - Szóval, te vagy az cukros bácsi – kezdte Valentina. – A kis vörös hajú, mosolygós bácsika. A cukifiú. Viktor mesélt rólad.
    - Te pedig egy dilis majom a tévéből – vetette oda neki Béci.
    A lány hangosan felnevetett.
    - Így van – bólintott. – Hulla bácsi. Lyukas fejű hulla bácsi. Tudod, hogy mi fog történni, igaz?
    Béci nem akarta elhinni. Ez a lány meg fogja ölni őt és nem tehet semmit. Itt fekszik vert helyzetben a földön és teljesen magatehetetlen. Ekkor Valentina feléje emelte a pisztolyt, egyenesen a szeme közé célzott.
    - Milyen kár – csóválta a fejét a lány. – Itt fogsz megdögleni az esti móka előtt. Jól sejtem, hogy Nórihoz indultál volna az este, ugye?
    Ezek szerint Nóri él még, nyugtatta magát Béci.
    - Nem – hazudta. – Szakítottunk. Már egy hete.
    - Ne hazudj – kacagott Valentina. – De nyugi, nem fogom bántani. Én nem. Annak adom majd át, akinek igazán kell. De szeretném feltüzelni a kiscsajt. Ahhoz meg kellesz te. Bocs, de ezt a sorsot szántam neked. Hulla bácsi leszel. Koporsóba temetnek majd, ígérem. Vagy legyen inkább hamvasztás? Szerintem mindegy is.
    - Ne dumálj annyit – vicsorított Béci. – Lőj le! Essünk túl rajta, te beteg állat! 
    - Oké – kacsintott Valentina és meghúzta a ravaszt.
    Béci feje a homlokán egy halálos sebbel csapódott a padlónak. Valentina ezután rá se nézve a holttestre, elsétált a nappaliba és leült a kanapéra. Felhúzta a lábait és törökülésben meredt maga elé néhány percig.
    Azután felpattant és a konyhába lépett. Meglátta a pezsgőt és rózsacsokrot az asztalon. Halkan kuncogott egyet és kinyitotta a hűtőt, kivett egy jéghideg kólát és belekortyolt. Böffentett egyet. Megpillantotta Béci mobilját is a konyhaasztalon. Felkapta és visszament a nappaliba.
    Kikereste Nóri számát. Mikor meglett, mosolyogva rányomott és elfeküdt a kanapén. Nem törődött azzal sem, hogy esetleg meghallhatta valaki a lövést. Hallani akarta a lány hangját.
    - Szia, édesem – szólt bele Nóri. – Már itt is vagy a ház előtt?
    - Sajnos, ő már nem fog odamenni – válaszolt Valentina. – A hulla bácsik nem szerelmesek már.
    - Te ki vagy?
    - Szerintem, nagyon jól tudod, ki vagyok.
    Csend.
    - Valentina – suttogta rémülten Nóri a vonal túlsó végéről.
    - Így van.
    - Mit műveltél vele?
    - Mondtam, nem? Csináltam, drágám, a te cukifiúdból egy lyukas fejű, földön heverő hulla bácsit.
    Megint csend.
    - Na, mi az? – értetlenkedett Valentina. – Ki vagy akadva, mi? Remélem, most nagyon feldúlt vagy és kezdesz bepöccenni.
    - Ezért kinyírlak! – üvöltötte Nóri a telefonba.
    - Ugyan már. Te?
    - Szétszedlek darabokra!
    - Nehéz lesz. Én halhatatlan vagyok. A megállíthatatlan gonosz. Te pedig hulla néni leszel nemsokára. Ajánlom, hogy készülj és írj végrendeletet.
    - Kinyírlak te…
    Valentina kinyomta a telefont.
    - Naiv egy hulla néni – vonta meg a vállát.

*

    Mintha minden lelassult volna előtte. Mintha az egész világ kifordult volna magából. Nóri úgy törte át magát a rendőrökön, mint egy természetfeletti erő. A földön fekvő Bécit körberajzolták és éppen emelték volna a zsákba, amikor ő berontott. Nem akarta elhinni. Nem akarta elfogadni, amit lát.
    - Ne! – sikította. – Ne!
    Félrelökte a helyszínelő rendőröket és Béci holttestét magához ölelve zokogott a földön.
    - Ne haragudj, kicsim – zokogta. – Ne haragudj rám! Miattam van. Miattam. Miattam!
    A rendőrök a mentősökkel együtt nagy nehezen el tudták őt vonszolni, ő pedig végignézte hogyan rakják be Bécit a zsákba és húzzák rá a cipzárt. Ekkor fogta fel igazán. Hogy nincs visszaút. A vörös herceg, a cukifiú nincs többé. Elvették tőle. És el se tudta neki mondani, mennyire szereti.

*

    Amíg odakint ült a hideg lépcsőn és a rendőrök tették fel neki a kérdéseket, Nóri csak némán ült. Nem vette észre, hogy Heni és Janka is megérkezett. Amikor leguggoltak hozzá, hiába fordult feléjük, nem fogta fel őket, ahogy azt sem tudta értelmezni, mit mondanak neki. Csak ült. Megsemmisülten.

folyt.köv.

2019. november 22.
Dunakeszi   

XXI.
DÜH


Viktor a dunaújvárosi éjszakát járta ismét nőnek öltözve. A ház tulajdonosának fekete, feszülős fekete farmerját, fekete kapucnis bőrkabátját hordta, illatozott a vonzó női parfümtől, az arcán azonban semmilyen érzelem sem jelent meg. Gépiesen járta a lakótelepet és figyelte az embereket. A lakótelepen igaz már alig jártak, pedig elállt eső is, mégis elvétve egy-két idősebb férfit és nőt látott, néhány fiatalt, akik együtt, hangosan viháncolva mentek be valami sörözőbe. Egy vele szembejövő férfi próbált szemezni vele, Viktor azonban nem reagált erre, csak haladt tovább, egyre türelmetlenebbül.
    Amikor a lakótelepek külső gyűrűjébe ért, megpillantott egy lányt kilépni egy fodrász szalonból. A lány haját nyilván frissen festették vörösre, gyönyörű volt. Szép szemeivel egy pillanatra Viktor felé nézett, majd haladt tovább. Nem vette észre, mekkora veszélyben van, csak ment előre az úton egy buszmegálló felé. A környék teljesen üres volt, egy árva autó sem hajtott el.
    Viktor egyre izgatottabb lett, a szíve egyre hevesebben vert. Mikor a lány beállt a buszmegálló fedett várójába, ő lassított a léptein, hátrasandított az útra. Még a távolban sem látszott a fénye egyetlen járműnek sem. Egy röpke mosollyal nyugtázta ezt, szabad a terep és tombolhat kénye kedve szerint. Amint a váróhoz ért, megállt, tartott néhány lépés távolságot a lánytól.
    A vörös hajú, szép szemű lány közönyösen felé pillantott, aztán vissza az útra. A szeme sarkából azonban feltűnt neki az őt figyelő lány. Visszafordult és megborzongott. Az alak úgy állt előtte, mint valami női próbababa, amit odaállítottak. A szemeinél összegyűlt a sötétség, de így is látta, hogy áttöri azt valami gonosz csillogás. Mintha valami démon szállta volna meg ezt.
    - Valami gond van? – kérdezte Viktortól.
    Ám az továbbra is mereven figyelte őt. Viktor teljesen feltérképezte a lány a szemeit, vonásait és készen állt a támadásra. Belemarkolt a bőrkabátja zsebében lapuló késbe és éppen megindult volna a lány felé, amikor valaki hátulról megragadta és maga felé fordította. Valentina volt az. A szőke lány gonosz szemei szikrákat szórtak és Viktor előtt megcsúszott a valóság, akkora pofont kapott.
    A vörös hajú lánynak ennyi éppen elég volt, hogy odébb álljon, sietős léptekkel hagyta magukra őket. Valentina lenyúlt Viktorért, a kabátjába markolva felhúzta őt és adott neki egy gyomrost.
    - Hogy lehetsz ilyen ostoba? – szidta le a hasához kapó, levegőért kapkodó srácot. – Megmondtam, otthon várj rám! Erre te mit csinálsz, elmész vadászgatni, az engedélyem nélkül és kis híján bajt hozol ránk!
    Viktor nem válaszolt semmit, erre Valentina elkapta és elcibálta a Duna partjától nem messze álló kocsijához. Amint odaértek, a lány körbenézett, nem-e jár arra valaki, miután pedig látta, hogy senki, az autó oldalához vágta Viktort és az állához szegezte a pisztoly csövét.
    Farkasszemet néztek egymással. Valentina kiszámíthatatlan gyilkos tekintete és Viktor rezzenéstelen faarca, szemében azonban a gonosz, éhes csillogással. Két sötét vihar feszült egymásnak.
    - Itt és most ki kéne nyírnom téged – vetette oda Valentina lenézően. – Végül is, mit érek veled? Semmit! Mi vagy te? A nagy gonosz? Ugyan már! Egy retardált, nem normális, szerencsétlen, lelki sérült selejt! Nem igaz?
    - Lőj le – jelentette ki Viktor higgadtan.
    - Most hergelni akarsz, te szánalom?
    - Pusztíts el. Gyerünk.
    Valentina a képébe nevetett, ám annak a szeme se rezzent.
    - Hát most baromi jól esne – mondta a lány és még feljebb tolta a pisztoly csövét.
    - De nem teszed meg – mondta Viktor, miközben sármos félmosoly jelent meg az arcán. – És tudod miért? Mert éppen annyira szükséged van rám, mint nekem rád. Ez köt össze minket.
    Valentina fürkészően figyelte őt, a fiú fejében kotorászott.
    - Istenem, de szeretlek téged- mondta gyengéden Viktornak és elvette a pisztoly csövét. – Most szépen hazamegyünk, jó? Romantikázunk egy kicsit, te megállíthatatlan fenevad.
    - Jó. 
    Valentina erre szájon csókolta.

*

    Nóri a rendőrkapitányság folyosóján ült, szemben Janka apjának irodájával. Egy órája meredt így maga elé, a sípolást hallgatva a fejében, azzal az időnként rátörő képpel a szemei előtt, ahogy a halott Bécit látja a fekete zsákban. Élete szerelme, akitől visszakapta önmagát, nincs többé.
    Halványan érzékelte, amint Janka melléül jobb oldalt, Heni pedig baloldalt. Tudta, hogy sajnálkozva figyelik, de ő egy darabig képtelen volt rájuk reagálni. Nagyon mélyről kellett feljönnie, hogy egyáltalán meg tudjon szólalni újra. Amikor Heni a lábára tette a kezét, egy kicsit erőre kapott.
    - Elmondtam a szüleinek- jelentette ki nekik.
    Válasz nem érkezett. A két lány feszülten várta a következő mondatot.
    - Az anyja üvöltött, sírt – folytatta teljesen monoton hangon maga elé bámulva. – Az mondta én tehetek róla.
    - Ez nem igaz! - rázta a fejét Janka.
    - De igaz. Az egész az én hibám. Belépett az életembe és megkapta velem együtt az ellenségeimet is. És ez lett a veszte. Visszakaptam tőle mindent, amit elveszve hittem már régen és ezért meghalt.
    - Nem a te hibád – nyugtatta Heni.
    - Nem tudtam elmondani neki, mennyire szeretem – folytatta Nóri és egy könnycsepp futott végig az arcán. – Azért nem mondtam neki, mert a legjobb pillanatra vártam. Úgy volt, karácsonykor Svájcba megyünk. Egy kis faházba. Ott töltöttük volna a szilvesztert is. Csak mi ketten. Valahogy ki akartam bírni addig. Akkor akartam elmondani neki a kandallónál. Annyiszor elképzeltem.
    Heni megához ölelte a lányt, Janka pedig a hátára hajtotta a fejét. Nóriból akkor tört ki a sírás.

*

    Valentina citromot facsart a sülő garnélarákokra. Fehér kötényben sütögetett, egyengette azokat a serpenyőben, közben egy szerelmes hangulatú, klasszikus popszámra riszálta magát. A konyhaasztalnál Viktor – visszanyerve férfi külsejét – kibontott egy pezsgőt és töltött mindkét pohárba. A lány az énekesnővel dúdolta a dalt, jó hangja is volt hozzá, ezért büszke volt magára.
    Mikor elkészült az étel, tálalta hasábburgonyával Viktornak, aki ennek ellenére gépies faarccal fogadta azt. Pedig Valentina, akár egy gondoskodó feleség tette elé a tálcát, aztán puszit is dobott a homlokára.
    - Jó étvágyat, édesem! – mondta széles mosollyal. Magának is tálalt, utána egy bögrét is tett az asztalra. – Ebben van a finom mártás. Ezektől a fehérjebombáktól reggelig ki sem mászunk az ágyból.
    Leült Viktorral szemben és megemelte a pezsgővel teli poharát.
    - A szerelmünkre! – mondta ki ünnepélyesen.
    - Szerelmünkre – ismételte Viktor színtelen hangon.
    Valentina neheztelve nézett rá.
    - Lehetnél lelkesebb is – adott hangot a csalódásának. – Annak ellenére, hogy hülye voltál, én megfürdettelek és vacsorát is csináltam neked, te kis köcsög!
    - Lelkes vagyok – kacsintott Viktor, de nem volt valami meggyőző a hangja. Bekapott egy garnélát.
    - Na, milyen, baba? – kérdezte a lány.
    - Finom.

*

    Reggel Nóri a köntösében ülve szívta egyik cigit a másik után. A kávéja már régen kihűlt. A pisztolya pedig ott hevert a konyhaasztalon, kibiztosítva. Egyre csak arra gondolt, mitévő legyen ezek után. Szíve szerint darabokra tépte volna Valentinát, de semmit nem tud róla. Viktorról sem.
    Iszonyatos fájdalom söpört végig rajta, amikor eszébe jutott Béci, amint kitolják a zsákban és behelyezik a mentőautóba. Ahogy látja, amint az elindul az éjszakába. Ő pedig ott áll könnyezve, tehetetlenül.
    Elnyomta a cigit. Szemezett a pisztollyal. Egyre dacosabbá vált a tekintete. Felkapta az asztalról a fegyvert, egy darabig a csövébe nézett. Mekkora hatalma van most. Egy gombnyomás és vége. A halántékához szegezte a fegyvert. Behunyta a szemét. Meg kell húzni a ravaszt. Mindennek vége lesz. Ezzel bünteti meg legjobban mind a két szörnyeteget. Talán egymás ellen is fordítja őket, ha együtt vannak. Megy Béci után. Biztosan várja őt odaát. A keze remegni kezdett. Gyerünk, parancsolta magának. Elhordta magát mindennek, hogy ezzel is hergelje magát az öngyilkosságra. Meg kell tennie, vagy újabb emberek halnak meg miatta. A nővérére, a szüleire gondolt. Nem. Nem hagyhatja, hogy őket is levadássza a gonosz.
    Kibuggyantak a könnyei, de visszatette a fegyvert az asztalra. Kezeibe temette arcát. Egy darabig hallgatta, ahogyan beleliheg. Iszonyatos düh lett úrrá rajta. Amikor felemelte az arcát, megpillantotta a tekintetét a kikapcsolt laptop tükrében. El volt torzulva a haragtól. Még maga is megrémült egy pillanatra. Felpattant és a nappaliban heverő ruháihoz szaladt, ingerült heves mozdulatokkal öltözött át. Amikor felvette fekete bőrcuccait, a pisztolyt felkapva kilépett a házból.
    Odakint nem állt most rendőrautó, nyomatékosan megkérte Janka apját, hogy kímélje meg őt ettől. Bepattant a kocsijába és kerék csikorgatva elhajtott. Pokoli, pusztító dühöt érzett, ami egyre csak erősödött benne.
    Tárcsázott egy számot a telefonján.
    - Kapcsolja, kérem, Radics Petra doktornőt – mondta bele hivatalosan. – Ő tudni fogja, ki vagyok. Kapcsolja!

*

    Amikor Viktor kilenc óra körül kinyitotta a szemét, Valentina már a fekete szövetkabátjában és egy újabb vörös farmerben állt az ágynál. Sátáni mosollyal guggolt le hozzá és nézett a szemébe.
    - Dolgunk van, kicsim – mondta sejtelmesen. – Kapd össze magad gyorsan!

*

    Annát végigvezették a Szent Mihály Elmegyógyintézet folyosóján a látogatásra fenntartott szoba felé. Nem mondták meg neki, ki akar vele beszélni, amitől egyre idegesebb lett. Remélte, hogy nem Viktor halálát akarják vele közölni, mert akkor teljesen össze fog omlani. Csak az a srác maradt neki. Negyvenhat éves, az meg húsz évvel fiatalabb nála, de akkor is élete szerelme. Nem tudna nélküle élni.
    Amikor belépett a szobába, azt hitte rögtön dob egy hátast a meglepettségtől. Nóri ült ott feldúltan, mélységes gyűlölettel végigmérve őt. Az őrök leültették, és ahogy Radics Petra parancsolta nekik előre, kiléptek a szobából. Anna kérdően nézett utánuk, majd kíváncsian fordult vissza a lányhoz.
    - Mit akarsz? – kérdezte az egykori doktornő.
    - Most szépen elmeséled a teóriádat arról, hogy hol lehet Valentina – adta ki az utasítást Nóri.
    - És miért tenném azt? – kérdezte Anna és felcsillantak a fekete szemei. Sokat veszített az izmaiból, de tudja jól, hogy így is pillanatok alatt elintézheti a lányt. – Ezért jöttél ide? De bátor vagy, kislány.
    - Utoljára mondom. Elmondasz mindent.
    - Különben? Megtámadsz? Bilincsekkel vagyok tele, de így is eltaposlak, mint egy taknyot.
    Nóri felpattant, megragadta Annát a hajánál fogva és beleverte az asztalba. A kezeivel izomból nyomta az asztalhoz.
    - Beszélj! – kiáltotta, miközben egyre erősebben préselte Anna fejét az asztalba. – Beszélj, vagy szilánkosra töröm a fejedet!
    - Nem tudom! – üvöltötte Anna. – Eressz el, vagy kibelezlek!
    - Beszélj!
    - Nem tudok semmit! Fogalmam sincs!
    Az őrök késve, de berontottak, Nóri pedig elengedte az ex-doktornőt, aki lecsúszott az asztalról és a földre zuhant. Az egyik őr felemelte a földről és akkor találkozott Nóri és az ő tekintete.
    - Először Valentinával végzek – kezdte Nóri. – Aztán Viktorral. Utána pedig te jössz, nem érdekel, hogyan védik az épületet. Elintézlek mindhármatokat. Visszaküldelek titeket a pokolba.

*

    Janka kijött a zuhany alól. Azon gondolkodott, átmenjen-e Nórihoz támaszt nyújtani, vagy hagyja inkább pihenni. Ha akarja, ha nem, muszáj a lány mellett lennie. Ellenkező esetben Nóri is itt lenne vele most is.
    Kisminkelte magát, felkapott egy bugyit és egy melltartót, eközben eldöntötte, hogy szépen átmegy a lányhoz. Isznak valamit, beszélgetnek, jól megölelgetik egymást és kitalálnak valamit. Valahogy megpróbál az apjától információkat kicsikarni a rendőrségen, valami nyomot, amin ők is elindulhatnak. Elkapják Valentinát és Viktort is. Tuti ezek találkoztak is már.
    Amikor belépett a nappaliba, azt hitte szörnyethal, annyira megijedt. Valentina ott állt előtte vigyorogva, a beszűrődő napfény megvilágította a gonosz szemeit. Alig két lépésre álltak egymástól.
Janka köpni-nyelni nem tudott a meglepetéstől.
    - Szia, hulla néni! – köszönt rá Valentina. – Meglep, hogy itt látsz, mi? Sajnos, muszáj volt érted is eljönnöm, ugyanis céljaim vannak veled.
    - Próbálj csak meg elkapni, te beteg állat! – vetette oda neki Janka.
    Valentina egy pörgőrúgással állon rúgta Jankát, aki elterült a földön.
    - Ejnye – ingatta a fejét a gonosz. – Viktor azt mondta, jól verekszel. Ne okozz csalódást, kisanyám.
    Janka felpattant, megpróbálta egy pörgőrúgással viszonozni az előbbi támadást, de Valentina szinte természetfeletti gyorsasággal kitért előle és visszakézből orrba verte őt. Janka előtt forgott a világ, a könnyei megeredtek, érezte, amint az orrából szivárogni kezdett a vér. Valentina irányába suhintott kétszer, de nem találta el, viszont az először egy villámgyors kaszáló rúgással combon, majd még erősebben fejbe rúgta.
    Janka elterült a földön. Érezte, hogy itt a vég, próbált valahogy a kijárat felé kúszni. Hallotta, amint az a szörnyeteg vihog felette. Nagyon gyors, nagyon erős, jobban verekszik, mint Anna. A doktornőt még le tudta verni, de őt képtelen. Érezte, amint Valentina rátapos a vádlijára, majd utána belemarkol a hajába. Egy pillanat alatt talpra állította őt és magához fordította. Farkasszemet nézett azokkal a gyilkos kék szemekkel. Maga a gonosz mosolygott rá, egy még Viktornál is sokkal veszélyesebb rém.
    - Ne félj, még nem öllek meg – jegyezte meg megvető hangon Valentina. – Majd csak később. Gyors lesz, ígérem. Fájni sem fog. De a lelked igen, az nagyon. Könyörögni fogsz, hogy öljelek meg.
    - Kapd be – nyögte ki Janka.
    Valentina a képébe röhögött, majd izomból beleverte a lány fejét a falba.

*

    Heni összerezzent, amikor csengettek. Éppen kávét főzött magának, alig aludt egy-két órát az éjjel, annyira aggódott Nóriért. Kinézett az ajtó kémlelőjén és mit ad isten, pont őt pillantotta meg. Amikor kinyitotta az ajtót, az rögtön beviharzott mellette a nappali felé véve irányt.
    - Szükségem lenne rád és Jankára – jelentette ki. – Voltam bent Annánál, de nem tudtam kiszedni belőle semmit.
    - Mi a terved? – kérdezte Heni és követte őt.
    Nóri lehuppant a kanapéra.
    - Szépen levadásszuk őket – mondta. – De Valentina az enyém. Nem érdekel Viktor. Azt a csajt akarom!
    - De milyen nyomon induljunk el?
    Ahogy ezt megkérdezte, csörögni kezdett Nóri telefonja. Megnézte a számot. Nem volt számára ismerős.
    Felvette.
    - Tessék – szólt bele és Valentina vihogását hallotta meg a vonal túlsó végéről.
    - Szia, hiányoztam? – tette fel a kérdést a lány. – Nekem hiányoztál már.
    - Tényleg? És hol vagy?
    - Úton vagyunk hazafele Viktorral. És van egy különleges szállítmányunk.
    - Szóval együtt vagytok. Milyen szállítmány?
    - Igazából egy utasunk a csomagtartóban. Persze, nem kell aggódnod, nem fog megfulladni.
    Nóriban megfagyott a vér, Heni pedig döbbenten hallgatózott.
    - Ki az? – kérdezte Nóri.
    - A te cuki barátnőd, Janka – nevetett bele a telefonba az őrült lány. – Ne haragudj, igazából akkor akartam szólni neked, amikor már a pincében van lekötözve. A végzetére várva, tudod. Akkor sokkal romantikusabb és filmbe illőbb lett volna, de annyira izgatott vagyok, így inkább most telefonáltam.
    - Ha bántani mered én…
    - Pedig bántani fogom. Persze csak akkor, ha nem teljesíted azt, amit kérek tőled.
    - Mit akarsz?
    - Téged. A nap folyamán újra felhívlak és kapsz tőlem egy címet, ahol jelentkezel szépen a megadott időben. Ha nem érsz oda időben, és ha szólsz a zsaruknak, és akár egyet is meglátok a környéken, akkor csúnya dolgok fognak történni szegény Jankával. Hulla néni lesz a javából.
    - Miért bízzak egy szociopatában?
    - De hiányzott ez jelző – kuncogott Valentina. – Miért bízz bennem? Mert nincs más választásod. Vagy még egy halottat akarsz gyászolni, aki miattad halt meg? Hulla bácsi után jöjjön egy hulla néni?
    - Ne.
    - Ez a beszéd. Még jelentkezem. Puszillak!
    Letette a telefont. Nóri Heni felé fordult.
    - Igen – felelte az. – Megyek veled.

folyt.köv.

2019.november 24-25.
Dunakeszi


XXII.
AZ ACÉLOS ÉS A LEGGONOSZABB LÉLEK


    Janka egy órája ébredt fel a pincében. Kezei szorosan hátrakötözve, a lábai szintúgy a szék lábához rögzítve. Ezután a második, amit meglátott a vércseppek voltak, melyek egy lezárt, nagy hűtőládához vezettek. Nem az övé. Aztán észrevette a méregdrága borokat, melyek a polcon sorakoztak tőle balra. Feltámadt benne az alkoholista, szíve szerint mindet megkóstolta volna.
    Lépteket hallott. Lassú, kimért lépteket, melyeket női lépteknek vélt. A tőle egy kicsit jobbra lévő lépcsők felől jött. És akkor meglátta leérni és a félhomályba húzódni Valentinát. Ahogy a lámpa fényébe lépett, látta a sátáni mosolyt az arcán, szemeiben pedig azt végtelenül gonosz csillogást. Fekete kötött pulóver volt rajta és vörös farmer, a kezében pedig egy pisztolyt tartott. Nem szólt semmit, csak felemelt egy széket a sarokból és leült vele szemben. Egy darabig mosolyogva tanulmányozta őt, a pisztollyal végigsimította az arcát, elkenve a rászáradt vért.
    - Mi a helyzet, hulla néni? – kérdezte.
    - Kérek vizet – jelentette ki Janka.
    - Egy halottnak minek?
    Janka majd legyilkolta őt a szemeivel, de annak az arca sem rezdült.
    - Mire vársz még, te hibbant liba? – kérdezte kihívóan Valentinától.
    - Nórira – felelte az. – Végig kell néznie az egészet. Utána jön ő. Meg kell értened, mennyire fontos most számomra a sorrend. Két hulla néni lesz. Te vagy egyeske, ő pedig ketteske.
    - Úgy beszélsz, mint egy óvódás. „Hulla néni”. Komolyan, egy gyerekes, idióta, félresikerült, szánalmas selejt vagy, kisanyám. Még arra sem vagy méltó, hogy pofán köpjelek.
    - És mégis elbántam veled.
    - Legalább valamit fel tudsz mutatni. Mégsem éltél hiába. Gratulálok!
    Valentina arcáról lefagyott a mosoly. Hirtelen felpattant, de aztán nyugodt, lassú léptekkel mögé sétált. Janka felkészült a vesztére, végre túl lesz ezen a horroron, ami az utóbbi időben felforgatta az életét. Ehelyett azonban az gyengéden simogatni kezdte a haját. Körmei áthatoltak a dús hajon és finoman kapirgálta a fejét. Janka ettől kezdett el igazán félni, mert érezte, mennyire kiszámíthatatlan démonnal van dolga. Úgy érezte, mintha most valami hipnózis következne.
    - Mesélek neked a lelkemről – kezdte Valentina sejtelmesen suttogva. – Csak hogy megtudd, kivel állsz szemben. Mindent a belső hangok irányítanak. Sziszegő, szörcsögő, pokoli hangok. És ha őket hallom, akkor látok egy viharos, hideg tengerpartot. Emberek fekszenek arcukkal a sárban, halott madarak zuhannak le rájuk. A hangok pedig ott vannak. A sátáni hangok. Aztán gőzölgő házakat látok, hullákat. Egy sáros kisangyalt, akinek vörösen fénylik a szeme. Az vagyok én. A kisangyal. Aki egy démon kezét fogja. Nézzük, ahogy egy forgószél elviszi a házakat. Nevetünk mind a ketten. A hangok még mindig ott vannak. Örökre. Azt súgják: pusztíts! Gyilkolj!
    Hirtelen abbahagyta a simogatást. Lehajolt Jankához, félre simította annak haját a fülétől.
    - És én ilyenkor teszem a dolgom – súgta a fülébe. – Nem érzek félelmet. Se kegyelmet. A kisangyal pedig nevet mindig. Én pedig vele nevetek. Fogom a démon kezét, hagyom, hogy néha felkapjon. Vigyen az esőben. Nevetünk a pusztuláson, az iszonyaton. És ettől csak erősebbek leszünk.
    - Nem hiába állsz kezelés alatt – jelentette ki Janka nyersen.
    Az kuncogott egy jóízűt, majd kiegyenesedett és ugyanolyan gyengéden folytatta simogatást, mint az előbb.
    - És most beszéljünk rólad – kezdte Valentina. – Mi vagy te? Egy önértékelési zavarban szenvedő, alkoholista festőnő, aki minden jövőképét elvesztette. Ezért csak piál ezerrel, pasizik megállás nélkül és a legjobb alkalmat várja az öngyilkosságra, mert egy fiatalon meghalt, szép női ikon akar lenni, akiért majd rajonganak a szintén önbizalom-hiányos művészlelkek.
    - Végre valaki észrevette – vonta meg vállát Janka.
    - De játszod az acélos lelket. Pedig távolról sem vagy az. De Nóri igen. Ő méltó ellenfelem lesz. Nagyon kemény a csaj.
    - Kezdesz félni?
    - Félni? Én? Dehogy. Inkább izgatott vagyok. Ő az én ajándékom. Alig várom, hogy lássam. Meg akarok küzdeni vele. Ki akarom élvezni minden pillanatát. A vesztét akarom a látni. Az lesz a hab a tortán.
    - Vele aztán emberedre akadtál.
    - Merem remélni.
    Ekkor váratlanul megjelent Viktor. Most férfi volt újra, útközben Valentina vásárolt neki ruhát, ez egyszer emberi áldozatok nélkül. Így a megtestesült gonosz most fekete farmerban, fekete pulóverben, szépen befésült hajjal állt meg Janka előtt, elővéve azt a vérfagyasztó tekintetét.
    - Mi legyen vele? – kérdezte Valentinától, miközben le sem vette róla a szemét.
    - Hozz neki egy hideg ásványvizet a hűtőből – adta ki a parancsot az mosolyogva. – Szívószálat is hozzál.
    - Rendben.
    Épp indult volna fel, de Janka utána szólt.
    - Viktor!
    Az megtorpant és lassan visszafordult felé. Félelmetes volt az tekintet, sütött belőle a lenézés. Akár egy vadállat, a ragadozók királya, aki biztos a dolgában és már ki is szemelte a könnyű prédát.
    - Miért bízol ebben? – kérdezte Janka.    
    Annak a szeme se rezzent.
    - Megöl minket, aztán te jössz – folytatta.
    Viktor szája megremegett egy pillanatra, aztán kizökkent a tekintete abból a hírhedt fajtájából és Valentina felé pillantott, aki hangosan felnevetett erre. Kezeivel továbbra is gyengéden simogatta a lányt.
    - De milyen kis bátor ez Janka – ismerte el a lány.
    - Magának akarja Nórit! – győzködte tovább Viktort Janka.
    Viktor visszafordult felé.
    - Nem érdekel – mondta színtelenül és elindult felfelé.
    - Hozz neki kólát – szólt utána Valentina. – Citrommal. Megérdemli a kiscsaj. – visszahajolt Janka füléhez. – Látod, esélytelen. De ez baromira tetszett. Ezért kapsz tőlem egy piros pontot.

*

    Nóri egyre feszültebben várta a Valentina hívását. Míg Heni zuhanyozott, ő a tévét bámulta a kanapén feküdve. Az egyik csatornán az ügyész Dr. Rónai Gáborral készítettek interjút, akivel Nóri még januárban, Viktor tárgyalásán találkozott. A jóképű, fiatal ügyész akkor rendesen megizzasztotta Annát, de Viktort sajnos nem, mert az a bilincsét az ő nyaka köré tekerve verte a fejét az asztalba. Most pedig épen, egészségesen válaszolgat a vele szinte flörtölgető műsorvezető nő kérdéseire.
    - Mit gondol, ügyész úr, Király Valentina szövetkezhet Bachmann Viktorral? – tette fel a kérdést a nő.
    - Nem kizárt – felelte Rónai. - De csak remélni tudom, hogy nem találkoztak és a rendőrség idő előtt elfogja őket.
    - Jelenleg ön képviseli a vádat a Szent Mihály Elmegyógyintézet vezetősége ellen, amiért ott a biztonsági feltételeknek nem megfelelően tartják fogva az erőszakos, kezelésre szoruló bűnözőket. Nem lehet, hogy csak két agyafúrt gyilkosról van szó, akiknek volt idejük rájönni, miképpen oldhatnak kereket?
    - Nem. Itt mindenképpen mulasztásról van szó. A szigorított körletből igaz, eddig Bachmann Viktor és Király Valentina szökött meg eddig. Azonban Viktor háromszor is gond nélkül kisétált onnan, Valentina pedig kis híján az összes rabot kiszabadította. Szerintem egy új vezetés, egy új biztonsági rendszer kiépítése, szigorúbb szabályok a jövőben meggátolnák a hasonló borzalmakat.
    - Térjünk vissza önre. Miért választotta ezt a hivatást annak idején?
    Rónai elmosolyodott.
    - Az apám lelkész – kezdte. – Ő mondta mindig, hogy Isten és az Ördög mindig teremt a földre katonákat. A gonosz megteremt egy sötét lelket, akinek az a feladata, hogy pusztítson és megpróbálja felégetni a világot. De van egy jó harcos is. Aki talán nem tűnik elég erősnek ehhez az elvetemült szörnyeteghez képest, de valójában egy acélos lélek. Az ő feladata szembenézni a gonosszal és megvédeni a világot. Ezek a harcosok sok helyen felbukkannak a világban. Pontosan annyi van az egyik csoportból, mint a másikból. Én szeretnék abban hinni, hogy a fényt szolgálom. Az emberek és az igazság védelmét. Az élet védelmét. És könyörtelenül megküzdök a gonosszal.
    Nóri azon kapta magát, hogy felülve mered a képernyő felé. Itta magába a szavakat. A félelme, a haragja egy csapásra elmúlt. Annyira magába mélyedt, hogy már nem hallotta az interjú további részét. Minden hang eltűnt, csak a saját egyre kiegyensúlyozottabbá váló légzését érzékelte. Egyre erősebbnek érezte magát. Már a bosszúvágy sem érdekelte, csak hogy eltapossa mindkét gonoszt mielőbb.
    Az ablakhoz sétált. Fény telítette be az arcát. Behunyta a szemét és szívta magába az erőt, amit annak melegsége adott neki. Ekkor a mobilja csengőhangja kizökkentette. Kezdett valahogy visszamerészkedni belé a harag és a félelem. A dohányzóasztalhoz sietett és rögvest felkapta.
    - Igen?
    - Szia – köszöntötte Valentina. – Készen állsz?
    - Ha te is.
    - Én bármikor – kacagott a szörnyeteg. – Van egy kis meghitt falucska, vagy mi, ami szerintem a legjobb helyszín a randinkhoz.
    - Hol van?
    - Kulcs a település neve. Ott várlak este hatkor. Egyedül gyere.
    - Janka ott lesz?
    - Ott. Elengedem. Te pedig jössz velem.
    - Állod a szavad?
    - Én mindig állom.
    - Nem hiszek neked.
    - Egyéni szociális problémád. A bevezető úton egy piros autó áll majd, oda gyere. Ha egy percet is késel és meglátok még valakit, vagy esetleg csak megszimatolom a zsarukat, akkor a kis barátnődet Viktorra bízom. Tudod, ő nagyon revansot akar venni a golyókért, amiket bekapott miatta. Megértetted, te hulla néni? Hm?
    - Minden tiszta, te gyépés.
    Valentina felnevetett. – Akkor, hatkor. Puszi!
    Lerakták. Nóri megfordult. Heni végig ott állt mögötte köntösben.
    - Hallottam mindent – mondta. – Készen állok.
    - Tudod, merre van Kulcs?
    - Igen. Sokszor voltam ott. Haladhat minden a tervünk szerint.

*

    Viktor odatartotta a szívószálat Janka szájához, aki mohón szürcsölni kezdte a kólát. A pohárban tényleg volt egy citromkarika. A sorozatgyilkos teljesen kifejezéstelen arccal figyelte, amint az szaggatottan, kisebb szüneteket tartva, de végül teljesen kiissza a pohár tartalmát.  
    - Elégedett vagy? – kérdezte Viktor.
    Janka böffentett egyet.
    - Nem igazán – felelte Janka. – Hiányolom belőle a fehér rumot.
    - Még mindig keménykedsz?
    - Mit csinál a barátnőd?
    - Telefonál Nórinak.
    - Nem vagy féltékeny?
    Viktor egy kicsit zavarba jött.
    - Miért lennék? – kérdezte.
    - Mert ő akarja learatni a babérokat. Téged kihagyva.
    - Nem érdekel.
    - Dehogyisnem. És persze utána jövök én. Aztán te. Szerinted, mi oka lenne téged életben hagyni?
    - Mert szeret.
    - Ez?
    - Igen.
    Janka próbált együtt érzően nézni a gonoszra. Reménykedett benne, hogy össze lehet ugrasztani őket.
    - Pont ezt az oldalad használja ki. Erre nem gondoltál?
    - Nem használ ki.
    - Ébredj már fel, te „veszélyes vad”. Ez a csaj csak magát szereti. Meg a hülye démonját, vagy mijét. Te egy senki vagy a szemében.
    Viktor úgy nézett le rá, mint aki komolyan fontolgat valamit. A lépcsők felé nézett, majd vissza Jankára.
    - Nem vagyok senki – mondta. – És szüksége van rám. Nélkülem ezt nem tudta volna megcsinálni.
    - Akkor menj fel hozzá és csókold meg – vetette oda gúnyosan Janka. – Megérdemled, ha ilyen ostoba vagy.
    Viktor elindult felfele, de egy pillanatra megtorpant. Visszafordult Jankához.
    - Jobb, ha elkezdesz félni – mondta a lánynak. – Ne erőlködj.

*

    Már besötétedett, amikor Nóri az autópályán haladt Kulcs felé. Nem bírta a csendet, zenét hallgatott, hogy erőre kapjon. Egy norvég elektronikus zenét hallgatott és közben peregtek a gondolatai Rónai szavain. Nem érezte magát erősnek, de hitt benne, hogy győzhet. Hitt egy küldetésben. Talán ezért találkozott egy éve Viktorral és most Valentinával. Könnyek szöktek a szemébe, amikor Bécire gondolt. A szerelmükre, a közös terveikre, melyek egy csapásra véget értek. Nincs neki küldetése. Csak egy ártatlan áldozat, ahogy Béci is az lett. Egy Viktornál is gonoszabb lélek elvette tőle és lehet – sőt biztos – őt is megöli.
    Janka biztosan nem lesz ott Kulcson. Nóri remélte, hogy nem ölték meg. Neki meg kell menekülnie. Az egészet valójában a barátnőjéért csinálja most. Nem érdekli a bosszú sem. Bosszantotta is, amiért nem érez haragot, pedig kéne. Egyre csak a lány járt a fejében. A lány, aki legutóbb megmentette őt. Meg akarja valahogy menteni, akár az élete árán is. Ő már mindent elvesztett, Jankának pedig dolga van még az életben. Ő most lehet meghalni megy oda és ha sikerül a terv, akkor Janka viszont megmenekül.
    Fél órán belül már lekanyarodott Kulcs felé. Elhagyatottnak tűnt a kis út, ami odavezetett, itt aztán bármi megtörténhet. Lekapcsolta a zenét és lelassított. A távolban kisebb házakat látott és egy piros kocsit, ami félreállva várta őt az úton egy villanypózna fényében. Megállt mögötte és körülnézett. Senki. Valahol a koromsötétben lehetnek, nyugtázta. Kiszállt a kocsiból és elindult a félreállt kocsihoz.
    Benézett az ablakon, de nem látott senkit.
    - Szia, hulla néni – szólalt meg mögüle Valentina.
    Nóri ökölbe szorította a kezét.
    - Hol van Janka? – kérdezte.
    - Maradt a helyén.
    - Mennyire tudtam, hogy átversz.
    - Nem baj, azért bölcs voltál.
    Nóri Valentina felé fordult. Az ott állt vele szemben fekete szövetkabátban, kezei a zsebében. Biztosan a fegyvert onnan szegezi rá, gondolta. Kezdett feltámadni benne a harag. Itt állt Béci gyilkosával szemben. Itt mosolyog rá győzelemittasan ez a gonosz, egyenesen a szemeibe nézve azokkal az elvetemült szemeivel.
    - Most mi lesz? – kérdezte Nóri.
    - Velem jössz. Ha nem érek vissza időben, akkor Viktor nekiáll a melónak.
    - Így is úgy is, megölitek, nem?
    - De igen. Csak nem mindegy hogyan.
    - Értem.
    Villámgyors volt. Akkorát húzott be Valentinának, hogy az elterült az úton. Viszont az csak felnevetett.
    - De vártam ezt a sallert! – kiáltotta vihogva. – Már azt hittem, sosem ütsz meg!
    Egy pillanat alatt talpra ugrott, Nórinak még volt egy kis ideje félreugrani, ezért az csak a levegőbe rúgott bele. Ezt kihasználva Nóri ismét belevert annak arcába, de Valentina mintha meg sem érezte volna, azonnal visszaütött neki. Nóri alig kapott levegőt a torokütéstől, odakapott, eközben elrúgta magától a lányt, aki szinte természetfeletti gyorsasággal visszarontott és fejbe rúgta őt.
    Nóri elterült a földön. Nagy nehezen elkezdte visszanyerni a lélegzetét. Látta, amint Valentina vihog felette. Béci is így feküdhetett. Ilyen vert helyzetben. Iszonyatos düh lett úrrá rajta.
    Valentina odalépett hozzá.
    - Kezdesz már feldühödni, hulla néni? – kérdezte, miközben egyre jobban nevetett.
    Nóri nagy levegőt vett, felpattant és rávetette magát Valentinára. Mindketten a földre zuhantak. Nóri megragadta a gallérjánál a lányt és teljesen erőből bevert neki egyet. Aztán még egyet. Bécire gondolt, ahogy fekszik a fegyver csövébe nézve. Ismét lesújtott. De az csak nevetett. Éppen fojtogatni akarta, amikor az térddel oldalba rúgta, amitől ő leesett róla. Még látta, amint Valentina előkap valamit a zsebéből. Egy rongy volt. Az arcához nyomta. Nóri előtt homályosodni kezdett minden. Látta magát a gonoszt, női testben, ahogy felé magaslik és nevet. Próbált küzdeni ellene, de nem tudott. A nevetés egyre mélyebb lett és minden elsötétült előtte.

*

    Heni az országúton haladt Kulcs felé, a telefonja pedig a műszerfalra volt rögzítve. Látta, amint a Nórin lévő nyomkövető elindult Dunaújváros irányába szélsebesen. Elkezdődött. Minden a terv szerint haladt. Valentina azt hiszi ő állított csapdát, de valójában ő sétált bele.
    Heni szemében megjelent az a csillogás, ami öccsében, Viktoréban is.
    - Megyek értetek – mondta. – Tartsatok ki csajok.

2019.november 30. - december 1.
Dunakeszi


XXIII.
VÉGJÁTÉK


Nóri puffant a kanapén. Valentina kinyújtózott, megroppantotta a hátát, felsóhajtott, halkan kuncogott egyet magában. Elnézte a kanapén elterült a lányt, aki lehunyt szemmel, elfordított fejjel vár a végzetére. Istentelenül viccesnek találta Nórit, aki a legnagyobb önbizalommal és ostobasággal jött el Kulcsra, ahol pedig belesétált egy csapdába. Csalódás volt Valentinának, mert azt hitte nagyobb küzdelem árán tudja majd becserkészni őt. Egy picit verekedtek, hagyta magát a lánynak, hogy az egy kicsit elbízza magát. Túl egyszerű volt az egész.
    A pince felé fordult, de Viktor már ott állt a lejáratnál. A félhomály takarta el a szemeit, de azoknak csillogásai utat vertek a sötétben. Nórit figyelte mereven, aki talán a legősibb ellensége. Ahogy kilépett a homályból és megindult a nappali felé, fürkészve Valentinát mérte végig. Az csak vigyorgott rá győzelemittasan, akárcsak egy anyuka, aki megvette a kért ajándékot a kisfiának.
    - Na, mit hoztam neked, édesem? – nyájaskodott Valentina és Nórira mutatott.
    Viktor megállt a kanapénál és a lányt bámulta. Nem ő kapta el, ezért annyira nem is érdekelte. Mintha pizzát rendeltek volna neki, miközben ő vadászni akart. Amikor annak idején kileste őt a bevásárlóközpontban, és utána az irodaházban megtámadta, akkor érezte magát igazán egy kegyetlen embervadásznak. Uralkodott a lány felett, amikor üldözte, behatolt a rémálmaiba és elérte, hogy az percig se érezze magát biztonságban. Erre Valentina idehozza neki, mintha ő nem tudná elkapni.
    - Nem vagy valami lelkes – jelentette ki Valentina, miközben lefagyott az arcáról a mosoly. – Téged aztán semmivel sem lehet feldobni, te szánalmas kis patkány. Meg sem érdemled őt akkor.
    Viktor a lány felé fordította a fejét. A gyilkosan csillogó barna szemeiben megjelentek az aggódás jelei.
    - Szóval, nem az enyém? – kérdezte.
    - Köszönd meg - parancsolta Valentina.
    - Köszönöm.
    Valentina arcára visszatért a mosoly.
    - A tiéd, édesem – engedett.
    - És utána engem is megölsz, igaz? – kérdezte Viktor.
    A lány csalódottan felsóhajtott.
    - Téged aztán nagyon könnyű megvezetni – jelentette ki. - Mindent elhiszel annak a szerencsétlen dilinyósnak odalent? Na, jó, Viktor babácska, akkor szerintem kérdezzük meg Nórit, hátha neki jobban hiszel.
    Hanyagul, mintha csak egy rongybaba lenne, megragadta Nórit a gallérájánál és felhúzta magához. Viktor ugrásra készen figyelte végig a jelenetet, félt, hogy Valentina megöli Nórit, de az csak annak megfogta annak állát és fel-le mozgatni kezdte, imitálva a beszédet.
    - Nóri! – fordult Valentina az ájult lányhoz. – Szerinted én bántani fogom az én kis hercegemet? – ekkor fel-le húzogatta az állát – „Nem, nem akarod. Még engem se. Ugye Viktor fog megölni engem?” Hát, persze, Nórika, ő fog, ne aggódj! „Jaj, de jó, már alig várom! Annyira köszönöm, Valentina!” Szóra sem érdemes, kedvesem. Csicsikálj csak tovább és hamarosan elkezdődik a filézés.
    Azzal visszalökte Nórit a kanapéra és mélységes gyűlölettel fordult Viktor felé. Annyira vérfagyasztó volt az a tekintet, hogy Viktor szíve az agyában kezdett lüktetni. A leggonoszabb emberi lény nézett fel rá, tébolyodott kék szemekkel. Mintha nem is ember volna, hanem valami emberszerű ragadozó, aki bárkivel bármikor elbánik és semmi sem állíthatja meg.
    - Most már hiszel nekem, fattyú? – vetette oda a kérdést Valentina.
    - Igen – felelte Viktor és észrevette, hogy remegnek a lábai.
    - Kétségeid se lesznek többé, ugye?
    - Nem lesznek.
    Valentina visítva nevetett fel hirtelen, amitől Viktor összerezzent. A lány egy másodperc törtrésze alatt visszatért a gyűlölettel teli tekintetéhez.
    - Vidd már le ezt a selejtet a pincébe – adta ki a parancsot higgadtan.
    Viktor mereven állt, a lány viselkedése neki is sok volt már.
    - Vidd le – ismételte meg Valentina. – Egy puszi kell, hogy magadhoz térj, köcsög?
    Viktor megrezzent, amikor Valentina, mint a villám, olyan gyorsan felpattant és odalépett hozzá. Előkapta a pisztolyát és a fiú állához szorította és kék szemeivel a veséjéig átvizsgálta őt.

*

    Nóri Valentina nevetésére ébredt fel. Egy pillanatra ki is nyitotta a szemét, látta Viktort maga felett, aki szerencsére nem őt, hanem azt az őrültet bámulta, látszólag megszeppenve.
    Gyorsan visszacsukta a szemét. Fülelt. Valentina éppen megparancsolta Viktornak, hogy vigye le őt a pincébe. Nem hangzik válasz. Érezte, amint a lány felpattan a kanapéról és odalép a sráchoz. Nóri próbálta minél jobban ellazítani az arcizmait. Nem szabad lebuknia, mert akkor ez a két szörnyeteg biztosan idő előtt elintézi őt. Reménykedni kezdett, hogy ezek talán inkább egymást intézik el.
    Csókot hallott csattanni. Nem nyert. Ellazította a testét, mert érezte, amint a remegés próbált végighatolni a testén. Érzett valami keményet a bokájánál. A pisztolya. Ezek szerint ez a majom nem vette észre. Ahogyan arra sem gondolt, hogy a technika miként fejlődött tizenegy év alatt. Heni úton van ide és amint lehet, riasztja a rendőrséget, akik Viktor és Valentina hulláját fogják körberajzolni.
    - Amint végeztünk velük, elmegyünk fürödni – hallotta Valentina hangját. – Megmosom azt a szép izmos hátadat, meg a popócskádat. Utána egy alaposat hancúrozunk és elmegyünk aludni. Reggel pedig útnak állunk.
    - Hova megyünk? – kérdezte Viktor.
    - Nem tudom. Szerintem Veszprémbe. Vagy Pécsre. Minél messzebb innen. Iszonyatot, rettegést viszünk mindenhova. Mint a halál száguldó lovasai. Mindenhol hulla bácsi és hulla néni lesz.
    - Szeretlek – súgta a gonosz.
    - Én is szeretlek.
    Megint csók csattant.
Nórinak felfordult a gyomra tőlük. Fortyogott benne a düh, csak azt várta, mikor jelenik meg Heni. Viktor ekkor benyúlt alá. Érezte a fiú hideg kezeit. Ismét bevillantak a képek, az összecsapásaik. Megemelkedett. Viktor a karjaiban tartotta. Nóri nadrágjának szára elkezdett hátrébb csúszni. A pisztoly! Észre ne vegyék. Nyugi, Nóri, csitította magát, nem ment annyira hátra. A fiú elindult, minden bizonnyal a pince fele. Valentina hangját nem hallotta. Nyíló hűtőszekrény ajtaja. Ott van, a konyhában. Egyre távolibb hangok. Nyugi, nyugi, csillapította magát. Heni úton van, Janka lakásáról szerzett fegyver van nála. Nemsokára itt lesz. Biztosan.

*

    Heni a jelet követve behajtott Dunaújvárosba. A félelemtől egy kicsit jobban didergett a kocsiban, ezért feljebb kapcsolta a fűtést. Próbált minél erősebb lenni, valamivel feltüzelni magát. Amint pirost kapott az egyik kereszteződésnél, kezdett benne tudatosodni, mire is készül valójában. Pár percre innen az öccse és egy másik körözött elmebeteg gyilkos tanyázik. És most ő szembeszáll velük. Akárhányszor végiggondolta ezt, annyiszor csökkent nagymértékben az elszántsága. Esélytelen. Teljesen esélytelen. Nem lesz rá képes. A legmeredekebb pedig az, hogy Viktor az öccse. Az a gyerek, akit szinte ő nevelt fel. A mosolygós, csupaszív, aranyos kisfiú.
    Aki végül tizenöt éves korában megváltozott és az ország történelmének talán egyik legbrutálisabb sorozatgyilkosává vált. Így kell gondolnia rá. Máshogy nem megy. Ha pedig odáig fajul a dolog, meg kell húznia a ravaszt. Ott van két lány, akiket meg kell mentenie tőle és Valentinától.
    Dudáltak rá. Teljesen összerezzent és kerék csikorgatva indult tovább. Lehajtott a családi házakkal tarkított külvárosi régióba, lelassított, mert egyre közelebb ért a jelhez. Jobbra kanyarodott egy fás, elhagyatottnak tűnő terület felé. Néhány szép, modern ház mellett haladt el. Valami ilyesmibe vackolhatták el magukat Viktorék. Egyre távolodtak a házak, melyekben égtek a lámpák.
    Földúton haladt, amikor egy kivilágított házat pillantott meg. Gyönyörű volt, minden bizonnyal medencés, modern, valami nagyon gazdag ember lakhat ott. A műszerfalra rögzített mobilra pillantott. A jel ott állt a ház helyén. Ott van Nóri és Janka. És azok is. Nem lassított, nem akart feltűnést kelteni. A ház mellett elhaladva alaposan megnézte magának a kerítést, nem olyan magas, hogy ne tudna átmászni. Megpróbált belesni az ablakon, de nem látott semmit, csak egy ízléses konyhát. Sehol egy alak. Visszanézett az útra, egy darabig haladt előre, majd kikapcsolta a fényszórókat és amint biztonságos távolságba, illetve takarásba került, félreállt az úton a fák mellé.
    Levette a telefont a műszerfalról, a zsebébe vágta, kesztyűtartóból kivette Janka egyik pisztolyát. Kibiztosította úgy, ahogy Nóri mutatta neki. Kiszállt a kocsiból. A házat jól lehetett látni a korom sötétben.
    - Gyerünk, Heni – súgta magának. – Meg tudod csinálni.

*

    Jankában egy világ omlott össze, amikor meglátta Viktort, amint Nórit hozza le karjaiban a pincébe.
    - Te szemétláda! – üvöltötte a gonosznak. – Rohadnál meg! Azzal a hibbant libáddal együtt!
    - Pofa be – vetette oda neki Viktor. – Vagy rongyosra verem a képedet.
    Leültette az ájultnak tűnő Nórit a székre. Janka nem akarta elhinni az egészet. Reménykedett benne, hogy Henit nem kapták el. Viktor hátat fordított nekik, leguggolt és egy táskából kezdte kiválogatni a kötelet és a ragtapaszt. Amikor Janka visszafordult Nórihoz, látta, hogy annak nyitva van a szeme. Valamit eközben babrált a bokájánál, közben kacsintott egyet Janka felé.
    Amikor Viktor visszafordult, Nóri felpattant és teljes erőből és dühből a falnak lökte. A kezét a meglepett gonosz szájára tapasztotta, a fegyvert pedig az álla alá. A kegyetlen sorozatgyilkos ettől függetlenül higgadt maradt, úgy bámult Nórira, mint egy esélytelen egérre, aki a macskák közé tévedt.
    - Szia Viktorka – súgta Nóri. - Hiányoztam?
    Nem várta meg a reakciót, azonnal fejbe verte őt a pisztollyal, mire az ájultan vetődött a földre.

*

    Heni átmászott a kerítésen, miközben azon agyalt, vajon megszólalt-e valami riasztó odabent, vagy Valentina nem-e figyeli őt az ablakból. Amint lehuppant a fűbe, szinte guggolva odasietett az ablakhoz, ahonnan a konyhába lehet látni. Lassan felemelkedett, felkészülve arra, hogy golyó repül a fejébe. Meglátta Valentinát, amint az nagyot kortyol egy sörösüvegből.
Gyorsan visszaereszkedett. Meg kell keresnie egy hátsó bejáratot. Minél halkabban a ház hátsó végébe igyekezett. Egy szauna kabinjához ért. Kiegyenesedett. Nagy levegőt vett. Elővette a telefonját, gyorsan beírta a rendőrség számát, amikor pedig felvették, belevágott a diszpécser szavába.
    - Mérjenek be – mondta bele halkan. – Dunaújvárosban vagyok. Itt bujkál a külvárosi régióban Bachmann Viktor és Király Valentina. Siessenek. Mérjenek be. Az utca nevét elfelejtettem.
Nem nyomta ki, csak letette a telefont a földre, amiből még hallotta a diszpécser nő hangját. Nincs visszaút. Meg kell csinálni. Nóriért és Jankáért. Megkerülte a kabint, a falnak dőlve lépkedett és a hátsó ajtó irányába tartotta a fegyvert. Amint a kerti szauna sarkához ért, kisandított az ajtó felé. Látta, amint Valentina ledobja a kabátját a kanapéra. Gyorsan visszabújt a fedezékbe. Leereszkedett a bódé falának dőlve, figyelve minden neszre és mocorgásra odabenn. Felvett egy kavicsot a földről.

*

    Valentina nagyot kortyolt a búzasörből, miután visszament a konyhába. Egy koccanást hallott a kertajtó felől. Sátáni mosoly jelent meg az arcán, kortyolt még egyet a sörből és letette az asztalra.
    - Gyors voltál – súgta.

*

    Heni várt. Egy-két perce semmi. Az ajtó nem nyílt ki. Kezdett egyre feszültebb lenni, az ujjai remegtek a ravaszon. Leguggolt még egy kavicsért, várt egy kicsit, megint odadobta. Hasztalan az egész, gondolta. Ez nem fog menni, ki kell találnia valami mást, valami csalit, amivel ki tudja valamelyiket csalogatni. Lehet, egy másik szobában van Valentina, vagy egy pincében tartják Nóriékat fogva és odament.
    Amikor ajtó felé sandított, megpillantotta az ott álló Valentinát, amint az fegyvert szegez felé. Még volt ideje visszafordulni gyorsan fedezékbe, Valentina pedig keresztüllőtte az üvegajtót.
    Heninek nem szabadott haboznia, valahogyan bent kell tartania ezt a vadállatot, lehetőleg sebesülten. Nagy levegőt vett, leereszkedett ismét a földre és még mielőtt tudatosodott volna benne, mit is csinál, gyorsan kivetődött az ajtó felé és lőni kezdett az üveg felé. Háromszor lőtt bele, de Valentinát sehol sem látta. Feszülten várt arra, hogy talán az előugrik valami fedezékből. De nem jött. Ellátott egészen a főbejárat ajtajáig, ami csukva volt. Gyorsan felpattant.
*

    Nóri, miközben Jankát oldozta el, meghallotta a lövést és az üvegcsörömpölést. Elmosolyodott.
    - Itt van Heni – mondta Jankának. – És már szólt is a zsaruknak, az tuti.
    - Remélem, nem szedték le.
    Újabb három lövést hallottak és valaki végigtrappolt odafent. Valentina lehetett. Janka végül teljesen ki lett kötözve. Nem nyugodott meg, féltette Henit és rettegett attól, hogy vert helyzetbe kerülnek mindjárt.
    Éppen indultak volna fel, Nóri elől, ő pedig mögötte, amikor Viktor váratlanul felpattant, lekevert egyet Jankának, a tőle megszokott természetfeletti gyorsasággal mögé lépett és egy kést szorított a torkához. Nóri és ő újra farkasszemet néztek egymással. A lány ráfogta a fegyvert.
    - Na, erre mit lépsz, Nórika? – kérdezte Viktor vigyorogva. – Egyetlen választásod van, keresztüllövöd a csajszit és akkor talán engem is elintézel egyszer és mindenkorra. Rajtad áll!
    - Ne adj ötleteket – vetette oda Nóri. – De ha jobban belegondolok, nem is olyan rossz ötlet. Majd azt mondom, véletlenül sült el. Megijedtem.
    Viktor zavarba jött, az önelégült vigyor elpárolgott az arcáról. Janka kacsintott Nóri felé egyet, majd könyökkel gyomrom vágta Viktort. Az elhátrált, a lány pedig rátaposott a lábára, majd megfordult és behúzott egyet teljes erőből a gonosznak, aki a székekre vetődött, összetörve maga alatt azokat.
    - Szép volt – nyugtázta Nóri. – Bocsi, tudod, hogy nem gondoltam komolyan.

*

    Heni éppen belépett volna a ajtón, amikor Valentina kilépett mögüle a kerti szauna takarásából és vállon lőtte. A lány a földre zuhant, a pisztolya pedig a nappaliban landolt. Iszonyatos fájdalmat érzett, azt hitte bele fog bolondulni. Ennek ellenére a hátára fordult és felnézett Valentina szemeibe.
    - Ki vagy te, hulla néni? – kérdezte az. – Azt hittem valami pasi jött ide, már kezdtem örülni.
    - Heni vagyok. A sógornőd!
    Valentina jobban megnézte őt és felnevetett.
    - Basszus, te tényleg Viktor nővére vagy! – vihogta. – Ez eszméletlen! Komolyan! Segíteni jöttél neki?
    - Nem, azért jöttem, hogy kinyírjalak titeket.
    - Ezt buktad, hulla néni. Ugyanis most megdöglesz. – becélozta Heni fejét. – Gyors lesz és fájdalommentes.
    Heni elmosolyodott, amitől Valentina egy kicsit zavarba jött. Mintha Viktort látta volna.
    - Lősz már, te bolond liba? – heccelte Heni, miközben megpróbálta lefagyasztani a tekintetével a lányt, próbált olyan lenni, mint öccse.
    - Ez még Viktornak se ment – nevetett Valentina. – Hiába próbálkozol.
    - Nem is húztad meg a ravaszt. Kezdjek el számolni? Vagy teljesen kizökkentettelek? Te kis rossz gyerek! Olvastam ám rólad.
    - És mit olvastál?
    - Hogy egy kezelhetetlen, bolond gyerek voltál. Nem tudtál beilleszkedni.
    - Nem is akartam.
    - Nem is tudtál volna. Ezzel a teljesen beteg aggyal maximum valami papucsállatkákkal tudtál volna barátkozni.
    - De ezzel a teljesen beteg agyammal mégis elintéztelek.
    - Engem? Hátba támadtál és meg sem húztad még a ravaszt!
    Valentina ismét kacagni kezdett: - Esküszöm, jobb arc vagy, mint az a szánalmas öcséd! Na, jól van, jó éjt, hulla néni!
    - Neked is, hulla néni – kiáltotta valaki.
    Valentina felnézett és Nórit látta a kanapénál, amint éppen fegyvert szegez rá. A leggonoszabb lélek teljesen kizökkent, a félelem jelent meg az arcán, amint a fegyver csövébe nézett. A gyilkos kék szemei kimeredtek. Próbálta összeszedni magát, de nem ment neki, életében másodszorra vert helyzetben találta magát. Villámgyorsan történt. Valentina Nóri felé lőtt, Nóri pedig őfelé.
    A golyó Valentina felemelt alkarjába fúródott, amitől elejtette a pisztolyt, Nórit azonban nem érte találat. Az acélos lélek készen állt újra tüzelni, de a gonosz bevetődött az újabb lövés elől a szauna takarásába. Hallani lehetett, ahogyan elszalad és kerítésen koppan, nyilván mindjárt átmászik.
    - Ne is próbálj menekülni, utánad megyek! – üvöltötte Nóri. 
    Éppen utána akart menni, amikor Janka ájultan zuhant a földre mellőle. Amikor megfordult, Viktorral találta magát szemben, aki egy baseballütővel kiütötte a pisztolyt a kezéből. A megtestesült gonosz rávicsorgott, a szemeiben még eddig nem látott téboly szórt szikrákat felé. Lesújtott Nórira, aki elterült a földön.
    Heni kétségbeesetten próbált minél közelebb kúszni a fegyveréhez. Viktor ekkor felé pillantott és kikerekedtek a szemei. Teljesen meglepődött, hogy itt látja a nővérét. Hitetlenkedve Nóri felé pillantott, aki eközben visszanyerte erejét és beletaposott az ágyékába.
    Heni továbbkúszott a fegyver felé. Viktor hanyatt esett, a földön fekvő, ébredező Janka takarásába. Így sehogy sem fogja eltalálni, ha eléri a pisztolyt. Szép lassan felegyenesedett a bal kezére támaszkodva.
    Nóri felpattant, felkapta a baseballütőt a földről és elkezdte vele ütlegelni Viktort. Heni felvette a földről a fegyvert és remegő kézzel fogva azt Viktorhoz lépett, aki vérző orral és szájjal nézett fel rá. 
    - Ne, Heni! – kiáltotta Nóri.
    - Ő már nem az öcsém! – üvöltötte Heni. 
     Viktor ekkor villámgyorsan kirúgta nővére kezéből a fegyvert és fel akart pattanni, de Nóri levert neki egyet az ütővel. Viktor eszméletlenül zuhant vissza. Heni a fel akarta venni a fegyvert, de Janka megelőzte.
    - Mind gyűlöljük – mondta. – De nem süllyedünk a szintjére.
    Heni zokogásban tört ki, Nóri erre odalépett hozzá és átölelte.
    - Vége, Heni – súgta neki. – Vége van. Nyugodj meg.

folyt. köv.

2019.december 8.
Dunakeszi


XXIV.
VALENTINA MENEKÜLŐBEN

    Valentina reggel már a fák sűrűjében botorkált, ügyelve a lépéseire és igyekezte leküzdeni a kínzó fájdalmait. A jobb karjára csomót kötött egy ronggyal, de tudta, el kell látnia mihamarabb a sebeit, mert különben egyre csúnyább lesz. A bal lába is sajgott, amiért rosszul ért földet, amikor átmászott a kerítésen, így minden egyes lépése igencsak kellemetlen volt. Mázli azonban, hogy a kabátját felkapta, amikor kiment Heni után a dunaújvárosi ház hátsó kertjéhez.
    Egy tisztáshoz ért, ahol a napsugaraktól azonnal hunyorogni kezdett. Nem tudta megállapítani merre van, csak hogy elég messze már a háztól, ahonnan minden bizonnyal már megindult utána egy kíméletlen hajtóvadászat. A félelemnek azonban nyoma sem volt a lelkében, inkább kimerült volt és dühös. Nóri simán túljárt az eszén, Viktor pedig alulmaradhatott a csatában, akárcsak ő. Teljesen mindegy. Úgy is megölte volna azt a szerencsétlen srácot egy idő után, mert közel sem ér fel hozzá és lehetetlenség bármire is megtanítani.
    Bár Nóri miatt az egyik pisztolyát elvesztette, a másik még megvolt. Abban viszont már csak három golyó volt. Sürgősen újabb fegyvert kell találnia, ha meg akarja úszni ezt az egészet. Kocsit kell szereznie és irány minél délebbre. Vagy nyugatra a határ felé, nem tudta eldönteni. Alvásra lenne szüksége, egy bő tíz órás szunyára, előtte pedig kötszerekre, fürdőre és valami kajára.
    Ahogy ismét a sűrű fák közé került, hirtelen elvesztette az egyensúlyát és arccal előrevetődött a száraz falevelek közé. Nem mozdult. Kék szemei mereven néztek a távolba. Ha bárki erre járt volna, könnyen halottnak hihette volna. Megpillantott egy rókát, amint az őt figyeli rémülten. Mintha az érezte volna, mivel áll szemben, tett egy lépést hátra. Valentina elmosolyodott, mire a róka, mint akit valami fegyverdörrenés rémisztett volna meg, szélsebesen elviharzott.
    Valentina a bal karjára támaszkodva, felemelte a magát, jobb lábával szép lassan feltolta magát. Megkapaszkodott egy fa törzsében és amint úgy érezte készen áll, nagy levegőt vett és ment tovább előre. Azon kapta magát, miközben egyensúlyozott, hogy mennyire hiányzik neki mégis Viktor. Most segíthetné őt előre, miközben ő szidhatná, mint a bokrot, közben pedig gyönyörködhetne is annak a kifogástalanul szép arcában. Egy pillanatra megállt és megfordult reménykedve, nem-e lépdel felé a srác azzal a cica arcával. Senki sehol. Még a róka sem volt sehol. Egyedül van.
    Hirtelen olyan érzés kerítette hatalmába, ami eddig soha. Magányos volt és elkeseredett. Sírni tudott volna. Tizenegy évet töltött a Szent Mihály Elmegyógyintézetben, huszonnégy órából húszat a cellában, de egyszer sem érezte ezt. Talán gyerekkorában párszor összeomolhatott, de nem, akkor sem. Mindig vele volt a démon, akinek a kezét fogta a szürkeségben. Ott a fejében. De most azt sem látta. Senkit. Csak ő és az erdő. No meg ez a hideg.
    Hangokat hallott. Autók. Közel van valamelyik út. A pillanatnyi gyengesége elpárolgott és sátáni mosoly jelent meg az arcán. Hulla bácsik és hulla nénik. Ott vannak. És jön ő, az iszonyat és a pusztítás királynője. Valamilyen bódé kezdett kirajzolódni előtte a bokrok sűrűjében. Egy buszmegálló. Ismét Kulcson van. Erre talán nem is keresik, de ebbe nem szabad beleélni magát.
    A kanyarból egy fekete kocsi bukkant felé. Sötétített üveg, szép járgány. Valentina az ellenkező irányba fordult. Onnan nem jött senki. Olyan kilenc óra lehet, talán ezért, nem tudta megállapítani. Visszafordult a közeledő autó felé és felemelte a bal kezét, közben elővette a legcsábosabb mosolyát.
    Az autó természetesen lassulni kezdett, az irányjelző villogott és lekanyarodott a megálló leálló sávjába. A sötétített ablak szép lassan haladt lefelé és egy baseballsapkás, szépen fazonírozott szakállú férfi nézett felé sármos mosollyal a volán mögül, szinte felzabálva őt a tekintetével.
    - Szia! – köszönt ki. – Elvigyelek? Merre mész?
    - Csak innen el jó messzire – válaszolt Valentina, miközben behajolt az ablakon.
    - Mi történt?
    - Van elsősegélycsomag a kocsiban?
    - Van.
    - Napszemüveged?
    - Az is.
    Valentina mosolya szélesebb lett.
    - Akkor ez egy szerencsés reggel – jelentette ki a kicsit ledöbbent srácnak. – Akkor beszállok. Hulla bácsi.

*

    Nóri a rendőrségen ült Janka apjának irodájával szemben. Ezúttal egyedül, mert a lányok kórházban vannak, úgy is tervezte, hogy amint végez itt, meglátogatja őket. Nem volt egy cseppet sem nyugodt, mert bár Viktor visszakerül az intézetbe, Valentina még mindig szabadlábon van. Ez utóbbi egyrészt áldásos is volt neki, mert így legalább van esélye neki elkapni azt az őrültet és lesz módja bosszút is állni Béciért. Kapott egy újabb ellenséget a sorstól.
    Ekkor az irodából egy tiszti egyenruhás, barett sapkát viselő, magas, ötvenes férfi lépett ki. Nem volt valami katonás a viselkedése, inkább mélységesen elkeseredett volt, kék szemei mintha egész éjjel ontották volna magukból a könnyeket. Ki is kerekedtek, amint meglátták Nórit, a férfi kicsit szégyenlősen biccentett is, aztán sietve lépdelt tovább a folyosón, mint aki kellemetlen kérdésektől retteg.
    Tóth Sándor, Janka apja egy őszülő, de sármos, magas férfi volt, szinten az ötvenes évei elején járhatott. Az ajtóból egy darabig a távolodó katonát figyelte, aztán kedves, együtt érző mosollyal biccentett Nórinak.
    - Jöjjön be, kérem.
    - Oké – mondta Nóri és miközben felállt, azért megkérdezte: - Ki volt ez a férfi?
    - Valentina apja – felelte Sándor sóhajtva. – Király Róbert ezredes. Egy nemzeti hős az ember, annyi plecsnije van, hogy szerintem külön szobában tartja őket.
    Nóri a férfi után nézett, aki a folyosó liftjébe lépett és megtörten figyelte őt, mintegy bocsánatkérően, amíg a liftajtó be nem zárult előtte.
    - Még egyszer köszönöm, hogy megmentette a lányom – hálálkodott halkan a nyomozó.
    Nóri visszafordult hozzá.
    - Ez alap – mosolyodott el. – És ő is megmentett már. – visszafordult a lift felé és azon agyalt, hogy Valentina apja után kéne mennie. Nem tudta, miért, talán csak kíváncsiságból feltenne pár kérdést.
    - Itt van Radics Petra doktornő is – mondta a nyomozó. – Néhány kérdést muszáj újra feltennünk önnek.
    - Rendben – bólintott Nóri, miközben továbbra is a folyosó vége felé nézett. – De sietnék a kórházba.

*

    Valentina Ajka határában állt meg egy út menti üzletnél. A fekete napszemüvegben, a fekete baseballsapkát ellenzővel hátrafelé fordítva szállt ki a kocsiból, alaposan körbenézve. Senki sehol. Mielőtt leparkolt volna, látta, amint egy kocsi elhajt innen, lehet, nemsokára megint jöhetnek. Akár egy rendőr is erre tévedhet valami energiaitalért, vagy bármilyen élelmiszerért.
    Ő azonban már rosszul volt az éhségtől. Amikor belépett, egy idős férfit látott a pultban, aki éppen a tegnapi meccs ismétlését nézte egy kistévén. Feszülten figyelte, amint a kedvenc csapatának csatárja viszi előre a labdát.
    - Gyerünk! – kiáltotta. - Lődd be nekik! – majd, amikor látta, hogy kicselezik – Ó, hogy lett valaki ennyire béna! Szerencsétlen!
    - Jó szurkolást – köszönt oda Valentina, az öreg pedig csak odaintett felé hanyagul, annyira belemélyedt az ismétlésbe.
    Valentina látta a kamerákat, de annyira nem érdekelte, korábban is elintézte az ilyeneket. Hátrament a kosárral a kezében és válogatás nélkül bedobálta az étcsokikat abba. Felcsillant a szeme, amikor medvecukrot is talált, négy zacskóval be is dobott a kosárba. Utána a felvágottak, néhány zsemle és egy nagy hideg cukormentes kóla jött. Itt az idő fizetni, gondolta.
    Odalépett a férfihoz, letette a kosarat. Az még mindig a meccset nézte, majd amikor rápillantott, kéjes mosollyal mérte végig Valentinát. A foci máris háttérbe szorult, pláne amikor a lány visszamosolygott rá.
    - Nem fél itt egyedül? – kérdezte Valentina.
    - Ugyan, miért félnék? – kérdezett vissza a férfi. - Itt van egy csinos lány, aki megvéd engem a rablóktól.
    - Milyen jópofa.
    - Az vagyok, kedveske.
    - Fegyvert tart itt?
    - Miért érdekli?
    - Maga mindig visszakérdez?
    - Tartok, persze. De ez a mi titkunk.
    Valentina arcáról lefagyott a mosoly.
    - Tudja, én gyűlölöm a maga fajtáját – jelentette ki.
    - Tessék? – egyenesedett ki felháborodva az öreg.
    - Megint visszakérdez.
    - Ha nem tetszik valami, fizessen és húzzon innen!
    Valentina levette a napszemüvegét letette a pultra.
    - Ismerem a fajtáját – folytatta. – Igazi suttyó, egykori sportember, aki persze csak a gimiben volt az. Vagy, ahogy elnézem magát, inkább valami elhagyatott kis falusi szakmunkásba járt, ahol még az igazgató is egy alkoholista. – közelebb hajolt hozzá. - Tele van kisebbségi komplexussal, amit a meccsnézéssel kompenzál. Ja, és természetesen, amikor hazamegy, elveri az asszonyt. Minden bizonnyal a gyerekét a sportra kényszerítette, amitől ő pont olyan elcseszett pancser lett, mint amilyen maga. Amúgy is úgy vagyok vele, hogy minden ember egy hulladék, egy az utamba került selejt, de maga aztán olyan, mint a száradt takony a kád alján.
    A férfi egy darabig köpni-nyelni nem tudott. Végül erőt vett magán és bár legszívesebben lekevert volna egyet ennek a lánynak, inkább nem tette. Volt valami elképesztően ördögi azokban a kék szemekben.
    - Én özvegy vagyok három éve – védekezett a férfi. – A feleségem autóbalesetben halt meg. Soha nem emeltem rá kezet. A fiamra sem. És nem érdekelt, hogy nem szereti a focit. Büszke vagyok rá, hogy fogorvos lett belőle.
    Valentinának a szeme se rebbent. Egy darabig élesen nézett a férfi szemébe, majd kihúzta magát és előkapta a pisztolyát.
    - Most szépen kipakol mindent – utasította hidegen. – Pénzt, a fegyvert és a hozzávaló töltényeket, valamint a pénztárcáját is.
    A férfi halálra rémült, rögvest ki is vette a kasszából az összes papírpénzt a pultra pakolva. A pult alól kivett egy trezort, amiben a fegyver lehetett, pluszt két doboz lőszert. Utána a zsebébe nyúlva a pénztárcáját is odadobta, majd feltette a kezét és rémülten várta, mi lesz a folytatás.
    Valentina felnyitotta trezort. Egy automata fegyver volt benne, hasonló az övéhez. Ismerte a típusát is.
    - Ez egy remek pisztoly – nyugtázta. – Hogy-hogy maga ilyet tart itt?
    - Egyszer már átvészeltem egy rablótámadást – jelentette ki az öreg.
    - Maga szerint ez rablótámadás?
    - Igen. Vagyis nem!
    - Akkor maga szerint mi?
    Az idős férfi izzadni kezdett. Nem tudta, mit feleljen erre, csak Valentina rászegeződő, hátborzongató tekintetét figyelte bénultan.
    - Segítsek? – kérdezte a lány.
    Az nem felelt.
    - Rendben, segítek - bólintott Valentina. - Van egy szó, amit ha mondok valakinek, akkor az biztosan megdöglik. Így, vagy úgy, de elintézem mindenképp – sátáni mosolyra görbült a szája. – Tudja, most éreztem valamit. Visszajött. Visszajött a démon, akinek fogom a kezét. Aki felkap az esőben és együtt kéz a kézben járjuk a világot. Az iszonyat hercege és én.
    - Maga beteg, kisasszony – mondta az öreg lágyan, aggódóan.
    - Maga pedig hulla bácsi!
    Fejbe lőtte a férfit. Utána rögvest behunyta a szemét.
    - Újra velem vagy - suttogta. – Újra érezlek téged. Tombolni fogunk. Pusztítani. Amerre csak járunk.

*

    Janka telefonozás közben a mellette lévő ágyon fekvő Henire pillantott gyanakvóan. Heni éppen egy divatmagazin cikkét olvasta egy híres modellről, aki nemrég Ausztriában síbalesetet szenvedett, de már kezd felépülni. Szereti azt a nőt, ezért most, hogy ő be van gipszelve a vállánál, egy kicsit együtt is érez vele. Aztán feltűnt neki, hogy Janka mereven bámul rá, így felé fordult.
    - Te fingottál? – kérdezte Janka fintorogva.
    - Nem – vágta rá Heni.
    Senki nem volt rajtuk kívül a kórteremben, de Heni is érzett valamit.
    - Ebédidő! – szólt valaki kintről és hallották az ételes kocsi hangját.
    - Biztosan a kajának van ilyen szaga – ötletelt Janka.
    - Remélem, nem spenót.
    Ekkor Nóri lépett be hozzájuk a kezében egy nagy zacskó gyorséttermi kajával.
    - Sziasztok, csajok! – köszönt széles mosollyal. – Hogy telik a wellness?
    - De király vagy! – kiáltott fel. Janka. – Azt nekünk hoztad mind?
    - Úgy bizony! Szóltam már a nővéreknek, hogy nyugodtan repetázhatnak a szomszédos kórteremben, mert igazán egészséges menüt hoztam nektek. Sajtburger, krumpli, ropogós csirkeszárnyak, meg cukros kóla. Ja, meg valamilyen pitéket is.
    - Imádlak! – dobta el a magazint Heni.
    - Megérdemlitek egy ilyen éjszaka után!
    Nóri döbbent mosollyal nézte végig, amint a két lány szó szerint felzabálja az összes sajtburgert.
    - Nem reggeliztetek ezek szerint – állapította meg.
    - De – kezdte teli szájjal Janka – Ittunk kávét a cigihez.
    - Azért nem volt a rossz a reggeli – tette hozzá nyammogva Heni. – Elnéztük, amíg lábra nem kélt.
    Erre felnevettek.
    - De jó pasi a doki – kacsintott Janka. – Olyan formás hátsója van, majdnem összevesztünk rajta!
    - Legyen a tied akkor – dobott egy krumplit hozzá Heni. – Fiataloké a világ!
    Nóri büszkén nézte el őket. A barátnőit, akikkel a balsors hozta össze. Ebben a pillanatban világosodott meg igazán. Hogy az életben mindig voltak, vannak és lesznek sötét és nehéz korszakok, melyeket lehetetlen elkerülni. De ebben a hideg és zord évadban, mindig új és új emberek lépnek be az életünkbe, akik közül vannak, kik mellénk állnak és vannak, kik ellenünk. A lényeg viszont, hogy el kell fogadni azokat, akiket talán odafentről küldenek ilyenkor, hogy betöltsenek egy tátongó űrt.
    Ahogy elnézte őket, melegség járta át. Melegség, ami belőlük áradt, ami őbelőle, és ami a felhő mögül előbújó Napból odakint. Tudta, hogy még vár rá egy harc, de meg fogja vívni. De az új barátok nélkül kell. Túlságosan szerette őket ahhoz, hogy belekeverje bármelyiküket is.

*

    Délután Viktor a Szent Mihály Elmegyógyintézet udvarán állt kéz-és lábbilincsben. Mereven, szinte katatón állapotban meredt maga elé, miközben a mögötte álló két őr ugrásra készen figyelte őt. Valentinára gondolt. Érezte őt. Talán ő is érzi most, akárhol is lehet. Az érintésére vágyott, azokra a gyengéd kezekre, vagy éppen a vadságára. De lehet, a lány nem is szereti őt. Lehet, tényleg végzett volna vele Nóriék után. Ekkor belehasított valami mélységes fájdalom. Heni, a nővére is elárulta. Ahogyan elárulta őt kamaszkorában is, amikor hagyta a férjének és annak a barátainak, hogy terrorizálják őt. Végtelenül elhagyatottnak és elátkozottnak érezte magát.
    Anna egész nap erre a pillanatra vágyott. Az intézet egykori csinos doktornője a reggeli udvari sétán nem látta őt, de most megpillantotta. A lábbilincsek ellenére gyorsan haladt felé.
    - Viktor! – kiáltotta. – Édesem! Viktor!
    Ám az oda se nézett. Anna, amikor odaért át akarta ölelni a szerelmét, de az őrök visszahúzták.
    - Ennyi joga nincsen, doktornő – mondta az egyik.
    - Engedj oda hozzá, te köcsög! – kiáltotta Anna. – Engedd, hogy megcsókolhassam életem szerelmét!
    - Három méter távolság! Vagy jön a sokkoló és egy hét udvarmegvonás.
    Anna beletörődött ebbe. Este úgyis megkapja őt, nem hivatalosan. Ennek ellenére fekete szemei könnybe lábadtak, mert Viktor rá se nézett. Csak állt lehajtott fejjel, meggyötörten.
    - Kicsim – szólította. – Kicsikém.
    Semmi válasz.
    - Itt vagyok, szerelmem – súgta gyengéden Viktor felé. – Itt leszek veled. Mindig. Nem hagylak cserben. Ismét egy pár vagyunk. Igaz, korlátozottan, elválasztva, de mi egyek vagyunk.
    Viktor lassan felé fordult. Anna teljesen megdöbbent, mert sosem látta még szerelmét ilyennek. Olyan gyűlölet áradt Viktorból, amennyire még soha azelőtt. A hajdani doktornő teljesen lefagyott a rémülettől.
    - Tudok mindent – mondta Viktor. – Meg akartál ölni. Valentina mondta.
    - És te hiszel annak a manipulatív szociopatának? – förmedt rá Anna és szikrákat szórtak gonosz fekete szemei. – Ennyire nem lehetsz naiv! Te egy farkas vagy! Egy ragadozó! Nem hihetsz egy agyamentnek!
    - Te is az vagy.
    Anna neki akart rontani, de az őrök visszahúzták és megsokkolták. A nő remegve zuhant földre, Viktor pedig megvetően nézte végig, ahogy az őrök elvonszolják onnan, tőle pár méterre.

*

    Valentina az idős férfi házában, mely az üzlettel egybenyílt, lezuhanyozott, a boltból szerzett női tusfürdővel jó alaposan végigkente magát. A jobb karján éktelenkedő sebet, amin keresztülhatolt egy golyó, szintén jó alaposan kiáztatta. Negyedórán keresztül mosta a fogát, öblögetett. Miután lefertőtlenítette karját, felhelyezett rá egy újabb kötést. Mindezek után bőségesen megreggelizett.
    Lefeküdt az ágyra törülközőben és mereven figyelte a plafont.
    - Kegyelmes leszek – mondta maga elé. – Igen, most az egyszer. Meghagyom neki a karácsonyt, a szilvesztert, hadd érezze magát biztonságban. Ó, igen. Mikor már azt hiszi, megmenekült, akkor sújtok le rá – elmosolyodott. – Így van. Elkezdődik a vadászat. El fogom taposni, mint egy taknyot! – felnevetett – Igen! Iszonyat hercege, démonom. El fogom kapni őt! Reszkess, Nórika!
    Elvette az idős férfitól zsákmányolt fegyvert az éjjeli szekrényről, mosolyogva nézte, tanulmányozta.
    - Szép új idők jönnek – folytatta. – Ó, igen, szerelmem, iszonyat hercege. Szép új idő jön. Az iszonyat! – ismét felnevetett. – Az iszonyat jön!

*

    Mintha Nóri hallotta volna mindezt, a pisztolyát nézegette a kórház parkolójában álló kocsijában. Szemeiben az eltökéltség lobbant lángra. Egy újabb harc kezdődik. Egy harc közte és leggonoszabb lélek között.
    - Élvezd ki, ami még hátra van, Valentina – súgta a levegőbe. – Élvezd ki, mert nemsokára találkozunk. És jobb, ha tudod, eddig te voltál nyeregben, te diktáltál. De most én fogok. Kezdhetsz remegni, kisanyám!

2019. december 15.
Dunakeszi