Nagyprónay János
ANGÉLA

„A kis Angéla” folytatása

1.rész
Gyilkos szemek

(azt hiszem, 2037 decembere lehet)

Két napja éhezem és álmomban is étel után kutatok. Felébredek a hideg kocsiban. A róka nem mosolyog, ezért úgy érzem, sietve össze kell pakolnom és amilyen gyorsan csak lehet, menekülnöm kell. Fél órán belül már a fák között haladok előre a pisztollyal a kezemben. Élesen fülelek, nehogy a katonák meglepjenek. Mennyire naiv vagyok. Minden éjjel elhiszem, hogy másnap eljön a boldogság hajnala, de aztán végül a fagyos hidegben minden reményem köddé válik. Nem talál rám senki, nem ment meg senki. Senki. Ha találkozom is valakivel, aki nem hord egyenruhát, az nyilván ki akar majd rabolni, utána pedig megöl. Szomorú tény, de nincs egyetlen ember sem, akire számíthatnék. A róka a mindenem. Csak ő.
Valahol észak-nyugaton lehetek. Egy kis út felé haladok az erdőn át, amikor zajt hallok. Az egyik fa mögé bújok, miközben felkészülök a legrosszabbra. Alig tudok megállni a lábamon. Éhes vagyok. Hozzá kellett volna szoknom, de úgy néz ki, nem abból a fából faragtak, aki képes lenne erre. Kinézek az útra. Megpillantom a fekete terepjárót és egy fekete egyenruhás nőt a fejmikrofonnal. Éppen a csomagtartóba pakol néhány kisebb dobozt. Egyedül van. Nem látom sehol a társát. Talán az erdőben lehet, és mindjárt visszatér. A nap előbújik a felhők mögül, én pedig ezt jelnek veszem. Lépnem kell valamit, vagy biztosan éhen fogok halni.
Egy bokor takarásába bújok. Olyan ügyetlen voltam, hogy tutira észrevett. Berakja az utolsó dobozt is. Kiengedi a fekete haját, majd ismét copfba fogja. Olyan a tekintete, akár egy kígyónak.
- Tizenhármas szektor nyugati körzete rendben – szól bele a mikrofonba. – Visszatérek a bázisra. Vége.
Most kell nagyon erősnek lennem. Muszáj kockáztatnom, vagy egy falatot se fogok enni ma sem. Megfogja a csomagtartó fedelét és lecsukja. Visszaszámolok. Három. Kettő. Egy. Gyerünk, Angéla!
Felállok a bokorból és rászegezem a pisztolyt.
- Ne mozdulj! – kiáltom megszédülve a félelemtől.
Azonnal felém fordítja a fejét, ám az arca sem rezzen, mintha már várt volna. A gyilkos kék szemeit rámereszti. Nem szól egy szót sem, úgy áll ott, mint egy életnagyságú bábú.
- Emeld fel a kezeidet! – adom ki a parancsot.
Meg sem moccan, csak egyenesen bámul a szemembe. Fiatal. Körülbelül harminc éves lehet, vagy csak huszonöt.
- Tedd már a fel a kezed, vagy lelőlek! - üvöltöm neki.
Hanyagul felemeli kezét, majd szembefordul velem. A pisztollyal kezemben kilépek az útra. Óvatosan, háromlépésnyire megállok előtte. Próbálok nem remegni a félelemtől, de hiába. Látja is rajtam. A tekintete ennek ellenére bosszússá válik, habozás nélkül megölne. Megpillantom a teljes nevét az egyenruháján, Szentesi Nikoletta. Őrmester. A csomagtartó felé mutatok.
- Nyisd ki! – utasítom. – De óvatosan!
A bal kezével egy röpke, szinte alig követhető mozdulattal felnyitja a fedelet. Odavetek egy pillantást, látom a konzerveket, meg a tasakokat. Ennivaló. A nő már megvetően bámul engem.
- Ki vagy te? – kérdezi undorral a hangjában.
Leveszem a táskámat és odadobom elé.
- Pakold bele az összes kaját – vetem oda.
Ő csak bámul engem továbbra is. Érzem, hogy készül valamire. Vajon meg tudnám húzni a ravaszt? Nem tudom. Lehet. Egyre jobban félek és rettentően haragszom magamra, amiért előbújtam.
- Gyerünk már! – üvöltöm a síráshoz közel. – Nektek úgyis bőven van!
Lassan, higgadtan felveszi a táskát, utána a csomagtartóhoz lép, én pedig oldalazva mögé kerülök. Nagyon ráérősen pakol. Egy cseppet sem fél. Hátrálok egyet és a mögöttem húzódó útra pillantok. Senkit se látok. A nap visszabújik a felhő mögé és ismét borult égbolt mered ránk.
- Hányan vagytok? – kérdezi.
- Egyedül vagyok - felelem, aztán rájövök, hogy hazudnom kellett volna.
- Jól sejtettem. Ezért félsz.
- Nem félek tőletek.
- Dehogynem.
- Vizet is pakolj bele.
- Esélyed sincs.
- Ha végeztél végre, tedd le a táskát a földre.
Amint befejezi a pakolást, leteszi elém a táskát.
- És most a pisztolyod és a késed is tedd a földre - parancsolom.
A gyilkos szemeit le sem véve rólam, kiveszi a tokjából a fegyverét, majd a kését. Egy darabig mozdulatlanul mered rám, mint aki egy hirtelen támadásra készül, majd végül leteszi mindkettőt az aszfaltra.
- Hátrálj! – üvöltöm. – Öt lépést!
Feltett kézzel követi a parancsot. Amint biztonságos távolságban van, leguggolok, bedobom a pisztolyt és a kést a zsákba. Amikor felegyenesedek, Nikoletta kezei egy pillanatra ökölbe szorulnak.
- Meg foglak találni - közli higgadtan. - És akkor megöllek.
- Nehéz dolgod lesz – vetem oda neki, közben felkapom a hátamra a táskát.
- Mire föl vagy ilyen kemény?
Hátrálok. A kígyó tekintete kezd teljesen megbénítani. Támadásra készül. Amint a lábaim a fűre lépnek, kilövöm a kocsi oldalsó kerekeit. Nikoletta arca megremeg, a kék szemei szikrákat szórnak a dühtől.
- Ha utánam jössz, véged - mondom neki.
- Te már most halott vagy – mondja halkan.
Egy darabig hátrálok tovább és le sem veszem róla a szemem. Amikor kellően takarásban vagyok, futásnak eredek az erdőben. Egy darabig szinte hallom, hogy a nyomomban van. Sokáig szaladok. Nem merek még örülni a zsákmányomnak. Lehet, tényleg szalad utánam. El fog kapni.

*

Pár kilométerrel odébb tüzet rakok. Leszáll az éj. Jönnek az éjjeli mínuszok. Megmelegítem az egyik konzervet. Gulyás. Apa és anya olyan finom gulyást tudott főzni. Bevillan egy kép, amint anya meri a levest. Mosolyog. Nem. Nem szabad emlékezni. Sírni fogok és elmegy az étvágyam. Leültetem a rókát magam mellé, miközben eszek. Mosolyog. Biztonságban vagyok.
- Hónap eleje lehet - mondom neki evés közben. – Talán lassan a hó is esni fog. Találnunk kell egy házat. Egy biztonságos házat, ahonnan már kiköltöztek és a katonák se tudnak róla.
Nem mosolyog.
- Bíznunk kell benne - folytatom. – Az legutóbbi telet is egy házban vészeltem át.
Mintha ijedt volna.
- Jó, bevallom, ez nem teljesen igaz – ismerem be. – Talán egy hétig voltam abban a házban. Aztán jöttek a katonák. Menekülnöm kellett. Volt benne kandalló. Jó meleg volt. Ott aludtam a kanapén. Hallgattam, ahogy ropog tűz. Nem féltem. Holott kellett volna. Az olyanoktól, mint Nikoletta.
Kérdőn mered rám.
- Az a nő ma, tudod – mondom. – Most beszéltem először egy katonával. Most voltam talán a legközelebb egy gyilkoshoz. Sokszor elképzeltem egy ilyen helyzetet. És a képzeletben mindig bátor voltam. De élőben, a valóságban, látod, egyáltalán nem voltam az. Hajszálhíján múlt az egész.
Megint mosolyog.
- Aranyos vagy - mosolyodok el. – De szerintem egy cseppet sem viselkedtem hősként. Féltem. Nagyon féltem. Ez egyszerre tudod még öröm is számomra. Több vagyok náluk. Nem vagyok gonosz. Van bennem harag, de nem tudnám bántani őket. Csak önvédelemből. Ezt a nőt se bántottam volna. Ő azonban bántott volna engem. Készült is rá. Láttam rajta.
Elgondolkozok.
- Vajon ő milyen lehetett az én koromban? - teszem fel a költői kérdést.
A vacsora után belebújok a hálózsákba, amit néhány napja találtam. A tűz melegít, de nem eléggé. Nézem a rókát. Mosolyog. Akkor aludhatok. Behunyom a szemem. Engedem eljönni az álmot.

*

Reggel egy kis erdei, sáros úton haladok előre, amikor hangokat hallok. Valakik vitatkoznak. Körbefordulok. A szívem a fejemben lüktet. Végül sikerül megállapítanom, merről jönnek a hangok. Egy tisztás felől, mely tőlem jobbra terül el. Nem látok senkit, de hasra vágom magam.
Ekkor megpillantok ott egy fekete terepjárót. Két fekete egyenruhás katona. Egy férfi és egy nő. Az utóbbi nekem háttal áll és valamit dühösen hadar a vele szemben állónak. Amikor megfordul, rögtön felismerem. Nikoletta. A kígyó tekintete a fák közé irányul. A csípőjére teszi a kezét. Gondolkodik. Engem kereshet. Megígérte, hogy megtalál. És most itt van. Nagyon elkezdek félni.
Előveszem pisztolyt, megcélzom és figyelek.
- Te teljesen megőrültél! – üvölti a férfi.
- Itt kell lennie! – emeli fel a hangját Nikoletta is.
- Na, persze! Ilyenekkel megy el az időnk!
A nő a férfi felé fordul.
- Azt teszed, amit mondok, tizedes! – förmed rá. - Én vagyok a felettesed!
- Azok után, hogy az lefegyverzett téged? – hergeli az.
- Meg ne halljam ezt még egyszer!
Visszafordul a fák felé. Az egyik pillanatban szinte biztos vagyok benne, hogy engem figyel, de hála az égnek tévedek. A férfi tovább hergeli őt, én nem fogom fel, mit mond, végig a nő gyilkos tekintetét figyelem. Ha most észrevesznek, végem. Az biztos. Erre Nikoletta előkapja a pisztolyát és hihetetlen gyors mozdulattal megfordul és fejbe lövi a férfit. Az hanyatt vágódik.
Nagyot nyelek. Megölte a társát. Visszafordul szinte egyenesen rám nézve. A tekintete már nyugodt, szinte teljesen békés. Hátborzongató ez a kettősség. Ez a nő valóban egy veszélyes őrült. A fenyők felé néz. Látom, hogy mosolyog. Mintha érezné a jelenlétem, csak éppen nem tudja pontosan bemérni, merre lehetek. A mosolya egy szempillantás alatt lefagy az arcáról. Megfordul, megkerüli a kocsit és beszáll a volán mögé. A halott társát hátrahagyva hajt egy homokút irányába.
Érzem, hogy róka itt a zsebemben nagyon fél.
- Ne félj - súgom neki. - Már elment.
Sokáig nem tudom eldönteni, merre menjek. Nikoletta állja a szavát. A nyomomban van és meg fog találni.

*

Nem tudom, mi a kisváros neve, a tábla hiányzik a helyéről. A bombázásban elpusztult házak mellett sétálok el egy úton. Egyre hidegebb van, még a szél rákezd. Egy biztonságos, fedett helyet kell keresnem éjszakára. Nem rakhatok tüzet, mert a felszálló füst elárulhatja, merre vagyok. Viszont, ha nem találok egy jó meleg menedéket, akkor ma éjjel halálra fogok fagyni.
Egy porig rombolt lakótelep mellett sétálok el. Törmelékek mindenütt, az autók koromfeketére égtek, néhány üzlet is romokban. Semmi esélyem sincs. Egy hasonló kisvárosban laktunk régen. A barátaimmal a kertvárosi övezetből mindig bejöttünk a lakótelepre, mert ott állt egy pláza is. Mennyire hiányzik a kis csapatom. Mind meghaltak. A szemem láttára.
Lassacskán kiérek a halott városból. A határban megállok. Körbefordulok. Vége. Meg fogok halni. Egy kis úton sétálok, amikor kitör belőlem a sírás. Térdre rogyok az aszfalton, a szél kegyetlenül fújni kezd velem szembe. Nincs tovább. Vagy a hideg végez velem, vagy a gyilkos szemű nő.
Kiveszem a rókát a zsebemből. Mosolyog. Szinte ragyog. De miért? Hisz mindennek vége. Megyek tovább. Nem tudom, miért. De úgy érzem, menni kell. Sírok, és megyek. A szél egyre erősebb.

*

Nem hiszek a szememnek. Már sötétedik, de látom. Egy kis tónál áll egy faház. Az ajtaja nyitva. Nem vagyok biztonságos távolságban, egyszóval, ha valaki ott van, akkor már észrevett.
Belépek az ajtón. Szilánkok, szakadt ruhák, valamint mindenféle törmelék hever a padlón. Rögtön balra egy konyha nyílik, ahol a fiókok ki vannak húzva. Főzőlap. Odakint láttam egy generátort. Bekapcsolom a főzőlapot. Vörös, állítsam be a hőmérséklet fokozatát. Kikapcsolom. Van áram. Nem akarom elhinni. Bekapcsolom még egyszer. Ugyanaz. Elmosolyodok.
A koszos nappaliban csak egy kanapét hagytak meg. Vele szemben egy kandalló. A fürdőkád szét van verve, de a csap és a vécé egyben van. A hálószoba üres. Nem baj, a kanapén fogok aludni. Előveszem a rókát. Így még talán sosem mosolygott, mint most. Én sem évek óta.
- Igazad volt – mondom neki könnyes szemekkel. – Igazad volt, róka.
Este becsukom az ajtót és kitámasztom a konyhaasztallal. Begyújtom a kandallót, utána két fazekat jó alaposan elmosok. Az egyikben a vacsorámat főzöm meg, a másikban a vizet forralom fel a teámnak. Evés után egy bögre teát kortyolgatva állok az ablaknál. Figyelem a szélvihart. Idebent vagyok. Melegben. Talán biztonságban is. Alig hiszem el, hogy ma éjjelre megmenekültem.
Megágyazok a kanapén. Bebújok a takaró alá és a rókával együtt figyelem a kandalló tüzét. Odakint borzasztó vihar van, idebent béke és nyugalom. Nem tudom, miért, okom sincs rá, de aggódni kezdek Nikolettáért. Bár félnem kéne tőle, de nagyon remélem, hogy nincs odakint és nem fázik.
Folytatom a tegnap esti gondolatmenetem. Vajon milyen volt ő az én koromban? Rossz lehetett akkor is? Vagy olyan volt, mint én? Miért ilyen gonosz? Nincsenek válaszok. Behunyom a szemem. Talán rég beszéltem emberekkel. Két éve senkivel. Hiányzik apa és anya. Hiányoznak a barátaim.
Elalszom.

*

Reggel kinyitom a szemem. Mosolygok. Nem csak egy álom volt. Itt vagyok a házban. Napfény szűrődik be az ablakon. Felkelek a kanapéról, kinyújtózom. A konyhába sétálok, hogy teát melegítsek. Öntök a kancsóból az üres fazékba, majd ráteszem a főzőlapra. Az ablak felé fordulok és meglátom kint a fekete terepjárót. Majdnem elájulok a sokktól. Ott parkol sofőr nélkül a tó mellett.
Hallok egy távoli puffanást, ami betöri az ablak üvegét és érzem, hogy a fejem mellett süvít el a golyó. Gyorsan leguggolok és kétségbeesetten a nappali felé szaladok. Az ajtóba valaki nagy erővel belerúg. Az odatámasztott asztal egy kicsit feltartja, de az újabb nagy erejű rúgás már félig kinyitja. Valami a padlóra koccan. Egy rövid ideig gurul felém, majd robban egyet és füst telíti be az előteret.
Köhögök. Kúszok előre a törmelékekben. Hallom, hogy az ajtó feladja. El kell jutnom a kanapéhoz, ott van a pisztolyom. Lépteket hallok. Határozott, bakancsos lépteket. Feladom. A hátamra fordulok.
A füstfelhőből fekete sisakban, Nikoletta lép elő kárörvendő mosollyal. Egy pisztolyt szegez rám. Sikítani akarok, de nem tudok. Nagyon félek. Hát, itt a vég. Kaptam tegnap egy ajándékot. Ma pedig a biztos halált.
- Szia - mondja és a szemem közé céloz a fegyverével. – Azt hitted, megmenekülsz előlem?
- Tudtam, hogy megtalálsz - mondom a könnyeimmel küszködve.
Becsukja maga mögött a nappali ajtaját, kizárva ezzel a füstöt. Egy rövid ideig még párolog körülötte és pont úgy néz ki, akár egy démon, aki most jött értem a pokolból. Egy bosszúszomjas szörnyeteg mosolyog le rám. Aki még a társával is végzett, csakhogy a nyomomba eredhessen.
- Én mindenkit megtalálok – mondja.
- Tegnap este rád gondoltam – mondom az esélytelenek nyugalmával.
Erre lefagy az arcáról a mosoly. A kígyó tekintete egy pillanatra megzavarodik, aztán harag gyúl a szemében.
- Mert? – kérdezi.
- Ez már lényegtelen – sóhajtom.
- Úgy bizony.
- Lehetne egy utolsó kérésem? Egy utolsó kívánságom?
Felhúzza a szemöldökét. A nevetés akar kitörni belőle, kivillantja a tökéletes fehér fogsorát.
- Mi lenne az? – kérdi.
A kanapé felé pillantok. Alig látom a rókát. Nem látom, hogy mosolyog-e. Talán sír. Visszanézek Nikolettára, aki sátáni vigyorral mered rám és látszólag alig várja, hogy meghúzza a ravaszt.
- El akarok búcsúzni a rókámtól – mondom.
- A midtől? – kérdi a gyilkos fénnyel csillogó szemeivel hol rám, hol a kanapéra pillantva.
- A rókámtól. A plüss rókámtól. Ő volt a legjobb barátom.
Leleplező mosollyal csóválja a fejét.
- A pisztolyodért akarsz nyúlni - mondja. – Figyeltelek az ablakból. Láttam megcsillanni.
Az a durva, hogy ez még csak eszembe se jutott.
- Nem – felelem. – Nem tudnálak bántani. Tegnap sem tudtalak volna.
Visszavált a gyűlölettel teli kígyó tekintetére.
- Mert gyáva vagy – mondja.
- Nem - vágom rá. – Csak nem vagyok gyilkos. Mint te. Méltósággal halok meg. Emberként.
Az ujja a ravaszhoz ér. Hátborzongató hirtelenséggel vigyorodik el.
- Szép álmokat - súgja.
A pisztoly csövébe nézek.

folyt.köv.

2021.május 15-18.
Budapest