Nagyprónay János
ANGÉLA ÉS AZ ELVESZETT SIKOLYOK

Részlet a novellasorozatból

Építs kertet a félelmeidre. Ezt mondogattam azoknak, akik a lelkük mélyén állandó harcot vívtak a démonaikkal. És ez a kis bölcsesség volt az, amivel végül magamat is megmentettem…
…egy kis időre.
Úgy érzem, engem nem a boldogságra találtak ki. Nem adnak sok időt rá. Hiába voltam én az Új Fény Gyermeke, hiába mentett meg Niki, hiába hittem azt, hogy minden helyre fog jönni, valami sosem engedi, hogy végre nyugodtan élhessek. Sosem. A napban fürösztött arcomat, most egy hideg köd sápítja és nincs előttem más megint, mint a félelem és a kertem, mely ismét veszélybe került.
Ez az őrült pedig itt van…
Még mindig ezen a sötét és hideg folyosón haladok, amikor egy ismerős érzés hirtelen elfeledteti velem az összes félelmemet. A padló felé irányítom a zseblámpa fényét és meglátom ott a rókát. A plüss szőrméje nagyon koszos lett, de ez ő. Azonnal leguggolok hozzá és felkapom.
- Kicsikém - súgom neki a könnyeimmel küszködve. - Hát, nem vesztél el?
A pofijára nézek. Retteg. A kis műanyag szemeivel szinte könyörög, hogy meneküljünk innen. Ekkor kongást hallok. Felülről jön. Megvilágítom a mennyezetet, ahol rozsdás, itt-ott lyukas csövek sorakoznak egymás mellett. Körbefordulok, de nem látok senkit. Elrakom a rókát a kabátom zsebébe és felegyenesedek. Levegőt venni is alig merek, annyira fülelek.
A folyosó végén, tőlem néhány lépésnyire egy trapéz alakú elektromos ajtó áll félig nyitva. Ismét kongás, amit egy csosszanás követ. Ott van bent. Szidom magam, amiért nem loptam el valamelyik őr fegyverét. Legalább egy kést hozhattam volna magammal, vagy a zoknimat a szennyesből.
Nagyot nyelek. Add fel, Angéla, úgyis elindulsz abba az irányba. És már meg is teszem az első lépést. Aztán a másodikat. Végül azt veszem észre, hogy már egész jól haladok a vesztem felé.
Majdnem felsikoltok, amikor valami puhára lépek. Az intézet téli kabátja. Ré van varrva Szent Mihály Elmegyógyintézet angyalszárnyas logója. Ugyanilyet hordok én is. Persze, akárcsak az enyémen, ezen sem szerepel név. Viszont akárki viseli, nem olyan vékony, mint én. Inkább egy sportos alkat, aki…
Üvöltést hallok. Egy férfitől származik és az ajtó mögül jön. Olyan, mintha kínoznák. Aztán hirtelen csend.
- Ki van ott? - kiáltom. – Mi történt?
- Angéla! – üvölti a férfi.
Felismerem a hangját.
- Dávid! – kiáltom, és már szaladok is az ajtó felé.
- Csapda! – figyelmeztet. – Angéla! Menekülj! Csapda! Téged akar!
Tudom, hogy őrült ötlet, de reflexből meg akarom menteni, akárkivel is kell megküzdenem. Csattanás hallatszik és mire az ajtóhoz érek, odabenn felkapcsolódnak fények. A koszos folyosó padlóján meglátom Dávidot. Mozdulatlanul fekszik a fehér intézeti ruhában, a szája tátva, a szemei nyitva, a mellkasa nem mozog. Földbe gyökeredzik a lábam. Láttam sok borzalmat a háborúban, katona is voltam, mégis sokkot kapok. Hirtelen nem tudom, mit tegyek, teljesen pánikba esek.
Ismét egy csosszanás. Ez már mögülem jön. Megfordulok és meglátom újra azt az alakot. Ott áll a félhomályban a térdig érő, vastag kabátjában, a szőrmés kapucniját a fejére húzva. Az arcát most is sötétség fedi, egy árva arcvonást sem látok. Semmit. Annyira mozdulatlan, hogy pillanatig azt hiszem, hogy csak egy bábu. Ám végül megmoccan. Szép lassan elővesz a zsebéből egy fekete tárgyat, melyből egy hosszú, éles penge ugrik elő. A fények kikapcsolnak mögöttem és ez az őrült kiüti a kezemből a zseblámpát, mely elgurul a törmelékek között…

2021.december 12.-től

Rajz: Bodó Viktória (Viki’s struggle with existence)