Nagyprónay János
VALENTINA-AZ ISZONYAT LÁNYA 3.ÉVAD (16+)
13.rész
Adél útja
Dél körül járt az idő, amikor a vastag hóval borított autópályára lépett a fekete bakancsával. Adél a csuklyája alól nézett szét az autóroncsok között, kereste a jelet, amit nem is olyan régen érzett ebben a körzetben. A Sötétség harcosai nincsenek olyan messze, nemrég szinte súrolták egymást az út menti erdőben. Nem vették észre. Annyira leárnyékolta magát, hogy még Szilvia sem tud a közeledtéről.
Behunyta a szemét, így sokkal tisztábban látta őket. Látta Barbit egy kocsiban ülve, amint az egyik harcosát szidja le. Egy Melinda nevű lányt. Nem elég gyors a kocsi, amit szereztek az egyik közeli ház garázsából. Őt nem vették észre, pedig igen közel volt hozzájuk. Egyre messzebb vannak. A sofőr odalépett a gázra. Nem az autópályán haladnak, hanem egy kisebb úton, amelyről valakik frissen eltakarították a havat. Keleti irányba haladnak. Szerencsére nem pontosan arra, amerre Milán, akivel egy órája váltak szét. A srác is kocsival megy, de biztonságos útvonalon.
Adél kinyitotta a szemét. A hideg szél belekapott a csuklyájába, de neki az arca sem rezzent. Valahol Székesfehérvár közelében van, Budakeszitől azért még elég messze. A városba érve neki is járművet kell szereznie. Arrafelé nem érzett egyetlen sötét harcost sem. Nem mintha menekülnie kéne előlük, bármelyiket gond nélkül legyőzné. Viszont nem szabad Szilvia látóterébe kerülnie. Milánt is teljesen levédte egy árnyékolással, nehogy Valentina rá gondolva, meglássa őt.
Elindult gyalog az úton, a széllel szemben. Egyre csak a húga járt a fejében. Látta Mihaéla szenvedéseit, a fájdalmait, amivel Valentina anyja Ketteskét próbálja zsarolni. Akárhányszor látta a húgát szenvedni, Adél mindig átérezte azokat. Próbálta valahogyan átvenni a fájdalmait, de képtelen volt rá. Azt az empatikus képességet még nem tudta elsajátítani. Viszont figyelte őt, látta, amint egy újabb lelki pusztítás után valaki a gondját viseli. Anna. Adél nem akarta elhinni, amit lát. A Szent Mihály Elmegyógyintézet egykori orvosa, majd betege ott van Mihaélával. A doktornő, aki ő vele is foglalkozott gyakran. És most aggódó tekintettel próbálja ápolni a lányt.
*
Mihaéla könnyes szemekkel nézett a plafonra, miközben Anna ott ült mellette az ágyon. A doktornő végigsimította a lány arcát az ujjaival, majd gyengéden megfogta a kezét. Bánta, amiért neki nincs olyan képessége, mint a Fény harcosának. Nem tudott neki erőt adni, pedig nagyon szeretett volna.
- Anna – súgta a lány.
- Igen, édesem? – hajolt közelebb Anna.
- Te ismerted a nővéremet, ugye?
- Igen.
- Te is kezelted?
- A vizit során gyakran találkoztam vele. Ő volt a legcsendesebb beteg az egész Szent Mihályban. Valamint a legbékésebb. Egy nap Valentina megtámadta őt az udvaron, de Adél még csak nem is védekezett. Nekem kellett leszednem róla Valentinát. Nem volt könnyű. Adél pedig csak nézett rám. Üres volt a tekintete.
- Mert tudta.
- Mit tudott?
- Akkor már Szilvia behálózta. Már egy ideje a Sötétséghez tartozott. Amikor megszökött, Kamilla már várta őt. Én is úton voltam érte egy kisebb csapattal. De elkéstünk. Elkéstünk.
- Sajnálom.
- Ami a legrosszabb, hogy nem tudok róla semmit. Lehet, már nem is él.
- Ne gondolj ilyenekre. Szerintem hamarosan találkozol vele.
Mihaéla Anna felé fordította a fejét. Gyenge volt és látszólag világfájdalom sanyargatta a lelkét.
- Látok még valamit - súgta erőtlenül. – Jóban voltál Adéllal.
Anna elmosolyodott.
- Egyszer egy nagyobb vizitet tartottam - kezdte a doktornő. – Amikor Adél cellájába mentem be két őr társaságában, ő rögtön elsírta magát. Ledöbbentem. Aztán láttam, hogy örömében sír, amiért bejöttem hozzá. Örült nekem. De nem mert odajönni hozzám. Félt az őröktől. Ezért én mentem oda hozzá. Finoman átöleltem őt, erre úgy belém kapaszkodott, mintha sosem akarna elengedni. Egy kicsit meg is könnyeztem. Az állapota is javulni kezdett ezután.
- Nagy szeretet van benned, Anna – súgta Mihaéla, miközben egy könnycsepp végigfutott az arcán.
- Talán ez inkább anyai ösztön. Tudod, nekem nem lehet gyerekem. Egy sérülés miatt, amit egy edzésen szereztem. Mindig is vágytam arra, hogy anya legyek. Most már késő is lenne. Öregszem.
- Sajnálom.
- Ilyen a sors. Megérdemeltem. Azt hiszem, ez egyfajta büntetés. Egy szörnyeteg voltam.
- De már nem vagy az. Az már elmúlt.
- Tudom. De biztosan vár még rám büntetés.
Mihaéla elmosolyodott. Anna le nem tudta írni ezt a szép mosolyt, szinte nem is evilági kedvesség áradt belőle.
- A Fény nem ítél - mondta a lány. - A Fény nem büntet. Csak ad egy másik esélyt. Ami minden embernek jár. Neked is jár Anna. Minden emberben ott van a szeretet, ám azt valaminek, valakinek gyakran elő kell mozdítania. Veled is hasonló történt. Ketteske gyógyította meg a lelked.
- Igen – bólintott Anna a könnyeivel küszködve.
- Előhozta belőled. Azt az embert, aki mindig is voltál, de nem tudtál róla. Azelőtt egy kis időre Virág is előhozta belőled.
- És Adél is.
- Látod. Így működik a gyógyítás. És néha szavak nélkül is megy.
Anna elnézte egy darabig a bájos Mihaélát, aztán fölé hajolt és finom puszit adott annak homlokára.
*
Adél egy székesfehérvári kávézó gépét próbálta helyrehozni. Miután bíbelődött a vezetékekkel, visszacsukta a fedelét és bekapcsolta. Tökéletesen működött. Alá tett egy nagyobb bögrét, aztán készített egy hosszú kávét. Amikor kész lett, öntött bele egy tejet abból a dobozból, ami még nem járt le. A gőzölgő italt átnyújtotta a mellette álló idős bácsinak, aki remegő kézzel, hálásan vette át tőle. A szakállas férfin vastag, ám szakadt kabát volt, a kesztyűje is vékony volt.
- Köszönöm, hölgyem – hálálkodott a bácsi dideregve.
- Nincs mit - biccentett Adél mosolyogva. - Sajnos, nem vagyok igazi vendéglátós és cukrot sem találtam, de talán így is finom.
- Biztosan.
Adél ezután magának is készített egyet, de tej nélkül. Egy kicsit a régi világban érezte magát, amikor a kezébe vette bögrét. Amikor belekortyolt a kávéba, nem is hiányolta az édesítőt. Egy kicsit újra embernek érezte magát. Kinézett a kávézó üvegén át a városra, ahol egy lélek sem járt az utcán. A hó vastagon betakarta a járdákat, egy holló röppent át a hólepte villanypóznák felett. Egy róka szaladt át egy lakótelep játszóterén, a szürke égbolton madárraj jelent meg.
- Sokan elmenekültek innen – mondta a bácsi.
- Igen - bólintott Adél. - Látom magam előtt. Nyugat felé. De hát ott sem jobb a helyzet.
- Én nem megyek el innen. Itt éltem mindig is.
Adél szomorúan fordította a fejét férfi felé.
- A boltjában lakik? – kérdezte tőle.
- Igen – felelte az meglepetten. – Honnan tudja, kisasszony?
- Tudom.
- Ott lakom. Meleg van. Persze nem mindig van mit enni.
- Hozok magának valami ennivalót. Amennyit csak tudok. De utána mennem kell.
- Harcolni fog ezek ellen?
Adél ismét kinézett az ablakon. Először nem is tudta, mit feleljen.
- Csak a húgomért megyek - mondta végül.
- Fogságban tartják, ugye? – kérdezte az idős bácsi.
- Igen. Nagyon szenved.
- Imádkozni fogok önért. És a kedves húgáért.
- Köszönöm.
*
Mihaéla már majdnem elaludt, amikor Szilvia és Kamilla belépett a szobába. Az úrnő szigorú, gyilkos tekintettel mérte végig az ágyon ülő Annát, aki rémülten fordult felé. A doktornő felpattant.
- Szilvia - könyörgött. - Hagyd őt békén, kérlek! Engem vigyél magaddal!
Az úrnő kárörvendő mosollyal a fejét csóválta, majd a mellette álló Kamillára pillantott.
- Hát nem aranyos a doktornő? – tette fel a költői kérdést, aztán visszafordult Annához. – Az anyai ösztöneid, igaz? Véded azt a kis majmot ott, aki megérintette a szívecskédet, ugye?
- Könyörgöm – esedezett Anna. – Nagyon rossz állapotban van!
- Az jó hír. Ketteske talán hamarabb mond igent, mint számítok rá.
Egy láthatatlan lökettel a falnak repítette a doktornőt, aki a nagy csattanástól elvesztette az eszméletét. Mihaéla aggódva ült fel és nézett az ájultan fekvő Annára, utána a felé közeledő Szilvia felé fordult. Az úrnő durván megragadta őt és leborította az ágyról. Kamilla halkan kuncogott a jelenettől. A Fény harcosában alig volt élet, megszólalni is alig bírt, ám valahonnan, még ő sem tudta honnan és kitől, de kapott egy kis erőt. Furcsa volt neki, mert Szilvia sem vette észre ezt. Adél dacolva nézett a fel a hozzá leguggoló nőre, aki rámeresztette a most természetes kék szemeit.
- Javíthatnál a helyzeteden, csajszi – súgta gyilkos dühvel a hangjában az úrnő. – Mondjuk, könyöröghetnél is lányomnak. Hátha hamarabb végezhetnénk. Neked is jobb lenne, mert akkor gyors halálod lesz.
Mihaéla nem felelt. Tudta jól, hogy ezzel dühíti fel igazán az úrnőt. Ennyivel tartozott neki. Behunyta a szemét és a kapott energiáit átküldte Annának, hogy az hamarabb és fájdalmak nélkül magához térjen. Szilvia ebből se vett észre semmit. Különös. Valami nagyobb erő lehet háttérben.
De kitől származhat?
*
Adél a kávéház ajtaját kiütve lépett ki a vastag hóval fedett járdára. Zihált, émelygett, átérezte húgának a fájdalmait, amit Szilvia okozott neki a Sötétség pusztító energiáival. Látta, amint Mihaéla sikong, miközben az úrnő jóízű nevetésben tör ki. Bevillant neki Valentina, mint Ketteske, amint a távolból, egy sötét belső világban könyörög az anyjának, hogy hagyja abba.
Adél egyre jobban érezte húgának szenvedéseit, az útra lépet, ahol azonnal arccal a hóba zuhant. Nagy nehezen sikerült feltornászni magát, ám ismét elcsúszott és az oldalára esett. Zokogásban tört ki, rángatózni kezdett, mint akit a hideg is ráz. Az ereje egyre jobban csökkent, a fény is kialudt a szeméből. Át akarta teleportálni magát Budakeszire, most rögtön ki akarta szabadítani Mihaélát. A józanesze azonban ráparancsolt. Nagy hiba lenne, mert jelenleg nemhogy nem tudna szembeszállni Szilviával, de még a húgát se tudná magával vinni. Össze kell szednie minden erejét, fel kell teljesen töltődnie, hogy a többi foglyot is magával tudja vinni. Lehetetlen, gondolta. Csak egyet tud. A többieket ott kell hagynia. Hacsak nem kap onnan a segítséget Budakesziről, az ellenség soraiból, akkor Anna és a másik két lány ott marad.
Remegve ült fel a hóban. Érezte, amint Szilvia abbahagyja a rituálét. Adél arca megrándult, majd egy hatalmas sikolyt eresztett meg hosszan, amitől a villanypóznák üvegei mellett az autók és néhány lakótelepi ház ablakai is kitörtek. Amikor abbahagyta, egy rövid ideig még gondolkodni sem volt képes. Csak ült ott és bámult körbe az üres utcán. Megint látott egy rókát, aki rámeredt a túloldalt, majd megrettenve valami zajtól elszaladt. Adél felnézett tőle jobbra a hang irányába. Néhány huszonéves, szakadt kabátú fiatal lány és fiú nézett le rá sajnálkozva.
- A húgom - súgta nekik. – A húgom bajban van.
- Tudunk segíteni? – kérdezte az egyik srác, akinek be volt gipszelve a karja.
- Nem. Sajnos nem. Csak én tudok neki segíteni.
Egy szőke hajú lány, aki egy kicsit hasonlított Valentinára, leguggolt hozzá és finoman megfogta a kezét.
- Kelj fel - kérte a lány. – Fel fogsz így fázni. Elviszünk magunkhoz. Nem messze áll itt a ház, ahol megszálltunk. Meleg van. Van még kaja is bőven.
- Kedvesek vagytok. Köszönöm nektek.
Adél hagyta, hogy a lány és az egyik fiú felsegítse. Végignézett rajtuk. Sok borzalmat megélt, lelkileg legyengült fiatalok. Érezte a szenvedésüket. Ám volt ott még valami bennük, ami belé is erőt sugárzott. Nem adták fel. Igen. Ezek átélték a poklot, de nem adták fel. Neki sem szabad. Soha. Semmit.
Az egyik fekete hajú lány, aki egy kicsit Mihaélára hasonlított, szelíden, de azért igencsak kíváncsian lépett oda hozzá.
- Miért van rajtad a Sötétség egyenruhája, miközben kéken fénylik a szemed? – kérdezte. – Csak a jóknak fénylik így.
Adél felsóhajtott. Keserű mosoly jelent meg az arcán. Többen is kíváncsian gyűltek köré. Mind megszenvedték a Sötétség harcosainak pusztítását. Látta a fájdalmukat, az összetört álmaikat. Legszívesebben egyszerre ölelte volna magához mindegyiket, hogy átadjon nekik némi erőt. De benne is kevés volt. Fel kell teljesen töltődnie, ismételte magában. Máskülönben meghiúsul a küldetése.
- Elmesélem útközben – felelte.
*
Szilvia a villája egyik legnagyobb termébe vonszolta magával Mihaélát. A Fény harcosa bár egy kicsit homályosan látott, a szemei is fájtak, de körbenézett a nagy helyiségben. Festmények sorakoztak a falon, de nem tudta kivenni, mit is ábrázolnak. Egy kandalló állt középen, de nem ropogott ott tűz. Amikor hirtelen megfordult vele a világ, még látott egy díszes csillárt a falon, majd egy kanapéra huppant. Az úrnő kárörvendően vigyorogva hajolt felé.
- Most egy kicsit pihenhetsz - közölte vele az úrnő játékosan. - De egyedül. Senki nem jön ide pátyolgatni. Annát, ha meglátom itt, azonnal végzek vele. Nem érdekel semmi ígéret. Villő sem jön ide, hiába esett meg rajtad a szíve. Jut eszembe, vele is el kell most már beszélgetnem.
Mihaélában alig volt erő, de azért elmosolyodott.
- Nem félek a magánytól - súgta. – Nem félek a fájdalomtól.
- Dehogyisnem – vágta rá Szilvia. – Rettegsz tőle. Ahogy tőlem is. Érezlek. Csak harcolsz ellenem. Küzdesz. Tetszelegsz önmagadnak, amiért ilyen kitartó vagy. Ám nemsokára végleg megtörsz.
Az úrnő leguggolt mellé és durván megragadva a lány állát, utána maga felé fordította a fejét.
- Nemsokára az összes barátodat is levadásszák az embereim - folytatta Szilvia. – Még talán megéred a vesztüket. Így tűntök el örökre és maradtok egy rossz emlék, amivel riogatjuk a világbirodalom polgárait.
Mihaéla továbbra is mosolygott.
- Érzem benned a kettőséget - súgta. - Az örökös ellentmondásokat. Néha szégyelled, de sok benned a szeretet. Nem sokat kaptál életed során. Ez sokszor még most is fáj neked. Főleg éjszaka, amikor álomra hajtod a fejed.
- Ne hergelj - vigyorgott rá kiszámíthatatlanul Szilvia. – Nem akarod te, hogy dühös legyek rád.
- Szeretsz szeretni. Szeretsz kegyelmes lenni. Jó érzés neked. Szereted felkarolni azokat, akik magadra emlékeztetnek. Már tudom, hogy miért. Mert az akarsz lenni mindig, aki érted sosem jött el.
Szilvia arcáról lefagyott a vigyor. Pár másodpercig mintha el is érzékenyült volna. Ám végül elmosolyodott.
- Most azt hiszed, igazad van – vágott vissza a lánynak.
- Tudom, hogy igazam van – súgta Mihaéla. – Ott van benned ez a jó oldal. Visszaélhetnél a hatalmaddal, minden sötét lélek ezt tenné. De te nem. Családtagként bánsz mindenkivel, aki melletted áll. Szereted őket. Tiszta szívedből. Viszont az ellenségeiddel kegyetlen vagy.
- Ez így van. Ilyen egy tökéletes vezető.
- Ezt hiszed magadról.
- Ki akarsz oktatni, csillagom?
- Nem.
- Akkor csak megpróbálsz megtörni. Nem fog sikerülni.
- Én csak elmondtam, mit látok benned. Kettősséget. Lakozik benned egy kivételesen jó ember és egy abszolút gonosz. Ez a kettő vív ádáz harcot az elmédben. Időnként felváltva egymást.
- Na, és szerinted mit kéne jobban csinálnom, te bölcsek gyöngye?
- A megváltás neked is jár. És hajlamosnak érezlek rá. Jár neked is egy második esély. Csak élned kell vele.
Szilvia úgy csóválta a fejét, mint egy tanárnő az elégtelen dolgozatot író diáknak.
- Menthetetlenül naiv vagy - súgta. - Nagyon álomvilágban élsz. Fogalmad sincs a dolgokról és a miértekről. Annyi mindent kellene még tanulnod. Ám sajnos nemsokára befejeződik a földi küldetésed.
*
Adél finoman érintette két kéken fénylő kezével a Viktória nevű lány arcát, aki szinte megszólalásig Valentinára hasonlított. A többiek tátott szájjal figyelték őket a nappali kanapéján ülve. A Fény harcosa, akár egy szemész orvos, úgy nézett a kis asztalkánál vele szemben ülő, vele egykorú lány szemébe. Majd végül, kialudtak a fények a kezén és lassan elengedte őt.
Viktória hálásan elmosolyodott.
- Már nem is fáj – súgta.
- Teljesen felépítettem a fogat – mondta Adél, miközben, akár egy kedves doktornő elmosolyodott. - Gyökérkezelésre sem lesz szükség, a gyulladás lement hosszú időre. A te dolgod annyi, hogy mostantól minden nap rendesen megmosod a fogad. Főleg a sok kóla után.
- Rendben.
A Fény harcosa felállt az asztaltól és végignézett a kanapén ülő fiatal arcokon. Többük egészségügyi problémáját megoldotta, mintegy hálából is a finom ebédért, amit tőlük kapott. Bár mindenképp segíteni akart. Legszívesebben velük maradt volna, hogy vigyázzon rájuk, de nem tehette.
- Mennem kell – mondta nekik, aztán a nappali szőnyegére lépett.
- Biztos? – kérdezte az egyik vörös hajú fiú.
- A húgom nagy bajban van, és már érzem magamban az erőt, hogy oda teleportáljam magam hozzá.
Egy fekete hajú lány, aki Mihaélára emlékeztette felpattant a kanapéról.
- És velünk mi lesz? – kérdezte a könnyeivel küszködve.
Adél igyekezett erőt meríteni belé a tekintetével. Próbálta a többieket is megnyugtatni, de csak a reményüket vesztett, elkeseredett fiatalokat látta, akiknek az élete teljesen felborult az utóbbi hetekben.
- Küldök nektek segítséget - mondta. - Nem felejtelek el titeket.
- Vége lesz ennek a rémálomnak? – kérdezte mögüle Viktória. – Lesz újra életünk?
Adél feléje fordult.
- Igen – mondta határozottan. – Nemsokára minden helyre jön – a többiek felé pillantott. – Minden folytatódik tovább. Láttam a jövőtöket. Hosszú és szép életetek lesz. Az álmaitok pedig megvalósulnak.
Ekkor Adélt lassan egy kék fény kezdte betelíteni. Még utoljára végignézett a fiatalokon. Erőt sugárzó, szelíd tekintetével, szavak nélkül megerősítve mindazt, amit ígért nekik.
*
Kamilla elégedett, halvány mosollyal lépett be a szobájába. Miután becsukta maga mögött az ajtót, a fekete csuháját az ágyára dobta. A kis otthona akkora volt, akár egy lakás, két külön szoba is nyílott a hálóból. Az egyik egy jól felszerelt konyha, a másik egy nagy fürdőszoba, ahol egy nagy kád foglalt helyet. Be is lépett a fürdőszobába, hogy igazítson egy kicsit a sminkjén. Eközben hallotta magában Szilvia hangját, aki hívatta őt a földszinti terembe Mihaélához.
- Vedd át az őrzését - kérte Szilvia.
- Azonnal megyek, úrnőm.
Visszatette a sminkkészletét a tükör melletti kis szekrénybe, majd amikor megfordult kikerekedtek a szemei meglepetéstől. Adél bosszús, elszánt tekintettel állt tőle egy lépésnyire, kéken izzó szemekkel. Kamilla már két hónapja nem látta egykori barátnőjét, szinte már halottnak is hitte.
- Te itt? – kérdezte tátott szájjal a démonlány.
- Igen - bólintott Adél.
Kamilla éppen támadni készült, amikor a Fény harcosa megelőzte őt egy hatalmas pofonnal. Adél még a levegőben elkapta az ájult lányt, hogy az ne essen nagyot. Óvatosan felkapta és a hálóba lépve nagy ágyra fektette.
- Azért még szeretlek, te kis drága - súgta neki.
*
Szilvia egy karosszékben ülve figyelte az alvó Mihaélát gonosz mosollyal az arcán. Alig öt perce zuhant mély álomba a lány, ennyi elég is volt neki, gondolta az úrnő. Szépen lassan felállt a székből és akár a leggonoszabb lélek az egész univerzumban megindult felé, hogy felébressze.
- Hagy őt békén! – hallotta az ismerős női hangot.
Amikor annak irányába fordult, teljesen ledöbbent. Adél látványa teljesen zavarba hozta őt, néhány másodpercig el sem akarta hinni, hogy valóban őt látja az ajtóban állva fekete csuhában, kéken izzó szemekkel.
- Nocsak – kezdte Szilvia és egy szempillantás alatt visszanyerte a felsőbbrendű tekintetét. - A híres Lodz Adél. Most aztán nagyon megleptél, drága csillagocskám. És ahogy látom, áruló is lettél.
Adél lassú léptekkel megindult az úrnő felé, majd pár lépésnyire megállt előtte.
- Te beszélsz árulásról? – vetette oda a Fény harcosa. – Hagytad, hogy Barbi sorra végezzen velünk. Mindenkivel, akiben a gyengeség legapróbb jelét látta. Vagy azt akarta látni, mert nem tetszett neki a képünk. Nem kaptunk esélyt. Nem kaptunk figyelmeztetéseket. Hátba támadott minket. Mindenkit, akit eltakarított az útjából. Te pedig oda se néztél. Nem állítottad meg. Még akkor sem, amikor engem arra a hegyre hívott. Megérintett a gyilkos fénnyel, amikor gyanútlanul álltam neki háttal. Utána a szakadékba lökött. Tudod, ahogy ott feküdtem lent a hóban, sok minden járt a fejemben. Például, hogy miért nem haltam meg? De ami az óta nem hagy nyugodni, az a sajnálatos és szégyenteli tény, hogy én hajdanán melléd álltam. Hogy hittem benned.
- Milyen szomorú kis történet – mosolyodott el Szilvia. – Egészen meghatódtam tőle.
- Másra nem is számítottam tőled. Végül is, egy szörnyeteg vagy. Ráadásul vezetőnek is csapnivaló.
Szilvia arcáról lefagyott a mosoly, a citromsárga szemei pedig mélységes gyűlölettel izzottak fel.
- Vigyázz a szádra, csillagocskám – súgta.
- Nem félek tőled – vágta rá dacosan Adél.
- Szegény kis húgocskád. A szeme láttára végzi be a nővére.
- Nem olyan biztos az.
Adél ekkor egy hirtelen mozdulattal Szilvia felé nyújtotta a jobb karját és egy láthatatlan löket felkapta az úrnőt és a nagy terem túlsó oldalába repítette. A meglepett Szilvia a falnak csapódott.
Mihaéla felnyitotta a szemét és látta, amint az úrnő gyilkos tekintettel feltápászkodik a földről. Utána megpillantotta a mellette elhaladó Adélt, aki lövellt felé egy megnyugtató pillantást.
Szilvia leporolta a csuháját és elismerően kacsintott Adélnak.
- Ügyes lány vagy – mondta, majd az ajtón belépő három alak felé fordult. - Várjatok odakint!
A három harcos gyorsan kilépett a teremből. Szilvia visszafordította a veszélyes tekintetét Adélra.
- Nagyszerű napom lesz – súgta sejtelmesen az úrnő.
Adél alig tudta követni Szilvia gyorsaságát. Szemből támadt felé és kaszáló rúgások sorozatát mérte rá. A Fény harcosa vagy tíz rúgás elől könnyedén elhajolt, és egy röpke pillanatot kihasználva bemosott egyet Szilviának, aki ettől elvesztve egyensúlyát hátratántorodott. Adél egy kék fénycsóvával ismét a falnak repítette őt, az úrnő pedig egy drága festményt tört ripityára maga mögött.
Szilvia már nem rejtette el valódi énjét, a gyűlölettől eltorzulva vetette magát Adél felé, majd mögé teleportálva hátba rúgta őt. Adél csillagokat látott a fájdalomtól. Hogy kivédjen egy szörnyű támadást az úrnő felé perdült, de csak annak lábát látta megvillanni felé, a rúgás pedig kegyetlenül betalált neki.
Mihaéla próbált felállni, de mozdulni is alig bírt. Könnyes szemekkel figyelte, amint Szilvia a hajánál fogva felemeli Adélt földről, majd a falnak vágja. A nővérének esélye volt lezuhanni a falról, mert a Sötétség úrnője máris ott termett, elkapta a levegőben és padlóra dobta őt.
- Ez most nagyon fájt, igaz? - vihogott Szilvia. – Ide jöttél a házamba és megpróbáltál végezni velem.
Adél magabiztosan, ám egy kicsit szédülve rámosolygott a földön fekve.
- Nem akarlak megölni – súgta. – Hisz úgy se tudnálak. És meg fogsz lepődni, te hatalmas úrnő, de sem tudsz megölni engem. Valamint ha tetszik, ha nem, a húgomat ki fogom szabadítani.
- Nahát – csóválta a fejét Szilvia. - Milyen kis eltökélt vagy, édesem.
Adél ekkor hirtelen kék fénycsóvát lövellt Szilvia felé, aki egy szempillantás egy sárga fénnyel igyekezett azt elhárítani. Ám kénytelen volt egyet hátrébb lépni, miközben a Fény harcosa felkelt a földről.
- Ha tudnád, mennyire hittem benned! – kiáltotta Adél. - Te adtál nekem hitet és reményt! És te cserbenhagytál!
Szilvia erre fülsüketítően hangosan felnevetett.
- Ó, te szegény! – vihogta az úrnő. – Ez a baj veletek, ti Fény ügyetlen harcosai! Folyton sajnáltatjátok magatokat!
Adél ezen feldühödve próbálta még erősebben lövellni a kék fénycsóvát, de Szilvia sárga fénye egyre erősebben tolta őt hátra. A két kiválasztott dacosan nézett egymás szemébe. Az úrnő is kezdett rájönni, hogy egy hozzá hasonló erejű harcossal van dolga, ám kevésbé olyan képzett, mint ő, vagy Valentina.
Adél érezte, amint mögötte egy fal állítja meg. Sarokba szorult és ekkor az ereje is alábbhagyott. Már nem volna képes, csak a húgát elvinni innen. De lassan már őt sem. A kék fénycsóva gyengülni kezdett, majd hirtelen megszűnt. Szilvia ekkor a követhetetlen gyorsaságával megragadta őt a gallérjánál és magához húzta. Az arcuk szinte összeért, Adél pedig érezte a végzetét.
- Most pedig meghalsz, édes csillagocskám – súgta kárörvendően Szilvia. - Azt hiszed, halhatatlan vagy, de sajnos ki kell, hogy ábrándítsalak. Nagyobb az erőm, mint az te gondolod.
- Nem érdekel – vágott vissza mosolyogva Adél.
- Ó, dehogyisnem. Szegény húgod nem ússza majd meg ennyivel.
Mihaéla összeszedve minden erejét, felült a kanapéról.
- Menekülj, Adél! – üvöltötte. – Menekülj!
Szilvia hallva ezt felkacagott.
- Mennyire dicsőséges nap ez! – kiáltotta örömében. – Mind a kettőtöket elintézem. Két nagy gonddal kevesebb lesz!
Az úrnő keze sárga fénnyel felizzott és lassan, egyre közelebb került Adél arcához. A Fény harcosa megfogta az úrnő csuklóját, de nem volt már benne annyi erő, hogy meg tudja állítani a kezét. Szilvia valami hátborzongatóan félelmetes nevetésben tört ki, miközben már szinte elérte Adél arcát.
folyt.köv.
2021.január 16-23.
Budapest