Nagyprónay János
A KIS ANGÉLA

(azt hiszem, 2037 novembere van)

Ha már volt harmadika, akkor tizenkettő lettem. Apa és anya pedig két éve halott. A szülinapomon haltak meg. Legalább kétszáz kilométerre lehetek a házunktól, ahol én temettem el őket a kertben. Nem tudok már beszélni velük. Hiányoznak. De lehet, lassan engem is megtalálnak a katonák, akárcsak őket. Vagy az egyre nagyobb hideg öl majd meg, nem tudom.
Nem biztonságos, de ma az úton sétáltam az esőben, egy erdő közelében. Az egyik tank roncsában húztam meg magam ebédre. Sólet ma is. Konzerv. Nem olyan finom, mint ahogy apa csinálta. Mindig akkor főzte, amikor anya túlórázott. Előttem van, ahogy kavargatja, miközben a hamis hangján énekel, én pedig ott ülök a konyhaasztalnál, nevetek rajta és alig várom, hogy teleegyem magam. Friss, meleg kenyér, asztalterítő, anya nevetése, a fények odakint.
Egy kicsit aludtam a tankban, aztán a hátamra kaptam a táskát, kibiztosítottam a távcsöves puskámat és előbújtam. Nem hallottam senkit. Egyetlen járművet sem. Csak az eső csattant az aszfalton, a fákon, a pocsolyákban, a sárban, valamint a tankon. Elindultam gyorsan. Még mindig Magyarországon vagyok, összevissza megyek két éve, de biztosan itt vagyok. A táblák árulják el.
A kanyarban megláttam egy farkast. Rögtön észrevett. Egy darabig csak bámult rám, aztán morogni, vicsorogni kezdett. Eleinte lassan lépkedett felém, majd nekem iramodott. Lelőttem. Azonnal meghalt. Ott álltam a teteme felett. Sírtam. Azt hittem, sosem tudom abbahagyni. Nem akartalak bántani, mondtam neki egyfolytában. Éreztem a lelkét, ami haragudott rám.
Most is siratom őt. Talán az ég is, mert még mindig esik. Egy kocsi hátsó ülésén fekszem betakarózva. Fülelek. Remélem, nem jönnek ma este. Már hetek óta nem találkoztam egy katonával sem.

*

Reggel hét ágra süt nap. Amint azonban odaérek a romos plázához, ismét beborul. Az egyik nagy ruhaboltban lépdelek a szilánkokon, amikor megpillantok egy fekete kabátot a földön. Nem szakadt, mint az enyém. Felpróbálom és bár egy kicsit nagy rám, mégis úgy döntök, hogy megtartom.
Megnézem magam a próbafülke tükrében, nem is tudom, miért, talán egy kicsit nosztalgiázom, és akkor megpillantom belépni az egyik katonát az üzletbe. Nem látott meg, balra néz. Hasra vágom magam, utána pedig amilyen halkan csak tudok, elkúszok egy felborult cipős polc takarásába.
Egy golyó ütötte lyukon keresztül figyelem. Fekete egyenruhája van neki is. Ők a legveszélyesebbek. Ez most egy nő, nem hordja a fekete sisakot, csak egy fejmikrofont. Szőke hajú, akárcsak én. Fagyos a tekintete, mintha nem is ember, hanem egy robot volna. A kezében gépfegyver.
- A négyes szektorban vagyok, nyugati szárny - mondja a mikrofonba.
Elindul felém, a kék szemeivel pásztázza az üzlethelyiséget, miközben minden apró neszre figyel. Meg fog találni. Szilánkokon fekszem. Elég egy kis mozdulat és rögtön kiszúr ez a gyilkos szörnyeteg. A bakancsa erőteljesen koppan a törmelékeken, én meg levegőt sem merek venni. A puskám a táskámmal együtt a próbafülkében maradt. Esélyem sincs. Ő pedig egyre közelebb van.
- Tudom, hogy itt vagy - mondja színtelen hangon. - Láttunk bejönni ide. Gyere elő szépen.
Meg se moccanok. Kár, hogy a késem elhagytam. A nő már csak néhány lépésnyire van tőlem, eközben fogalmam sincs, merre meneküljek. Ha mondjuk, megbotlana valamiben, fel tudnék pattanni és kiszaladnék a folyosóra, hátrahagyva mindent. Ne álmodozz, Angéla, ne álmodozz.
- Ígérem, nem foglak bántani - folytatja. - Beszélgetünk egy kicsit. Na, mit szólsz?
Hazudik, mindenkit rögtön kivégeznek. Most mit csináljak? Már a polc vonalába ért. Ekkor hallom a füleséből egy férfi hangját.
- Hármas kód lefújva - mondja az a valaki. – Ismétlem, hármas kód lefújva.
- Mi történt? – kérdezi a nő.
- Egy nagyobb csapat menekült az erdőbe. Északkeleti irányban haladnak. Az ötös osztag már bekerítette őket.
- De van itt valaki, őrmester.
- Ismétlem hármas kód lefújva. Gyere ki onnan.
- Rendben, értettem.
Mielőtt kilép az üzletből, felém fordul.
- Ezt most megúsztad - mondja.
Hallom, hogy elmegy. Felteszem magamnak a kérdést: miért is küzdök az életemért? Hisz semmi értelme sincs. Jövőm nem lesz. A jelenem menekülés. Ezek mindenütt ott vannak. Csak idő kérdése és megtalálnak. Megölnek. Nem fognak habozni. Egy percig sem gondolkoznak.
Lövéseket hallok a távolból. Fegyverropogások. Hirtelen csend. Úgy érzem, mintha a fejemben lüktetne a szívem. Felpattanok, felkapom a hátamra táskát, a kezembe veszem a puskát és kilépek a folyosóra. Senki sehol, tiszta a levegő. Szaladok a szilánkokon és a törmelékeken taposva.
Egy játékbolt előtt mégis megállok. A törmelékek között fekszik. Egy plüss róka. Hallom a lövéseket. Egyre közelebb vannak, nyilván valaki, akinek sikerült előlük megmenekülni, erre tart. Felkapom a rókát, aztán beszaladok a mosdóba és magamra zárom az egyik vécé ajtaját.
Egy óra is eltelt már, amikor rá merek nézni a rókára. Olyan, mintha mosolyogna. Azt hiszem, mosolyog is. Halkan nevetek rajta, miközben úgy érzem, hogy egy szikla esett le a szívemről. Olyan aranyosan mosolyog. Mintha azt mondaná, feleslegesen félek, mert ő velem van és elküldi ezeket. Biztonságérzet sugárzik végig rajtam, akár egy angyal, akinek eleinte nem merem megfogni a kezét, mert túl sok borzalmat láttam ahhoz, hogy rájöjjek: senki sem vigyáz ránk odafent.
Este tüzet rakok az erdőben. Nagyon kockázatos, de fázok, nem tehetek mást. Egy farönknek dőlök betakarózva, megeszem az utolsó sóletet. Utána pedig a rókát bámulom. Nevet kéne adnom neki. Nem, úgy érzem nem szabad. Viszont megnyugtat. Úgy alszom el, hogy előtte azért betakarom őt is.
- Jó éjt, te róka - súgom neki, majd hallgatom a tűz ropogását.

*

Még mindig borult, ködös idő. Egy házat figyelek órák óta. Az erdőben fekszem egy ároknak dőlve, a puska távcsövén keresztül tartom szemmel a családot. Két kislányuk van, talán velem egykorúak. A házhoz egy sáros homokút vezet. Kétszintes épület, a kertjük pont akkora, mint a miénk.
A rókára nézek.
- Láttam a szüleiket is – mondom neki. – Nagyon rendesnek tűnnek. A konyhában az anyuka valamit főz. Igen, éhes vagyok. Nincs már semmim. Nem, nem merek menni a város felé.
A róka nem mosolyog.
- Szerintem, befogadnának - súgom neki. - Te is jól tudod. Unom már a vándorlást. Tiszta ágyban akarok aludni. Majd dolgozok nekik. Kiismerem magam kertekben. Vagy eladom a puskát egy tányér levesért, nem tudom.
A róka, mintha félne.
- Mitől félsz? – kérdezem.
Ekkor meghallom a katonai terepjárók hangját. Visszanézek a távcsőbe. Három jármű érkezik. A katonák kipattannak belőle. Fekete egyenruhások. Nem akarom elhinni, hogy ez tényleg megtörténik. Vagy tízen berontanak a házba. Sikolyokat hallok, aztán a gépfegyver sorozatait.
Csend.
A katonák kilépnek a házból, az egyik behajít egy gránátot az ablakon. Ahogy kitolatnak, a ház felrobban, én pedig könnyes szemekkel figyelem, amint az szépen hamuvá ég. A családra gondolok.
A homokúton sétálok valahol az erdőben. Sírok. Most is alig bírom abbahagyni. Sajnálom őket, sajnálom magam, éhes vagyok, egyre jobban fázok és szerintem nemsokára meg fogok halni.
A rókára nézek. Mosolyog. Ne félj, mondja. Szinte hallom. Amikor egy tisztásra érek, a nap kisüt. Felnézek rá. Behunyom a szemem. Engedem, hogy melegítse az arcom. Hosszú percekig állok ott.

*

Zacskós marhahúsleves. Egy benzinkúton találtam. Az üres sóletes konzervet megtöltöm egy patak vízével, gyorsan tüzet rakok, összeállítom az állványt felette és megfőzöm. Ez volt az egyetlen étel, amit találtam. Egy ideje lejárt a szavatossága, mégis nagyon finom. Királylánynak érzem magam, miközben bekanalazom. Még a róka is mosolyog.
Néhány órán belül ismét az erdőben haladok. A róka a kabátom zsebében van, de úgy érzem kérdéseket tesz fel egyfolytában. Nem tudom, pontosan miket, megpróbálom valahogyan kitalálni.
- Hogy miért van ez a háború? - kezdem. - Nem tudom. Több ország csapott össze. Anyáék azt mondták, mindenki alig várta már, hogy elkezdődjenek a harcok. Anya azt mondta, megőrültek.
Egy újabb kérdést érzek.
- Sok minden akartam lenni - felelem. - Színésznő. Vagy orvos, mint apa és anya. Igen, nagyon rendesek voltak. Kérlek, ne beszéljünk róluk. Tudom, én hoztam fel, de ne beszéljünk róluk.
Megállok, könnyek szöknek a szemekbe.
- Igen, megölték őket - mondom. - Kérlek, róka, ne. Bár engem is megöltek volna. Akkor nem félnék többé.

*

Amikor az út közelébe érek, meghallom a hangokat és hasra vágom magam. Egy darabig kúszok előre, mert nem lehetek biztos benne, mire is számíthatok. Talán néhány normális ember kocsija zörög.
Nem. Fekete terepjárók, hat katona őrködik, míg egy fekete egyenruhás tiszt egy neki háttal álló, szakadt kabátú nőre szegezi a pisztolyát. Nem tudom, miért, de meg akarom menteni. Nagy levegőt veszek, felpattanok, bebújok egy fa mögé, aztán lesz, ami lesz, kilépek onnan és a tiszt felé lövök.
Az egyik jármű ablakát találom el. Megijednek, mind felém fordulnak, és bár nem látnak, lőni kezdenek. A nő beszalad az erdőbe, a tiszt futni hagyja, elbújik az egyik kocsi mögé és onnan osztogatja a parancsokat. Futásnak eredek, elejtem a rókát, megállok, visszaszaladok érte.
- Ott van! – üvölti az egyik és tüzel.
A fülem mellett süvít el a golyó, majd egy fába fúródik bele.
- Állj meg! – üvölti egy másik. – Nincs esélyed!
A fák között cikázva szaladok, miközben folyamatosan tüzelnek rám. Ekkor megbotlok és szélsebesen csúszok lefelé sárban. Üvölteni sem merek, annyira félek. Látom az út végét, egy szakadék felé vezet. Egyszer csak a levegőben találom magam. Mintha repülnék. A puska is repül mellettem. A golyók is. A rókát tartom a kezemben, nem eresztem el. Sikítok.
Egy mély vízben csobbanok. Eleinte alig fogom fel, hogy élek még. Süllyedek. Valami behatol a vízbe. Golyók csapódnak be sorra. Tüzelnek rám még mindig. Úszok levegő nélkül, ahogy csak tudok, a táska nagyon nehéz, lecsatolom. A rókát tartva a kezemben úszok előre.
Kidugom fejem, hátranézek. Nem látok senkit. Feladták. Kiúszok partra, csuromvíz vagyok, borzasztóan fázok. Kimerült vagyok, alig élek, de úgy szaladok a fák között, mintha valami varázserő segítene. Egy tisztáson elesek. Hagyom, hogy a napfény szárítson. A rókát nézem. Mosolyog.
Elalszom.

*

Egy másik tisztáson megpillantok egy katonai terepjárót. Azonnal egy fa mögé bújok. Bár itt lenne a puskám, de elvesztettem. Csak a róka van. Mosolyog. Jobban szemügyre veszem a fekete járművet. A kerekei le vannak eresztve. Sáros, koszos, régóta itt állhat. Talán csalétek.
Éhes vagyok. Odamegyek szép lassan. Felnyitom a csomagtartót. Alig akarok hinni a szememnek. A kötszerek, ásványvizes palackok mellett konzerveket, szürke csomagolású élelmeket találok. Nyolc konzerv és egy halom csomag, melyek közül az egyik kisebbet felkapom. Kukoricamálé áfonyalekvárral töltve. Azonnal kibontom és befalom az egészet. Gyorsan körbenézek.
A kocsiban találok egy pisztolyt, hozzá lőszereket. Ilyen volt apának is, tudom kezelni. Megtanított. Kezd sötétedni, én pedig tüzet rakok, megmelegítem az egyik marhahús levest tartalmazó konzervet. Boldog vagyok. Ezek a katonák nagylábon élnek, ha ilyen finomat esznek.
Este nagyon durva vihar jön, egy terepszínű takarót találok, valamint egy kényelmes párnát. A sátor kellékeit nem időm felállítani, ezért a kocsiban húzom meg magam. A hátsó ülésen megágyazok magamnak és a rókának. Bebújok a jó meleg takaró alá. A kezemben ott a pisztoly. Hallgatom, ahogy dörren az ég. Az eső kopog a kocsi tetején és ablakon. Biztonságban vagyok. Van étel, ital, takaró, fegyver és még kötszerek is. Láttam egy hátizsákot is, reggel abba belepakolok mindent és folytatom az utamat. Végre szerencsém van, nagy szerencsém.
Emlékek villannak be. Fényes nappal, a barátaimmal biciklizünk az utcában. Az egyik fiú, Peti, ott gördeszkázik a járdán. Nevetünk. Az utca végében van egy cukrászda. Két gombóc eperfagyi.
Elalszom.

*

Reggel bevágok három kukoricamálét, még teát is tudok főzni hozzá. Betakarózva szürcsölöm, közben felpillantok felhős égre. Később összepakolok mindent és elindulok. Többször visszapillantok a kocsira. Talán ott kellene töltenem a ma estét is. Annyira jó meleg volt benne.
Egy autópályára tévedek. Kocsik hevernek szanaszét, némelyik koromfeketére van égve. Amelyik ép, átkutatom, de nem találok semmit, csak fájdalmat és borzalmakat. Éppen egy kocsi takarásában vagyok, amikor hallom egy terepjáró közeledtét. Gyorsan elbújok a szalagkorlát felőli oldalára és onnan figyelem őket. Szerencsétlenségemre pont ennél a kocsinál állnak meg.
Az anyósülésről egy fekete hajú nő száll ki fekete egyenruhában, fejmikrofonnal. A másik oldalt egy férfi fekete sisakban, akinek jókora nagy gépfegyvere van. Ritának szólítja a nőt. Elindul előre. A nő felnéz a tisztuló égre, a nap szemébe süt. Hallom a parancsokat a fülhallgatójából.
- Hármas kód az ötös szektor délnyugati körzetében – mondja egy női hang. – A tizenkettes egység azonnal induljon az ötös szektor délnyugati körzetébe. Ismétlem, hármas kód.
Ez a Rita nem foglalkozik vele. Elővesz egy szürke tasakot a zsebéből, egy szívószálat tesz bele és nagyot kortyol belőle. A távolból lövést hallok. Aztán még egyet. A nőnek az arca sem rezzen. A férfi mosolyogva tér vissza és felmutatja a hüvelykujját, hozzá még kacsint is egyet.
- Simán ment – mondja.
- Jól van – bólint a nő és büszke mosollyal megkocogtatja a mikrofonját. – Négyes szektor északi körzete tiszta.
A női hang válaszol a fülhallgatóból.
- Szép munka – közli hidegen. – Térjetek vissza bázisra.
- Rendben – bólint Rita, utána a férfira mosolyog. – Iszunk egy jó kávét, drágám.
- Te főzöd? – kérdezi vigyorogva a katona.
- Na, persze, most te jössz.
Beszállnak a kocsiba. Amikor már elég messze vannak, átvágok az autópályán és beszaladok az erdőbe. Egy tisztáson észreveszem, hogy füves föld egy idő után megszűnik. Négyzet alakban fel lett ásva, aztán vissza lett lapátolva. Tudom, mi ez, de bele se akarok gondolni.
Este ismét egy kocsiban húzom meg magam. Hallgatom, ahogy kopog az eső. A rókát nézem. Mosolyog.
- Tudod, mit szeretnék holnap? – kezdem neki. - Hogy valaki rám találjon. Megmentsen. Akinek kisírhatom magam. Ezt a sok borzalmat. Aki az mondja majd, hogy ne féljek, mert már biztonságban vagyok. Nem akarok többé félni. Nem akarok többé bujkálni. Azt akarom, hogy legyen végre igazi jövőm. Életem. Szerinted ez lehetséges? Szerinted van esélyem?
A róka mosolyog.
Én is.
Utána pedig elalszom.

2021.május 8-9.
Budapest