Nagyprónay János
ANGÉLA ÉS AZ ELVESZETT SIKOLYOK

7.rész
A harmadik épület

Oxána a kést az államhoz szorítva áll mögöttem, miközben bennem a düh és a félelem alkot egyre idegtépőbb elegyet. Nem tudom eldönteni, hogy bosszút álljak, vagy meneküljek. Azonban hamar kirajzolódik előttem a valódi célom, miszerint Nikit kell valahogyan megmentenem ettől az őrülttől.
- Ne aggódj – súgja Oxána. – Nem rögtön fogok végezni vele. Abból nem tanulna a nővéred. Előbb azt akarom, hogy lásson téged meghalni. Abban tudatban kell átsétálnia a pokolba, hogy miatta történt minden. Az ő hibája, hogy téged elveszített. Akkor már könyörögni fog a halálért, de persze nem engedem majd neki. El fog tartani akár órákig is, mire bevégzem a dolgomat.
- Rajtam keresztül állsz bosszút rajta? – kérdezem. – Végül is, egyértelmű.
- Örülök, hogy megvilágosodtál, rókás lány.
Valamivel ki kell zökkentenem ebből a fölényes helyzetből. A lélektani hadviselést pedig megtanultam már a háború idején is. Niki tanított meg rá, hogy mindenképp meg kell őriznünk a hideg vérünket, még a lehetetlen helyzetekben is. Ha el is bukunk, így legalább valamelyest méltóságteljesebb is lehet.
- Én is örülök valaminek – mondom sejtelmesen.
- Na, és minek? – kérdezi Oxána.
- Hogy annak idején nem szövetkeztünk.
Rövid csend. Nem reagál rögtön, de a szemem sarkából látom, amint megszorítja a kés markolatát.
- Miért örülsz neki? – kérdi erőltetett nyugodtsággal.
- Mert most már tudom, hogy ki is vagy valójában - felelem.
- Ki vagyok?
Terelve, egy kicsit homályosan, a kérdés megválaszolását késleltetve kell beszélnem. Muszáj uralnom a párbeszédet a helyzethez képest higgadtan, megfontoltan. Más fegyverem most nincs.
- Megjártam a háború poklát én is – kezdem. - Sok mindenre megtanított. Többek között arra is, hogy merni kell álmodozni. Nagyot álmodni. Bátran kell reménykedni egy jobb jövőben és nem szabad szégyellni ezt a vágyódást, mert ez tisztán emberi tulajdonság. És megtanultam azt, hogy embernek kell maradni, akármi is történjen. Keresnem kell a jót mindenkiben.
- Mit akarsz ezzel mondani? – kérdi.
- Te mindent tönkretettél volna.
Lehajol hozzám.
- Miből gondolod? – súgja a kérdést a fülembe.
- Letérítettél volna az utamról – felelem. - A bosszúra neveltél volna. Eltorzítottad volna a lelkem. Bele sem akarok gondolni, mivé lettem volna veled. Minden bizonnyal egy szörnyeteggé váltam volna, akárcsak te. De szerencsére nem így alakult. Így megőriztem az emberi méltóságomat, ellentétben veled. Mi lettél? Egy szélhámos sorozatgyilkos, semmi több.
Kínos csend telepszik ránk. Szinte biztos vagyok benne, hogy meg fog ölni. Nem fog habozni. Feljebb is tolja az államat a kés pengéjével. Hallom, amint a zsebemben matat. A róka. Ne, ezt ne! Érzem, hogy kiveszi onnan és elemeli a kést az állam alól. Két őr hátrahúzza a karomat.
Oxána az asztalhoz sétál, miközben sátáni mosollyal nézegeti a kezében a rókámat. A szürke szemeivel felém pillant és megáll az asztal mögött. Látja, hogy féltem a szemem fényét.
- Mindenkinek van gyenge pontja – kezdi. – Neked is van. A róka. Ugyanígy Nikoletta ellen is van fegyver. A halálod. Ma pedig mindketten bűnhődni fogtok. Ez lesz az én dicsőségem napja.
- Hagyd békén a rókámat! – kiáltom. – Hagy békén, vagy esküszöm, megöllek!
Elvigyorodik.
- Amúgy is megtennéd, nem? – teszi fel a kérdést. – Nem igaz? Hisz a gyilkolásra lettél kiképezve. Megtetted már sokszor. Öltél. Katonákat, ellenállókat. Éppolyan gyilkos vagy, mint én.
- Ereszd el! – kiáltom.
Oxána végignéz a fagyos tekintetű őrökön.
- Kiborul egy plüss állat miatt – mondja vigyorogva. - Mondtam én nektek, hogy nem ő a valódi ellenség.
Visszanéz rám mélységes gyűlölettel a tekintetében.
- Csupán egy eszköz – folytatja. – Annak pedig tökéletes. Jól nézzétek meg. Az egykori elnyomó, aki mostanra egy végtelenségig legyengült senki. Nézzétek az arcát. Ugye milyen szórakoztató? Ne feledjétek, hogy ti sokkal többek vagytok ennél a tömeggyilkosnál. Nézzétek a haragot tekintetében. Látjátok? Ez a téboly vezetett annak idején a háborúhoz. Az ilyen emberek adták ki a tűzparancsot.
A rókát figyelem könnyes szemekkel. Aztán Oxána kegyetlen, megvesztegethetetlen tekintetéhez fordulok.
- Kérlek - súgom. – Könyörgök. Ölj meg engem. Csak őt ne bántsd. Látni akarod, hogy szenvedek? Már látod.
Oldalra dönti fejét, gyönyörködik a szenvedésemben. Olyan démoni, hátborzongató nevetés tör ki belőle, mely teljesen halálra rémít. A végére egyre mélyebb hangja, mintha maga az ördög szállta volna meg a testét. Amikor befejezi a kacajt, olyan vérfagyasztó haraggal bámul rám, hogy nagyot nyelek a rémülettől. Az hittem már láttam a gonosz összes arcát, de nem. Ez az egy kimaradt. Nem haltam volna meg hiányérzettel, ha ez az arc elkerül, de tessék, nem úsztam meg.
- Kössünk üzletet – kezdi némi élvezettel a hangjában. - Ha ellenállás nélkül megiszod a teámat, akkor nem bántom a rókádat.
- Rendben – vágom rá meggondolatlanul.
Erre az ölembe dobja a rókát. Nem tudom megérinteni őt, mert továbbra is lefognak, viszont el sem tudom mondani, hogy mennyire boldog vagyok. A rókára pillantok. Mosolyog. Örül nekem.
Oxána leveszi a deszkát a bögre tetejéről. Finom illat kezd terjengeni a kórteremben. Nem tudom mihez hasonlítani, talán van benne egy kicsi vanília, fahéj és talán áfonya, nem is tudom. Megkavargatja egy kanállal, a kezébe veszi a bögrét és megindul felém a sejtelmes mosolyával.
- Beadhatnám injekcióval is – jegyzi meg. – De akkor nem éreznéd az ízét. Azt mindenki imádta. Ráadásul te különleges helyzetben vagy. Tripla adagot kapsz, aminek van némi veszélye.
- Mit akarsz ezzel elérni? – kérdem.
Az őrök elengedik a karjaimat, Oxána pedig átnyújtja nekem a már halványan gőzölgő teát.
- Csak semmi kérdés – súgja. – Idd meg szépen. Kellően kihűlt, leguríthatod az egészet egyszerre.
A rókára pillantok. Retteg. Mégis megteszem. A kezembe fogom a bögrét és inni kezdek. Ilyen finomat még soha nem ittam. Már az íze is nyugtató hatású. Amint kiiszom a pohár tartalmát, Oxána leguggol hozzám. Látom, hogy a hatást várja. Kezd homályosodni előttem minden. A karjaim legyengülnek, hallom is, ahogy a földön koppan a fából készült bögre. A világ hullámzani kezd előttem. Oxána elvigyorodik, és ha jól látom, elégedetten bólogat egyet.
- Jó, mi? - visszhangzik a kérdése a fejemben. – Minden érzékszerved kezd lebénulni. Ne aggódj, nem tartós, vissza fogod nyerni az erődet. De bizony elég kellemetlen lesz az ébredésed.
Próbálok ellenállni, de valami eszelős, végtelen nagy nyugalom telepszik rám. Küzdeni akarok, de nem megy. Elkezdek süllyedni a székben, majd egy szempillantás alatt a padlón találom magam.
Sötétség.
Zuhanok.
Megszűnik minden.

*

Fázok. Reszketek. A fejem iszonyatosan fáj, hányingerem is van. A szemem magától kinyílik. A padlón fekszem. A gyenge fény bántani kezdi a szemem. Egy folyosót látok, mely szinte a végtelenségbe nyúlik előttem. A róka. Nincs a kezemben, de a kabátom zsebében van valami. Nagyon nehezen tudom felemelni a karomat. Belenyúlok a zsebembe és már érzem is a plüss szőrét. Itt van velem. A félelmem enyhülni kezd, azonban továbbra is nyugtalanít a körülöttem uralkodó csend.
Nem tudom, hol vagyok. Erőtlenül felülök és körbenézek. Három lift egymás mellett, de a felettük lévő digitális kijelző szerint le vannak zárva. A lépcsőház ajtajára pillantok. A maradék energiámat felhasználva lábra állok és odabicegek hozzá. Megpróbálom kinyitni, de sikertelenül. Arra nincs erőm, hogy belerúgjak, de hiába is tenném, mivel kifelé nyílik. Remek. A zsebemben kotorászok. A kártya sincs nálam. Csak a róka van itt és én. De hol vagyok?
Tőlem balra fordulok. Nagy római számok jelzik, hogy ez a harmadik épület hatodik emelete. Itt vannak a veszélyes elmebetegek. Hirtelen összeáll előttem a kép. A kamerákat tanulmányozom. Annyi van belőlük, hogy az már teljesen indokolatlan. Minden egyes pillanatomat nyomon lehet követni. Oxána terve az lehet, hogy miután elfogják Nikit, az végignézi a menekülésemet. Látni fogja, amint elkapnak engem. Nagyszerű. A fejem is belesajdul a gondolatba.
A folyosó csendes, viszont egy kicsit homályos. A plafon lámpái mintha alacsonyabb fokozaton égnének. A folyosó talán egy cellasoron fut keresztül. Az átjáró lejjebb lehet a negyedik emeleten. Megindulok a csendben. Szép lassan. A fejfájásom és hányingerem egyre csak erősödik. A háború idején könnyedén ki tudtam kapcsolni ezeket a kellemetlenségeket. Elpuhultam, ennyi.
Balra a legelső szoba ajtaja nyitva. Megállok az ajtófélfánál. Egy. Kettő. Három. Befordulok. A fényben egy konyhát látok. A tűzhelyen fazekak sorakoznak. Főzelék és főtt hús illatát érzem. A szürke színű hűtőszekrény felé veszem az irányt, amikor észreveszem a mosogató melletti séfkést. Rögtön felkapom. Nem egy automata kézifegyver, de legalább meg tudom magam védeni egy sorozatgyilkostól. Na, persze, Angéla. Nem vagy most abban az állapotban.
Kinyitom a hűtő ajtaját. Nem semmi. Még luxus is van itt. Kétliteres kóla. Azonnal lecsavarom a kupakját és annyit iszok, amennyit csak tudok. A teli üveg negyedét lefogyasztom. Lihegek, elengedek egy mélyről jövő, lehalkított böffentést. Kezdek jobban lenni. A fejem fáj még egy kicsit, de a hányinger elmúlt. A mosogató mellől elemelek egy kisebb kést is, amit a bakancsomba rejtek, a naggyal pedig kilépek a folyosóra. Nem igazán tudom, merre is kéne mennem. Valahogyan vissza kéne jutnom a második épületbe. Nem látok egyetlen ablakot sem. Nem tudok kinézni. Niki vajon megérkezett már? Nem szabad cserbenhagynom. Meg kell próbálnom valamilyen formában figyelmeztetni őt. Fejből tudom a számát, fel kéne őt hívnom. Na, de honnan?
Nagyon baljós nekem ez a csend. Valóban cellák vannak itt. A folyosó bal oldalán sorakoznak. Mindegyik fehér ajtó be van csukva. Az elsőnek a kis üvegén keresztül látom a kinti a fényeket. Nincs bent senki. Egy kis ágyat látok, egy vécécsészét és kész. Harcra készen, fal jobb oldalának mentén haladok tovább. Ekkor recsegést hallok felettem. A hangszórókból jön.
- Ó, drága testvéreim! – szól Oxána hangja a hangszórókból. – Ti romok közül előjött, elveszett sikolyú lelkek. Ti, akiket a hangok, a mérgező gondolatok és a szívetekbe markoló félelem gyötör. Ne keseregjetek! Mert tudjátok jól, hogy eljött az a felszabadító éjszaka, mely véget vet a szenvedéseiteknek. Engedjétek hát a haragotokat kitörni! Eresszétek szabadjára azt a vadat, akiket az elnyomók láncra vertek!
Ez a nő teljesen megőrült. A második cella is üres.
- Ám ne feledkezzetek meg egyvalakiről – folytatja. - Angéláról. Az ő halála az első lépcsőfoka a szabadulásotoknak. Amíg él, addig a kapukat nem nyitom ki. Mindaddig rabok vagytok, amíg nem látom, hogy biztosan végeztetek vele!
A szívem egyre hevesebben ver. Gyorsítok a lépteimen. A végtelennek hitt folyosó végét figyelem. Arra kell mennem. Vagy forduljak vissza? Megállok. Ha kifeszítem valahogyan a lift ajtaját, akkor az aknán keresztül lemászhatok az alsó szintekre. Mondjuk a negyedikre.
- Ó, amint látom, Endre már megtalálta őt – harsogja Oxána elégedetten.
Tessék? Kicsoda? Hol? Ekkor egy szisszenést hallok magam mögül. Megfordulok és férfit pillantok meg magam előtt. Magas, szőke hajú, az arcán jobb oldalt egy hosszú vágás éktelenkedik, a szájától balra úgyszintén. A kék szemeit úgy mereszti rám, mint aki teljesen eufórikus állapotba került. A kezében egy jókora nagy kést szorongat. Sokkal hosszabb pengéjű, mint amilyen nálam van.
- Szia, kedvesem – súgja. - Amint látom, én vagyok a szerencsés. Mindig is én voltam a legjobb a bújócskában.
Felém suhint a késsel, elvéti.
- Persze köthetünk üzletet, kedvesem – ajánlja fel, aztán kacsint egyet. – Ha eldobod a kést, akkor ígérem, nem fog fájni.
Ekkor ismét suhint egyet, elhajolok előle, de pördül egyet és váratlanul felém böki a kését, ami megvágja a kabátomat. Bal tenyérrel az orrára mérek egy ütést, amitől nekicsapódik a cellaajtónak.
- Pont ebben reménykedtem - mondja halkan és elvigyorodik. – Imádok harcolni.
Túl gyors. Suhint egyet, hátrahőkölök és valami elképesztő gyorsasággal ismét felém sújt, újabb vágást ejtve a kabátomon. Felé kaszálok a lábammal, de nem sikerül kirúgnom a kezéből a kést. Oldalazva kitér támadásom elől és egy egyenes ütéssel úgy telibe talál, hogy elterülök a földön.
Győzelemittasan megáll felettem.
- Nem volt túl nagy harc – mondja csalódottan. – De én nemsokára szabad leszek. Annyi lélek vár odakint. Megint én leszek az, akivel ijesztgetik a népet. Neked köszönhetem, kedveském.
Egy női sikolyt hallok. Valami nekicsattan Endre tarkójának. Kikerekednek a szemei, az arca megremeg. Elejti a kést, mire egy roppanás hallatszik, imbolyogni kezd, majd arccal előre zuhan. Judit jelenik meg felettem egy szekercével a kezében. Közel áll a síráshoz, de látom, hogy meg is könnyebbült.
- Jól vagy, Angéla? – kérdi.
Endrére pillantok. Halott. Utána Judithoz fordulok. A nő, aki mindenkit lenézett, többek között engem is, most itt áll felettem, miután megmentette az életemet. A kezét nyújtja, felsegít. A szemembe néz. Nem kerüli a tekintetem, nem érezteti velem, hogy sokkal több nálam.
- Köszönöm, Judit – mondom neki. – Jól vagy? Hogy kerülsz ide?
Megremeg a szája.
- Láttam, hogy ő az – mondja a síráshoz közel. – Láttam, hogy a doktornő az. Rám nézett azzal a tébolyult vigyorával. Aztán elaltatott valamivel és itt találtam magamat az egyik cellában. Már senki sem volt itt, holott vagy százan lehetnek ebben az épületben. Elképzelésem sincs, hogy hol lehetnek.
Ekkor csilingelést hallok a liftek irányából. Judit arra fordul, aztán vissza rám. Négy intézeti ruhás ember jelenik meg a folyosó végében. Amint meglátnak minket, üvöltözve felénk iramodnak.
Karon fogom Juditot és szedjük a lábainkat a folyosó másik vége felé. Ezek az őrültek úgy hörögnek mögöttünk, mintha valami zombik. Ahogy közeledünk a célunk felé, látom, hogy a folyosó többfelé ágazik. Egyenesen egy ajtóval ér véget az út, a többi irányt nem tudom megfejteni. Jobbra biztos rövidebb lehet a szakasz, mert az a cellák mentén van és legfeljebb ott is csak egy ablak lehet. Az ajtó biztosan kártyával működik. Csak egy út maradt, az is bizonytalan.
Amikor odaérünk, rögvest bekanyarodunk jobbra. Judit hasra esik valamiben. Megállok és visszaszaladok hozzá, nagy nehezen felsegítem. Ezek az őrültek már nagyon közel hörögnek az elágazáshoz. Megpillantom, hogy mibe botlott meg Judit. Az egyik halott őr fekszik hason. Ott van nála mindkét fegyver és a kártya is. Leguggolok, elteszem a kártyát, kiszedem az automata pisztolyt a tokból, kibiztosítom.
Az egyik nagydarab fickó megjelenik a sarkon, én pedig nem habozok, hármat belelövök, mire az hanyatt vágódik. A többi három egy cseppet sem ijed meg a lövések zajától. Elképesztő gyorsasággal fordulnak be, az egyiket sikerül leszednem, a másik kirúgja a kezemből a pisztolyt. Judit fejbe vágja őt a szekercével, a harmadik fellöki őt. Én felkapom a fegyvert, a hasamra fordulok. Az őrült a falhoz szorítja a szerencsétlen nőt, aki sikoltani kezd. Az elmebeteg erre úgy kezd vihogni, mint valami megvadult csimpánz. Egészen addig, míg fejbe nem lövöm. Judit még akkor is sikít, amikor odalépek hozzá.
- Minden rendben – nyugtatom.
- Hova menjünk most? – kérdi remegő hangon. – Van valami terved?
A folyosóra nézünk, ami egy távoli ajtóhoz vezet minket. Visszafordulok Judithoz. Bár nem egy elveszett lélek, mégis halálra van rémülve. A kék szemei a könnyeitől csillognak. Bevillan a tegnap reggeli találkozásunk, amikor olyan emelkedett volt, pláne utána a csoportterápián. Annak a Juditnak mostanra nyoma sincsen. Egy rémült, gyönyörű nőt látok, aki már mellettem áll.
Leguggolok a halott őrhöz, kiveszem a tokjából az altatólövedékes pisztolyt. Átnyújtom Juditnak.
- Vissza kell mennünk a liftekhez – mondom. – Szerintem innen csak egyik kelepcéből a másikba jutunk.
- Biztos vagy benne? – teszi fel a jogos kérdést, miközben átveszi a fehér színű fegyvert.
- Ez tűnik most a legésszerűbbnek.
- Remélem, igazad van.
Valakik ismét szaladni kezdenek felénk. Szintén a lift irányából. Pedig most, hogy már van nálam egy kártya, arra simán ki tudtunk volna jutni. Elvileg. Judit bár egy kicsit összeomlik, mégis belém karol és szaladni kezd velem. Közeledünk ahhoz a trapéz alakú ajtóhoz. Csak remélni tudom, hogy onnan nem jön elő senki. Amikor odaérünk, lehúzom a kártyát.

*

Egy tágas, fehér terembe lépünk, melyet mindkét oldalt három elektromos ajtó vesz körül, szemben pedig egy széles, vastag üvegfallal elválasztott szoba. Monitorok sorakoznak ott, valamint néhány fémszekrény. Az lehet a biztonságiak központi terme. Belekarolok Juditba és arra vesszük az irányt. Lehúzom a kártyát, eközben kinyílik a mögöttünk lévő ajtó és vagy egy tucat intézeti ruhás ront be zombiként hörögve. Beszaladunk a terembe, egy gombot lenyomva bezárom az ajtót. Könyökkel beütöm felette lévő kis üveget és meghúzom a biztonsági kart. Egy hangos kattanás jelzi, hogy az ajtó teljesen bezárult és már a kártya lehúzása után se lehet ide belépni.
Judit falhoz hátrál, amikor az őrültek rátapadnak az üvegre és hasztalanul dörömbölnek rajta. Olyanok, mint a veszett vadak, akik az üregbe bújt kisállatokat akarják levadászni. Az üveg rendkívül vastag, ezért az egyik hiába próbálkozik a nagy fejszével. Esélytelen.
Judit felém fordul.
- Csapdába kerültünk – mondja.
Az ablaknál állva látom, amint két ajtó kinyílik jobbra és újabb őrültek érkeznek. Vicsorognak, vihognak. Az egyik belelő az üvegbe, de a golyó lepattan róla. Szétnézek a szobában. Valami vészkijáratot kell keresnem, mert egyszerűen nem bírom felfogni, hogy itt a vég.
- Angéla! – szólít Judit teljesen pánikba esve. – Most mit csináljunk? Biztosan be fognak jutni!
- Igazad van – mondom, miközben az egyik rám irányuló kamerához fordulok. – Oxána nyilván figyel minket. Megvárja, amíg Niki ideér, aztán a biztonsági őr barátaival kinyittatja az ajtót. Biztosan elég hozzá egy kód. A hadseregben legalábbis így működött. Tiszta ügy.
- Akkor mi legyen?
Észreveszek egy szellőzőt a plafonon. Elég széles ahhoz, hogy beférjünk. Visszanézek Juditra.
- Megpattanunk innen – súgom. – Nem tudom, milyen irányba vezet a szellőző. De az biztos, hogy innen el.

folyt.köv.

2022. január 15-24.
Budapest