Nagyprónay János
A FŐVÁM TÉRI LÁNY

Ma van egy éve.
Dávid most érezte igazán közel magához a lányt. Laurát. A lányt, akit sajnos sosem ismerhetett meg. Akivel gyakran álmodik, akinek arcát keresi mindenkiben már idestova egy éve. Ha megtalálta volna a tökéletes hasonmását, az olyan lett volna, mintha minden nap megmenthetné Laurát. A lányt, aki tavaly ilyenkor, éjjel tíz óra körül a Fővám térnél a metró elé vetette magát.
Hideg november volt akkor, mint ahogy most is. Dávid a lány fényképét bámulta a telefonja kijelzőjén. Hosszú szőke hajú, kék szemű, gyönyörű lány, csábos, csókos ajkakkal. Nem mosolygott, szomorúnak tűnt. Mintha gondolna valakire. Mintha valaki veszettül hiányozna az életéből.
Amikor először hallott a balesetről, Dávid csak elszörnyülködött, de pár napon belül már nem is emlékezett rá. Egy baráti összejövetelen azonban a volt barátnője mesélt arról, hogy ismerte azt a lányt, akit halálra gázolt a metró. Dávidot pedig hajtotta a kíváncsiság, kérte az exét, hogy mutasson egy képet róla. Onnantól számára csak Lauráról szólt az éjszaka. Rögtön beleszeretett abba az arcba. Az azt követő napokban igyekezett mindent kideríteni róla és a baleset körülményeiről, amit csak lehetett. Ő lett a reménytelen, plátói szerelme, a „Fővám téri lány”.
Laura egy kávézóban dolgozott a belvárosban, a Kálvin tér környékén. Aznap, amikor meghalt, egy szombat esti műszakból tartott hazafele. Mivel nehéz napja volt, útközben betért egy pubba, ahol bedobott egy pohár bort, az általa jól ismert csapossal fél órát társalgott, utána elindult hazafele. A Fővám térnél várta a metrót, amikor a szemtanúk állítása szerint tett egy lépést előre, aztán még egyet, utána az érkező szerelvény elé ugrott.
Dávid kikérdezte a csapost is, aki könnyeivel küszködve mesélte el, hogy Laura többször is említette neki, hogy a halálba vágyik. Aznap este is különösen viselkedett, mint aki készül valamire.
De miért akart meghalni? Gyönyörű volt, jól keresett, normális szülei voltak, nagy baráti körben volt, ahol szerették. Talán a magány miatt? Egyedülálló volt akkor. Talán vágyott a szerelemre?
Ezt Dávid már sosem fogja megtudni.

*

Este kilenc óra volt, amikor megmosta az arcát és hosszasan bámulta magát a tükörben. Jóképű srác volt, a munkahelyén minden csaj megfordul utána, ha tehetné, bármelyiket ágynak dönthetné. Miért egy olyan lány iránt érez vonzalmat, aki már nem él? Miért kerget egy szellemet? Volt a sírjánál is. Itt az idő lezárni ezt és visszazökkenni a valóságba.
Úgy látta jónak, hogy utoljára elzarándokol a helyre, kibőgi magát és hazafele összeszed valakit valami lebujban. Vasárnap van, holnap hétfő és új korszak kezdődik az életében. Szépen kikezeli ezt az elmebajt ma este, egy csapásra. Nem kell ide pszichoterápia, megoldja egyedül.
Felöltözött és elindult.

*
Amikor lement a metróba, a gondolataiból egy fiatal srác zökkentette ki. Szakadt bőrkabátban volt, nadrágja sáros, a kezei pedig olyan piszkosak voltak, hogy Dávid azt hitte, elhányja magát, no meg persze bűzlött az alkoholtól és a cigitől.
- Hé, haver, ne haragudj, de tudnál adni egy kis aprót? – kérlelte az két kezét összetéve. – Hálás leszek, ígérem!
Dávid úgy gondolta, hogy ma mindenkinek gyereknap van, elővett egy kétezrest a tárcájából és odanyújtotta a srácnak.
- Parancsolj! – biccentett kedves mosollyal. – Legyen szép az estéd. Legalább neked.
A srác alig hitt a szemének. Úgy vette el a kétezrest, hogy közben majdnem elzokogta magát.
- Köszönöm, haver! – hajolt meg előtte. – Egy úriember vagy!
- Francokat – vonta meg vállát Dávid.
Közben megérkezett a metró is. A srác úgy bámult rá, mint aki a fejébe a férkőzik, ettől egy kicsit zavarba jött. Volt valami ebben a figurában, valami megmagyarázhatatlan. Jobbnak látta gyorsan felszállni a metróra.
- Én nem felejtek, haver! – mondta neki az üvegen keresztül.
- Oké – felelte ő és búcsúzóul intett neki.

*

A Kálvin térnél leszállt a metróról, mert úgy döntött, egy megállót sétál, miközben elszív vagy három cigit. Fent az aluljáróban sétálva elővette a telefonját, ahogy vele együtt mindenki. Azt hitte menten elájul, amint meglátta azt. Nem akart hinni a szemének. A tavalyi telefonját tartotta a kezében. A szíve az agyában kezdett el lüktetni. Tavaly decemberben esett el a korcsolya pályán és ezzel tompított. Összetört a kijelzője, ő pedig vett inkább egy másikat.
Végignézett magán. A kabátja ugyanaz volt, a nadrágja azonban az, amit idén Londonban hagyott a bátyjánál. Nem értette az egészet. Úgy érezte az agya menten kifordul a helyéről. Szédelegve fordult körbe az aluljáróban. A tavalyi mozifilmek plakátjai, tavalyi műsorok.
Félve nézte meg a telefont. Igen, a dátum is a tavalyi. Ez valami véletlen, félreérthető esemény lehet. A plakátokat biztos itt hagyták, a nadrágja pedig akkor nem maradt Londonban, a készülék pedig…fene tudja. Biztos van erre valami magyarázat. Mindjárt rá fog jönni.
De mi van, ha tényleg megtörtént? Visszajött az időn át. Vagyis, valahogy visszaugrott.
Belé hasított a tudat. Mindjárt tíz óra.
- Laura! – szökött ki a száján.
Először nem mert visszaszaladni a metróba, hogy azon utazzon egy megállót. Valamiért attól félt, visszakerülne az ő idejébe. Lehet alaptalan volt, de úgy érezte, most aztán bármi megtörténhet. Viszont ketyeg az óra. Kockáztatnia a kell.
Úgy szaladt le a mozgólépcsőn, mint egy őrült, aki a zárt osztályról szökött meg. Egyre csak Laura járt a fejében és hogy mindössze hét perce van tíz óráig, amikor a baleset történhetett.
Amikor leért, a metró már bent állt a megállóban, éppen záródtak volna az ajtók, amikor az utolsó pillanatban bevetődött és elterült az utastér padlóján. Többen megijedtek tőle.
- Maga aztán nagyon siet – nyugtázta egy idős bácsi.
Dávid bólintott: - Aha. Van egy kis dolgom.
- A dolgok megvárnak.
- Ez nem. Ez most más.
Gyorsan a telefon kijelzőjére pillantott. Még mindig a tavalyi dátumot mutatja. Fel nem mert kelni a földről. Hirtelen belehasított a gondolat. Mi van, ha ez elé a metró elé fog ugorni Laura? Nem, ez nem lehet. Ez nem lenne fair. Bármi is okozta mindezt, nem lehet ilyen gonosz.
Amikor a metró hirtelen fékezés nélkül állt meg, máris megnyugodott. Azonnal felpattant és ütlegelni kezdte az ajtónyitó gombot. Mikor az ajtót kitárultak előtte, kiszállt és végignézett a peronon, az ő oldalán senki. Senki, aki Laurára emlékeztetné. Talán a lány ideje is megváltozott? Vagy mi történt? Gyorsan levonta a következtetést. A másik oldalon várakozhat.
Rémülten forgatta a fejét, mire kiszúrt egy szőke lányt. Magas, vékony teremtés, a haja hátközépig ér. Éppen tesz egy lépést előre, majd még egyet. Dávid hallotta magát torkaszakadtából üvölteni.
- Laura! Laura!
Szaladni kezdett feléje.
- Laura! Ne! Várj! Várj meg!
A lány megtorpant. Szép lassan megfordult. Laura volt az, tényleg. Ugyanúgy nézett rá, mint a képeken. Ugyanaz az arc, azzal a világfájdalommal. De amint Dávid eléje lépett, természetesen meglepettség és az értetlenség vette át a helyét. A kezeit lassan, remegve a fiút arcához érintette.
- Ez nem lehet igaz – mondta Laura, miközben az arcot simogatta. – Te létezel?
- Hogy érted? – kérdezte.
- Megálmodtalak. Tegnap éjjel. Biztosan láthattalak korábban. – gyorsan elengedte a fiú arcát.
- Én viszont, tudom ki vagy.
- Ki vagyok?
Amint megérkezett a metró, Dávid már nem emlékezett semmire. Nem tudta, miért szaladt oda a lányhoz. Csak úgy érezte, muszáj megtennie, mert azt hitte, öngyilkos akar lenni.
- Ki vagyok? – tette fel az újra a kérdést.
- Egy lány, aki rálépett a biztonsági sávra. Megijedtem, bocs.
- Semmi baj – mosolyodott el. – De honnan tudod a nevem?
- A neved?
- Kiabáltad a nevemet.
- Ó, tényleg? Lehet beletrafáltam. Mi a neved?
- Laura.
- De szép neved van.
- És téged hogy hívnak?
- Dávid.
- Én pedig Tibi vagyok – szólt közbe a fiatal biztonsági őr, aki csípőre tett kézzel állt mögöttük. – Most pedig azonnal lépjetek le a biztonsági sávról felém és induljatok felfele!
- Elnézést – biccentett felé Dávid, majd gyorsan visszafordult a lányhoz. – Megiszol velem valamit?
Laura elmosolyodott: - Hát, persze. Az első kört én állom. Nincs vita!
Dávid a kezét nyújtotta Laurának, az pedig nem habozott. Megfogta. Olyan finom volt a lány keze, hogy azt hitte, menten elalél a gyönyörtől. Amint a mozgólépcsőre léptek, egymásra néztek, csodálkozva, hogy voltaképp mi hozta őket össze. A lánynak szó szerint álmai férfija jelent meg, a fiú meg…nos, már nem rémlik neki.
A biztonsági őr se tűnt fel neki. A fiatal srác, aki egy megállóval odébb pénzért könyörgött neki, az imént pedig egyenruhában, tisztán feszített előtte. Most pedig ahogy elnézte az egymásra mosolygó párocskát felfelé haladni, elmosolyodott.
- A szerelem mindent felülír, haver! – suttogta. – És mondtam, hogy hálás leszek! – kéken villant egyet a szeme és senki sem vette észre, amint szép lassan eltűnik egy fehér fénnyel.

2019. szeptember 8-9.
Dunakeszi