Nagyprónay János
VALENTINA-AZ ISZONYAT LÁNYA 4.ÉVAD

11.rész
Szilvia emlékei

1979.
Éjjel egy óra körül, valahol Sződliget és Vác között száguldott el a kocsi a kietlen és sötét úton. A volán mögött ülő férfi folyamatosan a visszapillantó tükörbe pillantott, tekintete aggodalmas volt, akárcsak a mellette ülő feleségének, aki egész testében reszketett a félelemtől.
- Láttad a szemeit? - ismételte meg újra a kérdést Noémi és gyorsan az üres hátsó ülésre pillantott. – Láttad a szemeit? Sárgák voltak! Hogy történhet meg ilyesmi? Mi lelte azt a kislányt?
- Nem tudom, kicsim – rázta meg a fejét a férfi. – De már jó messze van tőlünk! Szépen hazamegyünk és átgondoljuk az egészet. Nyilván van rá valami magyarázat. Mindenre van. Nyugodj meg.
- De Andris, te is láttad, mit művelt!
- Igen, de nyugodj meg!
- Hogy tudott egyik helyről a másikra megjelenni?
- Nyilván többen lehetnek. Biztosan ikrek.
- De hát nem volt ott semmi és egyszer csak ott volt megint. És nem egy másik! Ugyanaz a lány volt!
- Kérlek! Nyugodj meg!
Noémi ismét sírni kezdett, András pedig feladta próbálkozást. Hirtelen úgy érezte, mintha szemből valaki mellkason ütné, mire a szék támlájának vetődött. A kormányt is elengedte, ami azonnal jobbra kezdett forogni. Kétségbeesetten próbálta egyenesbe hozni, de valami láthatatlan erő nem engedte. Ezt látva a felesége felsikított, végül aztán egy közeli fának ütköztek.
Amint magukhoz tértek, kipattantak a kocsiból és egymás kezét fogva az erdőbe igyekeztek. A sűrű fák között botladoztak az egyre csak halványuló fényben, miközben hátra sem mertek nézni. Noémi megbotlott valamiben és András azonnal felsegítette, majd végül egy tisztásra érve leszaladtak a domboldalon. Szörnyű érzés kerítette őket a hatalmába, mire megálltak. Összenéztek és lassan, felkészülve a legrosszabbra, megfordultak. Ott volt. Igen. Végig jött utánuk.
A hatéves Szilvia ott állt a domb tetején a fekete kabátjában. Kiengedett szőke hajába belekapott a szél, a szemei pedig citromsárga fénnyel izzottak. A tekintete kifejezéstelen volt, semmilyen érzelem, még csak megvetés sem áradt belőle. Mintha nem is ember volna, hanem csak életnagyságú báb.
Noémi sírásban tört ki.
- Miért nem hagysz minket békén? – üvöltötte a lánynak. – Nem bántottunk téged! Nem akartunk mi semmi rosszat!
Szilvia nem szólt semmit, csak oldalra döntötte a fejét és gonosz mosoly jelent meg az arcán. A kezei szép lassan felemelkedtek az áldozatai irányába. Noémi és András még utoljára látta az azokból feléjük lövellő citromsárga fényt, majd utána hirtelen minden elsötétült előttük.

*

JELEN
A negyvennyolc éves Szilvia kinyitotta a szemeit. A kis szobájának szőnyegén meditált, de az emlék alaposan kizökkentette. Rövid ideig találgatott, milyen érzés kerítette hatalmába. Talán bűntudat? Vagy csak egy nosztalgikus hangulat. Furcsa, de nem tudta eldönteni.
Felegyenesedett, azután a szekrényéhez lépet. Kihúzott egy fiókot, mely tele volt különböző emlékekkel. Az egyik fényképalbumot elővette és kicsit izgatottan, de kinyitotta. Látta magát nyolc évesen a majálison. Mellette egy fénykép, amin még úttörő volt. Szőke haja a derekáig ért és széles mosollyal nézett a fotósra. Mindenki szerette őt, még a tanárai is. Nem tudták, hogy ő ki is valójában. Ahogyan azt sem tudták, mire készült már egészen gyerekkorától fogva.
Kopogtak.
- Gyere be, nyugodtan – szólt oda.
Kamilla lépett be hozzá alázatosan. Az egyik oldalon zöld, a másikon fekete szemeiből félelem sugárzott.
- Nem zavarlak, úrnőm? – kérdezte.
- Te sosem, édesem – felelte Szilvia az albumot lapozgatva. – Történt valami?
- Igen. Heni megtalálta a Fény gyermekeinek búvóhelyét, de az üresen állt.
- Várható volt. Óvatosak. Majd én beszélek vele.
- Rendben. Nosztalgiázol?
Szilvia elmosolyodott.
- Úgy bizony – felelte. - Valamiért most rám jött. Mesélek neked egy kicsit. Mit szólsz?
- A legnagyobb örömmel hallgatlak, úrnőm – bólintott a démonlány.
- Akkor gyere ide mellém.

*

1983.
A tízéves Szilvia az iskolapadban ült, mellette a legkedvesebb barátnője, Gizi. A középhosszú fekete hajú lány, miközben úgy tett, mintha érdekelné Gellért bácsi történelem órája, egy papírdarabra írt valamit és áttolta Szilviának, aki gyorsan átvette tőle. Az elől ülő jó tanuló fiún, Gáboron élcelődtek. A nagy mikrofonformájú hajában gyülekeztek a papírgalacsinok.
Szilvia próbálta visszatartani a nevetését, de sikertelenül. Halkan kuncogni kezdett, mire az ősz hajú, szakállas Gellért megfordult és a fekete keretes szemüvegén át végignézett a teremben.
- Kinek van ilyen jó kedve, halljam? – tette fel a kérdést mélyen megsértve.
A nagy befolyású szülők gyermeke, Imre gonosz mosollyal Szilviára és Gizire mutatott.
- Megint az a két lány, tanár úr – árulta el őket kárörvendően. – Én szeretném Gellért bácsit hallgatni, de Szilvi és Gizi egyfolytában beszélget egymással és dobálóznak Gábor nagy hajába.
Az elől ülő srác azonnal hajához kapott és észrevette a galacsinokat. Az idős tanár úr rosszallóan nézett a két diáklányral, akik legyőzve a haragjukat az árulójuk ellen igyekeztek egyenesen ülni.
- Lányok – kezdte Gellért bácsi higgadtan. – Főleg te, Szilvia. Viselkedjetek rendesen, legalább az én órámon.
- Elnézését kérem, Gellért bácsi – állt fel Szilvia. – Az én hibám volt. Ígérem, mostantól jól viselkedünk.
- Jó, rendben – bólintott a tanár úr. – Ülj csak le.
Miközben a mindig engedékeny és higgadt Gellért bácsi a táblához fordult, Szilvia az őt megvetően figyelő Imréhez fordult. Hosszan figyelte a gyilkos kék szemeivel, majd leült az asztalhoz.
Néhány perccel később, amikor senki sem figyelt rá, ismét a kisfiú felé fordult. Szilvia szemei citromsárga fénnyel felizzottak, mire Imre azonnal odafordította a fejét. A lány szemeitől azonnal hipnotikus állapotba került. Szinte tudatnélküli állapotban, kifejezéstelen arccal, Imre felállt az asztaltól és akár egy gép, a mellette lévő ablakhoz lépett. Amikor kinyitotta, Gellért bácsi kivételével mindenki ránézett.
Eltátott szájjal figyelték, amint Imre feláll az ablakpárkányra, majd kiveti magát az emeletről. Mindenki felsikoltott a rémülettől, kivéve Szilviát, aki már a természetes kék szemeivel fordult előre és gonosz mosolyra görbült az arca. Elégedett volt a tettével, akárcsak mindig azelőtt.
Imre nem élte túl a zuhanást, az iskolából pedig mindenkit hazaengedtek. Gizi sokkot kapott, a szülei érte jöttek, Szilvia azonban derűs tekintettel szállt fel a buszra. A legmélyebb megvetéssel nézett végig az utasokon. Mind a rabszolgái lesznek, gondolta magában. Ő és a bátyja, Laci fogják irányítani a világot.
Amikor leszállt a tizenkettedik kerületi megállóban, a tavaszi napsütésben fürdette egy kicsit az arcát. Érezte magában a Sötét Univerzum erejét. Azt az erőt, amit attól a lénytől kapott négy évvel ezelőtt. Attól a szörnytől, akitől mindig is rettegett. Aki végül a legjobb barátja lett a csillagokon túl.
A házuk felé tartott, amikor megpillantotta a szomszéd kislányt, Rebekát. Ott sírt a ház előtt. Szilvia megállt mellette.
- Mi a baj? – kérdezte.
- Meghalt a kiskutyám – zokogta a lány.
- Tessék?
- Gombóc meghalt. Most találtam meg. Anyuék már jönnek haza.
- Mutasd meg.
A németjuhász kutya mozdulatlanul feküdt a hátsó kertben. Szilvia leguggolt hozzá és megérintette a fejét. Rebeka egyre jobban sírt, nagyon szerette a kutyáját, ő volt talán legjobb barátja.
- Nem halt meg – jelentette ki Szilvia, pedig jól tudta, hogy ez nem igaz. – Hozzál, kérlek, egy pohár jéghideg vizet.
Rebeka azonnal beszaladt a házba. Szilvia utána pillantott, majd visszafordult a kutyához. A kezei citromsárga fénnyel felizzottak és az egyiket a kutya fejére, a másikat a annak szíve tájékára tette. Gombóc szemei felnyíltak és nyüszítve nézett fel rá. Szilvia levette róla kezeit és kedves mosollyal egyenesedett fel. Az eb a lábaira állt és engedte, hogy a megmentője megsimogassa.
Rebeka alig hitt a szemének, azonnal odaszaladt hozzájuk.
- Gombóc! – kiáltotta az örömkönnyeivel és Szilvia kezébe nyomta a pohár vizet. – Gombóc!
Szilviát egy kicsit meghatotta, hogy a szomszédban lakó lányt ennyire fel tudta vidítani ezzel a mutatvánnyal. Rebeka felnézett rá és nem tudta, hogy van-e mit megköszönnie, hisz nem látta mi történt az előbb. Mégis hálás volt és a kedvencét ölelgette, aki látszólag szinte nagyon boldog volt.
- Nem is kellett a víz – örvendezett Rebeka.
- De igen, mert szomjas vagyok – mondta Szilvia és belekortyolt a pohár vízbe.
Amikor hazaért, Laci már az előszobában elé lépett. A nála magasabb, tizenkét éves bátyja aggódva nézett le rá.
- Hallottam, mi történt a suliban – kezdte. – Neked nem esett bajod? Jól vagy?
- Minden rendben – felelte Szilvia sejtelmesen.
- Te voltál, igaz?
- Igen. Minek is tagadnám?
Laci elmosolyodott.
- Ügyes – súgta.
- Büszke vagy rám? – kérdezte Szilvia.
- Naná – felelte a kisfiú és kacsintott egyet.
Miközben a nappaliban tévéztek, Szilvia nem tudta kiverni a fejéből azt, amit az előbb Rebeka kertjében tett. Különös érzés kerítette hatalmába. Még sosem érzett ilyet azelőtt. Jót cselekedett valakivel. Örömöt ajándékozott. És furcsamód, ez boldoggá tette. Ettől az érzéstől teljesen zavarba jött, nem tudta hová tenni. Ám észrevette, hogy ez nem csökkenti az erejét. Továbbra is érezte a Sötét Univerzum segítségét onnan a csillagokon túlról.
Rebeka bár nem volt a barátnője, mégis jóban voltak egymással. Ezért minimum megérdemelte ezt a segítséget. Szilvia úgy érezte, hogy most kiteljesedett előtte a Sötétség valódi természete, ami a bölcs hatalomról szól valójában. Aki mellette áll, vagy éppenséggel nem az ellensége, arra úgy kell mostantól tekintenie, mint egy családtagra. Aki viszont ellene van, azzal kegyetlenül le fog számolni. Erre egyensúlyra kell törekednie, vagy különben nem fognak felnézni rá a leendő alattvalói.

*

JELEN
Már a kis szoba kanapéján ültek. Kamilla előtt szórakoztató, ám de egy kicsit furcsa is volt a történet idősávja, mivel Szilvia bár közeledett az ötvenhez, mégis harminc évesnek nézett ki a sötét energiák segítségével. Hihetetlenül büszke volt a nőre és arra, hogy mellette állhat az igaz ügyet szolgálva.
- Szép idők voltak azok – mondta Szilvia. – Akkor még a bátyám és én jóban voltunk. Testvéri szövetségben, egymást oltalmazva, egymásnak falazva időnként. Nem tagadtuk meg a képességeinket, mint az édesapánk, aki ugyanúgy kapott jeleket annak idején, mint mi, de nem hitt benne. Mi hittünk. Hittünk önmagunkban és abban, hogy nagy, nemes célokra lettünk teremtve.
Az úrnő kinézett az ablakon a reggeli napsütésbe. Hiányzott neki Laci. Látta is maga előtt bátyját, amint bujkál a feleségével és egyfolytában a két lányára, Nórira és Barbira gondol. Meg akarja őket menteni, folyamatosan tervez, de egyre inkább úgy érzi, hogy tehetetlen. Szilviát ez szomorúsággal töltötte el. Visszafordította a fejét a fotóalbumhoz. A tizenkét éves Laci ott állt mellette a képen. Olyan volt, akár egy kis szőke herceg. A testvére. Akivel a világuralmat tervezték.
Kamillára pillantott.
- Mesélek inkább tovább – súgta az úrnő az őt figyelő démonlánynak. – Eszembe is jutott egy. Tizennégy éves voltam akkor.

*

1987.
Éjjel tizenegykor a mentőautó szirénázva száguldott a rakpart pesti oldalán. A negyvenes éveiben járó férfi aggodalommal teli pillantást vetett a lélegeztető maszkban fekvő lányra, akire a Margitszigeten találtak rá a járókelők eszméletlen állapotban. A papírjai szerint tizennégy éves és Palkovics Szilviának hívják. A novemberi hideg ellenére csak egy vékony, fekete bőrkabát volt rajta, alatta egy szürke póló.
A kolleganőjéhez fordult, aki a monitoron figyelte az egyre csak gyengülő szívverést. Visszanézett a lányra, aki egy pillanatra kinyitotta a szemét, majd erőtlenül pislákolva újra behunyta.
- Ne add fel, Szilvi! – szólítgatta. – Ne add fel!
A monitor sípolni kezdett, leállt a szívverés. A férfi azonnal a defribillátorhoz nyúlt és megkezdte az újraélesztést.
- Gyerünk! – kiáltotta a mentős. – Térj magadhoz!
Ismét próbálkozott, de semmi. Amikor harmadjára akarta odahelyezni a műszereket, Szilvia szemei hirtelen kinyíltak és citromsárga fénnyel izzottak fel. A férfi kiejtette a kezéből a defribillátort.
- Te jó ég – súgta rémülten.
A lány leszedte magáról a maszkot és tébolyult vigyor jelent meg az arcán. A mentős érezte, amit egy láthatatlan erő meglöki őt és a jármű mennyezetéhez szorítja. A rémülettől kiáltozni kezdett. A kolleganője tátott szájjal figyelte, amint Szilvia lassan felül a hordágyon és a fejét felé fordítja.
- Ó, ti kis halandó lények - mondta Szilvia megvetően. – Gondolom, nem így képzeltétek el ezt az estét.
A nő felsikított és a rakpart mentén sétáló emberek elhűlve figyelték, amint a mentőautó kifarol, átszakítja szalagkorlátot és a Dunába zuhan. A lépcsőkhöz szaladtak kiáltozva, miközben a villogók hirtelen kialudtak és az elnémult jármű elsüllyed az éjszakai fényektől csillogó vizű folyóban.
Nem messze tőlük a lépcsőkön ott állt Szilvia is. A természetes kék szemeivel és elégedett mosollyal figyelte a hullámokat. Nem volt szép tőle, ezt jól tudta, mégis boldog volt, amiért ismét lesújthatott.
Akár egy istennő, úgy sétált végig a Jászai Mari téren és amint a körútra ért, sejtelmesen elmosolyodott. A villamosra pillantott a citromsárga szemeivel, mire annak fényei kialudtak és üresben, elsötétült utastérrel utazott tovább. Utána az előtte haladó nőt figyelte megvetően. Az a nagykabátjában, úrinősen haladt előre, majd befordult a sarkon. Szilvia pedig követte őt.
Amikor az utca közepéhez értek, az összes villanypózna kikapcsolt. Szilvia érezte a nő félelmét a koromsötétben. Az megfordult, de csak az fénylő szemeibe ütközött. Az áldozat sikoltani akart, de az ajkai összezárultak egy láthatatlan erő hatására, a lábai pedig a földbe gyökereztek.
- Nem láttál még ilyet, igaz? – tette fel a kérdést derűs hangon Szilvia. – Érzem, hogy félsz. Azt hiszed, ez csak egy álom lehet, de nem az. Itt vagyok. És én vagyok maga a Sötétség. Az abszolút gonosz, a színtiszta pusztítás és a rettegés harcosa. Te pedig mindjárt halott vagy.
Tette egy lépést félhomályban remegő, harmincas éveiben járó nő felé, akinek a szemei kikerekedtek a rémülettől.
- Hú, de félsz – kárörvendett a lány. – Még mindig reménykedsz. Ó, igen. Látom is, hogy miért. Eddig minden támadást megúsztál. Mindig megmenekültél. Vezető vagy. Nem tehetségeddel, hanem a kapcsolataiddal érted el. Aki kételkedik benned, azt félreállítod. Így csinálta apád is régen, amikor még egyenruhát hordott és a négy elemijével értelmiségieket tett tönkre.
Szilvia kezei fényben izzottak fel.
- Ne legyen bűntudatod – súgta. – Ne legyen. Akkor is megölnélek, ha ártatlan volnál. Tudod, miért? Na? Tudod? Dehogy tudod. Azért halsz meg, mert így döntöttem. Kijelöltelek rá. A végzeted az volt, hogy rosszkor voltál rossz helyen. Úgy bizony. A közelemben voltál. A közelemben.
A nő arcára tette a fénylő kezeit.
- Én pedig maga vagyok az iszonyat.
A holtan rogyott össze, mire Szilvia rá se nézve haladt tovább a sötétségben. Néhány utcával odébb járhatott, amikor visszakapcsolódtak a fények és a járókelők megtalálták a nő holttestét.
Az éjszakai buszon olasz diszkózenét hallgatott walkmanjén. Elnézte a hídról a város fényeit. Megtervezte, mi hol lesz, ha majd ő ural mindent. Az övé lesz. Mosolyogva a fordult az utasok felé, akik fáradtan meredtek maguk elé. Az ő életük is jobb lesz. A Sötét Univerzum igazsága fogja elhozni boldogságot.

*

JELEN
Szilvia büszke mosollyal fordult az őt örömtelien hallgató Kamillához. Érezte, hogy a démonlány most érzi igazán, hogy otthon van az Iszonyat Katonái között. Meg se kellett szólalnia, az úrnő már tudta, mit akar tudni.
- Igen, drágám – súgta Szilvia. - Akkor is voltak ellenségek. A barátok még kevesebben, mert a tudatukat elnyomták a folyamatosan rájuk nehezülő, szürke és egyhangú hétköznapok.
- A Fény gyermekei akkor ébrebbek voltak? – kérdezte Kamilla.
- Valahogy úgy. De velem számolniuk kellett.

*

1989.
Este kilenc óra volt, amikor Szilvia a Moszkva téri végállomásnál felszállt a villamosra. A szokásos bőrkabátja volt rajta, amit annyira imádott már évek óta. Hűvös március volt, többeken még a téli kabát volt. Amikor a tér felé pillantott, veszélyérzet tört rá. Egy fiatal srác igyekezett a villamos felé. Rövid barna haja volt és fekete szövetkabátot viselt. Látszólag egyszerű, átlagos kamasz volt, aki hozzá hasonlóan meglógott otthonról titokban, hogy ezt a szombat estét valahol egy buliban tölthesse. De Szilvia tudta, hogy több van itt ennél.
Amikor srác felszállt a villamosra, az ajtók is becsukódtak mögötte. Egyből Szilvia felé fordította fejét. A barnai szemei találkoztak a lány természetes kék szemeivel. Le sem vették egymásról a következő megállóig. Ott többen is felszálltak. A srác ekkor megállt Szilvia mellett.
A lány felnézett rá.
- Megtaláltál – súgta. – Most büszke vagy?
- Megteszem, amit kell – felelte halkan a srác.
- Szabolcs a neved, igaz?
- Neked meg Szilvia.
- Milyen kár érted. Ilyen fiatalon meghalni egy veszett ügyért.
- Honnan tudod, hogy győzhetsz?
Szilvia felegyenesedett székből és egyenesen Szabolcs szemébe nézett.
- Egyértelmű – súgta. - Kövess, ha tudsz. Olvass a gondolataimban. Szükséged lesz most minden erődre, ha méltó vereséget akarsz.
A fények hirtelen kialudtak a villamoson és mikor visszakapcsoltak, a két fiatalnak nyoma veszett.
A Margitsziget egyik eldugott szegletén Szabolcs az egyik fának repült. A citromsárgán fénylő szemű Szilvia odalépett hozzá, mire az felnézett a kéken izzó szemeivel és a fának támaszkodva, dacosan felemelkedett.
- Te tömeggyilkos – vetette oda a srác.
- Ezt most dicséretnek vegyem? - kérdezte Szilvia.
Szabolcs kék fényt lövellt a lány felé, aki egy bokorba zuhant. A srác oda akarta magát teleportálni, de ellenfele egy másodperc alatt már mögötte volt. Amikor felé fordult, Szilvia egy hatalmas pofont kevert le neki. A Fény harcosa elterült a sárban, de nem adhatta fel. Nem akarta elpusztítani a lányt, csak a saját oldalára állítani, ellenben ez a gonosz tömeggyilkos végezni akart vele.
Felpattant és ütések sorozatát mérte Szilviára, ám teljesen hasztalanul, mert egyik sem talált be. Végül a Sötétség harcosa kirúgta a lábait, majd szinte követhetetlen gyorsasággal felkapta őt és egy vastagtörzsű fának hajította. Szabolcs olyan iszonyú fájdalmat érzett, hogy mozdulni sem bírt. Túl korán vágott bele a küzdelembe. Nem volt eléggé felkészülve. Felnézett a felé közeledő lányra.
Amikor Szilvia leguggolt hozzá, igyekezett minél erősebbnek mutatkozni. Egy végtelenül gonosz lénnyel nézett farkasszemet.
- Itt ért véget a nem túl hosszúra sikeredett életed – súgta Szilvia. – Úgy bizony. Törődtél volna a saját dolgoddal.
Szabolcs még utoljára látta az arcához közeledő sárgán fénylő kezeket.

*

JELEN
Kopogtak. Szilvia kacsintott egyet Kamillának, majd becsukta a fotóalbumot és sejtelmes mosollyal fordult az ajtó felé.
- Gyere be, drágám – szólt oda.
Janka lépett be a hosszú fekete bőrkabátjában és alázatosan pillantott a démonlányra, aztán pedig az úrnőre.
- Készen állok, úrnőm – mondta.
- A meglepetés? – kérdezte Szilvia.
- Elintéztem.
- Remek. Nagyon ügyes vagy.
- Köszönöm, úrnőm.
Szilvia Kamillához fordult.
- Majd még folytatom a mesét, kincsem – kezdte. - Most Jankával szépen elmegyünk rendet rakni. Lidérces éjszaka köszönt az ellenfeleinkre.
Az űrnő arcán sátáni mosoly jelent meg.

folyt.köv.

2021.október 30-november 2.
Budapest