Nagyprónay János
ANGÉLA ÉS AZ ELVESZETT SIKOLYOK

8.rész
„Nem adom fel”

Anya mindig azt mondta, hogy óvakodjak azoktól az emberektől, akik azt mondják nem szívbajosak. Egészen más világra készített fel még a háború előtt. Nem tudta, mi vár rám, ahogy azt sem sejtette, milyen elátkozott sors lesz az enyém. Ám volt olyan éjszaka, amikor a mese helyett inkább arról mesélt, hogy sosem szabad feladni semmilyen harcot, még akkor sem, ha már úgy tűnik, minden összeomlott végleg. Azt hiszem, ez utóbbi tanács volt az, ami mindig megmentette az életemet.
Az üveget ütlegelő pszichopaták sem akarják feladni, bármennyire is reménytelen áttörniük az akadályt. Azonban Oxána bármelyik pillanatban támadásba lendülhet. A monitorok el vannak sötétülve, pedig áram alatt vannak. Leguggolok, és szemügyre veszem a kábeleket. Ott is minden a helyén van. Mintha központilag kikapcsolták volna a számítógépeket, hogy véletlenül se tudjak hozzáférni az épület tervrajzához. Így most csak a csodában bízhatunk.
Judithoz fordulok, aki látszólag sokkot kapott a vicsorgó, hörgő, elmebeteg zombiktól. A szekrényekhez lépek és az első ajtaját kinyitom. Fegyverek. Három automata pisztoly és négy altatólövedékes. Lőszerek. Tárat cserélek, el is rakok néhányat a zsebembe. Megtöltöm a többi két pisztolyt is, az egyiket abba a bakancsomba rejtem, ahová még nem tettem semmit, a másikat pedig átnyújtom Juditnak.
- Mindennek vége, Angéla – mondja, miközben azokat bámulja. – Mindennek. El kell ismernünk a vereségünket.
Finoman magam felé fordítom. Belenézek a kék szemeibe.
- Addig nincs vége, amíg meg nem döglünk – mondom határozottan. – Megértetted, Judit?
- És ha az a szellőző nem vezet sehová? – teszi fel a jogos kérdést. – Ha egy sokkal rosszabb csapdába sétálunk?
- Akkor egy sokkal rosszabb csapdába sétálunk - válaszolok és belerakom a kezébe a töltött fegyvert. - De oda már fegyverrel jutunk. És mi leszünk azok, akik meglepjük az ellenséget.
- Nem hiszek ebben.
- Nem baj az. Én se hiszek semmiben. Csak egy dologban.
- Mi lenne az?
- Hogy így, vagy úgy, de ma túl leszünk az egészen. Nem adjuk fel. Ha meg kell halnunk, akkor abban legyen méltóság.
- Én itt maradok.
- Nem maradsz itt.
- De nekem ez nem megy, meg kell értened.
- Nem hagylak itt.
- Pedig én nem megyek.
A szekrényből kiveszek egy kabátot és átnyújtom neki, mire hátrál egyet. Egy pillanatra visszatér az úrinős tekintete, persze hamar visszazökken a rémült és törékeny nő szerepébe. Közelebb lépek hozzá és annak ellenére, hogy rettegek, megpróbálok erőt sugározni belé. Remélem, hiteles.
- Én megyek elől – mondom halkan. - Így ha bajom esik, neked még lesz esélyed.
A dúsgazdag, értelmiségi Judit, aki nyilván a legdrágább borokat itta a partijain és éjjelente a kolónia borzalmaival álmodott, most kezdi összeszedni magát. A túlélés ösztöne, amit háború is előhozott belőle, mostanra újra aktiválódott benne. Halványan, de dac jelenik meg az arcán.
- Egyikünknek sem lehet baja – súgja.
- Úgy legyen – bólintok, majd megfordulok és kettőt belelövök a szellőzőrácsba, mire az leesik a padlóra.
Megnézhettem volna, hogy van-e csavarhúzó valamelyik szekrényben, de annyi eszem nem volt.

*

Iszonyú hideg van a szellőzőben. Olyan érzésem van, mintha egy hűtőben kúsznék előre. A pisztolyomra a másik szekrényben talált zseblámpát rögzítettem ragasztószalaggal. Egy végtelen hosszúnak tűnő utat látok magam előtt, ami egy darabig nem is fog elkanyarodni. Sehol egy távoli fény, semmi.
- Látsz valamit, Angéla? – kérdezi Judit mögöttem.
- Semmit - felelem.
- Ez nem hangzik valami jól.
Egy pillanatra felsejlik bennem, hogy bajba sodortam szerencsétlent. A háborúban kiszámíthatóan, előre eltervezett taktika szerint haladtam. Megfontolt voltam és gyorsan tudtam olyan döntéseket hozni, melyek végül megmentették az én és a társaim életét is. Tizenegy éve nem vagyok katona, kiestem a gyakorlatból, elpuhultam a bohém művészek világában. Egyszerűen büszke voltam arra, hogy már nem kell fegyvert fognom. Újra emberré váltam, bár nem egészem tudtam, milyen is embernek lenni. Engedtem, hogy egy elképzelt fény felé sodródó békés káosz kiölje belőlem azt a borzalmas múltat. Gyógyulni akartam. Felépülni. Volt is esélyem rá.
- Min töprengsz? – kérdezi Judit.
- Hangosan gondolkodtam? – kérdezek vissza.
- Nem, de szinte érezni, hogy jár az agyad.
Akarok valami frappáns, poénos választ adni, hogy megnyugtassam egy kicsit lelkét, amikor észreveszek egy leágazást jobbra. Gyorsítok. Odaérek és látom, amint a járat arra egyre nagyobbá válik. Ráadásul hosszan vezet valahova.
- Mit látsz? – kérdezi Judit.
- Itt van egy másik út – válaszolom és bevilágítok a lámpával.
- Csak jobbra van?
- Itt igen. Előrébb talán lehet más irányba. Balra kell lennie a liftaknának, ahol leereszkedhetünk a földszintre. Azonban az nagyon kockázatos. Oxána azt csinálna velünk, amit csak akar.
- Nehéz dolga lenne, mert én biztos nem lennék ott. És te sem.
- Várj, gondolkodnom kell. Ez minden bizonnyal a nyugati szárnyba vezethet. Nyilván ott is lehetnek liftek.
- Nem, Angéla. Mindegyik épületben csak három lift van. Az egyik orvos mondta. Ráadásul ez a harmadik épület. Maximális kontroll alatt áll. Az egyetlen kiút az átjárón keresztül van.
- Kell lennie egy vészmegoldásnak. Az építész biztosan gondolt egy menekülési útvonalra.
- Persze, az ablakon keresztül.
- Az is megfontolandó.
- Tessék? Megőrültél?
- A legvégső esetben leereszkedünk egy kötélen. Valahogy kijuttatlak téged, aztán visszamegyek a második épületbe.
- Vissza? Minek?
- A nővérem miatt. Oxána csapdát állított neki.
- Annak a Nikolettának? Hát elég bátor a doktornő.
Elmosolyodok. Bevillannak előttem Niki kígyó szemei és az a gyilkos higgadtsága, amivel nem egy embert rémített halálra a harcok során. Persze, hiába tudom, hogy erős, borzasztóan féltem őt.
- Menjünk jobbra – szakítom félbe a gondolataimat.
- Oké – egyezik bele Judit. – Próbáljunk szerencsét.
- Várj. Világíts a rókámra.
- Miért?
- Csak világíts, látni akarom, mit gondol.
Judit a zsebem felé irányítja a fényt és látom a róka arcát. Retteg. Hallgatnom kéne rá, de nem tehetem. Lehet, csak félt engem és a többi irányról is ez lenne a véleménye. Legalább is, remélem.
- Mit mond? – kérdi Judit.
- Jobb, ha nem tudod – felelem. – Induljunk.
- Akkor ezek szerint semmi jót.

*

Egy idő után már előhajolva haladunk a járaton, a hideg azonban egyre erősebb. Látszik a leheletünk, Judit nagyon didereg mögöttem. Én is alig érzem már a végtagjaimat. Lefordulunk balra, ahol kezd növekedni a hőmérséklet. Pityegő gépzajra leszünk figyelmesek és azonnal megállunk. A sötétben fülelünk. Elteszem a fegyveremet és gyorsan megdörzsölöm Judit hátát.
- Tarts ki – súgom.
A hang megszűnik. Folytatjuk az utunkat, világítok előre a pisztolyra rögzített zseblámpával. Egyre nagyobb melegséget érzünk és valahonnan az előttünk álló egyenes út felől árad felénk. Észreveszek a távolban egy halvány fényt. Ahogy haladunk előre, látom, hogy a járat padlóján található szellőzőrácson keresztül érkezik. Hátranyúlok és finoman megállítom Juditot, miközben le sem veszem a szemem a fényforrásról. Leguggolok és keresztülnézek a rácsokon. Egy hosszú fehér folyosót látok, melynek mentén itt-ott ajtók sorakoznak. Nem cellák.
- Mit látsz? – kérdi Judit.
- Egy folyosót – felelem. – A cellák helyett itt valami irodai részleg lehet.
- Miből gondolod?
- Barna ajtókat látok, aranyszínű táblák vannak rajtuk. Van itt valami laborféle is. Meg valami raktár.
- Azt nem látod, merre vezet a folyosó?
- Nem. De itt jó lesz.
- Biztos vagy benne?
- Nem. Egyáltalán nem, de meg kell próbálnunk.
- Mindegy is, csak melegben legyünk.
Kitámasztom magam a karjaimmal és lerúgom a rácsot. Nem hallok semmi mozgolódást odalenn. Hasra fekszem.
- Fogd meg a lábam – szólok Juditnak. - Tarts meg.
A nő remegő kézzel lefogja a lábaimat, majd rá is térdel. Én lehajolok, megtámasztom magam a bal karommal a szellőző szélén. A folyosó egy trapéz alakú ajtóhoz vezet. Visszafelé pedig elkanyarodik jobbra. Sehol egy lélek. Nem hallok semmit a zihálásom kivételével.
Visszamászom Judithoz.
- Tiszta a terep? – kérdi.
- Annak tűnik – felelem. – Én megyek előre.

*

Míg Judit nekidől egy radiátornak, én az iroda számítógépén megpróbálom lekérni valahogyan az épület térképét. Vissza kell jutnunk a liftekhez, vagy valamilyen vészkijáratot kell találnunk. Nem telik egy öt perc sem, mire rátalálok a harmadik épület térképére. Egy vörös nyíl jelzi is tartózkodási helyünket.
- Megtaláltam – súgom Juditnak.
- Messze vagyunk? – kérdi.
- Eléggé. Az ajtó felé kell mennünk. Az orvos nem mondott igazat. Van egy teherlift, valamint egy lépcsőház is.
- Akkor induljunk.
A rókára nézek. Még mindig retteg. A folyosóra néző ablakhoz fordulok, ahol egy alakot látok elszaladni balra. Felpattanok. Megkerülöm a halálra rémült Juditot és pisztolyt magam elé tartva megindulok a barna ajtó felé. A szívem majd kiugrik a helyéről. Szinte látom magam előtt, hogy csapdába kerültünk.
- Óvatosan – súgja mögülem az ijedt nő.
- Maradj itt – súgom vissza.
Megállok az ajtó előtt. Fülelek. Nem hallok semmit. Se sugdolózás, se mormogás, semmi. Megfogom a kilincset. Egy. Kettő. Három. Olyan hirtelen nyitom ki, hogy szinte még én is meglepődök. Azonnal a nyitott ajtóhoz hátrálok és balra szegezem a fegyvert. Senki. Utána jobbra. Senki. Legalábbis a falnál. Nagy levegőt veszek és kilesek a folyosóra. Balra egy alak áll háttal intézeti ruhában. Jobbra senki. Rászegezem a fegyvert a férfira. Fekete haja van, vékony.
Amikor Judit kilép mellém, az idegen megfordul. Fiatal, ám beesett arca van és sejtelmesen mosolyog. Fura szagot érzek. Olyan, mint a benziné. Egész testemben megremegek, amint meglátom a piros kannát, amit úgy ölel magához, akárcsak én szoktam a rókát.
- Tőled jobbra, kicsikém – súgja.
Odapillantok. Egy szobát látok nyitott ajtóval. A lámpa felkapcsolva és gázpalackok sorakoznak ott. Nem néztem be oda, amikor erre jöttünk. Nagy hiba volt. Sakk-matt. Ebből nem fogunk kiszabadulni.
Sercegést hallok. A srác vigyorogva emeli fel az égő gyufát. Oldalra dönti a fejét, a barna szemeiben pedig csillogni kezd a tükröződő kicsi láng. A túlélési esélyeket latolgatom, de nem jutok vele semmire. Ha Judittal visszaugrunk a szobába, az biztos, hogy nem ússzuk meg a robbanást. Ha szaladni kezdünk a folyosón a távoli ajtó felé, a lángok utolérnek bennünket. Azonban a piromániás srác mögött nem látom nedvesnek a padlót. Nyilván odáig tartott a kanna tartalma.
Felnézek rá.
- Nem kéne így lennie – mondom óvatosan.
- Pedig így lesz – vágja rá izgatottan. – Csak kell egy kis idő. A lángok előtti csendet akarom hallgatni. A pillanat, amikor valami készülőben van. Most még minden szép. A falak is, a padló is. Ti is. De nemsokára minden lángolni fog. Gyönyörű lesz. Mindent betelít majd. Titeket is. Sikoltani fogtok.
Muszáj elnyomni a félelmeimet. Nem szabad feladnom. Egy szerepet kell alakítanom. A félelmet nem ismerő őrültét.
- Én nem félek a tűztől – jelentem ki higgadtan.
- Dehogyisnem – vágja rá.
- Tévedsz, haver.
Az alakításomtól zavarba jön. Egy pillanatra lefagy az arcáról a vigyor, majd visszaerőlteti oda.
- Pedig mindenki fél tőle – súgja. – Mindenki. Ti pedig mindjárt…
- Én több lángot láttam, mint te – vágok közbe és elmosolyodok. – Te még sehol sem voltál, amikor én már lángoló városok közt sétálgattam egyedül. Te akarsz ijesztgetni? Na, ne már.
- Pedig félsz.
- Miből látod?
- Nem akarod, hogy megtegyem.
- De akarom. Vagy megteszed, vagy én lépek először.
Miközben le sem veszem a szemem a srácról, a pisztolyomat a palackok felé szegezem.
- Na? – hergelem. – Ki lesz első?
Megremeg az arca. A félelem ül ki rajta.
- Én akarok lenni – mondja. – Én, mert…
- Akkor mire vársz? – kiáltok rá. – Tán félsz a robbanástól?
A gyufát tartó keze is remegni kezd.
- Én nem félek semmitől – mondja és könnyek jelennek meg a szemében. – Semmitől, érted?
- Nem hiszem el – hergelem tovább. - És bizony te is sikoltani fogsz. Erre nem gondolsz?
- Nem fogok. Itt hagylak titeket még időben.
- Nem, mert lábon lőlek. Nem menekülsz.
Közelebb lépek hozzá. Próbálok egy eszelős őrültnek látszani. Sikerül is, mert már látszólag ő érzi magát fenyegetve. Az amúgy sármos arca megremeg és a belső küzdelem jelei mutatkoznak rajta.
- Te is csak egy ember vagy – folytatom. - Hiába érzed magad különlegesnek, nem vagy az. Csak egy gyáva senki.
- Ne közelíts – rebegi. – Ne közelíts.
Teszek felé még egy lépést. Ő hátrál egyet.
- Na, mi van lánglovag? – gúnyolódok. – Megteszed végre? Ígérem jobban fog fájni neked, mint nekünk.
Kikerekednek a szemei. Nagyon koncentrál rám. Próbál a szemeimből olvasni. Nagyon gyorsnak kell lennem.
- Hű, de félsz – súgom vigyorogva.
Mondani akar valamit, de ekkor megmarkolom az égő gyufát. Egy kicsit fáj, de a lángot eloltottam. Az elaludt gyufát nézi néhány pillanatig. Nem hagyok neki sok időt, úgy felpofozom a pisztollyal, hogy eszméletlenül vágódik hanyatt. Visszapillantok Juditra, aki elképedve bámul rám.

*

Miután a kanyar utáni irodák egyikébe vonszoljuk az ájult srácot, hogy biztonságban legyen, visszaindulunk a célhoz vezető ajtó irányába. Gondosan kikerüljük a benzinfoltokat, melyek kanyarogva húzódnak végig a padlón.
- Honnan szerzett ez benzint? – teszi fel a jogos kérdést Judit.
- Nem tudom – felelem. – Talán a mélygarázsból, ahol a betegszállító autók vannak.
- Azokkal még meg is tudnánk innen pattanni.
- Talán. De szerintem mások is próbálkoznak vele.
Amikor odaérünk az ajtóhoz, imádkozom, hogy működjön a kártya. Oxána könnyedén visszavonhatja annak jogosultságát, amint sikerül azonosítaniuk azt az őrt, akitől elvettük. De szerencsére működik. Az ajtó kitárul előttünk. Két sávban fut előre az út egészen a következő ajtóig. Középen szigetként áll egy kisebb szoba. Lassan megindulunk arra. Balra húzódunk és felkészülünk a legrosszabbra.
Fények áradnak a szoba egyetlen ablakából. Az ajtaja résnyire nyitva. Előre megyek, Judit pedig fedez. A pisztolyom csövével belököm az ajtót és belépve körbe fordulok. Senki. Azonban működő monitorokat pillantok meg. Az egész szintet látni. A bal szélsőn látom, amint éppen kinyílik annak a monitorszobának az ajtaja, ahonnan leléptünk. A gyilkosok egymáson áttaposva lepik el azt a helyiséget. Belegondolni sem merek, mi történt volna velünk, ha ott maradunk még pár percig. Nyilván egy darabig távol tudtuk volna tartani őket a lövésekkel, azonban biztosra veszem, hogy igen hamar alulmaradtunk volna a küzdelemben. Ne, Angéla, ne gondolj erre. Koncentrálj a jelenre és arra, hogy biztonságos kiutat találj ebből a szörnyekkel teli kastélyból.
A középső monitoron látom a teherliftet. Senki sincs ott a kameraállás szerint. Elhagyatott és ott van mellette a lépcsőház ajtaja is. Az odafelé vezető utat nézem. A folyosók üresek, senkit sem látok. Amikor viszont a jobbszélső képre nézek, két alakot látok, akik valahová sétálnak. Egy férfit és egy nőt orvosi köpenyben. Először nem esik le, hogy hol is vannak, aztán látom a benzines kannát a földön.
Kilépünk a folyosóra. A két alak határozottan, célirányosan közeledik felénk. Az egyik az a copfos, szőke hajú doktornő, akit tegnap láttam kijönni az első emelet irodájából. Azt a sorozatgyilkost kísérte, akit a második épületben kellett lelőnöm. A nő mellett egy magas, barna hajú férfi halad. Ahogy közelednek, látom a gyilkos higgadtságot a tekintetükön. Aztán a pisztolyt is, amit előkapnak a zsebükből.
Még van időm visszalökni Juditot a szobába. A két orvos tüzet nyit ránk. Vaktában lőnek és éppen csak el tudom kerülni, hogy eltaláljanak. Az ajtófélfánál állok. A léptek nem lassulnak. Ezek nem félnek a haláltól. Biztosra veszem, hogy kettéválnak. Csak egy pisztoly hangját hallom már.
Kilépek egy pillanatra és viszonzom a tüzet. A férfit látom, akit vállon találok és nekivágódik a falnak. Azonban a szeme sem rezzen. Olyan, akár egy gép. Teljesen kifejezéstelen a tekintete. Éppen folytatni akarja a tüzelést, amikor megelőzve őt fejbe lövöm. Hasra esik a padlón.
A nő még hátra van. Várnom kell. Fülelek. Semmi mozgás. Egyszer csak tigrisbukfencben megjelenik előttem és a padlóról kettőt lő felém. Az egyik golyó a kabátomat súrolja, a másik pedig az ajtófélfába fúródik. Eltűnik szem elől. Nem várhatok. Egy. Kettő. Három.
Kilépek a folyosóba és körbefordulok. Sehol sincs. Őrületes nagy hibát követtem el. A múltbéli katona énem most biztosan szidna. Nincs visszaút. Judit ki akar jönni a szobából, de intek neki, hogy szó sem lehet róla.
A kis szoba falának mentén elindulok visszafelé. A nő kilép onnan, de nem hagyok neki esélyt tüzelni, azonnal felé lövök, ő pedig visszahúzódik a fedezékébe. Hátrálni kezdek, néha hátra pillantva.
- Te is Oxána embere vagy? – vetem oda a kérdést.
Nem felel. Amint az ajtóhoz érek, intek Juditnak az ajtó vonala felé mutatva. Ő bólint és az ajtófélfa fedezékéből céloz abba az irányba, ahonnan a doktornő előlépett. Megfordulok és egyenesen haladok előre.
Meg kell lepnem. A fal vonalához érek. Egy. Kettő. Három. Hirtelen befordulok és lövök egyet. A levegőbe. Nincs ott. Próbálok minél halkabban közelíteni. Alig sikerül. Ügyes ez a nő, és persze nem buta.
Lövéseket hallok. Két helyről. Juditra lő. Megkerülöm a szobát. Amikor befordulok a bejárat felé, ledöbbenek. A nő mozdulatlanul áll nekem háttal, Judit pedig egyenesen rá céloz. A doktornő pisztolya földre zuhan. Lassan felém fordul. Nem látok rajta sérüléseket. Semmit. Azonban egy kis headset van fülében.
- Igen, Oxána – súgja a nő, miközben keresztülnéz rajtam. – A parancsod szerint lesz.
Azzal megindul felém. Készen állok arra, hogy lőjek, de a nő a túlsó falhoz sorol és kifejezéstelen tekintettel halad visszafelé az ajtó irányába. Döbbenten fordulok utána. Teljesen zavarba jövök.
Az ajtó kinyílik előtte, ő pedig elővesz valamit a zsebéből. Félreérthetetlen a hangja. Egy benzines gyújtó.
Judithoz fordulok.
- Futás! – kiáltom.
Karon fogom a döbbent bajtársnőmet és szaladni kezdünk a túlsó ajtó irányába. Kinyitom a kártyával és egy újabb hosszú folyosóra érünk, ahol keresztben szobák sorakoznak.
Robbanást hallunk és bevetjük magunkat az első szobába. Becsukom az ajtót. A földre hasalunk. Egy újabb robbanás rázza meg a folyosót. Hallom, amint kiszakad a helyéről az elektromos ajtó. Magamhoz ölelem a reszkető, halálra rémült Juditot. Törmelékek koccannak az ajtónak.

*

A földön fekszünk egy darabig. Egy idő után felmerek állni és szépen lassan az ajtóhoz lépek. Kinyitom. A padlón égő törmelékeket látok, a világítás pedig folyamatosan akadozik.
- Angéla! – hallom Oxána hangját az egyik épen maradt hangszóróból. – Angéla, drágám!
- Mit akarsz? – vetem oda.
- Nagyon büszke vagyok rátok - kezdi derűsen. - Igazi túlélők vagytok. Bár, ebben én segítettelek titeket. Gondoltam, hogy szép műsor lesz, de ez inkább lebilincselőre sikeredett. Fantasztikus, hogy nem adjátok fel.
- Az a te reszortod.
- Hogy érted?
- Te feladtad. Évekkel ezelőtt.
- Mit?
- Önmagad. Azt az embert, aki voltál.
- Nem. Nem adtam fel. Az ember néha átalakul. A környezete, a sorsa végett. Engem a háború formázott ilyenné.
- Szörnyeteggé.
- Nem. Attól én távol állok. Én csak megerősödtem. Engedtem, hogy a szenvedés a helyére billentse a személyiségemet. Így váltam azzá, akivé teremtettek az istenek. A szörnyeteg te vagy, drágám. Te és a nővéred. A te hidegvérű nővéred. Aki mellesleg most lépi át az intézet kapuját.

folyt.köv.

2022. január 23-28.
Budapest