Nagyprónay János
ANGÉLA

4.rész
Egy démon arca a félhomályban

A fekete viskó három szobából áll. Belépve rögtön egy jól felszerelt monitorszoba foglal helyet, egyenesen pedig az elektromos fémajtó mögött egy pihenőszoba két ággyal, valamint egy kisebb mellékhelyiséggel, melynek a polca tele van kötszerekkel, orvosságokkal és szappannal.
Gergő este nyolcig őrködött a monitorok kijelzőjét figyelve és most én és Niki ülünk a sötétben, miközben a kamerák képeit figyeljük a félhomályban. A rókára pillantok. Rettegve néz rám.
Niki felém fordítja a hátborzongató szemeit, mely a kijelzők fényében még félelmetesebb, mint egyébként. Hosszan figyel, mintha valami büntetésre készülne. Próbálom valahogyan feltérképezni a lelkét, de teljesen esélytelen. Az egész nő egy veszélyes rejtvény, amit megfejteni szinte lehetetlen, ha pedig mégis sikerülne, lemerem fogadni, hogy az életembe kerülne. Nagyon megijedek tőle.
- Most pedig beszéljünk valamiről – kezdi. – Mondjuk rólad.
- Mit akarsz tudni? – kérdezem.
- Mi lett a szüleiddel?
- Meghaltak.
A szeme se rezzen. Biztosan tudta előre, mit fogok válaszolni.
- Láttad? – kérdezi szinte derűsen.
Lehajtom a fejem. Még most is látom magam előtt, ahogy apa a nappaliban anya elé áll és védi őt, ameddig teheti. A katonák utána engem keresnek a házban, de nem találnak. A padláson sírok halkan.
- Igen - súgom a síráshoz közel. - Láttam az egészet.
Úgy néz rám, mintha a kedvenc színemről kérdezett volna és most kiderült, hogy neki nem az. Nyugodt, rezzenéstelen arccal néz a szemembe, ám úgy érzem, hogy bármelyik pillanatban kitörhet belőle valami egészen ördögi harag. Végül aztán a visszafordul a monitorokhoz. Egyfolytában forgat valamit a fejében, akár egy sakkmester, aki szinte úgy érzi, hogy az élete múlik minden lépésen. Most még a terepet méri fel és bár nem néz rám, már mindent tud rólam.
- Nem vagy gyenge lány – mondja. – Pont ezért vagy erős, mert ott voltál.
- Én nem így éltem meg – vágom rá. – Engem ez nem erősített meg.
- Dehogyisnem. Te is tudod.
Próbálom visszafogni a dühömet, nem akarom felidegesíteni. Nem sikerül. Ő pedig érzi ezt, mert elmosolyodik. Várja, hogy támadjak, mert már jól tudja, mivel vághat vissza nekem.
- Tőlem sem szabad félned – jelenti ki hirtelen, majd felém fordítja a kígyó tekintetét. - Soha. Neked nem engedem meg.
- Miért? – kérdezem értetlenül.
Egy pillanatig úgy mered rám, mint aki mindjárt lekever egy pofont. Hosszan néz a szemembe. Pont úgy néz ki, mint egy démon. Ha valaki azt mondaná, hogy a pokolból jött, elhinném neki. A rókára pillant.
- Ezt tőlük kaptad? – kérdezi hidegen.
- Nem – felelem. – Találtam egy plázában.
- Miért nézel mindig rá? Talán tud beszélni?
- Nem.
- Mégis választ vársz tőle.
- Néha olyan, mintha mosolyogna.
- Attól pedig megnyugszol.
- Igen.
- És miért nem magadban keresed a válaszokat?
- Mert nem hiszek magamban.
- Az baj.
- Tudom. De engem nem képzett ki senki erre az életre.
- Engem sem. De megtanítottak arra, hogy higgyek magamban. És a bajtársaimban. - És hiszel bennük?
Büszke mosoly jelenik meg az arcán. Most adtam neki mattot. Persze, nem vagyok büszke magamra.
- Most rólad beszélünk, Angéla – mondja.
- Szinte semmit sem tudok mondani – kezdem. - Volt egy békés, szép korszak az életemben, ami véget ért a háborútok miatt. Azóta elvesztettem először a barátaimat, aztán pedig a szüleimet, az otthonunkat és a jövőmet. Nekem mindenem odalett. Elvették tőlem a fekete egyenruhás bajtársaid.
A mosolya eltűnik. Gondolkodik. Úgy érzem, nem tud mit reagálni erre. Vagy talán meg sem hallotta, amit mondtam.
- Mivel foglalkoztak a szüleid? – kérdi végül.
- Orvosok voltak – felelem.
- Kár értük. Kevés orvos van.
- És kevés olyan jó ember, mint ők voltak.
- Még mindig azt hiszed, hogy mi vagyunk a rosszak, igaz?
Válaszolni akarok. De nem merek. Inkább hallgatok és a monitorok felé fordulok. A fákra szerelt éjjellátó kamerák semmilyen mozgást nem mutatnak. Bokrokat, fenyőket látok. Ellenállót azonban egyet sem.
Ekkor Niki feláll a székből. A szekrényhez lép, valamit kutakodik ott. Egy pokrócot vesz elől onnan és visszacsukja az ajtót. Felém fordul azzal a pszichopata tekintetével, majd szépen betakar vele.
- A fűtés még nem indult be rendesen – mondja. – Nem akarom, hogy megfázzál.
- Köszönöm - súgom.
A billentyűzet felé hajol, gépel egy kicsit, mire a középső monitoron megjelenik egy célkereszt. Ezután közelebb húz hozzám egy fekete, műanyag gépkart, melyen két vörös gomb van.
- A harckocsira szerelt gépfegyvert ezzel tudod irányítani – kezdi. - A mutatóujjadra eső, alsó gombbal kell tüzelni. A felsővel a gépágyúra kapcsolsz. Gombnyomás ki, gombnyomás be és ugyanúgy az alsóval tüzelsz. De inkább maradj gépfegyvernél. Ne égesd fel az erdőt.
- Nem értelek – nézek fel rá. - Ugye nem akarsz itt hagyni?
Elmosolyodik.
- De igen – feleli. - Alszom három órát. Utána leváltalak. Addig pedig te fogsz engem és Gergőt védeni. És persze magadat. Mindhármunk élete három órán keresztül a te kezedben lesz. Minden felelősség ezennel rád hárul. Ha egy másodpercre is elalszol, mind meghalhatunk. Figyeld a mozgásokat az erdőben. Egyetlen aprócska jel összefügghet több más jellel. Koncentrálj szüntelenül, gondolkozz a fejükkel, tervezz és állandóan legyél készenlétben.
- Én nem akarok lelőni senkit! – kiáltok kétségbeesetten. - Én nem vagyok gyilkos!
- Nem is leszel az. Életeket fogsz menteni. Hármat a tiéddel együtt. Amíg alszunk, te vigyázol ránk. És mindemellett bizonyítani is fogsz nekünk, valamint magadnak is. Hogy rátermett vagy. Hogy képes felelősséget vállalni másokért. Most megtanulod, milyen is katonának lenni, drága húgocskám.
- De én ezt nem akarom!
Lehajol és megigazítja a pokrócot. Megint olyan, mint anya volt. Látom is őt magam előtt, amint félreteszi a mesekönyvet és megigazítja a takarómat. Azt mondja, nem akarja, hogy megfázzak. Niki is pont úgy mosolyog most rám, mint ő. A démoni arcot néhány másodpercig anyai szeretet váltja fel.
- Én hiszek benned, Angéla - súgja. – Tudom, hogy ügyes vagy és megbirkózol a feladattal.
- Miből gondolod? – kérdem.
- Tudom.
Azzal kiegyenesedik, az elektromos ajtó kinyílik előtte, majd becsukódik mögötte. Én pedig visszafordulok a monitorhoz. A rókára pillantok. Nagyon fél. Akárcsak én. Az éjjellátós képeket nézem.

*

Fél órája bámulom a képernyőket felváltva. Talán meg sem mozdultam idáig, csak a szemeim dolgoznak. Jobbra kettő pillantás, aztán egyenesen, utána balra kettő. Figyelek. Mindenre. Nem akarok egyetlen ellenállót sem meglátni. Egyet sem. Nem akarok bajt senkinek. De legfőképpen Nikinek nem. Nem akarom, hogy bármi rossz történjen vele. Az életemet most még értéktelenebbnek érzem, mint valaha bármikor. A rókára pillantok gyorsan. Retteg. Ő is monitorokat figyeli. Most egy másodpercig nem figyeltem. Remélem, semmi sem történt.
Hallom Gergőt horkolni. Niki is biztosan alszik már. Milyen jó nekik. Nem szabad elaludnom. Néha érzem, hogy a szemeim be akarnak csukódni és egyik pillanatról a másikra minden elhomályosodik előttem. Ébernek kell maradnom. Miközben le sem veszem a szemem a monitorokról, magamhoz húzom a vizes palackot az asztalon. Iszom egy kicsit. Máris erőre kapok. Tudom, hogy ez csak néhány percig fog tartani. A fűtés már rendesen beindult, kezd álmosítani a meleg és a csend.
Amikor a bal szélső monitorra pillantok, meglátok valakit elszaladni a kamera előtt. Ösztönösen a mellette lévőre nézek, de azon semmit látok. A szívem a fejemben kezd lüktetni, miközben közelebb gurulok székkel. A jobb szélső monitoron, amely egy mögöttünk lévő kamera képét mutatja, meglátok egy alakot felemelkedni egy bokor mögül. Egyre hevesebben ver a szívem, hol jobbra, hol balra, hol középre pillantok. A középső monitoron az előbbivel ellenkező irányban szalad el valaki. Megragadom a gépkart, de az ujjaim remegnek. Nem akarok bántani senkit. Kiáltani akarok Nikinek, de annyira félek, hogy ezek ott kint meghallják, és rögvest megtámadnak minket. A jobb szélső monitoron a sötétbe húzódó árnyalak egy gépfegyverrel céloz a kamerára. A középsőn látom, hogy harckocsi felé közeledik az egyik fegyveres.
Most kell cselekednem. Nincs mese, azonnal tennem kell valamit. Szinte látom magam előtt, amint tőlem balra berúgják az ajtót és nem várnak, nem kérdeznek, hanem lőnek. A jobb szélső monitorra nézek. Megfogom a gépkart és a harckocsira szerelt fegyvert az árnyalak felé irányítom. Becélzom a mellette lévő fát. Remélem, nem hord félre. Tüzelek. A férfi a bokorba ugrik.
Most jut eszembe, mennyire logikátlan voltam. A középső monitort figyelem. Az alak tüzet nyit a harckocsira. Odafordítom a fegyvert és közvetlenül mellé célzok. Szerencsére nem találom el. Szalad vissza az erdő takarásába. A bal szélső képen megint látok valakit elszaladni. Nem értem ezt az egészet.
A billentyűzet melletti vezetékes rádióra pillantok. Talán tudok velük kommunikálni. Feltéve, ha Niki kirakott egy hangszórót. Vagy alapból van egy valahol a tetőn. Agyalok. Végül jön az ötlet. Nem egy biztos megoldás, de talán az egyetlen esélyem. Felkapom a rádiót és számhoz emelem.
- Kérem! - szólok bele síró hangot tettetve.
Hallottam a hangom egy kinti hangszóróból. Most minden színészi képességemre szükségem van.
- Ne jöjjenek közelebb! – könyörgöm. - Engem itt túszként tartanak fogva! Ha megtámadnak minket, akkor azonnal végeznek velem! Könyörgöm, vonuljanak vissza! Könyörgöm!
Várok. A bal szélső képen látom, amint egy egyik ellenálló kipillant a fák mögül. Int valakinek.
- Nem akarok meghalni! - folytatom a színjátékot. - Egy közeli kolóniába visznek engem! Ott vannak a szüleim! El akarok jutni hozzájuk! Kérem, ne támadjanak! Nem akarok meghalni! Meg akarok menekülni!
Kilövik a bal szélső kamerát. Elsötétül a kép. Aztán a balt is. Remegő kézzel fogom a rádiót. Szólnom kéne Nikinek. Ezt nem csinálhatja velem. Egy katonára van szükség. Én pedig nem vagyok az.
A számhoz emelem a rádiót.
- Azt akarják, hogy lebetűzzem? – szólok bele ingerültem. – Nem akarok meghalni a maguk kedvéért! Szórakozzanak más életével! Azonnal vonuljanak vissza, vagy a pokol tüze jön el!
Már nem a félelemtől, hanem a haragtól remegek. Nem ismerek magamra. Nem tudnám őket bántani, de olyan érzés kerít hatalmába, amire Niki számított. Féltem őt és Gergőt. Felelősséggel tartozom értük. Ahogy ők is védtek engem tegnap éjjel, most nekem kell úgy őket.
A középső monitor elsötétül. Lassan mindennek vége. A jobboldalira nézek, nem látok rajta senkit. Csak a sűrű erdő, semmi több. A jobb szélsőnél az alak továbbra is fedezékben lehet. Nem merek lőni, de muszáj. Két fa közé célzok a jobboldali monitoron. Lenyomom a gombot és el nem engedem néhány másodpercig. Golyózáport eresztek a semmibe. Remélem, egy ellenállót sem találok el.
A jobb szélső monitor elsötétül. Aztán a jobboldali is. Vége. Most már semmit sem látok. Kétségbeesetten várok. Nem tudom, mit csináljak. Lőnöm kéne, de nem visz rá a lélek. Egyszerűen nem megy.
Fülelek. Valaki elszalad az épület előtt. Aztán az egyik mintha belerúgna a harckocsiba, vagy nem is tudom, valahogyan zajt csap arra. Hirtelen csend. Hallgatózok. Megszólalni sem merek. Lépteket hallok az ajtó előtt. Túlságosan határozottak és céltudatosak. Az illető egy cseppet sem fél. Megáll az ajtó előtt. Hosszú csend. Remeg a kezem. Aztán távolodó lépteket hallok. Egy fegyvert kibiztosítanak. Egy hangos kattanást hallok. Valamit betöltenek valami egészen nagy fegyverbe. Valakit hallok szaladni. Suttognak. Hallgatózok, koncentrálok rájuk.
- Megőrültél? – kérdezi az egyik.
- Te őrültetek meg – feleli a másik. – Már rég be lehetett volna venni az épületet és most már három értékes túszunk lenne.
- Parancsot kaptunk!
- Nem érdekel.
- De igen, érdekel!
- Mit mond az ott hátul?
Egy harmadikat is hallok.
- Hol a tizedes? – kérdezi.
- Ketten nem jeleznek – feleli az egyik.
- Parancsot végrehajtani!
Egy hirtelen ötlettől vezérelve le akarom nyomni a gépkar felső gombját, amikor Niki megfogja a csuklóm. Felnézek rá. Teljesen nyugodt. Egyáltalán nem tűnik még csak álmosnak sem. Biztosan végig figyelt.
- Maradj nyugton - súgja.
Leül mellém és egy laptopot tesz az asztalra. Felnyitja, leüt pár gombot és megjelenik egy éjjellátó kamera képe. Utána két gomb lenyomása után egy másik kép jelenik meg, amelyen lassan távolodó vörös pontokat látok.
- Visszavonulnak - mondja Niki.
- Eltaláltam valakit? – kérdezem ijedten.
- Nem, senkit. Mindegyik él. De sietve távoznak. A kamerák kilövésével fedezni akarták magukat.
- Az előbb visszahívták őket.
- Igen, nem kizárt, hogy komolyan vettek téged. Először ártatlan kisangyal voltál, aztán pedig maga az ördög. Helyes. Nem baj, ha össze tudod zavarni az ellenséget. Bár egy frontvonalon hiába tennéd.
Megszólalni sem tudok, csak a derűs tekintetébe bámulok. Az ajtó kinyílik mögöttem és Gergő lép ki onnan álmos szemekkel. Niki odapillant, majd engem néz büszke mosollyal az arcán.
- Menj szépen aludni – súgja. – Innentől átvesszük.
- Biztos? – kérdezem.
- Angéla, nyomás aludni. Reggel korán kelünk.
- Maradni akarok.
Féltem őt. Mi van, ha visszajönnek? Ha bármi baja esik, én biztosan belehalok a fájdalomba. Még mindig olyan, mintha a nővérem volna. Elvesztettem a szüleimet, a barátaimat. Őt már nem akarom.
Olvas a tekintetemben. Nyitott könyv vagyok előtte. Hát, remélem is, hogy minden gondolatom látja.
- Feküdj vissza, Gergő – mondja, miközben rám néz.
- Komolyan? – kérdezi a férfi.
- Igen, pihend ki magad.
- Nem kell kétszer mondani.
Azzal vissza is megy a szobába. Niki egy darabig engem néz. Ismét megigazítja a pokrócomat.
- Reggelig el kell döntened valamit - mondja hirtelen.
- Mit? – kérdezem.
- Hallottam, ahogy a kolóniáról beszéltél. Dönthetsz amellett, hogy odavigyünk. Biztosan akadna egy olyan család, amelyik befogadna. Nagyjából normális életed lehetne. Iskola, barátok, nevelőszülők. El tudlak vinni a legbiztonságosabb telepre, ahol viszonylag jók a körülmények.
- És mi a másik?
Közelebb hajol hozzám. A gyilkos kék szemei csillognak a laptop fényében.
- A másik, hogy velünk maradsz – feleli. – Velem. A helyőrségem tagja leszel. A védelmünk alatt állsz majd. Cserébe elvégzed a házimunkákat, segítesz, amiben tudsz és magántanuló leszel. Kapsz egy védelmi könyvet, a hadsereg hivatalos pecsétjével. Onnantól fogva soha többé nem kell menekülnöd. A bujkálásnak, a bizonytalanságnak, a félelemnek azonnal vége.
Egy szót se tudok szólni. Próbálom emészteni a dolgot. Pár napja még menekültem a katonák elől, rettegtem, és felkészültem minden egyes nap arra, hogy talán az lesz az utolsó. Erre most itt vagyok velük, védtem az életüket a magam ügyetlenségével, és most a védelmük alá kerülhetek.
Egy kolóniában talán jobb életem lenne. Egy szerető családhoz kerülhetnék, akiktől visszakapnám az életemet. Lehetnének barátaim is. És egy nap, amikor minden újra felépül, talán egy nagybetűs valaki is lehetek. Viszont lehet, nem látnám többé Nikit. Soha többé. A mostohámat. Igen, ő az. A nővéremet, akit talán anya küldött nekem. Látta, mennyire szenvedek és elküldte hozzám.
- Reggelig döntsd el – súgja.
- Veled akarok maradni – vágom rá.
Egy kicsit, mintha megkönnyebbülne. Néhány röpke pillanatig valami egészen emberi arcát mutatja, de gyorsan visszavált a kígyó tekintetre. A laptop monitorja felé fordul, majd vissza rám.
- Miért? - kérdezi fagyosan.
- Mert szeretnék – felelem. - Mert, ha ne adja az ég, valami bajod esik, ott akarok lenni, hogy megvédjelek.
A szeme se rezzen, de nyel egy nagyot. Egy démon arca a félhomályban, mely kezd talán egy kicsit angyalivá válni. Az egykori éneklő kismadárka a felszínre akar törni belőle, de nem engedi. Még nem.
- Túlságosan érzelgős vagy – jelenti ki.
- Ez vagyok én - mondom és megvonom a vállam.
- Várd ki a végét.
Ekkor a laptopból egy női géphang szólal meg.
- Drón a célpont felett - közli.
Niki szája sátáni mosolyra görbül. Finoman a képernyő felé fordítja a fejem. A visszavonuló ellenállókat jelző pontokat látom. A fák között menetelnek lassan, messze a zöld ponttól, ami a viskó jelzi.
- Két dolgot már most meg kell tanulnod – kezdi Niki. – Az egyik, hogy nincs visszaút. Te már a helyőrségem tagja vagy. Ha meggondolod magad, az árulásnak számít. És ne hidd, hogy kivételezni fogok veled. A tekintélyem mindennél és mindenkinél fontosabb. Nálad is.
- És mi a másik? – kérdem rémülten.
- A másik az, hogy nincs kegyelem.
Lenyom egy gombot. A képernyőt lassan egy sárga fény telíti be. Hallom a robbanást. Megölte őket. Niki megölte a visszavonuló ellenállókat. Felém a fordul az örömteli vigyorával.
- Neked se lesz, húgocskám - súgja. – Holnap pedig kegyetlen napod lesz.

folyt.köv.

2021.június 2-8.
Budapest