Nagyprónay János
ANGÉLA ÉS AZ ELVESZETT SIKOLYOK

4.rész
Oxána bosszúja

Homályosan látok. Egy ideje már magamhoz tértem, csak valamiért képtelen voltam ezt felfogni. Hangokat hallok, de nem tudom beazonosítani, hogy kitől, vagy mitől származnak. Annyi biztos, hogy ülök, és nem tudok megmozdulni. A kezeim hátra vannak kötözve, a lábaim pedig a szék lábaihoz. Szédelegve fordítom a fejem balra. A koszos falon valami plakátfélét látok, amin valamik sorakoznak. Egy kicsit élesedik előttem minden és már nagyjából tisztán ki tudom venni, hogy fényképek azok, két vörös vonallal áthúzva. Kivéve hármat. Kezdem felfogni, hogy ezek katonák igazolványképei. Könyörgő hangot hallok. Előre nézek és sokkot kapok.
Egy férfi ül velem szemben. Ugyanúgy egy székhez van kötözve, mint én. Körülbelül negyvenéves lehet és a Szent Mihály Elmegyógyintézet biztonsági szolgálatának egyenruháját viseli. Ő már magához tért rendesen. Beszél hozzám, de nem értem, hogy mit mond. Szédelegve nézek körbe. Egy kis szobában vagyunk, ablakok nincsenek, a földön szilánkok és kőtörmelékek hevernek szanaszét. A mennyezetről neonfény világít ránk, a férfi mögött néhány lépésnyire egy hosszú asztal áll, melyen kancsók, fazekak, poharak, és ha jól látom, egy gyúródeszkán különböző növények vannak előkészítve. Tőlem jobbra pedig megpillantom az árnyalak fekete kabátját egy fogason.
- Vissza fog jönni – mondja az izmos, fekete hajú férfi.
- Ki? – kérdem erőtlenül.
- A boszorkány.
- Ki az?
- Nem tudom.
Csoszogást hallok a férfi mögül. Az asztal feletti lámpa kikapcsol. A szoba végére sötétség borul, ahonnan hirtelen egy fekete csuhás alak lép elő a fejére húzott kapucniban. Azonban most látom a telt ajkait és az állát. Többet nem. Engem néz egy darabig, teljesen mozdulatlanul. Utána szép lassan a férfihoz fordul. Elővesz valamit a zsebéből. Talán kisebb lap az, nem tudom. A férfi elé tartja és kezdem sejteni, hogy egy fénykép lehet. A vékony ujjával mutat is egy pontot rajta. A biztonsági őr felnéz a sötét alakra és a rémülettől remegni kezd az arca.
- Könyörgöm – súgja. – Bocsáss meg! Bocsáss meg, kérlek! Én csak parancsot teljesítettem!
Az alak elrakja fényképet a zsebébe, majd egy gyors mozdulattal előkapja a fekete műanyagot a kezéből, melyből előugrik a penge. Nem tudok kiáltani sem, mert minden erőm elfogy. Behunyom a szemem. Hallom, amint ez az őrült végez vele. A férfi üvöltözik, majd hirtelen csend lesz.
Amikor kinyitom a szemem, látom, amint a csuhás alak odasétál falhoz és egy piros filccel egy újabb igazolványképet húz át. Most már biztos vagyok benne, hogy ő az a lány, aki túlélte azt a mészárlást.
- Oxána – súgom.
Egyből felém fordul. Egy darabig figyel, aztán felemeli kezét. Nincs rajta kesztyű. Hosszú ujjak. Csettint egyet és sötétség borul ránk. Zajokat hallok. Nyikorgást. Valami leesik a földre. Nagy puffanás mögöttem, valamit ledobott valahová, nem tudom, mi lehet az. Aztán a fények hirtelen visszatérnek.
Az őr eltűnt. Oxána sehol. Ekkor érzem, amint a kezei megérintik a vállamat. Mögöttem áll. Reszketni kezdek. Ő azonban nagyon is nyugodtnak tűnik, mivel biztos a dolgában.
- Oxána – szólítom meg erőtlen hangon. – Kérlek. Miért csinálod ezt velem? Mit ártottam én neked?
Nincs válasz
- Nem tudlak semmivel sem meggyőzni? – kérdem elkeseredve, a síráshoz közel. – Én nagyon sajnálom, ami veled és a családoddal történt. Nem értem ezt az egészet. Mi közöm nekem ehhez?
Csosszanás. A kezei eltűnnek a vállamról és elindul mellettem az asztalok felé. Nem néz vissza. Ott megáll. Az egyik kancsóért nyúl és tölt belőle egy pohárba. Belekortyol, majd visszateszi az asztalra. Nem érzem a róka jelenlétét sem. Lenézek, és nem látom a kabátom zsebében.
- Oxána – szólítom meg ismét és felnézek rá. – Hol a rókám?
Nem felel.
- Hagyd őt békén, kérlek - folytatom könyörögve.
Továbbra sem szól semmit, csak áll ott mozdulatlanul. Eszembe jut valami. Hogy felejthettem el?
- Emlékszem rád – mondom neki. – Megmentetted az életemet. Ott az erdőben. Húsz évvel ezelőtt. Meg akartam köszönni neked, de elszaladtál. Köszönöm neked, Oxána. Ezt el akartam mondani.
Felém fordul. Továbbra is csak az ajkait és az állát látom. Nem vagyok benne biztos, de mintha még várna valamire. Le vagyok győzve. Rajtam már csak a csoda segíthet. Mire vár még? Erre, mintha hallaná a gondolataimat, megindul felém lassú, magabiztos léptekkel, majd elém érve leguggol hozzám. Most már látok két szemet csillogni, de a teljes arca még mindig homályba vész.
- Oxána – súgom neki. – Miért akarsz megölni? Mond el, kérlek. Mit követtem el ellened?
Lassan felegyenesedik. Előveszi a fekete műanyagot a kezéből. Kiugrasztja a pengéjét és mögém sétál. Szórakozik velem. Vagy egyszerűen csak megvárja, míg mindenre magamtól jövök rá. Ekkor belemarkol a hajamba, durván hátrahúzza a fejem és az állam alá helyezi a kést. Az ajkai mosolyra görbülnek. Elegem lesz a huzavonából. Engedem, hogy minden elnyomott haragom a felszínre törjön.
- Ölj meg – mondom szinte parancsoló hangon. - Na, rajta! Gyerünk!
Megrázza a fejét, miközben kivillantja a szép fogait. Hátborzongató az egész. Egy kiszámíthatatlan pszichopatával van dolgom. Elhúzza a pengét az állam alól és egy suhintást hallok. A kezeim felszabadultak.
Sötétség borul a szobára.

*

Nem tudom, meddig ülök a sötétben. Ez biztosan csapda. Egyre hidegebb van. Még a kabátban is vacogni kezdek. A lábaim még szorosan meg vannak kötözve. Fülelek. Nem hallom, csak a saját, a didergéstől szaggatott levegővételemet. Már alig érzem a végtagjaimat, annyira megbénít az egyre fagyosabb levegő. El kell tűnnöm innen, de nagyon gyorsan. Persze, azt se tudom, hol vagyok.
Előrehajolok, hogy eloldozzam magam. Amint elkezdeném magam kiszabadítani, a szék hátsó lábai kitörnek és háttal a szilánkos padlóra zuhanok. Az orromig se látok. Előrenyúlok a lábaim felé, de nem érem el őket. Az oldalamra dőlök, rántok lefelé a jobb lábammal és a szék lába kitörik. A másik oldalamra fordulva, megismétlem ezt a műveletet. Nagy nehezen eloldozom magam és a falnak támaszkodva felegyenesedek. Az asztal felé lépkedek, hogy keressek valamit, amit fegyverként tudnék használni. Ekkor váratlanul kinyílik mögöttem egy ajtó.
Fehér lépcsőfokokat látok ott a halvány fényben. Csapdát sejtve, inkább lassan haladok arra. Olyan síri csend honol, hogy hallom a fülemben a sípolást. Amikor odaérek, az ajtó bezárul mögöttem. Visszafordulok. Nem tudom elolvasni a rozsdától, de valamilyen raktár ajtaja lehet.
Elindulok felfelé a lépcsőn. A fal koszos, itt-ott durva szavakat veszek észre rajtuk. Mire felérek, egy újabb ajtóval találom magam szembe. Elektromos, kártya kell hozzá. Valamit találnom kell, amivel rásújthatok. A földön semmi. Éppen a rúgás mellett döntenék, amikor hirtelen kinyílik előttem.
Fehér falat látok szemben. Egy darabig várok, majd kilépek a folyosóra. Ismerős a terep. Ez vezet az udvar felé. Elindulok abba az irányba. Tudom, hogy a végében van az a mosdó, ahonnan ez az őrült elhozott. Talán ott van a róka is. Szaladni kezdek. Éppen elérném a célom, amikor az egyik beugróból egy őr lép elő, kezében sokkolóval. Valaki hátulról rám veti magát és arccal a padlóra zuhanok.
- Ne! – üvöltöm. – Ne! Őt fogják el! A pincében van! Megölte az egyik őrt! Ne engem! Ne, kérem, ne!
A hátamra fordítanak, és már érzem is a sokkoló hatását. Eközben vicsorognak rám, mint a vadállatok.
- Szólj a doktornőnek, hogy előkerült! – adja ki a parancsot az egyik.
Elengednek, én pedig az oldalamra dőlve reszketni kezdek.

*

Egy neonfényes szobában ülök az ágyon. Szerencsére nem kaptam kényszerzubbonyt, de megfigyelnek egy nagy üvegen keresztül. Egy folyósra látok, ahol jönnek-mennek az orvosok, néhány fagyos tekintettel felém pillant, majd halad is tovább. Minden bizonnyal egy vagyok sok közül.
Egy fiatal őr áll meg az üveg előtt. Igazít a tányérsapkáján, aztán körbenéz, hogy nem-e figyeli valaki, utána pedig gúnyos mosollyal az üveghez lép. Kárörvendően integet nekem, mire én bemutatok a középső ujjammal. A szeme se rebben, nyilván másokkal is ugyanígy szórakozik.
- Innen már nem csatangolsz el, rókás lány – hallom tompán a hangját az üvegen keresztül.
- Lementetek a pincébe? – kérdezem, bár sejtem a választ előre. - Ott van az egyik társatok holtan. És ott van a gyilkosának is a rejtekhelye. De persze, hiába mondom nektek, igaz?
- Körülnéztünk ott. Nem találtunk senkit és semmit. Mindemellett megnyugtatlak, egyetlen ember sem hiányzik közülünk.
- Hazudsz.
Erre ideges lesz.
- Nem, te hazudsz – mondja. - És sikeresen elérted, hogy megvonják tőlünk a karácsonyi prémiumot.
Felpattanok és az üveghez lépek.
- Ó, de sajnálom - vetem oda neki. - Azok után, hogy egy gyilkos úgy sétálgat itt az épületben, mint egy eltévedt turista a múzeumban, én már ki is rúgtalak volna titeket egytől-egyig!
- Fékezd magad, kisasszony – sziszegi, miközben előkapja altatólövedékes pisztolyát. – Vagy szunyókálni fogsz.
Erre megjelenik mellette Erika.
- Nincs dolga, uram? – teszi fel kérdést határozottan.
- Éppen azt végeztem – vágja rá az őr, aztán elrakja a fegyverét és durcásan elindul a másik irányba.
A doktornő szigorúan fordul felém. Már nem Cukormáz Tündérke, hanem egy dühös tanárnő. Az üvegfal melletti ajtó elektromos zajjal kinyílik és úgy lép be rajta, hogy le sem veszi rólam a szemét.
- Ülj le szépen – mondja és az ágy felé mutat.
Tehetetlenül felsóhajtok és leülök. Erika néhány másodpercig csak úgy mered rám, mint aki mindjárt üvöltözni fog velem, aztán odalép hozzám és kissé megviselten, de leül mellém.
- Végignézték azt a helyet, ahonnan láttak kijönni – kezdi. - Nem találtak ott senkit. Csak szilánkokat és egy összetört széket.
- Volt ott egy holttest is.
- Nem volt. Még vérnyomokat sem találtak.
Ledöbbenek. Hogy tudott ilyen gyorsan takarítani? Egy nagy asztal is volt ott, telis-tele azokkal a kancsókkal. Erikához fordulok, aki szobát nézegeti szomorú mosollyal az arcán.
- Én is voltam itt – súgja. – Még régen. Kétszer is megjártam ezt a szobát. Az érzés, amikor úgy zuhansz a mélybe, hogy azt hiszed, már semmit sem viszel magaddal oda. Annyira üres vagy, hogy könnyűnek érzed magad. Nincs vesztenivalód, mert mindent elvesztettél. Pedig én mindig behoztam ide valamit. Valamit, ami nem hagyott elveszni engem a falak között.
Felém fordul. Látom, hogy csillognak a szürke szemei.
- A vágy volt az - folytatja. - Sóvárgás egy új kezdet felé. Mindenkit elveszítettem a háborúban. Mindenkit. Nem maradt senkim. Terveim sem voltak. Nem tudtam, mihez kezdjek. Csak barangoltam a romok között. Aztán a kolóniákban sem tudtam beilleszkedni. Nem akartam élni. Létezni. Minden egyes percét ennek a létnek úgy éreztem, hogy össze fog roppantani. Meg akartam ölni magam, de nem sikerült. Így kerültem az intézetbe. Aztán a kórteremben is megpróbáltam végezni magammal. Mind a kétszer megakadályozták. És behoztak ide.
Az üveg felé néz.
- Másodjára világosodtam meg – mondja. – Akkor jöttem rá, hogy mi a célom. Jöttek a tervek.
Visszafordul hozzám. Gyengéden megérinti a vállam és úgy néz rám, mint anya, amikor nagyon el voltam keseredve. Megnyugtató mosoly jelenik meg az arcán. Cukormáz Tündérke visszatért.
- És az aranyszabály - súgja.
- Mi az aranyszabály? – kérdem.
- Hogy nem hagyom cserben azokat, akiket igyekeznek elnyomni.
- Hiszel nekem?
- Hinni akarok.
- Szóval nem.
Kezdek teljesen összeomlani. Közelebb ül hozzám és átkarol. Normális esetben most szóba se állnék vele, de annyira megnyugtat a jelenléte, hogy könyörögnék neki, hogy ne menjen el.
- Mondj el mindent – mondja halkan. – Minden apró részletet.
- Megtaláltátok a rókám? – kérdem.
- Nem. Kerestem mindenhol. Majd szólok a karbantartóknak. Biztosan már náluk lehet.
- Szerintem, elvesztettem őt örökre.
- Dehogy. Megkeresem neked, jó? Ám előbb mondj el mindent, kérlek.
Elmesélem az egészet részletesen. A döbbenet az, hogy az arca sem rezzen, kivéve, amikor a szerencsétlen őr kivégzéséhez érek. Akkor megijed egy kicsit, de úgy érzem, végig azt hiszi, hogy valami előre legyártott sztorival bombázom őt. Végtére is, író vagyok, nem eshet nehezemre a dolog.
- Hogy nézett ki az őr? – kérdi.
- Fekete hajú - felelem. – Barna szemű. Nagydarab, izmos. Tudom, ez nem sokat segít.
- Utánanézek, hogy ki volt katona az őrök közül.
- Állítólag nem hiányzik senki. Nem fogsz találni semmit.
- Úgy gondolod, valaki eltűntette a nyomokat a rendszerből?
- Lehet, így történt. Valaki segít neki. A gyilkosnak.
- A rendszerből az igazgató tud törölni bárkit is. Hosszú papírmunka és engedélyek után.
- Akkor ő a hunyó.
- Angéla, kérlek. Biztos, hogy nem. De mindennek utána nézek.
Feláll az ágyról és megindul az ajtó felé. Igyekszem büszke lenni és nem sírok, hogy maradjon velem. Visszafordul felém.
- Elintézem, hogy még ma este visszajöhess a kórterembe – kezdi. – De meg kell ígérned valamit.
- Mit? – kérdem.
- Mostantól kíséret nélkül nem mész sehová. Szólsz nekem, és én majd veled tartok. Ha én éppen nem érek rá, akkor megkérsz egy ápolót, vagy egy őrt. Rendben? Megegyeztünk, Angéla?
- Rendben. Megegyeztünk.
Lövell még Cukormáz Tündérkés mosolyt, aztán lehúzza a kártyáját és kilép az ajtón. Felnézek a kamerára, ami engem figyel. Az ablak felé nézve látom, hogy Erika gondterhelt sóhajjal indul meg jobbra.

*

Órák telnek el. Már a vacsorát is befaltam. Semmi hír Erikától. A folyosón már halványan égnek a lámpák és szerintem hamarosan villanyoltás lesz. Az éjszakát itt fogom tölteni ebben a szobában, ahol egyedül a kis vécében nincs kamera. Nagyon jó, mondhatom. Legalább egy könyvet adtak volna, hogy ne legyen ennyire ingerszegény a környezet. Sebaj, addig van időm gondolkodni.
Oxána itt van. Van egy fekete listája fényképekből és már csak kettő kép van hátra. Tutira veszem, hogy az egyik én vagyok. A végére hagyott. Bár, ahogy emlékszem, mindegyik férfi lehetett. Az egykori székesfehérvári helyőrség emberei. Az én helyőrségem Nikivel és a többiekkel Veszprém megyében volt. Nem sokkal messzebb, de nem is közel. Nem értem.
Kopogást hallok. Felkapom a fejem. Ugyanaz a gúnyos mosolyú biztonsági őr. Megint integet. Odalépek hozzá.
- Neked ez a hobbid? – kérdem ingerülten. – Gyere be és itt integess!
- Nekem jó idekint - mondja szemtelen mosollyal és megvonja a vállát. – Én nem vagyok elmebeteg, mint ti.
- Csak egy gyáva majom a túloldalról.
- Hiába sértegetsz. Apropó, megtalálták a rókádat. Az egyik takarító.
- Hol van?
- Kidobta. Nagyon sajnálja, de ma volt a szemétszállítás is.
Ökölbe szorul a kezem.
- Hazudsz! – üvöltöm. – Hazudsz, te…
Ekkor megjelenik a férfi mögött Oxána a fekete kabátjában, a fejére húzott szőrmés kapucniban.
- Vigyázz! – üvöltöm az őrnek. – Vigyázz!
- Mit? – értetlenkedik az.
Megfordul és Oxána odasuhint a késével. A férfi torkához kap, mire az alak ismét lesújt rá. A szemem láttára esik össze holtan, én pedig szóhoz se jutok, annyira meg vagyok rémülve.
Oxána odalép az üveghez. Most megint látom a telt ajkait. Mosolyog. Csettint egyet a bal kezével és elsötétül minden. Hallom, amint egyből kinyílik a szobám ajtaja. Nem hallok lépteket. A sötétben tapogatózva az ágy felé indulok. Be kell bújnom alá. Nincs jobb ötletem. Erre felkapcsolódik a lámpa.
Az ajtó felé fordulok. Nincs ott senki. A szobában sem. Az üvegablak felé fordulok és megfagy a vér az ereimben. Egy üzenet van rajta vörössel. „Várlak a pincében”. Amint elolvasom, őrjítő hangzavar töri meg a csendet. Valamilyen riasztás. A folyosó vörös fénybe borul.
Felkapom a kabátom, kiszaladok és leguggolok a földön fekvő őrhöz. Nincs pulzusa. Nem volt jófej, de akkor se ezt érdemelte. Elveszem a kártyáját, valamint a zseblámpáját. Az altatópisztolya és az éles lőszerű fegyvere eltűnt. Felnézek. A folyosó végén nyitva áll az ajtó, én pedig felpattanok és szaladok, ahogy a lábam bírja.
Egy előtérbe érek, ahol liftek sorakoznak, négy darab egymás mellett. Tőlem balra két őr üvöltözik egymással a riasztó lármájában. Hirtelen nem tudják, mitévők legyenek. Ezt kihasználva megnyomom az egyik lift hívógombját. Rögtön kinyílik az ajtaja, bepattanok és megnyomom a legalsó, mínusz hármas gombot.
Amikor a lift ajtaja kinyílik, egy trapéz alakú folyosóval találom magam szemben. Itt nem hallani a riasztó zaját. Az út hosszan vezet a legközelebbi nyitott ajtóig, amin túl már koromsötétség honol.

*

Már azon a sötét és hideg folyosón haladok, amikor egy ismerős érzés hirtelen elfeledteti velem az összes félelmemet. A padló felé irányítom a zseblámpa fényét és meglátom ott a rókát. A plüss szőrméje nagyon koszos lett, de ez ő. Azonnal leguggolok hozzá és felkapom.
- Kicsikém - súgom neki a könnyeimmel küszködve. - Hát, nem vesztél el?
A pofijára nézek. Retteg. A kis műanyag szemeivel szinte könyörög, hogy meneküljünk innen. Ekkor kongást hallok. Felülről jön. Megvilágítom a mennyezetet, ahol rozsdás, itt-ott lyukas csövek sorakoznak egymás mellett. Körbefordulok, de nem látok senkit. Elrakom a rókát a kabátom zsebébe és felegyenesedek. Levegőt venni is alig merek, annyira fülelek.
A folyosó végén, tőlem néhány lépésnyire egy trapéz alakú elektromos ajtó áll félig nyitva. Ismét kongás, amit egy csosszanás követ. Ott van bent. Szidom magam, amiért nem loptam el valamelyik őr fegyverét. Legalább egy kést hozhattam volna magammal, vagy a zoknimat a szennyesből.
Nagyot nyelek. Add fel, Angéla, úgyis elindulsz abba az irányba. És már meg is teszem az első lépést. Aztán a másodikat. Végül azt veszem észre, hogy már egész jól haladok a vesztem felé.
Majdnem felsikoltok, amikor valami puhára lépek. Az intézet téli kabátja. Rá van varrva Szent Mihály Elmegyógyintézet angyalszárnyas logója. Ugyanilyet hordok én is. Persze, akárcsak az enyémen, ezen sem szerepel név. Viszont akárki viseli, nem olyan vékony, mint én. Inkább egy sportos alkat, aki…
Üvöltést hallok. Egy férfitől származik és az ajtó mögül jön. Olyan, mintha kínoznák. Aztán hirtelen csend.
- Ki van ott? - kiáltom. – Mi történt?
- Angéla! – üvölti a férfi.
Felismerem a hangját.
- Dávid! – kiáltom, és már szaladok is az ajtó felé.
- Csapda! – figyelmeztet. – Angéla! Menekülj! Csapda! Téged akar!
Tudom, hogy őrült ötlet, de reflexből meg akarom menteni, nem érdekel, hogy Oxána is ott lehet. Csattanás hallatszik és mire az ajtóhoz érek, odabenn felkapcsolódnak fények. A koszos folyosó padlóján meglátom Dávidot. Mozdulatlanul fekszik a fehér intézeti ruhában, a szája tátva, a szemei nyitva, a mellkasa nem mozog. Földbe gyökeredzik a lábam. Láttam sok borzalmat a háborúban, katona is voltam, mégis sokkot kapok. A mai napon már ő a harmadik, akit nem tudtam megmenteni.
Ismét egy csosszanás. Ez már mögülem jön. Megfordulok és ott áll Oxána a fekete kabátban. Előveszi a zsebéből a fekete tárgyat, melyből a hosszú, éles penge ugrik elő. A fények kikapcsolnak mögöttem, ő pedig kiüti a kezemből a zseblámpát, mely elgurul a törmelékek között.

folyt.köv.

2021.december 27-30.
Budapest