Nagyprónay János
ANGÉLA ÉS AZ ELVESZETT SIKOLYOK

3.rész
Az én emlékem, az övé is…

Valami iszonyú rémületre ébredek. Felülök az ágyban és egy darabig a levegőt kapkodva engedem, hogy az agyam visszatérjen erre a bolygóra. Kezd tudatosodni bennem, hol is vagyok. Még mindig a Szent Mihály Elmegyógyintézetben. Olyan, mintha hetek óta kezelnének itt, pedig még csak most kezdődik a második napom. Az ablak felé fordulva megpillantom a szürkén fénylő hajnalt. Szétnézek. Erika nincs itt. Még a srác is eltűnt. Teljesen egyedül vagyok a kórházi részleg kórtermében. Lassan kezd kiegyensúlyozottá válni a légzésem. A falhoz támasztom a párnát és nekidőlök. A rókát is az ölembe veszem. Látom, hogy retteg.
Az álomra gondolok, melyben az a sötét alak ismét felbukkant. Bosszút fog állni rajtam valamiért, amiről semmit sem tudok. Mit vétettem én? Katonaként egyetlen ártatlan lelket sem bántottam, ahogyan azt megelőző bujkálás korszaka alatt sem. A gondolataimat egy érzés szakítja meg.
Meg akarok halni. És ezt most nem a pillanat hevében gondolom. Nem egy rövid idejű fellángolás. Minden összeomlott körülöttem. Minden. Íróként elbuktam, egyre kevesebben olvasnak, és úgy érzem lassan a kiadók sem fognak tovább szerződtetni. Magánéletem már nincs. A szerelmem, Laci halott. Míg én a vacsorát főztem otthon és romantikus dalokat énekeltem, őt elgázolta valaki, akiben annyi sem volt, hogy legalább a mentőket kihívja és csak utána lépjen le. Az életem értelme ott feküdt egyedül. Még csak nem is foghattam a kezét. Meg sem csókolhattam utoljára. Nem lehettem ott, amikor elment. Magamra maradtam. Olyan hirtelen. Olyan igazságtalanul hirtelen. És akkor, ahogy most is, meghalt bennem is valami. Kihunyt az a pislákoló, utolsó fény, ami egyetlen mentségként tartotta egyben a szívem és a lelkem.
Ha jobban belegondolok, sosem lehettem igazán boldog. Mindig rövid ideig tartott. Utána pedig, amikor szokás szerint a balsors ismét lesújtott rám, olyannak tűnt minden szépség, mintha meg sem történt volna. Egy pokolba zuhanó, lüktető semmi a létezésem. Miért találok neki értelmet? Miért becézgetem a sorsot, ha az meg akar ölni engem? Ha most visszanézek, csak azt látom, hogy minduntalan sietettem, menekültem mindig egy olyan helyre, ahol végül az üresség és az értelmetlenség várt. Hiába voltam én az Új Fény Gyermeke, hiába mentett meg Niki, hiába hittem azt, hogy minden helyre fog jönni, valami sosem engedi, hogy végre nyugodtan élhessek. Sosem. A napban fürösztött arcomat, most egy hideg köd sápítja és nincs előttem más megint, mint a félelem és a kertem, mely ismét veszélybe került. Mindegy is. Mit nyavalygok itt magamban? Senki sem hallja. Ezek elveszett sikolyok. Nincs értelmük.
A tőlem nem messze álló ajtóra pillantok. Aztán látom, hogy a felette lévő kamera hiányzik. Ott hever a padlón. Valaki leverte onnan. A szívem hevesen lüktetni kezd. A rókára nézek, retteg és akkor hallom, amint magabiztos, súlyos léptek közelednek az ajtón túlról. Nem várhatok.
Kipattanok az ágyból a tőlem balra sorakozó szekrények egyikéhez szaladok. Gyorsan beállok az egyikbe és amilyen halkan csak lehet, magamra csukom. Az ajtón ekkor belép valaki és nagyot koppan a padlón a cipője. Bakancs lehet. Hangosan becsukja maga mögött az ajtót. Csend. A szekrény vékony rácsai pont fejmagasságban vannak, épphogy kilátok rajtuk, ezért az illető sem fog engem látni. Hacsak ki nem nyitja az ajtót. Továbbra is csend. Lehet, hogy Erika az és azon tanakodik, hová tűntem? A rókát is otthagytam az ágyon. Magammal kellett volna hoznom.
Az idegen megmozdul, és lassan lépked az ágyak felé. Biztos, hogy nem Erika. De szerintem az egyik ápoló sem. Bakancsos léptek, melyek egyre csak közelebb vannak hozzám. A szívembe hasít az előttem megvalósuló rémálom. A fekete kabátos alak jelenik meg a szobában. A késének pengéje elő van ugorva. Megáll az ágyamnál. A rókát figyeli. Ökölbe szorulnak a kezeim.
Az árnyalak lassan az ablak felé fordul. A keményen koppanó bakancsával megindul arra. Egy darabig kifelé néz. Lehet, most kéne kipattannom innen és kiszaladni a kórteremből. Nem, nem jó ötlet. A rókát nem lenne idő felkapni, nélküle pedig nem megyek sehova. Ám, ha ez az őrült bármit is művelne most vele, akkor biztosan előugrok a szekrényből és olyat kap, hogy kirepül az ablakon. Na, persze, Angéla. Kis híján megölt téged tegnap. Ne érezd magad ilyen erősnek, jó?
Ekkor a sötét alak leguggol és benéz az ágyak alá. Alaposan végignéz mindent. Aztán felém fordítja a fejét. A kapucniban továbbra sem látom az arcát. Olyan, mintha észrevett volna. Felegyenesedik úgy, hogy továbbra is felém néz. Tudja, hogy itt vagyok. Nem tudok mivel védekezni. Ha kinyitja az ajtót, azonnal ütnöm kell. Mozdulatlanul áll és figyel. Lassan, magabiztosan indul meg felém. Remegni kezdek a félelemtől. Végül megáll az ágyamnál. Miközben leül rá, végig felém néz. Ráérősen a róka felé pillant. Majd vissza rám. Utána megint a rókára. A kesztyűs kezével megérinti azt. Készen állok arra, hogy kivetődjek. De van köztünk egy ágy. Lehetetlen a helyzet. Az ölébe veszi a rókámat. Az én drágámat. Ereszd el, te szörnyeteg!
Felnéz rám. Most már teljesen biztos, hogy tudja, itt vagyok a szekrényben. Arra vár, hogy előjöjjek. Nem, Angéla. Maradj csendben. Ne mozdulj. Akármi történik. De hát ott van kezében. Az én egyetlen igaz barátom. Nem akarom, hogy bántsa. És mintha érezné, mit gondolok, elkezdi simogatni a rókát. Közben engem figyel. Vár. Türelmesen. Valahogy közbe kell lépnem.
Végül visszateszi az ágyra. Felegyenesedik. Gyors léptekkel megindul felém. Éppen kiugranék a szekrényből, amikor durván beleüt, és ott tartja kezét. Engem figyel a rácsokon keresztül. Nem látok arcot. Ugyanaz a sötétség néz rám, mint a legutóbb. Talán a hajnali félhomály miatt. Nem mond semmit. Csak néz engem. Aztán valami természetfeletti okokból, vagy nem is tudom, miért, de bevillan az álom. A bosszú. Igen, ez az alak mintha most is beszélne hozzám. Elégtételt fog venni rajtam valamiért. Valamilyen bűnért, amit elkövettem ellene. De vajon mit? És mikor?
Elengedi az ajtót. Néhány másodpercig még figyel, aztán elindul a kijárat felé lassú, higgadt léptekkel. Nem csapja be, csak nyikorogtatva szépen becsukja. Sokáig állok ott és várom, hogy ismét felbukkanjon. De nem jön. A rókát figyelem. Innen látom, hogy retteg. Talán ez az alak még mindig itt van és csak arra vár, hogy előjöjjek. Szörnyen gyáva vagyok. Pont én, aki már annyi mindenen ment keresztül.
Hallom, hogy valaki közeledik. Az ajtó ismét kinyílik. Erika jelenik meg egy tálcával a kezében. Döbbenten áll meg az üres ágyamnál. Kilépek a szekrényből, mire ő megijed és elejti a tálcát.
- Angéla – mondja, miközben a szívéhez kap. – Mit kerestél te ott?
- Itt volt! – mondom remegő hangon. – Itt volt megint!
- Kicsoda?
- Aki tegnap rám támadt!
A szürke szemeivel egy kicsit hitetlenül mered rám. Szerintem azt hiszi, teljesen megőrültem.
- Erika – súgom és odalépek hozzá. – Higgy nekem, kérlek.
Bár látom azon a kedves arcán a sajnálatot, továbbra sem tűnik meggyőzve. Az ajtó feletti kamera felé fordul, majd padlóra. Utána megpillant valamit, amitől kikerekednek a szemei. Követem a tekintetét. Valamit felírtak az ajtóra vörössel. Két szót egymás alá. Óvatosan közelítjük meg. Amint odaérünk, tisztán látjuk mind a ketten. Egy név: „Drachen Oxána”. Erika felé fordítom a fejem.
- Mond ez neked valamit? – kérdem.
- Nem – feleli. – De utánanézek, hogy van-e ilyen betegünk.

*

Az igazgató a teljes első épületben elrendelte a laptopok és mobiltelefonok begyűjtését. Egy hét múlva kapjuk csak vissza. Indoklás nem volt, egyszer csak megjelentek az őrök és mindet elvitték. Így aztán esélyem sincs, hogy bármit is kiderítsek erről a Drachen Oxánáról. Persze Erika megígérte, hogy utána néz az adatbázisban. Izgatottan várom a fejleményeket. Nem emlékszem arra, hogy valaha is találkoztam volna egy Oxána nevű lánnyal. Ahogyan abban is biztos vagyok, hogy a barátaim, ismerőseim közvetlen rokonai között sem élt ilyen nevű lány. Furcsa. Folyamatosan pörög az agyam, de nem találok semmilyen kapcsolatot.
A 37-es kórteremben vagyok és kint az asztalnál próbálok megebédelni. Nem merek egyedül lenni a szobában. Csak Erika ül az asztal másik végében, a túlsó oldalon és elgondolkozva eszegeti a rántott tőkehalfilét. Figyelem, ahogy egy pillanatra megrezzen, aztán hatalmasat böffent. Elmosolyodok. Ő a szájához emeli a kezét és bocsánatkérően fordul felém.
- Bocsi – mondja.
- Semmi baj – rázom meg a fejem.
Judit kiszól a szobájából: - Tudnál enni kulturáltabban, inkvizítor lány?
- Nem tudom visszatartani – feleli Edit sértődötten és bekap egy újabb falatot.
- Nem tanítottak meg?
- Hallgass már el! – szól rá lány teli szájjal. - Vedd be inkább gyógyszereid!
- Nekem nem kell gyógyszer. Neked kéne szedni. Kezdesz teljesen bekattanni. Úgy fogsz járni, mint a rókás lány.
A szobája felé fordulok.
- Gyere ki és itt mond inkább – tanácsolom kihívóan.
- Nem alacsonyodok le közétek – veti oda nekünk. – Senkik vagytok. Nincs bennetek semmi ambíció, becsvágy, hiúság, csak az üresség és az érdektelenség. Fogalmatok sincs semmiről.
- Az alapvető tiszteletet azonban megtaníthatnánk neked.
Edit erre felém fordul büszke mosollyal és halkan kuncogni kezd. Judit egy kicsit vár, de nem adja fel.
- A tiszteletért meg kell dolgozni – feleli.
- Ki mondta ezt neked? – szegezem neki a kérdést lebecsmérlő hangon. – Egy budai villában élő, bölcs gyárigazgató?
- Egy méltán elismert szobrász mondta, akivel össze sem lehet titeket hasonlítani.
- Fantasztikus beszélgetés lehetett. Milyen kár, hogy nem voltam ott. Biztosan a világmindenség tudásával tértem volna haza, miközben átgondolom azt a céltalan, értelmetlen életemet.
A bejárati ajtó kinyílik és Erika lép be rajta. Egy kicsit feldúltnak tűnik, de próbálja nyugodtnak tettetni magát. Lövell egy kedves mosolyt, ami azonnal tartósnak bizonyul. Cukormáz Tündérke hazatért.
- Jó étvágyat mindenkinek! – mondja azon a kellemes hangján.
Megköszönjük, aztán odalép hozzám.
- Angéla – kezdi bájosan. – Ha szépen megebédeltél, kérlek, gyere be a szobámba.
A tányérba ejtem a kést és a villát.
- Jóllaktam – mondom. - Már készen is vagyok.
Azzal felállok és szembenézek a kizökkentett mosolyával.
- Nyugodtan egyél – súgja.
- Kiderítettél valamit? – kérdem.
Lefagy az arcáról a mosoly.
- Gyere – mondja halkan.
Edit tátott szájjal néz ránk, majd hirtelen megint böffent egy hatalmasat. Judit kilép az ajtón és Erikára mereszti a szemeit.
- Kedves doktornő! – szólítja meg. – Szóljon már ennek a…
- Próbáljon meg pihenni, Judit – vág közbe szelíden Erika.

*

A doktornő szobája pont olyan, mint bármelyikünké. Azonban itt a polcon könyvek sorakoznak. Különböző pszichológiai, neurológiai témákkal foglalkozó művek, melyek normál esetben talán érdekelnének is, de mivel a vérnyomásom a csillagos égig felszökött, legszívesebben leborítanám az egészet. Pláne azért, mert Erika már tíz perce a fürdőszobájában van és egy árva szót sem ejtett arról, hogy esetleg megtudott valamit, vagy éppen ellenkezőleg.
Észreveszek valamit a könyvek között. Egyet, ami merőben eltér a többitől. A „Gesztenyeárus lány”. Az első könyvem. Meglepetten veszem ki onnan. Imádtam megírni ezt a könyvet, mert egy szempillantás alatt azonosultam ezzel a karakterrel. Egy húsz éves, nyomorban élő lány a főhős, aki próbál visszailleszkedni a háború utáni társadalomba. Neki sikerült. Ráadásul egy gazdag, jóképű férfi segítségével, aki mindig hozzá járt gesztenyéért. Ilyen kis karácsonyi szerelmi történet, nem lett valami nagy siker, de Niki imádta és ez nekem sokat jelentett.
- Egy éjszaka alatt elolvastam – mondja Erika mögülem.
Egy kicsit megijedek és felé fordulok. Fekete, kötött pulóverben van és szintén fekete farmerban. A fehér orvosi köpenye az ágya melletti széken pihen. Most egy kicsit olyan érzésem támad, mintha nem a Szent Mihály Elmegyógyintézetben, hanem Erika lakásán volnánk.
- Tetszett is? – kérdezem.
- Nagyon – feleli őszinte mosollyal.
- Hogy-hogy elolvastad?
- Ülj le nyugodtan – mutat a bevetett ágyra.
Leülünk mind a ketten. Felém néz azzal a gyönyörű szemeivel, melyben az a végtelen szelídség csillog.
- Amikor megtudtam, hogy melléd rendeltek ki – kezdi. - Az első gondolatom az volt, hogy elolvasom valamelyik könyvedet. Sorban akartam haladni, ezért az elsőt rögtön beszereztem.
- Felkészültél rám? – kérdem.
- Nem, ez pusztán kíváncsiság volt a részemről. Kíváncsi voltam a lelkedre. Az író lelke ott van a sorok között. És előfordulhat, hogy mindegyik szereplő, valójában ő saját maga. Vagy éppenséggel ugyanazzal a problémával küzd, vagy éppen ugyanolyan konfliktust él át. Tudom, ez olyan…
- Szóval felkészültél rám – vágok közbe mosolyogva.
Erika egy picit zavarba jön, a távolba pillant, majd vissza rám.
- Igen – feleli.
- És mit láttál? – kérdem.
- Egy olyan lelket, aki nem érzi magát biztonságban. Akinek minden vágya a teljes nyugalom. És fél attól, hogy még akkor sem fog bízni senkiben és semmiben. Ez volt érezhető, minden egyes fejezetben.
Eltátom a számat. A vállamra teszi a kezét.
- De lehet, ezt csak én gondolom rólad – mondja a mosolygós Cukormáz Tündérke.
- Eltaláltad - ismerem be.
- Az írásaidban tudod csak ezt megélni. Igaz?
- Igaz. Máshol nem. Még ha lenne is okom rá, akkor se tudnám. Folyton történik valami velem. Sosem hagy nyugodni a sors. És itt van most ez is. Hogy az intézetben sétálgat egy őrült, aki valamiért bosszút akar állni rajtam.
Lefagy a mosolya. Egy kicsit megint a szoba túlsó felébe néz. Nem akarja már húzni az időt, így visszanéz rám.
- Van itt egy-két furcsaság – kezdi. – A folyosó kamerája semmit sem rögzített. Egyetlen fekete kabátos ember sincs a felvételeken. Rajta van egy doktornő, aki elkíséri azt a srácot, aki még rajtad kívül ott volt a szobában. Látni engem, amint elmegyek a reggelidért, aztán amikor visszamegyek hozzád.
Az ájulás szélén állok. A szívem mindjárt kiesik a helyéről.
- Tessék? – kérdem. – Végignéztétek rendesen?
- Igen – feleli halkan.
- Akkor most szerinted hallucináltam az egészet? Vagy már teljesen bekattantam?
- Van egy dolog, ami melletted szól.
- Micsoda?
- Bár nem látni, hogy ki üti le a kamerát, de azt igen, hogy te ez idő alatt végig alszol.
- De az nem látszik, hogy elmegy az illető, igaz?
- Valóban furcsa.
Próbálom valahogyan összerakni ezt.
- Szóval valaki ügyeskedik a felvételekkel? – teszem fel a kérdést.
- Nem tudom – feleli, majd felsóhajt. – Viszont van itt még valami.
- Ne kímélj.
- A névvel kapcsolatban – kezdi. – Utánajártam, és soha nem fordult meg egy ilyen nevű beteg sem. De még egyetlen ilyen nevű alkalmazott sem. Még a vezeték, illetve keresztnév sem stimmel. Semmi.
- Semmi? Sehol?
- De, az interneten találtam egy-két dolgot.
- Hallgatlak.
- Ez a Drachen Oxána egy legenda – kezdi. – Az, akire még Edit is utalt tegnap. Oxána a Székesfehérvári Boszorkányszövetség tagja volt. Az egyik teakészítő család gyermeke. Ez a lány aktívan űzte a szakmát, a szülei megtanították mindenre. Az olvastam, hogy saját receptje is volt, ami igen népszerűnek számított mind a polgárok és mind a hadsereg körében. Sosem tudták meg az összetevőket. És ez a szegény Oxána magával vitte a sírba. Tizennyolc éves volt, amikor katonák őt, a családját és az egész boszorkányszövetséget lemészárolták. Persze a helyi legenda szerint megmenekült.
Bevillan előttem az álom. A fekete rongyokba öltözött valaki, aki az égő házakat bámulja.
- Mikor történt ez? – kérdezem.
- Húsz évvel ezelőtt – feleli Erika. – Jártál akkor erre? Találkoztál valakivel? Akár csoportokkal?
- Sokakkal összefutottam, mielőtt Nikivel találkoztam volna.
- Egyiket se hívták Oxánának. Igaz?
- Igaz.
Hirtelen eszembe jut valami. Felkapom a fejem és próbálok a lehető legtisztábban visszaemlékezni.
- Volt egy lány – kezdem. – Ez húsz éve történt. Valamikor október végén. Még jóval Niki előtt.
Erika közelebb hajol.
- Mi történt? – kérdezi.
- Egy katona üldözött- folytatom. – Akkor még a róka se volt velem. Nem volt semmim és nem is tudtam, hogy miért küzdök. Valahol pont itt lehettem Székesfehérvár közelében. Szóval, menekültem a fekete egyenruhás katona elől az erdőben. Azt hittem, le tudom rázni, de aztán egyre csak ritkulni kezdtek a fák. Annyira féltem, hogy gondolkozni sem tudtam. Végül egy tisztáson kötöttem ki, ahol a férfi végül elém vágott. Rám szegezte a fegyverét. Üvöltözött. Tudtam, hogy itt a vég. Rám parancsolt, hogy dobjam el a puskámat. Megtettem. Sírni kezdtem. Nem hatotta meg. Amikor odalépett hozzám, lekevert egy nagyot a pisztolyával. Elterültem a földön. Azt mondta, hogy meg fog ölni. Rám célzott. Én anyára és apára gondoltam, hogy végre újra találkozom velük. Persze az összes reményem szertefoszlott. Nem hittem a túlvilágban. Ahogy abban sem, hogy túlélem ezt az egészet. Ekkor hallottam eldördülni a fegyvert. De nem katona pisztolya volt az. Láttam, amint a férfi holtan rogy össze. Egy darabig mozdulni sem mertem. Aztán végül erőt vettem magamon és felültem. Körbenéztem és akkor megláttam. A távolban egy lány állt egy távcsöves puskával a kezében. Olyasmi ruhát viselt, amilyen a szerzeteseknek van, de ez fekete volt. Ott állt egy ideig és engem figyelt.
- Nem láttad az arcát?
- Nem. Túl messze volt. De fekete haja volt. Jó hosszú. Dús.
- Utána mi történt?
- Felálltam és intettem neki. Próbáltam valahogy jelezni, hogy köszönöm. Köszönöm, hogy megmentette az életemet. Nem mertem kiáltani, nehogy egy másik katona meghallja. Oda is akartam menni a lányhoz.
- Nem mentél oda?
- Nem.
- Miért?
- Mert amint megindultam, ő megfordult és a fák felé szaladt.
- Szerinted ő lehetett Oxána?
- Nem tudom. Nem hiszem. Talán ő. Nem vagyok benne biztos.
- Mondjuk, nem igazán állna össze a kép. Aki megmentett, miért akarna most bosszút állni rajtad? Itt valaki más lehet a dolog mögött.
Újra és újra visszagondolok a lányra. Próbálom előhozni az arcát. Ám nem megy. Túl messze van mindig. De van egy olyan érzésem, hogy nemsokára látni fogom. Kezdek egyre biztosabb lenni abban, hogy ő volt Oxána. Azonban ott vannak a kérdőjelek. Miért lenne ő az? Találkozhattunk később is?
- Egy biztos – mondom. – Valaki itt sétálgat az épületben, akár egy szellem és pokolian dühös rám. Valaki, akit ismernem kéne, de fogalmam sincs, ki lehet. Nem értem ezt az egészet.
- Kiderítjük – súgja Erika.
Mélyen a szemébe nézek. Bízik bennem. Most már tisztán látom.

*

Az udvaron állok az intézet barna kabátjában. A szőrmés kapucnija először a sötét alakot jutatta eszembe. Próbálok a rejtély megoldására koncentrálni, de többször is megakad a szemem egy-egy arcon. Körülbelül harmincan lehetünk a magas fallal körbevett, tágas területen. Az ablakból látott kert felé lépkedek és magukba zuhant, megtört tekintetű embereket látok. Egy nő, akinek a feje remeg és valamit sugdolózik magában. Mintha egy földi pokol elől menekülne. Aztán egy férfi, akinek az arca tele van tetoválásokkal, sírni kezd és összerogy a sűrű hóban. Éppen felsegíteném, amikor egy őr ott terem és finoman talpra állítja.
Egyre hidegebb van. Visszafordulok a kapu felé. Lenne most lehetőségem beszélni Nikivel a földszinti könyvtárban. Már a nevét kimondani is megnyugtató számomra. Ám nem merem felhívni. Félek, hogy legyengülnék most. Sőt, biztos egy épkézláb mondatot sem tudnék kiejteni, annyira sírnék.
Miközben éppen lebeszélem magam, már úton is vagyok a kapu felé és néhány perc múlva már a könyvtárban ülök egy laptoppal szemben. Kicseng. Ha nem veszi fel, szerintem azonnal meghalok.
Végül Niki aggodalmas arcát pillantom meg, amint a kanapéján ülve előrehajol. A már negyvenhat éves, egykori katona, aki a nővérem lett a háború idején, alig változott valamit. Fiatalos, gyönyörű és már világhírű énekesnőnek számít. Próbálom visszafogni a könnyeimet. Nem megy.
- Angéla – súgja. – Húgocskám.
- Szia, nővérkém – mondom elcsukló hangon.
- Mi történt?
- Semmi. Csak szerettelek volna látni és hallani a hangodat.
Látom, hogy lemászik a kanapéról és szőnyegre ülve közelebb húzza laptopját az asztalon.
- Hogy bírod? – kérdi aggódva. – Bemenjek ma hozzád?
- De jó lenne – súgom.
- Akkor indulok.
- Ne. Ne gyere. Még ne.
- Valami történt. Látom a szemedben.
- Semmi sem történt. Csak nehéz. Nehéz itt minden.
Felsóhajt. Egy darabig csak figyel engem, közben néha megtörli a szemét, ami a könnyektől csillog.
- A legjobb orvos kezel téged – mondja. – Ezzel nyugtatom magam. Persze, hiába. Egyfolytában az jár a fejemben, hogy régen meg tudtalak védeni, de most meg van kötve a kezem. Nem tehetek semmit és nem lehetek ott veled.
- Nem kell félteni – hazudom neki. – Tudok vigyázni magamra.
- Szeretnék bemenni hozzád – mondja.
- Majd jöhetsz. De most ne. Szoknom kell a helyzetet.
A már megszelídült kígyó szemeivel szinte fürkészi az agyamat.
- Valamit nem árulsz el – mondja.
- Karácsonykor gyere – próbálok terelni. – Még két hét. Itt lehetsz déltől este nyolcig.
- Rendben. De ígérd meg, hogy minden nap felhívsz.
- Nem biztos, hogy fel tudlak hívni minden nap. Nem lehet olyan gyakran szerintem.
- Akkor bemegyek és beverem az igazgató képét.
Hát, igen, ő még mindig az a Niki. Hiába lett ismét az Éneklő Kismadárka, továbbra is katona maradt.
- Szeretlek, nővérkém – mondom a sírás ellen hadakozva.
- Én is szeretlek, hugicám – súgja. – Te mentettél meg engem. Te rántottál vissza a szakadék széléről. És te vagy az én mindenem. Az volt az életem értelme, hogy megvédjelek. És ez most sem változott.
- Jó lenne ott lenni veled.
- Egyet ígérj meg nekem, jó?
- Jó. Mit?
- Ha bármi van, elmondod nekem.
Még csak az kéne, hogy Niki megtudja az egész ügyet ezzel a sötét alakkal. Idejönne és szétszedné az épületet.
- Oké – súgom.
- Ígérd meg – mondja elcsukló hangon. – Ígérd meg, katona.
- Ígérem.

*

Belépek a mosdóba és megállok a tükör előtt. Engedek egy kis meleg vizet, jól átmosom az arcom. Eszembe jut egy kis emlékfoszlány, amikor húsz évvel ezelőtt Niki a sáros arcomat törölgeti le finoman egy ronggyal, miközben látom rajta, hogy hálát ad a sorsnak, hogy életben maradtam. Akkor gyógyult meg a lelke. Én pedig onnantól már nem voltam egyedül. Onnantól ő már a nővérem volt, aki vigyázott rám. El kellett volna most mondanom, mi történik velem.
Amikor belenézek a tükörbe, az egyik ajtó kivágódik mögöttem. A fekete kabátos alak lép elő onnan. Azonnal megfordulok, mire ő előkap valamit a zsebéből. Ezúttal nem a kés az, hanem egy altatópisztoly. Pont olyan, mint amilyen az őröknek is van. A nyakamba fúródik a lövedék, rögvest odakapok, de már kezd forogni velem a világ. Úgy érzem, mintha az egész épületet földrengés sújtaná, szédelgek, a falak szinte táncolnak körülöttem. Az alak pedig némán, mozdulatlanul figyel engem.
Arccal a földre zuhanok. A hátamra fordulva látom, amint leguggol hozzám. A kesztyűs keze közeledik felém. Furcsa illatot érzek. Hasonlót, mint amilyet a teázókban éreztem, de nem tudom jobban beazonosítani. Lélegzem és lélegzem befelé. Ekkor megjelenik előttem egy látomás, vagy talán már az álom.
Éjszaka van. Egy tisztást látok valahol egy erdő közepén. A tábortűzben ropognak a fák. Egy fekete hajú lány lépdel el mellette, akinek az arcát homály fedi. Fekete csuhában van. Megáll a füvön, háttal nekem. Elővesz egy gyufát a zsebéből és egy gyors kézmozdulattal meggyújtja. Egy darabig kitartja maga mellett, mintha várna valamire, vagy mormolna valami varázsigét hozzá. Végül leejti a földre és a fellobbanó kis láng egy kört rajzolt le körülötte. Aztán kisvártatva egy pentagrama jelenik meg annak belsejében. Ott áll a lány a pentagrama kellős közepén és hallom a gondolatait. Bosszút fog állni mindenkin. Ha kell a világon is. De főleg rajtam. Ahogy ezt kigondolja, benyúl a zsebébe és valami kis üvegcsét vesz elő, melynek leveszi tetejét. Körbehinti maga körül és a lángok elalszanak. Mozdulatlanul áll a tábortűz fényében.
Amikor kinyitom a szemem, látom, hogy mozog velem a világ. A neonfényű lámpák cikáznak. Az alak a lábamat fogva húz maga után a földön. Próbálok erőt venni magamon, de lassan kezdem elveszteni az eszméletem. Valahova visz engem. Hallom a gondolatait. Azt mondja az én emlékem az övé is.
Segítségért akarok kiáltani.
Aztán minden elsötétül.

folyt.köv.

2021.december 16-23.
Budapest