Nagyprónay János
ANGÉLA

2.rész
Az éneklő kismadárka

- Nem vagy valami ijedős - súgja, miközben továbbra is rám céloz a pisztollyal. – Régóta bujkálhatsz egyedül.
Nem válaszolok. A végzetre várok. Már egyáltalán nem félek, talán ezt vehette észre rajtam. Ha van túlvilág, akkor biztosan nem egy ilyen hideg és szörnyű forgószél, mint ez a valóság. Remélem, anyáék várnak rám a fényben.
Nikoletta erre hirtelen leereszti a fegyvert. Hosszan néz rám azzal a hátborzongató vigyorával, aztán egy szempillantás alatt visszatér a gyűlölettel teli, kiszámíthatatlan kígyó tekintetéhez.
- Beviszlek a bázisra – mondja színtelen, gépies hangon.
Néhány perc múlva a ház előtt belém rúg és arccal elterülök a kavicsok között. Iszonyú fájdalom tör rám, egy darabig alig kapok levegőt. A rókát szorongatom a kezemben, nem akarom elveszíteni.
- Talpra! – kiált rám Nikoletta.
Nagyon nehezen tudok felállni. Fáj a hátam, ki vagyok száradva. Úgy innék egy hideg vizet még utoljára.
- Fordulj felém! – adja ki a parancsot hidegen.
Megfordulok. A lábaim remegnek. A kék szemeibe nézek, melyekkel szinte belelát a lelkembe. Aztán észreveszek valakit. Egy szürke kabátos, ősz hajú férfit, aki koszos arccal áll Nikoletta mögött és egy puskát szegez rá.
- Dobd el a fegyvert! - kiáltja. – Gyerünk!
A nő elmosolyodik.
- Nahát, még valaki – mondja derűsen.
- Azonnal dobd el, vagy véged! – erősködik a férfi.
Nikoletta egyáltalán nem ijed meg tőle, sőt, még meg is fordul, hogy szemügyre vegye az őt fenyegető idegent, az pedig oldalazva felém tesz két lépést, miközben a puskával továbbra is rá céloz. Végül a katona enged és ledobja a pisztolyt a földre. A bácsi gyorsan odarúgja nekem.
- Vedd fel, gyermekem – mondja.
Felkapom a földről. Nikoletta felém pillant, aztán vissza a férfira, majd tesz felé egy lépést.
- Alig bírod el a puskát – hergeli a bácsit.
- Add oda neki a hátizsákodat! – rivall rá az.
A nő szemei kikerekednek. Most látom először ezt a pszichopatát komolyan megijedni. Mintha még a sírás is kerülgetné egy percre, az arca is remegni kezd, de próbál erősnek mutatkozni.
- Nem – jelenti ki határozottan.
- De! – üvölti a bácsi. – Add szépen oda a kislánynak, aztán talán futni hagylak, te tömeggyilkos!
- A hátizsákomat nem viheti el.
- Add oda neki!
- Majd te odaadod neki. Rajta. Vedd el.
A bácsi tesz előre egy lépést fenyegetően. Ennyi kell Nikolettának, hogy végre levegye a hátizsákját. Látszik, hogy nagyon gondolkozik. Talán már kész is stratégia a fejében, amellyel elhárítja mindjárt a veszélyt. Ahogy felém fordítja a fejét, nos, az a tekintet leírhatatlan. Egyszerre ott van benne egy veszélyes gyilkos tekintete, de egy elveszett, kétségbeesett gyermeké is.
- Vissza fogod adni – mondja nekem a kitörés előtti nyugalommal és elém dobja.
A férfi felém pillant. A kosz alatt egy aggódó ember néz a szemembe, aki talán az életét is feláldozná értem. Sok szörnyűséget láthatott ő is, még talán többet, mint én. Néhány röpke másodpercig úgy tűnik, hogy sírva fakad, de akárcsak Nikoletta, ő is próbálja tartani magát.
- Fuss! – kiáltja nekem végül. – Menekülj innen!
Felkapom a hátizsákot és szaladni kezdek felfelé a fákkal teli kis dombon. Elfelejtettem megköszönni a bácsinak, hogy megmentette az életem. Visszanézek egy pillanatra, de ő Nikolettát figyeli. Valamit mond a nőnek, de nem tudom értelmezni. Amint úgy érzem, nagyjából biztonságban vagyok, lenézek a sűrű fenyők között a ház felé. Megdöbbenek. A bácsi a földön fekszik, a kezeivel próbálja takarni az arcát, Nikoletta pedig egyenesen rászegezi a puskát.
Közbe kell lépnem. Nagy levegőt veszek, és a pisztollyal rácélzok a nőre. Nem. Nem tehetem. A tó irányába fordulok, és két lövést adok le a vízbe. Ettől Nikoletta megrezzen és a terepjáró mögé vetődik. Ezt kihasználva a bácsi gyorsan felpattan, majd hátra sem nézve beszalad a fák közé. Megmenekült. Én is futásnak eredek. Nem tudom, mi van velem, de úgy ugratok át minden baljós akadályon, akár egy képzett harcos. Örülök, hogy a férfinak nem esett baja. És örülök, hogy Nikolettának sem.

*

Egy újabb kisvárosba érek, melynek határán egy jókora pláza áll. A széles, tágas parkolóban kocsik tucatjai felborulva, néhány egymásra dőlve, koromfeketék az égéstől. Nyilván volt itt egy bombázás. Körülöttük sok borzalmat látok, melyek mellett próbálok úgy elmenni, mintha ott sem lennének. A szemem sarkából sem akarom észrevenni az áldozatokat. Az épületet bámulom inkább, melynek bal oldala teljesen leomlott, és ahogy ki tudom venni, a megmaradt résznek nincs meg a teteje. A mélygarázshoz vezető út előtt kőtörmelékek halmozódtak fel. A főbejárat elektromos üvegajtaja szilánkosra törve. Ott hevernek előtte sokan. Behunyt szemmel haladok el mellettük, szorosan a beugró fal mentén, miközben a rókába kapaszkodok.
Az egykori éttermek mellett sétálok, amikor észreveszem, hogy az egyik kifőzde üdítős hűtőjében maradt három innivaló. Kinyitom. Három kisebb palack vitaminokkal teli gyümölcslé. Nem spórolok, egy perc alatt megiszom mindet. Kezdem magam jobban érezni, bár egy kicsit megszédülök.
Próbálom elképzelni, milyen lehetett itt az élet. Még tiszták az emlékeim arról, hogy mi kisvárosunkban milyen volt betérni egy ilyen helyre. Apa mindig bevitt a könyvesboltba. Néha órákig is képes volt válogatni. Én a mesekönyveket néztem, olvasgattam, lebetűztem. Utána mindig finomat ettünk. Anya sokat nevetett. Próbálok az emlékek ellen harcolni, de nem sikerül. Bevillannak az utolsó hónapok. Akkor már a katonák is megfordultak a plázákban. A kék egyenruhások békések voltak, a zöldek viszont már minden arcot alaposan megfigyeltek. Végül megjelentek mellettük a feketébe öltözött tisztek és katonák, akik elárasztották az utcákat. Ők voltak a háború démonjai. Aztán jöttek a bombázások és megszűntek a tévéadások. Ekkor kezdődött a valódi pusztítás. A mai napig nem tudom, miért. De az utcában mindenki éljenezett, amikor kitört háború. Csak mi nem. Végül, amikor egy csapat kommandós megjelent, soha többé nem láttam a barátaimat. Az egyenruhások mindenkivel végeztek, nem haboztak, nem kegyelmeztek senkinek. Bánom, hogy én túléltem. Nekem is meg kellett volna halnom.
A ruhaboltban találok egy új kabátot. Jó meleg, hosszú szürke téli kabát. Egy kicsit nagy rám, de nem baj. A méretemre találok egy bakancsot. Hasonló, mint amilyen a katonáknak van. Egy darabig mozdulatlanul állok az üzletben. Itt élet volt. Olyan, amilyen nekem sosem lesz. Hirtelen minden olyan értelmetlenné válik. Miért nem adom fel? Miért nem? Hisz már semmi sem lesz olyan, mint régen. Előveszem a rókát. Biztat. Szavak, mondatok, hangok nélkül, de azt súgja, ne adjam fel.
- Nem lesz semmi baj? – kérdem tőle.
Mosolyog.
- De biztos?
Még mindig mosolyog, a kis műanyag szemei is csillognak. Talán igaza van. Hinnem kell benne. Kéne.
- Meg akarok menekülni, róka. Nem akarok többé félni. Erősnek kéne lennem, de nem vagyok az.
Megsimogatom a fejét.
- Hogy mondod? A hátizsák? Azt kérded, vajon, mi lehet benne, amiért Nikolett ennyire félti? Hát, nézzünk utána.
Belépek a mellékhelyiségbe. Megnyitom a csapot. Semmi. Miért is lenne víz? A csempén golyó ütötte nyomok. Rossz érzésem van, de nem érdekel. Pihennem kell egy kicsit, mielőtt továbbmegyek.
Leülök a földre, nekitámaszkodva a hideg csempének. Kinyitom a hátizsákot. Kötszerek, ételcsomagok. Az elülső zsebet is kinyitom. Az első, amit kiveszek, a katonakönyve. Azonnal kinyitom. A fényképen valamivel fiatalabb lehet, fagyos, kifejezéstelen arc, kígyószemek. Huszonhat éves és március kilencedikén van a szülinapja. Három éve csatlakozott a hadsereghez, önkéntes. Budaörsön kapott egy hathónapos kiképzést. Lapozok. Különféle adatok, melyek semmit sem mondanak nekem. A vége fele egy életrajz időrendben. Ének és zenetagozatos általános iskola, a gimnázium úgyszintén. Díjak különböző énekversenyen. Meglepetten olvasom el többször. Nikoletta, mint énekes? El nem tudom képzelni róla. Azt igen, hogy szép hangja van, de valahogy nincs előttem, ahogyan mély átéléssel énekel, mondjuk egy népdalt.
Kutatok tovább a zsebben, hátha találok még valami érdekeset. Fényképek. A dátum szerint tizenkét éves. Mint most én. Népviseleti ruhába van öltözve és egy színpadon áll a mikrofonnál. Mosolyog. Kedves, aranyos mosoly. A kígyó tekintet sehol sincs. Szelídség árad belőle. Sokáig nézem. Egy iskola aulájában van. Hát, ilyen volt az én koromban. Erre voltam kíváncsi. Megfordítom a képet és egy írás van rajta: „Az éneklő kismadárka. Te vagy a mindenem, kislányom. A te büszke anyukád”. A szám elé teszem a kezem és könnycseppek csordulnak ki a szememből.
Gyorsan megnézem a következő fényképet. Ezen tizenhat éves a kép alatti dátum szerint. A Margitszigeten ül egy hintában, bőrkabát van rajta. Nagyon mosolyog. A következőn a szülei vannak. Házassági fotó. Az apja magas, izmos férfi, szélesen mosolyog, az anyja pedig tisztára úgy néz ki, mint ő. Biztosan nagyon rendesek. Voltak, vagy még azok. Nagyon szerették őt, biztos. Az utolsó képen megint ő van. Tizenkilenc évesen. Gitárral ül egy színpadon, bőrkabátban és énekel a mikrofonba.
Sokáig nézegetem a képeket. Próbálok rájönni, hogyan válhatott ilyen gonosszá. A háború tette ilyenné? De hát önként jelentkezett. Feladta talán a karrierjét is. Lehet, nem fogom tudni megkérdezni tőle. Ahogy nézem a képeit, úgy érzem, mintha a nővérem volna. A testvérem, aki sajnos meg akar ölni. De én semmi haragot nem érzek iránta. A rókára nézek. Úgy mosolyog, mint tegnap este a kandallónál.
- Egy énekes madárka volt - súgom neki. – A szülei nagyon rendesnek tűnnek. Főleg az anyukája.
Benyúlok az elülső zsebbe. Egy apró fémtárgyat érzek, olyan, mintha egy pénzérme volna. Egy fekete korongszerű valami, ami vörösen villog. El kell telnie néhány másodpercnek, mire rájövök, hogy egy nyomkövető. A szívem máris a fejemben kezd lüktetni. Ezek szerint bármikor itt lehet, vagy már itt is van. Ha egy normális ember volnék, akkor most kiszaladnék, és azonnal körbenéznék, utána pedig futásnak erednék. Ehelyett kiveszek egy tollat az oldalsó zsebből, aztán előkeresem a tizenhat éves kori fényképét. Egy darabig gondolkozok, aztán a hátuljára írom: „Remélem, megérem ezt a kort. Remélem, te is ott leszel, Niki. Nővérem”.
Elteszek néhány ételcsomagot, valamint kötszereket, utána visszarakom a többi a fényképet a hátizsákba a nyomkövetővel együtt. A képet, ami mögé írtam az üzenetet, megfordítom, hogy az írás legyen elől és az elülső zseb tetejére állítom. Remélem, megtalálja. Egy darabig nézem. Vajon, mit szól majd hozzá?
Próbálok hang nélkül végigszaladni a folyosón. Rossz érzésem támad. A lifttől nem messze álló kis üzletben bújok el a pénztár mögött. Egy apró résen keresztül figyelek. Mennyire igazam lett. Niki megjelenik a mozgólépcsőnél egy gépfegyverrel a kezében. A kígyó tekintetével halad előre a fegyverére szerelt nyomkövetőre pillantva. Lassan, óvatosan lépdel, majd a mosdónál hirtelen befordul és eltűnik a látóteremből. Maradnom kéne, úgy érzem. Látni akarom az arcát, amikor kijön onnan. Nem szabad. El kell tűnnöm gyorsan. Felpattanok és halkan kilépek a folyosóra. A lépcsőn lesietek a földszintre és egy oldalsó kijáraton át szaladok, ahogy a lábam bírja.

*

Az erdő felé haladok a négyemeletes lakóépületek övezetében, amikor meghallom a helikopter zaját. A magas fák közül jön elő. Egy kisebb katonai gép, nyilván a felderítőkhöz tartozik. Nem vesz észre, egyenesen megy tovább. A biztonság kedvéért követem a tekintetemmel. Az egyik távoli, tízemeletes épület mellett halad el, megkerüli és egyenesen felém tart.
Szaladni kezdek a fák irányába. Hallom, ahogy közeledik, és egyre alacsonyabban száll. Hirtelen nagyon messzinek tűnnek a fák, ráadásul egy szalagkorlát is határolja egy kis út mentén. A pilóta lőni kezd rám. A golyók felverik a port, aminek szerencsére takarásába kerülök. Elszáll felettem, én pedig a széllökéstől hasra vágódok. Megpillantok egy kocsit, ami az egyik épület előtt áll. Gyorsan a fedezékébe szaladok. A helikopter eközben megfordul a fák felett.
- Te ott a kocsi mögött! - mondja a pilóta hangosbeszélőbe. - Azonnal dobd el a fegyvert és kezeket a tarkóra!
Nem szabad követnem a parancsát. Ez csak hazug figyelmeztetés. Akkor is lelő, ha azt teszem, amit mond. Elkezd tüzelni a kocsira. A megmaradt ablakok szilánkjai repkednek felettem. Gyorsan kell cselekednem. Amint elhúz a kocsi felett alacsonyan szállva, rászegezem a fegyvert. Nekem háttal van a gép és tüzet nyitok rá. Majdnem az egész tárat kilövöm, amikor két golyó célt ér. A helikopter füstölni és imbolyogni kezd, de továbbra szélsebesen halad. Nem tud irányt változtatni, hiába próbálja. Vészesen repül a tízemeletes épület felé.
Becsapódik. Nagy lángok törnek fel a robbanás következtében, én pedig tátott szájjal állok fel. Megöltem őt. Vagy őket. Nem tudom, hányan lehettek benne. Vagy ők, vagy én, nyugtatom magam. Sokáig állok ott. Képtelen vagyok felfogni, mit tettem. Viszont ezzel rengeteg ember életét mentettem meg. A felderítők mindenkit megölnek, aki civilben van. Nem válogatnak.
Beszaladok az erdőbe. Furdal a lelkiismeret. Vajon a róka mit gondol erről? Megállok egy fának dőlve. Előveszem a rókát zsebemből. Nagyon megijedek. Nem mosolyog. Sőt, nagyon fél.
A tarkómnál valami fémeset érzek. Egy fegyver csöve. Méghozzá a nagyságából ítélve ahhoz a nagy gépfegyverhez tartozik, mellyel a feketeruhás katonák járkálnak. A róka, mintha már sírni kezdene.
- Dobd el a pisztolyt – súgja az ismerős női hang.
Eldobom.
- És most szép lassan fordulj meg – mondja már hangosabban.
Megfordulok, miközben felteszem a kezeimet. Niki ott áll előttem, egyenesen rám szegezve a fegyvert. A kígyó tekintete teljesen megrémít és lefagyaszt. Ismét remegni kezdek a félelemtől.
- Megleptelek, húgocskám? – kérdezi ragadozó mosollyal.
- Meg – felelem. – Akkor az üzenetem is megkaptad.
- Ülj le szépen.
Leülök fának dőlve, miközben majd kiugrik a szívem a helyéről. Ő elém áll, egy darabig rám céloz a gépfegyverrel, aztán elengedi és a hevederrel a háta mögé húzza. Karba teszi a kezét.
- Egész ügyesen leszedted azt a helikoptert – mondja. – Nem vagy semmi. Gondoltam, hogy kemény csaj vagy, de hogy ennyire, azt végképp nem. Meg kell hagyni, jó katona lett volna belőled.
- Ezt most bóknak vegyem? – kérdezem némi gúnnyal, persze az esélytelenek nyugalmával.
- Most mit csináljak veled, te?
- Nem tudom.
- Mire volt jó ez az üzenetet? És mi ez, hogy a nővéred vagyok?
Nem tudok mit felelni. Egy szempillantás alatt megbánom az üzenetet. Elszégyellem magam és lehajtom a fejem. A lelkem olyan szinten el lett taposva az előbb, hogy azon már semmi sem segít.
- Nézz rám! – kiáltja.
Felnézek a gyilkos szemeibe.
- Nem tudom – felelem.
- Mióta bujkálsz? – kérdezi.
- Két éve.
Felnevet. Lebecsmérlő, végtelenül gonosz nevetés.
- Két éve? – kérdez vissza. – Akkor egy csöppet kikészülhettél.
- Hát, nem volt valami kellemes, elhiheted – mondom.
Valami elképzelhetetlen gonoszság árad a tekintetéből. Semmi emberség nincs benne. Hogy is aggódhattam érte? Hosszan figyel. Mintha az várná, hogy elsírjam magam, mert abban biztos örömét lelné. Csak azért sem fogok. Várhat itt az idők végezetéig, de én nem fogok összeomlani.
Elnéz a távolba. Gondolkodik.
- Pattanj fel! – adja ki a parancsot úgy, hogy rám sem néz.
- Itt is lelőhetsz – mondom.
Rám néz vigyorogva.
- Nem foglak megölni – mondja, és majd elröhögi magát. – Beviszlek szépen a bázisra. Az enyémre.
- A tiédre? – nézek rá értetlenül.
- Igen, van nekem is egy. Persze kisebb. De ott én vagyok a főnök. A királynő. Az istennő.
- És ott mi lesz?
- Nem tudom. Először is lefürdesz, mert koszos vagy és finoman szólva, elég kellemetlen szagot árasztasz magadból. Utána meglátjuk, mi lesz a sorsod. Na, gyerünk! Pattanj fel!
Felállok. Hagyom, hogy belemarkolva a kabátomba, elcipeljen egy tisztáson álló terepjáróig. Belök a hátsó ülésre, amit egy rács választ el az elülső ülésektől. Rám zárja az ajtókat. A gépfegyvert az anyósülésre teszi, jó erősen becsapja az ajtót, a fülem sípol egy ideig. Utána beül a volán mögé. Leveszi a sisakját, kibomlik a dús fekete haja. Hátrafordul felém.
- Mi a neved? – kérdezi.
- Angéla – felelem.
- A teljes nevedet mond.
- Újszigeti Angéla.
- Jó név. Lazulj, Angéla. Legalább két óra, mire odaérünk.
Beindítja a motort és elindul lefelé a homokúton. Furcsa. Még csak most fogom fel, hogy egy katonával vagyok, aki már nem akar megölni. Ennek ellenére most érzem magam a legelveszettebbnek.

*

Az autópályán haladunk már fél órája és egy szót szólunk egymáshoz. Egy darabig a kitartó napsütést figyelem, aztán rápillantok a rókára, aki most mosolyog. Ezen felbátorodva előrehajolok a rácshoz.
- Te énekesnő voltál? – kérdezem.
Belepillant a gyilkos szemeivel a visszapillantótükörbe.
- Figyelj, Angéla – kezdi. – Mi nem leszünk barátok. Úgyhogy hiába töröd magad.
- Csak kérdezni akartam valamit, hátha gyorsabban telik az idő. Biztosan mondták már, hogy unalmas vagy.
Büszkén elmosolyodik.
- Nem vagy elveszett - ismeri el. – Valóban énekeltem. Biztosan olvastad, meg láttad a képeken. Így azt is tudod, hogy nem óvónő a végzettségem. Tehát nem fogok neked mesekönyvet olvasni este.
- Akkor mi a célod velem?
- Túsz leszel. Kifogytunk a túszokból. Ő kellettek ahhoz, hogy védjük magunkat a nagyobb ellenálló csoportoktól.
- Mi lett velük?
- Kikkel?
- A túszokkal.
Erre elvigyorodik, kivillantva a tökéletes fogsorát.
- Volt egy rossz napom – kezdi. – Ideges voltam. Végigmentem a körleten és most már egy sincsen.
Ledöbbenve, a végtelenségig elkeseredve dőlök hátra. A visszapillantó tükrön át a szemembe néz.
- Mondtam, hogy nem leszünk barátok - közli még mindig vigyorogva.

*

A bázis az erdő közepén áll egy tisztáson. Magas, szögesdrótos kerítéssel körbevett, három fehér, széles konténerház rövid folyosókkal összekapcsolva. A nagyobbik kétszintes, az van középen, a tetején egy parabola antenna. A kapunál fegyveres, fekete egyenruhás kommandósok állnak, akik közül az egyik meg is nyomja az elektromos kapu nyitását egy mobiltelefonhoz hasonló készüléken. Négy másik terepjáró áll a bal oldali épület előtt. Niki leparkol mellettük, utána hátrafordul felém az ülésére könyökölve.
- Megjöttünk – mondja. – Ha a szökést latolgatod a kis fejedben, akkor jobb, ha tudod, hogy a kerítésekben áram van. Éppen annyira, hogy grillcsirke legyen belőled, ha erőlködsz. A másik, amire ügyelned kell, az a tisztelet. Velem szemben és a katonáimmal szemben is. Értve vagyok, húgom?
- Értve vagy – felelem, miközben a remegő a lábaimba kapaszkodok.
Az előtérben egy fiatal egyenruhás férfi talpra vágja magát a fal melletti asztalánál és szalutál Nikinek. Az ügyet sem vetve rá beírja magát egy jelenléti ívre, a karórájára pillant, majd beírja az időt is. A férfi katonára meredek, aki alig mer rám nézni, pláne Nikire, akitől úgy érzem, retteg.
Végigsétálunk egy folyosón, ahol csukott ajtók sorakoznak egymás mellett. Idő sincs elolvasni a feliratokat, mert Niki a hátamnál a kabátomba markolva visz maga mellett. Alig bírok lépést tartani vele. Egy szőke nő lép ki az egyik ajtón előttünk, és amint meglátja Nikit a falhoz hátrálva tiszteleg neki. Alaposan szemügyre vesz engem is. A tiszta, ápolt arcából süt a lenézés felém.
Befordulunk balra és az első ajtót kinyitja előttem. Fürdőszoba. Méghozzá elég tágas. Patyolat tisztaság. Zuhanyzó. Kád. Vécé. A csap feletti tükör mellett két oldalt kis szekrények.
- Ez a túszoknak fenntartott zuhanyzó - mondja Niki. – Nagyobb a luxus, mint amekkorát megérdemeltek. Egy órát kapsz, hogy teljesen rendbe szedd magad. A csap feletti szekrényekben találsz bontatlan csomagolású fogkeféket, valamint fogselymet. Az ajtó be lesz zárva és egy őr is itt fog állni a folyosón. A koszos ruháidat tedd majd ide az ajtó mellé, tisztát pedig a kád melletti szekrényben találsz.
Felnézek rá.
- Köszönöm – súgom.
- Van mit – mondja rám csapja az ajtót.

*

Egy szőke kislány mos fogat a tükörben. Az arca tiszta és terepmintás póló van rajta. Én vagyok az. Évek óta nem láttam ezt az arcot. Két éve nem fürödtem. Álmosság fog el. A békeidők jutnak eszembe, amikor tisztán feküdtem be az ágyamba és anya mesélt nekem. Néha azt mondta, én is orvos leszek, ha nagyon akarom. Annyira mosolygott mindig. Sosem féltem utána a sötétben.
A róka is tiszta. Alaposan kimostam. Nem mosolyog. Látom, hogy nagyon retteg. Akárcsak én.
Az ajtó hirtelen kinyílik és Niki jelenik meg ott. Karba tett kézzel dől az ajtófélfának, miközben szinte gyilkol a szemeivel.
- Nocsak – kezdi. – Most már úgy nézel ki, mint egy ember.
Nem tudok mit mondani, csak bámulok rá. Próbálom megfejteni a lelkét. El sem tudom képzelni, hogy őt láttam azokon a régi képeken. Azokon egy kedves ember nézett vissza rám, nem pedig egy pszichopata.
- Gyere – mondja. – Megmutatom a lakosztályod.

*

A cella körülbelül három négyzetméter. Jobb oldalt egy ágy, a baloldalt egy vécé. És ennyi. A rácsos ablak a szemközti konténerházra néz. Sötétedik odakint. Egy elmegyógyintézetben játszódó film jut erről a helyről az eszembe.
- Ebben a cellában még senki sem volt – mondja az ajtóból. – Ezért olyan tiszta.
- Hacsak nem leszel ideges, ugye? – kérdem, utána felé fordulok.
Sátáni mosoly jelenik meg az arcán.
- Látom, tanulsz - jegyzi meg halkan.
Leülök az ágyra. A rókát nézem. Továbbra is retteg. Nikire nézek.
- Megpróbállak nem idegesíteni – mondom neki.
- Ajánlom is, Angéla – súgja.
Rám csapja az ajtót. Hallgatom, amint több zár is kattan egyet. Fogoly vagyok. Odakint pedig hallom egy vihar közeledtét. A rókára nézek. Nyugtatni próbálom. Nem sikerül.
Átölelem.
Sírunk mind a ketten.

folyt.köv.

2021.május 19-25.
Budapest