Nagyprónay János
ANGÉLA

12.rész
Az abszolút gonosz

Teljes sötétség. Az eső egyre erősebben kopog a tank tetején, én pedig a félelemtől reszketve figyelek. A lámpa kék neonfénye ismét megvillan és akkor Maja arca ismét megjelenik előttem. Ezúttal hátborzongató vigyorral néz rám. A lámpájából áradó fény kiemeli a szemeiből áradó végtelen gonoszságot. Olyan szörnyeteg tekintete ez, aki okkal magabiztos, mert már mindent eltervezett. Próbálok erősnek mutatkozni, keresni valami lehetőséget, amivel elüldözhetem innen.
Az ég dörren egyet, majd a fény eltűnik. A villámlás után már senkit sem látok az úton. A műszerfalra pillantok és bekapcsolom a lámpákat. A fény megvilágítja az esőt, azonban egy lelket sem látok. Nincs itt senki. Lehet, hogy csak képzelődtem? Szédülök, fáj a fejem, álmosság van rajtam. Lekapcsolom a lámpát és a radarra nézek. Senkit nem mutat. A rókára nézek. Retteg.
Megszólal a vészriasztó. Felsikítok, annyira megijedek. Niki felé szaladok a vörösen villogó fényben. A nővérem úgy pattan fel, mintha nem is aludt volna. A pisztolyát az ajtóra szegezi.
- Szaladj az utastér végébe - mondja. – Gyerünk!
- Nem! – kiáltom. – Itt maradok veled!
- Angéla! Tedd, amit mondok!
A vécé irányába szaladok. A villódzó fényekben alig látom Nikit, a riasztó hangjától pedig kezdek teljesen pánikba esni. Amint a fülemre teszem a kezem, azonnal megszűnik a zaj és felkapcsolódik a lámpa. A nővérem már a gépfegyverével áll az ajtó előtt és a telefonhoz hasonló műszert helyezi rá. A vezetőfülkébe rohan, a radarra pillant, utána gépel valamit.
- Maja az! – szólok utána.
- Tessék? – fordul felém döbbenten. – Kicsoda?
Ekkor a tank belső hangszórói sípolnak egyet.
- Jól hallottad - harsan fel Maja derűs hangja. - Én vagyok az.
- Mit akarsz? – kérdi Niki dühösen.
- Te azt nagyon jól tudod. Nekem küldetésem van az életben. Most éppen a kettőtök végzete az, amivel megbíztak engem.
- A hangok, mi?
- Igen, ők. De szinte hallom a te gondolataidat is. Ki akarsz jutni a tankból.
- Eszem ágában sincs.
- Kár, mert ajtó célkeresztben van. De tudom, nem is arra akarsz menni, hanem a vezetőfülke melletti vészkijáraton. Arra is figyelek ám. Milyen érzés, Niki? Milyen érzés fogságban lenni?
A nővérem arcán gúnyos mosoly jelenik meg.
- Gyere be hozzám - mondja. - Itt várlak.
- Remek ötlet - feleli Maja továbbra is derűsen. - De jó nekem idekint. Kiismertem ezt a világot. Volt időm rá az elmúlt években. Ez a zóna pont olyan, mint én. Mint az életem. Egy sötét, kietlen, elpusztított és elátkozott terület, ami gyilkos kísértetként vadászik az erre merészkedő, gyanútlan lelkekre. Olyanokra, mint te és Angéla. Ez az én otthonom. És most már teljesen átszellemültem, Niki.
- Meg van a véleményem az orvosokról, akik hiába kezeltek – hergeli őt Niki.
- Ezzel már nem tudsz feldühíteni, te őrmester.
- Van valami terved?
- Nekem olyan már nincs. Én csak teszem, amit kell. Létezem a jelen körforgásában. Vándorlok, megyek, amerre az univerzum és hangok vezetnek. Megleltem a békét. Egész életemben harcoltam.
- Úgy sajnállak.
- A te arcodon is ott van a gúnyos vigyor! Én látom őket is, Niki. Látom, amikor behunyom a szemem. Ott vannak mindenütt. De már nem félek tőlük. Már nem tudnak bántani. Mint régen. Amikor a lelkemet tiporták. Amikor megvertek. Akárhová léptem be, akármilyen iskolába kerültem, nyomban ellenségének tekintet mindenki. Eleinte azt hittem azért, mert egy senki vagyok. Végül rádöbbentem, hogy nem. Valaki vagyok. Egy hatalmas, elpusztíthatatlan lélek. Most is érzem. Szabad vagyok. Az is maradok. A létem pedig maga a bosszú.
- Akkor most állj bosszút. Tedd csak meg. Itt vagyunk mind a ketten.
Maja felnevet. Remegni kezdek a félelemtől. Ekkor fehér füst kezd szivárogni a jármű mennyezetéből. Niki rémülten fordul körbe, aztán odasiet hozzám és a vezetőfülke felé szaladunk.
- Nagy hiba volt idejönnötök! – kiáltja Maja a hangszórókból kacarászva. - Én már korábban itt voltam. Szerintetek miért nem működnek a tornyok? És miért tudok veletek beszélni?
Niki a műszerfal melletti kis szekrényből elővesz két gázálarcot. Gyorsan ráhelyezi a fejemre, majd az övére is egyet. Rendesen kapok levegőt, ám úgy érzem, ennyivel nem úsztuk meg.
- Most azt hiszitek, megmenekültetek, igaz? - harsogja Maja. - A levegő alig egy órára elegendő. A biztonsági protokoll pedig addig tart, ameddig van pulzusotok. Mindent megterveztem. Az egyetlen menekülési lehetőségetek pedig, ha kijöttök onnan a fegyverem célkeresztjébe.
A nővérem leveszi a fegyveréről a telefonhoz hasonló műszert, valamit gépelni kezd, majd maga után húzva beülünk a volán mögé. Maja egyfolytában nevet, a fehér füsttől pedig alig látok valamit.
- Csenge! - szól bele a készülékbe Niki. – Csenge! Jelentkezz, kérlek!
- Hiába próbálkozol, te őrmester! - kiáltja Maja. – Zavarom az adásodat! Mindemellett a járművet sem fogod tudni beindítani! Sakk-matt! Törődj bele! Inkább gyere ki és küzdjünk meg!
- Csenge! Jelentkezz!
Már semmit sem látok. Olyan, mintha a felhők között lennék. Kétségbeesetten kapaszkodok Niki kezébe. Hát így fogok meghalni? Ez lesz a befejezés? Erre figyelmeztetett anya az álomban?
- Csenge! – hallom a nővérem hangját. – Csenge! Segíts!
- Menjünk ki! – kiáltom Nikinek. – Meneküljünk az erdőbe!
- Ne félj, Angéla! Ne félj, csak lélegezz kiegyensúlyozottan! Mintha semmi baj nem lenne!
Hiába, mert úgy kapkodom a levegőt, mintha másodperceim volnának hátra. Egy pillanatra egy vörös fényt pillantok meg Niki felől. Aztán megint. Végül Csenge hangját hallom meg.
- Mi történt, Niki? – kérdezi.
- Csenge! – kiáltja a nővérem. - Maja átvette az irányítást a tank felett! Kapcsold le őt, gyorsan!
- Alig hallak! Ismételd meg!
- Kérd le gyorsan a tank adatait! Maja átvette az irányítást a tank felett!
- Maja?
- Igen! Nem sok időnk van!
- Rendben! Tartsatok ki!
Maja beleüvölt a hangszórókba.
- Úgysem fog sikerülni! – harsogja. - És ezért a lépésedért pedig még egérutat sem kapsz! Búcsúzz el a húgodtól, te őrmester!
Érzem, amint Niki átölel. Egy női géphangot hallok.
- Önmegsemmisítő bekapcsolva! - hallatszik. - A jármű öt perc múlva felrobban!
Hangos kattanást hallok Niki mellől, mintha az ajtó megmozdult volna, de nem látok semmit. Nyilván lezárult a másik kijárattal együtt. Innen nem fogunk kijutni élve, az már biztos. Csenge váratlanul megszólal.
- Beindította az önmegsemmisítőt! – mondja a készüléken keresztül. – Megpróbálom a leállítani!
- Siess! – üvölti Niki. – Bezárta az ajtókat is!
- Kaptam segítséget! Dolgozunk rajta!
Maja ismét felnevet.
- Túl kevés az idő! - mondja kárörvendően kacarászva. - Tudod, te őrmester, bánhatod, hogy nem jöttél elő. Még talán győzhettél is volna. De te inkább ott maradtál bent. Gyáva vagy!
Sokkot kapok. Minden elsötétül előttem és érzem, hogy zuhanok valami rettenetes mélységbe. A hangok hirtelen megszűnnek. Mintha az űrben lebegnék. A félelem is köddé válik.

*

Madarak énekére ébredek. A Duna partján sétálok a napsütésben. Kezdek tudatában lenni annak, hogy mindig is ez a hely volt az otthonom. Látom anyát és apát a parton. Fehér ruhában, egymás mellett állva mosolyognak rám. Felgyorsítom a lépteimet, aztán végül már szaladok is feléjük.
Átölelnek. Újra egy család vagyunk. Látom a távolban a barátaimat, akiket elvesztettem. Ott állnak a messzeségben, szintén fehérbe öltözve. Mosolyognak rám, majd elindulnak a távolba.
- Tündérkém – súgja anya és büszke mosollyal néz rám.
- Nem is tündér – mondja apa vigyorogva. – Ő a mi kis hősünk.
Felváltva nézem őket. Próbálom felfogni, amit látok. Anya belenéz a szemembe, utána szorosan magához ölel.
- Nincs még itt az idő, kicsim – súgja a fülembe. – Még nagyon sok dolgod van.
- Nem akarok visszamenni – mondom. – Ne engedjetek vissza! Nincs ott már semmi. Semmi. És nem is lesz.
- Dehogyisnem. Láttuk előre. Láttunk téged abban a nagy házban. Láttuk a boldogságot a szemedben. Vissza kell menned, mert ennek valóra kell válnia. Nem adhatod fel.
- Nem akarok visszamenni. Veletek akarok maradni. És a barátaimmal.
- Most magaddal kell törődnöd. És Nikivel. Vissza kell menned hozzá. Ő már a nővéred. Bár előbb találkoztál volna vele. Vigyáznotok kell egymásra. Túl kell élnetek ezt a nehéz korszakot.
Az ég felől Niki hangját hallom.
- Csenge! – üvölti. – Küld át a helyzetét! Küld át Maja helyzetét gyorsan!
Anya és apa is felnéz az égre.
- Angéla! – szólít Niki. – Angéla! Ébredj gyorsan!
Apa maga felé fordít.
- Fel kell ébredned – súgja szelíd mosollyal. – Gyerünk, te kis hős! Ébredj!
Robbanás visszhangját hallom.

*

Kinyitom a szemem. Még mindig a gázálarc van rajtam, azonban a füst mintha kezdene oszlani. Az utastér padlóján fekszem. Megemelkedik velem a világ, látom Nikit, akin szintén ott maszk. A karjaiban visz, akárcsak anya a szobámba, amikor elaludtam a kanapén. A vezetőfülke felé megyünk. Az előbb még ott voltunk. Nem értem az egészet. Nem látom az ajtót sem.
- A jármű egy perc múlva felrobban! – közli a higgadt, női géphang.
Niki otthagy az ülésen. Nem tudok megszólalni, pedig kiáltani akarok. Látom, amint kiugrik az útra és tüzelni kezd a fegyverével. Aztán végül egy olyan töltényt lő ki, ami néhány másodperc múlva robban egyet a távolban.
Össze kell szednem magam. Gyorsan. Gyerünk, Angéla! Amikor Niki visszaszalad hozzám, azonnal felpattanok.
- Mozgás! – kiáltja és megfogja a kezem.
Szaladni kezdünk az úton. Niki bekapcsolja a lámpát a fegyverén. Látok egy kanyart. Túl messze van. Nem fogunk odaérni időben. Elesek. A nővérem gyorsan felsegít, utána húz maga után.
A kanyarban beugrunk az árokba, Niki magához ölel és akkor iszonyú nagy robbanás rázza meg a környéket.

*

Legalább egy órája sétálunk az úton, miközben az eső egyre hevesebben ömlik ránk. Csenge el akart jönni értünk, de a tisztek és egy csapat megakadályozta ebben. Azóta egyre gyakrabban kér tőlünk jelentést.
- Jól vagytok? – kérdezi most is a rádión keresztül.
- Igen – feleli Niki. - Nem lett baj az akciódból?
- Nem. Megértették, de azért figyelmeztettek, hogyha még egyszer megpróbálom, akkor hadbíróság elé kerülök.
- Hallgass rájuk. De azért büszke vagyok rád.
- Megpróbálom egy óra múlva ellopni az egyik tankot.
- Ne. Ne tedd.
- Meg fogok őrülni már.
- Így se vagy normális.
Csenge egyszerre sír és nevet.
- Na, látod, ezért is hiányzol – súgja.
- Merre van Maja? – kérdi a nővérem.
- Északkeleti irányban halad. Megsérülhetett, mert elég nehézkesen halad előre.
- Nem adja fel.
- De majd kénytelen lesz.
Niki felém pillant, majd előre Fót felé.
- Látsz valami biztonságos fedezéket? – kérdi a telefonba.
- Körülnézek – feleli Csenge. – Öt percet kérek.
Egy fedett buszmegállót veszünk észre. Beülünk oda, Niki pedig ismét magához ölel. Reszketek a hidegtől.
- Minden rendben lesz – súgja. – Egy kicsit pihenünk.
- Épphogy megúsztuk – mondom. – Köszönöm, hogy megmentettél.
- Ne köszönd. A húgom vagy, tudod.
Ekkor Csenge megszólal.
- Van egy másik jármű a közelben – mondja. – Egy kisebb tank. Legutóbb nem vettem észre. Megadom a koordinátákat.
- Minden rendben van vele? – kérdi Niki.
- Az egyik srác most nézte át a rendszerben. Rendben van, biztonságos. A torony is működik, valamint az őrszem üzemmód is. Nincs a közelben senki. Még bujkáló civileket sem látok.
Niki a műszerre néz. Egy térkép jelenik meg rajta.
- Nincs is messze - nyugtázza. - Tíz perc alatt ott vagyunk.
- Figyelni fogunk titeket egész éjjel- mondja Csenge.
A nővérem elmosolyodik.
- Hát, ajánlom is – mondja. – Imádlak.

*

A tank pont ugyanúgy néz ki, mint az előző, ám ez jóval kisebb. Egy játszótér mellett áll. Egy nagy fehér épületet is látok, melynek az ablakai be vannak törve. A közelben családi házak romjai.
A járműben Niki teát készít nekem, amit egy laptophoz hasonló tárggyal forral fel. Átöltözve, nagy lepedővel betakarózva ülök egy széken a navigációs pult mellett. A kancsóból tölt egyet nekem, aztán magának is. Félmosoly ül az arcán. Hálás vagyok, amiért megismerhettem.
- Gyömbéres tea – súgja, miközben átadja a bögrét. – Szépen megiszod, utána alvás.
- Te nem alszol? – kérdem.
Odalép az ajtóhoz és ellenőrzi a biztonsági riasztót.
- De – feleli. - Csak előbb azért körülnézek a környéken.
- Felesleges – harsogja Csenge.
- Hallgatózol?
- Addig nem nyugszom, amíg nem hallom, hogy horkoltok.
- Nem is szoktunk horkolni.
- Angéla nem. De te igen.
- És nem szóltatok sosem?
- Nem, mert mindig távol tartottad az erdei vadakat.
Halkan nevetek. Jólesik. Néhány perc múlva megágyazunk a padlón. Betakarózom. A tankban szépen lassan beindul a fűtés és kellemes meleg lengi be az utasteret. A rókára nézek. Mosolyog. Minden rendben van. Magamhoz ölelem, és az oldalra fordulok. Niki is betakarózik.
- Ennél zűrösebb napunk ne legyen többé – mondja.
- Ennél zűrösebb nem is lehet – mondom.
- Igazad van.
Felém fordítja a fejét.
- Még mindig haza akarsz látogatni? – kérdi.
Egy darabig nem tudok felelni. Képtelen vagyok rá. Nem tudok dönteni.
- Igen – felelem végül. - Csak néhány percre.
- Biztos vagy benne, hogy ez jó ötlet? – kérdi Niki.
- Dehogy. Tudom, hogy nem szabadna.
Visszafordul a mennyezet felé. Gondolkodik.
- Megértelek - mondja. – Elmegyünk oda.
- Nem baj? – kérdem.
- Dehogy. De most aludjunk. Ránk fér.
- Igen.
Niki alig egy perc alatt álomba merül. És tényleg horkol. Viszont egyáltalán nem zavar. Életben van.
A rókára nézek.
Még mindig mosolyog.

folyt.köv.

2021.augusztus 16-23.
Budapest