Nagyprónay János
ANGÉLA

10.rész
Emlékek

Kilenc éves vagyok. Úgy érzem, ez a legszebb nyaram lesz. Napsütötte szombat van, a kertvárosban zajlik az élet, sokan a strandra indulnak, vagy éppen a Dunához, maguk után húzva az utánfutóra rögzített motorcsónakot. Egy pillangót figyelek, ami átszáll a szomszéd néni kertjébe. Kitolom a biciklimet a járdára, ahol már Barbi, Flóra és Bence vár engem. Hallom, amint anya kinyitja az ablakot a konyhában.
- Egy óra múlva ebéd, tündérke! - szól utánam. - Addigra itt legyél!
- Oké, anya! – szólok vissza. – Sietek vissza!
Persze lesz az másfél óra is, gondolom magamban. Amikor odaérek a többiekhez, a mosolyommal nyugtázom is nekik, hogy bizony nincs mese, késni fogunk. Bence felpattan a gördeszkára.
- Indulhatunk, Angéla? - kérdi.
- Mi az irány? – kérdezek vissza és körbepillantok az arcokon.
Flóra közelebb gurul a biciklivel.
- Menjünk előbb a játszótérre - ajánlja fel. - Ott vár minket Szabina.
- Aztán célba vesszük a partot – teszi hozzá Barbi.
Lefagy a mosolyom.
- Ilyenkor ott van Hajni – súgom bizalmasan.
- És akkor? – vonja meg a vállát Bence.
- Utál minket – mondom.
- Az ő baja, nem?
Gonoszan kacsintok. A következő pillanatban már Szabina telefonján bömböltetjük a zenét és a lakótelepen vágunk át a Duna felé. Nevetgélünk, amiért Bence többször elesik a gördeszkával. Nagyon boldog vagyok, amiért három hónapig ismét a miénk a világ, délután pedig megyünk mamához is.
Félúton járunk a célunktól, amikor észreveszek valamit az égen. A többiek is felfelé néznek. Lassan megállunk egy étterem mellett, ahonnan kezdenek előjönni az emberek. Először repülőnek gondoljuk, ám ez valami egészen más. Valaki azt hiszi, hogy egy ufó. Nem az. Ledöbbenek. Csíkot húz maga után, utána zuhan lefelé, majd egy idő után eltűnik a szemünk elől. Megremeg a föld alattunk, mindenki kétségbeesetten sikoltani kezd. Vakító fehér fény jelenik meg előttünk, nem sokkal később pedig halljuk a nagy erejű robbanás távoli zaját.

*

Hallom a sikolyokat a fejemben, aztán felébredek. A havas eső kopog a kocsi tetején. Niki mellettem ül a kormánynál és a kezében lévő készüléket figyeli, ami alapján hamarosan megtalálnak minket. Remélem. Felém fordítja a fejét. Még mindig olyan furcsa, hogy a fekete egyenruhát viselő katonák egyike. Azok közé tartozik, akik elől két évig bujkáltam. És most itt van velem.
- Rosszat álmodtál? – kérdi.
- Láttam a barátaimat – felelem.
Felülök. Kinézek az ablakon. Kezd már derengeni, hogy hol is vagyunk. Veresegyházon, nem messze a főúttól, ahol egy romos ház előtti kocsiban találtunk menedéket a heves zápor elől. Ez az egykoron gyönyörű település mára teljesen elpusztult. Niki elrakja a készüléket.
- Nemsokára itt lesznek – jelenti ki.
- Honnan tudod? – kérdem. – Fogtál valami jelet?
- Nem, de ennyi idő alatt már igencsak közel kéne lenniük.
- Jobb lesz, ha tovább megyünk.
Körbenéz a családi házakkal teli kertvárosi övezeten. A kígyó szemeiben szomorúságot fedezek fel.
- Sokszor voltál itt? – kérdezem.
- Igen - feleli. - Sokszor.
Felém fordul. Látom, hogy nem akar beszélni róla. Amikor eláll az eső elindulunk. Megfogja a kezem és úgy véd, mint anya. Biztonságban érzem magam, de csak részben. Az emlékek jönnek maguktól. Fájnak, egyre jobban. Próbálok harcolni ellenük, ám teljesen esélytelen.

*

Nyolc éves vagyok, tavaszi zápor hullik Budapestre, anya pedig a kedvenc dalára énekel kocsiban. Nagyon hamis a hangja, ezért befogom a fülem a hátsó ülésen. A visszapillantóba néz.
- Annyira azért nem szörnyű hangom – mondja, majd nevet egy nagyot.
- De igen - jegyzem meg.
- Apád sokkal hamisabban énekel. Holnap, amikor hazajön Londonból, szólok is neki, hogy tartson neked egy koncertet.
- Ne!
- Csak viccelek, kicsikém!
Végül a híreknél gyorsan lekapcsolja a rádiót. A Hősök terénél egy tömegbe botlunk, akik az eső ellenére is gyülekeznek, és egyfolytában üvöltöznek. Valami háborút emlegetnek. Anya lelassít, látom, hogy meg van rémülve, majd mosolyt erőltet az arcára és hátrafordul hozzám.
- Tündérkém – kezdi. – Gyere, mássz szépen előre anya mellé.
- Miért, anya? – kérdem ijedten. – Valami baj van?
- Dehogy, kicsim, csak szeretném, ha itt ülnél mellettem.
Megáll a kocsival, hátranyúl értem és leültet az anyósülésre. Látom a hatalmas tömeget, többen esőkabátban vannak és táblákat, zászlókat tartanak a kezükben. Elállják a kocsit, többen is belerúgnak a csomagtartóba. Anya melletti ablakon kopognak, aztán az én oldalamon is. Próbálom összerakni, mit is skandálnak. Nem akarnak háborút, nem akarják, hogy csatlakozzunk hozzá.
- El az útból! – üvölti nekik anya. – Tűnjenek innen!
- Félek – súgom.
- Ne félj.
Néhány rendőr megjelenik és eltereli őket a tér felé. A társaik az Andrássy út elé helyeznek kordonokat. Megindulunk a kocsikkal a Keleti pályaudvar irányába, amikor lövések dördülnek. Rémülten nézek a visszapillantó tükörbe. Két maszkot viselő ember egy megállóban vesztegelő busz mögül tüzel a tömegre. A rendőrök egy része visszalő, miközben a többiek próbálják menteni az embereket.
- Te jó ég - pillant hátra anya is.
A gázra lép és elkezdi kerülgetni az autókat. Kettő egymásnak is ütközik mögöttünk. Kapaszkodok erősen. Lefordulunk egy utcába, amin átvágunk a Teréz körút irányába. Aggódva pillantok anyára.
- Miért lőnek? – kérdezem.
- Mert megőrültek – feleli. – De ne aggódj. Egy biztonságos útvonalon visszamegyünk Dunakeszire.
A körúton mentőautók száguldanak el mellettünk. Nagyon félek, folyamatosan hátranézek. Az utcán úgy sétálnak az emberek, mintha mi sem történt volna, nyilván ilyen messzire nem hallatszott a lövés, mégis furcsának találom. Nem tudom, hogy most meg kell nyugodnom, vagy éppenséggel még jobban kéne félnem. Miért lövöldöztek? Mi ez az egész? Semmit sem értek.
Este a konyha ajtajánál hallgatózok, miközben anya telefonál. Apával beszél és nagyon ideges.
- Mi az, hogy nem szállhat fel a géped? – kérdezi ingerülten. - Peti, azonnal el kell onnan jönnöd! Valamit találj ki, de gyorsan! Nem érdekel, mit mondanak a társaságok! Nem érted, hogy ott nemsokára minden a földdel lesz egyenlő? Gyertek magángéppel, vagy kocsival, nem érdekel!
Sokkos állapotban sétálok a nappaliba és lerogyok a kanapéra. A távirányítóhoz nyúlok, be akarom a kapcsolni a tévét, de anya ott terem, kikapja a kezemből és falhoz vágja. Megrémülök.
- Ezt most miért csináltad? – kérdezem.
- Nem nézhetsz tévét, megértetted? – förmed rám.
Közel vagyok a síráshoz.
- Jaj, tündérkém, ne haragudj – könyörög, majd leül mellém és átölel. - Csak féltelek.
- Mitől? – kérdezem.
- Nem is tudom.
- Apa nem jön haza?
- Dehogyisnem, kicsim. Csak most egy kicsit bonyolultabb a helyzet.
- Háború van?
A szemembe néz. Könnyes a szeme, mégis őszinte, megnyugtató mosoly jelenik meg az arcán.
- Nincs és nem is lesz, Angéla – jelenti ki. – Ha pedig mégis, nekünk akkor sem kell félnünk semmitől. Velünk nem történhet semmi baj. Veled meg aztán végképp nem. Azt nem hagyom. Soha.
- Én sem akarom, hogy bajotok essen.
- Senkinek nem lesz baja, tündérkém.
Hazudik. Meg akar nyugtatni. A kanapén alszom el. Valamikor az éjjel kellős közepén a nagybátyám hangjára ébredek. A konyhában vitatkoznak anyával. Felülök. Odakint vihar is tombol.
- Heléna, kérlek – győzködi Vince. – Az a hely biztonságos. A jövő héten indulunk. Gyertek ti is.
- Honnan veszed, hogy biztonságos? - veti oda idegesen anya. – Napról napra egyre többen lépnek be valamelyik oldalon a közelgő háborúba. Lassan már nem találni a térképen egyetlen semleges zónát sem!
- Az öcséd vagyok. Egy család vagyunk. Együtt át tudjuk ezt vészelni ott. Hidd el, biztonságban leszünk.
- Ez már a harmadik ország ebben a hónapban, amire ezt mondod. Mert mindent elhiszel a politikus haverjaidnak.
- Gondolj Angélára.
- Csak rá gondolok, elhiheted.
Halkan sírni kezd. Ki akarok menni hozzá, de nem merek.
- Milyen világban fog felnőni az én gyerekem? – teszi fel a kérdést zokogva. – Hogy lesz így jövője? Ki fog rá vigyázni, ha valami bajunk esik? Ha megölnek minket ezek a szörnyetegek, mi lesz vele?
Betakarózok és teljesen elveszítem a kapcsolatot a külvilággal. Magamba zuhanva nézek előre a sötétben. Az életem végét érzem, egy kimondhatatlanul sanyargató félelmet, ami lassan akar a túlvilágra száműzni.
Két nap múlva hajnalban indulunk a reptérre. A szobám ajtajából figyelem, amint anya egy pisztolyt tesz a táskájába, majd gyilkos elszántsággal pillant magára a tükörben. Amikor belép hozzám, mosolyt erőltet az arcára.
- Minek a pisztoly? – kérdem.
Lefagy a mosolya. Néhány másodpercig azt hiszem, üvölteni fog velem, de végül lehajtja a fejét.
- Téged védelek vele - mondja halkan, utána a szemembe néz. - Ne mond el apádnak, jó?
- Nem fogom - felelem.
Magához ölel. Később, amikor kilépünk a házból, fekete egyenruhás katonákat látok. Ketten egymás mellett haladnak végig a járdán. Anya megfogja a kezem, mire ők felénk néznek.
- Jó reggelt – mondja színtelenül az egyik férfi.
- Jó reggelt – veti oda anya és maga után húzva a kocsihoz igyekszünk.
- Hölgyem!
Lassan fordulunk vissza. A katona csípőre tett kézzel, szúrós szemekkel néz anyára. Nagyon megijedek.
- A lánya nem köszönt – mondja.
- Örüljön, hogy én köszöntem - jegyzi meg anya és szikrákat szórnak a szemei.
- Ügyeljen a szavaira, hölgyem. Vagy letartóztatjuk.
- Milyen váddal?
- Azt maga jól tudja.
Hosszú csend következik. Remegnek a lábaim. A férfi lenéz rám mélységes megvetéssel az arcán.
- Én várok – közli halkan.
Felnézek anyára, aki szintén kezd megijedni. A katona megindul felénk, mire anya elém áll.
- Ne merészeljen a közelébe menni – fenyegeti meg a férfit.
- Milyen szülő maga? - kérdi az gyilkos, erőltetett mosollyal. – Ezért tartunk itt. Hol a vezetők iránti tisztelet?
- Maguknak még nincsen akkora hatalmuk.
- Minden csak idő kérdése.
- És addig sem kérhet számon minket.
Anya ekkor közelebb lép a katonához.
- És most tűnjön el a házam elől – mondja. – Vagy feljelentem magát a feletteseinél.
A férfi elvigyorodik.
- Bátor nő maga - súgja. - De feleslegesen.
Azzal sarkon fordul és int a társának, hogy induljanak tovább. A kocsiba pattanunk és padlógázzal hajtunk ki az útra. Dunakesziről kiérve a körforgalomnál egy katonai kordon állja az utunkat. Szintén a fekete egyenruhások állnak ott. Az egyik nő felénk közelít, a fekete szemeivel végigmér minket. Anya lehúzza az ablakot, az pedig behajol hozzánk. Jéghideg a tekintete.
- Hová mennek? – kérdezi.
- A reptérre a férjemért – vágja rá anya megadóan.
- Honnan érkezik?
- London.
- Miért volt ott? Mi a foglalkozása?
- Orvos. Egy konferencián vett részt.
A nő engem bámul. Olyan, mintha nem is ember volna, hanem egy gép.
- A lány minek megy? – kérdezi.
- Mert ő a lányunk – feleli anya ingerülten.
- Azt gondoltam. De miért megy magával?
- Mert látni akarja az apját. Nem értem, hogy mit nem ért ezen.
- Itt nem mehetnek végig.
- Tessék? Akkor hol menjek?
- Káposztásmegyer felé. Forduljon vissza.
- Miért? Mi van erre?
- Útlezárás.
- Mi okból?
- Ez a parancs. Forduljon vissza és kanyarodjon le Káposztásmegyer felé.
Anya sebességbe kapcsol, és úgy kanyarodik vissza a körforgalmon át, hogy majdnem elüti a katonát. Két óra alatt érünk a reptérre a folyamatos lezárások és a terelések miatt. Valami szörnyű dolog vette kezdetét.
Amikor megérkezünk, már egy hatalmas tömeg áll a reptéri váróteremben. A hangzavartól nem halljuk egymást. Anya kezd nagyon kétségbeesni, mert apa nem írt üzenetet az indulás óta. A kijelző szerint a gépe fél órája leszállt, de az átvizsgálás a szokottnál hosszabb ideig fog tartani valami különleges óvintézkedésnek köszönhetően. Sokan várnak a családtagjaikra, egy kislányt pillantok meg, aki felsír. Fekete egyenruhás katonák haladnak át köztünk, akik semmilyen tekintettel nincsenek az emberekre. Az egyikük lekever egyet egy fiatal fiúnak, aki elterül a földön.
Egy kis idő múlva az egyik kávézó elé ülünk. Anya reszketve ölel magához, miközben folyamatosan a váróterem végébe néz. Több mint három órán keresztül várunk ott. Végül apa megérkezik. A szőke haja rövidre nyírva, de a szakálla majdnem akkora, mint a télapónak. Mosolyog ránk. Azonnal felpattanunk, ő odasiet elénk és kacarászva szorosan magához ölel minket.
- Egy kicsit késtem, tudom – mondja derűsen.
Anya aggodalmasan néz a szemébe.
- Mit műveltek veletek? – kérdi.
- Semmit. Csak feltették ugyanazokat a kérdéseket ötvenszer.
- Jól van. Menjünk innen, de gyorsan.
Apa ekkor felemel engem.
- Gyerünk, tündérke! - harsogja. – Mutasd az utat!
Napok óta nem nevettem ilyen jót. Útközben kiharcolja, hogy menjünk moziba. A belváros teljesen nyugodtnak tűnik, mintha mi sem történt volna. Veszünk egy nagy vödör popcornt, három nagy kólát és utána, miközben a terem felé sétálunk, apa hangosan böffent egyet. Mindenki ránk néz.
- Ő volt - mutat rám vigyorogva.
Aztán a teremben ismét elenged egy hatalmasat. Akkor már anyára fogja. Egy amerikai vígjátékot nézünk meg. Együtt nevetünk az emberekkel, én pedig boldog vagyok, amiért apa újra itthon van és végre ismét egy család vagyunk. Teljesen elfelejtjük, mi zajlik odakint a nagyvilágban. Kezdem úgy érezni, hogy most már minden rendben lesz. Ennek a káosznak nemsokára vége. És valóban, sokáig szinte semmi baj nem történik, még a tüntetések is abbamaradnak.

*

Nikivel egy négyszintes lakóház felé tartunk, útközben pedig egy üzletsor mellett haladunk el. Egy hajdani virágbolt, melynek törött üvegén át felhalmozódott hulladékot látok, egy üres játékbolt, fodrászat és néhány romos helyiség után egy könyvesbolt. Megállok előtte. Látok néhány könyvet a koszos padlón a szilánkok között. A nővérem odalép hozzám és a vállamra teszi a kezét.
- Vegyek neked egy könyvet? – kérdezi némi iróniával.
- Be kell mennem – mondom, és már indulok is.
Felemelek egy mesekönyvet. Sokáig nézegetem a borítóját, majd belelapozok. Olyan érzések kelnek életre bennem, melyeket már nagyon régen nem éreztem. A terveim, az álmaim.
- Sokáig én is orvos akartam lenni – kezdem. – Akárcsak anya és apa. De volt egy másik elképzelésem is. Egy másik álom. Hogy híres írónő leszek. Mindig, amikor plázába mentünk, én a könyvesboltban kötöttem ki. Ott szerettem lenni. Odaképzeltem a saját regényeimet.
Felpillantok Nikire, utána elengedem a könyvet és az a szilánkos talajra esik. A nővérem ekkor leguggol hozzám és átölel. Úgy érzem, mindjárt összeomlok a végtelenségig. Próbálok menekülni az emlékek elől.
- Mindig négyzetrácsos füzetbe írtam a verseimet – kezdem. – Valamint a regényeimet, melyek akkor még maximum nyolc oldalasak voltak. Leginkább meséket írtam, melyben mindig egy Angéla volt a főhős. Mindegyiknek szép volt a befejezése. Angéla végül elérte a céljait és boldogan élt.
- Most is így lesz – súgja Niki.
- Elképzeltem magam írónőként. Egy szép házat valahol az erdő mellett. Ott gépelem a laptopomon az új regényem. Teázok. Van egy kutyám. És rengeteg barátom, akikkel gyakran találkozom.
Niki a szemembe néz. Letörli onnan a könnyeket, melyeket észre sem vettem. Próbál erőt adni valahogy.
- Ez meg fog valósulni – mondja. – Ígérem neked.
- Régen is azt hittem – súgom. – De már nem hiszek semmiben.
- Én hiszek benned.
- Hiába. Én nem merek hinni. Fájdalmas. Az ember csak becsapja magát. Reménykedik valamiben, ami nem jön el. Csak azért, hogy elviselje a jelent. Aztán végül sosem valósul meg semmi.
- Segíteni fogok neked, húgocskám. Ígérem.
- Kínoznak az emlékek, Niki. Szenvedek tőlük. Látom a múltat. És azt, ahová mindaz vezetett.
- Ez normális. Én se tudtam legyőzni őket. Engedd be mindet, hogy aztán tovább mehessenek.
- Nem megy.
Sírni kezdek.
- Ebbe bele fogok őrülni - zokogom neki. – Bele fogok őrülni.
- Itt vagyok, Angéla – nyugtat a nővérem.
- Velem maradsz?
- Persze, hogy veled maradok. És megvalósulnak az álmaid – teszi hozzá, majd elmosolyodik. – Ebben biztos lehetsz, húgocskám.
- Mi lett volna, ha megölnek téged az ellenállók? - teszem fel a kérdést. – Mi lenne most velem?
- Ilyenre ne is gondolj. Ez nem történt meg. Nem történt meg. Erre gondolj. Itt vagyok. Élek. És nem lesz semmi baj. Érted? Itt maradok neked. Vigyázok rád. Ez már az egyetlen célom.
Hagyom, hogy átöleljen. Iszonyatosan félek. Kapaszkodom a jelenbe. Úgy érzem, mindjárt belehalok a sírásba. Ám hirtelen úgy érzem, valóban nincs baj. Itt van. Valóban itt van velem.

*

Kilenc éves vagyok. Október van. Anyával éppen vásárolunk egy szupermarketben. Próbál viccelődni, de nem tudok nevetni. Bűntudatom van, amiért még jól élünk. Amiért minket nem ért el a pusztítás. A várost eddig kétszer bombázták, de a mi környékünk megmenekült előle. Azokra gondolok, akik nem voltak ilyen szerencsések. Az iskolából nagyon sokan meghaltak.
Anya vesz egy csokit nekem, azt várja, hogy mosolyogjak, de nem megy. Örülnöm kéne, hogy élünk, de láttam idefele jövet a fényképeket azokról, akik eltűntek a legutóbbi bombázás után. Ott volt Hajni is. Nem szerettem őt, de megsirattam. Edit néni, a fiatal tanárnő, aki irodalmat tanított nekünk, most már csak egy fénykép a többi között. Lassan én is ott leszek?
A bevásárlókocsival haladunk a parkolóban, amikor megszólal a légvédelmi sziréna. Anya ellöki a kocsit, felkap engem és szaladunk az óvóhely felé, ami a lakótelep végében van. A kék egyenruhás katonák sürgetnek minket, én pedig látom, hogy legalább százan vannak nyomunkban. Ha csak egy kicsit is lassítunk, akkor lehet el is taposnának minket. Hallom a vadászgépeket, aztán egy hatalmas robbanást. Elérjük a bunkert, anya letesz és megfordulva látom, amint az egyik távoli panelház összedől. Lent pislákolnak a neoncsövek, hideg van, mindenki sikoltozik. Leülünk egy hosszú padra a fal mellett, anya magához ölel és próbál nyugtatni.
A velünk szemben ülő családot figyelem. A velem egykorú fiút az anyja védelmezi, az apa pedig a fejét csóválja.
- Ezek nem is emberek – morogja az orra alatt. – Ezek gépek.
Az előzőnél nagyobb erejű robbanást hallok.
- Vegyi fegyver - mondja egy férfi rémülten. – Megint bevetik.
- Az nem szól ekkorát - szólal meg egy másik.
- Honnan tudja?
- Tudom. Ez atom lehetett.
Egy kék egyenruhás nő lép oda hozzájuk.
- Pánikkeltésnek itt nincs helye – közli hidegen. – Úgyhogy, ha nem fejezik be, akkor kihajítjuk magukat.
Felnézek anyára. Könnyes szemekkel mosolyog. Védi a lelkem. Már hiába. Halott. Megölték azok, akik elvették a jövőmet. A padlót nézem. Engedem, hogy az agyam leálljon. Már nem is hallom a robbanásokat.
Odafent egy lángoló vadászgép mellett haladunk el. A fekete egyenruhások közül az egyik mondja a másiknak, hogy a pilóta katapultált és valahol Gödön érhetett földet. Körülnézek. Egy órával ezelőtt itt minden épségben volt. Három vagy négy panelház eltűnt, az autónkból semmi sem maradt és mindenütt romokat látok. Gyalog indulunk haza, amikor az egyik kék egyenruhás katona, aki ismeri apát, felajánlja, hogy hazavisz minket. Anya útközben elsírja magát.
- Nem lesz semmi baj, hölgyem – mondja a lágy hangon a férfi. – Egyre jobb híreket kapunk.
Felkapom a fejem.
- Miket? – kérdezem.
- Hogy már folynak a béketárgyalások. A héten valamikor életbe lép egy fegyverszünet.
- Ez biztos?
- Igen. Ilyen, mint ami ma történt, lehet soha nem többé nem lesz már.
Hiszek neki, de nem lesz igaza. A héten a negyedik bombázás az utcánkat is eléri. Vasárnap éjjel pedig két fekete egyenruhás töri ránk az ajtót. Apáért jöttek. Anya tiltakozik, nem engedi, hogy elvigyék. Az egyik lekever egyet neki és apát odakint nagyon megverik. Az ablakból figyelem. Sírok.
Egy hét múlva engedik haza. Két napig meg sem tud szólalni. Állítólag nem kérdeztek tőle semmit, csak megfigyelés alatt tartották. Mi értelme volt ennek? Semmi. De onnantól egy hónapig viszonylagosan békében élünk. A lelki sebeink nem gyógyulnak, azonban kezdünk reménykedni abban, hogy lassan újra boldogok lehetünk. A kék egyenruhások gyakran benéznek hozzánk, kedvesek velünk. Minden alkalommal megkérdezem tőlük, hogy mikor lesz ennek vége. Hamarosan, mondják mindig.
Egyik este kimegyek a hátsó kertbe. Hideg november van. Reszketek. A csillagos eget figyelem. Órákon át. Összevissza kavarognak a gondolataim. Elképzelem, hogy holnap bejelentik a békét. A romok felépülnek, Edit néni és Hajni visszatér. Az iskolapadban fogok ülni ismét. Mindenkit, akit nem szerettem, onnantól szeretni fogom. Akiket nem ismertem, végre megismerhetem. Meghallgatjuk egymás történetét, sóhajtunk egy nagyot, majd végül becsöngetnek és visszamegyünk termünkbe. Eszembe jut, mennyit veszekedtünk az osztálytársaimmal. Most egy rossz szót sem szólnék hozzájuk, inkább elnézném őket és boldog volnék, amiért élnek. Hogy ott vannak. Nem történt velük semmi baj. Annyira felbecsülhetetlen volt az értékük. Soha többé nem lesznek. Fel sem tudom fogni. Voltak és már nincsenek. Emlékek csupán.
- Hiányoztok – súgom az éjszakába. – Szeretlek titeket. Mindenkit. Ha ismertelek, ha nem, a barátom voltál.
Reggel anyával kézen fogva egy újonnan kihelyezett plakát előtt állunk. De még a híradások is erről szólnak egész nap. Szépen, virágnyelven fogalmazzák meg, hogy egy katonai vezetés vette át a hatalmat és innentől kezdve ők látják el a hatósági feladatokat. Némi hősi pátosszal kitérnek arra, hogy ma hajnaltól a fekete egyenruhások bárkit, akit ellenállónak minősítenek, letartózhatnak.
A piacon belebotlunk anya egyik ismerősébe. A férfi elárulja, hogy a letartóztatás helyett kivégzik az embereket. Aztán éppen egy egészségügyi csomagot veszünk át, amikor látok egy könnyes szemű férfit, aki egy tank mellett társalgó katonákhoz igyekszik. Elővesz egy pisztolyt.
- Ezt a családomért, gyilkosok! – kiáltja és lelövi az egyiket.
Mindenki üvöltözik, mi pedig szaladunk a piac vége felé. Otthon hiába hívjuk apát, nem tudja felvenni. A kórházban látja el a sebesülteket. Félünk. Úgy főzünk meg, hogy egy szót sem bírunk szólni. Este anya csinál egy nagy adag popcornt és házimozizunk. Három vígjátékot nézünk meg, próbálunk nevetni, de legfeljebb csak mosolyogni tudunk. Éjjel megint kiszökök a kertbe.
Megdöbbenek. Anya is ott áll. Megállok mellette, ekkor pedig lenéz rám a megnyugtató mosolyával.
- Nocsak, egy tündér - súgja. - Az én tündérkém.
Magához ölel, és együtt nézzük a csillagokat. Csendben vagyunk. Hiábavalóak a szavak. Reménykedünk. Kapaszkodunk a jelenbe, az éji nyugalomba. Tudjuk jól, hogy reggel újraindul a félelem és az egyre nagyobb bizonytalanság. Talán ez az utolsó éjjelünk. Nem tudhatjuk.
Reggel egy pillanatra látom Bencét. Kisírt szemekkel néz a távolba, majd az anyukája behívja. Barbit és Flórát se láttam egy ideje, pedig az utcánkba laknak. Tudom, hogy élnek, de szüleik nem engedik őket az utcára, csak amikor mennek valahová. Összerogyok a kerítésünknél. Sírok. Fekete egyruhás katonák haladnak el az utcában. Őket figyelem. Ők is engem. Nincs lelkük.

*

Niki egy fekete, mágneses műszert rak egy autóroncsra az út mentén. Előreszalad és egy felborult teherautóra úgyszintén. Megfogja a kezem, aztán visszasietünk a négyszintes lakóházba. A tetőn leguggolok, a nővérem eközben elkúszik a tetőtér végébe. Óvatosan kidugja a fejét és a távcsövével körbepásztázza a terepet. Gyilkos mosollyal fordul felém, egy kicsit meg is ijedek tőle.
- Jönnek – súgja.
Odakúszok mellé.
- Kik? – kérdezem. – Csenge és a többiek?
- Nem – feleli. - Az ellenállók. Ott van Zelenák is.
- Akkor meneküljünk innen – súgom.
- Nem. Ők fognak menekülni. Nemsokára meglepetésben lesz részük.
Ránézek. Látom a kígyó szemeiben azt a szörnyeteget, akit az első találkozásunkkor. Szinte alig várja, hogy ideérjenek a gyanútlan ellenfeleink. A rókára nézek. A plüss arcára kiült a rettegés.

folyt. köv.

2021.július 20. – augusztus 1.
Budapest