Nagyprónay János
VALENTINA-AZ ISZONYAT LÁNYA 4.ÉVAD
12.rész
Az ajtó mögött
Az éjszakai hóesésben Lórántnak lassítania kellett. A monoton ablaktörlő kezdte álomba ringatni, a szemhéjai már egyre súlyosabbak voltak. Érezte, hogy egy újabb roham közeledik, mely azonnal elhomályosítja az elméjét, a képességei pedig a másodperc töredékrésze alatt teljesen ellene fordulnak. A hangok és gondolatok melyek régen kínozták, ismét kezdenek visszatérni.
Anett annyira ügyesen meg tudta őt nyugtatni. Elég volt egy pillantás, vagy éppen egy szó és Lóránt azonnal megnyugodott. Később jött a megvilágosodás. Azon a napon meglátta a tükörben a saját szemeit. Narancssárga fénnyel izzottak. Azt hitte, ez a betegség része, de a doktornő ekkor mögötte termett. Neki is olyanok voltak. És elmondta neki, mire lehet használni.
Lóránt szemeiből könnyek folytak végig az arcán. Hallotta az Iszonyat Katonáit. Szinte mindet. A hangok, melyeket korábban betegség produktumaként diagnosztizáltak, a Sötét Univerzum gyermekeinek társalgásai voltak. Hallotta őket. Egészen gyerekkorától fogva.
Visszatessékelte a gondolatait a jelenbe. Már rég Győrben kéne lennie, de meg kellett állnia többször is. Legutóbb három órát aludt a volán mögött, mert az ereje nem kicsit lecsökkent a benzinkúti eseményektől. A műszerfalra kifüggesztett fényképre pillantott. Anett nézett vissza rá a gyönyörű szemeivel. Alatta a mobiltelefonos térképen az útvonal, mely tizenegy percet mutatott a célig.
Dacolva az időjárással, mégis rálépett a gázra.
*
Amikor Anett belépett a nappaliba, azt hitte a szíve menten kiugrik helyéről. Valentina háttal állt neki a nagy ablaknál, amin keresztül a kinti hóesést bámulta. A lány az előbb még a kanapén feküdt néma csendben, békés mosollyal az arcán, most azonban ott szobrozik mozdulatlanul és valami hátborzongatóan sötét erő árad belőle. Minden bizonnyal a leggonoszabb személyisége, Hármaska vette át az irányítást, gondolta magában a doktornő és felkészült a harcra.
- Egész szép napunk volt, nem? – kérdezte Valentina fiús hangon. – Remekül összebarátkoztál Egyeskével is.
- Ha már veled nem lehet – vonta meg a vállát Anett.
- Nem is töröd magad rajta. Persze, ezért hálás is vagyok. Nincs szükségem egy ilyen alattvalóra a közelemben.
- Talán lemaradtam valamiről? Te már egy királynő vagy?
- Jobban teszed, ha nem hergelsz.
- Nahát, fenyeget az iszonyat lánya a rózsaszín pizsamájában, amin egy aranyos kiscica van.
Hármaska lassan feléje fordult a gyűlölettel teli tekintetével. A szemei a citromsárga fény helyett most a természetes kék színükkel csillogtak a félhomályban. Egy másodperc alatt közelebb teleportálta magát a doktornőhöz.
- Te sem vagy ám a természet csodája – kezdte a szörnyeteg és eszelős vigyor jelent meg az arcán. - A bosszúszomjas pszichiáter, aki most oly kegyesen lealacsonyodott egy tömeggyilkoshoz, akinek a nevét és családját az egész világ elátkozza már. Te és az a Nevesincs Köd, meg az anyám iránt érzett haragod. Egy senki vagy, babám, aki nagyban felelős a vőlegénye haláláért is.
A doktornő ökölbe szorította a kezét. Igyekezett Ketteskére gondolni, aki talán hamarosan ismét átveszi az irányítást. Ha most nekimegy a lánynak, azzal azt a szerencsétlen, szelíd személyiséget is bántaná. Ekkor hirtelen feltámadt az ösztöne. Veszélyt érzett. Narancssárga szemei felizzottak és az ablak felé fordult. Egy ballonkabátos férfi állt a tornácon, és őket figyelte.
Valentina követte Anett tekintetét. Az idegen arcát bár eltakarta az éjszaka sötétje, mégis teljesen nyilvánvaló volt, hogy fenyegetést jelent számukra. Valami egészen különös, félelmekkel teli energiát árasztott magából.
- Ez meg ki? – kérdezte Hármaska.
A doktornő szemei kikerekedtek. Látta a férfi lelkét és egy szempillantás alatt felismerte a szándékait. Valahonnan nagyon ismerős volt neki. Mintha már találkoztak volna korábban. Végül bevillant előtte egy arc, melyet már évek óta nem látott és a felismeréstől végigfutott a hideg a hátán.
- Azonnal tűnjük el innen – súgta Valentinának.
- Miért? – értetlenkedett az iszonyat lánya. - Ki ez? Egy hókotró, akinek nem adtál elég borravalót?
- Rosszabb, mint gondolnád! Gyere gyorsan!
Azzal megragadta Valentinát, aki nem engedett és inkább visszafordult, hogy jól megnézze magának az idegent. Azonban az eltűnt. Viszont érezte a jelenlétét. Az ajtó felől. Anett reszketve fordult körbe a nappali félhomályában. Kínos, feszült csend telepedett rájuk. Az a valaki nyilván még figyeli őket és a legjobb alkalomra vár, hogy aztán rájuk támadhasson.
A doktornő odadobta Hármaskának a fekete ballonkabátját, ő pedig felkapta a kéket. Nincs idő összepakolni, gondolta. Már biztos volt benne, hogy Szilvia szórakozik velük. Ideküldhetett néhány embert.
Valentina a feszültség ellenére, leült az ágyra és egészen nyugodtan felvette a vörös farmerét, a pólóját, valamint kötött pulóverét, melyek mind ott hevertek az egyik fotelban. Utána vigyorogva fordult a kocsi kulcsot keresgélő, rettegő Anetthez és lazán felkapta a kabátját is.
- Jó látni, hogy félsz, te pszichiáterek gyöngye – vetette oda Hármaska. – Amúgy is sétálni akartam egyet odakint.
- Hol van a kulcs? – kérdezte Anett.
- A zsebemben.
Ekkor Lóránt termett Valentina mögött. A doktornő látta annak arcát és már biztos volt benne, hogy nem Szilvia áll a dolog mögött. Hármaska megfordult, de a narancssárga fény kilövellt a férfi kezéből, mire ő átrepült a nappali másik végébe, áttörve maga mögött a falat is.
Anett hátrálni kezdett. Lóránt tapsolt egyet, mire két kislámpa felkapcsolódott a helyiségben. A doktornő alig fogta fel, hogy az egykori páciensét látja. Ez lehetetlen, gondolta magában.
- Te meghaltál – súgta a nő. – Te nem lehetsz itt.
- Csak szerettem volna – kezdte Lóránt és tett egy lépést előre. - Ott az Erzsébet hídon. Mielőtt ugrottam, bíztam benne, hogy te visszafogsz. Hogy nem engedsz el. De te meg sem próbáltad. Csak kiáltoztál. Figyeltem, hátha a napfényben megcsillan egy könnycsepp a szemedben. Nem láttam semmit. Már nem voltam neked fontos. Nem hittél bennem. Hagytál volna meghalni.
- Nem tudtalak megmenteni. Ahogy Levit sem.
- Ó, igen. Utána hallottam róla. Meg az eltűnésedről. Mindez nem történt volna meg, ha életedben először kitartasz valami mellett.
Lóránt lassan megindult feléje, Anett pedig szép lassan kihátrált a folyósóra. A férfi a fejét csóválta.
- Most is menekülsz, Anett – folytatta. – Ahogy akkor csókom elől is. Pedig jól tudod, hogy mi összetartozunk. Amikor meghallottam, hogy a vőlegényed meghalt, úgy éreztem hálás lehetek az Iszonyat Katonáinak. Beteljesítették a sorsodat. A sorsodat, ami az én utam is. A közös utunk.
A doktornő megállt. Harag gyúlt a narancssárga szemeiben.
- Ha még egyszer szóba hozod Levit, megöllek – sziszegte.
- A tévedés beszél belőled – győzködte Lóránt és az ő szemei felizzottak. – A mi utunk közös és van egy félbehagyott kezelésed! Én vagyok az! Engem jelölt ki melléd a sors! Te is tudod!
Anett a jobb kezével narancssárga fényt lövellt a férfi felé, de az egy másik fénnyel kivédte és a doktornő a folyosóra zuhant. Amikor Lóránt kilépett hozzá, ő minden erejével kúszott hátrafelé, miközben le sem vette a szemét a teljesen megtébolyodott hajdani pácienséről.
- Anett – súgta Lóránt. – Nem kell így lennie. Érzem, hogy küzdesz a szíved mélyén.
- Rosszul érzed! – vetette oda neki a nő. – Sosem kellettél!
- Ez hazugság.
- Higgy, amit akarsz!
- Emlékszel az ajtóra?
- Nem.
- De. Biztosan emlékszel. Az én ajtómról. És ami mögötte van. Az életem. Az én értelmetlen életem, aminek te adtál értelmet. Elmeséltem neked minden félelmemet. Beengedtelek az ajtómon. Abba a hidegbe. Abba a végtelen nyomorúságba, ahol éltem. Az én ajtóm mögött még mindig szenvedés van. Még mindig hallom a hangokat! Mindig! Szüntelenül! Érzem a bűnöket! Olyan, mintha én követném el őket! Mintha én volnék a tettes és az áldozat is egyszerre! Te voltál az, aki célt adott nekem!
- És te visszaéltél vele!
- Tessék?
- Visszaéltél vele! Zaklattál! Hívogattál! Egyfolytában azzal zsaroltál, hogy megölöd magad, ha nem szakítok a szerelmemmel! Mindent megtettél azért, hogy pokollá tedd az életemet!
- Nem! Én megértettem, hogy mi egy párt alkotunk. Ugyanaz a képesség és ugyanaz az út!
- Ezt csak te gondoltad!
- Megmutattam neked az ajtómat, Anett. Azt, ami mögötte van. Jól tudod, mi volt ott. Az, ami neked is. Ugyanannyit szenvedtünk mind a ketten. Ismerős is volt neked. Ez az ajtó az összetartozásunkat is jelentette!
Ekkor a Lóránt melletti ajtó kicsapódott és az arcába ütközött. Hármaska megvető tekintettel lépett ki onnan.
- Ez az ajtó pedig azt jelenti, hogy eleget hallgattunk téged – jegyezte meg, aztán Anetthez fordult. - Miért nem ütötted le?
A doktornő válasz helyett felpattant és a kijárat felé szaladt.
- Most hová mész? – kiáltott utána Valentina
Ám az kiszaladt a hóesésbe. Ezután Hármaska elhúzta az ajtót és megpillantotta földön fekvő Lórántot.
- Fájt, ugye? – kérdezte.
- Veled semmi dolgom – nyögte a férfi.
- Az meg kit érdekel? Idejöttél és játszottad itt az eszedet. Megzavartál minket.
Azzal Valentina felkapta Lórántot és áthajította a falon a nappaliba. A kezei citromsárga fénnyel felizzottak. Az arca viszont megremegett és Egyeske tébolyult vigyora jelent meg előtte.
- Na, mi van, hulla bácsi? – nézett le a szőnyegen heverő férfira. – Annyit beszéltél az ajtóról, hogy már lakberendezőnek hittelek. Vagy te ilyen asztalos bácsi vagy? Mindegy is. Mert most meghalsz.
Lóránt elmosolyodott.
- Nem, te tömeggyilkos – súgta. – Ebbe te nem szólhatsz bele!
Egyeske éppen le akart súlytani rá, amikor az hirtelen eltűnt. Az iszonyat lánya erre fülsüketítően felnevetett.
- Ez milyen ügyes volt! – kiáltotta vihogva.
*
Anett reszkető kézzel fordította el a kulcsot és a motor beindult. A fényszórók megvilágították a hóesést. Éppen sebességbe kapcsolt volna, amikor hirtelen kinyílt mellette az ajtó.
Egyeske pillantott be hozzá.
- Képes volnál itt hagyni, cicuskám? – tette fel a kérdést vigyorogva. – Másszál szépen az anyósülésre!
A doktornő kérdőn meredt a lányra, de végül eleget tett a kérésnek. Valentina behuppant volán mögé.
- A lakberendező barátod köddé vált – mondta, majd becsukta az ajtót és sebességbe kapcsolt.
- Taposs bele! – parancsolta Anett.
Az iszonyat lánya csalódottan fordította felé a fejét.
- Maradhattunk volna itt – mondta. – De rendben. Megteszem, amit kérsz. Te pedig szépen elmondasz mindent.
Valentina gáz adott és felkavarva a havat elindultak az autópálya felé. A házból ezután botladozva, erőtlenül támolygott ki Lóránt. A világfájdalom tükröződött az arcáról, ahogy a távolodó autót figyelte.
*
A havat frissen takarították el az autópályáról a környező települések lakói. Amikor Valentina sávot váltott, hogy kikerüljön egy visszafelé tartó hókotrós kocsit, már Ketteske aggódó tekintete fordult a sokkos állapotba került Anett felé. Finoman a doktornő lábára tette a kezét.
- Jól vagy? – kérdezte lágyan.
Az nem felelt.
- Ki volt ez, Anett? – kérdezte. – Ha úgy érzed, most nem tudsz válaszolni, megértem.
- Egy volt páciensem – felelte a nő, miközben az ablaktörlő mozgását figyelte.
- Azt hallottam.
- Egy olyan ember, akit nem tudtam megmenteni, mert hát… Nem is tudom.
- Túl nagy hatással voltál rá.
Anett a mellette lévő ablak felé pillantott, majd vissza a szélvédő felé. Fázott. Felkapcsolta a fűtést.
- Igen – bólintott.
- Értem – bólintott Ketteske.
- Tudod, sok páciensem volt. Rengeteg. Voltak igencsak nehéz esetek, akiket nagyon kemény munka árán tudtam csak meggyógyítani. De Lóránt más volt. Még sosem találkoztam olyan emberrel, aki annyit szenvedett volna, mint ő.
- Miért?
- Amikor Lóránt még csak hat éves volt, az apja a szeme láttára végzett az anyjával. Aztán saját magával is.
- Te jó ég.
- Igen. Aztán nagybátyjához és annak pénzéhes feleségéhez került, akik finoman szólva alkalmatlanok voltak. Nem törődtek vele, viszont remek összeget folyósított nekik az állam. Az iskolában sem fogadták be. Azzal heccelték, hogy ő ölte meg a szüleit. Aztán jöttek a látomások, érezte a Sötét Univerzum erejét. Volt a Szent Mihály Elmegyógyintézetben is. Csak ő egy másik részlegben, ahová én is jelentkeztem orvosnak. Végül évekkel később, amikor meg akarta ölni magát, hozzám került.
- Mikor történt?
- Öt évvel ezelőtt. A küldetésemnek tekintettem, hogy vigyázzak rá. Sikerült elérnem, hogy ne vigyék vissza az intézetbe és ott maradjon velem a kórházban. Hetekig ott volt, megfigyelés alatt tartottam, rengeteget túlóráztam miatta. Végül többször eljárt hozzám beszélni, felírtam gyógyszereket.
- Te voltál az egyetlen kiút számára.
- Éreztem, hogy baj lehet ebből. Végül a képességeit is felfedeztem. Hogy ő is látó. Akárcsak én. Minden borzalmat, szenvedést, bűnöket meglát. Átérzi a legmélyebb lelki poklokat is. Nem volt neki elég a sajátja, de még megkapta másokét is. Valamint az Iszonyat Katonáit is hallotta.
- Az anyámat és drága barátait.
- Igen. Akkor már tudta, hogy a betegség, amiben szenved, az nem is egy betegség. Hanem a valóság. A valóság, amivel egyedül nem tudott szembenézni. Én pedig segítettem neki. Úgy, hogy akkor még én is keveset tudtam erről. De úgy éreztem, az olyan, mintha… mintha a régi…
- Mintha a régi önmagadon segítettél volna.
- Pontosan. Én sem a világ legfényesebb oldalán éltem a gyermekkoromat. Tudtam, mit érez.
Ketteske szeretett volna mondani erre, de nem tudott. Szeretett volna megállni és átölelni a doktornőt, de nem tartotta jó ötletnek a jelen helyzetben. Érezte, hogy Anett nem csak összeomlott, hanem retteg is. És nem is az egykori páciensétől, hanem talán a saját lelkiismeretétől.
- Nem fogom hagyni, hogy bántson – súgta Valentina. – És a többiek se itt a fejemben, abban biztos lehetsz.
*
Lóránt elfeküdt a győri ház kanapéján. Érezte Anett illatát a levegőben. Itt volt, mondta magában, itt volt a doktornő. Ennyi elég volt ahhoz, hogy nyugalom járja át. Ám még mindig nem volt teljes ez az érzés. Ezért elővette a telefonját a kabátja zsebéből és a dokumentumok közül kikereste a nő hangját, amit korábban rögzített. Egy-egy szavakat vett fel titokban, hogy később azzal nyugtassa meg magát. Most pedig felvette a hangerőt és a füléhez emelte a készüléket.
- Nyugodj meg, Lóránt – súgta Anett. – Nyugodj meg. Most már minden rendben.
Könnyek folytak a szeméből. Át akarta ölelni a doktornőt. Érezni akarta a megmenekülés érzését.
- Meg fogok nyugodni - súgta maga elé.
Azzal a dohányzóasztalra tette a telefont és a fények kihunytak a nappaliban. Csak az ő narancssárgai szemei izzottak a sötétségben, miközben egyre mélyebbeket és mélyebbeket sóhajtott.
- Meg fogok menekülni – súgta.
folyt.köv.
2021. november 3-10.
Budapest
