Nagyprónay János: Adélka

2020. október 19. 22:52 - Nagyprónay János

Nagyprónay János
ADÉLKA
(16+)

Azt hittem, ez egy jó nap lesz. Még mondtam is reggel a tükörbe magamnak, hogy „Sanyikám, ma az egyik gondod megoldódik egy csapásra és győztes férfiként fogod álomra hajtani fejed… egy lánnyal”. Most pedig itt ülök az ágy szélén istentelenül porig alázva, miközben azon kattog az agyam, hol is ronthattam el az egészet. Mindig magamba keresem a hibát, sajnos képtelen vagyok más embert hibáztatni a szerencsétlenségeimért. Azt hiszem, lehet ez az alapvető gond velem.
Már egy hete beszéltem egy Flóra nevű harmincegy éves lánnyal, akit az egyik netes oldalon találtam. Igazi bomba nő, hátközépig érő vörös haj, gyönyörű zöld szemek, csókos ajkak és annak ellenére, hogy még életében be sem tette a lábát egyetlen konditerembe sem, olyan alakkal rendelkezik, mint egy bokszoló csaj. Határozott, kemény teremtés is, emellett remek a humora, ez utóbbiból kifolyólag folyamatosan kacarásztunk és szívtuk egymás vérét. Szinte láttam magam előtt, amint egy idő után ezt a csodás teremtést az oltárnál várom majd, miközben azon erőlködök, hogy el ne pityogjam magam a boldogságtól. Végtére is, harmincöt éves vagyok már, ketyeg az órám, ráadásul a szüleimtől is kapom az ívet, amikor felhívom őket. Na, igen, egyke gyerek vagyok és az ősök folyamatosan keseregnek, hogy már úgy fognak meghalni, hogy egyetlen unokájuk sincs. Ezt általában megízesítik a „bezzeg a te korodban én már…”- beszédekkel, ami után pláne remekül érzem magam. Szóval nem kicsit nyomás alatt élek.
Flórával mára beszéltünk meg randit, én pedig mindent alaposan előkészítettem. Egy éjjelnappaliban dolgozok Budán, nem messze a lakásomtól, ezért amint jön a váltás és a nárcisztikus műmacsó haverom átveszi boltot, én gyorsan hazaszaladok. Lefürdök, beillatosítom magam, felveszem a tegnap vásárolt nagyon menő fekete bőrkabátomat, utána iparkodok a Széll Kálmán térre, ahol az egyik villamosmegállóban várom a leendő kis asszonykámat. Utána pedig irány egy közeli pub, ahonnan majd elsétálunk a rakpartra, ahol a kellemes őszi szélben állva megcsókolom. El is képzeltem, amint a turisták minket fotóznak örülve a boldogságunknak.
Még a hajam is szépen megcsináltam, az arcomat meghagytam csábos borostásnak és mindjárt úgy néztem ki, mint egy férfi parfümreklám arca. Kajak megbámultak a csajok, miközben önelégült, halvány mosollyal várakoztam a megbeszélt helyen. Várakoztam. És várakoztam.
Eltelt tizenöt perc.
Éppen rá akartam írni Flórára, hogy mizú, amikor észrevettem, hogy le vagyok tiltva. Nem akartam elhinni. Nem tudok írni neki. Mi történt? Azonnal tárcsáztam a számát, de hiába. Letiltotta a hívásokat is. Ilyenkor most mi van? Pánik tört rám. Valamit nagyon elszúrtam. De mit? Mielőtt elindultam még beszéltünk is. Nevetgéltünk, poénkodtunk, ahogyan szoktunk. Biztosan valaki más van a dologban. Talán a nővére, akinek állítólag nem vagyok szimpatikus. Tutira az ügyködött valamit. Nem, biztos nem. Flóra, aki egy multi cég osztályvezetője, nem fog egy… Várjunk csak, lehet, itt van a hiba. Közel ötször annyit keres, mint én. Valaki lebeszélte rólam. Vagy az anyagias józanesze parancsolt rá, hogy „engedd el ezt a kis prolit”.
Egy órán keresztül álltam ott, mire besötétedett. Mivel a környéken portyázó rendőrök egyre gyanakvóbban néztek rám - biztos drogot árulok -, elindultam szép lassan hazafele. Kérdőjelek sorakoztak bennem. Valami rosszat mondhattam? Vagy tényleg az a baj, hogy nem keresek egy milliót nettóban, mint ő? Rondának biztosan nem tart, a képeim frissek az oldalon, ráadásul élőben jobban festek, mint azokon. Akkor mi történt? Elkezdtem reménykedni, hátha felhív.
De nem hívott. A kanapén ültem otthon órákig, a bőrkabátot le sem vettem és a telefont bámultam. Volt időm gondolkodni. És akkor jött a gonosz, ám de bölcs hang a fejemben: „utolért karma, öregem”. Idén háromszor csináltam pontosan ugyanezt a lányokkal. Akkortájt meggondoltam magam és ahhoz túl gyáva voltam, hogy kulturáltan, felnőtt ember módjára járjak el. Megkaptam. A jogos büntetést a sorstól. Szóval, ilyen érzés. Nagyon fájt, és gondolom annak a három lánynak is kegyetlen érzés lehetett. Szörnyű, amikor egy jókora bűntudattal is párosul a szenvedésed.
Persze most önsajnálattal bújok az ágyba és sóhajtozva kapcsolom be tévét. Mekkora egy… na, az vagyok. Erőtlenül kapcsolgatom a tévét, a szemhéjaim kezdenek egyre súlyosabbá válni.
Egy rendkívüli hír azonban visszacsalogat a tévé képernyőjére. Egy fekete hajú, fekete szemű, falfehér bőrű, beesett arcú, vérpiros ajkú lány rabosító fotója jelenik meg. Hátborzongató volt az a kifejezéstelen tekintet. A bemondó csaj is rémülettel a hangjában olvasta be hírt.
- … a húszéves Lodz Adél egy órája szökött meg a Szent Mihály Elmegyógyintézetből, miközben megölt két őrt, hetet pedig életveszélyesen megsebesített. A rendőrség nagy erővel keresi a korábban hat ember életét kioltó sorozatgyilkost és arra kérik a főváros lakosságát, hogy semmiképp se…
Ennyi elég, lekapcsoltam a tévét. Hagytam, hogy a faliórám kattogása a sötétben elaltasson. Holnap nem kell korán kelnem, három szabadnap vár rám, amit Flórával akartam eltölteni. Még talán reggel írhat. Talán.

Éjjel kettőkor a hólyagom ébreszt. Forgolódok egy kicsit, nem akarom elfogadni, hogy pont most hív a természet. Ráadásul odakint elkezdett esni is, olyan megnyugtató akkor az ágyban feküdni. Na, jó, feladom. Elindulok a fürdőszobába, megajándékozom a vécémet, utána kezet mosok és belenézek a tükörbe.
- Te bűnös lélek - suttogom magamnak. - Megérdemled.
Éppen indulnék ki a fürdőből, amikor egy csaj elém áll az ajtóban. Fel se tudok üvölteni, annyira megrémülök. Egy félhosszú fekete hajú, fekete szemű, beesett arcú lány, aki teljesen kifejezéstelen tekintettel mered rám, mintha csak egy próbababa volna egy ruhabolt kirakatából. Vékony kis testén fehér egyenruhafélét visel. Láttam már ehhez hasonlót a filmekben. Hoppá. Ez egy intézeti ruha, melynek mellrészére fekete betűkkel a Lodz Adél nevet nyomtatták. Valami van a kezében. Egy fejsze csillan meg a félhomályban. Lassan két kézbe veszi, és úgy szorítja a nyelét, mintha össze akarná gyűrni. A legborzasztóbb, hogy az arcán nyoma sincs semmilyen érzelemnek. Semmilyennek. Totál közömbös, hideg, mintha egy földönkívüli lenne, aki egy gyönyörű lány testébe bújt bele és most megtámadja a Föld egyik legnagyobb szégyenét.
Ekkor esik le, ki is ő. Ez az a lány, akit a tévében láttam elalvás előtt. Biztos nem csak álom ez? Nem merem megcsípni magam, nehogy akkor támadjon rám ez az őrült. Hat embert ölt meg, ha jól emlékszem, plusz kettőt az intézetben, egyenlő nyolc. Szakmabeli a drága, nem fog kegyelmezni.
- Nézd - kezdem remegő hangon. - Figyu, nem kell megölnöd. Erre semmi szükség. Nem láttalak, rendben? Nem foglak feljelenteni. Ha pedig pénzre van szükséged, a tárcám ott van a nappaliban a dohányzóasztalon. Vidd el, úgy ahogy van. Majd azt mondom, a villamoson hagytam.
A szeme se rezzen. Csak figyel. Próbálok olvasni a tekintetéből, de totál esélytelen. Ekkor hirtelen halvány mosolyra görbül a szája, a szeme azonban nem mosolyog vele. Futkos a hátamon a hideg.
Mondani akarok valamit, ám abban a pillanatban látom, amint szinte követhetetlen gyorsasággal felém lendül a fejsze. Nem tudom, hogyan, de el tudok hajolni előle, nyilván valami őrangyal segít a hátam mögül. A fejsze éle bezúzza az egyik csempét a falon, a lezuhanó törmelékek zaja pedig azonnal felébreszt. Nem nézve a csajra, meglököm őt, mire az hanyatt vágódik a nappaliban.
Gyorsan kilépek a fürdőszobából és az bejárati ajtó felé sietek. Oda kell érnem gyorsan, el kell fordítani kétszer a kulcsot és onnantól már szaladhatok lefelé a lépcsőházban, vagy gurulhatok, teljesen mindegy. Eközben szörnyen rossz érzésem támad. Érzem, hogy valami suhan a levegőben. Rögtön leguggolok és be is igazolódik a megérzésem, a fejsze belerepül az ajtóba és úgy beleáll, hogy szerintem egy favágó se tudná onnan kiszedni. Egy pillanatig bámulom ezt a szép dobást, no meg a reflexeimen is csodálkozom, ez után mint a villám, nyúlok a kulcshoz.
Nyúlnék.
A lány belemarkol a hajamba és szép lassan talpra állít. Úgy bámul a rám a félhomályban, akár a leggonoszabb démon, akit most dobtak ki a pokolból, mert még az ördög is rettegett tőle.
Most olyat fogok tenni, amit még soha életemben. Megütök egy nőt. Muszáj, mert szerintem mindjárt megöl. Elütöm a karját a hajamtól, aztán bemosok neki egy jókorát. Ettől bezuhan a nappali sötétjébe.
Amikor felkapcsolom a villanyt, ő már talpon van. Látom a lábát megvillanni és kegyetlenül érzem, amint az nekicsattan a képemnek. Ez nem volna elég, még a konyhaszekrény adja is nekem a másikat. A csaj nem hagy egy szemernyi időt sem nekem, úgy oldalba rúg, hogy elterülök a földön.
Homályosan látok. Megáll felettem, igen. Amint kitisztul a látásom, azt kívánom, bár ájultam volna el. Adélka eszelősen vigyorogva mered rám és szerintem arra készül, hogy rátaposson a fejemre.
És igen.
Egy jós veszett el bennem.
Kétségbeesetten félregurulok, ő pedig a fejem helyett a szőnyeget tapossa le. Ez után vagyok annyira marha, hogy a dohányzóasztal alá mászok. Éppen rá rúgna a lány, hogy rám törje az egészet, amikor felé lököm az asztalt. Adélka erre megbotlik és elterül a földön. Én közbe felpattanok, futnék megint a bejárati ajtó felé, amikor megpillantom, hogy teljesen vert helyzetbe kerültem.
Adélka egy pisztolyt szegez rám. Nem kérdőjelezem meg annak valódiságát, hisz minden bizonnyal az egyik megboldogult őrtől szerezte ott az intézetben. Védekezően magam elé teszem a kezeimet.
- Kérlek - könyörgöm neki. - Nem kell ezt tenned. Tudom, biztosan hallottad már ezt, de én nem akarok meghalni. Jó, bevallom, az életem nem éppen a legjobb. Ma volt egy sikertelen randim, persze megérdemeltem, nem vagyok valami jó ember. De hidd el, hogy nagyobb büntetés lenne, ha életben hagynál. Igen, azt hiszem, az már egy csúnya dolog lenne tőled.
Semmi érzelem nincs a szemében, még gyűlölet, szánalom sem, semmi. Még értelem se sugárzik belőle, mintha ő maga sem fogná fel, hogy voltaképpen mit is csinál. Hihetetlen mennyire esélytelen vagyok vele szemben. Talán bókolnom kéne neki, mert egyébként gyönyörű a csaj.
- Izé - kezdem. - Bár veled randizhattam volna, te tuti eljöttél volna. Gondolom, azért, hogy megölj.
Megpróbálom magam összeszedni, mert ennél azért jobban megy a hízelgés. Valami szépet kell mondani neki.
- Nagyon dögös csaj vagy - ugrok neki még egyszer, gyanítom, hogy hiteltelen mosollyal. – Ha gondolod, leteheted azt a pisztolyt és kibontok egy bort és megdumáljuk minden gondjainkat. Kiöntheted a kis szívecskédet nekem, meghallgatlak, aztán aludhatsz az ágyamban, én pedig elleszek itt a kanapén. Esküszöm gyönyörűek a szemeid, a hajad, a szád. Nem kell megölnöd. Megmasszírozom a talpad! Na, mit szólsz? Állítólag nagyon jól csinálom!
Semmi reakció. Ám a ravaszt mégsem húzza meg. Csak áll ott és bámul a szinte élettelen szemeivel egyenesen az én szemembe. Talán kiélvezi az utolsó pillanataimat. Remek, gondolom magamban, még meg is aláz. Le sem tud peregni előttem az életem. Helyette egy érzés foglalja össze a teljes idővonalamat. Értelmetlen hajszolással, féktelen zülléssel, rengeteg munkával, fájdalmakkal teli semmi volt az egész. Feleslegesen éltem egy jelentéktelen életet, amiben mindig kerestem valamit, amiről azt sem tudtam, micsoda. Talán egy másik személy, aki értelmet adott volna nekem.
Sokkos állapotban rogyok le a kanapéra. Bűntudat kezdi rágni az agyam, egyre nehezebben kapok levegőt, majd végül hirtelen elernyedek. Szégyenérzettel vegyes fülsípolás köszönt rám. Néma beletörődés. Nem vezetett sehova az életem. Sehova. Nem is baj, ha most vége lesz.
Felnézek Adélkára, akinek a szeme megtelik élettel és a gondolataimat fürkészve próbál rájönni, mi is zajlik le bennem. A pisztoly csövébe nézek. Várom a golyót, ami végre elvisz innen.
- Ne habozz, kérlek - súgom a lánynak. - Végül is, neked van igazad. Meg kell halnom. Viszont a szomszédok meghallják a lövést. Valamit találj ki, mert egykettőre lebuksz. Azt pedig nem akarom. Hálás vagyok neked, amiért megteszed. Te kellettél, hogy rájöjjek, mennyire nem érek semmit. Ócska kis alak vagyok, aki mindent csak hajszolt az életében, néha átgázolva másokon is.
Lehajtom a fejem és a padlót nézem. Engedem kiadni magamból a panaszáradatot, ameddig lehetőséget kapok rá.
- Igen - sóhajtom. - Sokszor másoknak kellett fizetniük az önsajnálatom miatt. Sokszor telefonban, vagy neten szakítottam. Hirtelen léptem le a kapcsolatokból. És előfordult, hogy sok barátomat cserbenhagytam. Annyira mentem előre, valahová, amiről fogalmam sem volt, micsoda, de követtem. Rengeteg embernek okoztam fájdalmat. Rengetegnek. Utána persze magamat sajnáltam. Azt hiszem, az ilyen embert hívják gyávának. Az vagyok. Gyáva és életképtelen.
Nem ciki, Sanyi, mondom magamban. Sírd ki magad, nyugodtan. Engedd bevillanni azoknak az embereknek szintén könnyes szemeit, akiket te bántottál. Szenvedj most és tisztán mész a pokolba.
Könnyek szöknek a szemembe, nem tudok sírni, de könnyezek. Szörnyeteg vagyok. Még Adélkánál is nagyobb szörnyeteg. Én a lélekgyilkos vagyok, aki nem kímélt senkit. Vége. Ennek így kell lennie.
- Talán vártam valakire - folytatom. - Valakire, aki majd megment. Aki felkarol. Egy lányra. Sokszor ezért randiztam nálam idősebbekkel. Akik anyáskodtak, szerettek. De nem kaptak tőlem cserébe semmit. Aztán otthagytam őket. Fájdalmat okoztam nekik. Nekem nem fájt, csak mindig később. Amikor éreztem a hiányukat. Amikor rádöbbentem, mit is veszítettem. Aztán átéreztem mindazt, mit ők érezhettek, amikor én leléptem. Nem tiszteltem a lelküket. A szeretethiányommal öltem meg a lelküket. Pedig szerettek. Mégsem volt elég nekem. Nem tudom, mi kellett volna még. Nem tudom. Nem értem saját magamat sem. Szerintem, nem vagyok épelméjű.
Felnézek Adélkára, aki még mindig rám szegezi a fegyvert. Azonban megjelennek az érzelmek az arcán. A kifejezéstelen, gépies tekintet egy csapásra megszűnik, a helyébe pedig sajnálkozás kerül. Szépen lassan leengedi a fegyvert. A függönnyel eltakart francia erkélyem irányába pillant, aztán a földön felborult dohányzóasztalra. Mintha most kezdené felfogni, mit is tett ez idáig.
Hirtelen mozdulattal zsebre vágja a pisztolyát, leguggol asztalhoz, megemeli és visszabillenti az eredeti állapotába. A földre zuhant mobilomat, a cigimet, az öngyújtót, valamint az összes papír fecnimet visszapakolja rá. Ezután a bejárati ajtóhoz siet, és ahogy hallom, egyetlen mozdulattal kiszedi onnan fejszét és visszajön vele. Egy pillanatig azon morfondírozok, hogy netán azzal akar most végezni velem, de nem. A tévé melletti falhoz állítja.
Az egészben nem is az döbbenet, hogy hirtelen megváltozott a viselkedése, hanem én, amiért eszembe ágában sincsen, hogy elkapjam a mobilom és gyorsan tárcsázzam a rendőrséget. Minden bizonnyal lelőne, tudom, de ha ide adta volna a fegyvert, akkor sem tenném meg. Ha bekopogtatna egy nyomozó, mindent tagadnék. Nem is hallottam Lodz Adélról. Ki ő? Egy új bérlő a házban? Ja, hogy egy körözött gyilkos? Még szerencse, hogy nem járt itt.
Látja ezt a szememben, ezért leteszi a pisztolyt az asztalra. Kíváncsian figyeli, vajon utána nyúlok-e.
- Nem doblak fel - mondom neki őszintén. - Érezd otthon magad.
Egy szót se szól, elmosolyodik, aztán megindul a fürdőszoba felé. Egy idő után hallom, amint megereszti a vizet és beáll a zuhany alá. Egy pillanatig elgondolkozom, menjek-e utána. Nem, inkább nem. Inkább bemegyek a hálószobába, kiválogatok egy alsóneműt neki, aztán zoknit, egy helyes kis pólót, valamint egy kapucnis pulcsit. Persze mindegyik férfiruha, no meg túl nagy is lehet rá, de nincs más. Kirakom szépen őket az ágyra, visszamegyek a konyhába és kiszedek hűtőből néhány felvágottat, sajtot, a reggel vett bontatlan tejet.
Mikor kijön a fürdőből törülközőbe csavarva magát, már egy finom szendvics várja és egy nagy pohár tej. Értetlenül nézi, aztán a kisorakoztatott ruhákra pillant a hálóba. Visszanéz rám azzal a gyönyörű fekete szemeivel. A csábos, vörös ajkai kedves, imádnivaló mosolyra görbülnek.
Pár perccel később már a ruháimba öltözve úgy falja a szendvicset, mint aki évek óta nem evett normálisan. Továbbra sem szól egy árva szót sem, de többször is felém pillant és a tekintetemet kutatja.
Miután megetettem, megállunk az ágy mellett. Ő bemászik belülre a fal mellé, én pedig a szokott helyemen, kívül az ajtóhoz közel helyezkedek el. Nem mintha menekülni akarnék, mert nem akarok. Egy perc se telik el, mire hozzám bújik, egy finom puszit dob az arcomra, aztán a fejét a mellkasomra hajtja. Akárki akármit mond, egy férfi életében az egyik legszebb pillanat, amikor egy nő gyengéden odabújik hozzá. Addig simogatom Adélka fejét, amíg el nem alszik. Miközben a békés szuszogását hallgatom, elhatározom, hogy úgy fogok vigyázni rá, mint a szemem fényére.
Szürreális, tudom. A Szent Mihály Elmegyógyintézetből szökött húszéves, sorozatgyilkos lány, aki nemrég még hidegre akart tenni, most itt alszik velem, én pedig úgy babusgatom, mintha már a barátnőm volna. Mindenesetre, megmentem valahogyan a lelkét. Nem fogom engedni, hogy másokat bántson. A végére járok, miért vált ilyen emberré és meggyógyítom.

A kocsiban vár napszemüvegben és baseball sapkában, amíg én a bankból kiveszem az összes megtakarított pénzem. Nem lesz sokáig elég, de pont nem érdekel, mi lesz velünk. Majd kitalálunk valamit. Eltűnt személy leszek, őt pedig sosem kapják el. Fel se fog tűnni senkinek. Végül is, mit keresne egy körözés alatt álló leányzó egy átlagos srác mellett a kocsiban?
Úgy mosolyog rám, amikor beszállok a kocsiba, hogy nem bírom ki, hogy meg ne csókoljam. Finoman csókol. Kezdem magam újra emberi lénynek érezni. A csók után egy darabig némán figyeljük egymást. Még mindig nem mond semmit, ez kezd azért egy kicsit zavarni, de mindegy is. Hagyok neki időt. Hátha egy nap megered a nyelve és akkor mindent átbeszélhetünk.

*

Törökbálint irányába haladunk, amikor Adélka egyszer csak megszólal. Kemény, fiús hangja van.
- Állj félre – parancsolja ellentmondást nem tűrően.
Félelem hasít belém. Egy csicsergős, csajos hangra számítottam, nem pedig egy kommandós nőére. Félre állok egy eldugott kis útszakaszon a fák mellett, miközben a szívem a fejemben kezd lüktetni.
- Állítsd le motort - adja ki az újabb parancsot.
Leállítom a motort és a legrosszabbra felkészülve figyelem minden mozdulatát. Leveszi a sapkát és mivel ismét borulttá vált az idő, a napszemüvegét is. Ekkor azt hiszem, menten elájulok a látványtól. A gyönyörű fekete szeme megváltozott. Citromsárgán izzik, akár egy démonnak. Ki akarok szállni a kocsiból és sikoltozva végigrohanni az úton segítségért kiáltozva. De nem tudok. Olyan érzésem támad, mintha ezer kéz fogna vissza, teljesen tehetetlenné válok.
Közel hajol hozzám és úgy érzem, most valamit mondani fog, de előbb megvárja, míg megbarátkozok vert helyzettel.
- Ne ficánkolj - súgja. – Nem kell félned tőlem. Nem foglak bántani. Már nagyon régóta figyellek. Készültem arra a napra, amikor megszökve Szent Mihályból, nálad fogok menedéket keresni.
- Ki vagy te? - kérdezem remegő hangon. - Valami démon?
- Nem - feleli egy halvány mosollyal. - Én a Sötétség egyik legszorgosabb gyermeke vagyok. Melléd rendelt a Sötét Univerzum. Persze volt egy lány, a Fény gyermekei közül, akivel végeznem kellett, mielőtt megpróbálná keresztülhúzni a számításaimat. Az a Flóra, tudod. Aki nem jött el a randira.
- Tessék?
- Flórát elkapták a barátaim, én pedig végeztem vele. Utána mentem át hozzád. Bocsáss meg, de fel kellett térképeznem a reflexeidet. Gondolom, feltűnt neked, milyen gyorsan elhajoltál a fejszétől.
Kezdek teljesen összezavarodni. Ez csak valami rémálom lehet, mindjárt felébredek. Biztosan. Ébresztő, Sanyika!
- Hallom a gondolataidat - folytatja Adélka. - Ez nem álom.
- Engedj el, kérlek - könyörgök neki. – Tied a pénzem, a kocsim, csak hadd menjek el.
- Innen nincs visszaút, édes szívem. De ne aggódj, pár perc és már eszed ágában se lesz elmenekülni előlem.
- Engedj el, kérlek!
Ekkor tőlem balra, a szélvédő irányába nézek, és majd kiugrik a szívem. Fekete csuhás alakok állnak a kocsi előtt. Körbefordulok, látom, hogy többen vannak, teljesen körbevették a kocsit. Olyan az öltözékük, mint a szerzeteseké, de ez koromfekete és látni a csuklyájuk alól a citromsárgán izzó szemüket.
Adélka feléje fordítja a fejemet. A szemei úgy izzik felém, mint valami megvadult pokoli lénynek.
- Mi vagyunk, az Iszonyat Katonái - suttogja felém. - Te pedig közénk tartozol. Mindig is közénk tartoztál, csak nem tudtad magadról. El kellett jönnöm, hogy felnyissam a szemedet.
- Én nem tartozok sehová! - kiáltom, és abban pillanatban kinyílik mögöttem az ajtó, valaki pedig durván kirángat a kocsiból.
Az alak maga felé fordít, és miután eltűnik a fény a szeméből, leveszi magáról a csuklyát. Egy fekete hajú lány, fagyos tekintettel. A szeme is furcsa, mert az egyik zöld, a másik pedig fekete. Hallom, amint Adélka kipattan a kocsiból és megkerülve azt, ennek a lánynak a karjaiba rohan. Hosszan ölelkeznek, mint a régi jó barátnők, utána mind a ketten mosolyogva fordulnak felém.
- Helyes fiú, ugye, Kamilla? - kérdezi Adélka, miközben le sem veszi rólam a szemét.
- Igen - feleli az, utána felé fordul. - Sikerült elintéznem, hogy Szilvia úrnő fogadjon téged. Mindössze két percre, ugyanis nemsokára a lánya, Valentina is megszökik a Szent Mihályból.
Adélka szeme felcsillan.
- Valentina az élünkre fog állni végre? – kérdezi.
- Így van. Minden elő van készítve. A Végítélet három hónap múlva bekövetkezik.
Úgy éreztem, ennél a pontnál be kell kapcsolódnom a bájcsevejbe.
- Végítélet? – kérdezem döbbenten. – Miről beszéltek, ti?
Felém fordulnak, aztán ez a Kamilla, vagy ki, Adélka felé kacsint.
- Gyorsan rendezd le a dolgot, ne szenvedjen - súgja, aztán int az embereknek és elindulnak az erdő irányába.
Adélka örömteli mosollyal lép oda hozzám.
- Nagyszerű élet vár ránk, édesem - súgja. - Engedd el magad.
- Mit akarsz csinálni? – kérdezem.
Erre valami természetfeletti gyorsasággal, két kezével megérinti az arcom. Kezd valami egészen beteges nyugalom végighatolni a testemen. Minden félelmem egy csapásra megszűnik.
- Engedd el magad, kicsim - súgja Adélka. - Engedd el magad. A Sötétség gyermeke vagy. A férjem. Életem szerelme.