Nagyprónay János szerzői oldal

Nagyprónay János: VALENTINA-AZ ISZONYAT LÁNYA A teljes 2.ÉVAD

2021. október 29. 17:42 - Nagyprónay János

Nagyprónay János
VALENTINA-AZ ISZONYAT LÁNYA

A teljes 2.ÉVAD

1.rész
Az ébredés

Hajnalra az idő teljesen lenyugodott. Az elhagyatottnak tűnő telep a semmi közepén állt, magas kerítésekkel körbevéve. Rozsdás autóroncsok, hólepte markológépek, kisebb konténer épületek sorakoztak egy nagy raktárépület árnyékában. A főbejáratnál frissen el lett lapátolva a hó egészen a kerítés mentén húzódó kapuig. Három pickup és egy furgon állt a parkolóban letakarva, a rájuk tett ponyvát meg-meglengette egy-egy gyenge szél. Az ablakokból gyenge neonfény áradt.
Odabent huszonegy férfi ült a hangár szélén a rozsdás, koszos asztaloknál. Olajszag, dohányfüst és vastag por lepte az egész helyet. Cigarettáztak a pislákoló lámpák félhomályában, az egyik asztalnál pókerpartit játszottak és egy vágott arcú, ijesztő szürke szemű férfi éppen emelte a tétet, miközben magabiztosan mosolygott a cigit tartó szájával. Egy másik asztalnál egy idősebb, nagydarab szakállas ember éppen saját magával sakkozott és látszólag nagyon koncentrált, hogyan adjon magának mattot. Kettő igencsak sportos, agyontetovált karú fickó pedig éppen szkanderozott.
Az asztalokkal szembeni ajtón kilépett a telep legfiatalabb lakója, a huszonöt éves Krisztián. Álláig érő fekete haja és barna szeme volt, a tiszta, szinte gyerek arca és ártatlan tekintete miatt egyáltalán nem illett bele a telep rosszfiúnak kivarrt, kemény külsejéhez. Vékony volt, halk szavú és nem ült annyi ideig a sitten, mint a többiek. Mint most is, sóhajtott egy nagyot és elindult az ajtóval szembeni korlát mentén a többiekhez. Az egyik asztalnál ülő sárga, szuvas fogú, kigyúrt férfi rávicsorított.
- Krisz! – szólt oda neki vigyorogva. – Megint elsóztad a rántottát reggel, te gyökér!
- Gondoltam, hátha lemarja a fogadról a lepedéket – vetette oda srác.
- Nézzetek milyen szemtelen! – fordult nevetve a társaihoz. – Még a végén férfi lesz belőle!
A vele szemben ülő rácsapott a vállára: - Hagyd békén a fiút, Feri, inkább osszad már azt a tetves lapot!
Krisztián leült a magával sakkozó öreghez, fél szemmel tanulmányozta a játékot, majd biccentett.
- Nyerni fog, Geri bá’ – mondta.
- Dehogyis, fiam, dehogy is – ismételgette az megsemmisülten.
Ekkor hangos kattanással kinyílt az ajtó, ahonnan ő is jött. A telep vezetője, Péter nagydarab, izmos fickó volt, a katonai pulóverén is kidudorodtak hatalmas bicepszei és mellizmai. Rövid fekete haja és kék szeme volt, az arca oldalt borostás, elől körszakállat hordott. A negyvenes évei végén járt, ő volt mindenki közül legtapasztaltabb bűnöző, akinek minden szavát szentírásnak vették.
Megállt a korlátnál, végignézett a barátságtalan ábrázatú emberein, aztán a lapátkezeivel rácsapott a korlátra. A berezonáló cső hallatára mindenki egyszerre fordult felé tisztelettudóan.
- Na, emberek – kezdte. - Figyeljen ide mindenki, te is ott hátul Hajdú, vagy kirugdosom a maradék fogaidat is! Gondolom, mindnyájan tudjátok, hogy tegnap este egy fővel többen húztuk itt lóbőrt. A portyázás közben egy hóban fekvő csajra lettünk figyelmesek, akit még idejében, mielőtt feldobta volna a virgácsait, behoztunk ide. Krisztián végre foghatott a kezében egy nőt is, nem csak azokat a magazinokat, amiket este vesz elő magának.
Erre mindenki a fiatal srácra pillantott és nevetésben törtek ki. A fiú a középső ujját mutatta Feri felé.
- Szóval – folytatta Péter. – Amikor behoztuk ide, Tibi meg Krisz azon tanakodott, mikor és hogyan vigyük el a kórházba, lehetőleg úgy, hogy még véletlenül se köpjön be minket. Engem viszont nem hagyott nyugodni az a tény, hogy a lánynak fegyvere volt. Méghozzá egy spéci automata, hangtompítóval. Közelebbről szemügyre véve őt és itt most fogjátok vissza a fantáziátokat, megállapítottam egy másik vészjósló tényt, amivel a kirakós utolsó darabja is helyére került.
Itt hagyott egy kis szünetet, a többiek pedig egymásra sem mertek pillantani, nehogy ezzel is lemaradjanak a lényegről.
- Nos, nem akárkivel állunk szemben - kezdte a főnök. – Teljes bizonysággal kijelenthetem nektek, hogy ez a lány nem más, mint Király Valentina. A hónapok óta körözött tömeggyilkos, akit mindannyian láttunk már a tévében, vagy az újságok címlapján. Efelől semmi kétség, fiúk.
Erre egy mindenki elhűlten bámult a vezetőre, aztán pusmogni, mormogni kezdtek egymással. Egy hosszú szőke hajú, szakállas, vikingforma állt fel, aki melóskabát alatt a Nightwish együttest ábrázoló pulóvert hordott.
- És feldobjuk, főnök? – kérdezte.
- Úgy bizony – biccentett Péter. – Nemrégiben hallottam bizonyos körökben, hogy a déli országrész rosszarcainak vezetője, élükön azzal a fél oldalt égett képű nővel, Lillával, igencsak jelentős összeget tűztek ki rá vérdíjul.
- Mennyit? – kérdezte a viking, miközben visszaült a székére.
- Most kapaszkodjatok meg, fiúk. Kereken százmilliót ér mi kis zsákmányunk.
Mindenki ujjongani kezdett, Péter pedig ismét rácsapott a csőre. Erre elhallgattak.
- A tervem a következő – kezdte. – Még a mai napon felveszem a kapcsolatot azzal a maffiakirálynővel és jelentem, hogy megtaláltuk ezt a kis majmot és jöhet érte. Természetesen, ha átver, akkor nem egy darabban fogja megkapni. Utána, ha megkaptuk a lét, végre nagyobb vállalkozásba is belekezdhetünk. Na meg, mindenki kap egy szép kis összeget a honoráriumból. A legfontosabb addig, hogy mindenki a slicce mögött tartsa a gyíkot a csaj közelében és finom úriember módjára viselkedjen. Ez a dög veszélyes is, ezért megfelelően fogjuk őrizni őt Krisz szobájában.
- Miért nem az enyémben? – kérdezte valaki.
- Mert onnan még a patkányok is menekülnek, Bandi! – vetette oda Péter.
Krisztián bólintott Péter felé, eközben le sem tudta vakarni magáról a felé irányuló neheztelő tekinteteket.
- Arra kérek mindenkit – folytatta Péter. – hogy ne agyaljon, ne szóljon erről senkinek, ne tegye fel hírként semelyik oldalra se és a szelfizés is tilos a közelében. Értve vagyok, vagy értve vagyok?
Minden elmorogta az „igen” szót.
- Akkor neki is állhattok a melónak – adta ki a parancsot a főnök.

*

Krisztián egy gőzölgő tálcával lépett be a szobájába. Tágas helyiség volt, korábban öten lakták, a falak szinte teljesen sárgák voltak a dohányfüsttől, itt-ott repedések, falfirkák rondítottak rajta még egy nagyot. A szoba jobb végében egy hosszú asztal foglalt helyett, mellette egy koszos szekrény, amin dvd-k, könyvek sorakoztak. A padlócsempére levakarhatatlanul rászáradt a mocsok.
A tévével szembeni ágyon a szoba bal oldalán, egy rozsdás vaságyra húzott ágyneműn az alvó Valentina feküdt betakarva. Két keze az ágyhoz két oldalához volt bilincselve, a lábaira pedig csomót kötöttek. Krisztián félénken figyelte őt, akárcsak tegnap este, amikor a karjaiban cipelte. Látta, hogy a takaró fel-le mozog, tehát életben van. Halkan, szinte lábujjhegyen az ágy melletti asztalkához lépett és letette a tálcát, amin a friss rántotta gőzölgött, mellette két nagy szelet kenyér és egy pohár narancslé foglalt helyet. A kíváncsiságának nem tudott ellenállni, ezért a villával csippantott egyet a rántottából és megkóstolta.
- Nincs is elsózva – súgta. – Miről beszél az a majom?
A lányhoz fordult. Gyönyörű az arca, állapította meg ismét és még sokkal jobban is néz ki élőben. Voltak neki szép barátnői, de egyik sem volt Valentinához fogható. Ennek a lánynak angyalian szép vonásai vannak, a dús szőke haja pedig szinte könyörgött azért, hogy valaki gyengéden beletúrjon. Volt még benne valami, amit nem tudott megmagyarázni, valami egyszerre ijesztő és megnyugtató – teljesen zavarba is jött tőle. Mindegy is, vonta meg a vállát, ilyen bomba nőknek ő úgy sem kell. Bezzeg majd Péter, vagy valamelyik férfiállat biztos bejön majd neki.
A szoba jobb oldalába indult, észre sem véve, ahogy Valentina halkan felül az ágyban és fejét szép lassan felé fordítja. Krisztián a szekrényről levette az egyik könyvet, aminek másodjára nekifut még, amíg el nem kell kezdenie az ebéd főzését. Már mindent előkészített a babgulyáshoz.
- Hé, hulla fiú – szólt oda neki Valentina.
Krisztián azt hitte, ott hal meg helyben, annyira megijedt. A könyvet elejtve fordult az ágyban felült Valentinához. A lány úgy meredt rá, mint aki ölni próbál a szemeivel, totál lefagyott tőle.
- Kinyögnéd, hol vagyok? – kérdezte Egyeske.
- Hát…ööö… - próbált beszélni Krisztián. – Egy raktárépületben.
- Na és hogy kerültem ide?
- Tegnap este találtunk a hóban. Ott feküdtél és hát behoztunk ide. Nem voltál valami jó passzban, ha egy pár perccel később találunk rád, akkor nagy valószínűséggel már nem élnél.
- Vagy úgy. És miért nem hívtátok a mentőket? Vagy a rendőröket?
- Nem tudtuk. Nem akartuk, vagyis nem tudom.
- Kik vagytok ti?
- Munkások. Itt dolgozunk. Mindenfélét.
- És az is hozzátartozik a munkaköri leíráshoz, hogy nőket bilincseltek, illetve kötöztök egy ágyhoz?
Krisztián zavarba jött. A kezei egy kicsit remegni is kezdtek. Utána a lába is, attól félt, menten be fog pisilni ettől a vesébe látó tekintettől. Az a gyönyörű angyali arc a démoni szemekkel már inkább ijesztő volt.
- Sajnálom – esedezett. – Mi csak nem akartuk, hogy bajod essen.
- A pisztolyom hol van? – kérdezte Valentina. – A kezemben szorongattam mindvégig. Ne mond, hogy nem találtátok meg.
- A főnöknél van.
- Bűnözők vagytok, igaz? Csempészek, tuti.
- Valami olyasmi – sóhajtott a fiú. - Lopott autókkal, motorokkal, csempészárukkal foglalkozunk.
- És jól tudjátok, ki vagyok, és hogy mennyit érek, igaz?
- Igaz.
- Remek. Lilláék már tudnak rólam?
- Még nem.
Valentina a reggelire pillantott.
- Te csináltad? – kérdezte.
- Igen – felelte a fiú és örült, hogy ejtették az előző témát. - Én vagyok a szakács. Még a sitten tanultam meg főzni.
- Miért voltál te sitten? Elloptad egy gyerek babakocsiját?
Krisztián nevetve rázta meg a fejét.
- Nem – mondta. – Betöréses rablás. Meg akartam fújni egy motort. Sajnos a sarokig se jutottam vele, mert lekapcsoltak.
- Tehetséges vagy – gúnyolódott Valentina.
- Tudom – vonta meg a vállát Krisztián. – Az öledbe rakom a kaját. Enned kell.
Amikor megindult felé, az ajtóból Feri szólt oda neki: - Ne fáradj, töki. Majd én megetetem ezt a kis angyalkát.
- Péter azt mondta, nekem kell gondját viselnem – erősködött Krisztián. – Elég nyomatékosan meghagyta, nem?
- Nem érdekel – csóválta a fejét Feri, miközben Valentinát nézte a perverz mosolyával. – Ő most az enyém.
Valentina csábos mosollyal mérte végig az ajtóban álló, kigyúrt kopasz fickót. Krisztián azonban tovább erőlködött.
- Én vagyok megbízva ezzel – húzta ki magát.
Feri szájáról lefagyott a mosoly és fenyegetően lépdelt a srác felé. Felé magaslott és szemmel verve adta a fiatal szakács tudtára, hol is van az ő helye a táplálékláncban. Az megszeppent és beletörődve bólintott.
- Jól van – mondta. – A tiéd. Fél óra múlva vissza kell jönnöm.
- Helyes – bólintott a fickó és egy kis pofont odacsapott neki. - Na, kifelé innen, puhatökű.
Valentina vigyorogva nézte végig a jelenetet.
- Nahát – nyájaskodott Egyeske. – Íme, az alfahím, a természet csodája, aki tudtára adta az omegának, hogy övé a nőstény a párzási időszak idején. Erejét is fitogtatta a zsákmánya előtt. Vadító.
Krisztián egy megvető pillantást lövellt felé, majd Feri felé is.
- Megérdemlitek egymást - vetette oda nekik, aztán kilépett az ajtón, becsapva maga után.
Feri meglengette a bilincs kulcsát Valentina előtt.
- Gondolom, kényelmesebb lenne a reggeli, ha levenném a bilincseket – cukkolta Feri.
- Ami azt illeti, igen – kacsintott a lány. – Megtennéd, hogy leveszed?
- Igen, de előtte Feri bácsinak is van egy kívánsága. Kitalálod, mi az?
- Dolgozzak meg a reggeliért?
- Így van. Szeretném, ha jó kislány lennél.
Valentina csábosan megvillantotta tökéletes fogsorát.
- Én nem tudok jó kislány lenni – mondta kéjesen. – De hidd el, a rossz kislányokat te jobban szereted.
- Naná – villantotta ki sárga fogait Feri.

*

Pár perc múlva Krisztián Péterrel együtt igyekezett vissza a szobájába a pislákoló neonfényű folyosón.
- Először két olyat kap tőlem ez nagy melák – fortyogott Péter -, hogy a taknyán csúszik össze-vissza a szobában, aztán pedig akkorát belerúgok, hogy keresztülszeli a naprendszert.
Amikor benyitottak a szobába, azt hitték menten dobnak egy hátast. Valentina az ágy szélén ülve, kiszabadulva eszegette a rántottát, a földön pedig Feri hevert vérző fejjel, mozdulatlanul. A lány feléjük fordult és egy kicsit bocsánatkérő, huncut mosolyt lövellt feléjük.
- Sajnálom – csicseregte kislányosan. – Rám akart mászni, én pedig elküldtem őt a mennyei ítélőszékre.
Míg Péter tátott szájjal bámulta a jóízűen tovább reggeliző lányt, Krisztián odasietett Ferihez. Megnézte a pulzusát a nagydarab fickó nyakánál, aztán látta is a földön heverő gyilkos fegyvert, a kalapácsot. Nyilván Feri övéből kapta elő, ahol a többi szerszám is sorakozott.
- Ez meghalt, főnök – mondta döbbenten.
Péter értetlenül nézett az izomagyú óriásra, majd a békésen falatozó lányra.
- Megölted? – kérdezte a főnök.
Valentina büszkén mosolyogva bólogatott.
- Muszáj volt – mondta teli szájjal. – Már tolta volna a le a gatyáját. Utána már hulla bácsi lett.
Péter legszívesebben nekirontott volna, de visszafogta magát. Ez a lány alig kelt fel, de már megölt egy nála erősebb férfit. A százmillió járt a fejében, amiből egy hatalmas vállalkozásba kezdhet.
- Finomat sütöttél – fordult Krisztián felé Valentina. – Bár egy kicsit elsóztad, de nem annyira, hogy ne essen jól.
Krisztián elhűlve pillantott rá, aztán Péterre.
- Jól van- nyugtázta a főnök és elővette a rádióját. – Tibi!
- Igen – jött onnan a válasz.
- Gyere ide, hozd magaddal Karcsit. El kell takarítani Ferit.
- Mi történt?
- Eggyel kevesebb éhes szájat kell etetni. Na, gyere! Mozgás!
Péter fenyegetően lépett Valentinához, ám az, nemhogy nem ijedt meg, de egyenesen barátságos mosollyal nézett fel rá. Sosem tudna megütni egy nőt, gondolta a főnök, akármennyire is idegesítette odahaza a dögös asszonya is, sosem tudta megtenni. Most azonban felkészült védekezésre.
- Na, idefigyelj, te kergekóros – kezdte a lánynak szigorúan. – Még egy ilyet nem csinálsz, megértetted?
- Meg – bólogatott Valentina. – Csak ne tegyetek rám bilincset. Jó kislány leszek és betartom a szabályokat.
- Helyes. Tudod, sokan vagyunk itt. Páran alig várják, hogy rosszalkodhassanak veled. Ha jól viselkedsz, akkor távol tartom őket, mindaddig…
- Amíg el nem jönnek értem – fejezte be Egyeske. – Ráadásul azok jönnek, akik meg fognak majd ölni.
- Pontosan.
- Mekkora üzlet. Remek marketinges lennél egy tv-shopban, ahol nokedli szaggatókat árulnak.
A vágott arcú Tibi és a viking srác, Karcsi megjelentek az ajtóban és döbbenten meredtek a halott Ferire a földön. Valentina végigmérte őket, különösen a hosszú szőke hajú srácot.
- Én is szeretem a Nightwisht – mondta teli szájjal a vikingnek. – A „Nemo” című számuk a kedvencem. Egyszer elénekeltem énekórán szorgalmi feladatként és két ötöst kaptam Olga nénitől.
Karcsi mosolyt erőltetett az arcára, miközben a szemeiből a halálfélelem sugárzott.
- Az remek lehetett – mondta, aztán Péterhez fordult.
- Mire vártok? – kiáltott rájuk a főnök. – Vigyétek már ki innen, mielőtt bebüdösíti a szobát!
Azok gyorsan odaszaladtak és felkapták, eközben Valentina nagyot kortyolt a narancsléből és halkan kuncogva figyelte, ahogy kicipelik a hullát a szobából. Péter ereiben megfagyott a vér.
- Lehet, több pénzt fogok kérni érted – mondta.
- Én is többre taksálom magam – bólintott megjátszott egyetértéssel Valentina. - Szerintem is emeld a tétet, hulla bácsi.

*

Miután csak az egyik kezét visszabilincselték az ágyhoz, Krisztián legnagyobb döbbenetére Valentina egy remegés kíséretében Ketteskévé váltott át. A srác szeme láttára változott át a kegyetlen pszichopata tekintet egy szelíd, empatikus lélekké, aki mintha még félt is volna tőle. Csak ők ketten voltak a voltak szobában, Krisztián egy fotelban ült tőle biztos távolságra.
- Te jó ég – tátotta el a száját Krisztián. – Te most az a másik vagy?
- Igen – felelte Ketteske. – Azt hittem, erősebb lett, de erőt merítettem abból, amit…na mindegy.
- Hogy tudtok meglenni egymással?
- Sehogy.
Ketteske hátradőlt az ágyban és az elsárgult falú plafont bámulta. Alexa után kutatott a fejében, de nem lelte vele a kapcsolatot. Pedig mindent tudni akart Nóriról, remélte, hogy az nem sérült meg.
- Nemsokára értem jönnek, igaz? – kérdezte a sráctól.
- Nem tudom – felelte az és hátradőlt a fotelban. – Péter még nem ment sehova.
- Nem egy telefon az egész?
- Péternek nincsenek komoly kapcsolatai a déliekkel. Az északiaknak meg nem fog megemlíteni, mert tart attól, hogy azok eljönnek érted és minket eltakarítva, helyettünk aratják le a babérokat.
- Tiszta sor. Akkor lehet, itt leszek pár napot.
- Sanszos.
- Akit megölt Egyeske, az a barátod volt?
- Dehogy. Ráadásul egy visszaeső bűnöző volt. A negyven évéből szerintem húszat rács mögött töltött.
- Te mennyit ültél?
- Három évet kaptam egy korábbi ügyemmel együtt, de egy év múlva szabadultam jó magaviseletért.
- Hogy bírtad a börtönt?
- Nem akarok róla beszélni.
- Bántottak, ugye?
Krisztián felsóhajtott és előkotort egy cigit a zsebéből. Valentina feléje fordította a fejét.
- Adsz nekem is egyet? – kérdezte.
A srác meggyújtotta a cigit és átnyújtotta neki.
- Köszi – köszönte meg Valentina és nagyot szívott belőle. – Nem kell mesélned róla, ha nem akarsz.
- Nem is akarok. Egy nő előtt semmiképpen sem.
- Sejtem, mi történhetett.
- Legyen ennyi elég.
- Én is ültem. Tizenegy évet.
- Tudom. De a Szent Mihályban mindenkinek magánzárkája van és koedukált egy ideje.
- Hidd el, nem élveztem.
- Tudom – sóhajtotta a srác. – Mindketten megjártuk a poklot.
Ketteske lehamuzott a földre, majd visszafordult a plafon felé.
- Van most csajod, Krisztián? – kérdezte hirtelen.
- Nincs – válaszolt egy kicsit szégyenlősen a srác. – Miért?
- Csak kérdeztem. Hogy-hogy nincs? Szép pasi vagy.
Krisztián alig akart hinni a fülének. Mondták már, hogy helyes, de a „szép” jelzőt még senkitől se hallotta, az anyján kívül.
- De aranyos vagy – mosolygott Krisztián. - Majd becsajozok tavasszal. Amikor lehet mászkálni.
- A helyedbe nem várnék – mondta Ketteske. – Összeszednék valakit, aztán egy jó állás és itt hagynám ezt a koszfészket.
- Nem olyan egyszerű ez. Egy sittest nem vesznek fel akárhová.
- Jó, értem.
- Péter sokszor bunkó, de legalább megfizet.
- Neked vannak álmaid?
- Szerettem volna motorversenyző lenni.
- Még lehetsz.
- Nem hiszem. Meg nem is érdekel már, csak a mocik.
- Vagány lehetsz, amikor motorozol.
- Annyira, hogy el is kaptak vele. Na, mindegy. Neked mi volt az álmod?
Valentina felsóhajtott: - Még egészen kislányként orvos akartam lenni. Mennyire jól hangzott volna, Dr. Király Valentina – elmosolyodott. – Ez már nem fog megvalósulni. De maradt nekem más.
- Micsoda?
- Már ennek sincs értelme.
- Minek?
Valentina könnyes szemekkel fordult Krisztián felé. A srác azon kapta magát, hogy a szíve szakad meg érte.
- Néha látom magam egy tengerparton – kezdte a lány. - Ott ülök a férjemmel egy teraszon, miközben a gyerekeink viháncolnak. Olyanok, mint mi. A kincseink. Ott van nem messze tőlünk Nóri, az unokanővérem. És látom a parton napszemüvegben sétálni és felénk mosolyogni Annát, a doktornőmet, aki mintha az anyukám lenne. Nincsen más csak szeretet. Körülleng minket az a biztonságot adó érzés, hogy velünk már nem történhet semmi baj. Minden nap egy ajándék. Egy újabb és újabb. És ez sosem lesz az enyém. Sosem. A sötétségre kárhoztam.
Krisztián agyában egy pillanatig átfutott a lány megszöktetésének terve, aztán gyorsan letett róla. Veszélyes, na meg túl béna ő ehhez, nem beszélve arról, hogy ez bármikor visszaváltozhat tömeggyilkossá.
- Bár tudnék neked segíteni – mondta végül.
- Nem kell – súgta Ketteske beleszívva a cigibe, visszafordult a plafon felé.

*

A hókotrós kocsi megállt a Tatabánya felé vezető úton. Az idős sofőr, Nándor rémülten pattant ki a kocsiból és igyekezett az út túloldalára. Egy mentőautó fényei villogtak, ami orral az árokba dőlve állt, a hátsó ajtaja pedig tárva nyitva.
- Életben vannak még? – kiáltotta.
Meghűlt a vér az ereiben, amikor egy vérző fejű nő kapaszkodott ki onnan. A kétségbeesett mentős valamit motyogott felé. Nándor azonnal elkapta a kezét és minden erejét latba vetve kihúzta onnan az út szélére.
- Megszökött – nyögte a nő. – Megölt mindenkit, csak engem hagyott itt. Elvitte a ruháját. A kollegám ruháját.
- Kicsoda? – kérdezte a férfi.
- Az a vak lány. Megölte őket. Keressék meg.
- Előbb hívok segítséget.
- Azt mondta, ő is az iszonyat lánya. Ezt hajtogatta. Aztán megölte őket.
- Ne beszéljen, nyugodjon meg.
Nándor visszarohant a kocsihoz, eközben a nő megállás nélkül motyogott.
- Havaska a neve – suttogta az ég felé bámulva. - Havaska.

*

Miután Krisztián egy kicsit elbóbiskolt, biztos tudatában annak, hogy az ebédet ma Karcsi főzi helyette, sziszegésre emlékeztető, hátborzongató hangra ébredt fel. Először a plafont látta, majd amikor Valentina felé nézett, halálra rémült. Minél jobban igyekezett hátrébb süppedni a fotelban.
Valentina felülve az ágyon előre hátra billegett fennakadt szemekkel, felváltva mély hangon hörgött, majd sziszegett. Mintha valami rohama volna, vagy egy gonosz szellem szállta volna meg. Hirtelen megállt és morogni kezdett, utána az egész teste megremegett. Motyogni kezdett valamit, ami eleinte érthetetlen volt Krisztián számára, mintha Valentina visszafelé mondta volna a szavakat. Utána hirtelen tisztább lett, jól érthetőbb, viszont valami rémisztően sejtelmes suttogással beszélt.
- Havaska – suttogta. – Érezlek, kicsikém. Kövess engem. Látni fogsz. Látni. Várok rád, édesem. Hozd magaddal az iszonyatot. Hozd magaddal. Itt várok rád. Gyere, kicsi tanítványom.
Hirtelen Krisztián felé irányította a fejét.
- Oldozz el! – hörögte fennakadt szemekkel. – Oldozz el!
A srácnak majd kiugrott a szíve a helyéről. Valentina szemei a helyükre álltak, de szinte átnézett rajta. Szelíd, de határozott volt a tekintete. Ketteske volt, aki most talán a képzeletében harcol Egyeske ellen.
- Hagyd békén a fiút! – parancsolta hidegen. – Ne merészeld őt rémisztgetni! – utána az arca Egyeskére váltott – Majd te mondod meg, mi? Hulla lány! - ekkor Hármaska dühödt tekintette vette át a hatalmat. – Mit nézel így, te kis nyomorék? Gyáva kis féreg! Már érzed a pénz szagát, mi?
Egy remegés után ismét Ketteske került nyeregbe és aggódva nézett Krisztián szemébe.
- Ne hallgass rájuk – kérlelte szinte könyörögve. – Ne ijedj meg! Úgy érzem, mindjárt vége van. Csak én leszek itt egy darabig. Kérlek, hozz valami koffeindúsat. Energiaitalt, vagy nem tudom.
Krisztián bólintott, utána fejvesztve szaladt ki a szobából. Egyeske nézett utána megvetően.
- Nézd, hogy fut a kis gyáva! – jegyezte meg. - Hogy menekül! – aztán Ketteske visszatért. – Nem hagyom, hogy a nyakunkra hozd Havaskát! Hiába is próbálkozol! – ekkor Hármaska került elő – Nem kell ide az a kis bolond! Majd én használom a fejem helyettetek is! Nyomorultak!

*
Nóri a téli ködben állt egy tó partjánál. Hagyta az érzéseit háborúzni egymással, mintegy külső megfigyelőként engedte magát teljesen összeomlani és megsemmisülni. Nem tudta, mi lesz ennek a vége, de nem érzett magában semmilyen erőt megakadályozni még egy vihart. Annyit kóstolta meg a fájdalom és a félelem, annyiszor kellett sírnia, hogy elfogyott minden ereje. Csak nézte és nézte a befagyott tavat a ködben. Mintha a lelke lett volna a jég alatt. Varjak hangját hallotta fentről. Felnézett a rajukra, melyek szinte szabályos háromszögben haladtak útjukon.
Alexa mellé lépett. Egy darabig engedte Nórit magába meredni, mintha egy temetésen lennének. Aztán a nyomozónő gyengéden a vállára tette a kezét és próbált valahogyan erőt sugározni a tekintetével.
- Még mindig érzed őt? – kérdezte Nóri.
- Igen – felelte Alexa.
- Ez biztos?
- Teljesen. De Egyeske továbbra is leárnyékolja a jeleit. Erősebb lett ő is. A szent helyemet használja.
- Azt tartja őket életben?
- Csak Ketteskét.
- Bár ott lehetnék mellette.
- Valahogyan segítek neked átlépni oda.
Nóri felsóhajtott.
- Biztosan ott ragadnék – súgta.
- Azért leszek ott én is – nyugtatta Alexa. – Viszont hallottam egy monológot tőle egy órával ezelőtt, ami ismétlődik az agyamban.
- Mi volt az? – fordult felé a lány.
- Olyan volt, mintha nem is nekünk szólt volna, hanem az egész világnak. „Innen a sötét sarokból kiáltok felétek. Nem hátrálhatok meg, de az erőm percről-percre leporzik rólam. Itt vagyok és élni akarok két ördög között. A szent helybe kapaszkodva ígérem nektek, győzni fogok. Nem kellenek a könnyek, nem kellenek a segítő kezek. Kegyelmet kérek csupán”.
Nóri térdre rogyott a hóban és úgy érezte, sosem tudja abbahagyni a sírást. Alexa leguggolt mellé, szorosan magához ölelte. Ringatni kezdte, mint egy kisbabát, miközben ő is könnyeivel küszködött.
- Meg fogjuk találni, Nóri – súgta a lány fülébe. – De össze kell szedned magad. Máskülönben nem tudlak átkísérni hozzá. Kapaszkodj a szeretetbe. Hatalmas ereje van. Mindenek felett ereje van, Nóri. Mindenek felett. Ennek az ereje mozgatja és élteti a világot. Ebből lettünk mindannyian.
- Próbálok erős lenni – zokogta Nóri.
- Nehéz tudom. Felborult egy ideje az életed. Nem csoda, hogy összeomlasz. De gondolj az unokahúgodra, akinek te vagy az élete értelme. Érted jött vissza abból a sötétből. Miatta kell erősnek lenned.
- Annyira ölelni akarom, annyira ott akarok vele lenni.
- Ott leszel, csak rajtad áll. Szép új életet kezdetek majd. Én pedig minden nap küldöm majd nektek az erőt.

*

A terepjáró lefékezett az út mentén botorkáló mentős egyenruhát viselő vörös hajú lány mögött. A szőke, negyvenes éveiben járó nő kipattant a kocsiból és odasietett hozzá. A lány hátra se nézve hirtelen megállt.
- Mi történt? – kiáltotta a nő aggódva.
Amikor Havaska felé fordult gonosz mosollyal az arcán, a nő ereiben megfagyott a vér. Azok az élettelen, szinte fehér szemek úgy meredtek rá, mintha tisztán látnák őt. A lány élvezve belőle áradó sötétséget és a félelemkeltést, lassan emelte a nő feje felé a pisztolyt, miközben kivillantotta szép fehér fogait.
- Most pedig elviszel engem oda, ahová mondom - parancsolta.

2020. június 19-20.
Budapest

2.rész
Egy ölelésért…

Valentina, mint Ketteske pokolian küzdött, hogy önmaga maradjon. Érezte a másik két személyiségének egyre erősebb jelenlétét és hallotta, amint azok egymásnak esnek a felszínre törésért a sötét belső világában. Rettegett egy újabb rohamtól, ezért próbált valami pozitív dologra koncentrálni, ami persze igencsak nehezére esett, amiért még mindig az ágyhoz bilincselve feküdt, Krisztián pedig minden mozdulatát egyre nagyobb rémülettel figyelte a fotelban ülve.
A szent hely a ott fejében, amit Alexától kapott, már kezdett teljesen bemocskolódni Egyeske és Hármaska gyilkos lelkétől. Kezdik kisajátítani agyának halványan fénylő, békés szegletét, felzabálva minden jót előle. Nem volt itt Nóri, se Anna, se a nyomozónő, akik talán erőt sugároztak volna belé. Csak ez a raktárépület, a tucatnyi rosszfiú és ez a fiatal srác, aki bár jótét lélek, mégsem merne kockáztatni érte. Így a kinti és benti világára egyszerre kezdett rátelepülni a reménytelenség.
Kétségbeesetten fordította a fejét Krisztián felé, aki feszülten meredt rá azzal a szelíd barna szemeivel.
- Nem akarsz mellém feküdni egy kicsit? – kérdezte Valentina az esélytelenek nyugalmával.
- Még mit nem - vágta rá az. – Hogy engem is bezsákoljanak, mint Ferit?
- Nem fognak. Az Egyeske volt, nem én. Ha idebújsz mellém, attól erősebb leszek és én maradok a „volán mögött”. Nem leteperni akarlak, csak hozzád szeretnék bújni egy kicsit. Könyörgöm.
Krisztián igent akart mondani. Egy gyönyörű, szőke lány itt könyörög neki egy ártatlan összebújásért, aminek talán egyetlen férfi sem állna ellent. Tegnap ilyenkor még álmodni sem mert egy ilyen helyzetről, amikor azon az ágyon feküdt a magazinjait bámulva. Persze, ez a szerencsétlenség is rá vall, mert ez a csoda egy veszélyes pszichopata, akit hónapok óta köröznek, a maffia is százmilliós vérdíjat tűzött ki rá, a tudata is három részre hasadt, és ha most odafeküdne mellé, lehet, valamelyik gonosz vigyorogna rá hirtelen ölésre készen.
- Vigyázni fogok rád – súgta a lány erőtlenül. - A szavamat adom neked. Nem akarok visszamenni oda.
- Hova? – kérdezte Krisztián.
- A belső világba. Mindhármunk közös világába.
- Mi van ott?
- Szörnyen hideg. Minden másodperc maga a pokol. Démonok suttognak az erős szélben, a Hold pedig árasztja magából a rettegést. Látom Egyeske és Hármaska összes bűnét, ismétlődnek előttem a képek, az ártatlanok szenvedései, akiket nem tudtam megmenteni. Valós budapesti helyszíneken állok, az örök éjszakában. A trauma helyszínén, a Fővám téren. De ha nagyon erőlködök, akkor a Margit-hídon, ami Alexa szent helye a valóságban. Tőle kaptam hipnózissal, vagy mivel. Tudom, ez nagyon zavarosan és betegesen hangzik, nem is részletezem tovább. A lényeg, hogy nem akarok oda visszamenni. Rosszabb, mint az intézet, ahol raboskodtam.
Krisztián tátott szájjal nézett rá.
- Anyám – nyögte ki végül. - Ez tényleg mocskosul beteg világ.
- Akkor segítesz nekem? – kérdezte Ketteske reménykedve.
- Nem – rázta meg a fejét a srác, még meg is remegett. – Lehet, nem vagyok egy észlény, de bolond sem.
Valentina megsemmisülten fordította vissza a fejét a koszos plafon felé. Nem hibáztatta Krisztiánt, teljesen megértette őt. Ő sem merne odabújni egy tömeggyilkoshoz, aki alig ébredt fel, de már végzett is egyikükkel. Még ha nem is ő volt konkrétan, akkor sem tud igazi garanciát adni ennek a rendes fiúnak arra, hogy képes lesz visszatartani a fejében a két leggonoszabb lelket a világon.
- Megértelek – sóhajtotta. – Tudod, van valami, amiben még különbözök ettől a két szörnyetegtől.
- Micsoda? – hajolt közelebb a fiú.
- Ők már nem egy pasin túl vannak – súgta lemondóan. - Én pedig még egy ölelést se kaptam soha egyetlen férfitól sem. Soha. Semmit. Nem tudom, milyen érzés, amikor egy férfi átölel és érezhetem a lényét, hallhatom a szívverését. Egy erős kart, ami belém karol. Sokszor elképzeltem, milyen lehet. Az egyik legszebb pillanat lehet egy nő életében. Mindegy. Nem érzelgek itt neked.
Krisztián bár derekasan küzdött, mégis feladta. A legnagyobb marhának érezte magát a világon, de felállt ledobta a bilincs kulcsát az ablak melletti asztalra, aztán odatolta a fotelt az ágy mellé. Valentina reménykedve ült fel az ágyban, a szabad jobb kezével már nyúlt volna srác felé, amikor az kicsit ijedten hátrahőkölt.
- Mekkora bolond vagyok – nyugtázta Krisztián, amikor leült vele szemben.
- Nem vagy az – súgta Ketteske.
A fiú nagy levegőt vett, próbált uralkodni a félelmein és a vágyain is. Nem mehet tovább egy röpke ölelésen túl. Ám ahogy belenézett azokba az éppen szelíd kék szemekbe, nem tudta visszatartani a lány iránt érzett sajnálatát. Olyan elveszett, megtört tekintet meredt rá egy cseppnyi örömért könyörögve, hogy megfeledkezett a közvetlen életveszélyről. A kezével végigsimította az arcát, Valentina pedig a tenyérébe döntötte a fejét, hogy jobban érezze, felfogja, mi is történik vele. Azt hitte a szíve szó szerint kirobban a helyéről, de gyengéden csókot nyomott a lány homlokára, utána amilyen gyengéden csak tudta átölelte őt. A dús, aranyszőke hajba túrt és körmeivel gyengéden cirógatta a fejét. Kiadta mindazt a benne ragadt szeretetet, amit egy ideje senkinek sem tudott adni. Szinte érezte, amint átáramlik belőle az erő a lány testébe.
Valentina számára egyszerre volt furcsa és mennyei érzés a fiú ölelése. A homlokán kellemesen lüktetett a csók, a cirógatás pedig egyre inkább felszabadította benne a biztonság érzését. Minden kínzó pokol, minden iszonyat, amit éreznie és látnia kellett, annyira messze került tőle, mintha sosem léteztek volna. Ez a szép srác elkergette az ölelésével az összes démont a fejéből, még Egyeskét és Hármaskát is halványan érezte. Melegség hatolt rajta végig és Krisztián hátát kezdte simogatni annak lapockái között. Érezte, mennyire hevesen ver annak szíve. Odatette a kezét és felnézett rá. Így még jobban látta, mennyire gyönyörű szeme van a srácnak. Ketteske vágyakozva figyelte az ajkait, gyűjtötte magában az erőt a csókra, felpillantott ismét a barna szemekbe, engedélyt kérve az egyik legnagyobb vágyára. Nem talált bennük visszautasítást. Lassan közelített az ajkaival a fiúé felé, közben megérintette annak bal arcát.
- Na, ebből elég – szólt rájuk valaki.
Megszeppenve fordultak a hang irányába. Péter karba tette kézzel állt az ajtóban, mögötte pedig büszke mosollyal nézett rájuk a válla felől a viking srác, Karcsi, aki még a hüvelyujját is felmutatta nekik bátorítóan. A főnök szigorúan fordult felé, mire az gyorsan kihúzta magát és nevetségesen hiteltelen rosszallást erőltetett az arcára. Péter visszafordult feléjük szúrós szemekkel.
- Még egy ilyen és valami perverz állatra fogom bízni az őrzését - fenyegetőzött. - Megértetted?
- Igen – bólintott ijedten Krisztián. – Sajnálom, Péter.
- Gurulj hátrébb azzal a fotellal, aztán fogd vissza magad!
- Oké! – bólogatott hevesen a srác és teljesítette a parancsot.
- Karcsinak is helyetted kellett főznie, mert azt hittem te talán meg bírod állni, hogy ne molesztáld a mi kis aranytojásunkat. Ez az őrült pedig – mutatott maga mögé – tutira veszem, hogy a szakállával kavargatta a babgulyást.
Karcsi megvonta a vállát: - A tökömnek túl forró lett volna – jelentette ki bárgyú mosollyal.
- Pofa be – pillantott rá Péter, majd visszafordult magát szidva a fotelbe süppedő Krisztiánra. – Visszajövök, töki mindjárt és ajánlom, tisztes távolságba legyél a kiscsajtól. Értve vagyok?
- I-igen – dadogta Krisztián.
- Én tehetek róla – vállalta magára bűnbánóan Valentina.
- Naná – nyugtázta Péter megindult a folyosón.
Karcsi ismét a hüvelykujját mutatta feléjük.
- Csak így tovább! – súgta.
- Gyere már! – üvöltött rá a főnök.
- Megyek őfelsége!
Ketteske megsemmisülten dőlt vissza az ágyba. Krisztián próbálta összeszedni magát, legszívesebben odarohant volna befejezni azt, amit elkezdtek. Élete legszebb pillanata lett volna. A mozdulatlan lányra pillantott, erősítette magát. Végül győzött a bátortalansága és inkább felpattant megindulva az ajtó felé.
- Azt hiszem, megmosom a képem egy jó hideg vízzel - mondta és visszafordult az ajtóból Valentinára.
Annak az arca sem rezzent, csak a szeme mozdult jobbra, utána vissza a plafon felé. Az egyik legszebb lány a világon, gondolta Krisztián és nem meri megcsókolni. Kinézett a folyosóra, senki. Mindegy, vonta meg a vállát, nem szabad, és kész, ennyi. Úgyis el fogják vinni innen a vágóhídra. Ettől a gondolattól teljesen összeomolva elindult a vécé irányába, alaposan szidva magát.
Nem is sejtette, hogy Ketteske visszakerült a belső világába és Egyeske vette át ismét kormányt. A gonosz elmosolyodott, behunyta a szemét, érezte magában azt az erőt, ami nemrégiben szerzett. Erősen koncentrált Havaskára, szinte látta maga előtt a szökésben lévő kis tanítványát.
- Havaska – súgta sejtelmesen. – Édes szívem. Itt a te mesternőd beszél. Hallasz engem?

*

Havaska a nemrég túszul ejtett nő bézs színű ballonkabátjában és fekete farmerében járta Tatabánya utcáit. Még talán egy óra és megtalálják a nő holttestét, őt pedig simán megtalálják a városban. Az ismert helyein járkált, de a botja nélkül, ezért kicsit nehézkesebben. Nem lesz nehéz egy vak lányt kiszúrnia egy járőrnek, aki óvatosan, néha a karjait kinyújtva, a fal mellett botorkál a járdán.
Egy zajos épülethez ért. Nem gondolta volna, hogy ilyen gyorsan megtalálja. Ismerte ezt a kocsmát, a legtöbb helyi rosszfiú és rosszlány tanyája. Majdnem nekiment egy villanyoszlopnak, gyorsan megkapaszkodott benne. Váratlanul Valentina hangját hallotta a fejében. Pár órával korábban, mintha már hallotta volna, de csak motyogásokat. Most azonban tisztán hallotta a fejében, hogy őt szólítja. Nem tudta hova tenni a dolgot, sosem hitt az ilyesmiben.
- Tényleg te vagy? – súgta vissza.
- Én vagyok, szívem – mondta Egyeske. – Tudom, fura, de hinned kell benne. Kaptam valami képességet, ezért tudok hozzád beszélni. Most remélem nem ijedtél meg, mert akkor nagyon csalódott leszek.
- Nem, dehogy. Ez bámulatos. Kitől kaptad ezt a képességet?
- Azt hiszem attól a nyomozócsajtól. De most nem ez a fontos. Merre vagy?
- Megszöktem a mentőautóból.
- Azt tudom, éreztelek. De most hol vagy?
- Tatabányán. Egy kocsma előtt állok.
- Biztos ott vagy?
- Ne nézz le ennyire. Érzem a sör és az izzadt hónaljak szagát.
- Jól van, kisbaba. Most szépen menj be oda és szedjél fel valakit. Rendicsek?
- Nem lesz nehéz – mosolyodott el Havaska. – Az egyik kuncsaftom is idejár pasizni. Az összes helyi bűnöző itt lebzsel.
- Na, akkor tedd a dolgod. Vigyen el téged magához, az a lényeg. Jegyezd meg a pontos címet.
- Értem jössz?
- Naná, édesem. Na meg úgy néz ki, lesz egy túszunk. Egy helyes pasi. Majd osztozunk rajta.
- Jól hangzik.
- Mindent bele, édesem.
- Annyira várlak már.
- Na, ne nyalizzál. Dobd be azokat a jó formáidat, megdöglenek majd érted. Még jelentkezem. Pusszantalak!
Havaska éppen válaszolni akart, amikor egy ismerős hangot hallott. Ki kellett zökkennie az előbbi nem mindennapi beszélgetésből, hogy felfogja, kivel is áll szemben. Egy nő, az már biztos.
- Havaska! – szólította az ismét.
- Ki az? – kérdezte.
- Én vagyok az, Szandi.
Szandi az egyik kuncsaftja, egy harmincöt éves nő, akivel rendszerint lelkiznek, amikor átjön hozzá.
- Szia – köszönt vissza nyájasan. – De jó, hogy erre jársz, elhagytam a botomat.
- Ó – sajnálkozott az és megfogta a vállát. – Gyere át hozzám, nálam maradt múltkor az egyik, amikor a nővéreddel meglátogattál.
- Jaj, téged az Isten küldött hozzám. Nem zavarok?
- Nem, dehogy, egyedül vagyok, tudod.
- Nem jött össze a múltkori randi?
- Nem hát, totál unalmas volt az a pasi. Na, gyere.
Havaska Szandi kezét fogva botorkált mellette. Most kezdett aggódni a legjobban, hogy egy járőr éppen arra jár és meglátja őket. Mekkora bukás lenne, végre talált valakit, akinél meghúzhatja magát, erre meg lekapcsolnák.
- Mit keresel amúgy erre? – kérdezte a nő.
- Á, csak ki akartam mozdulni egy kicsit – felelte Havaska ártatlanul. – Meguntam az unalmas csendet.
- Hát, nem hallottad, hogy valami balhé volt Dorogon? Még lövöldözés is!
- Komolyan?
- Igen, állítólag az Király Valentina ott járt nemrég.
- Ez durva. Szerencse, hogy nem futottam össze vele. Mondtak még valamit a hírekben? Hol bujkált?
- Arról még nincs hír.
- Remélem, nem esett senkinek baja.

*

Karcsi éppen a leveseket merte, amikor Péter szitkozódva belépett hozzá a konyhába, mögötte a karbantartó Geri bácsival. Az öreg próbálta minél higgadtabban, szinte bocsánatkérően elmagyarázni a főnöknek, milyen helyzet lépett fel.
- Hidd el, nem én tehetek róla, Petikém – magyarázkodott. – A fűtés odafent már nagyon közel állt ahhoz, hogy beadja a kulcsot. Több órába is beletelhet, mire megjavítom, persze segítséggel.
- Minden balul üt ki ma! – fortyogott Péter. - El sem hiszem. Ki átkozott el így minket?
- Ez a hely egy roncshalmaz, várható volt. Estére már minden rendben lesz. Van olajradiátorunk, azt felvihetjük a csajhoz és akkor biztosan nem fog befagyni az a szép hátsója.
Karcsi a szokott szemtelen félmosollyal fordult Péterhez, miközben a leveseket merte a tányérokba.
- Ne aggódj, főnök – szólt oda a főnökének. – Annyi babot merek a kiscsajnak, hogy hamar felfűti majd a szobát.
Péter legyintett felé.

*

Havaska a kis lakótelepi lakásban ült a kanapén és hallgatta Szandi panaszáradatát a rosszul sikerült randiról. Míg sajnálkozva bólogatott, több ízben többször is elképzelte, miképpen végezzen a nővel.
- Sajnálom – súgta. – Egyszer biztosan megtalálod, akit keresel.
- Én? – mutatott magára Szandi, utána lehuppant mellé a kanapéra. - Sose, el vagyok átkozva szerintem.
A kuncsaftja jó nő volt, Havaska tudja jól. Sportos, jó alakja volt, akárcsak neki, ahogy pedig az arcát kitapogatta, érezte azokat a szép vonásokat is. Éppen ezért válogatott, kicsit néha túlzásba is véve.
- Lehet, nem a legtökéletesebbet kéne keresned, Szandi – tanácsolta Havaska. – Azok hamar lelépnek, nem?
- Nem tökéletest keresek – magyarázkodott a nő. - Azokról már lemondtam. Csak egy jóképű, talpig férfit. Az se baj, ha nincs haja, vagy ha nem keres sokat. Kocsim van, azt sem várom el tőle. Nem vagyok aranyásó sem. Szeretethiányom van. El nem tudom mondani mennyire. Nem számítok senkinek és ez borzasztó.
Havaska gyomra kezdett felfordulni tőle, fájni kezdett a feje az undortól, próbálta visszafogni az ásítást is.
- Mit szólnál, ha egy kicsit meggyurmáználak? – kedveskedett Szandinak. – Feküdj itt el és kapsz egy ingyenes, finom masszást. Egy kicsit megnyugszol, feltöltődsz energiával és máris szebbnek látod a világot.
Érezte, amint az elmosolyodik.
- Ez remek ötlet – mondta Szandi.
Míg elfeküdt az kanapén, Havaska elvette a nő lába alól a párnát.
- Ez most nagyon jól fog esni, köszönöm – hálálkodott előre a nő. – Te annyira aranyos vagy, komolyan mondom.
- Igen – helyeselt gonosz mosollyal Havaska, amikor ráült a derekára, kezében a párnával. – Tudod, mindig is annak hitt engem mindenki. A gyönyörű, kedves lánynak, aki mindenkit szeret. Nem ismerték a valódi arcomat – elővette a pisztolyt az övéből – Ez már a múlté. Felfedem a valódi énemet. Előtted is.
- Miről beszélsz? – értetlenkedett Szandi.
Havaska ekkor rászorította a nő fejére a párnát, hallotta a tompa sikolyt. Mennyei érzés volt neki hallani. Kivillantotta a szép fogait, vigyorgott a gyönyörtől. A nő kétségbeesetten próbálta magáról lelökni, de esélytelen volt. Végül a gonosz sóhajtott egy nagyot, aztán a párnára nyomta a pisztoly csövét és tüzelt. Szandi nem mozdult többet, ő pedig halkan kuncogott.
- Várlak, Valentina – súgta. - Meg van a cím is.

*

Nóri a tatabányai rendőrkapitányság egyik irodájában, a leeresztett rolók mögött bámulta a gyertyát és erősen koncentrált Alexa megnyugtató szavaira maga mögött. A nyomozónő hátulról belékarolt.
- Hunyd be a szemed, Nóri – súgta megnyugtató hangon. - Szép lassan, mintha otthon feküdnél az ágyon egy nehéz munkanap után. Hagyd, hogy vigyen magával a nyugalom. Engedd. Képzeld el Ketteskét. Mindent, amit érzel iránta. Engedd szabadjára az iránta érzett szereteted.
Nóri behunyta a szemét, erősen koncentrálva az unokahúgára. A közös álmaikra, a tengerpartra, ahol új életet kezdenek. Vágyakozó, ártatlan mosoly jelent az arcán és egy könnycsepp kicsordult a szeméből.
- Mindjárt ott vagy – súgta Alexa. – Adom az erőt. Kapcsold ki minden kételyedet ebben és úgy gyorsabb.
Nóri ekkor érezte, hogy megváltozott a lába alatt talaj. Keményebb volt, hidegebb. Érezte a pulóverén keresztül is. A szél belekapott a hajába. Amikor kinyitotta a szemét, már az örök éjszakába kárhoztatott belső világban volt. A süvítő szélben hallotta a démonok sutyorgását, valamint Egyeske, majd Hármaska kárörvendő kacaját. A Margit-híd pesti hídfőjénél állt. Önkéntelenül felnézett a csillagos égboltra, aztán a Hold felé kapta tekintetét. Jóval lejjebb volt, mint valaha a valóságban és iszonyatos félelem áradt belőle. Nóri nem tudta megfogalmazni, mit is érez, csak azt, hogy sikítva akar kirohanni a létezésből. Feltámadt benne az aggodalom Ketteske iránt.
- Istenem – súgta, miközben patakokban folytak a könnyei. – Hát itt élsz? Uramisten. Istenem, kicsikém.
Erőt vett magán és elindult a felfelé a hídra. A démoni sutyorgások között meghallotta Egyeskét.
- Takarodj innen! – kiáltotta a gonosz. – Takarodj a fejemből! Ki engedett be? Úgyis megdöglötök mind!
- Ne kapkodj! – hallotta Hármaskát suttogni valahonnan. – A végzetükbe sétálnak, hidd el!
Nóri nem törődött velük. Gyorsított a léptein, kereste a híd vonalán Ketteske alakját. Nem látta sehol. A szél egyre erősebb lett, a démonok hörögni, morogni kezdtek, Nórinak meg kellett kapaszkodnia az egyik villanypóznában, akkora volt a széllöket. Kétségbeesetten küzdött ezzel a természetfeletti erővel. Mintha még húzták is volna visszafelé, sziszegéseket hallott fentről, a Hold irányából. Ekkor Egyeske jelent meg előtte a villanypózna mögül kilépve. Vörösen izzottak a szemei, a mélységes gyűlölettől eltorzultak az arcvonásai. Nóri ellökte magától, mire az vihogva ért földet.
- Ide ő már nem jöhet be! – üvöltötte Valentina. – Sajnálom!
Nóriban összeállt a kép. A teljes szent helyet elfoglalta a két gonosz személyiség. Ketteske pedig valahol az itteni Fővám térnél lehet. Hol máshol? A gyerekkori trauma helyszínén.
Erősen koncentrált a helyre, próbálta felidézni maga előtt. Nem ment neki. Elengedte a villanypóznát, megfordult és szaladt, ahogyan csak bírt. Mikor leért a hídról, átvágott a Jászai Mari téren egyenesen a rakpartig, ahonnan déli irányba szaladt. A szél minduntalan le akarta őt lökni a Dunába, de annyira látni akarta az unokahúgát, hogy minden erejével küzdött ellene. Valahol a Parlamentnél egy nagyobb lökés a korlátnak a dobta, kis híján át is lendült rajta. Belekapaszkodva, mászott előre, mintha kötélen haladna felfelé. A hideg egyre jobban gyengítette.
Nagyon messze van még. A való életben már villamosra pattant volna, ám ez itt egy meghasadt elme pokla. A korlát kezdett elfogyni és teljesen kilátástalanná vált a küzdelme. Amint a végébe ér, az egyre erősebb démoni szél beleveti őt a Dunába. Nem adhatja fel. Belemarkolt a korlátba. Erőt kell meríteni valahonnan. A suttogásoktól kiverte a víz, a hideg futkosott a hátán, másodpercenként gyengébbnek érezte magát. Koncentrálnia kell. Felidézte, miért is van itt. Látni akarja őt, átölelni, átadni a szeretetet, amit iránta érez. A tengerpart képét látta maga előtt valahol messze minden rossztól, ott könyökölnek a ház teraszának korlátján. Mosolyognak egymásra, a felkelő napot figyelik, az újrakezdést, ahogy ahogyan lassan napfénnyé nyújtózik az új világ. A kis szobrocskára gondolt, amit Valentina vett neki, ami két lánytestvért ábrázol. Ez az övék. A jövőjük, amit senki és semmi nem vehet el tőlük, istenadta joguk boldognak lenni ennyi szenvedés után. A szél nagyot lökött rajta, a hideg egyre jobban belemart, de ő arra a meleg, napfényes partra gondolt, ahol majd vidáman sétálnak. Nem adhatja fel.
Egy hirtelen erő átlendítette a korláton. A kezei azonnal átfagytak és úgy érezte nem bírja tovább tartani magát, bele fog zuhanni a folyóba. Alig érezte a korlátba kapaszkodó jobb kezét, a bal kezét gyorsan felfelé lendítette, de nem érte el a korlátot. Lentről valami a lábába kapott. Amikor lenézett, meglátta a két vörös szempárt. Egy sziluettszerű alak volt az, alig látta az alakját a lámpák fényében. Ez az iszonyat hercege lehet, gondolta magában. Amikor az rántott egy újat rajta, Nóri kétségbeesetten újra felfelé lendítette a bal kezét és végre sikerült megmarkolni a már szinte átfagyott korlát csövét. Az iszonyat hercege ráncigálta lefelé. Nóri a jobb lábával felé taposott, érezte is, hogy sikerült telibe találni azt a rémséget. Egy nagy csobbanást hallott, ezek szerint elintézte egy időre. Visszalendült a süvöltő széllel szemben a rakpartra. Meg kell csinálnia. Gyerünk, parancsolta magának.
Összegyűjtötte minden erejét és felüvöltött. Elengedve a hideg vasat szaladt előre, ahogyan csak bírt. A szél egyre jobbra lökte, de ez őt nem érdekelte. Egyszer csak, mintha feladta volna a gonosz, hirtelen megszűnt a lökés és lágy szellő vette át a helyét. Így könnyebben haladt egészen a Fővám térig.
Mire odaért már látta az alagútból a Közvágóhíd irányába felszáguldó villamosokat. A rakpart korlátjára támaszkodva kivette Valentina alakját. Ott állt a fekete ballonkabátjában és a vörös farmerében, szomorúan a Dunát bámulva. Nóri úgy érezte, menten kiugrik a szíve a helyéről, annyira megörült neki.
- Valentina! – üvöltötte és szaladt tovább felé.
A lány felé pillantott. Látszólag nem hitt a szemének, mert megmerevedett. Végül ő is futni kezdett Nóri felé.
- Nóri! – kiáltotta.
Amint összetalálkoztak rögtön átölelték egymást. Kitört belőlük sírás. Nóri belenézett a lány szemébe, végigsimította annak arcát. Próbálta felfogni, elhinni, hogy ez a valóság. Itt van vele.
- Hát élsz? – kérdezte sírva az unokahúgától.
- Igen – felelte és szorosan magához ölelte az unokanővérét. – Tudtam, hogy eljössz. Olyan jó, hogy itt vagy.
- Úgy féltem, hogy meghaltál.
- Látod, nem mehetek el, amíg nem győzök.
- Nem is, nem engedlek sehova. Egyszer ez itt egy fényes, szép világ lesz, ígérem. Itt is, kint is.
- De jó lenne.
Nóri a lány fejét cirógatta. Dobott is egy puszit rá. Utána belenézett Ketteske ártatlan, könnyes szemeibe.
- Hol vagy most? – kérdezte.
Ekkor valaki mellettük termett. Hármaska volt az, aki megvetően csóválta fejét.
- Sajnos, ezt te már nem tudod meg – jelentette ki és egy erős lökéssel áttaszította a korláton Nórit.
- Ne! – üvöltötte Ketteske és egy hirtelen fehér villanással eltűnt.
Nóri el nem tudta képzelni, mi várhat rá a folyóban. Sikoltani sem mert a félelemtől. A szél belekapott a hajába, aztán egy nagy csobbanás után a jéghideg folyóban találta magát. A koromsötétben fuldokolt, kapálózott kétségbeesetten. Hiába próbált felúszni, valami húzta lefelé. Hosszú karmokat érzett, amik belékaroltak, ide-oda rángatták. Minden erejével azon volt, hogy leszedje magáról azokat, de teljesen hasztalannak bizonyult. Túl erősek. Egyre lejjebb és lejjebb kezdték húzni.
- Háromra felébredsz, Nóri! – hallotta Alexa hangját. – Egy…kettő…három!
Megszűnt a fuldoklás. Gyertyafény, melynek lángja meg se libbent. Alexa az ujjával felé fordította a fejét.
- Beszéltél vele? – kérdezte lágyan.
Nóri bólintott.
- Megtudtál valamit?
- Nem – rázta meg a fejét Nóri, aztán hátradőlt a székben, még mindig sokkos állapotban. – De él. Biztosan él.
- Mondj el mindent, amit láttál.
- Semmi értelme. Szörnyű, ahol él. Az a hideg…az a sötétség…és nem tudom kihozni onnan…
A kezébe temette az arcát. Engedte, hogy a sírás kitörjön belőle. Annyira reménytelennek érezte az egészet, el sem akarta hinni, hogy lehet ennyire tehetetlen. Valahogyan mégis meg kell majd tennie.
Alexa átkarolta őt.
- De, Nóri – súgta. – Ki fogod hozni.

2020. június 20-25.
Budapest

3.rész
Megtaposott lelkek

Alexa és Ádám a rendőrkapitányság folyosóján haladt végig az ebédről tanácskozva. Úgy haladtak el a körözési fotókat tanulmányozó, fekete kommandós egyenruhát és fekete sisakot viselő nő mellett, hogy fel sem tűnt nekik semmi apróság. Mikor az feléjük fordult, a feltolt üvegrostély mögül Kinga szúrós, kék szeme villant elő és figyelte őket, amint kiléptek a főbejáraton. Tiszta a levegő, nyugtázta magában.
Megindult a folyosón az irodák mentén, bepillantva ide-oda, teljesen rutinosan haladva a célja felé. Élvezte, hogy ismét felvehette az egyenruhát, nosztalgikus hangulat árasztotta el. Öltönyös nyomozók haladtak el mellette, rá se nézve, amikor pedig két kommandós férfi jött vele szembe, ő csak megkocogtatta a sisakját szalutálva nekik, azok erre ugyanígy tettek, jól meg is bámulták a hibátlan fenekét, összesugdolózva disznóságokat. Kingának ez jólesett, de továbbra is fapofával sétált határozottan előre. Az egyik irodából egy fekete blézert hordó, barna hajú lépett ki Nórival.
Kinga egy kicsit sem lassított, de alaposan szemügyre vette Valentina unokanővérét. A lány látszólag teljesen meg volt törve, a tekintete üres volt, mint akiből a lélek is kiszállt. A nyomozónő úgy támogatta őt, mint egy részeget. Nóri öklendezve a szájához kapott és a mosdók felé szaladt.
Ekkor egy másik irodából valakinek jó étvágyat kívánva lépett ki Rácz Anikó nyomozóhadnagy. A csinos, szőkésbarna hajú teremtés elindult a hátsó kijárat felé, gyanútlanul Kinga előtt haladva. Már vette elő a cigarettásdobozát és öngyújtóját, aztán szinte kocogásra váltva sietett ki a friss téli levegőre.
Nem sokkal ezután már nagyba pöfékelt odakint, amikor az ex-kommandós mellé lépett az egyenruhában.
- Adna tüzet, hadnagy? – kérdezte.
Anikó lopva pillantva felé, odanyújtotta neki az öngyújtóját. Ő elvette, meggyújtotta a cigijét, aztán odadobta a nyomozónőnek, aki épphogy elkapta. Le akarta szidni Kingát, ám amikor felismerte teljesen elképedt.
- Kinga – suttogta döbbenten.
- Úgy bizony – meresztette rá az ölni tudó szemeit a nő.
- Te teljesen megbuggyantál? Képes voltál bejönni ide? Ez nem vall egy egykori kommandós parancsnokra.
- Itt számítanak rám a legkevésbé.
- Könnyelmű lépés volt.
Kinga megvetően mérte végig őt, miközben kifújta a füstöt.
- Engem egy irodai kopó ne oktasson ki stratégiából – vetette oda. – Pláne nem egy spicli, aki Lilla tenyeréből zabál, amióta csak hordja a meg nem érdemelt jelvényét. Inkább meséld el nekem, te spicli, hogy van-e valami előrelépés az ügyben. Minden apróságot tudni akarok.
- Tudod, nem sok hiányzik, hogy itt is most beverjem a képed –sziszegte felé Anikó.
- Ne keménykedj, nem áll jól neked. Mondj el mindent, vagy szétlövöm az önelégült pofádat.
- Valentina eltűnt a hóviharban. Ennyit tudunk. Nem találtunk holttestet. Még most is kutatnak utána. Eközben az egyik gyanúsított, Erdei Havaska megszökött a mentőkocsiból, magára öltve az egyik mentős egyenruháját. Minden bizonnyal itt lehet Tatabányán. Dorog le van zárva, folyamatos az ellenőrzés, lassan már az összes házat átkutatja egy különleges egység.
- Remek. Nem csalódtam bennetek. Akkor se találnátok meg, ha itt árulná párizsis zsömlét a büfében.
- Mert te biztosan megtalálnád, igaz? – gúnyolódott Anikó. – Azért is jöttél ide, mert el akartad újságolni, hogy a csomagtartódban van.
- Fogadjunk, hogy még ma megtalálom.
- Meglepnél.
- Az se tűnt fel nektek, a mélyen tisztelt szupercsapatnak, hogy Anna itt van a városban.
Anikó szkeptikusan mosolyogva fürkészte Kinga kígyótekintetét.
- A „doki néni”? – kérdezte.
- Úgy bizony – vágta rá az ex-kommandós. – Meg a másik két csaj. Az a Janka és Viktor nővére, Henrietta.
- Honnan tudod?
- Szakmai titok. Tanuld meg magadtól rutinjainkat.
- Hol vannak?
- Egy külvárosi benzinkút melletti motelben voltak még egy órával ezelőtt. Lilla parancsa, hogy a hozzád hasonló itteni spicliknél jelentsd le őket, mert Annát mindenképpen élve akarja.
- Mitől vagy ilyen emelkedett? Te is egy áruló vagy.
Kinga elpöckölte a cigit, aztán tett egy fenyegető lépést Anikó felé, a gyilkos szemeit rámeresztve.
- Tudod, amíg az egyenruhát hordtam – kezdte halkan, mintegy vihar előtti csendként – én mindig az igazságot szolgáltam. Hittem benne és szerettem a munkámat. Az volt az életem. Aztán láttam szinte minden áldott nap, ahogy a hozzád hasonlók mindent megúsznak, engem pedig elővesznek már azért is, mert rosszul kötöm be a cipőfűzőmet. Olyan ember fokozott le hajdanán, akit lánykereskedők, drogos kartellfőnökök pénzelnek, néha egy-egy frissen behozott importcsajjal fizetve az árulásáért. Ha nem a kapitányságon lennénk, meg is kapnád tőlem a szemed közé azt, ami valóban jár neked.
Azzal faképnél hagyta nyomozónőt, aki erre önelégülten elmosolyodott.

*

- Nóri! – üvöltötte Ketteske, amikor felült az ágyban. - Ne!
Krisztián talán egy-két percre bóbiskolt el, a szíve pedig felliftezett az agyába az ijedtségtől. Ismét Valentina jobbik énjét látta, amint az kezébe temetve arcát, kétségbeesett zokogásban tör ki.
- Miért? – motyogott a lány a kezei között. – Miért? Miért veszítem mindig el azt, aki fontos nekem? Erre vagyok kárhoztatva? Ez a büntetésem, amiért nem állítottam meg a gonoszt?
- Mi történt? – kérdezte Krisztián.
Valentina patakokban folyó könnyekkel fordult felé. Tekintete pont olyan volt, mint aki már a sarokba szorult valami elképesztően kegyetlen erőtől kikapva, de onnan is ki akarja lökni valami hátulról. Halálba vágyó, teljesen összeomlott tekintet. Beszélni próbált, görcsösen mondani akart valamit, ám csak remegett az arca. Egy haldokló angyal volt a romok között, aki éppen most adja meg magát a sötétségnek. Méltóság nélkül, porig alázva, a két ördögnek, akik felé magaslanak.
- Nincsen rajta kívül senkim – súgta végül remegő ajkakkal. – Ha bajban vagyok, mindig ő jut eszembe. Vele nyugtatom magam. És nem lehetek mellette. Eljött hozzám és megtámadta az a szörnyeteg!
- Kiről beszélsz? - kérdezte a srác.
- Nóriról. Az unokanővéremről. Itt volt a fejemben.
- Ezt nem értem. Mármint vele álmodtál?
- Nem álom volt – nyögte a lány és ismét a kezeibe temette az arcát.
Krisztián dacolva azzal, hogy bárki beléphet a szobába a nyitott ajtón az ebéddel, felállt és a lányhoz lépett. Elnézte ezt a tiltott gyümölcsöt, aki talán sosem tudja majd abbahagyni a sírást. Rettentően sajnálta. Gyengéden Valentina vállára tette a kezét, próbálta valahogyan erősíteni annak lelkét.
A sírás hirtelen abbamaradt és Krisztián legnagyobb döbbenetére Egyeske nézett fel rá vigyorogva. Szürreális látvány volt a Ketteske könnyei alatt gonoszan vigyorgó, démoni tekintet. Azonnal elvette válláról a kezét és lüktető fejjel hátrál a fotelig, amire a félelemtől megbénulva huppant le.
- Hulla fiú – suttogva sejtelmesen Valentina, miközben a könnyeit törölgette le a takaróval. - A kis érzékeny lelked fog egyszer a sírba vinni. Pláne ezek között a férfiak között, akik csoda, hogy bevettek maguk közé.
- Ez borzasztó – szörnyülködött Krisztián.
- Az - kacagott a lány. - Régen egységes voltam, nem kellett osztoznom a testemen egy idióta személyiséggel sem. Erre tessék, már itt van bennem kettő potyautas. Nem baj, valamit majd úgyis kitalálok.
A falnak támasztotta a párnáját, nekidőlt az ágyban ülő pozíciót felvéve. Ördögi mosollyal, vérfagyasztóan csillogó szemekkel fordult Krisztián felé a félhomályban. Legalább egy percig ebben a pózban, teljesen megmeredve figyelte őt. A lelkét tanulmányozta a vesébe látó röntgen tekintetével.
- Mesélj valamit – súgta végül és hirtelen lefagyott a mosolya.
- Mit? – kérdezte a srác.
- Nem tudsz improvizálni. Még sosem láttam ilyen gyenge embert, mint te. Egyszerűen rettegsz a szemkontaktustól.
- A tiédtől nagyon is.
- Nem akarlak bántani a szememmel. Csak figyellek. Töprengek.
- Min?
- Látni akarom, kivel állok szemben. Ha már te nem mesélsz.
- Nem tudok, miről mesélni.
- Dehogyisnem. Ott az életed. Bármi, ami eszedbe jut, megoszthatod velem. Vagy félsz, mit mondok rá?
- Nem tudom.
- Szörnyen gyenge vagy. Az átlagnál gyengébb. Lemerem fogadni, hogy túl sok barátnőd sem volt. A nők egy másodperc alatt kiszagolják a gyávaságot, onnantól pedig annyi neked örökre. Az egyetlen mentséged és fegyvered a szép szemed, szép szád és hajad volt mindig. Igaz?
- Most terrorizálsz?
- Ha terrorizálnálak, már vinnyognál. Már régen levetted volna a bilincset. Nincs olyan ember, aki ellenállna a szavaimnak. Csak olyan, akinek engedem, mert látni akarom, amint magától undorodva teszi meg. Szóval mesélj csak a csajokról. Na, te finoman ölelő hulla fiú, mesélj nekem.
- Mit akarsz tudni?
- Mindent. Mikor voltál utoljára nővel?
- Nem olyan rég.
- Hazudsz. Balra pillantasz az agyad kreatív területében kutatva. Az arcod is megrezzent, igaz halványan. Szóval, mikor csináltad utoljára?
- Egy éve.
- Az hosszú idő. Ennyi idő alatt egy nyomorult is talál magának valakit.
- Dolgom volt.
- Mi dolgod? Itt főzögetni ezeknek a tirpákoknak?
- Igen…meg sok dolog.
- Ejnye, hulla fiú. Ne állj ellent. Jót tesz a lelkednek az őszinteség. Szóval lecsökkent az önbizalmad, annak ellenére, hogy nem vagy ronda. Lefogadom, nyomaszt az a jelenség, amikor látsz egy gyönyörű lányt és csúnya pasival, akit más lány bottal se piszkálna meg hányós zacskó nélkül.
- Megtennéd, hogy nem vájkálsz bennem? – förmedt rá Krisztián. - Ne elemezgess, te elmebeteg állat!
Valentina győzelemittasan elmosolyodott.
- Te szánalmas senki – csóválta a fejét a srácot méregetve. – Bizony az a típus vagy, aki meg sem érdemli, hogy létezzen. De ne szomorkodj. Sokan vagytok ilyenek ezen a bolygón.
- Én legalább nem ölök embereket – vetette oda Krisztián. - Nem vagyok egy szörnyeteg, mint te…
- És azt is megállapítottuk, hogy a nőkhöz sem értesz – vágott közbe Valentina hergelő mosollyal, amit szempillantás alatt le is fagyasztott. – Neked fogalmad sincs arról, hogy hogyan kell éreztetni egy nővel, hogy nő. Itt ülök melletted, kisapám, és lassan kinő tököm, annyira nem érezlek férfinak. Nem érzem a kémiát. Azt az érzést, ami esetleg vonzalmat is keltene bennem irántad. Nem is látok semmit, csak egy gyáva hulla fiút. A tökéletes lúzer, akinek semmilyen férfias vonása nincs.
Krisztián előre hajolt a székben. Fenyegetően próbált a lány szemébe nézni, de teljesen lefagyott. Valentina olyan erővel állta a tekintetét, amivel szemben ő esélytelen volt. A dühét visszafogva, szégyenteljes félmosollyal bólintott. Esélytelen egy tömeggyilkos pszichopatával szemben.
- Most hullasz atomjaidra – súgta Egyeske kárörvendően vigyorogva. – Pusztulsz. Ott belül. Sosem leszel kemény férfi. Sosem válsz azzá, mint mindenki más a te korodban. A nők pedig az erős férfiaké lesznek mindig. Még Ketteskének sem kellesz. Hiába ölelted meg olyan finoman. Ő is csak barátként tekint rád. És bizony a barátzónából nem szabadulnak ki soha a férfiak. Az olyan, mint egy ködös öböl, ami egyenesen egy sziklának visz. Szóval, maximum a külsőd miatt kihasználnak csajok, aztán viszlát. Persze, egy idő után öregedni és csúnyulni fogsz.
- Miért csinálod ezt velem? – csóválta a fejét Krisztián. – Meg akarsz törni? Ez valami taktika része?
- Csak jólesik rommá tiporni, ennyi. Nem akarlak megerősíteni. Van, ami még nekem is lehetetlen.
- Majd kapsz valaki mást helyettem az őrzésedre. Egy „férfit”.
- Nem kell. Nem hiszem, hogy jó lenne itt a felhozatal.
Krisztián kinézett az ablakon.
- Nem vagyok életrevaló, tudom – sóhajtotta.
- Jaj – kuncogott Valentina. – Ha tudnád, hány „életrevaló” vagány srácot tettem hűvösre. Azokra a tipikus nagyszájú, vagány pasikra gondolsz, akik lazák és mindenkinek beszólnak?
- Igen.
- Szánalmasan gyengék. Azért harsányak, mert magukat erősítik, de nem lesznek sosem erősek. Csak az esetleneket képesek bántani, azokból is erőt merítve. Az igazi férfi egy harcos, akinek nem szája jár, hanem a keze, ha kell. De hát a világ nem tenyésztett ki annyi alfahímet, amennyit kéne.
Krisztián megvetően fordult vissza a lány felé.
- Mitől vagy ilyen emelkedett? – vetette oda neki. – Mitől? Azért mert egy gyilkos vagy?
- Nem gyilkos vagyok, hanem takarító – vonta meg vállát Valentina.
- Nagyon sokra tartod magad.
Egyeske meglepő módon, szinte baráti mosollyal fordult felé.
- Én is csak egy porszem vagyok a gépezetben – kezdte. - Nem vagyok különleges. Nem vagyok egy vezéralak sem. Egy vagyok a sok közül egy olyan világban, ami egy hazugságokra és képmutatásra épülő rendszerre támaszkodik. A természettel teljesen ellentmondó uralkodási ösztön, álszent törvények, a gyengék töketlen zsarnokoskodása erős emberek mögé bújva, satöbbi. Ebben a világban én csak próbálok minél őszintébb lenni, minél jobban szolgálni a természetet. Kijelenthetem, hogy én csak a Föld bácsi cuki, szófogadó kislánya vagyok, aki eltakarítja a testét rágó élősködőket.
- Ártatlan embereket mészároltál le.
- Talán ismertél közülük egyet is? Leszámítva a Feri haverodat, egyet sem.
- Beteges egy világnézeted van.
- Én nem vagyok beteg. Egészséges vagyok. Kettőnk közül te vagy beteg, méghozzá gyógyíthatatlanul. Engem kezeltek tizenegy éven át, helyetted. Meg az összes többi talpalávaló senki helyett.
Krisztián magabiztosan elmosolyodott.
- És ebben a tévedésben fogsz élni örökké – mondta a lánynak lekezelően. – Ezzel a torz világképpel. Csak ebben a mocsokban érzed magad valakinek. Holott a természet tévedése vagy.
Valentina közelebb hajolt hozzá a félhomályból az ablakon át beszűrődő szürke fénybe. Krisztián egy pillanatig azt hitte, Ketteske visszatért belé, annyira aggódó, szinte anyai tekintettel nézett rá.
- Én csak segíteni akarok neked – súgta Egyeske. - Fel akarlak karolni, ki akarlak szabadítani ebből a számodra méltatlan életből. Jöjj velem, Krisztián. Vedd le rólam a bilincset, add ide a ruháimat, a fegyveremet és ígérem nem foglak bántani. Elmegyünk innen és szerető feleséged leszek. Hűséges és odaadó vagyok azzal, akit egyszer megszeretek. Senkitől sem kaptál még olyan őszinte szerelmet, mint amilyet tőlem fogsz kapni minden egyes nap.
- Eddig arról volt szó, hogy nem vagyok férfi.
- Jó, gonosz voltam. Ne haragudj. Muszáj volt egy kicsit szemtelenkednem. Tudod, ahhoz férfi legyél, ahhoz kell egy nő is. Én pedig az vagyok. Hidd el, jól meglennénk. Mi ketten.
- Amint elengedlek, megölsz engem is.
Valentina erre felé köpött.
- Szánalmas csíra – vetette oda mélységes megvetéssel.
Ekkor a tálcával a kezében belépett Karcsi. Egy kicsit zavarba jött, meg is torpant az ajtóban.
- Ugye nem zavartam meg semmit? – kérdezte, majd kacsintott egyet.
Valentina a szája sarkát érzékien megnyalva mérte végig tetőtől talpig a viking srácot. A szemeivel szinte felzabálta őt. Krisztián csalódottan nézte végig az egészet, aztán sóhajtva állt fel.
- Én akkor lemegyek az adagomért – mondta a lányra és a srácra pillantva. - Engem már a végtelenségig megalázott.
Karcsi lesújtva nézett a megsemmisülten kifelé sétáló Krisztiánra.
- Megetetsz, szépségem? – csiripelte Valentina. - Hm?
A viking srác óvatosan, felkészülve a legrosszabbra, akár egy halálos támadásra, tette Egyeske ölébe a tálcát. A gőzölgő babgulyás mellett két vastag kenyérszelet és egy jéghideg narancslé foglalt helyet.
- Itt maradsz velem? – kérdezte a lány, miközben kanalazta a szájába a levest.
Karcsi megvonta a vállát és leült a fotelba. Elnézte a kanálról szörcsögő tömeggyilkost, aki ma már végzett valakivel közülük. De nem ezért neheztelt rá, egészen más oka volt rá.
- Ez a srác pont hozzád való – jelentette ki.
- Ki? – kérdezte meglepettséggel és némi undorral a hangjában a lány.
- Krisztián.
- Ez egy senki.
- Dehogy. Nagyon rendes gyerek.
- Még ha érnék is valamit vele, akkor sincs semmi értelme. Lilla eljön értem, ti talán meg is kapjátok a pénzt, bár ezt kötve hiszem, utána pedig én egy zamatos kutyakaja leszek ott lent Baján.
- Nem olyan biztos az. Talán Krisz előbb segít megszökni neked.
- Kamus vagy. Össze akarsz hozni neki egy numerát, ennyi.
- Nem erről van szó.
- Százmilliót senki nem akar bukni. Ti sem. Nem jönne jól nektek.
- Nem minden a pénz. És én sem bízom abban a Lillában.
- Abban a majomban ne is bízzatok. Elhozza majd a táskát nektek tele a lóvéval, aztán miután megkapott engem, szépen becsukja előttetek és int az embereinek, akik szitává lőnek titeket.
Karcsinak a szeme se rezzent. Valentina csámcsogva fordult felé, szemeiben megcsillant a gyilkos fény.
- Hulla bácsik lesztek – jelentette ki örömteli hangon. – Lyukasfejű, földön heverő hulla bácsik. Ha pedig az idióta főnökötök felvette a kapcsolatot valamelyik déli rosszarcúval, akkor már csak idő kérdése és csúnya vérfürdő lesz itt. Itt fogok majd vihorászni a lövöldözés közben, mint valami megvadult csimpánz.
- Na, látod. Pont ezért kellene melléd egy kedves srác. Talán meggyógyítja a beteg lelked.
- Két profi pszichiáter, tizenegy évig tartó kezelés, valamint egy elszánt unokanővér sem ért nálam semmit. Miből gondolod, hogy egy nyápic, kis omegahímnek volna egy cseppnyi esélye ezek után?
- Csak sejtem.
.
*

Kinga a kijárat felé haladt a folyosón, amikor Nóri, keresztezve az útját a kávéautomatához lépett. Lelassított, amikor lány mellett lépdelt el, nem nézett rá, de mégis látta – tiszta Valentina, állapította meg. Olyan harag gyúlt benne iránta, hogy egy pillanatig komolyan fontolóra vette, hogy beleveri a lány fejét a gépbe. Piszkosul nagy erő kellett hozzá, de lefagyasztotta az indulatait.
- Elnézést, hölgyem – szólt utána Nóri.
Kinga megtorpant. Mit akarhat? Most mit csináljon? Ő biztosan nem ismeri fel, de bármikor visszajöhet Alexa és Ádám, ha az őrs melletti falatozóba mentek és elvitelre kérték a kaját.
- Bocsánat, kérem – szólította meg újra a lány.
Minden erejét összeszedve fordult oda Nórihoz.
- Igen?
- Fel tudna nekem váltani egy ötszázast? – kérlelte a lány alázatosan. – Egy hosszú kávét szeretnék csak venni.
Kinga benyúlt a zsebébe a tárcájáért, ahonnan elővett egy kétszázast és az automatához lépett.
- A vendégem vagy, kollegina – mondta színtelenül, majd bedobta a pénzt és rányomott a gombra.
- Ó, köszönöm – hálálkodott Nóri. – De kifizetem.
- A vendégem vagy – fordította felé a fagyos tekintetét az ex-kommandós.
- Még csak rendőr sem vagyok.
- Az nem baj.
- Igazán kedves tőled.
Amíg a gép töltötte a poharat, Kinga alaposan szemügyre vette a lányt. Teljesen meg volt törve, bár a szemeiben egy kicsit több élet volt, mint amikor tíz perccel ezelőtt látta, mégis olyannak tűnt, mint akiből bármikor előtörhet a sírás. Nóri kedvesen mosolyogva fordult felé, nem sejtett semmit, még csak nem is gyanakodott. Nem tud semmit, nyugtázta magában Kinga.
- Minden rendben? – kérdezte a lánytól.
- Nem igazán – felelte Nóri halkan. – De ami nem öl meg, az megerősít, ugye? A jó öreg Nietzsche is megmondta.
A kávé elkészült, Kinga pedig figyelte, ahogyan Nóri remegő kézzel nyúl be érte. Sok traumát átélt embert látott hajdanán az akciók után, nem egy túszt látott még órákkal a megmenekülésük után is sokkosan ledermedve, de ennyire összeomlott, kiégett embert még nem látott soha, mint ez a lány.
- Van, hogy nem erősít meg – súgta lágyan Nórinak. – Van, hogy még nyomorultabbá tesz.
- Igen – bólintott a lány. – Én vagyok a legjobb bizonyíték erre. Másfél éve még boldog ember voltam.
Kinga látta, amint Nóri elbizonytalanodik a mondatán.
- Vagyis hát… - nézett a távolba a lány. – Nem voltam az. Akkor sem.
- Te vagy Palkovics Nóra? – kérdezte Kinga tudatlant tettetve.
- Igen. Én. A veszedelmes Valentina rokona.
Egyszerre látta Nórin a szégyent és a büszkeséget, furcsa, bizarr párosítás volt neki. Ez a lány nagyon is ismeri az élet sötét oldalát. Talán még jobban is, mint ő. Valentina nevét olyan szeretettel ejtette ki, mintha ő nem is testvére, hanem az anyja volna. Ez nem kicsit zavarba hozta Kingát, egyre inkább kezdte érezni a sajnálatot az ellensége rokona iránt. Azt az arcot látta, ami hajdanán az övé is volt egy-egy sikertelen bevetés után. Pláne, amikor elvesztette egy emberét.
Gyengéden megérintette Nóri vállát.
- Sajnálom, Nóri – mondta. – Tarts ki.
- Igyekszem – súgta erőtlenül az, a síráshoz közel.
- Vigyázz magadra – biccentett Kinga és meglátva a közeledő Anikót, sarkon fordult és elindult a kijárat felé.

*

Krisztián a korlátnak dőlve ült, a térdeit felhúzva magához, kezében cigi füstölgött. Többször is lepergett benne, hogy le kéne vetnie magát a korláton keresztül a háromemeletnyi magasságból. De sosem volt bátorsága megölni magát, most sem. Ahhoz sincs ereje, nyugtázta magában. Ezekben a pillanatokban hősként tekintett azokra, akik az ismeretségi körében öngyilkosok lettek. Újra és újra ismételte magában: miért kapaszkodik még ennyire az életbe?
Egy órát ült ott a korlátnak dőlve, néha egy-két percre teljesen kikapcsolt az agya, csak figyelte az előtte nyíló folyosót, ami éppen olyan sötéten húzódott előtte, mint a jövője. Nagy rakás semmi, kosz és szenny. Sehová se tart az élete, soha nem is tartott. Csak menekült folyton, minden rossz elől, ahelyett, hogy szembe nézett volna vele. Az alkoholista apja hangját hallotta mindig a fejében, aki démonként élete minden egyes pillanatában jelen van. A földön fekve tűrte, hogy az apja az eszméletlenségig rugdossa. Az anyját kizárta a konyhába mindig, ha jött a „büntetés”. A büntetés, amit nem tudja, miért kapott. Ezek elkísérték az iskolába, majd a börtönbe is, ahol minden rab játékszere volt, mígnem felkarolta őt Karcsi, akinek a cellatársa lett.
Rágyújtott egy újabb cigire. Minden vágya egy olyan lány volt, aki majd gyógyír lesz a sebeire. Aki megállítja az agyalásban, a megfelelési kényszerben, aki egy nehéz nap után hozzá bújik és megkérdezi, mi a baj. Az érzés, hogy nem csak a szerelme valaki, de a legjobb barátja is. Sosem volt ilyen. Jól kellett kezelnie a fúrógépet, össze kellett raknia a szekrényt egyedül, meg kellett szerelnie a kocsit, ki kellett cserélnie az ablakot, át kellett festenie a szobát, ezekért cserébe behozták neki a sört és kapott egy kiadós numerát aznapra. Többnyire mindegyik lánnyal elbeszéltek egymás mellett egy idő után, vagy éppen tőmondatokban megtárgyalták egymással a napjukat. Sosem érezte magát teljes embernek egyik mellett sem. Csak elnézte néha a párokat az utcán, a buszon, irigykedve a boldogságukra, egyszersmind gyűlölve őket – oktalanul.
Egész élete arról szólt, hogy mindenkinek minden, neki semmi. Másoknak igen, neki nem. Miért? Mert neki nem jár valamiért, ő ezt az életet kapta, ami valami elképesztően csúnya befejezés felé száguld. El akarta fogadni, mert talán úgy könnyebb felkelni minden reggel, ám nem ment. Gyűlölte magát, még néha a lélegzetvételét is hallgatni. Legszívesebben puszta kézzel tépte volna szét magát. A lépteit is gyűlöli néha, amikor az a folyosón visszhangzik. Mert az övé és nem méltó létezni sem. Néha ez az öngyűlölet átment mások hibáztatásába, amelynek a vége mindig az a fekete leves volt, hogy voltaképpen mindenről ő tehet. Ezzel sem lett könnyebb neki. Sőt, egy újabb pofonként élte meg. Nem tudott fejlődni úgy, hogy mindenki csak a hibáit látta meg.
Ahogyan ez a tömeggyilkos Valentina is. Szépen megalázta. Mégsem tudott rá haragudni. Olyan jó érzés volt megölelni, amikor Ketteske volt. Az a finom illat, ami csak a nőknek van, az teljesen elringatta őt. Egy röpke percig Férfinak érezte magát, aki védelmezi a Nő testét és lelkét.
A gondolataiból a folyosó sötétjéből előlépő Karcsi zökkentette ki, aki aggódva lépett oda hozzá.
- Mi van, öcskös? – kérdezte lágyan.
- Semmi, lazulok – felelte Krisztián.
- Vissza kéne menned a csajhoz.
- Nem szeretnék.
Karcsi leguggolt hozzá és szelíd határozottsággal, erőt sugárzó tekintettel nézett a szemébe.
- Menj szépen vissza – parancsolta. – És szerintem, jól tudod, mit kell tenned.
- Nem – rázta meg a fejét a srác ingerülten. – Nem tudom, mit kell tennem.
- De tudod, öcsi. Jól tudod.
- Nem.
- Szedd már össze magad. Ez a csaj odáig van érted.
- Nekem nem úgy tűnt.
- Nekem igen. Akar téged. Csak nem jól udvarol. De az a másik, az a Ketteske vagy ki, szerintem beléd is van esve. Most ő vár téged. Látni akar. Ott nyavalygott nekem, hogy küldjelek vissza. Péter miatt pedig ne aggódj, majd fedezlek titeket, amíg elvagytok. Na, pattanj.
- Nem.
Karcsi megragadta a gallérjánál és felállította.
- Egész életedben bánni fogod, ha nem mész oda! - förmedt rá a viking srác. – Úgy akarsz meghalni, hogy egy töketlen idióta voltál? A válasz: nem! Ezért most szépen visszamész hozzá! Megértetted?
Krisztián ijedten bólogatott.
- Igen – felelte gyorsan. – Asszem igazad lehet.

*

Óráknak tűnő perc után lépett be Valentinához Krisztián. Az magába roskadva ült az ágyban. Amikor felnézett rá, látta, hogy Ketteske szomorú arca mered rá szinte könyörögve. Odalépett hozzá az ágyhoz, majd leült a szélére. Azok az ártatlan szemek úgy néztek rá, mint aki pokolból szökött fel érte.
- Tudom, bántott – súgta Ketteske. – De én sosem tudnálak.
Krisztián előtt tudatosodott, hogy ezt az arcot látta mindig az álmaiban. Ez az ember volt az, akiért életben kellett maradnia a sok szenvedés után. Hozzá vezetett, döcögve az út. az összes. Ezért kellett lennie mindennek. Ez a kisírt, elveszett tekintetű arc, ami várta őt idáig. Azokban a kék szemekben látta mindennek az értelmét. Igen, mindennek értelme volt, minden buktató azért volt, mert Valentinához vezetett.
Nem habozott tovább. Gyengéden végigsimította a lány arcát, aztán finoman megfogva cirógatva a tarkóját, közelhajolt és minden eddig benne ragadt, várakozó érzéssel megcsókolta Ketteskét. Alig akarta elhinni és alig tudta felfogni azt a pillanatot, amikor a lány átkarolta a nyakát és úgy csókolta vissza, hogy patakokban folytak a könnyei. Krisztián éreztetni akarta vele, hogy mostantól megvédi őt minden pokoltól, amiről mesélt neki. Óvni fogja mindentől és mindenkitől.
Ketteske mohón falta a pillanatot. Úgy érezte, a sötétség olyan messze van most tőle, mintha sosem létezett volna. Ezerszer elképzelte már milyen lehet a csók és édesen csalódott, mert sokkal finomabb volt, mint azt megálmodta. Már nem tévedésnek érezte magát, nem is egy két szörnyeteg közé szorult, elátkozott, megtaposott léleknek, hanem egy nőnek, aki számára eljött a világ kezdete.
Krisztián a szemébe nézett. Látta az őszinte érzelmeket bennük. Ketteske, mint az élet értelme nézett rá.
- Kiviszlek innen – súgta a lánynak. – Ígérem.

2020. június 29 - július 2.
Budapest

4.rész
Egy szerető anya

Miután elfoglalták a Tatabánya másik végében álló motel egyik tágas szobáját, Anna rögvest a zuhanyzóba sietett. Az előző helyen nem jutott erre ideje, mert Heni kiszúrta a környéken szaglászó álruhás rendőröket, akik nyilván Lilla emberei voltak. Vagy talán azok, akik tegnap Kingának segítettek.
Fél órán keresztül fürdött, még néha egy kicsit énekelgetett is. Elképzelte, amint Dávid ott van vele és megmossa a hátát. Gyorsan el is hessegette az álmodozást, mert érezte, ahogy a fájdalom kezdi teljesen megbénítani. Annyira szerette azt a jóképű, macsó nyomozót, és végig kellett néznie, amint Valentina hidegvérrel kivégzi. Elzárta a csapot, közben minden erejével azon volt, hogy ne sírja el magát. Aztán feltűnt neki a túl nagy csend. Máris szunyókálnának a csajok? Hisz alaposan kialudták magukat. Nem, gondolta, és bekapcsolt az ösztöne. Követték őket idáig.
Kijött a zuhany alól, magára csavarta a törülközőt és felkapta a pisztolyát a vécé fedeléről. Lábujjhegyen az ajtóhoz lépkedve fülelt. Tökéletes csend. Hallotta sípolni a fülét, egyre hevesebben dobbanni a szívét. Az ajtó szerencsére befelé nyílt, ezért óvatosan maga felé húzta, reménykedve, hogy a nappaliból senki sem látja.
Amikor az ajtó teljesen kinyílt egy fekete csuhás, amolyan szerzetesforma alakot látott, aki a fejére húzott csuklyával állt vele szemben. Anna tőle szokatlanul, pár másodpercre leblokkolt, az a valaki pedig ezt kihasználva, szinte természetfeletti gyorsasággal kikapta a kezéből a pisztolyt. Az ex-doktornő erre az emberre, erre a külsőre végképp nem számított, a reflexei is cserbenhagyták. Még arra sem maradt ideje, hogy a csúfos, méltatlan bukása miatt elszégyellje magát, mert a csuklyás figura megragadta és a nappali felé fordította, a fejéhez szorítva durván a fegyver csövét.
Anna látta a másik két ugyanolyan öltözetű alakot, akik a dermedt Janka és Heni fejéhez tartották a pisztolyt. Az ablaknál, neki háttal egy szintén csuklyás valaki állt, látszólag teljesen higgadtan bámulva ki az autópályára vezető útra, amire a téli szürke fény vetült. Kik lehetnek ezek? Anna nem tudta hova tenni az egész szituációt, a két lányra nézett bocsánatkérően, amiért nem tudta őket megvédeni. Kudarcot vallott, már ő sem a régi és most mindennek vége.
- Ne haragudj, Anna – szólalt meg női hangon az ablaknál álló árny. – A legkevésbé sem akarlak bántani.
Anna nem akart hinni a fülének. Erre aztán végképp nem gondolt, még a legmeredekebb képzelgéseiben, paranoiájában sem jutott volna ez az eszébe. Ismerte ezt a hangot, nagyon régről.
- Vagy szólítsalak inkább „doki néninek”? – tette fel a kérdést a nő. – Ahogy ő?
- Ez nem lehet igaz – hüledezett Anna.
- Sejtettem, hogy meg fogsz lepődni. Hisz annyira elhitettem veled, milyen gyenge és törékeny nő vagyok.
Az alak letolta a fejéről a csuklyát és kibomlott a dús, hosszú szőke haja. Szépen lassan, szinte élvezve a pillanatot fordult Anna felé. Heni és Janka eltátotta a száját, mert most látták először élőben.
A nőt, aki nemrégiben újra felvette a leánykori nevét. Palkovics Szilvia, Valentina édesanyja ott állt előttük gyilkos mosollyal. Annát többek között az is meglepte, hogy bár negyvennyolc éves, mégis inkább harmincnak nézett ki. Az arca, akár egy kamaszé, szép sima volt, az ajkai vérvörösek, mint a lányáé, valamint azok a gonosz kék szemek is teljesen ugyanolyanok voltak, mint Valentináé. Mintha csak a nővére volna, rengeteget fiatalodott az elmúlt években.
Szilvia karba tett kézzel, önelégült mosollyal az arcán nekidőlt a radiátornak. Gyönyörködött a rá irányuló reakciókban, főleg Annáéban. Látszólag régóta várt már erre a pillanatra.
- Nem foglak bántani titeket – kezdte. - Szinte a családomhoz tartoztok – Henire és Jankára pillantott. – Ti ott voltatok a kishúgom, Nóri mellett, védtétek mindig, megkapta tőletek a szeretetet. Hálás is vagyok nektek ezért – aztán Annára nézett. – Te pedig, doki néni, tudom, hogy bár sokszor volt konfliktusotok, mégis lányodként szeretted az én Valentinámat. Az én szemem fényét.
Janka a fejét csóválta.
- Te nem vagy különb a lányodnál, igaz? – vetette oda a kérdést.
Szilviát egyáltalán nem zavarta a lebecsmérlő hangnem. Szinte szelíden mosolygott le a lányra.
- Én tanítottam őt mindenre - kezdte büszkén. - Miközben az én édes kis bogárkám, semmit sem sejtett ebből. Megmutattam neki, hogyan kell küzdeni, hogyan kell hatékonyan gyilkolni. Minden tudását tőlem kapta. Vártam arra a pillanatra, amikor majd fellibbentem a fátylat és megmutatom neki, hogy mi ketten milyen képességnek is vagyunk a birtokában. Ez a varázslat, amivel születtem, öröklődött benne is. Míg aludt az én csemetém, én elvégeztem a rituálékat.
- A démon – súgta döbbenten Anna.
- Így van – bólintott Szilvia büszkén mosolyogva. – Akit ő a démonának, vagy az „iszonyat hercegének” gondolt, az végig én voltam. Amikor a kicsikém hat évesen elszökött tőlünk ott a rakparton, és lesétált a Fővám téri alagútba, én tudtam, hogy egyedül nem lenne képes elugrani a felé száguldó veszély elől. Koncentráltam és felvérteztem az erővel, hogy megmentse magát. Onnantól kezdtem mindig vele lenni.
- De őt valami erő csalogatta le oda.
- Azt csak a lázálmában gondolta utólag. Nem vonzotta őt oda semmi.
- Végig te fertőzted őt?
- Nem – rázta meg a fejét Valentina édesanyja és még mindig mosolyogva megindult a doktornő felé.
Egyformák, állapította meg Anna, ugyanaz a vérfagyasztó mosoly, az a kiszámíthatatlan téboly a szemeikben, az a sejtelmes beszéd, ami csak még jobban pumpálja és pumpálja az ember szívébe a rettegést. Szilvia megállt közvetlenül előtte, az arcuk pár centiméterre voltak egymástól.
- Ő a lányom – folytatta a nő. - A vérem. Tőlem örökölte az összes előnyös vonását és itt most nem csak arra gondolok, hogy mindketten gyönyörűek vagyunk. Hideg, kegyetlen és pusztító, akárcsak én.
- Már nem egészen – jelentette ki dacosan Anna. – Már nem teljesen önmaga.
- De hamarosan újra az lesz. Ahogy talán te is. Sosem felejtem el, amikor először találkoztam veled. Emlékszem, milyen ügyesen játszottad azt az anyáskodó, kedves kis hölgyet, akinek olyan nagy szíve van. De én tudtam, jól tudtam, hogy te is olyan vagy, mint ő. És én. Sokszor elgondolkoztam, bevegyelek-e közénk. Ám te akkor Viktorért voltál oda. Szeretted azt a fattyút – hirtelen lefagyott a mosolya és gyilkolásra készen meredt rá – Onnantól elárultad a kicsikémet és egy amatőr idiótára bíztad. Ki akartam taposni beled. El akartalak pusztítani, de én inkább vártam, hátha megjön az eszed. Megjött. Ezért élsz még. Persze, a baklövéseid miatt továbbra sem lennél méltó a seregemhez.
- Milyen seregedhez?
Szilvia elmosolyodott, megfordult és visszaindult az ablak felé.
- Időbe tellett kiépíteni a hadseregem – kezdte. – A bátyámat, Nóri apját is be akartam venni a hajdanán, amit persze visszautasított és megszakított velem minden kapcsolatot. Kitalált egy üzleti fedő sztorit, amivel mindenkit etetett. Mivel a mai napig retteg tőlem. És okkal. Okkal, mert mi vagyunk - Anna felé fordult. – az Iszonyat Katonái. Úgy bizony. Eddig a háttérben voltunk, mi követtük a rejtélyes rituális gyilkosságok zömét az országban. Készültünk, terjeszkedtünk. Most pedig eljött a mi időnk. A totális káosz, a rettegés korszakának kezdete.
Anna szája lenézően mosolyra görbült.
- Te még nála is idiótább vagy - jegyezte meg. – Ugyanazok a tünetek. A zavaros kényszerképzetek és az indokolatlan agresszió. Átlagos ámokfutó. Annyi ilyen szaladgál még szabadlábon.
Szilvia leült egy székre, karba tett kézzel, lábait csábosan keresztbe téve fürkészte az ex-doktornő tekintetét.
- Az orvos – vigyorodott el Valentina anyja. - A racionális ember. Ez veled az alapvető probléma.
- Veled meg az, hogy a vesztedbe sétálsz – vágta rá Anna. – Lilla ki fog nyírni téged.
Valentina anyja jóízűen felnevetett. Henit és Jankát kirázta a hideg ettől a tébolyult kacajtól.
- Ó, Anna – csóválta a fejét Szilvia. – Lilla nemsokára a lábujjaimat fogja csókolgatni, az életéért könyörögve. Mindent elterveztem. Talán még a helyét is átvenném, de én nem süllyedek le a gengszterek szintjére, akik valójában csak egymásra támaszkodó, gyenge és törékeny lelkek. Nagy kegyesen fogok végezni az összessel, aki az utamba áll, holott arra se méltóak, hogy az én talpam tapossa el őket.
- Megnézem én azt – köpte oda az ex-doktornő.
- Nem fogod. És most elérkeztünk ahhoz a ponthoz, amiért valójában itt vagyok.
Hirtelen összecsapta a két kezét.
- Nos – kezdte. - Mivel a családommal jól bántatok, ezért megkímélem az életetek. Bántani sem foglak titeket és innentől úri kisasszonyként fogtok élni egy szép házban, a budai hegyekben, amíg be nem végzem a feladatomat. Szóval, amíg a kislányom pusztító útját megtisztítom a férgektől, addig egy tucat fegyveres, egykori kommandós fog vigyázni rátok. Felfoghatjátok ezt egyfajta wellnessnek is.
- Honnan tudod, hogy Valentina egyáltalán életben van? – kérdezte Heni.
Szilvia úgy fordult a lány felé, mint egy tanárnő a neveletlen diákjához, aki megzavarta a tanórát.
- Onnan, kedvesem, hogy minden percben vele vagyok – felelte hirtelen elvigyorodva, kivillantva a tökéletes fogsorát. – Azt is tudom, hol van. És azt is tudom, hogy valakit éppen most csavart ujjai köré. Egy helyes srácot. A vejemet. Azt hiszem, áldásomat is adom a frigyre.
Amikor felállt a vigyora egy szempillantás alatt lefagyott az arcáról. Az embereire nézett fagyosan.
- Adjátok be nekik az altatót – adta ki a parancsot. – Utána vigyétek őket támaszpontra.

*

- Leszedem rólad a bilincset – súgta Krisztián Valentina fülébe.
- Már nem kell – felelte a lány és felmutatta a szabad bal kezét.
Krisztián testét izgalom járta át, egy biztosnak ígérkező út nyílt meg előtte, ami őt egy tökéletes győztesként kiszabadítja ebből a rozsdás, koszos és elátkozott raktárépületből, ráadásul egy gyönyörű lány kezét fogja majd. Egy nappal korábban, amikor ezen az ágyon feküdve a plafont bámulta kiégve, halálba vágyva, még csak álmodni sem mert egy ilyen romantikus fordulatról.
- Karcsi vette le rólad? – kérdezte.
- Igen – bólintott Ketteske. – Azt mondta, kénytelen helyetted megtenni.
- Milyen jófej – ironizált Krisztián. - Lemegyek és felhozom a ruháidat.
- A fegyveremet is hozd.
Krisztián fejében kongott egy vészharang. Valentina látva ezt, gyengéden megcsókolta őt, beletúrva a hajába. Ilyen finom csókot nem még kapott egyetlen lánytól sem, Ketteske körmei körkörösen cirógatták a tarkóját. A vészjelzés egy csapásra alább hagyott, aztán a helyét átvette egy könnyelmű biztonságérzet.
- Elhozom – nézett a lány szemébe. – De ígérd meg, hogy nem ölsz meg senkit. Senkit, bármi is történjen.
- Megígérem - rázta meg a fejét Ketteske. - Amíg egy gyógyszert be nem szerzünk, addig belőled merítek erőt.
- Milyen gyógyszert?
- Ami segít önmagam lenni. Nemrég bevált, csak egy csaj kidobta, hogy Egyeske visszatérjen.
- Könnyű hozzájutni?
- Nem, de megoldjuk. Áldozat nélkül.
- Rendben. Mindjárt visszajövök.
Dobott még egy csókot Valentina szájára, aztán kiszaladt a folyosóra. Ketteske az ágy szélébe kapaszkodva zihált, annyira érezte a két gonosz erejét a fejében. Egyszerre támadtak neki valami pokolian nagy erővel. Hallotta a Fővám téri villamos hangját, ahogy az közelít felé.
- Nem - súgta. – Takarodjatok! Takarodjatok vissza! Ez az én testem! Az enyém! Nem adom! Nem adom!

*

Lilla a kanapén ülve a fejét az ölébe hajtó Viktor arcát simogatta. A pubja alatti bunkerben csend honolt, a kutyák is aludtak a ketrecben, a bárpultnál sem állt a legújabb olasz srác, akit nem kis összegért vásárolt napokban. Elnézte a bóbiskoló tömeggyilkost az ölében. Gyönyörű, állapította meg újra, teljesen hibátlan, fiatal arc, szép ajkak, szempillák, hosszú, vékony fekete szemöldök, dús fekete haj. Egyik dzsigolója sem érhet fel ehhez a csodához, most már értette, miért is volt annyira oda érte Anna. Egy kicsit féltékeny is lett, amiért először a barátnője kapta meg a srácot.
Kopogtak az vasajtón. Lilla dühösen nézett fel a gyilkos szürke szemeivel. Arcának égett jobb oldala a leomló festett fehér haja takarásába került. Direkt megmondta az embereinek, hogy az ebéd utáni kajakómában senki se merje őket zavarni. Nem akarta felébreszteni Viktort, ezért óvatosan felemelte annak a fejét, ügyesen kibújt alóla és egy párnát tett alá.
Amikor az ajtóhoz ért, lassan egy résnyire kinyitotta. Adrián, a magas, izomagyú gorilla volt az, aki bocsánatkérően nézett rá a tetovált arcával a vörös kontaktlencséjén keresztül.
- Mit akarsz? – vetette oda Lilla szigorúan.
- Telefonod van – nyújtott át egy mobilt Adrián remegő kézzel. – Szerintem nagyon fontos lehet.
A maffiakirálynő kilépett hozzá az előtérbe, majd kikapta a kezéből a készüléket.
- Igen? – szólt bele.
- Megvan Valentina – szólt bele az egyik tatabányai fejvadász férfi.
- Ez biztos?
- Most beszéltem egy fickóval, akinek van egy raktárépülete Dorog közelében. Állítólag tegnap este találták meg a hóban.
- Életben van?
- Naná! Állítólag már ki is nyírta az egyik emberét.
Lillának felcsillant a szeme. Ez Valentinára vall.
- Megadta a címet? – kérdezte a maffiakirálynő.
- Igen.
- Menjetek oda és nézzétek meg igazat mond-e. Ha kötekedik, és rögtön a pénzt kéri, nyugodtan mondjátok meg neki, hogy ti csak az árut ellenőrzitek.
- Azt mondta, küld róla a képet és utána már a pénzzel menjünk. Ha estig nem jelentkezünk, akkor a rendőröknek adja át, bár szerintem blöffölt, mert tutira akad a brigádjában körözött személy.
- Ebben az esetben mond meg neki, hogyha egy darabban akarja megérni az estét, akkor szépen beenged titeket.
- Rendben. Biztos ne vigyünk neki előleget? Tudod, a bizalom végett.
Lilla elgondolkodva nézett át a még mindig rettegő Adriánon.
- Nem - felelte. – Menjetek oda többen, alkossatok láthatatlan blokádot az épület körül. Győződjetek meg arról, hogy igazat mond-e az a gyökér, utána végezzetek mindenkivel. Valentinát azonban sértetlenül akarom.
- Rendben. Szóljunk Kingának?
- Nem, neki más dolga lesz.
- Oké. Akkor már most odaszólok a fickónak.
- Ne szúrjátok el. Minden fejleményről tudni akarok.
- Úgy lesz, ahogy kéred.

*

Krisztián kihasználva, hogy a melósok éppen az ebéd utáni sziesztát tartják a hangárban ücsörögve és kártyázva, vagy éppen telefonozva, belépett a fegyvereiket tároló titkos szobába. A kis helyiségben a falon fegyverek sorakoztak. Mielőtt a fémszekrények egyikébe lépett volna Valentina ruháiért, lekapott egy pisztolyt a falról, meg két doboz lőszert, amit a kabátja zsebébe dobott, egy teli tárat becsúsztatott a fegyverbe, aztán azt is zsebre vágta gyorsan.
Kinyitotta a fémszekrényt, ahol a fekete ballonkabát és a vörös farmert lógott egy vállfán, mellette egy kötött fekete pulóver és egy szintén fekete póló is. A felső polcon pedig ott pihent a hangtompítós pisztoly.
Krisztián pár másodpercig habozott, egyszerre érezte magát a világ legnagyobb idiótájának és a legszerencsésebb srácnak is, aki talán új életet kezdhet egy gyönyörű lánnyal valahol Mexikóban, vagy egy hasonló helyen. Vagy mégsem? Mi a garancia arra, hogy nem öli meg ez a tömeggyilkos, ha ismét az a másik eszelős veszi át a kormányt? Lehet, vissza kéne csinálnia az egészet gyorsan. Nem, vágta rá magában. Nincs visszaút. Sohasem bocsátaná meg magának, ha az a Ketteske Lilla markába kerülne. Nem, majd minden rendben lesz és kész, ki fog találni valamit útközben. Kivette a ruhákat, a pisztolyt a felső polcról a zsebébe vágta és kiosont a szobából.

*

Havaska törökülésben ült a kanapén, a kintről beszűrődő fény megvilágította a szürkésfehér szemeit. Várt. Érezte, hogy Valentina testét még Ketteske uralja, mégis kapcsolatban volt a többi kettő személyiséggel. Egyre erősebben hallotta a neki sejtelmesen suttogó Egyeske hangját.
- Változott a terv, kisbabám – közölte Egyeske a fejében. – El kell valahogyan jutnod Esztergomba. Itt nem tudlak biztonságban felszedni. Durva harcok lesznek. Elterelem a rendőröket, fedezni foglak. Meg tudod csinálni, kicsikém? Tudsz szerezni oda egy fuvart valahogyan?
- Igen – felelte Havaska határozottan. – Lemegyek abba a kocsmába. Ott sok rosszarcú van. Megoldom.
- Nem haragszol?
- Dehogy. Rád sosem, mesternőm.
- Vedd egy vizsgának tőlem. Holnap reggel Esztergomban újra egyesülünk. És akkor felégetjük a világot.
Havaska szája gonosz mosolyra görbült.
- Már alig várom – súgta.

*

Amikor Krisztián a szobába ért, Valentina az ablaknál állt fehérneműben, mereven, mozdulatlanul. Nem nézett ki az ablakon, a feje le volt hajtva, a lábai pedig meg-megremegtek, mintha fázna.
- Minden rendben? – kérdezte aggódva Krisztián.
- Hát persze – vágta rá a lány színtelenül.
A srácba belehasított a félelem. Ez nem Ketteske szelíd, angyali hangja volt, hanem egy kicsit fiús, amolyan alfanőstény hang. Nem az eszelős, teljesen idióta Egyeske, nem is a szerelme. Amikor Valentina felé fordult lassú, teátrális mozdulattal, egy sértődött, fürkésző tekintetű valaki meredt rá, aki ha ölni tudott volna a szemeivel, akkor Krisztián minden bizonnyal cafatokban feküdne a földön.
- Még ma ide adod a ruháimat? – kérdezte a lány.
- Ki vagy te? – tátotta el a száját a srác.
- Hármaska. Most velem kell beérned. Add ide a ruháimat, a fegyveremet és próbálj meg uralkodni a félelmeiden, ha velem akarsz jönni.
- Ezt nem hiszem el!
Krisztián alig látott valamit, csak egy villámlást és már a padlón feküdt sípoló füllel. A gonosz megállt felette. Hátborzongató látvány volt a koszos plafon alatt a félhomályban álló tömeggyilkos, aki ölésre éhes szemekkel nézett le rá. Ekkor tudatosodott a srácban, mennyire rossz döntés volt segíteni neki. Karcsi is mekkora bolond volt, amiért eloldozta őt. Ez az egész el lett rontva, de rendesen.
- Adok öt másodpercet, hogy eldöntsd, kinek az oldalán állsz, te kis féreg – köpte oda szavakat Hármaska.
Krisztián felemelte védekezően a kezét.
- A tiéden – vágta rá gyorsan.
Hármaska leguggolt hozzá, egy villámgyors mozdulattal megragadta a gallérjánál és közel húzta magához. Az arcuk szinte összeért, a gonosz pedig lefagyasztotta Krisztián minden erejét a szemeivel.
- Akkor mostantól azt teszed, amit mondok – közölte fagyosan ellentmondást nem tűrve. - Nincs több dobásod. Még egy engedetlenség és elintézlek. Megértetted, te nyomorult kis patkány?
- Meg – bólintott Krisztián.
- Akkor jól megleszünk.
Valentina felállt összeszedte a padlóra esett ruháit. Krisztián megsemmisülten nézte végig, amint az a bájos teremtés, akit nemrég még szenvedélyesen csókolt, most egy agresszív szörnyeteggé válva kapja magára a vörös farmert, jó alaposan felhúzva, hogy a tökéletes formáit kiemelje, utána a fekete pólót, rá a pulóvert. A fekete ballonkabátot egy darabig a karjaiban simogatta, mint egy kisbabát, aztán lassú, színpadias mozdulattal magára kapta. Éppen a nyúlt a fegyveréért, amikor a vágott Tibi jelent meg az ajtóban. A férfi teljesen elképedt a látványtól. A földön heverő Krisztiánra, majd az őt démoni tekintettel figyelő Valentinára pillantott és rémülten hátrálni kezdett.
Krisztián üvölteni akart neki, hogy meneküljön, de Valentina egy szempillantás rászegezte Tibire a fegyvert és a szeme közé lőtt. A rosszfiú holtan zuhant ki a folyosóra, nagyot csattanva fémpadlón.
Hármaska nem hagyott időt Krisztiánnak, hogy felfogja, mi is történt, talpra ráncigálta és kivette a zsebéből a fegyvert. Vetett rá egy röpke pillantást, utána becsúsztatta a kabátja zsebébe.
- Csak nálam lehet fegyver – jelentette ki a lány. – Értve vagyok?
- Igen – felelte a srác sokkosan bámulva a halott Tibit.
- Mutasd meg a hátsó kijáratot. Kellene egy gyors járgány is.
- Egy van, igen.
- Nézz rám.
Krisztián nehezen, de erőt véve magán a Valentina szemébe nézett. Az acélos szigor kicsit enyhült annak arcán és helyébe egy anyatigris lépett, aki mintha a gyámoltalan gyerekét az élet kihívásaira akarná nevelni.
- Minél kevesebb emberrel ütközünk, annál kevesebben halnak meg – vázolta fel Krisztiánnak valamivel engedékenyebb hangon. – Ha egyet is meglátok, végeznem kell vele. Nincs válogatás. Megértetted?
- Van egy biztos kijárat – kezdte a srác erőtlen hangon. – A raktárépület oldalába visz, ahol egy fekete kocsi áll.
- Szuper. A tankja?
- Tele van. Tegnap töltöttük tele.
- Akkor vezess oda.

*

Anikó egy eldugott külvárosi övezetben állt meg a kocsijával. Előkapta a telefonját és tárcsázta Lilla számát. Míg kicsengett, bejelzett az ösztöne, úgy érezte, valaki figyeli. Körbenézett az elhagyatottnak tűnő kis úton, ami az autópálya felé vezet. Nem messze egy motel állt, ahonnan egy nagy furgon hajtott ki.
- Igen? – szólt bele a telefonba Lilla.
- Én vagyok az, Anikó.
- Le tudtam olvasni a hívásról. Mi a helyzet?
- Annának és a többi csajnak nyoma veszett.
- Ez nem túl szerencsés. Lehet, már nem vagy a régi, kisanyám.
Anikó legszívesebben elküldte volna melegebb éghajlatra a maffiakirálynőt egy szívből jövő, igencsak kreatív káromkodással. Éppen válaszolni akart, amikor az anyósülés felöli ajtó hirtelen kinyílt és egy fekete bőrkabátot viselő szőke nő ült be mellé. A nyomozónő rögtön felismerte őt és tátva maradt a szája. Szilvia, Valentina anyja nézett rá vigyorogva, jobb kezével pedig egy hangtompítós fegyvert szegezett rá.
- Vele beszélsz? – kérdezte a nő.
- I-igen – rebegte Anikó.
- Oké – bólintott az és kétszer belelőtt a nyomozónő fejébe.
- Mi történt? – lehetett hallani Lilla hangját.
Szilvia kivette a halott nő kezéből a telefont és magabiztos mosollyal tette a füléhez.
- A nyomozónő hulla néni lett – szólt bele.
Hosszú csend, Lillának elakadt a szava, nyilván nem tudta hova tenni az egészet.
- Na, mi van, te maffiakirálynő? – szólt bele Szilvia. - Lefagyott az agyad?
- Ki vagy te? – förmedt bele a telefonba Lilla.
- Egy szerető anyuka, akinek a lányára fáj a fogad.
- Hogy merészelsz…
- Félbe kell, hogy szakítsalak, mert adok neked egy utolsó esélyt. Ha lekopsz Valentináról, akkor életben hagylak.
- Nem vagy abban a helyzetben, hogy fenyegess.
- Ó, dehogynem. Ezek szerint nem élsz a lehetőséggel. Nem is baj, mert nem szívesen hagytalak volna életben. Jobb, ha óvatosan jössz majd fel a pincédből, mert körül vagy véve. Egy tucatnyi emberem célkeresztjébe sétálsz bele azzal az ocsmány pofáddal. Számodra megkezdődött a végítélet.
- Majd ezt meglátjuk.
- Meg is fogod. Nemsokára könyörögni fogsz nekem. Azt is megbánod, hogy megszülettél. Pláne leginkább azt a pillanatot fogod átkozni a kínhalálodig, amikor ujjat húztál a családommal.
Azzal kinyomta a telefont. Tébolyult, gyilkos kék szemeivel nézett maga elé, elképzelve minden iszonytató borzalmat, amit el fog hozni mindenkire, aki a lánya útjába merészel állni.
- Ó, kicsi Valentinám – súgta sejtelmesen maga elé. – Nem kell már félned, mert anyuci itt van és majd vigyázz rád.

2020. július 5-9.
Budapest

5.rész
Az Iszonyat Katonái

Lillának megszakadt a kapcsolata az összes fejvadásszal. Egyik sem vette fel neki a telefont, mióta Valentina anyja végzett Anikóval. A kutyáit etette a ketrecben, miközben fortyogott a dühtől, még a szeretett háziállatai se nyugtatták meg a felborzolt idegrendszerét. Ennyire még senki sem adott neki sakkot. Megtámadták már, elcsúfították arcának jobb oldalát, de a hadszíntéren sosem vallott kudarcot. De hát számíthatott ilyen fordulatra? Erre a legkevésbé sem.
Viktor ekkor mögé lépett és gyengéden belé karolt. A tömeggyilkos vadjától egy kicsit lenyugodott, pláne, amikor kapott tőle egy finom csókot a tarkójára. Talán a srác volt az eddigi egyetlen győzelme a Valentinával folytatott harca során. Nyert egy őhozzá hasonló pusztítót, aki parancskövető szolgaként minden pillanatban vele van és megkap tőle mindent, amire csak éppen szüksége van.
- Ez háború, Viktor – mondta és egy csirkehús szeletet dobott oda Jázminnak. – Elárultak, hátba támadtak, megaláztak és megleptek. Valentina anyja talán el is intézte az embereimet.
- Ő egyedül? – kérdezte Viktor szkeptikusan.
- Nem. Elmondása szerint vannak ott emberei. Ki is nézem egy ilyen pszichopatából. Sokan lehetnek, ha elbántak a fejvadászokkal.
- De hát nem fogytál ki a harcosokból, nem igaz? És itt vagyok én is. Elmegyek oda, ha szeretnéd.
Lilla erre felé perdült. Még magán is meglepődött, amiért ennyire nem tudta uralni magát. A tekintete árulkodó Viktor előtt, az észre is vette, mi zajlott le a maffiakirálynőben az utolsó mondattól. Őszinte féltés áradt a nő gyilkos szemeiből, mint aki élete szerelmének elvesztésének bevillanó képeit látta volna egy pillanatra. Lilla gyorsan össze is szedte magát és fagyosan visszafordult a kutyáihoz.
- Nem mész sehova – jelentette ki. - Itt a helyed mellettem. Szépen kitalálom, kiket és mikor küldjek oda.
- Szerinted én nem tudnék rendet rakni ott? - kérdezte Viktor ingerülten és durván magához fordította a nőt. – Ennyire lenézel engem? Tán nem tudod, ki vagyok én? Azt hiszed, csak egy selyemfiú vagyok?
Lilla szürke szemei szikrákat szórtak a haragtól.
- Eressz el, vagy kitépem a beled - adta ki az ultimátumot hidegen. – Azonnal engedj el.
- Nem – csóválta meg a fejét Viktor.
- Nem viccelek, gyökér, kinyírlak egy szempillantás alatt.
Viktor szemében megjelent a híres gyilkos csillogás, ahogy közelhajolt a nő arcához, aki minden erejével azon volt, hogy állja azt. A srác tekintete olyan volt, akár egy veszett kutyái, aki mindjárt ízekre szedi.
- Rég volt, hogy gyenge voltam - kezdte Viktor. – Rég volt már, amikor hagytam, hogy mindenki megalázzon. Nem vagyok már az a jófiú, akit egy rakás bűnöző vert össze minden nap. Maga vagyok a pusztítás. Te pedig egy nyomorult kis áruként akarsz itt tartani, aki rabszolgaként lesi minden kívánságod?
A választól azonban ledöbbent. Lilla arcának égett jobb oldalán egy könnycsepp futott végig. A kegyetlen és gonosz maffiakirálynő tekintetén először látszott valami emberi. Egy törékeny, félelmekkel teli ember arca jelent meg Viktor előtt, aki elképedve, hitetlenkedve engedte el őt. A nő kicsit szégyenkezve ettől, lehajtotta a fejét, majd reszkető ajkakkal nézett fel rá.
- Tudod, te hány embert veszítettem már el, aki szerettem? - szegezte neki Lilla. - Kimondani sem merem. Féltem is attól, hogy valaha megint érezni fogok úgy... – nagyot sóhajtott. – Mint egy ember.
Szégyellve a könnyeit, elfordult a sráctól. Viktor ritkán érzett bűntudatot bármiért is, de most egy életre megbánta, amiért ráförmedt a nőre. Gyengéden magához fordította a látszólag teljesen összeomlott Lillát. Belenézett azokba a hirtelen szelíddé vált szemekbe, aztán amilyen gyengéden csak tudta, magához ölelte őt. A maffiakirálynőből kitört a sírás, ami talán évek óta várakozott benne. Ebben a pillanatban Lilla számára csak a srác karjai, szívverése jelentette a világot.

*

Mikor kiléptek a raktárépület hátsó kijáratán, Valentina egy remegés után ismét Egyeske lett. Kék szemeiben megcsillant a téboly és halkan kuncogva vonszolta maga mellett a rémült Krisztiánt.
- Lépkedj gyorsabban, vagy hulla fiú leszel – parancsolta derűsen a srácnak.
A fekete kocsi egy konténer épület mellett állt, a hó látszólag frissen el lett lapátolva körülötte, a kijárat felé vezető út irányában úgyszintén. Remek, nyugtázta magában a lány, mintha csak nekik készítették volna elő.
Krisztián próbált lépést tartani Valentinával, a lánnyal, akit még az élete értelmének hitt fél órával ezelőtt. Nem is haragudhatott rá, mert végül is nem ez a teljesen kattant tömeggyilkos személyiség volt az, akivel élete legszebb pillanatait töltötte el, hanem a csupaszív Ketteske, aki nyomtalanul eltűnt a gyilkos tekintet mögött. Mikor tér vissza? Percek, órák kérdése? Vajon létezik még?
A kocsihoz érve, Egyeske benézett a vezetőüléshez. Benne van a kulcs. Micsoda amatőr banda ez, gondolta. Belemarkolt Krisztián hajába, majd a járművet megkerülve cibálta az anyósülés felőli oldalhoz. Hallotta a fejében Ketteske üvöltését: „Azonnal engedd el, te nyomorult!” Ezt Hármaska megvető hangja szakította félbe: „Hagyd itt, ez még túsznak sem jó, hidd el!”
- Nyisd ki az ajtót, édesem - csiripelte a tömeggyilkos, figyelmen kívül hagyva a fejében hozzá beszélő hangokat.
Krisztián épphogy egy résnyire nyitotta ki, amikor a lány durván betuszkolta oda. Ha nem emeli be gyorsan a lábait, az simán rá is csapta volna az ajtót. Valentina, miközben a gyönyörködött a délutáni, havas tájban, a környező kopasz fákban, odariszálta magát a vezetőülés felőli oldalra. Amikor behuppant a volán mögé, eltette a pisztolyát, aztán a dermedt utasához fordította a veszélyes vigyorát.
- Ne félj már, szerelmem - nevetett és rácsapott a fiú lábára.
- Azért van valami terved? – kérdezte az.
- A tervezés a gyávák művészete. A bizonytalanoké. Ha tudod, mit akarsz, meg kell tenned.
- És mit akarsz?
Valentina a kérdéssel nem törődve, beindította a motort, sebességbe kapcsolt és rátaposott a gázra. A kanyarban farolva feldöntött két kukát, átszlalomozott két konténer épület között, aztán a kapu felé vette az irányt. Amit azonban ott látott, még őt is teljesen ledöbbentette.
Vagy egy tucatnyi fekete csuhát viselő, csuklyás alak állt sorfalat a már tárva nyitva álló kapu előtt. Egyeske lefékezett. A visszapillantó tükörben látta, amint a csempészek közül páran kilépnek a főbejáraton. Visszanézett a sötét alakokra, akik mozdulatlanul, szinte bábként sorakoztak egymás mellett. Krisztián rémülten figyelte, amint az egyik árny elővesz valamit a zsebéből. Egy mobiltelefon volt az, amit a füléhez emelt, aztán mintha bólogatott volna a csuklya takarásában.
- Kik ezek? – kérdezte és a lányhoz fordult tanácstalanul.
- Nem tudom – rázta meg a fejét az. – De mindjárt elsöpröm őket az útból.
Nem kellett. Az alakok szépen lassan elkezdtek szétszéledni, szabadon hagyva nekik a kijáratot. Valentina zavartan elmosolyodott, nem tudta hova tenni a jelenetet. Ezek biztosan nem Lilla emberei, se nem a csempészbanda tagjai. Akkor kik? Miért segítenek nekik? Valami helyi szekta lehet?
Lassan indult meg a kapu felé, közben lehúzta az ablakot és előkapta a pisztolyát. Amint a titokzatos segítői mellé ért, felkészült a védekezésre. De nem volt rá szükség. Azok lehajtott a fejjel, ezzel arcukat is takarva álltak félrehúzódva, mintegy tiszteletadásként. Egyeske teljesen zavarba jött. Meg akart állni, hogy kifaggassa valamelyiket, de jobbnak látta, ha továbbmegy.
- Ez nagyon fura – mondta és a visszapillantó tükörbe nézett.
Az alakok felé se nézve indultak a főbejáratnál gyülekező rosszfiúk felé. Mintha gépek volnának, hajszálpontosan egyszerre kapták elő a csuhájuk alól az automata gépfegyvereiket. Krisztián elhűlve nézte, amint tüzet nyitnak a társaira. Üvölteni sem tudott, annyira elfogta a rémület.
Valentina fülsüketítően hangosan felnevetett, aztán a gázra taposott.
- Én nem tudom, kik voltak ezek – kacarászta. - de már most imádom őket!
A srác megvetően fordult felé.
- Elárultam őket egy ilyen beteg állat miatt! – vetette oda.
- Azt ajánlom, fogd vissza magadat, hulla fiú - közölte Valentina fagyosan. - Ettől a perctől fogva te is a maffia célkeresztjébe kerültél. Nem is beszélve a rendőrségről, akik a múltad miatt nem fogják elhinni neked, hogy túsz vagy. Így hát mostantól, édes öcsém, csak mi hármunkra számíthatsz.

*

Kinga egyedül haladt furgonjával, egy fákkal körbeölelt úton. A kommandós egyenruhát lecserélte a fehér terepszínű öltözékére, mely alatt golyóálló mellényt hordott. Megszakadt minden kapcsolata a többi fejvadásszal, Lillát pedig egy ideje nem éri el. Annáéknak is nyomuk veszett. Beindult a paranoid ösztöne, mindenhol veszélyforrást keresett.
Megjelent mögötte egy száguldó fekete pickup. A visszapillantóba nézve, le tudta már olvasni a közeledő kocsi rendszámát is. Pár másodpercig nyugalom járta át, mert ez az egyik fejvadász duónak a járműve. Aztán, ahogy előzésbe kezdtek, már látta, hogy az anyósülésen egy csuklyás figura ül, a másiknak a hosszú vörös haja sem volt ismerős neki. Kinga a bal lábfejét a fék felett tartva várta, hogy azok mellé érjenek. Simán el fog bánni velük, látszólag teljesen amatőrök.
Ekkor azonban kedvezőtlen fordulat fagyasztotta le minden lelkesedését. A kocsi lemaradt egy kicsit mögötte, vissza is sorolt a sávjába és az anyósülésen ülő utas egy rakétavetőt dugott ki az ablakon a hátsó kerekekre célozva. Kinga balra akarta rántani a kormányt, de elkésett. Egy fülsüketítő durranást hallott, a furgon a szalagkorlát felé emelkedett, majd a mély árokba zuhanva az ex-kommandós nő előtt többször is megfordult a világ tengelye. Egy kiálló szikla állította meg a ronccsá zúzódott járművet. Fent az úton a pickup vezetője satuféket nyomott.
Kinga csak a bal szemével látott, a másikat nemhogy nem tudta kinyitni, de iszonytatóan fájt is neki. Azt hamar felfogta, hogy a furgon a feje tetejére állt, azt azonban nem, mibe szorult be a lába és egy pillanatig azt se tudta hirtelen, melyik lába is az, annyira letompult az agya. Belekapaszkodott a kitört üvegű ajtóba és minden erejével maga felé húzta, így kiszabadította a már biztosan a jobb lábfejét valahonnan. Szüksége volt az összes energiájára, amit még az ájulás előtt fel tud használni. Lassan kúszott előre, miközben hallotta becsapódni a fent az úton álló pickup ajtaját. Próbálta ezzel a hanggal motiválni magát a túlélés érdekében. A bal lábába istentelenül éles fájdalom hasított, ahogyan vonszolta magát előre. Meglesz ez, nem lesz semmi baj, nyugtatta magát, meg tudod csinálni, kislány. Voltál már ennél rosszabb helyzetben is, tette hozzá.
Hallotta a lefelé közeledő idegeneket. Biztosra vette, hogy lassan jönnek, nem akarnak elcsúszni a hóban, ezzel ő pedig időt fog nyerni. Már félig kint volt a vezetőfülkéből. Gyerünk, parancsolta magának. Rajta katona! Nagy nehezen kitornázta magát, eközben egyre közelebb hallotta a támadóit. A hangok egy irányból jöttek. Amatőrök, gondolta. Akárkik is ezek, biztosan nem hallottak még a bekerítésről. Szét kellett volna válniuk, hogy aztán két irányból csapdába ejtsék őt.
A két alak közül a másik is felvette csuklyát, mintha ez valami szigorú előírás lett volna. Mindketten automata gépfegyvert tartottak a kezükben szakértő módon fogva, mint akik már jó ideje a szakmában vannak. Amikor a felborult furgonhoz értek, megálltak, a nő leguggolt a vezetőfülkére pillantva. Senki, intett is a társának. Amikor azonban megkerülték az egyik oldalról a járművet, nem találtak senkit. Látták Kinga vérnyomait egy közeli fenyőfa felé húzódni.
Két tompa lövés süvített bele az erdei táj csendjébe és a két alak holtan rogyott össze. Kinga a fa mögött hátradőlt. Mosolyogni próbált a két szerencsétlenen, de annyira fájt az arca, hogy e helyett csak egy félelmetes grimasz sikeredett. Túl egyszerű volt, viszont helyre hozni magát már nem lesz ilyen könnyű. Ha egyáltalán kijut innen valahogyan. Mozdulni sem bírt, a csontig hatoló hideg pedig nem fogja kímélni. Valamit ki kell találnia gyorsan. Őrületes fájdalom kíséretében sikerült elővarázsolnia a telefonját. Vagyis csak az egyik darabját, az ugyanis kettétört. A másik a kocsiban van. Vissza kell erőlködnie magát, azon pedig el kell érnie a megboldogult bátyja valamelyik itteni emberét, ha már Lilla harcosai elvesztek. Nagy levegőt vett.

*

Karcsi a raktárépület folyosóit járó sötét alakok elől próbált elrejtőzni. A harmadik, legfelső szint folyosóján osont a vécé felé. Hallotta, amint azok csoportosan lépdelnek fel a fémlépcsőn. Határozott, biztos léptek. Vagy nagyon ostobák, vagy semmitől sem félnek, tanakodott, miközben benyitott a mosdóba. Orrfacsaró bűz csapta meg, amikor belépett. Próbált nem hányni. A működésképtelen kézszárító felett lekapcsolta a villanyt, pechjére meg is botlott valamiben és arccal padlónak zuhant.
- Karcsi, te idióta – szidta magát.
Az egyik alak berúgta az ajtót, ő pedig rögtön vert helyzetbe került. Hát ennyi volt, gondolta magában, itt kell meghalnia ebben a kibírhatatlan bűzben. Szép kis végzet, tette még hozzá.
Az árnyalak lassan emelte felé a pisztolyát, mintha élvezné a pillanatot. Mögötte megjelent egy másik, akin nem volt csuklya. Egy gyönyörű, hosszú fekete hajú lány, aki dermesztően fagyos, érzelemnélküli tekintettel nézett le rá a társának válla mögül. Karcsit kirázta a hideg ettől a szörnyetegtől. A lány megfogta az alak karját, az pedig feléje fordult értetlenül.
- Őt nem bántjuk – közölte a lány.
- De miért? – kérdezte az férfihangon.
- Mert ő szedte le róla a bilincset.
Az alak erre, mint aki valami retorziótól tartana gyorsan leeresztette a fegyvert tartó karját.
- Menj tovább – adta ki a parancsot a lány.
Az alak engedelmeskedve lépett vissza a folyosóra és elindult egyenesen előre. Karcsi és a lány farkasszemet néztek egymással.
- Honnan tudtad? – kérdezte Karcsi. – Honnan tudtad, hogy én vettem le a bilincset?
- Mindent tudunk – felelte az.
- Értem. Kik vagytok?
- Az én nevem Kamilla. Az Iszonyat Katonái vagyunk. Csatlakozol?
- Megölsz, ha nemet mondok?
- Nem.
- Akkor kihagynám.
Kamilla felkapcsolta a villanyt. Karcsi most vette észre, hogy a lánynak az egyik szeme fekete, a másik pedig élénkzöld. Olyan volt, mintha belelátna velük a fejébe, ettől pedig teljesen megbénította a félelem.
- Túl sokat aggódsz a főnöködért – jelentette ki Kamilla.
- Mert a barátom – felelte Karcsi.
- Sajnálom. Csak te voltál kivétel.
Azzal a lány elindult a folyosón a társa felé. Két alak utána az ajtóba lépett, rászegezve a fegyvereket.
- Nyugton maradsz – parancsolta az egyik férfihangon.
Karcsiban most tudatosult, mekkora bajba sodorta a társait, köztük a legjobb barátját, Krisztiánt. Ha tudta volna mindezt előre, biztosan nem veszi le a bilincset Valentináról. Az egyetlen dolog, amiben azért reménykedett, hogy talán a srác azzal a Ketteskével van és talán végre boldog lehet.

*

Valentina tövig nyomva a gázt száguldott az autópálya felé vezető kis úton. Egy lélek se járt arra, ezért néha kénye kedve szerint átsorolt a szembejövő sávba, miközben elengedett némi esztelen vihogást. Krisztián kapaszkodott, ahogy csak bírt és számtalanszor lejátszódott a lelki szemei előtt, amint frontálisan ütköznek egy másik kocsival, vagy éppen egy teherautóval.
Egyeske felé pillantott a sátáni szemeivel, majd visszafordult az útra. Élvezte a srác rettegését, teljesen extázisba esett tőle. Belemarkolt Krisztián lábába, aztán nagy kegyesen lelassított.
- Addig sosem leszel igazán férfi, amíg félsz a haláltól – bölcselkedett a ragadozó vigyorát megvillantva Valentina. – Tudod, a legtöbb ember azt hiszi, valaki attól alfahím, mert be mer szólni mindenkinek, vagy minden percben fűzni próbálja a csajokat. Vagy, mert úgy viselkedik, mint egy házőrző kutya. Ez nagy tévedés, öcsém. Akkor vagy férfi, ha dacolsz a halállal és nem könyörögsz neki. Egy ilyen pasira vágyom én is, egy fékezhetetlen fenevadra.
- Adj fel hirdetést – jegyezte meg Krisztián. - „Őrült csaj keresi még őrültebb szerelmét.”
Egyeske erre felkacagott.
- Ez egy piros pont neked – biccentett a fejével Valentina. – Be mersz szólni nekem, miközben tudod, hogy fegyver van nálam és pont annyira hiányoznál az életemből, mint egy műsoros zsebkendő.
- Te sem vagy már az álmaim hercegnője. Az a másik valaki, ott a beteg agyadban, mondhatom, jól átvert engem. Azt mondta, minden rendben lesz.
- Mert egy hazug szörnyeteg – vonta meg a vállát a lány. - Az úgynevezett „jó” emberek az egész életüket hazugságokra építik. Na meg a képmutatásra. Hazudnak mindenkinek, legfőképpen saját maguknak. Az őszinte embereket, akikben ott van a természet akarata és ereje, azokat bélyegzik „gonosznak”. A jó emberek irigyek rájuk, mert túl gyávák a szabadsághoz.
- Ehhez hasonlóról már papoltál nekem – legyintett a srác.
- Én optimista vagyok. Szerintem egyszer fel fogod fogni. És akkor talán jó párosítás leszünk.
- Az előbb még egy taknyos zsebkendőhöz hasonlítottál.
- Még az vagy. De majd holnap reggel egy fővel többen leszünk. Akkor megváltoznak a dolgok. Talán.
Krisztián döbbenten fordult felé.
- Mi? – kérdezte.
- Holnap Esztergomban találkozunk Havaskával. A kis tanítványommal. Hárman leszünk – a sráchoz fordult kacérkodóan. - Jó kis csaj, majd meglátod. Osztozunk majd rajtad testvériesen.
Ekkor érzett valamit magában. Valamit, amitől lefagyott a mosolya. Lefékezett és félreállt egy buszmegállóban. A fiú értetlenül fordult felé, miközben ő figyelt a belső világára. Egy újabb hang szólalt meg a fejében.
- Kislányom – súgta valaki ott. – Az én szemem fénye. Anyuci itt van és vigyázni fog rád. Nemsokára elmondom, hol találkozzunk.
- Anya? – kérdezte hangosan Valentina.
Krisztián összehúzta a szemöldökét.
- Anya? – kérdezte újra Egyeske.
- Igen. Én. A katonáimat láttad az imént. Ne aggódj, kicsikém, mindenre választ fogsz kapni. Csak légy erős.

*

Nóri a rendőrkapitányság parkolójában dohányozva szinte látta maga előtt Barbit, a nővérét. A harmincéves, aranyszőke, szoli barna, sportos dívát. Még csak két perce beszélnek telefonon, de neki máris fél órának tűnik, mert az csak mondja és mondja a szokásos, rikkancs stílusában.
- Figyelj már, kiscsaj! – harsogta Barbi. – Elmegyek érted, szépen hazahozlak és hozzábilincsellek valamihez, vagy nem is tudom, rongyosra rúgom a hátsódat, ha megpróbálsz elmenni bárhova az engedélyem nélkül!
- Barbi – próbált higgadtan beszélni Nóri. – Nem mehetek el. Felajánlottam a segítségemet rendőrségnek.
- Na, ne beszélj már! Te? Mi leszel? Tanácsadó? Engem nem versz át, kiscsaj! Nézd, elhiheted, hogy engem is felzaklatott, hogy az a nem normális Valentina a családunkhoz tartozik biológiailag. De nem kéne miatta kockára tenned az életed! Nem volt elég Viktor? Nem volt elég neked az utóbbi lassan másfél év borzalom? Nem ilyen csaj voltál te! Alig ismerek rád!
- Figyelj, Barbi, én…
- Nem! Te figyelj ide! Most akkora pofont kapnál, hogy a taknyodon csúsznál hazáig! Hol van az én kis diplomás húgom, akinek a helyén volt az esze? Aki mellett én a család fekete bárányának számítottam?
Nóri felsóhajtott, legszívesebben kinyomta volna a telefont. Szerencséjére Alexa mellette termett, megfogva a vállát.
- Fontos – suttogta.
Nóri erre gyorsan Barbi szavába vágott: - Most le kell tennem, itt van az egyik nyomozónő.
Kinyomta a telefont és aggodalmasan fordult Alexához.
- Mi történt?
- Van itt valaki – közölte mosolyogva a nyomozónő és tőle balra fordult.
Nóri a hátsó kijárat ajtaja felé nézett, ahol félénken várakozott valaki. Eltátotta a száját a bélelt bőrkabátot viselő nő láttán, akit eddig csak fényképeken látott. Szilvia, a nagynénje lassan lépdelt felé, bocsánatkérő, síráshoz közeli tekintettel. Nóri elejtette a cigit, annyira meglepődött.
- Szilvi - súgta.
A nő elé lépett, Alexa pedig diszkréten magukra hagyta őket. Pár hosszú másodpercig csak bámulták egymást.
- Nóri – szólalt meg végül Szilvia. - Nem is tudom, mit mondjak hirtelen.
- Én sem tudom - mondta a lány zavartan. – Egy ideje már többször elképzeltem ezt a pillanatot.
Szilvia végignézett rajta, büszkén, meghitt mosollyal.
- Olyan nagy lettél – kezdte. – Mintha csak tegnap lett volna, amikor a karjaimban tartottalak, te pedig édesen nevettél. Úgy csillogtak a szemeid. Akkor még minden szép volt és talán jobban is alakulhatott volna, ha nem szúrom el – sírásra görbült a szája – Az én hibám.
- Dehogy – súgta Nóri és gyengéden magához ölelte a nőt. – Nem a te hibád.
- De igen, Nóri. Kérlek, bocsáss meg nekem. Nem voltam jó anyja Valentinának, ezért lett ilyen.
Némán ölelték egymást percekig. Nóri még fel sem fogta az egészet. Nem is gondolta volna még két hónappal ezelőtt, hogy Valentináról kiderül, hogy az unokahúga, aztán még annak édesanyját is itt fogja ölelni. Jólesett neki. Valami megnyugtató erő járta át, egy erős valahova tartozás érzése. Egyre erősebb és erősebb lett benne, mintha Szilviből valami mágikus erő áradna.
- Olyan kis sovány vagy - aggódott a nő. – Ettél ma valamit?
- Nem – felelte a lány.
- Meghívlak egy kései ebédre. Közben beszélgetünk. Annyi mindent be kell pótolnunk.
- Igen.
- Minden erődre szükséged van.
- Nincs már nekem semmi erőm.
- De van. El sem hinnéd, mennyire.
Nóri nem látta, sőt senki sem, hogy Szilvia szája sátáni mosolyra görbült. Kutakodott a lány agyában, és persze igencsak hamar megtalálta azt, amit keresett. Ott volt Nóriban is a képesség, a sötétség magva. Ahogy ezt érezni kezdte, ahogy egyre mélyebben és mélyebben hatolt bele a kishúga agyába, Szilvia szemei citromsárga fényben izzottak fel. Az egyesülés közel.
- Hidd el, Nóri – súgta – nekünk egyesítenünk kell a családot. Többre vagyunk hivatottak annál, mint amit hisznek rólunk.

2020.július 12-17.
Budapest

6.rész
A Sötét Nóri

Szilvia egy olyan méregdrága étterembe vitte Nórit, hogy az azon se lepődött volna meg, ha belépődíjat is kellett volna fizetni. A bent ülő emberek mind a felső tízezer tagjait képviselték, egy elkülönített részlegben befektetési tanácsadók lakomáztak, ahogy pedig Nóri kivette, a mögöttük lévő asztalnál az egyik hazai rocksztár beszélt a menedzserével. Ez nosztalgikus volt a számára, egy kicsit boldog békeidőkre emlékeztette, amikor üzleti vacsorákon vett részt, a telefonja pedig néha csipogott, amikor megkapta a főnökétől a nettó egymilliós utalást. Ugyanakkor nyomasztotta is ez a téglamintás, minimalista, londoni hatású étterem légköre. Már nem tartozik ide. Ő csak egy megtört lélek, akinek teljesen szétesett az élete. Ez a világ száműzte őt.
Szilvia tekintete ennek ellenére teljesen megnyugtatta. Próbálta magában megfogalmazni, mit is érez, de csak körülírni tudta, felszínes jelzőkkel. Különös volt, erőt sugárzott, az otthon és a valakihez, családhoz tartozó érzés hatolt belé és futott végig az egész testén. A nő a vendégekkel ellentétben közvetlen és barátságos volt a hozzájuk siető pincérfiúval, aki végül szinte világítva az önbizalomtól vette fel a rendelést és a látszólag nehezen indult napját bearanyozta Szilvia kedves mosolya.
- Tudod, ez életem egyik legszebb napja – mondta meghatódva egy kicsit a nő. – Annyiszor elképzeltem már ezt a percet, amikor végre beszélhetünk. Próbáltam valahogy felvenni veled a kapcsolatot, de apád hallani sem akart róla. Többször is megfenyegetett, hogy tönkretesz, ha akár csak egy távcsővel is meg merlek kukkolni.
- De hát hogyan süllyedhetett idáig a kapcsolatotok? – kérdezte Nóri értetlenül. – Mi történt köztetek?
- Ez amolyan üzleti dolog volt. Tudod, én azt akartam, hogy mellém álljon. Közös vállalkozásba akartam kezdeni vele. Gyerekkorunk óta erről álmodtunk, mindig szövetkeztünk. Jó testvérek voltunk, akik mindenben egymás mellett álltak – elmosolyodott. – Amikor ő orvos akart lenni, én nővér. Amikor ügyvéd, akkor én az ő asszisztense. Amikor rendőröst játszottunk, akkor ő volt a nyomozó, én pedig a társa. Sosem veszekedtünk. Soha egyszer sem vesztünk össze. Tudom, hihetetlen, mert a testvérek kapcsolatában gyakran van konfliktus. De közöttünk sosem volt.
Itt tartott egy kis szünetet és küzdött a könnyek ellen. Nóri ekkor átnyúlt az asztal másik végébe és gyengéden megfogta a kezét, a nő pedig belekapaszkodott, mintegy erőt merítve.
- Egészen addig a napig – folytatta Szilvia. – Üvöltöztünk egymással. Az összes sérelem kijött belőlünk, ami talán nem távozott egészségesen annak idején, amikor kellett volna. Mindegy, majd elmesélem később részletesen.
Nórinak feltűnt, hogy a nagynénje rébuszokban beszél egy ideje. Valami mást sejtett a dolog mögött. Inkább nem akarta faggatni, mert látszólag nagyon nehéz volt beszélnie a testvéri törésvonalról.
- Tudod – folytatta Szilvia és keserű mosollyal nézett fel rá. – Egy nap, amikor Valentina már tizennyolc éves volt, elhatároztam, hogy elmondok neki mindent. Elmentem a Szent Mihályba váratlanul, minden előzetes bejelentkezés nélkül. Szerencsére Anna beengedett hozzá, kihasználva, hogy az a Radics doktornő szabadságon van. Beülhettem mellé a cellájába. Ám ő rá sem nézett, csak a csempézett falat bámulta. Beszéltem hozzá, de egy szót sem szólt. Tudtam, hogy hallja és érti, amit mondok, mégsem vett rólam tudomást. El akartam mondani, hogy van egy unokanővére. Adni akartam neki egy kapaszkodót, egy színes foltot, ami talán kivezeti őt a sötétségből. Esélytelen volt. Amikor kiléptem a cellából, még egyszer visszanéztem rá.
Nagyot sóhajtott.
- Rettenetes volt – folytatta. – Az a mélységes gyűlölet, ahogy rám nézett. Sosem láttam még ahhoz foghatót. „Ez már nem az én kislányom” gondoltam magam. Nem az a viháncoló kislány, akit az apja felemelt és végigvitte a napsütötte kertben, miközben azt mondogatta neki, hogy „száll a kis tündér, beragyogja a világot”. Nem az a csemete, akit akárhova vittem, mindig angyali mosollyal nézett fel rám, miközben magához ölelte a karomat.
- Szörnyű lehetett – mondta Nóri remegő hangon.
- Aznap elmentem a szalagavatódra. Persze nem mentem be. Csak a kocsiban ültem és figyeltelek. Olyan büszke voltam rád. Csillogtál, miközben annak a helyes srácnak a kezét fogva léptél ki az iskolából. Ott voltak a barátnőid, körülrajongtak titeket. Álmodoztam egy kicsit. Odaképzeltem Valentinát, ahogy melletted lépked szintén egy sráccal az oldalán. Bűntudatot éreztem.
- Nem a te hibád.
- De igen. Jobban kellett volna rá vigyáznom. Óvatosabbnak kellett volna lennem.
Nóri ezt az utolsó mondatot nem tudta hova tenni.
- Óvatosnak? – kérdezte.
- Mindegy is – mosolyodott el különös tekintettel Szilvia. - Együnk, aztán elviszlek egy barátnőmhöz, aki itt lakik a városban. Ott nyugodtabban tudunk beszélni. Nem lesz itt ennyi ember.

*

Nóriban félelmet keltett az amúgy szemet gyönyörködtető luxusház. Kétszintes, új építésű volt, egy nagy terasszal, mellette a tágas kertben egy szauna kabin, valamint jól látszott egy letakart nagy medence széle. Szilvia pedig mintha csak otthon lenne, egy távirányítóval kinyította a kocsibejáró kapuját, és beálltak a garázs elé, ahol már egy nagy fekete furgon parkolt.
Amikor kiszálltak a kocsiból egy fekete ballonkabátot viselő, fekete hajú lány lépett ki az ajtón fagyos tekintettel. Nóri az első, amit észrevett a még nála is fiatalabb lányon, hogy az egyik szeme fekete, a másik pedig élénk, szinte világító zöld. Olyan volt, mintha nem is ember lenne, hanem valami testet öltött démon, aki most parancsra várva megállt Szilvia előtt, egy kicsit lehajtva a fejét, kerülve szemkontaktust, mintha erre még nem lenne méltó. A nagynénje megsimogatta a fejét, mintha a gyereke volna.
Amikor Nóri megkerülve a kocsit, odalépett hozzájuk, egyből kirázta a hideg, amikor a lány felé fordította az üres tekintetét. Szilvia kedves mosollyal fordította felé a lányt, mintha az túl szégyenlős lenne.
- Ő itt Kamilla – mutatta be. – Egy kicsit csendes, de rendes lány.
Kamilla kezét nyújtotta Nóri felé.
- Megtiszteltetés, hogy végre találkozhatok veled – mondta színtelenül a démonlány.
- Nekem is – erőltette magára a mosolyt Nóri, miközben egyre furcsábbnak tűnt neki az egész szituáció.
Szilvia belekarolt Nóriba és úgy indultak meg befelé a házba. Bár a nagynénje kedvesen mosolygott, a karját már szinte úgy fogta, mintha ő már fogoly volna. Volt még valami, ami nem hagyta nyugodni Nórit. Kezdett ráeszmélni, miért is kezd egyre jobban rettegni ettől a háztól. Amikor beléptek az előtérbe és Kamilla készségesen lesegítette róla a kabátot, akkor jött rá, hogy ezzel a pokoli félelemmel már találkozott valahol. Nem is akárhol, mint a Valentina fejében létező belső világban, amikor ott arra a rettenetes Holdra nézett. Az iszonyat kezdte átjárni a testét, lelkét. Úgy nézett körbe az előtérben, a kabátokkal tele aggatott fogason, a gótikus keretű tükrön, hogy érezte, ahogyan árad felé valami hátborzongató ördögi erő.
Szilvia eközben le sem vette róla a szemét. Mintha várt volna valamire, izgatott mosoly jelent meg az arcán.
- Már érzed, igaz? – kérdezte a nő.
A lány erre az ajtóhoz lépett gyorsan, menekülni akart, amíg csak esélye van rá, de Kamilla hátulról lefogta. Hihetetlenül erősek voltak a látszólag törékeny csaj kezei. Ekkor a nagynénje az ajtóhoz riszálta magát és sátáni mosollyal pillantott felé, aztán elfordította a kulcsot.
Nórival megfordult a világ, amikor Szilvia feléje fordult és annak az addig kék szemei citromsárga fénnyel izzottak fel. Mintha maga az ördög jelent volna meg neki és most satuba szorítva őt, elveszi tőle a lelkét. Alexa képességei után nem kéne ilyesmin meglepődnie, mégis az ismeretlentől való félelem teljesen lebénította. Küzdeni sem maradt ereje. Amikor Szilvia odalépett hozzá a démoni szemeit rámeresztve, egy szó sem tudta elhagyni a száját. A kép azonban kezdett összeállni benne.
- Ne félj, kicsim – súgta Szilvia. – Most megkapod mindenre a valódi választ.
A kezeivel megérintette Nóri arcát. Hallotta a saját kétségbeesett sikolyát, amikor egy ezüstszürke villanás után rémisztő képsorok jelentek meg előtte. Látta a fiatal nagynénjét, amikor az még megszólalásig Valentinára hasonlított, éppen egy metróperonon állt és az előtte álló nőt belökte a közelgő szerelvény elé. A következő képen mosolyogva sétált az éjszakában egy séfkést lóbálva a kezében. Aztán a legnagyobb rejtélyre derült fény Nóri előtt. A harmincas éveiben járó Szilvia éppen az ő apját szorítja a falhoz, sejtelmesen suttogva neki. „Elüldözhetsz, megszakíthatsz velem minden kapcsolatot, de én itt leszek mindig a közeledben és csak idő kérdése, mikor fogom a lányodat magammal vinni”. A fiatal, jóképű apja reszketett a félelemtől, amikor a húga szemei citromsárga fénnyel felizzottak előtte. Utána az alvó kis Valentinát látta, aki mellé odaül Szilvia és fennakadt szemekkel valamit motyog.
Amikor Nóri kinyitotta a szemét, már egy kanapén feküdt és Kamilla szorosan lefogta a lábait, a nagynénje pedig továbbra is az arcát fogta két kézzel. A gonoszság helyett aggodalom volt jelen az arcán, mint aki éppen ki akarja őt gyógyítani valami súlyos betegségből. Meg akarta ütni Szilviát, ki akart szabadulni, de hirtelen valami különös nyugodtság kezdte átjárni. A lábait is elengedte a démonlány.
- Kicsim – súgta a nagynénje. – Édes Nórikám. Ne félj attól, ami most jön. Felszínre hozom valódi énedet, ami mindvégig ott várt benned. Soha többé nem fogsz félni, nem leszel bizonytalan semmiben és olyan képességnek leszel birtokában, amit nem mindenki tudhat magáénak ezen a bolygón. Ne ellenkezz, hagyd, hogy most felébredjen benned a sötétség. Erre születtél, akárcsak én, akárcsak Valentina és mindenki más a családunkban. Az apád megtagadta, te ennél legyél bölcsebb.
- Én ezt nem akarom – mondta erőtlenül Nóri. – Kérlek, ne tedd.
- Muszáj, édesem. Az életednek el kell kezdődnie – sátáni mosolyra görbült a szája. – El fogod hozni az iszonyatot, a rettegést az emberiségre. Le fogod rombolni a gyávák minden vívmányát, el fogod hozni a világra az újrakezdést. Egy birodalmat. Uralkodni fogunk a gyengéken, mert nekünk ez a dolgunk. Most ők irányítanak, de hamarosan mi leszünk azok, akik korbácsolni fogják az életre alkalmatlan, természet tévedéseit. Felkaroljuk a sebzett vadakat és kíméletlen katonáinkká tesszük őket.
- Ölj meg inkább, ölj meg kérlek.
- Soha. Téged soha. Hunyd be szemed és utána, amikor kinyitod már minden más lesz. Nem fogod bánni, hogy megtetted.
Nóriból kitört a sírás. A nyugalom elpárolgott.
- Nem! – üvöltötte. – Nem akarom! Ne!
- De akarod! – üvöltötte Szilvia és a sárga szemei akár vaku, olyat villant felé. – Meg kell tenned! Át kell lépned a küszöböt!
- Nem!
- Az elején én is féltem! Menni fog! Hunyd be a szemed!
Nóri zihált, lepergett előtte az élete. Úgy érezte olyan csapdába került, amiből sehogyan se tud kiszabadulni.
- Hunyd be a szemed! – üvöltötte a démoni nagynéni. – Csináld!
Nóri feladva mindent, behunyta a szemét. Ott állt egy sötét tengerparton, ahol villámok cikáztak a partnál. Látta a nagy, rémisztő Holdat a távoli horizonton, míg a démonok sutyorogtak neki a szélben. Ekkor meglátta a vörösen izzó szemű fekete árnyat, amit már látott Valentina fejében is. A démon megállt előtte és kinyújtotta felé a kezét. Már tisztán hallotta a sugdolózásokat: „Tedd meg! Tedd meg! Nincs más út! Ne félj! A jóság természetellenes!
Nóri megpróbált ellenállni, de hirtelen elveszett az összes ereje. Hallotta Béci hangját valahonnan mögüle: „Ne! Ne tedd! Legyél erős, mint mindig! Ne engedd! Itt várok rád a fényben! Nóri ne!”
Ám ő lassan megfogta a szörnyeteg kezét és abban a pillanatban minden elsötétült előtte.
Szilvia elégedett mosollyal nézte végig, amint a kishúga szép lassan felnyitja a szemhéjait. Nóri kék szeme immár citromsárga fénnyel izzott, a szája pedig szintén sátáni mosolyra görbült.
- Üdvözöllek, kicsim – mondta a nagynénje büszkén vigyorogva. - Látod, nem volt ez olyan nehéz. Hogy érzed magad?
- Csodálatosan – felelte a Sötét Nóri némi kéjjel a hangjában. – El sem tudom mondani mennyire boldog vagyok.
- Hát még én. Ettől a pillanattól fogva, az Iszonyat Úrnője vagy. Senki emberfia nem állhat az utadba.

*

Alexa elejtette a kávéját és összeesett a rendőrőrs folyosóján. Ádám azonnal ott termett, megpróbálta felállítani, de a lány ellenállt. Iszonyú fájdalmat érzett a lelkében. Nóri képe villant be előtte. Aztán hirtelen Ketteskét látta. Teljesen összezavarodott, valamilyen másik, sötétebb erő leárnyékolta a tájékozódását a spirituális világban. Nem tudta eldönteni, se pontosan érzékelni, melyikükkel is történt valami borzalmas dolog. Valami rettenetes dolog történt, gondolta magában, valamelyikük most elképesztő kínokat él át. Hiába guggolt mellé Ádám, hiába rázogatta, ő képtelen volt felfogni a külvilágot.
- Nagy baj van – mondta erőtlenül maga elé. – Nem tudom még mi történt. Valamelyikük most nagyon szenved.

*

Nóri felhúzta a fekete bőrnadrágot a nappali tükre előtt. Elégedetten nézegette magát a tükörben, még rá is csapott a saját fenekére. A nagynénje átadta neki a fekete ballonkabátot, pontosan olyat, mint amilyen Valentinának van. Színpadias, lassú mozdulattal kapta magára, miközben gyönyörködött magában. A szemeit, amikor csak akarta, sárga fényűre tudta váltani, emellett elkezdte érezni Kamilla gondolatait, aki irigykedve bámulta őt az ajtóban. Szilvia mögé lépett, büszkén nézve a tükörbe a kishúgára.
- Készen állsz, édesem? – kérdezte.
- Készen állok – felelte Nóri. – Mi a küldetésem?
- Most elmész Bajára, ahol már egy tucatnyi emberem vár rád. Elhozod nekünk Viktort Budakeszire. Ott van a főhadiszállásunk. Én is ott leszek már akkor, amikor megérkezel.
- Mi lesz a sorsa?
- Végzünk vele. Megbüntetjük mindazért, amit veled tett. Ez lesz életének legborzasztóbb napja. Ezerszer meg fogja bánni, hogy kezet emelt rád. És amiért elárulta a kislányomat.
- Nagyon jól hangzik. És mi legyen Lillával?
Szilvia hanyagul megvonta a vállát.
- Rád bízom – felelte. – Megölheted, ha akarod. A te döntésed, kicsim. De szerintem remek móka lenne életben hagyni. Sokkal nagyobb büntetés lenne neki egy háborúban elveszni. Amikor kudarcot vall. Általunk.
- Rendben. Két és fél óra az út. Lesz időm átgondolni mindent.
Szilvia gyengéden maga felé fordította őt. Gyönyörű, akárcsak a lánya. Szinte már túl tökéletes. A média által sztárolt pozitív hősnő, aki most már nem az a gyenge áldozat, akit mindenki sajnál. Hanem az Iszonyat Úrnője, akinek mostantól százak, majd tízezrek követik a parancsát.
- Veled megy Kamilla – mondta.
- Egyedül akarok menni – rázta meg a fejét Nóri. - Vedd ezt vizsgának.
- Még nem vagy elég erős, babám. Féltelek.
- Nem kell féltened. Sosem voltam még ennyire biztos magamban. Szükségem lesz a magányra az úton.
Szilvia magához ölelte őt. Hitt neki, meggyőzte egy szempillantás alatt. Ezzel pedig megtette az egyik legnagyobb lépést, mellyel már sosem lehet egy harmatcseppnyi kételye sem abban, hogy érteni fogja a dolgát.
- Ne feledd, Nórikám, a lényeget – kezdte. – Nem szabad kegyelmezned annak, aki az utadba áll. Legyen az bárki. Kíméletlennek kell lenned, pusztítónak. Te vagy a rémület elhozója.
- Úgy bizony – felelte a lány hátborzongató vigyorral. – Nem fogsz csalódni bennem, majd meglátod.

*

Alexa a falhoz támasztotta a lábát, és a bokáján lévő fekete tokba csúsztatta a pótfegyverét. Ádám értetlenül nézte végig, amint a lány rá se pillantva lép az iroda asztalán nyitva álló bőröndjéhez.
- Hova mész? – kérdezte a magánkopó. – Elmondanád, mi ez az egész?
- Te ezt nem értheted – felelte Alexa és elővett onnan egy altatólövedékes fegyvert és berakta a szövetkabátja belső zsebébe. - Már tisztán érzem, mi történt. Ahhoz, hogy visszafordítsam a dolgot, kevés a törvény.
- De legalább megosztanád velem?
- Nem.
- Veled megyek.
Alexa dühösen lecsapta a bőrönd fedelét és Ádámhoz fordult.
- Nem jössz! – kiáltotta. – Ez az én dolgom! Megértetted?
A magánkopó még sosem látta ilyennek a lányt, teljesen ledöbbent tőle. Az látva ezt gyorsan visszavett magából. A kezébe temette az arcát. Érezte, ahogy Nóri egyik fele egy sötét tengerparton rekedt, egy másik pedig teljesen elfoglalta a testét. A gyűlölet, az elfojtott agresszió most testet öltött abban a valaha nagyszerű lányban, aki az egész borzalomban talán az egyetlen pislákoló fény volt.
- Meg kell értened, Ádám – kezdte lágyan a nyomozónő. - Most egy olyan helyzet állt fel, amit csak én tudok visszafordítani. Tudod, hogy mi vagyok. Jól tudod. Te már láttad. Többet, mint bárki. Talán előbb is tudtad, mint én.
Ádám felsóhajtott. Ajtó felé nézett és megadóan bólintott. Amikor visszanézett a lányra, ismét látta azt, amitől annak idején a szőr felállt a hátán. Alexa szeme kéken izzott, a tekintete pedig könyörgő volt.
- Azért lettem teremtve, hogy életet mentsek – súgta lány. – Sokáig nem hittem benne. Nem akartam felfogni és elfogadni. Szerintem, azért kaptam egy nehéz életet, hogy átéljem a szenvedést. Hogy tudjam, mi ellen kell majd küzdenem. Meg kellett ismernem a sötétséget ahhoz, hogy tudjam kik azok, akik ellen egyszer fegyvert kell ragadnom. Most eljött az időm. És már tudom, ki az, akit meg kell mentenem, amíg nem késő.
- Nem akarom, hogy bajod essen.
Alexa keserűen elmosolyodott.
- Ha meg kell halnom, megfogok – mondta. - De Nóri nem fog. És Valentina sem. Most már tudom, hogy mindketten ártatlanok. Egy sokkal veszélyesebb gonosz áll a háttérben, akivel szembe fogok szállni.

*

Nóri padlógázzal kanyarodott fel az autópályára. Kék szemei visszatértek, rejtve hagyta az új önmagát. A céljára összpontosított, alaposan megtervezett minden lépést. Már alig várta, hogy ismét találkozzon Viktorral. Eljött az a pillanat, amikor az egykori üldözője üldözötté fog válni. Ezzel tesz méltó pontot köztük lévő több mint egy éve tartó macska-egér harc végére. Forrt a vére, érezte azt, amit Valentina érezhet mindig. A pusztítás utáni vágy egyre őrjítőbbé vált számára. Türelemre intette magát. Amint Bajára ér, kiélheti a bent ragadt bosszúvágyát.
Ekkor érzett még valamit, ami nyugtalanította. Hallotta Ketteske hangját a fejében, amint az tiltakozik.
- Nóri! – kiáltotta Valentina szelíd énje. – Térj magadhoz! Térj magadhoz!
- Magamhoz tértem, édesem – mondta Nóri ördögi félmosollyal. – Neked is ideje lenne egyesülnöd önmagaddal.
- Ez nem te vagy!
- De én vagyok. Mindig is én voltam. Itt lapult az agyam távoli sarkában a valódi énem. Ha korábban eszmélek rá, már biztosan együtt harcolnánk. Sebaj, az is eljön nemsokára.
- Ezt nem hiszem el! Ezt nem akarom elhinni! Te voltál az utolsó reményem! Érted jöttem vissza!
- Te csak egy tévedés vagy, akárcsak én voltam hajdanán!
Ketteske felsóhajtott.
- Térj magadhoz, kérlek! – könyörgött Valentina. – Kérlek! Tedd meg Béciért! Ha értem nem is, de az ő emlékéért! Nem állhatsz át ahhoz, aki megölte a szerelmedet. Nem árulhatod el őt!
Nóri erre felnevetett. Hátborzongató volt a kacaja, a szemei pedig felizzottak a citromsárga fénnyel. Mindössze egy röpke másodperc alatt teljesen fagyossá és érzéketlenné vált a tekintete.
- Jobb, ha befogod a szádat és eltakarodsz a fejemből – parancsolta. - És tedd meg azt a szívességet, hogy Valentina fejéből is kivakarod magad. A megsemmisülésbe, ahová való vagy, te patkány!
- Ezt nem fogom annyiba hagyni akkor sem – erősködött Ketteske. – Vissza foglak kapni!
- Takarodó, kis agymászó féreg!
Valentina hangja eltűnt. Nóri elégedetten elmosolyodott és szép csendben haladt az útján dél felé.

*

Ádám gyengéden megérintette a letakart Anikó testét. Nem akarta elhinni, hogy a kolleganőjét, aki az egyik legjobb barátja is volt, megölte valaki. És most végignézte, ahogyan beteszik a mentőautóba. Annyira összeomlott a látványtól, fel sem akarta fogni, hogy ez most valóban megtörtént.
Az egyik járőr odalépett hozzá és egy bezacskózott papírlapot adott neki.
- Ez volt a nyakába akasztva – mondta.
Ádám rápillantott a lapra, amin az állt: „Lilla embere”. Ez minden bizonnyal tévedés. Valami félrevezetés. Ha valakiről, hát a nyomozónőről nem tudta elképzelni, hogy a maffiának dolgozzon. Visszaadta a járőrnek, aki biccentett és megindult a kocsijához. Ádám felnézett az égre.
- Hiányozni fogsz, kollegina - súgta. - Megtalálom a gyilkosod, ígérem.

*

Délután öt óra körül Lilla a földalatti szobák egyikében feküdt Viktorral. Élvezte, ahogy a srác simogatja a fejét, ő pedig csak egyik pillanatból a másikba bújt a gondok elől. Fel kell töltődnie, hogy aztán kemény válaszcsapást mérjen az ellenfeleire. És a legjobb testi-lelki regenerálódásnak a meghitt téli összebújás bizonyult. Sajnálta, hogy nem az egyik házában került erre sor, ahol néha kileshetett volna a szállingózó hóra, vagy egy külvárosi idillre.
Ekkor hirtelen kiment a villany és teljes sötétség telepedett rájuk. Viktorban megszólalt a vészriadó, azonban Lilla csak nevetett rajta. A nő kinyújtózott és dobott egy csókot a srác homlokára.
- Megint kiment az áram – mondta derűsen. – A múlt hónapban többször is előfordult. Egy kicsit rendet rakok fiúk közt és visszajövök.
- Nem ártana óvatosnak lenni – közölte Viktor.
- Ne láss rémeket. Egy tucatnyi kommandós vigyáz ránk. A kutyusokat is mindjárt hozzák vissza.
Lilla felkapott egy köntöst, aztán a telefonjával világítva az ajtóhoz lépett. Amikor kinyította, még visszafordult Viktor felé, egy csókot dobva neki a készülék fényében. Ettől az már teljesen lenyugodott.
- Mindjárt jövök, kicsim – súgta a nő, aztán kilépett a folyosóra.
Viktor behunyta egy kicsit a szemét. Alig várta, hogy a nő visszajöjjön, mert már máris érezte a hiányát. A maffiakirálynő mellett megtapasztalta azt az érzést, amit eddig soha egyik nő mellett sem az élete során. A megnyugtató, érzelmi biztonságot, amitől kezdte magát teljes embernek érezni.
Lilla felsikoltott. Viktor erre összerezzent. A maffiakirálynő ezután kétségbeesett sikongásba kezdett, mint aki éppen elevenen akar felfalni valami megveszett vadállat. A srác azonnal kipattant az ágyból és kiszaladt a folyosóra. A sikoltozás abban a pillanatban megszűnt és síri csend borult a koromsötét, hosszú folyosóra. Viktor szeme még nem szokott hozzá a sötéthez, így semmilyen árulkodó árnyat nem vett észre. Mintha csak behunyta volna a szemét, semmit sem látott. Nem akart kiabálni, nehogy elárulja a támadónak, merre van. Érezte valaki jelenlétét, de nem tudta megmondani, merre van. De talán többen is lehetnek körülötte.
Ekkor egy ismerős, női suttogást hallott:
- Viktor!
Megperdült, mert mögüle jött a hang.
- Viiiktooooor – hallotta ismét, viszont most mellőle.
Nem akarta elhinni, hogy Nóri hangját hallja. Ráadásul pont olyan dermesztően sejtelmes volt, akárcsak Valentináé.
- Hát nem ismerős neked ez a szitu? – tette fel kérdést a lány. – Nem emlékszel? Még tavaly, ott a kórházban.
- Nóri – szólt vissza Viktor. – Ez te vagy?
- Nem is vagy olyan buta – megint mögüle jött. – Mit érzel most? Talán azt, amit én akkor? Deeee jóóóóó. Annyira tetszik. És a legjobb, hogy tisztán látom a szemedben a félelmet. A csapdába esett vad. Óóóhh, igeeen.
Nóri ördögi kacaja a most a folyosó végéről visszhangzott és egyenesen közelített a tömeggyilkos felé.
- A préda – folytatta a lány.
- Mit műveltél Lillával? – kiáltotta a srác.
- Ajjaj. Valaki szerelmes. Jut eszembe erről. Te még nem vesztettél el senkit, akit szeretsz. Ugye? Én igen. Tudom ám, hogy milyen. Nemsokára te is megtudod. Iiiigeeeen! Megismered a fájdalmat!
- Ha csak egy ujjal is hozzáérsz…
- Nem vagy abban a helyzetben, hogy fenyegess! – üvöltötte Nóri és fülsüketítően felnevetett.
A lámpák hirtelen felkapcsolódtak és Viktor előtt termett teljes valójában a Sötét Nóri, citromsárga fénnyel izzó szemekkel. A tömeggyilkos egy szempillantás alatt elvesztette minden erejét és reszketni kezdett a félelemtől. Erre a látványra nem számított. A legnagyobb ellensége, akár egy megtestesült pokolbéli lény, ott állt előtte és látszólag élvezte az ő teljes megbénulását.
- Na, mit szólsz? – kérdezte a lány vigyorogva. – Hogy tetszik?
- Te jó ég! – rebegte Viktor.
A Sötét Nóri erre megcsóválta a fejét.
- Milyen kis szánalmas – vetette oda és behúzott egy akkorát a srácnak, hogy az eszméletlenül terült a padlón.
Szinte a semmiből lépett ki mögüle egy árny, csuklyával a fején.
- Mi a parancsod, Úrnőm? – kérdezte a férfi alázatosan.
- Adjatok be neki egy jó nagy adag nyugtatót – kezdte Nóri. – Adjatok rá valami meleg ruhát és tegyétek a kocsimba az anyósülésre.
- Parancsod szerint lesz. És a nővel mi legyen?
Nóri mosolyogva töprengett egy kicsit, aztán végignézett az ájult Viktoron.
- Hozzátok ide – adta ki.
A mellettük lévő szobából két csuhás alak rángatta ki a rémült maffiakirálynőt, aki tátott szájjal nézett Nórira, majd a földön fekvő szerelme láttán sikoltozni kezdett és próbált valahogy kiszabadulni a fogásból.
- Viktor! – kiáltotta. – Viktor! Ne!
- Viktor! – utánozta Nóri gúnyosan. – Viktor! Ne! Brühühühühüü!
Lilla könyörögve nézett fel rá.
- Engem ölj meg! – kérlelte kibuggyanó könnyekkel. – Kérlek!
- Hogy ízlik az alárendeltség, Lilla? – kérdezte Nóri kárörvendően vigyorogva. – Milyen érzés?
Látta Lilla szemében, hogy az minden méltóságát elveszítette. Még talán a hatalmáról is lemondott volna, hogy ezzel megmentse a fiút. Nóri ekkor kizökkent a sötétségből. Bevillant neki a kép, amikor hangosan zokogva nézte végig, amint a halott szerelmét, Bécit letakarva teszik be a mentőautóba. A gonosz fény eltűnt a szeméből és visszatért az eredeti kék. Annyira átérezte a nő fájdalmát, hogy mielőtt ő is teljesen megbénulna, gyorsan hátat fordított neki.
- Vigyétek innen! – üvöltötte a katonáinak. – Most! Azonnal!
Lilla zokogva kiáltott a srác felé, miközben cipelték végig a folyosón: - Viktor! Kicsikém!

*

Alexa már Dunaföldváron járt és a lelki szemei előtt végigkövette a cselekményt. Nóri sötét énje kezdett kizökkenni, ám a nyomozónő jól tudta, hogy ez csak pár percig fog tartani nála. Minden erejével próbálta a távolból szuggerálni a lány felé az erőt, ami talán segíthet neki visszaváltozni.
- Nóri – súgta. - Nóri, küzdj ellene! Sokkal erősebb vagy te ennél! Küzdj ellene! Ne add fel egy pillanatra sem!

2020. július 18-20.
Budapest

7.rész
A pokol kapujából

Koromsötét.
Egy sercintés után apró kis fények szikráztak, aztán hirtelen eltűntek és a meggyújtott a gyufa lassan közelített a gyertyához. A kanóc átvette a láng egy részét, hegyesen felfelé nyújtózott, szinte vigyázba állva fegyelmezetten. Vérpiros, csábos ajkak finoman fújva ki a levegőt, elaltatták a gyufa lángját. Szilvia citromsárga fényű szemei felizzottak, az arcának körvonalai megjelentek a gyertya fényében. Hallotta Lilla sikolyát, érezte a nő félelmeinek minden rezgését, élvezte, szinte mint egy chill, vagy egy ambient zenét, úgy szívta magába, gyönyörködött és csak gyönyörködött. A kishúga remek munkát végzett, kereste is vele a fonalat, belehatolva a lány agyába.
- Nóri – súgta. – Hallasz, kicsikém?
- Igen – hallotta a lány derűs hangját a fejében.
- Hogy érzed magad?
- Remekül. Itt van velem Viktor. Már úton vagyunk.
- Szép munka, kishúgocskám. Ha gondolod, a megbeszéltnél több időt szánhatsz a büntetésére.
- Megengeded?
- Természetesen. Hisz okulnia kell a halála előtt. Egy összeroppant fattyúként száll majd a pokol tüzébe.
- Mennyire jól hangzik.
Szilvia büszkén elmosolyodott. A szemei, akár egy megveszett démonnak, úgy csillogtak a gyönyörtől, amint elképzelte annak a tömeggyilkosnak a végzetét, amit majd a lánnyal segítenek elő.
- Az lesz ám a dicstelen végzet – súgta sejtelmesen.
- Lillát életben hagytam - jelentette ki Nóri közömbösen.
- Jól tetted. Izgalmasabb lesz a játék.
- Az egyik embered mondta, hogy Szekszárd környékén van egy helyes, kis eldugott házikód.
- Így van. Használd egészséggel. Van ott két őrző, akik várni fognak. Odaszólok nekik, hogy szolgáljanak.
- Most végre kiélhetem magam – kuncogott Nóri ördögien. – Fél óra múlva ott vagyok.
- Innentől egy új világ nagyhatalmú úrnője vagy. Hamarosan milliók fognak a lábaid előtt heverni.
- Úgy érzem, mindig is erre vágytam.
Ekkor kopogtak az ajtón. Szilvia a démoni szemeit a hang irányába fordította. Átlátva az ajtón, a várakozó Kamillát pillantotta meg. Visszafordult a gyertyához rejtélyesen elvigyorodva.
- Most mennem kell, kicsikém – mondta. – Vendégeim jöttek. Az est folyamán még megkereslek.
Azzal elfújta a lángot. Felkapcsolta a villanyt a tágas nappaliban és kinyitotta az ajtót. A megszeppent lány egy főhajtással köszöntötte, azután félve egy esetleges retorziótól, amiért megzavarta őt, remegő hangon szólalt meg:
- Úrnőm. Itt van a lányod egy férfival.
Kamilla ezután lehajtott fejjel elállt az útból és Valentina, mint Egyeske lépett a helyére tátott szájjal bámulva anyjának sárgán fénylő szemébe. Szilvia büszkén nézett végig a rajta. A nagy gyermek, aki messzemenően túlszárnyalta őt az iszonyat és rettegés művészetében. Itt állt előtte fekete ballonkabátban, vörös farmerban, ami már védjegye lett, a szemeiben pedig ott csillogott a követhetetlen sodrású, mélységes gonoszság, amin ő annyit dolgozott régen.
- Kislányom – örvendezett és kilépve az ajtón szorosan megölelte a látszólag teljesen meglepett Valentinát.
- Anya – súgta az, majd belekapaszkodott a Szilviába.
- Tudom, sok kérdésed van. Mindenre választ kapsz, előttünk az éjszaka.
- Végig velem voltál? Tényleg?
Szilvia belenézett a szemébe, az övét közben visszaváltva annak természetes színére. Végigsimította Egyeske arcát, átadva őszinte szeretetét, végre újra szabadjára engedve az anyai ösztönét.
- Minden utadon melletted voltam – mondta a lányának. – Minden percben. A kincsem vagy, az életem értelme.
- Akkor miért hagytál a Szent Mihályban rohadni? - förmedt rá Valentina.
- Mert tudtam, hogy meg tudsz szökni. Tudtam, hogy képes vagy rá. Hisz a lányom vagy. A sötétség legkiválóbb harcosa.
A lány megbocsátóan rámosolygott az édesanyjára. Szilvia Kamilla felé fordult.
- Hol van Krisztián? – kérdezte a démonlánytól.
- A konyhában őrzik – felelte az a padlót bámulva alázatosan.
- Készítsetek neki valami rágcsálnivalót. Nekünk meg hozzatok be teát – a lányához fordult. – Egy finom gyömbéres, amit úgy imádtál kislánykorodban?
- Jöhet, anya – bólintott az. – És mesélj el mindent, amit tudnom kell.

*

Villódzó fények.
Viktor lassan nyitotta ki a szemét. Eleinte nem fogta fel, mit lát, csak hallgatta monoton géphangot és figyelte a cikázó neonfényeket az éjszakában. Lámpaoszlopok, jött rá hirtelen. Egy autóban ül az anyósülésen. Gyengének érzi magát, mintha minden ereje elszállt volna. Gondolkodni is nehezen ment neki.
A vezetőülés felé fordította a fejét és ott megpillantotta Nórit, akinek sárgán fénylett a szeme. Nem álom volt, nem is képzelgés, ami nem sokkal ezelőtt történt, nyugtázta magában. A lány, akire imádott vadászni, aki mindig a célkeresztjében állt, akit el akart pusztítani, most ott ül mellette és veszélyesebbnek tűnik, mint Valentina. Mi történhetett vele? Mi ez a szempár? Miről maradt le?
Nóri feléje pillantott, utána vissza az útra.
- Mi van Viktorkám? – vetette oda. - Felébredtél, hullajelölt barátom?
- Hova viszel? – kérdezte az erőtlenül.
- Semmi közöd hozzá. Meglátod, amikor meg kell látnod.
Viktor elnézte az egykori jó embert, aki valamitől egy veszett vaddá változott. Sosem hitte volna ezt pont róla. Látta már keménynek a lányt, harcolt már vele, tudta, hogy szívós teremtés, akivel szemben néha alul is maradt. Most pedig ő lett az üldözött, ő lett az alárendelt.
- Mi történik veled? – kérdezte.
Nóri nem felelt. Ez a kérdés valami kellemetlen pontot ért a lelkében. „Mi történik veled?” Ízlelgette a srác kíváncsiságát. Betegnek érezte magát néhány másodpercig, ám hamar legyűrte ezt az érzést. Nem az. Születésétől egészen ma délutánig volt sérült és gyenge. Ennek már vége.
- Inkább azon agyalj, veled mi fog történni – kerülte ki a választ Nóri. - Meg fogod bánni azt az éjszakát, amikor az életemre törtél. Amikor mindent felforgattál és tönkretettél. Azt kívánod, bár ne követtél volna az irodaházba azon a novemberi éjjelen. Úgy bizony. Megízleled a rettegést.
- Tudom, milyen – felelte Viktor erőtlenül. – Tudom jól.
- Ne gyere a nehéz gyerekkoroddal. Az egész egy kalap alá véve sem közelíti meg azt, amit nekem okoztál.
Nóri lehajtott a Szekszárd felé az autópályáról. Viktor a menekülési esélyeit latolgatta. Nem talált csak egyetlen megoldást, de az kész öngyilkosságnak bizonyult. Egy sötét útszakasz következett, amit egy pusztaság ölelt körbe. A Hold úgy ragyogott felettük, akár néma, sajnálkozó szellem, a csillagok pedig a rémületet villantották a srác egyre fáradtabb és fáradtabb szemei felé. Nyilván valami erős nyugtatót kapott, gondolta magában. Egy település fényeit látta közeledni, ahogy Nóri egy kicsit jobban rálépett a gázra egy sebességkorlátozó tábla után.
Egy külvárosi régióba értek, ahol Nóri egy kicsit nézelődni kezdett. Látszólag az emberekre pillant folyton, mintha kiszemelné őket, figyelte meg Viktor. Egyszintes házak, boltok, presszók mellett haladtak el. A srác bágyadtan, gyenge kezeivel a biztonsági övhöz nyúlt.
Pirosat kaptak. Nóri egy fiatal párocskát nézett végig gyűlölködő tekintettel, amint azok kézen fogva, néha egymásra mosolyogva haladtak át a zebrán. A féltékenység egyre jobban tüzelte őt ellenük. Eljátszadozott a gondolattal, hogy rátapos a gázra és keresztülhajt rajtuk. Elmosolyodott a bevillanó képektől. Eközben Viktornak sikerült kikapcsolnia a biztonsági övet, ami azonnal elkezdett visszahúzódni a helyére. Az erőtlen kezével igyekezett szépen lassan visszaengedni azt a helyére. Ha odakoppan, akkor nyomban lebukik, ez pedig ki tudja, mire képes.
Amikor zöldre váltott a lámpa, Nóri kerülve a feltűnést még a kihaltnak tűnő területen is, a megengedett sebességgel haladt tovább. Viktor megfogta a kilincset, látott egy templomot, ami ott állt a mellette lévő oldalon. Felkészült a legrosszabbra és kinyitotta az ajtót, a bal lábával elrugaszkodva.
- Mit csinálsz? – üvöltötte Nóri.
Viktor előtt többször megfordult a világ, amikor végül két kukának ütközve végre megállt. A lány lefékezett, ő pedig minden erejét összeszedve felállt és a templom nyitott kapuja felé igyekezett.
Nóri kiszállt a kocsiból és látta, amint az botladozva halad előre.
- Viktor! – nevetett felé. – Azt hiszed, majd oda nem megyek utánad? Milyen kis szánalmas!
- Mit üvöltözöl? – kérte valaki számon mellőle.
A lány a hang irányába fordult. Egy buszmegállóban ülő férfi volt, aki sörösüveget tartott a kezében. Amikor azonban meglátta felé irányuló sárgán fénylő szemeket, elejtve az üveget, szaladt, ahogy csak lába bírta át a túloldalra. Nóri előkapta a fegyverét és a templom felé fordult, ahol Viktor éppen bejutott a kapun át.
- Bújócskázni akarsz, édesem? – vigyorodott el. – Hát, legyen. Nekem ez csak jó. Bizony, felemelő érzés lesz.

*

A srác megbotlott a saját lábában, amikor megkerülte a tőle jobbra lévő padsor végét. A félhomályban alig tudott tájékozódni. Amikor belépett egy lelket sem látott idebent. Fájt a bal lába, ezért kúszott előre egy darabig az oltár irányába. Remélte, hogy Nóri valamiért majd elkerüli ezt a szent helyet.
Ekkor meghallotta a női bakancs koppanását a kapu felől. Lassan, de határozottan lépkedett, ahogy hajdanán ő, amikor élvezte, amint teljesen bekerítette az áldozatait. Próbált minél halkabban előre kúszni, viszont egyre jobban szédült, a tájékozódási képessége mellett az érzékelése is letompult, ezért nem tudta, ő mekkora hangot ad ki. Azonban Nóri lépteit egyre hangosabbnak hallotta.
- Viktooooor – súgta játékosan a lány. – Ezzel csak rontasz a helyzeteden. Ha most előjössz, talán megkegyelmezek neked és gyors halálod lesz, amint megérkeztünk a vesztőhelyedre. Kínozni sem foglak. Legyél jókisfiú. Gyere elő! Megtalállaaaaaak, kis bolond. Meeegleszeeeel, úgy ám.
A fiú a padsorok végéhez ért, befordult balra és az oltár felé nézett. Valahogyan fel kell jutnia oda, mert a legközelebbi ajtó ott van, ami talán a sekrestye felé vezet. Valakinek itt kéne lennie.
- Érzem, hogy félsz! – üvöltötte Nóri és a hangja visszahangzott a templomban. – Ez az! Félj csak!
- Ki maga? – kérdezte valaki mögüle.
Nóri felé fordult és meglátta az idős papot ott állni előtte a reverendában. A férfi eltátotta tőle a száját, pláne amikor a lány felé emelte a pisztolyt. Védekezően feltette a kezeit és hátrálni kezdett.
- Arccal a földre – parancsolta Nóri hidegen. – Gyerünk!
Az lassan, megkapaszkodva egy padban, de lehasalt a földre.
- Helyes – bólintott a lány. – Ha megmukkansz, véged.
Visszafordult az oltár felé. Fülelt. A képességét felhasználva kirajzolódott előtte, merre is bújt előle a srác.

*

Alexa belépett a Lilla földalatti előszobájába, melyet csak a folyosóról beszűrődő halvány fény világított be. A pisztolyát maga előtt tartva, halkan lépdelt az üres ketrec felé. Nem hallott, nem látott senkit, de érezte valaki jelenlétét. Benézett bárpult mögé, ahol üvegszilánkok hevertek a földön.
A kanapé felé vette az irányt, amikor hirtelen elaludt a folyosó fénye. Megdermedt. Valami koppant az előszobából nyíló folyosón. Aztán újra. Egy bakancstól származó léptek. Sziszegő, lihegő hangokat hallott. Nekiment valaminek, amitől majdnem felsikoltott. Egy fotel lehetett. Gyorsan megkerülte és bebújt mögé. A koppanások egyre közelebb voltak. Ez a valaki biztosan tudja, hogy ő itt van. A sziszegő hangok, mintha egy démontól származtak volna.
A folyosón, mely felfelé vezetett pubba, újra megjelent egy kis fény. Ekkor látta meg Alexa a fekete csuhás alakot, aki csuklyával a fején, lassan, de határozottan közelített a fény irányába. Megállt. A bárpult irányába fordította a fejét, aztán megindult arra. Benézett alaposan mögé.
- Tudom, hogy itt vagy – suttogta a férfi. – Gyere elő szépen. Előlem nem menekülsz meg. Nem bizony.
Alexa nyomban libabőrös lett, amikor látta a megforduló alak sárgán világító szemét. Ennek is hatalma van, nyilván Szilvia bizalmasa. Idő kérdése és megtalálja. Ezért felemelkedett a fotel mögül és becélozta őt.
- Maradj ott, ahol vagy! – parancsolt az alakra.
Ebben a pillanatban kiment a fény a folyosón és a sárga szemek is eltűntek. Alexa nem habozott, hármat az alak felé lőtt, utána visszabújt a fotel mögé, bár nem hitte egy percig sem, hogy az fedezékként szolgálhat neki egy ilyen lénnyel szemben. Zihált és várt. Nem hallotta összeesni a sötét árnyat. Bánta, hogy olyannyira sietett le ide, hogy még a zseblámpáját is a kocsiban hagyta.
Kaparást hallott a fotel támlája felől, amikor pedig felnézett, meglátta rá meredő sárga szempárt.
- Megvagy – súgta az árny.
Alexa felsikoltott, eközben a szemei kéken felizzottak. Ettől az a valaki egy kicsit oldalra döntötte fejét. A nyomozónő ezt kihasználva kettőt belelőtt annak fejébe, mire az hátravetődött és összezúzta maga alatt dohányzóasztalt. Ekkor meghallotta Lilla sikolyát valahol a beljebb vezető folyosó irányából.
Felpattant és keresni kezdte a kapcsolót. Amikor megtalálta, megnyomta, de hasztalan. Semmi. Talált mellette egy másikat, ami feloltotta a bárpult fényeit. Mellette Lilla állt remegve a folyosó ajtajánál. A mindig kegyetlen maffiakirálynő sokkos állapotban meredt maga elé egy fehér köntösben. Amikor Alexa odalépett hozzá, az nem akarta felfogni, hogy őt látja.
- Lilla – súgta a nyomozónő. – Lilla. Jól vagy?
- Elvitték – súgta a felfelé vezető folyosó felé bámulva. – Nóri eljött érte. És azok.
- Az árnyak?
- Igen.
- Nem mondta Nóri, hová viszi? Nem szólta el magát valaki?
A maffiakirálynő felé fordult.
- Az embereim…- mondta a rémülettől kikerekedett szemekkel. – Az embereim megnyomták a vészjelzőt. Egy tucat harcosom jött ide. Ezek megölték őket. Mindet. Nem hagytak senkit sem életben.
- Beviszlek a kórházba – jelentette ki Alexa.
- Ne! – üvöltött a nő. – Csak azt ne! Vigyél el egy barátomhoz. Nem lakik innen messze. Tudom, hogy rendőr vagy, Alexa. Tudom, mit kéne tenned. De most hagyj futni. Ha segítesz, ígérem, én is segítek majd neked. Kérlek!
- Rendben. Elviszlek. De siessünk.
Karon fogta a nőt és felfelé szaladt vele a lépcsőn az elsötétült pub irányába. Egyre több aggasztó jelet érzékelt az agya, amikor felértek az üres, felborított asztalokkal és székekkel teli helyiségbe. Körbe pillantott, ám senkit sem látott. Amikor azonban kiléptek a főbejáraton egy tucatnyi árnyalakkal találták magukat szembe, akik mereven álltak előttük, teljesen bekerítve őket.

*

Viktor felfelé kúszott az oltár felé, szorosan fal mellett, amelynek mentén a sekrestye felé vezető ajtó is állt. Kezdett hinni abban, hogy esetleg megúszhatja. Valahogyan talpra áll majd abban a kis szobában és hátul meglép a lány elől. Valakinél meghúzza magát, vagy nem is tudja.
A legnagyobb rémületére Nóri előlépett az oltár mögül a fénylő szemeivel. Viktor meglátta annak hátborzongató vigyorát a félhomályban. A rettegés átjárta tőle minden egyes porcikáját.
- Meglett a kis rosszcsont – súgta sejtelmesen Nóri, akárcsak Valentina. – Azt hitted megmenekülhetsz előlem?
- Hagyj itt – nyögte Viktor.
- Milyen aranyos vagy. A végén még könyörögni is fogsz. Akárcsak én, amikor azzal a szekercével ütötted az ajtót, ami mögé bújtam akkor. Könyörögtem az életemért. Hallgattál rám? Megkönyörültél? Nem.
Belemarkolt a srác karjába és lehúzva a lépcsőn a kijárat felé tartott maga után vonszolva. Viktornak esélye sem volt, tehetetlenül tűrte, hogy a lány megalázza. A pap felpillantott a lányra, aki megállt mellette.
- Egy egész hadsereget küldhetek rád, öreg – mondta nyomatékosan. – Észre sem veszed és egy éjjel, amikor itt imádkozgatsz, ők szépen rád gyújtják a templomot. Szeretnéd ezt?
- Nem – felelte az gyorsan.
- Akkor nem láttál semmit. Senkit. Megértetted?
- Igen, megértettem!
- Jó válasz, kis patkány.

*

Alexa szeme kéken felizzott az alakok felé. Lilla elképedve bámult rá, azután azokra. A nyomozónő próbálta összeszedni magát, mert jól tudta, ezeknek a legnagyobb fegyverük a félelemkeltés.
- Ki akarja az első golyót? – vetette oda nekik.
Az utca feltűnően üres volt, pedig erre mindig nagy a forgalom, pláne ebben az időben. A villanypóznák égői is elsötétülve sorakoztak. Ez az akció nagyobb szabású, mint ahogy azt Alexa gondolni merte. Amikor leparkolt a közelben, még minden működött, bár egy kocsi se járt erre. Várták őt. Ez egy jól megtervezett csapda volt, amit talán az a Szilvia állított neki.
- Takarodjatok! – üvöltötte Alexa.
Azok erre egyszerre tettek feléjük egy lépést. Hallotta a sziszegésüket, a gondolataikat. Parancsra vártak.
- Nóri! - szólította a lányt és behunyta a szemét. – Parancsold meg nekik, hogy tűnjenek el innen!
A legnagyobb döbbenetére hallotta a fejében a lány kacaját.
- És mit kapok cserébe? – kérdezte Nóri valahonnan távolból az ő fejébe furakodva. – Tán egérutat? Azt hiába kérném, hisz lehagytalak.
- Nem keresztezem az utad, ígérem - hazudta Alexa.
- Ezt te se gondolod komolyan.
- Akkor csak azért segíts, mert én is segítettem rajtad. Mert melletted álltam.
- Ezek szerint már nem állsz mellettem? Nocsak.
- Most is érted jöttem. Szembeszállva mindenkivel.
- Hát jóóó. Megkapod ezt utolsó lehetőség gyanánt. De máskor nem leszek ilyen kegyelmes.
- Lekötelezel, Nóri – vetette oda gúnyosan.
Az árnyak erre hátrálni kezdtek. Lilla alig hitt a szemének. Alexa eközben egy cseppet sem lett nyugodtabb. Egyedül érezte magát a már előre is vert helyzetben. Nagyobb erővel találta magát szemben, mint amire számított. Siralmasan esélytelen volt. Nem akarta elfogadni, talán nem is fogja. Egyedül volt a pokol kapuján át megszökött emberi démonokkal szemben.
Finoman beültette Lillát az anyósülésre, majd megkerülve a kocsiját, lopva a távolodó alakokra pillantva, beszállt a vezetőülés felőli oldalon. A megszeppent maffiakirálynő reszketve figyelte azokat kint.
- Ezek démonok? – kérdezte.
- Nem – felelte Alexa. – De a sötétség erejét használják. Valentina anyja vezeti őket. Bekebelezte Nórit is – a nő felé fordult. – Jobb, ha nem viselsz ellenük háborút. Hidd el, ellenük neked sincs esélyed.
- Eszemben sincs harcolni velük. Neked van terved?
- Még nincs. Minden gondolatom érzékelik. Hiába vagyok elvileg a Fény harcosa. Ezek már most legyőztek engem.
Beindította a kocsit.
- Elviszlek a barátodhoz – mondta. – Utána kitalálok valamit. Nóriért. Ketteskéért. Muszáj megtennem.

*

A pinceajtó nyikorogva nyílt ki és nekicsattant a pókhálós téglafalnak. Két fekete csuhás alak jelent meg, akik Viktort cipelve indultak le a lépcsőn, miközben odafönt Nóri elégedett mosollyal nyugtázta ezt a költői pillanatot. A legádázabb ősellensége most erőtlenül tűrte, amint a két őrző pince koszos padlójára hajította, akár egy szemeteszsákot. A lány és srác tekintete találkozott.
- Egy darabig most itt leszel a sötétben, drágám – kezdte Nóri. - Néha majd meglátogatlak azért. Szeretném, ha éreznéd a törődést. Persze minden egyes alkalommal örökre megbánod, hogy találkoztunk. Sőt, a születésed napját is örökre elátkozod. Megkapod azt, amit másoknak okoztál.
- Ölj meg – nyögte Viktor. - Kérlek.
- Jó volna, mi? Meg fogsz halni. De az még soká lesz.
Intett a két őrzőnek, akik elindultak felfelé hozzá. Nóri megvárta, míg elhaladnak mellette, aztán széles, gonosz vigyorral becsukta a pince ajtaját, bezárva a tömeggyilkost a koromsötétbe.

*

Ketteske a rakparton ült a belső világban. Elvesztette Nórit, elvesztette a reményét is arra, hogy egyszer majd boldog lehet. A szél bele-belekapott a hajába, átjárta a megsemmisülés előtti állapot. A vesztét érezte. Az anyja nekilátott egy rituálénak, ami talán őt és Hármaskát is elpusztítja.
Hallotta a hangjukat visszhangozni.
- Újra egységes leszel, kincsem – súgta Szilvia.
- Teljesen? – kérdezte Egyeske. – Mint régen?
- Pontosan úgy, mint régen.
Hármaska szinte sokkos állapotban ült le mellé. Együtt nézték a túloldalt, akár egy célt, amit sosem érhetnek el.
- Ezzel vége? – kérdezte Hármaska.
Ketteske tanácstalanul fordította felé a fejét.
- Szerintem igen – felelte.
- Így feladjuk? – förmedt rá Hármaska.
- Mit tehetnénk? Hisz mi „tévedések” vagyunk, tudod.
Csendben figyelték a távoli Buda fényeit. Valami megmagyarázhatatlan, kellemes erő pislákolt arra. Az ígéretek, a szerelmek birodalma. A lehetőségek egy újrakezdésre. Amit úgy néz ki, fel kell adniuk.
- Volt egy álmom - súgta Ketteske.

*

Alexa a kocsiban ülve egy elhagyatott puszta menti úton,behunyt szemmel koncentrált Ketteskére. Elképzelte, amint megérinti annak vállát. Igyekezte átadni neki a megfelelő erőt. Elviselhetetlen lelki fájdalmat érzett, ami Valentina szelíd lényéből áradt. Érezte, mennyire erős Szilvia hatalma személyiségek felett, de ő nem adta fel. Ellenállt.
- Ketteske – nyögte a nyomozónő. – Gondolj az álmodra! Gondolj arra, mert az erősebb mindennél! Kérlek, kapaszkodj bele! Nincs az a szellemi hatalom, ami az utadba állhat azért! Tedd meg! Koncentrálj. Gondolj a tengerpartra, Nórira!
- Hiába – súgta válaszul a lány a fejében. – Elvesztettem őt is.
- Nem vesztetted el! Még vissza lehet csinálni és én megteszem!
Hármaska erősebbnek bizonyult, felerősítette magát, ezért ő már biztosan megússza, állapította meg Alexa. Viszont ha szelíd én elpusztul, akkor marad két végtelenül gonosz abban a testben és valóban értelmetlenné válik minden harc. Akkor bizony az Iszonyat Katonái győztek.
Egyre halványabban érezte Ketteskét.
- Valentina! – kiáltott rá. – A neved Valentina! Te vagy az igazi személyiség! Nem te vagy a tévedés! Te vagy Király Valentina, aki egy rendes embernek született! Egy nemes célért születtél! Ne add fel, könyörgöm!
Koccanást hallott mellette az ablaküvegen. Kinyitotta a szemét, és amikor odafordult egy fiatal srác gyűlölettel teli tekintetébe ütközött. A szélvédőn kinézve látta, amint a csuhások az autó köré gyűlnek.
- Állítsd le magad – súgta a srác a szélvédőn keresztül. – Vagy folytasd és ízekre szedünk.
- Hányan vagytok még? – üvöltötte a nő.
- Pont elegen. Fejezd be. És akkor továbbmehetsz.
Tőle jobbra egy női hangot is hallott.
- Nyírjuk ki, szerintem – erősködött. – Ez a csaj az ellenségünk!
- Azt tesszük, amit az úrnőnk mond – nyugtatta le a srác, aztán sárgán villantotta a szemeit Alexa felé. – Most szépen elindulsz, amerre látsz. Minden lépésedről tudunk és csak egy hajszál választ el téged a haláltól.
Alexa beindította a kocsit. Az alakok elálltak az útjából. Akart egy nyomdafestéket nem tűrő megjegyzést hagyni nekik emésztgetésre, de jobbnak látta, ha egyszerűen odébb áll. Látta bennük a gyilkolási utáni kéjes vágyat. Igen, ezek tényleg mintha a pokol kapujából léptek volna ebbe a világba.

*

Valentina, mint Ketteske dacosan, erővel töltve nézett fel a csillagokra. Már egyedül ült a rakparton, Hármaska vihogva, győztesen hagyta magára. Ő sem adhatja fel. Hiába küzdenek éppen ellene.
Úgy egyenesedett fel, mint aki már most az összes gonosszal megküzdene Szilvia hadseregében. Felnézett az égre, ahol látta megjelenni az anyja dühös, csalódott arcát a gyertya fényénél.
Nem mondott semmit, nem haragudott Szilviára. Csak jelezte felé némán, hogy ő aztán sosem fogja feladni.

2020. július 22-25.
Budapest

8.rész
A Fény elveszett gyermeke

Alexa padlógázzal hajtott vissza Tatabánya felé. Egész úton az érzéseivel kutakodva keresett valakit, aki segíthet neki. Amikor megkapta a választ, ki is az, akire igazán számíthat ebben a harcban, teljesen ledöbbent. Erre az emberre aztán végképp nem gondolt, ráadásul ott volt a közelében és nem is érezte. Talán nem figyelt akkor eléggé, végtére is teljesen más kötötte le akkor elméjét. Igen, így fordulhatott elő, ez a helyes magyarázat. Elég kockázatos lesz az illető tudtára adni a dolgot.
A csillagos égre pillantott, aztán vissza az útra. Érezte Nórit is. Fájdalom hasított a szívébe, amiért az a lány, akit eddig olyan nagyra becsült, már a sötétség harcosaként élvezi ki a gonoszság beteges „gyönyörét”. Meg kell mentenie, fel kell szabadítania, még akkor is, ha ezer ilyen csuhás szörnyeteggel kell szembenéznie érte. Meg fogja tenni és akkor már hárman lesznek. Felszabadítják Valentina elméjét és ezzel a világot is megmentik egy borzalmas korszaktól.
- Ki az a valaki? – kérdezte a fejében Nóri. – Elmondod?
- Tán nem láttad az arcát? – kérdezett vissza Alexa. - Ez nekem jó jel.
- Mond el. Mond el, vagy megdöglesz.
- Élek a titoktartás jogával, te betolakodó Nóri lelkében.
- Még mindig nehéz felfognod, hogy megtaláltam önmagam? Milyen szánalmas vagy. Viszont elárulhatnád, ki az, aki még rajtad kívül ahhoz a képmutató, hazug Fényhez tartozik. Ki vele!
Alexa minden erejét összeszedve megszakította a kapcsolatot a lánnyal. Még érezte, amint az szitkozódik emiatt.
- Kis kíváncsi - mosolyodott el gúnyosan a nyomozónő.

*

Szilvia végigsimította Valentina arcát, majd hátradőlt a félhomályba. A lány csukott szemmel várt anyja parancsára, közben pedig erőteljesen koncentrált a belső világára. A kezei remegtek, aztán hirtelen ökölbe szorultak. A gyertyák lángjai mozdulatlanok voltak, mintha vigyázban állnának.
- Nyisd ki a szemed, kislányom – súgta Szilvia.
Egyeske kinyitotta a szemét, ami már citromsárga fényben izzott. Ezt az édesanyja elégedett mosollyal nyugtázta és megkönnyebbülten felsóhajtott. Ha nem is tudta elintézni a másik két személyiséget, legalább felszabadította az eredendő erőt a lányában. Valentina a közeli tükör felé fordulva tanulmányozta magát döbbenten, ott ahol Nóri nem is olyan régen szembesült az új énjével.
- Ha ezt előbb tudtam volna, anya – mondta tátott szájjal.
- Várni kellett, kicsim - mondta Szilvia és felállt, majd leült a lánya mellé a kanapéra. - Nem sok ember állt még mellettem. Az volt a tervem, hogy ha nem szabadulsz ki egyedül, akkor a seregemmel együtt szabadítunk ki. Akkor pedig elmondtam volna mindent. Nemsokára minden apró részletet át fogsz látni, kicsim. Most az a legfontosabb, hogy felerősödj.
Valentina neheztelve fordult anyja felé. A sárga szemeiben megjelent a gyilkos csillogás, mellyel bizonyítani akarta eltökéltségét a céljait illetően. A tekintete így már sokkal hátborzongatóbb volt, mint bármikor régen.
- Én erős vagyok – jelentette ki határozottan.
- Még nem kicsim – csóválta a fejét az anyja, miközben kedvesen mosolygott rá. - Arra, amire hivatott vagy, amiért születtél, még nem vagy elég erős. De meg kell hagyni, azért jó úton haladtál idáig.
- Mire vagyok hivatott?
- Megmutatom neked. Hunyd be a szemed.
Miután a lány behunyta szemét, Szilvia gyengéden magához ölelte őt, mintha a szívéből sugározná felé a látomást. Valentina látta magát, amint árnyékba húzódva ül egy sötét trónon, melynek tágas tere alatt egy hatalmas csarnok terül el, ahol több ezer csuklyás harcos skandálja a nevét.
- Ez itt a biztos jövőd – súgta az anyja.
Látta, amint az úrnői büszkeségtől gonosz mosolyra görbül a szája. A kintről beszűrődő holdfény pedig hirtelen megvilágítja a fekete koronáját, amin több fekete szarv nyújtózik felfelé.
- Te leszel egy új és igazságos világ leghatalmasabb úrnője – folytatta az anyja. – Elhozod a világra a végső békét, a sötét nyugalmat. A gyenge lelkek, akik most képmutatóan uralják az emberiséget, mind elvesznek általad. Akik pedig most rabszolgák, akik elnyomottak, azok mind lesni fogják a parancsaidat. Minden szavad törvény lesz, emberek milliárdjai fognak imádni, amiért visszarántottad őket a szakadék széléről. Te leszel az, aki beteljesíti az univerzum akaratát.
Valentina látta, amint Nóri a tömeg elé lép. Fekete bőrruha van rajta, melyre köpeny van húzva. Egy ezüst szürkén csillogó kardot emel az magasba, amin megcsillan a holdfény, eközben velük együtt skandálja az Úrnő nevét.
- Ott lesz veled az unokanővéred – mesélt tovább Szilvia. – Ő lesz a tábornokod, aki a véred és hű szolgád is lesz egyben. Ez az ő sorsa, erre született. Ahogy te is, ő is a sötétség gyermeke. Fent fogja tartani neked a birodalmat, mindent megtesz azért, hogy zavartalanul építhesd az álmaid szerint a világot.
A jövőkép következő fejezetében egy felhőkarcolókkal teli várost látott az éjszakában. Nem tudta melyik ország városa ez, de lenyűgözte. Minden ember feketébe öltözve, elégedett arccal jött és ment, tette a dolgát, egy nagy téren pedig az ő sötétszürke szobra állt, melyet reflektorok világítottak meg. A kőből vésett úrnői másán a szarvas koronáját viselte és egy kardot szegezett előre.
- Egy várost látok – súgta Valentina.
- A fővárosod – magyarázta Szilvia. – A te nevedet fogja viselni. Gyönyörű, igaz? Pláne a szobrod.
- Igen. És ez a város... Mikor valósul ez meg?
- Néhány év múlva ez lesz a valóság. De pár nap múlva már kezdetét veszi az építkezés.
- És te hol leszel?
- Melletted. Büszke anyaként ellátva tanácsokkal.
Valentina visszatért a jelenbe és az anyja szemeibe nézett. Akárhogyan is olvasott annak lelkéből, mindig ugyanarra jutott: igazat beszél. Övé lesz a világ. Teljes egészében. Az ő világbirodalma.

*

A fiatal, hosszú hajú fekete hajú srác arccal a padlóra zuhant. Havaska megállt felette a baseballütővel és sajnálta, amiért nem láthatja az ájult áldozatát, mielőtt végez vele. Diadalittas vigyor jelent meg az arcán a félhomályban, amint ledobta az ütőt az ágyra és elővette a fegyverét.
Mekkora mázlija volt, amiért ebbe a városba tartó drogdílert fogott ki magának abban a bárban. Ez is azt mutatja, hogy a célja felé vezető út előre ki van neki kövezve. Itt, ennek a már lassan halott embernek az esztergomi lakásán fogja megvárni a mesternőjét, Valentinát, hogy az elvigye őt közös útjukra.
- Havaska – súgta valaki mögüle.
Ijedten a hang irányába perdült. Hideget érzett onnan. Az ablak felől jött, valaki kinyitotta és valahogy bemászott ide. Ismerős volt neki ez a női hang valahonnan, próbálta beazonosítani.
- Ez a hang nagyon ismerős – suttogta. - Ki vagy te?
- Alexa – felelte az.
- Micsoda? A nyomozónő? Eljöttél, hogy elkapj? – felnevetett. – Ez nem fog menni. Dobd el szépen a fegyvered!
- Nincs a kezemben.
Havaska nem hallotta, hogy a nő elővett volna bármit is a zsebéből. Határozottan állt vele szemben. Biztosan rászegezi éppen a pisztolyát, ezért ő is felemelte a hangja irányába, közben azért tett hátra egy lépést.
- Nem fogsz bevinni! – rázta meg a fejét magabiztosan.
- Nem is akarlak – felelte az szelíden. – Egészen más miatt jöttem.
- Miért?
- A segítségedre van szükségem.
Havaska ezt nem tudta hova tenni. Segítségre? Tőle? Éppen vissza akart kérdezni, amikor Alexa valami természetfeletti gyorsasággal kiütötte a kezéből a fegyvert és a falhoz szorította. Ő próbálta elrúgni magától, de a nyomozónőnek hihetetlen nagy ereje volt, szinte leblokkolta az érzékeit. Képtelen volt védekezni, a beletörődés nyugalma kezdett végighatolni rajta, nem értette, miért.
- Havaska – kezdte lágyan Alexa. – Van, hogy úgy születünk meg, hogy tisztában vagyunk önmagunkkal és ismerjük a képességeinket. De van, hogy későn tudjuk meg, kik is vagyunk valójában és melyik oldalon állunk. Egészen addig rejtve marad a célunk, a küldetésünk, amíg véletlenül egy nap valaki, vagy valami rá nem ébreszt minket arra, mi végre kellett megszületnünk.
- Nem értelek – értetlenkedett a lány.
- Az Univerzumnak két oldala van. A Fény és a Sötétség. Elcsépelt téma, tudom. De ez létezik. Mindkét oldalnak vannak gyermekei ezen a bolygón. Én sokáig nem tudtam, hova tartozom, de egy ideje egyértelművé vált a számomra, hogy a Fény egyik harcosa vagyok. Ahogyan te is, Havaska.
- Ez nevetséges – sziszegte a lány gyűlölettel teli hangon. – Én az iszonyat lánya vagyok!
- Ez nem igaz. Mindvégig a Fény gyermeke voltál. Az ő egyik elveszett gyermeke, aki nem tudta magáról, ki is valójában.
- Hazudsz! Össze akarsz zavarni!
- Nem hazudok. Ez az igazság. És most bebizonyítom neked. Felszabadítom a valódi éned, ami mindvégig ott rejtőzött benned.
- Meg ne próbáld! Meg ne próbáld!
Havaska érezte, amint Alexa gyengéden megérinti két kezével az arcát. Ellen akart állni a nyomozónőnek, de valamiért képtelen volt rá. Kellemes, megnyugtató érzés kerítette hatalmába, egész teste megremegett tőle. Mintha masszírozták volna a lelkét, kezdett felszabadulni egy hatalmas görcs.
Ekkor olyan dolog történt vele, amiről álmodni sem mert. Meglátta Alexa szeretetteli arcát, amint az éppen őt nézi. Sokkot kapott a színektől. A nyomozónő természetes vörös haja, gyönyörű kék szemei, a szeplők az arcán, a szoba fényei, a kinti éjszaka képe, ahol meglátta az égbolton a Holdat. Alexára nézett, mondani akart valamit, még ő sem tudta, mit, de nem jött ki hang a torkán.
A nyomozónő elengedte őt, ő pedig rögtön a fürdőszobába sietett. Amikor belépett azonnal meglátta magát a tükörben. A festett vörös haját, a kéken izzó szemeit. Ahogy lépdelt közelebb és közelebb a tükörhöz úgy pillantotta meg a saját arcát. Mennyire gyönyörű ő is, gondolta magában. Végighúzta az ujját a száján. Látott egy könnycseppet lecsordulni az arcán. Az ő arcán. Ez itt ő. Erdei Havaska, az egykori vak lány. Végignézett a bézs színű ballonkabátján. A szemei megakadtak a kezén. Milyen szépek. Ismét az arcát tanulmányozta. Felszabadult a lelkében egy ismeretlen érzés: a valódi boldogság. A szája megremegett, úgy látszott, mindjárt kitör belőle a sírás, ám végül elmosolyodott az örömkönnyekben fürösztve arcát.
Alexa megjelent mögötte kéken izzó szemekkel. Gyengéden megfogta Havaska vállait.
- Ez itt a valódi arcod – mondta. – Eddig a sötétségben éltél. De ez már a múlté. Érzed, drágám?
Havaskának ennyi kellett, a kezeibe temetve arcát sírni kezdett.
- Igen - mondta remegő hangon. – Igen. Érzem. Köszönöm. Köszönöm neked!
- Nem kell – súgta Alexa és hátulról átkarolta a zokogó lányt. - Most új fejezet kezdődik az életedben.
- De hát öltem. Borzalmas dolgokat tettem!
- Az nem te voltál. Hanem a céltalan, tudatlan gyermek, akit megfertőzött a gonoszság. Ennek vége.
Havaska felnézett a tükörbe ismét. Érezte, amint szétárad a szívében a szeretet, a békesség és valami elképesztő nyugalom. Elmosolyodott, majd Alexához fordult. Egy darabig csak bámulta az előtte álló felszabadítóját, aztán szorosan magához ölelte őt. Nem voltak szavak, a tetteivel árulta el, hogy innentől fogva vele tart az úton.

*

A sötét pincében Viktornak emlékképek ugrottak be egymás után. Nem tudta, mi hozta elő őket, talán a sötét magány, vagy éppen az a szívébe markoló félelem, amilyet ő okozott hajdanán minden áldozatának.
Látta maga előtt a bíróságon Annát, aki őszinte féltéssel a tekintetében, próbált erőt sugározni felé, miközben őt az ügyész Rónai végtelenségig alázta a padsorok között ülő Nóri előtt. Elég volt csak odapillantania a nőre, máris megnyugodott tőle. Az egyetlen emberi lény volt, aki szerette őt. Amikor megszökött és két hétig Anna szentendrei házában élt, minden nap arra ébredt, ahogy a pszichiáternő simogatja az arcát. Érezte most is. És olyan jó volt átölelni, aztán gyengéden beletúrni abba a gyönyörű fekete hajba, megcsókolni azokat a finom ajkakat. Egymás védelmezői, menedékei voltak, a kiátkozott szörnyetegek, akiket többször is szétválasztott ez a még náluk is betegebb világ.
Eldobta őt. Kiért is? Valentináért. A szőke szörnyetegért, aki sosem szerette őt. Egyik személyisége sem. A lány igénybe vette, használta, és ha éppen olyanja volt, porig alázta őt, belegázolva az emberi mivoltába is. Miért hagyta? Eleinte azért, mert félt tőle. Utána, mint egy naiv kisfiú, elhitte annak a manipulatív, nárcisztikus pszichopatának, hogy szereti őt. Mennyire ügyesen tudta játszani Valentina a szerelmes lányt. A szemfényvesztés nagymestere, ő pedig belesétált a csapdájába.
Lilla eleinte pont olyan vele, mint Valentina. Aztán egy rövid idő után megkapta tőle azt, amit Annától is: a szeretetet. Ismét kapott egy otthont egy nő karjaiban. Kezdte érezni az érzelmi biztonságot, éppen olyat, amilyet a doktornővel élt meg. Mindig is erre vágyott, az érintésekre, az ölelésre, az őszinte szemekre, amikor nemcsak ő csókol, hanem vissza is csókolják. És most ennek is vége. Kezdett beletörődni a közelgő végzetbe, melyet pont az fog rá mérni, akinek ő is tönkretette az életét.
- Milyen aranyos gondolatok – súgta Nóri hirtelen, valahol a sötétből. - Kezdesz csalódást okozni nekem. Tán mégsem vagy akkora szörnyeteg, mint amilyennek az egész ország hisz? Egy ilyen nyálas kis féregtől kellett idáig félnem? Egy ilyen kis szeretetéhes fiúcska elől menekültem ott az irodaház folyosóján?
Viktor nem felelt. Próbált úrra lenni a félelmein, ám a lányból olyanfajta kegyetlenség áradt, amilyet még Valentina közelében sem érzett. Nem tudta belőni, melyik irányból is jöhetett a hangja.
- Gyenge lélek – súgta a lány mellőle. - Kis érzelgős – halotta vele szemben. – Óh, szegényke.
- Meddig akarod ezt csinálni velem? – kérdezte Viktor erőtlenül.
- Ameddig akarom – felelte Nóri valahonnan mögüle. - Amikor majd könyörgsz a halálért, akkor esetleg meg is öllek. Bár az lenne a legédesebb, ha látnám előbb a lelked pusztulását. Amikor már meg se szólalsz, annyira kiégett az agyad a rettegéstől. De széééép leeesz.
- Nem tettem olyan rosszat veled.
- Juj, de gyűlölöm ezt mérlegelést. Olyat és akkorát kapsz tőlem, amilyet és amekkorát adni akarok! Iiiiiggeeeeen. Előbb a lelked ölöm meg, aztán a tested is. Mindkettő hosszú móka lesz. És te drága Annád ezt végig fogja nézni. Úgy bizony. De nem ám úgy, ahogy azt te gondolod. Mivel ő már egy ideje totál kiábrándult belőled és a sötétségből egyaránt, ezért szerintem még vihogni is fog közben. Vagy legalábbis elégedetten nézi végig, ahogy megdöglesz. Utána vele is végzek.
- Dögölj meg.
- Csak utánad, édesem. Ja, és van itt még valami. Arra gondoltam, mi lenne, ha Lilla halálát még végignézhetnéd. Amolyan búcsúajándékként. Nem, nem. Miattad nem rontok el egy jó mókát. Ó, igen. Meséltem már a halálod utáni terveimről? Arról, miképpen fogjuk kinyírni a te kis Lilládat?
Viktor felpattant és a hang irányába ütött, de nem talált el senkit. Még egyet suhintott arra, ekkor le is vert valamit, ami összetört a kőpadlón. Nóri felnevetett, ő pedig hol mögüle, hol mellőle, hol vele szemből hallotta őt. Esélytelen ebben a koromsötétben. Ettől még dühösebb lett.
- Hagyjátok Lillát! – kiáltotta. - Meg ne próbáljátok őt bántani, vagy esküszöm…
- Mi lesz, Viktor? – vágott közbe gúnyosan Nóri. - Tehetetlen vagy. Le vagy győzve, öregem.
- Ebben ne legyél olyan biztos!
A fény hirtelen felkapcsolódott, Nóri pedig ott állt előtte citromsárgán fénylő szemekkel. Valami iszonytatóan kiszámíthatatlan, végtelen gonoszság áradt belőle, ami megbénította Viktort, ám ennek ellenére a lány felé suhintott az öklével, mire az hirtelen eltűnt a szeme elől.
- De biztos vagyok – súgta Nóri mögüle.
A srác felé perdült és legnagyobb szerencsétlenségére egy hatalmas pofonba is. Hanyatt vágódott az ütéstől. A lány lenéző mosollyal állt meg felette, közben a fejét csóválta tettetett sajnálkozással.
- Óóó, szegééééény – súgta sejtelmesen. – Az egykori rettegett ragadozó, aki most hirtelen áldozati szerepbe süllyedt. Mekkora szégyen lehet ez most neked. Pláne, hogy tőlem kapod az ívet.
Ekkor bevillant neki egy távoli kép. Látta, amint Havaska szemei kéken izzanak egy tükör előtt, majd szép lassan természetes zöld színűvé változnak át. Ez nem lehet, gondolta magában. Pont ő lenne az? Az a kis pszichopata gyilkos? A kis iszonyat lánya, aki Valentina tanítványa akart lenni? Ledöbbent. Havaskából szelídség áradt, szeretetet és békesség. Valamint valami elképesztően fájdalmas bűntudat a rémtettei miatt, amiért még elszántabbá fog válni.
Tehát van egy újabb ellensége a Fény oldalán. Pont az, aki még gyilkosként is az ellensége volt. Nagyszerű, vigyorodott el a gondolattól, hogy most így, a Sötétség oldalán is van oka végezni vele.
Lenézett Viktorra.
- Deeee éééddeeeees – nyújtotta el a szavakat, majd szinte énekelgetve folytatta. – Itt az időőőő, hogy aludjon egy kicsit ez a kisbabaaaaaaa. Óh, biztosan nagyon zaklatott. Felzaklatott a kisbabaaaa a Viktooorkaaa!
Lehajolt, belemarkolt Viktor kabátjának gallérjába és könnyedén felemelve őt a falhoz szorította majdnem plafonig emelve. A tömeggyilkos rémült szemekkel nézett le az őt tartó démoni teremtésre. Nóri arca félhomályba került, a vonásain alig néhány apró kis fény gyűlt össze, az izzó szemei azonban belehasítottak a fiú szívébe.
- Jóccakáááát – köszönt el a lány dallamosan csicseregve. – Készülj a reggelre, mert elkezdődik életed legszörnyűbb napja.
Azzal hirtelen köddé vált, Viktor pedig a földre esett. A hátára fordulva zihált, a felette billegő égőt figyelte, amiben hirtelen kialudt a fény.

*

- Kettőt sikerült elintézned? – kérdezett vissza Lilla a telefonban.
Kinga a kádban feküdt már két órája a gyertyafényben. A jobb szeme be volt dagadva, de már látott vele. A gyógyfürdőtől kezdett helyre jönni, viszont teljesen lemerült fizikailag. Ha most valaki rátörne, röhögve adná meg magát. Persze egy cseppet sem izgult emiatt, inkább a főnöke hangja lepte meg. Már vagy negyedórája beszélnek, eközben a maffiakirálynő egyszer sem volt erélyes, vagy határozott. Úgy tűnik alaposan ráijesztettek, még sosem hallotta ilyennek őt.
Felsóhajtott.
- Azt hittem, igen – felelte az exkommandós.
- Azt hitted? – kérdezte rémülten Lilla.
- Mielőtt értem jöttek volna a barátaim, ezek úgy keltek fel a hóból, mintha csak megcsúsztak volna. Pedig tisztán emlékszem, hogy az egyiket a fején találtam el. Még most is látom magam előtt. Azonban amikor odajöttek hozzám, egy karcolást se láttam annak a csajnak fején. Úgy bámultak le rám, mintha parancsra várnának. Végül, mint akik megkapták azt, szótlanul odébbálltak.
- Ez egy rémálom.
- Az – sóhajtott Kinga, miközben a hangja egy kicsit megremegett. - Én nem láttam világítani a szemüket. De még soha életemben nem féltem ennyire. Most öten őrzik ezt a házat. Remélem, ma estére békén hagynak ezek az izék.
- Ha gondolod, reggel eljöhetsz ide hozzám Bajára. Holnap elkezdem gyűjteni az embereket.
Kinga az ajtó felé nézett, melyre árnyakat vetett a gyertyák fénye.
- Nem hiszem, hogy bármi esélyünk lenne velük szemben – mondta. – Viszont itt maradnék.
- Biztos? – kérdezte Lilla aggódva.
- Ne félts. Utána akarok járni pár dolognak. Biztosan van valami ésszerű magyarázat erre az egészre.
- Ezek biztosan nem emberek. Valaha azok lehettek, de már nem azok. Ahogy Nóri sem.
- Akkor is kell lennie valami megoldásnak.

*

Havaska a korábbi szürkésfehér helyett már a természetes zöld szemével nézte az előttük álló utat. Alexa vezetett az autópályán dél irányba, közben néha azért elgondolkozott a helyzet furcsaságán. Itt van vele egy korábbi gonosz, akinek valódi énje felszabadításával egy csapásra eltűnt minden negatív jellemvonása. Persze most már Nóri is tud erről, mivel a lány nem árnyékolta le a jeleit.
- Szerinted hol lehet? – kérdezte Havaska.
- Valahol délen éreztem őt, amikor legutóbb beszéltünk – felelte Alexa.
- Vissza tudjuk változtatni őt? Hogy a régi Nóri legyen?
- Igen, de nem lesz egyszerű. Na meg sosem csináltam ilyet.
- Engem meg tudtál menteni. Akkor őt is könnyedén megtudod. Majd közben lefogom.
- Nagyon erős. Éreztem. Lehet, ketten is kevesek leszünk ellene a közelharcban.
Havaska felsóhajtott. Minden látvány egy újabb izgalom volt a számára. Sosem látta még a csillagokat, ám mégsem tudott örülni ezeknek. Mélységes bűntudatot érzett a szülei, nagymamája és a többi áldozata miatt. Úgy érezte nem érdemli meg ezt a helyzetet, sem semmilyen kegyelmet.
- Ne gondolj ezekre - súgta lágyan Alexa. – Nem a te bűneid. És megkapod a kegyelmet.
- Miért? - kérdezte a lány a fejét csóválva.
- Most mondtam. Nem vagy bűnös. El kell hinned.
- Nem fog menni.
- Dehogyisnem. Most koncentrálj inkább a feladatunkra. Meg kell mentenünk Nórit, aztán Valentinát is.
Ebben a pillanatban Havaska előtt képek villantak be. Alexa ezt megérezte, ezért felé pillantott.
- Mit látsz? – kérdezte.
- Viktor egy pincében van – kezdte Havaska. - Összekuporodva a sötétben.
- Látod a gondolatait?
- Lillára gondol. Meg arra, hogy Nóri alaposan helybenhagyta az előbb. Félelmet érzek.
- Megérdemli. Látod Nórit?
- Egy konyhában ül. Éppen kiszolgálják. Egyre többen vannak a házban. Őrt állnak ketten egy kerítésnél. Hárman a hátsó kertben állnak. Mintha nem is emberek volnának. Ezek halhatatlanok, úgy érzem.
- Figyeld a gondolataikat, de óvatosan.
- Parancsokat várnak. Nóritól. Teszik a dolgukat, őrzik a házat. Minden apró rezdülésre figyelnek.
- Egy város külvárosi övezete? Vagy egy kis község?
Havaska behunyta a szemét. Erősen koncentrált.
- Egy város – állapította meg, aztán kinyitotta a szemét. – Szekszárd külvárosi régiója. Látom az utcát és a házszámot is.
- Rendben – bólintott Alexa. – Most gyorsan árnyékold le magad. Koncentrálj a jelenre, nehogy észrevegyenek.
- Igyekszem.
Alexa a műszerfalra rögzített telefonjára pillantott.
- Mond a címet, amint megvagy – mondta. – Még ma éjjel elintézzük a dolgot. Ha minden jól megy, reggelre már hárman leszünk.

2020.július 27. - augusztus 2.
Budapest

9.rész
Szilvia hatalma

- Mit búslakodsz már itt, te kis puding? - vetette oda Valentina Krisztiánnak. – Anya, én esküszöm, lelövöm!
A srác a konyhában ült mozdulatlanul, teljesen sokkos állapotban. Amióta látta a lány sárgán fénylő szemeit, valamint a többi sötét alakét, nem volt képes megszólalni és megmozdulni sem a félelemtől. Átkozta magát, amiért hitt Valentinának, vagyis igazából annak a szelíd Ketteskének, hogy semmi baj sem lesz. A barátait mind megölhették ennek a szektának a tagjai, ez pedig mind az ő hibája.
- Szólalj már meg! – üvöltött rá a lány mögüle, majd aki nem tud és nem is akar várni, előkapta a fegyverét és Krisztián fejéhez szegezte. – Mit is érek veled, hulla fiú? Semmit! Egy nyálgép vagy, semmi több!
Ekkor azonban belépett Szilvia anyáskodó mosollyal az arcán. Végigmérte alaposan az asztalnál ülő srácot, aki egy ideje már a neki elkészített lazacos szendvicset bámulta szinte katatón állapotba merülve.
- Hagyd őt, kicsikém – fordult a lánya felé. - Majd én szóra bírom a kis vejemet. Menj, addig pihengess nappaliban.
Egyeske felnézett az anyjára, eközben a mutatóujját a ravaszra tette. Gyilkos vigyor jelent meg az arcán, aztán fülsüketítő hangon felnevetett. Krisztián ennek hallatára sem tért magához.
- Ó, anya! – kiáltott fel a lány, miközben a citromsárga szemei még jobban felizzottak a tébolytól. - Miből gondolod, hogy ő közénk való lehet? Mi? Ugyan már! Ez a kis majom csak egy hátráltató tényező!
- Nem az – felelte higgadtan és derűsen az anyja. – Ő a te férjed lesz. Láttam előre. Ott ül majd melletted a trónon. Persze nem lesz se törvénykezési, se vétójoga, azonban remekül fog mutatni melletted.
- Én akkor is lelövöm! – vihogott Egyeske.
Szilvia mosolyogva kinyújtotta a jobb karját és Valentina azon kapta magát, hogy pisztolya kiemelkedik a kezéből, aztán a levegőben lassan az anyja kezébe száll bele. Tátott szájjal nézte végig ezt a mutatványt.
- Ilyet én is tudok? – kérdezte a lány.
- Idővel képes leszel rá – bólintott Szilvia. - Most menj és pihenj le. Holnap nagy napod lesz.
Valentina azért egy nagyot csattanó nyakast odavert a srácnak búcsúzásképpen, utána eszelősen kacarászva kiriszálta magát a konyhából.
Szilvia kihúzott egy széket és leült a konyhaasztal végében ülő Krisztián mellé, félretolta a szendvicset és alaposan szemügyre vette őt. Gyönyörű a fiú, gondolta, hibátlan arc, dús, középhosszú fekete haj. Maga felé fordította a fejét, remélve, hogy az felébred vége a sokkból.
Nem, csak bámult rá, mint aki még mindig nem fogja fel, mi is zajlik körülötte. Szilvia finoman a srác arcára tette a jobb kezét, közben előrehajolt a megnyugtató mosolyával, jelezve, hogy türelmes lesz.
- Nem kell félned – súgta lágyan Krisztiánnak. - Most csak megvizsgállak. Megnézem, milyen az egészségügyi állapotod. Én egy aggódó anyós vagyok. És a legcukibb fajtából, ne aggódj.
Gyengéden végighúzta az ujját a fiú bal szeme alatti karikán, utána lassan a jobb oldalin is.
- A vesék rendben vannak – állapította meg kellemes hangon. – A gyomrod azonban nincs legjobb formájában. Gondolom sokat szokott fájni, gyakran puffadást is érzel. Néha oldalra kell fordulnod, amikor lefekszel, mert akkor szép lassan elmúlik a fájdalom. Nem eszel rendesen.
Végighúzta óvatosan a mutatóujja körmét a srác jobb szemöldökén.
- A bal felső hatos fogad csúnyán be van gyulladva – mondta. – Emiatt egy ideje elkezdett hullani a szemöldököd egy vonalon. Sokat rágsz azzal a foggal, mert a bal oldali felső és alsó hatosból is letörött egy jókora darab.
Magához fordította székestül Krisztiánt, aki szinte csodálkozó és egyszerre mélységesen döbbent arccal figyelte, amint a sárgán fénylő szemű nő felemeli az ő bal lábát és kinyújtva az ölébe rakja. Egy gyors mozdulattal Szilvia lekapta róla a bakancsot, aztán gyengéd, hozzáértő kezekkel kezdte masszírozni a talpát.
- Ez most jólesik, tudom – súgta a nő. – Nagyon sokat szenvedtél. Ezért van ennyi bajod. A tüdőd is beteg a sok cigitől. Egy ponton megint érzem a gyomrod. Ki kell majd azt is kezelnem. A fogaidat is meggyógyítom. Lássuk csak, van itt egy másik súlyos probléma is. Ez azonban lelki eredetű. Onnan indul ki minden. Az teszi tönkre a testet. Érzem, hogy súlyos önértékelési zavarod van. Ez kihat rád minden percben. Azonban, ha valaki kedvesen közelít hozzád, nyit feléd, azt te nem tudod hová tenni. Teljesen zavarba jössz tőle. Túl kevés szeretetet kaptál életed során, megszoktad a támadásokat. Olyannyira a részeddé vált, hogy már önmagad is gyűlölöd. Ezért aztán, nem hiszel egyetlen kedves szónak sem. Néha még azokat is sértőnek érzed. Mégis a lelked is eladnád egy őszinte ölelésért. Egy finom női ölelésért. Nem szerettek a barátnőid sem. Pedig volt választásod. De sosem a mellett döntöttél, akiről tudtad, hogy törődne veled. Féltél akkor és most is félsz a boldogságtól. Mert az számodra ismeretlen terep.
Szilvia visszatette Krisztián lábára a bakancsot, aztán szépen lassan leengedte a földre. Utána az ölébe vette a fiú jobb lábát, arról is levette a bakancsot és finoman masszírozni kezdte a talpát.
- Most kezd enyhülni a gyulladás a jobb oldali hatos fogadban – súgta. - Már múlik is. A szemöldöködnél érzed, ahogy szépen lassan egyfajta simogató érzés jelenik meg. Hagyd, hogy múljon. Gyógyulsz. Én segítek neked.
- Miért? – kérdezte végül a srác, kizökkenve a sokkból.
- Azért, mert szeretlek – felelte Szilvia meg sem lepődve annak visszatérésétől. – A vejem vagy. A családom részeként tekintek rád. Régóta vártam arra a fiúra, aki méltó lesz az én kislányomhoz.
- De én nem akarok tőle semmit.
- Persze, megértelek. Az előbb is goromba volt veled. Gyakran ilyen volt régen is. Meg hát ijesztően is viselkedik. De ő is csak egy elveszett kislány, aki titkon arra vágyik, hogy valaki szeresse őt és vigyázzon rá. És nem fog megölni téged soha. Nagyon vonzódik hozzád – a srác felé vetett egy pillantást. – Éreztem egy hitetlenkedést benned. Nem hiszed el, hogy egy ilyen gyönyörű lány, mint ő, vonzalmat érezhet irántad. Sőt, más lányoknál sem hitted el. Itt van minden problémád gyökere. Ez meg fog változni. Nem megy olyan gyorsan, de hidd el, nemsokára szeretni fogod magad.
Krisztián teljesen zavarba jött. Próbált valamit mondani, de képtelen volt szavakká formálni. Szilvia lövellt felé egy kedves mosolyt, aztán a körmeit végighúzta a talpán cirógatva a zónákat.
- Értékes ember vagy, Krisztián - mondta lágyan. - Azért, mert…
- Egy boszorkány vagy, igaz? – vágott közbe a fiú.
Szilvia felpillantott rá a sárga szemeivel. Egy büszke kacsintás lövellt felé, aztán folytatta a masszást.
- Valami olyasmi - felelte. - Tudod, sok ember akkor fordul az okkult tudományokhoz, amikor úgy érzi, zátonyra futott az élete és már csak a csoda segíthet rajta. Nem törődve azzal, hogy ezután megvetik majd őket a racionális emberek. Azok pont, akik az egyszerűség elvét vallva, kizárólag pusztán véletlenekben hisznek, mert úgy gondolják, azok a bástyák a mindennapokban. Pedig pont ettől védtelenek. Akik pedig nyitnak a varázslat felé, azok az Univerzum részeivé válnak. A teremtést hozó energia gyermekei lesznek és minden megkapnak attól, amit csak akarnak. Itt van ez lány, akit már láttál. Kamilla. Az élettársa ütötte-verte. Képtelen volt tőle szabadulni. Addig sebezte a lelkét, míg végül ő is természetfeletti tanokba menekült. Reménykedett, hátha egy nap történik egy csoda és valami erő, vagy egy bölcs ember felkarolja őt. Így jöttem én a képbe. Segítettem neki megszabadulni attól a gyenge elnyomótól. Az a „férfi” azt is megbánta, hogy megszületett, ha érted, mire gondolok. Kamilla végül az egyik legjobb harcosom lett. Mindenki, aki úgy ismeri a fájdalmat és a szenvedést, akárcsak én, mellém áll. Nálam mindig van, mindig lesz szabad hely.
- Te is zátonyra futottál? – kérdezte a srác lágyan.
- Nem. Engem az Univerzum teremtett ebbe a testbe. Az egyik oldal, a Sötétség gyermeke vagyok.
- Valentina is, gondolom én.
- Úgy van. De most térjünk vissza rád. A gyógyításodon van a hangsúly. Beteg a tested és a lelked. Szeretnék rajtad segíteni. Neked annyi dolgod van csupán, hogy engedd ezt nekem.
- Megszoktam már a bajaimat. Furcsa lenne nélkülük.
- Félsz a boldogságtól és az egészségtől. Nem szabad, szívem. A foggyulladásaidat már el is tüntettem. Ha most a nyelvedet végighúzod a fogaidon, meglepő dolgot fogsz tapasztalni.
Krisztián a nyelvével kitapogatta pár fogát, ami szuvas, vagy sérült volt. Felépültek, állapította meg. Nem akarta elhinni. Ettől még jobban elkezdett félni a nőtől, mert aki így tud adni, az épp ilyen könnyedén tud elvenni is.
- Nem veszek el tőled semmit – felelte nő. - Hallom ám a gondolataidat. Én adok neked. Mindent, amire szükséged van. Most éppen a gyomorproblémáidat kezelem ki. Szépen gyógyul.
- Mi a célod ezzel? – kérdezte Krisztián.
- Szerinted? Meg akarlak erősíteni. Ott kell majd lenned Valentina mellett a világbirodalom trónján.
- Törvénykezés és vétójog nélkül, igaz? Hallottam mindent.
Szilvia szelíd mosollyal ismét felpillantott rá. Visszarakta a bakancsot a fiú lábára, óvatosan leengedte a földre, utána felállt és lassan mögé lépett. Az erős kezeivel Krisztián vállát kezdte masszírozni.
- Nem fogsz uralkodni, valóban - kezdte. - Azonban a legszebb feladatot fogod kapni. Az én kicsikémre kell majd vigyáznod. A szíveddel, a lelkeddel. A szeretetet lesz a feladatod, amivel őt erősíted. Szóval, ha úgy vesszük, mégis csak lesz hatalmad. Te leszel az, aki erős férfiként óvod az ő lelkét, testőrként, szerető férjként. És megvalósíthatod önmagad is. Látom magam előtt, ahogy jobbnál jobb motorokat, autókat tervezel, gyárakba látogatsz el, ahol mindenki issza majd a szavaidat. Minden kreatív álmodat kiélheted, szabadon alkothatsz. Jó apa is leszel. Sok szép gyermeket látok. A kis unokáimat, akiket közösen neveltek, és mindketten egyformán kiveszitek a részeteket. Egy boldog, meghitt, szeretettel teli család lesz a tiétek. Mindig is családra vágytál, nem igaz?
- Igen – felelte az. – De nem egy őrült családhoz akartam tartozni.
- Nem vagyunk őrültek. Rá fogsz jönni nemsokára, hogy te vagy egy súlyos tévedés áldozata.
Szilvia hallotta, amint valaki megáll az ajtóban.
- Engedd el őt! – parancsolta az ismerős hang, csak éppenséggel másmilyen hanglejtésben.
A sötét úrnő felé fordította a fejét, miközben az arca eltorzult a gyűlölettől. Valentina, mint Ketteske állt ott, a természetes kék szemeivel meredt az anyjára. Mögötte megjelent Kamilla, készen állva, hogy közbelépjen. Szilvia megindult a lányának szelíd személyisége felé.
- Ezt meg hogyan csináltad? – kiáltotta a lánynak.
- Ahogy mindig is – felelte higgadtan Ketteske. – Kirágtam magam. Most pedig engedd el Krisztiánt. Hadd menjen. Nem kell mindenkit behálóznod az eleve kudarcra ítélt terveidbe.
- Mit képzelsz, te kis szánalmas patkány? - sziszegte izzó szemekkel Szilvia. - Majd pont te fogod megmondani, mit tegyek? Te, aki egy hibás melléktermék vagy azzal a selejt Hármaskával együtt?
Ketteske megvonta a vállát.
- Pontosan – felelte és a kaszált egyet lábával a fenyegetően közeledő anyja felé.
Szilvia szinte követhetetlen gyorsasággal elhajolt a támadás elől és megragadva Ketteskét gallérjánál a falhoz szorította. A lány érezte, amint minden ereje odaveszik, a védekezésre pedig teljesen képtelenné válik. Hatalmas erő áradt az anyjából, amellyel szemben ő esélytelennek bizonyult.
Krisztián látva, hogy a lányon kétségbeesett félelem lesz úrrá, felpattant a székből és sötét úrnő felé szaladt. Szilvia oda se nézve, hanyagul a srác irányába bökött jobb keze mutatóujjával, mire az, mintha egy láthatatlan falnak ütközött volna, fél úton megállt és képtelen volt továbbmenni.
- Nem tudom, hogyan tudtál előjönni – kezdte a nő Ketteskének, valamivel visszafogottabban, a vonásai pedig kisimultak közben - De nem is érdekel. Nem tudod feladni, ezt becsülöm benned. Viszont itt az ideje, kicsikém, hogy végre elfogadd a kialakult helyzetet.
- Sosem fogom – nyögte Ketteske. – Soha! Tudom, ki vagyok! Király Valentina vagyok.
- Nem, drágám – vigyorodott el Szilvia. - Nem. Valóban te voltál a kezdet. Pont olyan voltál, mint Nóri. Egy kezdetleges, üres és szánalmasan átlagos szakasz. Aztán, amikor felébresztettem benned a valódi éned, te megszűntél létezni. Most sem szabadna itt lenned, mert hisz a lányom, az igazi Valentina már teljesen önmaga.
- Hazudsz. Ez nem igaz. Ő csak az általad kreált szörnyeteg. Semmi több. Én vagyok a valódi lányod.
Szilvia felnevetett.
- Te kis butus - csóválta a fejét. - Mivel túl sok a dolgom és nem akarok vesződni veled, ezért hajlandó vagyok tárgyalni. Van számodra egy visszautasíthatatlan ajánlatom. Meghallgatod?
- Nem érdekel – vetette oda Ketteske.
- Ó, dehogynem. Nos, az ajánlat a következő. Tudom, hogy szereted Annát. Ki ne szeretné azt a bájos kis szépséget? Azt az anyáskodó, kedves, csinos hölgyet. Ő volt a pótanyukád, te pedig az ő megmentője. Megmentetted a lelkét, amiért hálás neked. A hangja is mindig megnyugtat, jól tudom. Szóval, nem is olyan messze innen a drága doktornő a főhadiszállásomon raboskodik azzal a Jankával és Henivel együtt. Egy szavamba kerül és Nóri, amint megérkezik, azonnal végez velük. Akár lassan, hogy te is láthasd még. Akarod te ezt?
Ketteske előtt bevillant Anna képe. A gyönyörű, megnyugtató hangú pszichiáternő, aki olyan finoman ölelte, hogy attól ő minden gondját egy csapásra elfelejtette. Amikor ott ült mellette a kocsiban és faggatta a megtört arcú nőt a múltjáról, a Virág nevű betegéről, akit gyászolt, már érezte, hogy a sorsuk kezd összekovácsolódni. Az akkor még gyilkos doktornőben meglátta a bujkáló jóságot, amit igyekezett felszínre hozni benne. Sikerült is neki.
- Szereted őt nagyon, érzem – mondta Szilvia. – Hallom a gondolataidat. Az egyik legfontosabb ember az életedben Nóri után. Az unokanővéredet már örökre elveszítetted. Szeretnéd elveszíteni Annát is? Akkor már végképp nem marad senkid. Az lesz ám a legszörnyűbb magány.
- Nem ölheted meg Annát – mondta elcsukló hangon, síráshoz közel Ketteske. – Nem teheted ezt.
- Dehogynem. Nem szívesen tenném, mert én is szeretem őt. Viszont, ha meg kell tennem, akkor meg fogom tenni.
Ketteske nagyot nyelt. Behunyta a szemét, próbált erőt meríteni valahonnan, de csak a sötétséget látta ott a Fővám térnél. Nincs menedék. Krisztián majd megőrült a fájdalomtól, hogy így látja azt a lányt, akit mindennél jobban szeretett. Feltámadt benne az érzés iránta, kiáltani akart, könyörögni, ám valami rejtélyes erő, nyilván az úrnőé, hirtelen összeszorította a száját.
- Mi kell tennem cserébe? – kérdezte a lány és kinyitotta a szemét.
Szilvia győzelemittasan elmosolyodott: - Menj szépen vissza oda abba sötét világba Hármaska mellé. Maradj ott és várd ki türelmesen a biztos végzeted. Hamarosan teljesen meg fogsz semmisülni te is. Fogadd el és akkor megmented Annát és a többi két lányt is. Hősként fogsz távozni a semmibe. Hidd el, nincs értelme küzdened többé, mert nem jön el az a világ, amiben reménykedtél. Nem lesz napfényes part, ahol Nórival és Annával éled az életed. Nem lesz családod sem, nem lesz soha senkid. A célod az volt, hogy Nórit magadhoz édesgesd, így nekem könnyebb dolgom volt. A másik küldetésed, ami egyben az utolsó is, három ember életének a megmentése. Letettél valamit az asztalra. Mindennek vége, édesem. Nem számít már, mire vágytál. Vége van.
- Rendben – felelte Ketteske egy szempillantás alatt teljesen összeomolva. – Amúgy sem bírtam volna tovább.
- Na, látod – súgta szinte együtt érző hangon a nő. - Nem kell most szomorúnak lenned. Ennek így kellett történnie. Nem fog fájni a halálod. Nem fogsz semmit sem érezni. Olyan lesz, mintha békésen elaludnál. Ki kell várnod csupán. Ígérem, minél hamarabb elhozom a végzeted, nem fogsz addig se szenvedni. Minél jobban beletörődsz, annál jobb lesz neked.
- Remélem, állod a szavad.
- Én mindig állom. Életben hagyom őket. Anna hosszú életű lesz. Látom előre. Lesz egy szerető férje, akit én választok neki. Azt az Ádámot. Hozzá való. Látod, minden olyan szép lesz majd nélküled.
- Egy utolsó kívánságom lehet?
Szilvia kivillantotta tökéletes fogsorát. A gonosz vigyortól Ketteske ereiben megfagyott a vér.
- Felejtsd el a pasit – mondta. - Ő már nem a tiéd.
- Tudom – súgta a lány. – Akkor legalább Annát. Hadd lássam őt utoljára.
- Rendben. Hunyd be szemed.

*

A Budakeszin álló hatalmas, kastélyszerű házat magas kerítés vette körül. A kivilágított szökőkút mellett, valamint a kerítés közelében csuklyás harcosok álltak mereven, akár a gépek, folyamatosan harcra készen.
Az épület második emeletén, a drága festményekkel díszített folyosó vége felé három fekete csuhás alak haladt célirányosan. A környezetétől teljesen elütő, vastag fekete ajtó előtt két csuklyás őr állt. Félre álltak három társuk előtt, mire a középen álló beírta a nyitás kódját az ajtófélfán álló gombokkal. A zár kattant egyet, majd levették csuklyájukat. Két fekete hajú nő és egy szőke férfi középen.
Anna odabent az ablaknál állt háttal nekik, a kifelé bámulva az éjszakába. Az ablak golyóálló volt, ráadásul túl vastag ahhoz, hogy átüsse bármivel is. A szobában egy nagy franciaágy, egy ízléses házimozi rendszer volt, valamint egy kis fürdőszobára nyílott. A két fagyos arcú nő megállt az ajtóban, a húszas éveiben járó szőke hajú, barna szemű srác pedig megindult a doktornő felé.
- Anna – dörmögte korához képest túl mély és férfias hangon.
- Mit akarsz, te boszorkányok gyöngye? – vetette oda a doktornő, oda se fordulva.
- Valaki beszélni akar veled.
Anna megfordult, fekete szemei csodálkozva meredtek a felé közeledő srácra.
- Kicsoda? – kérdezte.
- Mindjárt meglátod.
A „doki néni” védekezni sem tudott, a srác mindkét kezét az arcára tette, előtte ekkor elsötétült minden.

*

Jéghideg padló. Anna majd megfagyott tőle. Ismerős volt neki a fehér padlócsempe. Amikor felnézett, meglátta a hosszú folyosót, aminek minden foltját, repedését jól ismerte. Az egykori munkahelyén, a Szent Mihály Elmegyógyintézetben volt. De sehol senki. A szigorított körlet bejáratánál nem ült egyetlen őr sem. Kintről napfény szűrődött be, belenézett, amikor felállt.
Aztán végignézett saját magán is. Az orvosi köpenye van rajta, a fényképes igazolványa mellére tűzve. Dr. Mayer Anna áll rajta. Nosztalgikus érzés, boldogság járta át. Mennyire szeretett itt dolgozni, mennyire élvezte minden pillanatát. Mindenhonnan csak elismerő tekintetek meredtek rá, no meg minden férfinak ő kellett, mert ő volt a legszebb, legcsinosabb doktornő.
Összeszorult a szíve. Érezte Valentinát. Azonnal a szigorított körlet felé szaladt, az ajtó pedig a legnagyobb döbbenetére kinyílt előtte. A körfolyosós részlegben az összes cellaajtó tárva nyitva állt. A látványtól azt hitte, menten elájul. Ha ez nem valami álom volna, akkor igencsak nagy bajban lenne, gondolta. Ahogy elhaladt a cellák mellett, látta, hogy mindegyik üres.
Megállt „Király Valentina” névvel fémjelzett ajtónál. Érezte a lányt, de nem látta a cellában.
- Valentina - szólította.
Az érzéseit követve leguggolt és benézett az ágy alá. Ott volt. A huszonhat éves Valentina remegve, összekuporodva feküdt és rémülten nézett távolba. Anna próbált úrrá lenni a könnyein. Ketteske az, állapította meg. Finoman benyúlt érte és még maga is meglepődött, hogy olyan könnyen húzta ki onnan látszólag rettegő lányt, mintha egy üres cipősdoboz lenne.
Amikor Valentina egészen kinn volt, Anna az ölébe fektette annak fejét. Simogatta az arcát, mintha a kislánya volna. Boldog volt, amiért ismét láthatta a kis megmentőjét. Beindult az anyai ösztöne, az eddig visszatartott szeretetét, végre újra ki tudta adni ennek sérült, meggyötört személyiségnek.
- Kicsikém – szólítgatta. – Kisbabám. Nézz rám.
Ketteske kék szemei felé fordultak.
- Anna – súgta a síráshoz közel. - Doki néni.
- Én vagyok az - mosolyodott el a doktornő. – Úgy örülök, hogy látlak, édesem.
- Én is neked.
Ketteske a remegő kezét Anna arcára tette, a hüvelykujjával simogatta a szeme alatt egykori orvosát.
- Azt sem tudom, honnan kezdjem - súgta felé Valentina. – Nem tudom kifejezni, mit is érzek. Annyira szépen összeállt a fejemben, de mégsem tudom elmondani. Boldog vagyok, amiért megismerhettelek. Emlékszem, a karjaidban mindig elfogott az a megmagyarázhatatlan, biztonságot adó érzés. Sosem féltem, ha te ott voltál velem, elég volt a szemedbe…abba a szép szemedbe belenézni és onnantól mindennek értelme lett. Minden kínom, minden szenvedésem abban a percben véget ért. Magammal viszem oda…az ismeretlenbe…remélem, ott leszek azon a tengerparton veled és Nórival.
- Miért beszélsz így, kincsem? – kérdezte Anna ijedten.
- Mert ez most a búcsú pillanata. Fáj ezt kimondani. Nagyon fáj.
- Megzsarolt téged az anyád, igaz?
- Megmentettelek. Üzletet kötöttem érted.
Anna látta maga előtt Virágot, ahogyan az évekkel ezelőtt itt az intézet folyosóján fejbe lövi magát.
- Én még egyszer nem engedek el senkit – rázta meg a fejét könnyes szemekkel. – Én ezt többet nem…
- Másokra kell vigyáznod – vágott közbe Valentina szelíden. – Ott van Nóri, Janka és Heni. Meg kell őket védened. Főleg az unokanővérkémet. Ő most nagyon nagy bajban van. Ígérd meg, hogy vigyázol rá.
- Nem foglak elengedni, édesem – erősködött Anna és minden erejével azon volt, hogy ne sírja el magát, mert biztos volt benne, hogy bele fog halni. – Nem. Nem érdekel, mi történik velem, te élni fogsz és kész.
- Nekem már késő, Anna. Rövid életem eddig tartott. És tudd, bár végigjártam a poklok poklát, mégsem bántam meg, hogy létezhettem egy kicsit. Miattad. Nóri miatt. Felbecsülhetetlen, amit kaptam tőletek. Kaptam egy anyát és kaptam egy unokatestvért. Egy családot.
- Én ezt nem…nem hagyhatom…
Valentina felült és szorosan magához ölelte a doktornőt. Anna úgy kapaszkodott lányba, akit gyermekeként szeretett, mint aki nem tudja, és nem is akarja elfogadni a búcsút. El akart szaladni vele, magával akarta vinni a valóságba, valahogy ki akarta szabadítani ebből a kis álomvilágból. Nem engedheti el, nem hagyhatja elmenni. Pont őt, aki megmentve az ő életét a helyes útra terelte.
- Szeretlek Anna – súgta a lány. – Mindig is szeretni foglak. Akárhol is leszek. Belőled merítek majd erőt.
- Nem! – kiáltott fel a nő és a szemébe nézett. – Elmegyek érted. Kiszabadítalak! Nem foglak csak úgy elengedni téged is! Ott leszünk azon a tengerparton. Mi hárman. Megígérem neked.
- Nem lehet – csóválta a fejét Ketteske. - Pár nap és én már nem fogok létezni. Se Hármaska. Egyeske visszafoglalja a testét teljes egészében.
- Nem!
Szilvia távoli hangja közbeszólt: - De igen. A látogatási időnek pedig ezennel vége.
Anna mélységes gyűlölettel nézett fel a plafonra.
- Neked lesz véged nemsokára! – kiáltotta. – Neked! Készülj!
Az úrnő felkacagott: - Milyen aranyos vagy! A harcias „doki néni”!
Anna, amikor visszanézett Ketteskére, látta, amint az lassan kezd eltűnni. A szelíd kék szemeket, a könnyes arcot, a szeretettel teli tekintetet egyre halványabban látta, aztán teljesen eltűntek.
- Ne! – kiáltotta, mint akkor Virágnak. – Ne! Nem mehetsz el!
- Még nem ment el – jegyezte meg Szilvia. – Egy darabig még rondítja a levegőt a kislányom agyában, ám hamarosan köddé válik. Úgy bizony. Utoljára láttad őt, te pszichiáterek gyöngye.
- Ezért meg foglak ölni – súgta Anna és fekete szemeiben megjelent az a régi gyilkos csillogás, amitől hajdanán egy ország rettegett. - Hallod? Meg fogsz dögleni az összes szánalmas férgeddel együtt!

*

Valentina szemei ismét citromsárgán izzottak fel. Egyeske visszatért a testébe. Szilvia erre elmosolyodott, aztán finoman megpuszilta a lánya homlokát, közben gyengéden elengedte a gallérját is.
- Az én kislányom visszajött – súgta.
- Ne haragudj, anya – kért bocsánatot Egyeske. – Nem tudtam visszagyűrni azt a kis majmot.
- Semmi baj, most már nem kell miatta aggódni. Viszont van valaki, aki nem értett a szép szóból.
Szilvia démoni tekintettel Krisztián felé fordult. A levegőbe bökve megszűntette a köztük lévő láthatatlan falat, valamint a szájzárat. A srác ezután lihegve, rémülten figyelte, amint a nő lassan, fenyegetően lépked elé. Mikor odaért, lekevert egy hatalmas pofont a vejének, aki ettől elterült földön.
- Ne szórakozz vele, anya! – hergelte Valentina. – Végezz vele! Én ezt vele nem csinálom végig! Nem méltó hozzánk!
- Azt hiszem, igazad lehet – bólintott Szilvia és leguggolt a sráchoz.
Krisztiánba olyan félelem hasított bele, ami teljesen megbénította a testét. Csak úgy áradt az úrnőből felé az iszonyat. Egy kiszámíthatatlan, megmagyarázhatatlanul sötét és ijesztő erő.
- Érzed ezt? – kérdezte tőle Szilvia. – A Sötét Univerzum gyilkos ereje, ami akár az örökkévalóságig kínozhat téged. Az idők végezetéig megállás nélkül zabálhatja a lelked. Ha akarom, most azonnal egy sötét világba száműzhetlek, ahol megállás nélkül érezni fogod ezt az iszonyatot, miközben évmilliók telnek el.
Belemarkolt a srác gallérjába és közelebb húzta magához. Az arcuk kis híján összeért. Krisztián ezernyi borzalmat látott megjelenni a sárgán izzó szemekben. Egy olyan hatalommal nézett szembe, ami ellen semmit sem tehet.
- Ha akarom, fizikai fájdalmat is érzel közben – folytatta Szilvia. – Olyat, amilyet senki emberfia nem élt még át ezen a földön. Könyörögni fogsz, hogy végezzek veled. De engem nem fog érdekelni.
- Ne habozz, anya! – vihogott Valentina. – Látni akarom!
- Vagy kapsz egy utolsó esélyt – tette hozzá Szilvia, nem törődve a magából teljesen kivetkőző lányával. - Szeretni fogod a lányomat. Teljes szívedből. Vállalva mindent, amit kell érte.
- Ahogy parancsolod – vágta rá Krisztián.
- Helyes - bólintott az úrnő. - Több hibát nem nézek el neked. Innentől elég egy aprócska botlás és véged. Hiába könyörögsz majd, hiába borulsz térdre. A számodra teljesen elképzelhetetlen iszonyatot hozom rád. Megértetted?
- Igen – felelte az halálra rémülve.
- Akkor most szépen bemész Valentinával a hálóba és teljesíted férfiúi kötelességed. Ha lányom reggel nyűgös lesz, akkor azt hibának veszem. Mindemellett minden gondolatodat figyelem. Mindet. Innentől már más ember vagy. Ami voltál eddig, annak vége van. Végleg. A dolgod mostantól a lányom gondjának viselése. Minden egyes percben, teljes elmédből, szívedből, lelkedből minden mozdulatoddal őt szolgálod ki.
Oldalra döntötte a fejét, olvasva Krisztián gondolataiban.
- Világos? – kérdezte fagyosan.
- Világos – sóhajtott az megsemmisülten.
- Akkor innentől remekül megleszünk.

2020. augusztus 3-9.
Budapest

10.rész
A legyőzhetetlenek

Havaska a Holdat bámulta a koromsötét erdőben állva. Rossz előérzete támadt a küldetéssel kapcsolatban, kezdett úrrá lenni rajta a félelem. Próbálta valahogyan ezt az egyetlen fénysugarat az égen segítségül hívni, valami számára is érthetetlen okból, ám az csak úgy lesett le rá, mint egy bölcs vadállat a vadonban, aki előtt ő hamarosan egy ragadozó prédájaként fogja végezni.
Amikor Alexa gyengéden megfogta karját, kis híján elsikoltotta magát. Nem szabadna gyávának lennie, hisz még oda sem értek a célhoz. A nyomozó bekapcsolta a telefonján a zseblámpáját, a fény pedig megvilágította az erőt adó tekintetét. Havaskát megdöbbentette a lány higgadtsága.
- Ne félj - súgta Alexa. - Nem szabad félelmet érezned.
- Könnyű azt mondani - suttogta vissza Havaska remegő hangon. - Nóri még a „józan” állapotában sem bírta a képem. Belegondolni sem merek, most hogyan fog fogadni, amikor egy sötét erő szállta meg, ráadásul még egy hadsereg is lesi a parancsait. Nem hinném, hogy mosolyogva fog ajtót nyitni nekünk.
- Meglepjük őket. Nem tudják, hogy jövünk. Teljesen leárnyékoltuk magunkat. Még Szilvia sem lát minket.
- Biztos vagy ebben?
Alexa megeresztett felé egy magabiztos mosolyt: - Hé, én sose tévedek. Ne félj, amíg engem látsz.
- Megpróbálok – sóhajtott Havaska. - De hogyan nyomod el Nóriban a sötétséget?
- A helyébe a Fény erejét ültetjük. Olyan képességei lesznek, mint nekünk.
- Ez működhet? A másik oldal gyermeke lesz?
- Bizony. Ha elkaptuk, onnantól már simán fog menni. Nem először történik meg ilyen.
- Remélem, sikerül.
- Így lesz és kész. Na, induljunk.

*

Nóri a ház teraszán állt a csillagokat bámulva. A csontig hatoló hideg ellen magára kapott egy fekete csuhát, a csuklyát pedig a fejére húzta, ami alól csak a citromsárga szempárja, valamint az arcának körvonalai látszottak csupán. Az egykori karakán, megvesztegethetetlenül jó emberből semmi sem maradt az elméjében. Odaveszett abban a belső világban.
Sötét meditációba ejtette a gondolatait, figyelt a belső hangokra, melyek szüntelenül erősítették a másik oldalra átbillent lelkét. Ami a legjobban esett neki, az a félelem tökéletes hiánya, mely a céljaiból táplálkozott. Ha lennének is ilyen gyenge érzelmei, nem tudna kellőképpen foglalkozni velük, annyira lekötik most a tervek, álomképek egy világbirodalomról, ahol ő egy magas pozíciót fog betölteni. Milliók felett lesz hatalma. Mindig is erre vágyott, hatalomra.
Amikor menő üzletasszonyként dolgozott a multiknál, gyakran eljátszadozott a gondolattal, hogyan is vezetné ő a céget. Persze jobban, mint azok a senkik, gondolta. Mennyire szánalmasnak találta az összes kollegáját, felettesét, miközben próbálta folyton elnyomni ezt az egocentrikus oldalát. Miért is nyomta el? Mert jó ember akart maradni. Pont ezért nem jutott előre sose, háborgott magában. Saját magát csapta arcul egy gyenge eszme miatt, miszerint meg kell becsülnie mindenkit maga körül. A szeretet. Igen, gondolta, ez már semmit se jelent neki.
Béci jutott eszébe. A magas, jóképű, vörös hajú hercege. Ezen a ponton ismét gyengének érezte magát. Próbált ellenállni a bevillanó emlékeknek, de azok jöttek és csak jöttek sorra. A séta a Margitszigeten, a baráti társaságban a hajnalig tartó beszélgetések. A mestercukrász szerelme mennyire vicces tudott lenni, mennyire át tudott vedleni egy nagydumás ifjú lovaggá. Nem! Nem! El kell ezt most felejtenie. Nóri minden erejével azon volt, hogy elnyomja ezt a számára súlyos támadásként ható emléksorozatokat. Nem szabad visszaesnie.
Ekkor kilépett az egyik csuklyás szolgája a teraszra. Tudta, melyik. Az a jóképű srác, akit Mihálynak hívnak. Pont jókor érkezett, mert talán segíthet neki kizökkenni ebből a kellemetlen helyzetből.
- Úrnőm - szólította meg tisztelettudóan a szolga.
- Mit akarsz, édesem? – kérdezte Nóri kéjesen.
- A fürdődet előkészítettük.
- Nagyszerű.
Csábosan a félénk Mihály felé fordult, majd tudatosan lefagyasztotta a mosolyát.
- Hadd lássam az arcod – parancsolt rá végül hidegen.
A fiatalember hátrahajtotta a csuklyát. Rövid fekete haja volt, a szemei halványan, de sárgán izzottak. Jóvágású, sármos srác volt, még így a Hold és a csillagok fényében is lenyűgözte Nórit annak minden arcvonása.
- Velem jössz pancsolni, megértetted? – adta ki valamivel kedvesen az utasítást.
- Ahogy parancsolod, úrnőm - biccentett Mihály.
Nóri megindult vele a teraszajtó felé. Ám megtorpant. Veszélyt jeleztek a meditációtól teljesen kiélesedett érzékei. A sűrű erdő felé fordult, ahol néma csend honolt. Fülelt, minden apró neszre odafigyelve, ami bármilyen közeledő ellenség közeledtére figyelmeztetheti.
- Néhány emberünket hallhatod csupán - nyugtatta meg Mihály, aztán a retorziótól tartva, gyorsan hozzátette: - Úrnőm.
- Az erdőbe mentek? – kérdezte Nóri.
- Igen. A legjobb őrzőket küldtem. Mindent és mindenkit észrevesznek.
- Ajánlom is – ismét csábító mosollyal fordult a tiszteletteljesen lehajtott fejű szolgájához. – Nem akarom, hogy zavarjanak minket.

*

Egy vastagtörzsű fenyő mögül léptek ki, amikor Havaska egy aggasztó jel hatására gyorsan a hóba lökte Alexát egy bokor takarásába és azonnal mellé vetette magát. A nyomozónő bízva a lány érzékeiben, csendben maradt. Hallotta is a hó ropogását, valamint egy-egy gally összeroppanását. A zsebébe dugta a telefont, közben, ahogyan a társa is és a Fény erejét használta a leárnyékolásra.
Látta a bokron keresztül a záró alakzatban közelítő, sárgán izzó szemű sötét alakokat, akik lassan közelítettek feléjük. Határozottan, célirányosan. Lebuktak. Halkan benyúlt a zsebébe a pisztolyáért, bár tudta, szinte esélytelen ennyi harcossal megküzdeniük. Harmincan lehettek, nem is szóródtak szét. Egyenesen feléjük közeledtek, miközben halkan lihegtek, sziszegtek.
Érezte, amint Havaska az ő karja felé emelve szegezi az iszonyat katonáira a fegyverét. Alexa próbálta telepatikusan jelezni a lánynak, hogy ne döntsön elhamarkodottan, ám az retteget, ezért a mutatóujja megfeszült a ravaszon. Kezdő még Havaska, gondolta magában, ettől azonban még igaza lehet.
Az alakok közben megtorpantak. Mozdulatlanul álltak tőlük mindössze pár méternyire és éppen feléjük néztek. Hirtelen elnémultak. Hosszú, idegőrlő másodpercek következtek, melynek ideje alatt Havaska erősítette magát arra, hogy ne habozzon tüzelni, Alexa pedig hiába nyugtatta őt a belőle áradó erővel. Végül aztán az őrzők egyszerre fordították a fejüket tőlük jobbra és egyszerre, akár a gépek, meg is indultak arrafelé. Az egyik közülük megállt egy pillanatra és feléjük fordult, majd végül követte társait. Havaska követte az alakot a pisztolya csövével.
Amikor azok eltűntek a sötétben, ők egy darabig még csendben feküdtek a hóban, dacolva a hideggel.
- Ez most izgi volt – súgta végül Havaska.
- Az – bólintott Alexa. – Várjunk egy percet, aztán menjünk tovább.

*

Júlia, az egyik szolga, kinyitotta a pince ajtaját. Bár a koromsötétben tisztán látott a szemeivel, mégis felkapcsolta a villanyt. Két társa figyelte őt, amint lassan lefelé lépdelt a lépcsőn, kezében egy másfél literes palack vízzel. A műanyag üveg annyira párás volt, mintha a fagyasztóból vette volna elő.
Viktor hason feküdt a poros kőpadlón, a fekete haja tiszta kosz volt, akárcsak az arca. Amikor kinyitotta a szemét, meglátta a fekete hajú lányt, akinek baloldalt fel volt nyírva a haja. Júlia kedves mosollyal guggolt le hozzá, a szemei eközben visszaváltottak a természetes barna színükre.
- Hoztam neked jó hideg ásványvizet - mondta kellemes hangon, mintha barátnője lenne. - Mindet megihatod, de óvatosan az első kortyokkal.
Viktor csodálkozva ült fel, miközben gyanakvóan le sem vette a szemét a gyönyörű lányról, aki lecsavarta neki a kupakot. Júlia óvatosan nyújtotta felé az üveget, ügyelve, arra nehogy kicsússzon a kezéből. A srác elvette tőle. Először kicsiket, azután nagyokat kortyolt a vízből, a lány pedig elégedetten figyelte.
- Hoztam volna ételt is – mondta hangosan, hogy a társai is hallják. - De az úrnőm megtiltotta nekem.
Viktor megtörölte a száját, majd hálásan biccentett felé. Nem tudott megszólalni, annyira gyenge volt, de legalább a kínzó szomjúságát le tudta csillapítani. Elmerült egy kicsit a lány tekintetében, aki kedvesnek bizonyult. Meglepődött ezen és egy kicsit engedte a paranoiáját előtörni.
- Miért nézel így? – kérdezte.
Júlia zavarba jött, a fentről őket bámuló társaira pillantott, majd visszanézett egy kicsit leleplezett, szégyellős tekintettel.
- Az úrnő parancsolta, hogy legyek kedves veled – válaszolta hiteltelenül.
Óvatosan, hogy azok fent ne lássák, elővett a csuhája zsebéből egy alufóliába csomagolt szendvicset és Viktor kezébe nyomta. Kacsintott egyet a srác felé, aztán lassan felállt.
- Próbálj meg pihenni – tanácsolta Júlia. - Spórolj a vízzel.
Viktor miután elrakta a kabátja zsebébe a szendvicset, olyan tekintet jelent meg az arcán, ami talán egy évtizede egyszer sem. Az őszinte hála mellett, komolyan meghatódott ettől a kis kedvességtől.
- Köszönöm - súgta halkan a lánynak.
Júlia biccentett, utána megindult felfelé. A srác megvárta, amíg az felért, utána amint ismét sötét lett kicsomagolta a fóliából a szendvicset. Óvatosan beleharapott és behunyta a szemét gyönyörtől. Marhahúsos, omlós. Egy szempillantás alatt befalta az egészet, aztán leöblítette egy nagy adag vízzel.

*

Havaska leereszkedett a kerítésen, utána rögtön a bokor mögé rejtőzött, ahol Alexa már a nagy házat figyelte. Az alsó szinten az összes ablakból fény áradt kifelé, egy-egy alak keresztülsétált előttük odabent. A felső szinten csak a terasz felől lehetett látni egy aprócska félhomályt.
Két alak lépett ki a házból. A bokor felé pillantottak, ahonnan Havaska már becélozta őket. Ám azok tovább haladtak a hátsó kert felé, közben egy szót sem szóltak egymáshoz. Alexa Havaskához fordult.
- Együtt kell maradnunk - súgta. – Nem a legjobb stratégia, tudom, de közös erőre lesz szükség.
- Van valami konkrét terved? – kérdezte halkan Havaska.
- Hátsó bejárat ugrott. Ezek is odamentek. A főbejáratnál négyen állnak az ajtónál. Látott az ereszt?
Havaska a hosszú fehér cső felé nézett, ami felfelé futva igencsak közel volt a teraszhoz.
- Fentről akarsz támadni? – kérdezte hitetlenkedve.
- Pontosan – vágta rá magabiztosan Alexa. – Onnan aztán nem számítanak támadásra. Érzem őket. Azt a területet egyáltalán nem védik. Leginkább a földszinti bejáratok és a pince felé figyelnek.
- Viktor.
- Igen, a díszcsomaguk.
- Az ablakból nem is fognak látni minket. Kivéve majd a teraszon.
- Igen. De szerintem induljunk, mert túl sokat agyalunk. Mintha egy idióta kezdő csapat lennénk.
Alexa felállt és kilépett a bokor mögül. Havaska egy kicsit sértődött arcot vágva egyenesedett fel.
- Én kezdő is vagyok - jegyezte meg, majd követte a nyomozónőt az eresz felé.

*

A konyhában Nóri a csuhája gallérjánál emelte fel a magasba Júliát. A lány kétségbeesetten kapaszkodott az úrnője alkarjába, miközben őszintén bánva bűneit nézett annak citromsárgán izzó szemeibe.
- Ne haragudj, úrnőm! - esedezett Júlia.
- Mégis mit képzeltél? - vonta kérdőre Nóri. - Mi volt a parancsom?
- Az, hogy csak vizet vihetek Viktornak.
- És te mit tettél?
- Vittem neki mást is.
- Szendvicset csináltál neki. Miközben szerelmes mosoly ült az arcodon. Mindent láttam, te szánalmas, szolgák szégyene.
- Azt akartam, hogy erőre kapjon, és jobban érezze a szenvedést, amikor…
- Ne hazudj - vágott közbe Nóri hidegen. – Tudod, mit követtél el ezzel?
- Igen, tudom, úrnőm, és nagyon sajnálom.
- Ellenszegültél nekem. Akár egy ellenség. Sőt, a lehető legalattomosabban. Jó, hogy csókot még nem adtál neki. Tetszik neked a srác, mi? Vonz téged a belőle áradó kétszínűség és gonoszság, ugye? Olyannyira elvette az alacsony intelligenciával rendelkező eszedet, hogy megtagadtad a világos és érthető parancsomat. Megtagadtad azt, amire felesküdtél egy nemes cél érdekében.
- Ígérem, jóváteszem.
Nóri a három szolgája felé fordult, akik az ajtóban némán figyelték a jelenetet a csuklyájuk alól.
- Milyen aranyos, nem? – vetette oda a költői kérdést gonoszan mosolyogva. – Azt hiszi, jóváteheti - visszafordult a rettegő lányhoz. - Egy főbenjáró bűnt nem bocsáthatok meg. Mi lesz úgy a tekintélyemmel? Mivel mutatok példát? Kegyelemmel? Azok után, hogy elárultál engem? Az úrnődet.
Azzal a konyhaasztalra hajította Júliát, aki alatt az össze is tört. Nóri megvetően, undorodva nézett le a fájdalmában felnyögő lányra. Az úrnő hirtelen tébolyult vigyorra váltott.
- Végezzetek vele – parancsolta a többieknek. – Hallani akarom a sikolyát, amikor pancsikázok Mihálykámmal!
Júlia könyörgő tekintettel nézett fel rá. Nórinak ekkor bevillant Béci, amint a padlón feküdve várja a biztos halált, ami Valentina pisztolyának csövéből fog érkezni. A vigyora nyomban lefagyott ettől képtől. Próbálta visszaerőszakolni magára a sötétséget, de az megint elhagyta őt. A három szolga némán megindult a rémült Júlia felé, ő pedig nagyokat sóhajtva próbálta legyőzni a szánakozást, amit a lány iránt érzett. Egy újabb bevillanó képen látta magát, amint átverekszik a helyszínelők között és megpillantja a halott szerelmét azon a padlón.
- Ne! – kiáltott rá az embereire.
Azok egyszerre megálltak. Nóri nagyot nyelt. Bár visszatért belé a sötétség és ismét magabiztos volt, mégis megesett a szíve ezen a lányon. Nem szabadna ilyennek lennie, mégsem látott más utat.
- Megbocsátok – súgta lány felé elcsukló hangon, utána szolgák felé fordult. – Vigyétek a szobájába.
Míg felsegítették Júliát, Nóri egy pillanatra Béci arcát látta a lányé helyett. Szégyen futott végig a lelkén. A sötét energia némiképp ellensúlyozni kezdte ezt. Egy olyan világot hagyott ott, aminek már nem volt értelme, nyugtatta magát. Egy másik, biztosabb, boldogabb útra kellett térnie.
- Köszönöm - szólt oda neki hálálkodva Júlia, miközben a szolgák kifelé kísérték.
Nóri nem nézett oda, nem is hallotta, annyira befelé figyelt. Hosszú percekig állt ott, harcot vívva odabent a lelkében a sötét énjének teljes visszaszerzéséért. A régi énje nem volt életképes, mondogatta magában. Nem csak azért, mert jó volt, ha nem mert esetlen, szerencsétlen is volt, egy tökéletes szerencsétlenség. Az elméje sarkából tagadó válaszok jöttek erre a gondolatmenetre. Nem volt ő egyik sem. Egy harcos volt, ráadásul a legbátrabbik fajtából, aki szembe ment bárkivel, minden ütés után felállt és ismét szembeszállt az őt támadóval, egészen addig, amíg nem győzött.
Behunyta a szemét, majd ebben pillanatban vészjelzést küldött az ösztöne. A felső szintre vezető lépcsők felé fordította a fejét. Ekkor egy csapásra teljes lett benne sötétség energiája.

*

Alexa belépett a felső szinti szobába, mely egy folyosóra nyílott, ahol égett a villany. Hallotta maga mögött Havaska ijedt lihegését, gyengéden hátranyúlt megérintve annak karját, hogy egy kis erőt adjon neki. Esélytelen volt, mivel az annyira ledermedt, hogy kis híján fel is sikoltott. Hirtelen lekapcsolódott a fény a folyosón. Koromsötét vetült rájuk, az orrukig se láttak el.
Havaska be akarta kapcsolni a telefonjának lámpáját, de Alexa megfogta a kezét. Gondolatátvitellel jelezte neki, hogy ez most a lehető legrosszabb ötlet volna. Viszont ő is előkapta fegyverét. A kintről beszűrődő holdfénytől csak a bútorok körvonalait látta csupán, de a szemei lassacskán kezdtek hozzászokni a sötéthez. A széles ágy mellett a falnál egy bárpult állt, ahol egy sötét csuhás alakot vélt felfedezni. Aztán hamar rájött, hogy az nem egy ember, hanem egy köntös, ami a pult szélében volt felrakva egy fogasra. Ez után az adrenalin után szeretett volna belekortyolni valamelyik italba ott, de inkább elindult az ajtó felé. Látta, hogy Havaska már ott áll, a bézs színű ballonkabátját megvilágította a Hold fénye. Szegényke remegett a félelemtől. Az a lány, aki nemrég még egy veszélyes pszichopata volt, most a Fény egyik kezdő és egyenlőre önbizalomhiányos harcosa lett.
Amikor megindult a reszkető lány felé, hirtelen felgyúltak a fények a folyosón és ott állt Nóri démoni tekintettel. A sötétség úrnője oldalra döntve a fejét, meglepetten tanulmányozta a teljesen lefagyott Havaskát, aki hirtelen még lőni sem mert a látványától. Alexa most látta először élőben a Sötét Nórit, aki miközben lassan feléje fordult, a bal kezével kikapta Havaska kezéből a fegyvert. Az egykori megtörhetetlenül jó lélek szemei citromsárgán felizzottak, aztán visszafordult a vele szemben álló lány felé. Megvető mosoly jelent meg az arcán.
- Szóval te - súgta sejtelmesen. - És már látsz is engem. Megleptél. Kár, hogy nem élvezheted sokáig az erődet.
Nóri egy egyenes ütéssel úgy arcon vágta a lányt, hogy az szélsebesen hátrarepült, keresztültörve maga mögött a terasz ajtót, aztán végül nekivágódott a korlátnak és elvesztette az eszméletét.
Alexa eltette a fegyverét, eközben Nóri lassan feléje fordult már büszke mosollyal az arcán.
- Gondoltad volna ezt rólam? – tette fel a kérdést. - Te nyomozók gyöngye. Hát nem érezted, mi van bennem?
- Nem. De tudom, hogy mi lesz.
- Ó, talán vissza akarsz változtatni? Ez nem fog menni. A Fény oldalára se tudsz átvinni. Nem, kisanyám. Eljött a végzeted napja. Azonban, ha akarod, lehetek kegyelmes is. Alkut ajánlok.
- Nem érdekel.
- Azért elmondom, hátha visszatér a józan eszed. Szóval, ha most szépen elmész innen a kis barátnőddel egyetemben és utána eltakarodsz az életemből, akkor nem foglak üldözni. Sőt, védeni is foglak a többiektől.
- Nem szorulok védelemre.
Nóri elvigyorodott, kivillantva tökéletes fogsorát, majd bólintott.
- Reméltem is, hogy nem adod fel – mondta. – Legalább okkal nyírlak ki titeket.
Hirtelen felkapcsolódott a villany a szobában, ezt a meglepetést kihasználva Nóri behúzott egyet Alexának, aki nyomban viszonozni akarta az ütést, de az úrnő valamilyen természetfeletti mutatvánnyal mögötte termett.
Alexa érezte, amint az kegyetlenül belemarkol a hajába, utána már csak vészjósló közelségbe került a fallal. Nóri gonosz kacaját hallotta, miközben az háromszor beleverte a fejét a falba. Gyorsan hátrarúgott, el is találta Nóri térdét, eközben az elengedte a haját, így ő egy száznyolcvan fokos fordulattal felé perdült és könyökkel orrba vágta a sötét úrnőt. Nóri elterült az ágyon.
A nyomozónő nem habozott, rögtön rávetette magát, két kezét annak arcára tette. Elkezdte átadni a Fény erejét, de ekkor Nóri felsikoltott és oldalba rúgta őt. Majdnem leesett az ágyról, sajogtak a bordái a térdestől, az úrnő ekkor felé kerekedve torkon ragadta őt és fojtogatni kezdte.
- Szép lassan ér utol a végzett - vigyorgott felette Nóri. - Jaj, de kár. Milyen dicstelen halál ez egy sötét harcosnak.
Alexa próbált kiszabadulni a fogásból, de esélytelen volt. Az egyetlen lehetősége az lett volna, ha előkapja a pisztolyát és rálő Nórira, de nem akarta megtenni. Nem teheti, inkább meghal, de nem fog egy valójában ártatlan lelket elpusztítani. Füstgránát. Itt van a zsebében. Kibiztosítja és az ágyra dobja, így talán sikerülhet. Ám akkor nem tud szembeszállni a többiekkel. Döntenie kell gyorsan.
Havaska kinyitotta a szemét. Eleinte homályosan látott, a homlokánál és az orránál iszonyatos fájdalom hasított belé. Ahogy kezdett kitisztulni a látása, meglátta, amint Nóri Alexa torkát szorítva motyog valamit. Azonnal felpattant, beszaladt a nappaliba és felugorva a levegőbe rávetette magát a sötét úrnőre. Alexa felköhögött, az oldalára dőlt, eközben Havaska és Nóri leesett az ágyról.
Havaska éppen egy jól irányzott ütéssel akarta egy kicsit elaltatni Nórit, amikor az hirtelen eltűnt a földről és mögötte termett. Rá akart taposni a lányra, de Alexa előrébb csusszant az ágyon és a lábával az úrnő felé kasszálva orrba találta őt. Nóri kizuhant a folyosóra.
Hallani lehetett, amint a csuhások felfelé szaladnak a lépcsőn. Teljesen vert helyzet, gondolta Alexa. Amikor csuklyások megjelentek az ajtóban, a nyomozó elővette a zsebéből a füstgránátot, kihúzta a biztosító szeget és feléjük dobta. Az egy hangosat durrant és fehér füst lepte el a folyosót.
Tartva attól, hogy Nóri velük együtt nekik támad, Alexa gyorsan talpra állította Havaskát és a kezét fogva szaladt ki vele a teraszra. A füstből mögöttük előlépett a Sötét Nóri sátánian rájuk sikítva.
- Gyávák! – kiáltotta. - Innen nincs menekvés! Kapjátok el őket!
Két csuhás utánuk szaladt. Havaska eközben már ereszkedett le az eresz csövén. Alexa két lövéssel a földre terítette a harcosokat. Nem maradt más választása. A korlát felé nézett. Nem ismeri a képességeit annyira, hogy biztonsággal megpróbálhassa. Amikor visszafordult, látta Nórit megindulni felé. Visszanézett a korlátra. Gyerünk, parancsolta magának. Ugrott. Mielőtt földet ért a hóba, le tudta lassítani az esését. Úgy ért földet, mintha csak egy lépcsőfokról lépett volna le. Bámulatos, gondolta, ezek szerint ez megy neki. A leereszkedő Havaska is tátott szájjal bámulta a mutatványt.
Alexa odaszaladt a lányhoz, megfogta a kezét és a kerítés felé szaladt vele. A ház bejárata felől legalább tíz csuhás harcos szaladt feléjük. Havaska átkarolta a nyomozónő derekát és gondolatátvitellel a tudtára adta, hogy érzi, hogy ő is képes rá. Mind a ketten a levegőbe emelkedve ugrattak át a magas kerítésen.
Nóri a gyűlölettől eltorzult arccal lépett ki a teraszra. El kell engednie őket. Nem érhet így véget a móka. Akár egy királynő a trónjáról, úgy intett az embereinek, hogy álljanak meg. Azok odalent egyszerre meg is álltak. Mihály a füsttől köhögve lépdel az úrnője felé, majd megállt mellette.
- Miért nem mehetünk utána, úrnőm? - kérdezte.
Nóri arcán ördögi mosoly jelent meg.
- Mert azt akarom, hogy féljenek még egy kicsit - mondta. - Rettegjenek az iszonyattól, ami hamarosan beköszönt rájuk is. Jobb is, ha a világbirodalom első áldozatai lesznek.
A srác felé fordult csábosan.
- Amint kiköhögted magad, Mihálykám, gyere utánam a fürdőbe - mondta. - Kipihenjük ezt a kellemetlen meglepetést.

*

Valentina az ablaknál állva bámult ki a hólepte kertre, utána, mintha hallott volna valamit, felnézett a csillagokra. Érezte Nóri erejét, a gonoszságot. Mennyire büszke volt rá, már alig várta, hogy újra találkozzanak. Kegyetlen, tébolyult szemeivel és a kiszámíthatatlan mosolyával a békésen alvó Krisztián felé fordult. Meggyötört lélek, gondolta magában. Mit érhet egy ilyennel?
Megalázni Ketteskét, jött a válasz. Az övé lett a srác, már a másik, szelíd énje birtokolja. Már ezért megéri beérnie egy ilyen senkivel. Aztán eszébe jutott Viktor. Talán inkább őt kéne magának választania. Bár talán az a tömeggyilkos ellenállna neki és az egész trónt követelné.
Befeküdt a srác mellé, betakarózott és figyelte őt a citromsárgán izzó szemeivel. Az álmait fürkészte. Ketteske volt benne, amint az könyörög neki, hogy engedje el végleg. Persze Krisztián szerelmet vall neki.
Nem lett dühös, nem érzett féltékenységet sem.
- Ásod a sírodat, hercegem - súgta halkan. - Csúnya hulla fiú leszel.
Halkan kuncogott egyet, aztán behunyta a szemeit. Hallotta a belső világban Ketteskét, amint teljesen összeomolva motyog valamit, miközben Hármaska dühöng és bosszút esküszik. Milyen szánalmasok, gondolta. Nemsokára úgy is megszabadul tőlük és minden olyan lesz, mint régen. Mint régen? Sokkal jobb lesz. Övé lesz a világ és kénye kedve szerint formázza majd.

*

Szilvia a konyhában virrasztott a mosogatónak dőlve, amikor megállt az ajtóban Kamilla. Az úrnő felé fordította a fejét. A megszeppent lány fekete pizsamában volt, álmos szemekkel és végtelen elkeseredés áradt belőle.
- Mi a baj, kedvesem? – kérdezte anyásan Szilvia.
- Úrnőm, bocsáss meg, amiért zavarlak – esedezett az tisztelettudóan. – Kételyek gyötörnek.
- Miben kételkedsz?
A lány nagyot nyelt.
- Ha eljön a mi időnk – kezdte. – akkor is szükséged lesz rám?
Szilvia kedvesen elmosolyodott és odalépett a megremegő Kamillához. Egy darabig annak fekete és zöld szemébe nézett. Olvasott a lelkéből. Végül gyengéden magához ölelte a kis harcosát.
- Jaj, te - súgta kellemesen annak fülébe. – Tudod, mi beszél most belőled? Az egykoron elnyomott lélek, akit minden egyes nap megtiportak. Annak már vége. Mert mellettem állsz és remek harcossá váltál – belenézett Kamilla szemébe. – És szükségem van rád. Te leszel Nóri jobb keze.
- Biztosan méltónak tartasz erre? – kérdezte a lány.
- Naná, édes szívecském. Te vagy az én legkedvesebb kincsem.
Megpuszilta Kamilla homlokát, utána átölelve őt ringatta jobb-balra.
- Legyőzhetetlenek vagyunk – mondta az úrnő. – Nincs semmi és senki, aki megállíthatna bennünket.

*

Alexa és Havaska Dunaföldvár felé haladtak az autópályán. Mindketten kimerültek és csalódottak voltak. Egy ideje egyikük se szólalt meg, csak emésztették a kudarcukat. Végül a nyomozónő a lány felé pillantott.
- Köszönöm, hogy megmentettél – mondta lágyan.
- Ez a minimum - nézett felé Havaska. - Te is megmentettél engem. Azért lehetek itt.
Alexa felsóhajtott és az utat nézte merengve. Próbált valami bölcset mondani, de képtelen volt rá.
- Ránk fér a pihenés – mondta végül.
- Alig várom a reggelt – mosolyodott el Havaska.
- Miért?
- Mert láthatom végre a napot.
Alexa meghatódva ezen, biccentett.
- Igen - súgta. - Most én is látni akarom.

2020. augusztus 10-16.
Budapest

11.rész
„Közös a célunk”

Reggel hét órakor Szilvia a konyhában pepecselt a fehér köntösében, miközben Mory Kanté „Yeke Yeke” című száma szólt nagy hangerővel. Önfeledten riszálta a tökéletes, formás fenekét, teljesen átadva magát a zenének, főleg a refrénnek, amit néha fakanalat mikrofonnak használva énekelt.
Valentina és Krisztián ekkor belépett hozzá a köntösükben, táskás, kialvatlan szemekkel. A srác tátott szájjal bámulta az anyósa hátsóját, nagyott is nyelt a látványtól. A lány pimasz vigyorral karba tette a kezét.
- Te jó ég, anya! - vihogott Egyeske. – Mi ez a kőkori zene?
Szilvia lejjebb vette a hangot a laptopon, majd feléjük fordult csajos mosollyal az arcán.
- Jó reggelt, kiscsibéim – köszönt. - Ez volt a kedvenc számom. Mennyit nyomtam rá a diszkóban, el se hinnétek.
- Ja, látom magam előtt – csóválta a fejét a lánya. – Erre nyomtátok a doki nénivel, ünnepelve, hogy feltalálták a vonatot.
Az úrnő kicsit megsértve, de azért értve a poént Krisztián felé fordult.
- Látod, milyen kis szemtelen? – kérdezte a fiútól. – Mindig is ilyen csipkelődő volt. Pláne kislánykorában.
Valentina erre, mint egy rossz gyerek elkezdett összevissza hadonászó karokkal táncolni a zenére, miközben idióta grimaszokat vágott. Krisztián arcára rá volt írva a „hova kerültem” kérdés, persze igyekezett ezt elrejteni valahogyan őt bámuló anyósa elől. Sikertelenül. De Szilvia megbocsátónak tűnt, visszafordult a tűzhelyhez és nekiállt kiszedni a tányérokra az ételt.
- Csináltam nektek reggelit – mondta. – Finom, laktató csemege. Persze egészségtelen, de gondolom este alaposan kifárasztottátok egymást, kell a kalória bevitel. A tea pedig finom gyömbéres fekete.
A lányára nézett, aki még a karjaival hadonászott, csapkodott, ugrált a zenére.
- Kicsikém! - szólt rá nevetve. - Ne gúnyolódj már! Különben is, erre apáddal táncoltam a diszkóban.
Valentina erre, mint egy szófogadó kislány abbahagyta az ökörködést és leült az asztalhoz. Felnézett Krisztiánra, aki próbált jó képet vágni az egész jelenethez. Belemarkolt a srác köntösébe és leültette maga mellé. Szilvia eléjük rakta a jól megrakott tányérokat. Egyeske eltátotta a száját. Két tükörtojás, ropogós baconok, két nagy szelet kenyér és paradicsom, valamint camembert sajt felszeletelve.
- Ezt csináltad minden reggel, anya! - örvendezett a lány. - Ez volt a kedvencem!
- Tényleg, jól néz ki – ismerte el Krisztián.
Szilvia letette az asztal közepére a kancsót, utána két poharat, közben anyáskodó mosollyal pillantgatott rájuk. Lekapcsolta a laptopon a zenét, aztán még két jól megrakott tányért tett az asztalra.
- Kamilla! – szólt ki a folyosó felé. - Édesem, gyere reggelizni!
- Őt miért hívod, anya? – kérdezte teli szájjal Valentina. – Ijesztő az a csaj.
- Mert ő rendes lány és megérdemli, hogy szeressük. Úgyhogy, kérlek, viselkedj, vagy elverem a popsidat.
Krisztián halkan kuncogott ezen. A lány úgy fordult felé, mint aki mindjárt lever neki egyet.
- Ne nevess ki! - szólt rá és a villájával lopott tőle egy szelet sajtot - Nem vicces, hogy anya még csecsemőként kezel.
- Nem az, tudom – mondta Szilvia - De néha pont olyan vagy, mint amikor gyerek voltál - a srác felé fordult. – Látnod kellett volna régen, amikor nem akart asztalhoz ülni és úgy kellett ötvenszer szólni. Aztán amikor a kis hercegnő végre méltóztatott odaülni hozzánk, folyamatosan minket utánzott és gúnyolódott.
Valentina fülsüketítően felnevetett.
- Mert olyan viccesek voltatok! - mondta. – Apa ott feszített az egyenruhában, játszotta a nagymenőt. Te pedig folyton veszekedtél vele.
- Igen, mert akárhányszor ő vitt téged iskolába, a drága matektanárnőd mindig kisietett elétek és ott kellette magát apádnak. Mondjuk, miután kinyírtam azt az ócska nőszemélyt, már nem kellett miatta aggódnom.
- Te ölted meg Joli nénit?
- Végül is, nem én voltam, hanem a kocsim.
Krisztián töltött magának egy teát, miközben minden erejével azon volt, hogy még csak véletlenül se tükröződjön az arcán rémület. Valentina fürkészően nézett az anyjára, aki büszke mosollyal pillantott ki az ablakon a napsütésbe.
- Akkor gondolom a gondnok Vili bácsi sem egy véletlen baleset áldozata lett - állapította meg a lány.
- Nem hát – kacsintott felé Szilvia. - Bár ittas volt, amikor leesett arról a tetőről. Többet nem is húzta meg a hajad.
- Apa tudott ezekről?
Szilvia arcán szomorú mosoly jelent meg.
- Mindenről tudott – felelte. – De mivel úgy fél tőlem, mint a tűztől, ezért sosem akadályozott meg semmiben. Az én kis rettegő bűntársam volt mindig is.
- Ő hol van most? – kérdezte Krisztián.
Az anyós pont tőle várta már egy ideje a kérdést, ezért egy cseppet sem lepődött meg rajta.
- Még tavaly decemberben leköltözött Balatonfüredre a nyaralónkba – felelte Szilvia. - Elbarikádozta magát, akár egy partizán kommandós és attól fél, hogy egy nap meglátogatom és végzek vele. Persze nem akarom bántani. Megmondtam neki, hogy amíg nem köp bele a levesembe, addig hagyom, hadd élje a szánalmas életét.
Valentina szomorúan nézett fel rá.
- Pedig olyan jó lenne, ha itt lenne - mondta.
- Nem – rázta meg a fejét az anyja. – Csak mindent elrontana. Vagy legalább is megpróbálná. Persze ő már egyáltalán nem számít nagy embernek. Ezredes volt, de lefokozták századossá, miután nekiment a felettesének. A rosszul sikerült missziót is hagyta a nyakába varrni. A tervező, szervező képességei pedig már végleg cserbenhagyták. Ő ma már egy senki és így is fog meghalni.
- Azért meglátogatjuk?
- Szó sem lehet róla, amíg nem vagy a világ úrnője.
- Mi veszélyt jelenthet rám?
- Semmilyet. De hátráltató tényező.
Ekkor megjelent az ajtóban Kamilla lehajtott fejjel, alázatosan. Szilvia egy kedves mosolyt lövellt felé.
- Gyere, édesem, nyugodtan – szólt oda neki, mintha a másik lánya lenne.
Krisztián Valentina felé fordult és meglepődött. Most először látott ezen a pszichopata szörnyetegen valami emberit. A lány szinte a síráshoz közel eszegetett, látszólag nagyon megviselte, amit hallott az apjáról. A srác gyengéden a lábára tette a kezét, amitől az egy kicsit megremegett. Egyeske szintén gyengéden megfogta az ő kezét, mintegy erőt merítve belőle. Végül egy remegés hatolt át a lány testén, a finom kéz pedig dühödten odébb lökte az övét. Felnézett Valentinára és megdöbbent a látványtól. Fiús, acélos tekintet, ez itt most Hármaska.
Szilvia eközben leült az asztal végébe, Kamilla pedig pont Valentinával szemben. A démonlány még mindig szégyellős és alázatos volt, azonban amikor felnézett a vele szemben ülő lányra, nyomban kikerekedtek szemei. Hármaska pimasz mosollyal könyökölve nézte a látszólag mit sem sejtő anyját.
A sötét úrnő bekapott egy falat sajtot és a lányára sem nézve vetette oda: - Előbújtál, szívecském?
- Lebuktam – nyugtázta Hármaska. – Micsoda nagy varázsló vagy, anya. Egy született médium, vagy mi.
- Nem vagy a lányom.
- Dehogynem. Én is az vagyok, kár tagadnod. Bár egy másik karakter vagyok, de a lányod.
Szilvia lenéző mosollyal fordult felé.
- Pofikám – kezdte. – Te csak egy véletlen melléktermék vagy.
- Bosszantani próbálsz, anya? Apát is mindig evés közben bántottad. Én pedig nem bírtam elviselni és elmenekültem előletek a rakparton. Le a Fővám térre, ahol kis híján meg is haltam.
- A lányom emlékei beszélnek belőled.
Hármaska kuncogott egyet, majd Krisztián felé pillantott mélységes megvetéssel, utána vissza az anyjára.
- És ezt szánod nekem? – mutatott hanyagul a srácra. - Mihez kezdjek vele? Tartsam a nózija elé a zsebkendőt, mielőtt tüsszent? Simogassam a pociját, ha majd fáj neki? Meséljek neki esténként? Miért nem egy férfit akarsz mellém? Mondjuk Viktort.
- Viktor nem férfi, hanem bolond gyerek, aki késekkel játszik. Krisztián pedig megjárta a poklot és életben maradt.
- Ez? Szerinted én nem jártam meg? Szerinted én nem tudom, milyen bezárva lenni két idióta közé, akik közül az egyik a „valódi” lányod?
Szilvia töltött magának teát. Teljesen félvállról vette a dolgot.
- Egyem a szíved – vetette oda Hármaskának. - Te makacsabb vagy, mint Ketteske. Az legalább méltósággal viseli a sorsát.
- Engem nem tudsz elpusztítani – hajolt közel hozzá Hármaska.
- Már el vagy pusztítva, csak lassan ér utol végzet.
- Valóban? Tényleg? Kár, hogy semmit sem érzek belőle. Azt viszont érzem, hogy féltesz apától. Mindig is féltettél. Apa mindhármunkat elfogadna, és ez kiverné nálad a biztosítékot.
- Te butus – kuncogott Szilvia.
- Érzelmileg befolyásolná Egyeskét. Apai szeretetet kapna tőle. Ez pedig keresztülhúzná a számításaid.
- Esélytelen volna.
Hármaska szemei úgy izzottak fel citromsárga színnel, akár Egyeskének. Az anyja ezen nem kicsit meglepődött.
- Két „gonosz” él ebben a testben – kezdte Hármaska. – Azt hitted, csak a „lányod” kapta meg a képességeket? Megkaptam én is.
- Nyilván nem voltam a toppon, amikor csináltam a rituálét – vonta meg a vállát Szilvia és bekapott egy baconfalatot. – Ez van. Attól még egy senki vagy és lassan köddé válsz.
- Hát – kezdte Hármaska és közben töltött magának egy pohár teát. – Addig is boldogítani foglak. Nehogy már olyan egyszerű dolgod legyen, anyuci. Velem számolnod kell.
- Ebben hasonlítasz Ketteskére – kacsintott felé az úrnő. – Nagy az önbizalmad. De semmi értelme.
Szilvia megmarkolta Valentina csuklóját.
- És most, ha megbocsátasz - mondta. – A lányomnak kihűl a reggelije.

*

Alexa felnyitotta a szemét. Egy motelszobában feküdt Dunaföldváron. Nem álom volt, valóban Nóri fojtogatta őt tegnap éjjel és tényleg meghiúsult a felszabadítása. Ahogy felült az ágyban, hirtelen hiányérzete támadt. Havaska. Nem volt ott mellette, pedig többször felébredt az éjjel arra, milyen hangosan horkol.
Az ablakhoz lépett és felhúzta a redőnyt. A napfény megcsapta az arcát, aztán szépen lassan kirajzolódott előtte a motel előtti gyepen álló Havaska alakja. Ott állt neki háttal kabátban és a napsütést bámulta. Alexa meghatottan mosolyodott el a látványtól. A nemrég még vak lány most látja életében először a napot. Ki akart menni hozzá, de letett róla. Nem akarta megzavarni ezt a csodás pillanatot.
Ekkor jelzést érzett a fejében. Ketteske hangját hallotta, amint őt szólítja. Nyomban leült az ágyra és koncentrált. Behunyta a szemét, majd amikor kinyitotta már egy sötétségbe borult tengerparton találta magát, ahol pusztán csak a csillagok és a Hold szolgáltatott némi fényt.
Ketteske tőle lépésnyire állt a parton, kék szemei megcsillantak a halvány fényben, szőke hajába bele-belekapott a szél. Mélységes világfájdalom volt az arcán, de nem könnyezett, mintha kezdené elfogadni a sorsát. Alexa odalépett mellé. Egy darabig egy szót sem szóltak, csak a távolba néztek. A tenger felől iszonytató félelem sugárzott feléjük, a Sötét Univerzum kiszámíthatatlanul gonosz természete, ami átjárja Egyeskét, Szilviát és jelenleg Nórit is. Nem is beszélve a ki tudja mekkora nagyságú hadseregről, amivel ez a három szörnyeteg világuralomra akar törni.
- Tudja, hogy itt vagy – súgta Valentina.
- Szilvia? – kérdezte Alexa.
- Igen. Mindenről tud. Minden lépésemről. Persze, kaptam tőled valamit. A leárnyékolás képességét. Valahogyan, nem tudom, hogyan, de a gondolataimat el tudom rejteni előle.
- Ezt a párbeszédet is?
- Igen. Viszont lát minket.
- Mire gondolsz?
- Tudod, mi a legnagyobb hibám? Hogy nem tudom feladni. Képtelen vagyok lenyelni azt, hogy vesztettem. Pláne most, ebben a helyzetben, nem is szabad megtennem. Túl nagy luxus volna.
Alexa gyengéden maga felé fordította a lányt. A fájdalom részben eltűnt annak arcáról, ez volt az első árulkodó jel. Mivel a sötét úrnő mindent lát, el akarja hitetni vele, hogy búcsúzkodik.
Valentina a tenger felé bökött a fejével.
- Látod azt? – kérdezte. – A vesztőhelyem. Ám én nem fogok odamenni. Van egy tervem és a segítségedre lenne szükségem.
- Mond – vágta rá Alexa.
- Annáékat Budakeszin, a főhadiszálláson tartják fogva. Oda tart Nóri is. Valahogyan próbáld meg őket kihozni.
Alexa nem merte megígérni. Tegnap éjjel még egy kisebb osztagot sem volt képes legyőzni Havaskával, egy főhadiszállás megtámadásához pedig minimum Nóri is kéne melléjük. Ám még úgy is kétes kimenetelű volna.
- Ha nem teszed meg, megölik őket – folytatta Ketteske. - Azok után, amit tenni fogok, nem fognak sokat habozni. Kérlek, meg kell tenned. Van egy olyan érzésem, hogy a világvége van készülőben és ez a harc már egy cseppet sem rólam szól. Viszont nem akarom, hogy Annáéknak baja essen.
- Mi a terved?
- Van, valaki, aki segíthet nekem győzni. Aki mindent helyrehozhat.
Alexa tudta ki az. Egyetértően bólintott. Bár nem valószínű így sem a siker, a Sötétség túlságosan erős. Néhány percig együtt bámulták még a nyomasztó tengert és a Holdnak fényét.
- Te egy kemény csaj vagy – nyugtázta a nyomozónő.
Ketteske magabiztos mosollyal pillantott felé. Alexa még nem látta őt ilyennek, büszkeség is töltötte el a lány iránt.
Nem messze tőlük egy fénycsóva jelent meg a parton. Amikor odafordultak, már a feléjük közeledő Hármaskát látták. Rajta is a fekete ballonkabát, vörös farmer kombináció volt, akárcsak Ketteskén. Kimérten, lenéző mosollyal közelített feléjük, kék szemeiben neki is magabiztosság csillogott.
- Nocsak - mondta a fejét csóválva, amikor odaért hozzájuk. - A két zseni. Mit keresel itt Alexa?
- Kaptam meghívót – vágta rá a nyomozónő.
Hármaska megállt előtte fenyegetően. Lebecsmérlően, akár egy koszos rongyot mérte végig Alexát.
- Te vagy mindennek az oka - kezdte. - Minek ütötted bele az orrodat a dolgunkba? Miattad csak tovább bonyolódott a helyzet.
Ketteske finoman eltolta a nyomozónőt Hármaska elől és dacolva a veszéllyel nézett farkasszemet a paranoid szociopata ikertestvérével. Alexa bár sok mindent látott az elmúlt időben, mégis furcsa volt így látni a két személyiséget. Teljesen egyformák voltak, az egyetlen különbség közöttük a tekintetük volt. Ketteskéből szelídség áradt, Hármaskából pedig a színtiszta gyűlölet és valami beteges üldözési mánia, amitől percről percre veszélyesebbé vált.
- Takarodj innen – sziszegte Ketteske.
- Én itthon vagyok – vigyorodott el Hármaska.
- Elég nagy ez a hely! Kotródj odébb, vagy úgy pofán verlek, hogy átkacsázol a túlpartra!
- Nézzenek oda! Kinyílt a csipája a kiscsibének! Nem akarsz inkább pityogni, ahogy szoktad mindig?
Ketteske feléje ütött, de ő még a levegőben elkapta a kezét.
- Nana – csóválta a fejét a gonosz személyiség. – Most az egyszer mindhármunknak egy a célja. El akarunk jutni apához. Épp úgy akarom, mint te. És Egyeske is ezt akarja. Nem kell mást tenni, mint valamelyikünk ráveszi őt a szökésre. Anya biztosan nagyon „megértő” lesz.
- Én leszek az.
- Te? Te túl gyerek vagy te ehhez. Hagyd, hogy a felnőttek intézzék ezt a nehéz feladatot.
- Téged csak az érdekek vezérelnek. Nem szereted apát. Nem szeretsz te senkit sem.
- De, Viktort szeretem. És érte bármire képes vagyok.
Ketteske kihúzta a karját Hármaska szorításából. A gonosz én győzelemittasan kacsintott egyet.
- Meglátjuk, ki lesz a nyerő – súgta sejtelmesen, aztán lövellt egy fenyegető pillantást Alexa felé, majd elindult a parton. – Megyek, megnézem van-e itt egy koktélbár. Rám férne egy kiadós piálás.

*

Egyetlen gyertyaláng világította meg a sötét szobát. Nóri behunyt szemmel, törökülésben ült, kizárva a napfényt, erőteljesen befelé figyelve. Sátáni mosoly ült az arcán, miközben irtotta és csak irtotta magában a korábbi személyiségét. Harangok kongását hallotta, melyek visszhangzottak a fejében. A végső mise, melyben leperegtek a fény utolsó képei, melyekkel még azonosulni tudott.
Látta magát a Margitszigeten állni még tavaly januárban. A napfény felé bámult akkor, hálát adva a sorsnak, hogy túlélte Viktor első támadását. Mégsem tudta élvezni az életet, mivel hónapokig sokkos állapotban volt. Gyenge lét, kuncogott magában. El kellett volna taposnia Viktort, nem pedig menekülni előle. De hát megpróbálta. Alulmaradt a macska-egér harcban többször is. Ott a kórházban megölhette volna, igen. Persze a rendőrök megakadályozták. Vége lett volna mindennek? Nem, mert Valentina már a szökését tervezte akkortájt. Jött volna ő és felnyitotta volna a szemét.
Most ő lett az iszonyat. A sötét úrnő, aki nem fél semmitől. Ő gerjeszti most a borzongást. Az egykori áldozat Nóri elpusztult és most átvette a helyét az Iszonyat Lánya. Ő az. Ismételgette magában ezeket újra és újra, ám még mindig maradt valami aprócska fénycsík a lelkében.
Kinyitotta citromsárgán fénylő szemeit. Nem baj, nyugtázta magában. Egyre kevesebb a visszatartó erő.
- Nóri – súgta a fejében az ismerős hang.
- Béci - súgta vissza Nóri.
- Ez nem te vagy, drágám.
Nóri ökölbe szorította a kezeit.
- Tűnj el! – kiáltotta. – Tűnj el a fejemből!
- A barátaid fogságban vannak - folytatta a srác. - Az unokahúgod pedig végveszélyben. Megmentheted őket.
- Ők már semmit sem jelentenek nekem. Ahogy te sem. Takarodj el, te szánalmas patkány!
Hallotta Béci sóhaját.
- Akkor az a lány, akit szerettem, meghalt. Csak éppenséggel nincs mellettem.

*

Amikor Valentina, mint Egyeske a szobába lépett és becsukta maga mögött az ajtót, azonnal a saját hangját hallotta meg. A ruhásszekrény tükre felől jött, ahol meglátta Ketteskét. Ugyanazt a köntöst viselte, mint ő, ám a tekintete az övétől eltérő volt. Valamifajta eltökéltség, elszántság is párosult azzal a szelídséggel, ami egy kicsit félelmet keltett Egyeskében.
- Közös a célunk – kezdte a tükörből a másik én. – Mindhárman találkozni akarunk újra az apánkkal.
- Te nem fogsz – csóválta a fejét vigyorogva Egyeske. – Szép lassan elporladsz az agyamba és szépen távozol rajtam keresztül a vécén.
- Nincs választásod.
- Neked nincsen már semmid. És semmi közöd a családomhoz.
- Ő az én apám is.
- Az enyém és majd találkozom vele, ha királynő leszek!
Ketteske oldalra döntötte a fejét mosolyogva.
- Mondtam, nincs választásod – súgta.

*

Krisztián Szilviával szemben állt a konyhában. Kettesben voltak, és a srác rémülten figyelte, amint az anyósa vérfagyasztó hidegséggel próbál olvasni a fejében. Olyan bénító félelem áradt belőle, amilyet még soha életében nem érzett. A végtelen és emberi ésszel fel nem fogható rettenet.
- Bizonytalan vagy önmagadban? – kérdezte meglepő módon gyengéden Szilvia.
- Nem – vágta rá Krisztián.
- Pedig az vagy. Érzem. Egy férfinak mindig magabiztosnak kell lennie. Ha itt lenne az ostoba férjem, akkor ezt ő is megerősítené.
- Akkor minek kérdezted, ha tudod?
- Tőled akartam hallani. Nekem felesleges hazudnod.
- Rendben. Egy kicsit szokatlan ez a…
- Tudom – vágott közbe az úrnő és csábos mosolyra váltott. – Ez egy fura helyzet. És egész életedben elnyomott voltál. Az a típusú férfi vagy, aki megjárta már mélypontokat és jól szét is cincálta a fájdalom. Nehéz talpra állni. Jól tudom. Ennek ellenére nem szabad hagynod, hogy egy nő, különösen egy Hármaska ok nélkül megalázzon. Sosem hagyhatod, hogy bármelyik nő, akár a lányom, ezt tegye veled. Nyugodtan támadj vissza. Persze nem fizikailag, mert akkor csúnyán elintézlek. De ne hagyd magad. Sértődj be, ha kell. Érvelj vissza. Legyen tököd. Rendben?
Krisztián végleg megsemmisült már. A reggeli rémálom egy kioktatással folytatódik. Remek egy nap ez is, gondolta magában. Szilvia pedig, mint aki érzi ezt gyengéden átölelte őt. A srác érezte, amint a körmök végigsimítják a hátát a gerince mentén haladva lefelé, a nő finom illata pedig kezdte elringatni.
- Te egy nagyon szép pasi vagy - súgta a fülébe az úrnő. - Hibátlan. Legyen tartásod. Az illik hozzád.
- Hát, kösz – mondta hanyagul Krisztián.
- Most menj. A kislányom már vár téged. Bánj vele királynőként, ha azt akarod, hogy ő királyként tekintsen rád.

*

Amikor belépett a szobába, Krisztián azt hitte menten elájul. Valentina már ott ült az ágyon fekete ballonkabátban és a vörös farmerban. A tekintete azonban merőben elütött a többitől.
A felismerés után halkan becsukta maga mögött az ajtót. A lány eközben bocsánatkérően nézve rá, felállt és látszólag csak még jobban zavarba jött az ő szintén zavart tekintetétől. Röhejesek mind a ketten, gondolta magában Krisztián. Talán pont ezért is illenek össze.
Nem érdekelte semmilyen büszkeség, semmilyen tartás, semmilyen félelem egy brutális büntetéstől, Ketteskéhez sietett szorosan magához ölelte. Ismét érezte azt a megmagyarázhatatlan, szavakba nem önthető érzést, ami tegnap is egy rózsaszín ködbe borította. Az otthont valakiben. Valakiben, akinek most újra érzi az illatát, valakiben, akinek most beletúrhat a hajába és az összetartozás mosolyával közelíthet az ajkához. Akit most újra megcsókolhat.
- Hiányoztál, kicsim – mondta a lány.
- Azt hittem sosem láthatlak többet – sóhajtotta Krisztián a könnyeivel küszködve és végigsimította Ketteske arcát.
- Nem szabadulsz meg olyan könnyen - viccelődött az. – Bolond és ragaszkodó vagyok.
- Akárcsak én. De most mi legyen?
- Elmegyünk, édesem. Bemutatlak az apámnak.

2020. augusztus 17-23.
Budapest

12.rész
Közel a Végítélet

Márton az elhagyatottnak tűnő úton haladt Tatabánya felé a családjával, amikor egy éles kanyar után egy nem mindennapi akadályt pillantott meg az úton. Azonnal rátaposott a fékpedálra és kerék csikorgatva megállt. Fekete csuhás alakok álltak ott előttük pár méternyire sorfalat alkotva előttük.
- Kik ezek? – kérdezte rémülten mellette ülő felesége, Olga, aki éppen sminkjének igazítását hagyta félbe.
- Nem tudom – felelte Márton. – De nagyon nem tetszik ez nekem.
A hátul ülő két fekete hajú, húszas éveik felé járó lány, Dalma és Ágota kikapcsolták az övüket és a két első ülés között bámultak kifelé. Éppen elkapták azt a hátborzongató pillanatot, amikor az alakok szemei a sötét csuklya alól citromsárga fénnyel felizzottak. Tátva maradt szájuk, sikítani sem tudtak, annyira ledöbbentek tőlük.
Olga hátrafordult hozzájuk.
- Azonnal kapcsoljátok vissza az övet! – kiáltotta, utána a férje felé fordult. – Fordulj már meg és húzzunk el innen!
A ledermedt Márton rögvest hátramenetbe kapcsolt, és éppen farolt volna hátra, amikor a mellette lévő üveget valaki bezúzta. Olga és a lányok felsikoltottak, a családfőt pedig bivalyerős kezek ragadták meg. Az élőláncot álló alakok eközben egyszerre indultak meg a kocsi felé. Biztosak voltak a dolgukban, látszólag semmi sem riasztotta volna el őket. A bal oldalt ülő Ágota mellett kinyílt az ajtó, mire ő próbált a nővére mellé hátrálni a vörös hajú, fekete csuhás nő elől, akinek az izzó szemei rámeredtek.
- Ne féljetek - csitítgatta higgadtan a nő. – Nem foglak bántani titeket. Új otthonotok lesz.
Olga hátranyúlt, hogy a karjával óvja a gyerekeit, de mögötte is kinyílt az ajtó, két kéz pedig az arcára tapadt. A vörös hajú nő, aki korábban Kingára is rátámadt egy akció során, megnyugtató mosollyal nyújtotta a kezét a lányok felé.
- Nektek nem kell félni – mondta szinte énekelve, játékosan. - Közénk tartoztok. Néhány perc és vége. Elkezdődik az életetek.
Ám azok sikítva nézték végig, ahogyan a szüleiket kiszedik a kocsiból.
- Nem esik bajuk - nyugtatta őket a nő. - Ha azt teszitek, amit mondunk, akkor a hajuk szála sem görbül.
- Kik vagytok? – kiáltotta Ágota.
- Én Villő vagyok, és mi vagyunk az Iszonyat Katonái.

*

- Ne aggódj, Nóri – súgta a koromsötét szobában Szilvia. - Hallak, kicsim és veled vagyok. Engedd be a Sötétséget a szívedbe. Ne erőltesd, csak engedd. Minél jobban ellazulsz, annál jobban vonzod magadba.
- Annyira akarom - jött a lány válasza fejébe. – Annyira bizonyítani akarok neked.
- Azt már megtetted, szívem. Dicső harcos vált belőled, még jobb is, mint amire számítottam.
- Komolyan mondod?
- Egyre jobban hasonlítasz rám. Most még olyan vagy, mint én az elején, de látom előre, amint túlszárnyalsz engem. Fontos szereped lesz a jövőben, Valentina mellett. Emberek milliói fognak rettegni tőled.
- Már most élvezem - közölte derűsen Nóri.
Szilvia citromsárga szemei felizzottak.
- Ez az - helyeselt halkan. - Hangolódj szépen az előtted álló útra és már azon is fogsz járni. Észre sem veszed és nem gyengítenek meg holmi emlékek abból a múltból, ami nem vezetett volna sehová, ha én nem jelenek meg az életedben. Annak a régi kornak vége van és végre elkezdődött az életed.
- Hálás vagyok neked - hálálkodott Nóri.
- Nem, kicsim. Én vagyok hálás neked, amiért már te is mellettem vagy. Nemsokára kapsz tőlem egy új feladatot.
- Készen állok. Legyen az bármi.

*

Ketteske résnyire nyitotta ki az ajtót és kilesett a folyosóra. Senki. Egy lelket sem látott. Mintha mindenki csendes pihenőt tartana a reggeli után. Fülelt. Nem hallotta léptek hangját, még a környező szobákból sem. Tiszta a terep, nyugtázta, bár sejtette, hogy ettől még nem lesz sima ügy lelépni innen. Az árnyékolás lehet nem hat az anyjával szemben, hasított belé a gondolat.
Szépen óvatosan kijjebb tárta az ajtót, miközben a bal kezével Krisztián kezét fogta. Egyre több pozitív energiát tudott magában felszabadítani a srác iránt érzett szeretetéből, ezért vakmerően tőle jobbra a folyosó másik végébe lesett. Ott sincs senki. A felső szintről sem lépdeltek le az árnyak. Furcsának is találta ezt a passzivitást. A ház reggel még egy kész erődítmény volt, a harcosok valamilyen koreográfiát követve járkáltak itt fel-alá, odakint is meg volt erősítve minden kijárat.
Kiléptek a szobából és megindultak a garázsba vezető ajtó felé. Krisztián a pisztollyal kezében hallgatózott és próbálta minél jobban elnyomni a félelmét. Nem akart ujjat húzni Szilviával a tegnap este után, mégis megtette. Egy cseppet sem bánta, igaz, elég volt csak rápillantani Valentinára és máris megnyugodott. Nem érdekelte a kilátásba helyezett szörnyű büntetés sem.
Félúton észrevették, hogy az egyik szoba befelé nyíló ajtaja nyitva van és hirtelen Kamilla lépett eléjük leleplező tekintettel. Krisztián annyira megijedt, hogy tüzelni sem mert, Ketteske azonban rögvest kihúzta magát. A démonlány a srác kezében lévő fegyverre pillantott, majd egyenesen az úrnő felé szegezte fekete és zöld szemeit. Az alázatos szolga most olyan volt, akár egy gyilkolásra kész vadállat.
- Nocsak – mondta halkan. - Szökni próbálunk?
- Jobb lesz, ha félreállsz - tanácsolta Valentina ugrásra készen.
Kamilla szája félmosolyra görbült.
- Különben? – kérdezte kihívóan.
A mögöttük lévő szobákból két csuhás árnyalak lépett elő. Az egyik nyomban kikapta Krisztián kezéből a pisztolyt, a másik ezalatt beállt Valentina mögé fenyegetően. Lebuktak. Mindennek vége, gondolta magában Ketteske, miközben farkasszemet nézett a már büszkén vigyorgó Kamillával.
- Sajnálom - csóválta a fejét a démonlány. - De előbb tudtuk, mire készülsz, mint te magad. Innen nincs menekvés.
- Állj el az útból - figyelmeztette Valentina.
- Hogy volt merszed megint előjönni, te szánalmas senki?
- Ez az én testem.
- Kis naiv. Hát nem tanulsz semmiből? Képtelen vagy felfogni, hogy nincsenek esélyeid? Sosem győztél és ezután is csak a vereség fog jutni neked. Nem szállhatsz szembe a Sötét Univerzum akaratával.
- Pedig megtettem.
- És amint látod, hiába.
- Dögölj meg.
- Majd máskor – vonta meg a vállát és elkiáltotta magát - Úrnőm! A segítségedre volna szükségünk!
Ketteske ökölbe szorította a kezét. Nem, nem fogja feladni. Ez az egyetlen lehetősége a szökésre és nem fog meghátrálni néhány harcos miatt. Felébresztette magában az összes dühöt, amit érzett, a húsz éven át tartó elnyomottságot és a megannyi borzalmat látó tehetetlenségét. Ezt látva Kamilla arcáról azonnal lefagyott az önelégült vigyor, felkészült a védekezésre, ám már késő volt.
Valentina egy egyenes ütéssel a folyosó másik végébe reptette, ahol a démonlány nekicsattant a falnak. Ketteskét a mögötte lévő egy körülölelő fogással akarta lefogni, de ő lehajolt és lábával hátrarúgott annak fejébe. Krisztián is rögtön kapcsolt és megperdülve lekevert egyet a mögötte álló harcosnak.
Nem vártak, egymás kezét fogva szaladtak a folyosón a garázsba vezető ajtó felé. Hallották mögöttük dobogni a csuhásokat, Kamilla eközben összeszedve magát felpattant és egyenesen szembe szaladt velük. Valentina a szerelme kezét elengedve szaladt neki a vicsorgó lánynak, majd a földtől elrugaszkodva az öklével feléje csapott. Telibe találta és Kamilla végigcsusszant a folyosón a szőnyeget felgyűrve maga alatt. Krisztián berúgta az ajtót, amint odaért, Ketteske pedig előkapta a nagy hangtompítós pisztolyát és a két csuhás alakra szegezte. Azok ijedten megálltak, kisvártatva egymásra néztek, majd visszafelé szedték a lábukat.
- Ezt megbeszéltük – szúrta oda nekik a lány.
- Gyere már! – kiáltotta neki Krisztián. – Siess!

*

Szilvia karba tett kézzel figyelte a konyha ablakából, amint Krisztián a mellette ülő lányával kifarol a terepjáróval az elektromos kapun és padlógázzal süvít el a ház elől. Elmosolyodott a látványtól, utána lassú, kimért léptekkel kilépett a folyosóra. Még mindig a köntöst viselte, össze is kötötte az övét, amikor befordult abba a szárnyba, ahol Kamilla földön nyöszörgött.
Megállt a harcosa felett szigorúan, aki könyörögve nézett fel rá a fekete és zöld szemeivel.
- Bocsáss meg, úrnőm - esedezett a lány.
Szilvia a kezét nyújtotta neki, ám az először még nem merte megfogni, viszont látva a haragot az úrnője szemében, inkább engedelmeskedett. Amikor talpra állt, az a legnagyobb meglepetésére az kedvesen elmosolyodott.
- Ne félj – kezdte Szilvia és végigsimította a lány arcát a jobb keze mutatóujjával. – Nem haragszom rád. Ennek így kellett lennie. Minden pontosan úgy alakul, ahogyan elterveztem.
- Nem értelek – értetlenkedett Kamilla.
- Ez volt a célom. A kis selejt most a lányom bőrébe bújva elmegy az apjához, így mostantól törvényszerű, hogy el kell varrnom egy idegesítő, csúnya szálat. A férjemet. Bizony, itt az idő elválnom tőle.
- A legnagyobb tisztelettel kérdem, de miért nem szóltál nekem erről?
- Bocsáss meg nekem, édesem. Sajnos, nem tehettem mást. Gyanút fogtak volna. Így most magukat nagy hősnek érezve valósítják meg szóról szóra az én zseniális forgatókönyvemet.
- Értem, úrnőm. Így már világos.
- Szólj a balatonfüredi harcosoknak, hogy amint leszáll az éj, vonják láthatatlan lánc alá a nyaralót.
- Igenis, úrnőm – biccentett Kamilla.
- Utána gyere a szobámba, ellátom a sebeidet. Kárpótollak, édes szívem.

*

A huszonegy éves Gyurinak kezdett elszakadni az utolsó cérna is fejében. Már vagy tíz perce hallgatta Zita magánéletének minden jelenetét, beleértve azokat is, amik inkább a négy fal közé valóak. A kisboltban, ami egy külvárosi út mentén állt, gyakran megfordultak szebbnél szebb nők, akikkel a kasszában álló Gyuri mindig próbált flörtölni, ám hiába volt jóképű, valamit nagyon rosszul csinálhatott, mert egy kedves mosoly után, mindegyik szótlanul lelépett. A fiatal lányok pedig éppen olyan barátzónás hozzáállással viszonyultak hozzá, akárcsak Zita, aki inkább azzal a megbízhatatlan, drogos sráccal járt, mintsem hogy vele. És most megint hallgathatja ennek a csodaszép barna hajú lánynak rizsáját. A lányét, aki nemet mondott neki nemrég.
Ekkor váratlanul belépett a kis boltocskába egy vörös hajú, kék szemű nő, aki a harmincas évei közepén járhatott. Gyurit meglepte annak öltözéke, mert ilyesmit hordanak a szerzetesek is, azonban ez fekete színű. Ki lehet ez? Gyönyörű arca van, állapította meg, és olyan csábos ajkai, amik szinte vonzzák a csókokat. És rámosolyog. Egyenes őrá. A pult felé tart, miközben a szemei csillognak.
Villő odaállt a pulthoz Zita mellé és jól megnézte magának a srácot. Pont az esete, szép fekete haj, barna szemek, vonzó vonások, azonban a tekintetében bizonytalanság és bátortalanság uralkodik.
- Mennyire szomorú - vágott közbe Villő Zita mondókájába. – Itt van egy helyes srác magányosan és hallgatja ennek az érzéketlen, energiavámpír pszichopatának a nyöszörgéseit. Hát nincs bennetek, férfiakban tartás? El kellett volna hajtanod már akkor, amikor nemet mondott neked.
Zita elvörösödött a dühtől.
- Te mit képzelsz magadról? – vonta kérdőre az őt minősítő Villőt.
A boszorkány felé fordította a gyilkos tekintetét. Egészen addig verte a szemével, amíg Zitát el nem fogta a félelem. Látta Villőben a gonoszt, aki akár puszta kézzel is elintézné. Gyuri nem tudta hova tenni az egészet, s mivel egy cseppet sem bírja a konfliktusokat, még akkor sem, ha mindez nem vele történik, ezért közbe akart szólni. Ám hirtelen azon kapta magát, hogy nem nyílik ki a szája. Mintha összeragasztották volna. Zita aggódva pillantott felé.
- Jól vagy, Gyuri? – kérdezte.
- Neked ahhoz semmi közöd - jelentette ki neki hidegen Villő.
- Ki vagy te? – fordult vissza hozzá a lány.
- Egyike azoknak a harcosoknak, akik a magafajták lába alól nőtt ki – engedte sárgán felizzani a szemeit az ettől halálra rémülő Zitának. - Gyuri pedig születésétől fogva a sötétség gyermeke, ezért mellettünk a helye. Érte jöttem az úrnőm parancsára, aki nemsokára elpusztítja az elnyomó fajtádat.
Villő ezután Gyuri felé fordult, mire az rémülten hátrahőkölt a falnak és próbálta valahogyan kinyitni a száját.
- Most jól figyelj, édesem – mondta neki és elmosolyodott. - Amit most látsz, biztosan tetszeni fog neked.
Azzal a boszorkánynő megragadta Zitát a kabátjánál fogva és akár egy könnyebb zsákot, az ablak felé hajította. A sikoltozó lány áttörte az ablakot, majd eszméletét vesztve zuhant rá a kocsija motorháztetőjére.
Villő már fagyos tekintettel fordult vissza sráchoz.
- Jöhet a rituálé - közölte halkan. - Ha nem állsz ellen, hamar túl leszel rajta.
Gyuri az ájulás szélén járva figyelte, amint több fekete árnyalak lép be az ajtón egyenesen felé tart.

*

Havaska elgondolkozva könyökölt az étterem bokszában a kávéját kavargatva. Azon tűnődött, hogyan jussanak be a Budakeszin álló támaszpontra. Alexával még egy kevésbé védett helyhez is túl gyengék voltak, szinte be sem törtek, máris menekülniük kellett. Furcsa volt neki így látni Nórit is, aki nemrég még az ország egyik legnagyobb hősnője volt. Most pedig pont az ellenkezője.
Alexa kijött az étterem mosdójából, gyanakodva végignézett a pultnál ülő kamionos férfiakon. A kezükön lévő tetoválásokat is figyelte. Tartott attól, hogy Szilvia emberei követik őket. Bár amilyen képességeik vannak, lehet, követniük sem kell őket, hamar rájönnek, merre tartanak. Amikor leült Havaskával szemben, belekortyolt a kihűlt kávéjába. Tanácstalan volt. Minden szervező képessége cserbenhagyta.
- Adjuk fel? – kérdezte Havaska.
- Dehogy - vágta rá Alexa. – Túl nagy luxus lenne.
- Nemrég bevillant pár dolog.
- A begyűjtés, ugye?
Havaska felsóhajtott.
- Láttam, amint több embert visznek magukkal - kezdte. - Lassan ki tudja, hányan lesznek. Totális túlérőben vannak.
Egy helyes pincér srác lépett oda hozzájuk. Alexát egy pillanatra lenyugtatta a fülbeválós, tetovált karú vagány srác mosolya.
- Megmelegítsem a kávét? – kérdezte.
- Inkább egy újat kérnék - erőltetett magára egy mosolyt a nyomozónő és átadta neki a csészét.
Havaska is egy kicsit derűsebb lett a sráctól, azonban hamar visszatért arcára a világfájdalom.
- Nekünk is toboroznunk kéne – jelentette ki halkan.
- Igen – bólintott Alexa. – Bár ez nem olyan egyszerű. Mire mi összeszedünk pár embert, addigra ők már egy országot is kitesznek. Közben pedig akkor ölnek meg minket, amikor akarnak.
- Már nem vagy elég pozitív.
- Elértem a határt. Van az optimistáknak is gyenge pillanatuk.
- Akkor mégis adjuk fel?
- Nem tehetjük. Ez egy csúnya patthelyzet. Fel nem adhatjuk, de túl kevesen vagyunk ahhoz, hogy komolyabb veszélyt jelentsünk Szilviára és bandájára.
- És Lilla?
Alexának bevillant a rémült maffiakirálynő arca.
- Nem tudom - sóhajtotta. - Egy kicsit maradjunk passzívak és figyeljünk. Nem tehetünk mást egyelőre.
Havaska megsemmisülten nézett vissza a kihűlő kávéjára, majd kavargatta a tovább. Alexa kinézett a hófelhők takarásában beszürkült fényű külvilágba. Ez a világ lassan elpusztul azért, hogy felépülhessen egy új, nyugtázta magában. Nem tehetnek semmit. Itt már csak egy csoda segíthet.

*

A sűrű erdőben Csilla úgy szaladt, ahogy csak a lába bírta. A teste már teljesen kimerült és mivel a kabátját otthon hagyta, kezdett teljesen átfagyni. A kép, amint a házából kicipelik a nagy fiát azok a fekete ruhás alakok, folyamatosan bevillant neki és az anyai ösztöne szinte természetfeletti erővel ruházta fel. Az idegeneket egy darabig még látta maga előtt haladni, azonban mostanra eltűntek a fák takarásában. Ekkor a hó alatt valaminek nekiütközött a lába és arccal előrezuhant. Kétségbeesetten próbált felkelni, de érezte, amint egy lábfej visszanyomja őt.
Amikor felnézett, egy vörös hajú nő lépett ki az egyik fa mögül gonosz mosollyal az arcán, izzó szemekkel. Villő intett a Csillára taposó férfi harcostársának, hogy fordítsa azt a hátára.
- A fiamat akarom – nyögte Csilla, miközben a csuhás a lábával a hátára lökte. – Hozzák vissza! Nekem már nincs senkim rajta kívül! Fizetek is! Kérem, adják vissza a gyerekemet!
Villő leguggolt hozzá és vigyorogva kivillantotta a fogsorát.
- Sajnálom, asszonyom – mondta. – A fia közénk tartozik.
- Kik közé? – üvöltötte Csilla és meg akarta ragadni őt, de Villő elkapta a kezét. – Ő az én gyerekem!
- Mától ő senkinek sem a gyermeke. Ő a miénk. Maga pedig jobban teszi, ha beletörődik.
- Adják vissza!
Villő elnevetette magát, a szemeiben gyilkos téboly jelent meg és felnézett gúnyos vigyorral a társára.
- Menthetetlen a drága – nyugtázta és felegyenesedett.
- Mi legyen vele? – kérdezte harcos a csuklya alól.
- Végezz vele gyorsan és csendben.
Azzal a boszorkánynő elégedett mosollyal a többiek után indult, akik a távolban előléptek a fák mögül.

*

Krisztián, amint úgy érezte, kellő távolságban van már a borzalmaktól, elérkezettnek látta az időt arra, amire már egy órája sóvárog. A mellette ülő Valentinára pillantott, majd a fákkal körülölelt útra. Megpillantott egy buszmegállót és rögtön egy sármos mosoly jelent meg az arcán.
Lelassított, utána pedig félreállt az üres megállóba. Ketteske értetlenül fordította felé a tekintetét.
- Valami baj van? – kérdezte azzal az angyali hangjával.
- Semmi – felelte Krisztián és felé fordult. - Csak már nem bírom tovább.
Alig kapott levegőt, a szíve eközben pedig annyira szaporán vert, hogy azt hitte mindjárt kiröppen a helyéről. Belenézett ennek a gyönyörű lánynak a szeretettel teli szemeibe. Ismét elfogta az az érzés, ami korábban is, ám most nem vetült semmilyen sötétség, nem kellett bujkálniuk egy szobában, ahol bárki rájuk nyithat. A szemeivel mesélte el Valentinának, mit is érez, mert kimondani, szavakba foglalni képtelen lett volna. Nem bírta tovább. Gyengéden megcsókolta a lányt, átadva ismét mindenét, a szívet, a lelkét. A bal kezével megérintette közben Ketteske arcát, aki úgy csókolt vissza, mint ő. Mindketten érezték a biztonságot adó érzést, hogy otthon vannak egymás rózsaszín világában. Minden szenvedésnek, fájdalomnak, és borzalomnak talán ez volt egyetlen nagy küldetése a sanyarú sorsú életükben: egymáshoz terelte őket.
Krisztián belenézett Valentina kék szemeibe. Élete értelme. Ajándékba kapta őt. Finoman magához ölelte a lányt és hosszú percekig hallgatta, amint az szuszog a fülébe. Hallgatta és gyönyörködött ebben a csodában. A szerelmében, aki most egy csapásra begyógyította minden sebét.

*

Nóri felvette hosszú fekete ballonkabátját a hálószobájába állított nagy, egészalakos tükör előtt. Ismét rabul ejtette a saját új énjének gyönyörűsége. Ennél szabadabbnak nem is érezhette magát, mert megtehetett bármit, amit azelőtt soha. Legyőzhetetlen és megállíthatatlan gonosz lett.
A hangtompítós fegyverét a jobb zsebébe rakta, két tárat pedig a balba. Leült az ágyra és egy kisebb pisztolyt a lábára csatolt tokba helyezett. Egy hosszú pengéjű kést szépen becsúsztatott a bakancsába varrt tokba. Amikor felállt, visszanézett az ágyban betakarózva békésen alvó Mihályra. Milyen szép srác, gondolta, minél előbb vissza kell érnie a küldetéséből, hogy ismét vele lehessen.
Kilépett a folyosóra, ahol Júlia és két férfi várta már lehajtott fejjel, az ő parancsára várva.
- Vigyétek Viktort Budakeszire – adta ki nekik Nóri. - És nem bántok vele úgy, mintha ő is ember volna.
A remegő Júliához lépett, aki fel sem mert nézni rá, annyira eluralkodott rajta a bűntudat a tegnapiért, amikor Viktornak ételt vitt. Emellett annyira rettegett az úrnőjétől, hogy már alig kapott levegőt. Nóri élvezve ezt a pillanatot, a lány álla alá nyúlt és felemelte magához, hogy szemtől szembe nézhessenek.
- Világos, Júlia? – súgta neki.
- Igen, úrnőm – felelte az gyorsan. – Úgy lesz, ahogy parancsolod.
- Ajánlom is. Dobjátok majd be Annához. Hadd legyen még utoljára együtt a két ősellenségünk.
- Igenis, úrnőm.
- Most elmegyek elintézni valakit. Értetek teszem. Ti is cselekedjetek értem. Ez a mi szövetségünk lényege. Mindent egymásért és legfőképpen az én drága unokahúgomért, Valentináért, akinek uralkodása hamarosan megkezdődik. Talán közületek kiemelek egy-egy tisztet is, bizalmast magamnak. Dolgozzatok meg érte.
- Igenis, úrnőm – mondták egyszerre.
- Helyes - bólintott Nóri.

*

Dél elmúlt már, amikor megérkeztek Balatonfüredre. Egy ideje Valentina vette át a kormányt, eközben Krisztián a telefonján böngészte a netet a leendő apósáról gyűjtve információkat. Rengeteg képtalálat volt Király Róbert századosról. Az első gondolata az volt, hogy a férfi kiköpött Dolph Lundgren. Pláne fiatalon szinte megszólalásig a színészre hasonlított.
Kezdte egyre kényelmetlenebbül érezni magát a túl sok információtól. Róbertnek annyi plecsnije volt, hogy talán külön szobában tartja őket. Krisztián a köztársasági elnökök mellett három olyan képet is talált, ahol Valentina apja az aktuális miniszterelnökökkel pózol egy képen. Ám nem is ez volt az, ami a legjobban nyomasztotta, hanem egy másik kép, amin huszonöt éves Róbert egy nagy gépfegyverrel a kezében pózol egy esőerdőben, a fején mindenféle kütyükkel ellátott ballisztikus sisak, a bicepszétől az egyenruha is feszül. Annyi idős volt, mint most ő és jóval túlszárnyalta minden téren. Egy erős férfit látott, aki minden bizonnyal nem fogja őt tárt karokkal várni. A gondolat, hogy ott kell lennie a házában egy ilyen akcióhős veteránnak, pont neki, hát kirázta a hideg.
- Ugye nem félsz tőle? – kérdezte Valentina.
- Á, dehogy – vágta rá hiteltelenül Krisztián. - Végtére is egy szuperhőssel fogok találkozni, aki talán elrugdoss engem hazáig.
- Nem fog, hidd el - nyugtatta a lány. - Biztosan szeretni fog.
- Tuti nem.
- Miért vagy most ilyen? Azért, mert ő egy katona, nem jelenti azt, hogy le fog lőni rögtön.
- Talán nem. Meddig maradjunk nála? Pár percet csak, ugye? Benézünk, „szia fater”, aztán tűnés, ugye?
Ketteske rosszallóan pillantott felé.
- Addig maradunk nála, amíg ki nem találunk valamit – szögezte le.
- Rendben – bólintott Krisztián és megeresztett egy kétségbeesett sóhajtást.

*

Nóri felhajtott az autópályára. Hatodik sebességbe kapcsolta a kocsit és rálépett a gázra. Még sosem volt ennyire izgatott. Nemsokára beteljesítheti első nagy küldetését, amivel örökre elnyeri Szilvia bizalmát. Ő kapta azt a megtisztelő feladatot, hogy végezzen Valentina apjával.
Gonosz mosolyra görbült a szája. Közel a Végítélet és eljön az a korszak, amikor ő egy magas rangú harcosként fogja fenntartani a rendet egy hatalmas világbirodalomban. Nem kell már sokat várnia.

*

A nyaralót magas fekete kerítés vette körül. A kétszintes ház, ami majd egy kilométernyire állt a legközelebbitől, szép emlékeket idézett fel Valentinában. Ahogy kiszállt a kocsiból, látta magát kislányként, amint a rózsákat szagolgatja mosolyogva. Látta magát tizenegy évesen fejest ugrani a medencébe, ahol aztán viháncolva labdázik a szomszéd gyerekekkel. Most megállt a kerítés előtt és próbálta visszatartani a könnyeit. A szép nagy fehér ház, a felső szinten egy nagy terasszal, amit most a hó lepett be. Mintha csak tegnap lett volna, amikor ott olvasta József Attila verseit.
Amikor Krisztián gyengéden átkarolta hátulról, Valentina összeszedte magát és megnyomta csengőt. Majdnem kiugrott a szíve, amikor hallotta az ismerős recsegő zajt, ami a kapu nyitását jelezte. Nagyot nyelt. Még talán jobban félt Krisztiánnál is. Nagyon régen látta már az apját.
Amikor beléptek a tágas, hólepte kertbe, Krisztián erősítette magát. Nem szabad félnie. Ez az ember mégsem Szilvia, aki egy nagyhatalmú boszorkány és bármilyen szörnyűségre képes.
Fellépdeltek a tornácra. Ketteske megállt az ajtó előtt. Éppen kopogni akart, amikor hallotta kattanni a zárat. Aztán egy másikat. Egy harmadikat. Kis szünet után egy negyedik zár is kattant.
Az ajtó szép lassan befelé nyílt és megjelent ott Róbert. Még mindig nagy és erős ember volt, izmai kiduzzadtak a pulóverén át is, az arca azonban megviselt volt, mint aki hónapok óta csak a könnyeit hullajtja. Az arca ráncos volt, a szemei karikásak voltak a kialvatlanságtól. Hitetlenkedve nézett a lányára, mint aki képtelen felfogni, hogy ez most megtörténik vele.
Valentina szeméből könnyek buggyantak ki, mire Róbert mintha ebben a pillanatban ráeszmélt volna, hogy ez a valóság. Krisztiánra pillantott, majd vissza a lányára. Elengedte a kilincset, amibe addig a jobb kezével kapaszkodott. Ketteske tett felé félve egy aprócska lépést.
- Apa - súgta.
Róbert szája megremegett.
- Kis tündérem - mondta halkan és lassú mozdulatokkal, mint aki sokkban van, magához ölelte a lányát.
Ketteskéből kitört a sírás, minden fájdalma rászabadult a lelkére és menekülni próbált az apja megnyugtató ölelésébe. Róbert szeméből egy könnycsepp gördült le. Úgy csitítgatta Valentinát, mintha az még mindig az a kislány volna, aki nem tett semmi rosszat.

2020.augusztus 24-31.
Budapest

13.rész
Egy szerető apa

Krisztián egyre feszélyezettebben érezte magát. A nappali olyan tiszta volt, mintha minden órában takarítaná valaki, a sötétszürke kanapé, ahová leültek, illatozott az új illattól, a falon ízléses minimalista festmények, méregdrága tévé velük szemben, a konyha közvetlenül mellettük foglalt helyet, amit téglamintás boltív választott el a nappalitól. Egy dúsgazdag katonatiszt búvóhelye.
Valentinával egymás mellett ültek, Krisztián próbálta gyengéden fogni a lány kezét és nem megszorítani a frusztrációjából fakadóan. Róbert egy csésze teát rakott a dohányzóasztalra, utána visszasietett a konyhába. Piszkosul ki van pattintva a fickó, gondolta magában a srác, ő sosem lesz ilyen izmos. Még mindig sajgott a jobb keze a kézfogástól, annyira megszorította az apósa. Most pedig jön visszafelé két doboz felbontott sörrel a kezében, miközben úgy néz rá, mintha az alatta lévő honvéd lenne, aki jutalmul megérdemel egy kis férfias frissítőt. Kellemetlen szemkontaktus.
- Köszönöm - mondta Krisztián, majd felállt átvette a dobozt a századostól.
- Egészségedre, öcskös - biccentett Róbert, utána leült a fotelba nekik oldalt és alaposan szemügyre vette őket.
Ketteske finoman elengedte Krisztián kezét és előre hajolt a teáért. Az apja ekkor elmosolyodott.
- Gyömbéres - mondta. – Ahogyan szereted.
- Köszönöm, apa – mosolyodott el a lány.
Róbert egy darabig Valentinát figyelte, majd a srácra pillantott. Ismét kellemetlen, zavarba ejtő szemkontaktus volt közöttük. Egy ötvenes éveiben járó katona fürkésző tekintete kutakodott egy huszonöt éves kisstílű bűnöző szemeiben. Krisztián éppen azon volt, hogy kiszalad a házból, amikor Róbert felsóhajtott, körülnézett a szobában és nagyot kortyolt a söréből.
- Szóval anyád elkezdte hadműveleteit - mondta végül Valentinának. - Azt hittem, még várni fog.
- Tudtál róla végig? – kérdezte Ketteske, bár jól tudta a választ.
- Igen. De nem tehettem semmit. Persze eleinte még nem hagytam annyiban a dolgot. Igyekeztem megakadályozni.
- Hogyan?
Róbert ismét nagyot kortyolt a sörből, aztán csak nézett maga elé egy darabig. Látszott rajta, hogy fél és ezért nagyon szégyelli magát.
- Emlékszem egy borzalmas estére - kezdte. – Feltűnt nekem, hogy nyitva hagyta az ajtót és a kaput is. Ennyi elég is volt nekem. Azonnal tudtam, miben sántikál. Kocsiba vágtam magam és meg nem álltam Laciékig.
- A nagybácsim? – kérdezte Valentina.
- Igen. Nóri apja. Amikor megálltam a házuk előtt, már hallottam anyádat, amint üvöltözik. Benyitottam az előtérbe és akkor szörnyű látvány fogadott. Laci eszméletlenül feküdt a földön, nem messze tőle pedig Szilvia Erikát, Nóri anyját ütlegelte. A szerencsétlen nő is földre került, ő erre rávetette magát és fojtogatni kezdte, miközben teljesen kifordulva magából üvöltözött. Elhordta mindennek, hozzátéve folyamatosan, hogy „elvetted tőlem a bátyámat” és „akkor is közénk tartoznak a gyerekeid”. Megpróbáltam leszedni Erikáról, de akkor az erejét használva a falhoz vágott. Esélytelen voltam vele szemben, de legalább elengedte Nóri anyját.
Róbert megint kortyolt egyet a söréből, aztán nagyott sóhajtott.
- Akkor láttam először megváltozni a szemeit – folytatta, de már csak a lányára nézett közben. - Sárgán izzott felém. Pokolian megijedtem. Tudatosodott bennem, mekkora veszélyben vagyok mellette. És nem csak én, az egész világ. Telepatikusan, de megmutatta nekem azt a birodalmat, amire készül. Amit neked szánt. Akkor már egyhónapos terhes volt veled. Tudatta velem, hogy ennek fényében, voltaképpen nincs is rám szüksége. Ott és abban pillanatban, végignézett rajtunk és láttam, amint eldönti a sorsunkat. Mindhármunkat meg akart ölni. Ott feküdtünk a földön, esélytelenül. Elmosolyodott. Az a beteges, tébolyult, gonosz mosolya teljesen megbénított. Ám végül megakadályozta valami. Vagyis, valakik. A kis csecsemő Nóri felsírt, a nővére Barbi szintén sírni kezdett. Szilvia mindössze egy másodperc törtrésze alatt kijózanodott a gyilkos mámorából bement hozzájuk, minket pedig kizárt az előtérbe. Hallottam, ahogy csitítja őket, mintha az ő gyerekei lennének. Ezt kihasználva odakúsztam Erikához, megnézni él-e még. Eszméletlen volt. Nagyon csúnya verést kapott, ezért be akartam vinni a kórházba, de anyád kiüvöltött nekem, hogy meg ne próbáljam. Laci állítólag reggelig nem tért magához.
Krisztiánba belehasított a félelem. Ujjat húzott magával a gonosszal, aki őt is kegyetlenül meg fogja büntetni. Amikor azonban a történetet elhűlve hallgató Valentinára pillantott, nyomban elszálltak a kételyei. Őérte tette, amit tett, ezért a kincsért, az élete értelméért. Visszafordult az apósa felé, aki félmosollyal az arcán figyelte őt, mintha minden gondolatát hallotta volna. Végül Róbert visszafordult a lányához és megeresztett egy újabb sóhajt.
- Később Szilvia elkezdte toborozni az embereit – kezdte a százados. – Néhány nap alatt már több száz embert megszerzett. Nem volt nehéz dolga, rendszeresen bejárt hozzám a laktanyába. A fiaimat mind elvette tőlem. Az összes megbízható, profi emberemet. Eközben minden éjjel, amikor te aludtál, az ágyadhoz ült és mindenféle rituálékba kezdett. Akkor kezdtél el változni.
- Ez a Fővám tér után volt? – kérdezte Ketteske.
- Igen. Azt se fogom soha elfelejteni. Életemben először mertem vele veszekedni, szembeszállni a terveivel. Rá akartam venni, hogy kössön békét Laciékkal és hagyja békén őket örökre. Ekkor szaladtál el előlünk és mentél le oda – felsóhajtott. – Azt hittem elveszítelek.
- Szinte el is vesztettél – mondta szomorúan a lány.
- Nem, mert sokszor éreztem utána, hogy önmagad vagy és nem az a másik lány, akit…
Krisztián ekkor vihogást hallott maga mellől és a szíve a fejében kezdett lüktetni. Egyeske átvette a hatalmat. Félve nézett oda. Igen. A tébolyult gonosz nézett az apjára szkeptikus mosollyal.
- Folytasd csak apa – súgta sejtelmesen Valentina. – Ne gyere zavarba. Mindenre kíváncsi vagyok.
Krisztián legnagyobb meglepetésére Róbert a körülményekhez képest nyugodt maradt. Alig pislákolt benne egy kis félelem.
- Én ezt az énedet is szerettem – folytatta a katona. – A lányom vagy, az egyetlen örömöm az életben.
- És akkor miért csak anya állt mellém eddig? – kérdezte Egyeske vigyorogva. – Miért nem voltál te is a nyomomban? Miért kellett „nekem” idejönnöm, hogy segítséget kérjek? Hol voltál, amikor szükségem lett volna rád?
Krisztián jobbnak látta, ha ebből kimarad.
- Azt hiszem, én addig elszívok egy cigit odakint – mondta. – Van mit megbeszélnetek.
Valentina arcáról lefagyott a vigyor és hátborzongató, gyilkos tekintettel fordult a srác felé.
- Nem mész sehova – parancsolta hidegen. - Szépen itt maradsz mellettem. Megpróbálhatnál végre úgy viselkedni, mintha valóban a pasim lennél, nem pedig csak egy idetévedt érzelmi éhenkórász.
- Ez családi dolog – érvelt a srác. – Nekem ehhez semmi közöm.
- De van hozzá közöd. Emellett próbálj meg nem rettegni az apámtól. Lehet, ő többre vitte az életben, mint te, és semmilyen formában nem tudod túlszárnyalni még akkor sem, ha végre egyszer megembereled magad. De legalább mutasd meg, hogy itt most te az ügyvédem is vagy.
Krisztián tanácstalanul fordult az őt sajnálkozva néző Róberthez.
- Lehet ennél még jobban megalázni? – tette fel a költői kérdést az apósának.
Valentina az apjára szegezte gyilkos kék szemeit.
- Hallgatlak, apa – adta át a szót.
Róbert körbenézett a nappaliban, látszólag minden erejével azon volt, hogy ne sírja el magát. A férfi büszkeség kezdett vereséget szenvedni a lelkében. Letette a sörét a dohányzó asztalra és kezeivel megdörzsölte az arcát.
- Azt hiszed, én nem tettem meg mindent? – kezdte. – Azt hiszed, én nem szenvedtem annyit? Minden pillanatban csak rád gondoltam és arra, hogyan szálljak szembe anyáddal, meg az embereivel. El akartalak rabolni. A világ végére akartam menekülni veled. Volt egy reggel, amikor iskolába vittelek és te neked fogalmad sem volt arról, hogy a csomagtartóban két bőrönd hevert, melybe összepakoltam a cuccainkat. Repülőjegyem is volt Mexikóba. De anyád…
- Akkor jött utánunk – vágott közbe Egyeske szomorúan, majd az emlékektől terhelve dőlt hátra kanapén.
- És te nem láttad, de az emberei is ott voltak. Nem tehettem semmit. Ennek ellenére még többször megpróbáltalak megszöktetni. Nem érdekelt, mit kapok tőle ezért. A Szent Mihályból is ki akartalak hozni egy éjjel. Mindent elterveztem. Végül anyád egyik harcosa leszorított az útról akkor éjjel. Nem akartam feladni. Te vagy a mindenem. Az egyetlen fény az életemben.
Egyeske szemeiből könnyek szöktek elő, majd hirtelen felpattant és karba tett kézzel a hátsó kertbe vezető üvegajtóhoz lépett. Talán szégyelli a könnyeit, gondolta Krisztián, utána az apósára pillantott, aki a lányát figyelte. Végtelen hosszúnak tűnő percek következtek, mely alatt csak a falióra kattogását lehetett hallani. A srác éppen azon tanakodott, mitévő legyen. Odamenjen ezekben a kínos pillanatokban a lányhoz, vagy sem? Végül döntött. Letette a sört az asztalra, felállt és megindult Valentina felé.
- Ülj vissza – parancsolt az rá hidegen, fiús hangon.
Ez Hármaska, gondolta magában Krisztián. Rémülten fordult az apósához, aki látszólag mintha csak erre várt volna.
- Nem akartad eléggé, apa – kezdte Hármaska. - Egy jó katona mindig eléri a céljait, nem igaz?
Róbert nem tudott erre mit felelni, csak lehajtotta a fejét.
- Szóval egyetértesz – nyugtázta Valentina. – Miattad alakult ki ez a helyzet. Mindenről kizárólag te tehetsz. Nem kezelted a problémát, gyáván megfutamodtál és most siránkozol. Pontosan olyan életképtelen vagy, mint ez a majom itt mögöttem. Ezért pedig büntetést érdemelsz.
Azzal megfordult és rászegezte a hangtompítós pisztolyt az apjára. Róbert kinyújtotta felé kezét.
- Nem kell megtenned, kis tündérem – nyugtatta. – Beismerem, hogy igazad van.
Hármaska arcán tébolyult mosoly jelent meg.
- Nem fogod ebből kivágni magad, te apák szégyene! – vetette oda.

*

Az erdőben egy kopasz fa mögül Nóri lépett elő. Lenézett a domb alján fekvő házra, ahol Róbert húzta meg magát. Citromsárgán fénylő szemei még jobban felizzottak a felismerőstől, miszerint Valentina és Krisztián jelenlétét is érezte. Látta a nyaraló előtt parkoló terepjárót is.
A mögötte sorakozó fák mögül több csuhás alak lépett elő. Az úrnő feléjük fordult és intett az egyiknek, hogy jöjjön oda hozzá. A csuklyáját hátrahajtva lépett ki a többiek közül egy fekete hajú lány, aztán követve a parancsot, elindult. Nóri visszanézett a házra, a harcosa pedig megállt mellette szintén a célpontot figyelve.
- Mi a parancsod, úrnőm? – kérdezte.
- Este támadunk - felelte Nóri. - Megostromoljuk a házat. Valentina és Krisztián élve és sértetlenül kell.
- Ez természetes, úrnőm.
Nóri gonosz mosollyal az arcán karba tette a kezét.
- A katona az én gondom - folytatta. - Ma éjjel leszámolás lesz. Nektek az a feladatotok, hogy az unokahúgom és a pasija ne tudjon kereket oldani – a lány felé fordult. – Ez a te felelősséged, Melinda.
- A legjobb tudásom szerint járok el, úrnőm - mondta az és biccentett.
- Ajánlom is.

*

Róbert felállt, készen állva a lövésre, mely hamarosan végez vele. Hármaska látszólag élvezte a pillanatot.
- Milyen érzés, apa? – kérdezte izgatottan mosolyogva. – Nemsokára jön a bumm és mész a túloldalra.
Krisztián elérkezettnek látta a pillanatot, hogy közbeavatkozzon. Nem érdekelte ennek a paranoid szociopatának a szeszélye. Beállt Róbert elé, kétlépésnyire Valentinától. Amikor rászegeződött a fegyver, nyugodt maradt. A lány nem kicsit meglepődött ezen, halványan némi elismerést is le lehetett olvasni az arcáról.
- Ez aztán a meglepetés - ismerte el Hármaska. - Kezdesz férfiként viselkedni.
- Ketteske – súgta a srác. - Gyere elő.
- Ez mondjuk már a meggondolatlanság.
- A szerelmemet akarom. Vagy ölj meg.
Hármaska felnevetett.
- Golyót kapsz helyette - súgta a fiúnak.
Krisztián maga sem fogta fel, mit csinál. Tett egy lépést a lány felé, miközben mélyen nézett a szemébe.
- Gyere, kicsim – súgta a lánynak. – Gyere vissza.
Hármaska ujja megfeszült a ravaszon. Ám a szemeiből eltűnt a gonoszság, helyébe pedig ismét a szelídség lépett. Ketteske ott állt Krisztián előtt és szépen lassan leengedte a fegyvert.
- Ne haragudjatok – esedezett.
Krisztián odalépett hozzá és szorosan átölelte őt. Ketteske a zsebébe csúsztatta a pisztolyt, utána belekapaszkodott a fiúba. Róbert meghatottan figyelte a jelenetet. A veje most bizonyított neki egy hatalmasat.
- Szeretlek, kicsim – súgta Valentina Krisztián fülébe.
- Én is szeretlek – mondta az. – Maradj most már mellettem. Nélküled ez nem menne nekem. Sem ez a harc, sem pedig az élet.

*

Nóri töltött magának egy gőzölgő teát a konyhában. A mellette álló Melindára pillantott, aztán mivel meg volt elégedve annak alázatos tekintetével, kivett egy poharat a szekrényből is neki is töltött.
- Tudod, Melinda, ha ma sikert aratunk, beveszlek a legjobb embereim közé – mondta. – Néhányan már bekerültek a körömbe.
- A legnagyobb megtiszteltetés volna, ami valaha történt velem – felelte a lány és elvette a felé nyújtott bögrét.
Nóri biccentett, utána a bögrével a kezében belépett a tágas nappaliba, ahol egy idős házaspár leragasztott szájjal ült a kanapén, kezük és lábuk össze volt kötözve. Halálra voltak rémülve a fotelba ülő úrnőtől, aki egy darabig kárörvendő mosollyal figyelte őket, majd beleszürcsölt a teájába.
- Biztosan nagyon nehéz most ez önöknek – mondta Nóri. - Sajnos, odakint hideg van, be kellett költöznünk a házukba. De gondoljanak bele, hogy ennél rosszabb is történhetett volna. Ha mondjuk, nem az én Mihálykám nagyszülei lennének. Akkor sajnos végeznünk kellett volna magukkal.
Letette a csészét a dohányzóasztalra. A házaspár le sem vette róla szemét, a tapasz alatt eközben könyörögtek neki.
- Estig bírják ki - nyugtatta őket Nóri és lövellt feléjük egy kedves, álszent mosolyt. – Aztán folytathatják azt a szánalmas életüket, amit félbeszakítottunk. Minden a legnagyobb rendben lesz.
Az idős férfi egyre hangosabban nyögött, szitkozódva a ragtapasz alól. Nóri arcáról eltűnt a kedvesség.
- Ha nem marad nyugton, csúnya dolgokat fogok művelni – figyelmeztette a harcias bácsit. – Nagyon szeretnék kedves lány maradni, de egyre nehezebb, amiért maga képtelen megbarátkozni a helyzettel.
A férfi erre lenyugodott.
- Helyes – bólintott elégedetten Nóri és hátradőlt a fotelban. – Tudom, milyen elveszíteni valakit, akit szeretünk. Én is vesztettem el. Kegyetlen érzés volt, de mára már egy cseppet sem érdekel. Komoly terveim van az unokájukkal. Hozzámegyek feleségül, szép gyermekeink lesznek.
Elgondolkozva, mintegy vívódva feléjük fordult.
- Vagy nyírjam ki? – tette fel a költői kérdést. – Nem is tudom. Egy kicsit néha meggyengít, talán veszélyt is jelent ezáltal a küldetésemre nézve. Persze, meg van bennem minden vonás és képesség ahhoz, hogy alázatos rabszolgát neveljek belőle. A lelkét még jobban besötétíthetem. Mit szólnak hozzá?
Nem feleltek, csak rémülten figyelték őt.
- Persze most csendben vannak - vonta meg a vállát Nóri. – Mondjuk, mit is várok maguktól? Már megbocsássanak, de maguknak semmilyen stílusuk nincsen, se életcél, se akarat. A házuk maga az ízléses gyönyör, ám maguk semmit sem adnak hozzá. Ez arra enged következtetni, hogy voltaképpen teljesen indokolatlan a létezésük. Ám nem akarom elszomorítani az én kis Mihálykámat, mert nincsen visszataszítóbb látvány egy síró férfinál. Hányingert kapnék tőle, mint ahogy most maguktól is.
A gonosz úrnő egy darabig elgondolkodva nézett szét az erdei tájakat ábrázoló festményeken. A kezébe vette a bögrét, szemügyre vette az antik tárgyakat, a könyveket a polcon.
- Mondjuk balesetnek is beállíthatnám - töprengett. - Bár, rájönne hamar az én kicsikém.
Az idős férfi valamit mondott a tapasz alatt, mire Nóri felnevetett, majd utánozni kezdte őt gúnyosan.
- Ne aggódjanak – mondta végül. – Nem fogom magukat bántani. Majd az új világ ítélőszéke fog dönteni. Bizony, milyen szép lesz. A hátborzongató sötét gyönyör jön el. Az egyetemes igazság kora. A tudat, hogy minden nap hozzáteszek ennek a kornak a kezdetéhez, boldogsággal tölt el.
Beleszürcsölt a teába.
- Isteni teát tudok csinálni – dicsekedett. – A konyhában mindig feltalálom magam. Pontosan ilyen jó katonai vezető leszek. Fantasztikus leszek. Szerintem, mindig is erre készültem.
Ismét beleszürcsölt a teába.
- Tudják, eddig az volt a gond velem, hogy nem tudtam igazán kemény és határozott lenni – folytatta. – Nem ismertem a megfélemlítés metodikáját. Vezető pozícióban dolgoztam egy multinál sokáig. Még sosem rúgtam ki senkit, mindig megbocsátó voltam. Persze, leszidtam néhány beosztottamat, de utána még én éreztem magam gonosznak. Fura. Egész végig ott volt egy hatalom a kezemben, mégsem tettem semmit. Mekkora pocsékolás volt. Szerintem egy vezetőnek minimum kegyetlennek kell lennie. A megfélemlítés szerintem nagyon hasznos és szép dolog. Tudom, most azt gondolják, nincs ki a négy kerekem, de szerintem a szívük mélyén igazat adnak nekem. A félelem inspirálja az alattvalókat arra, hogy kihozzák magukból a maximumot. Felfedezik magukban, hogy sokkal többre képesek, mint amit mernének gondolni magukról. Ezáltal, ha úgy vesszük, a megfélemlítés voltaképpen egy határozott biztatás arra, hogy „tegyél magadért valamit, mert te ennél többre vagy képes”. Szóval, megállapíthatjuk, hogy amikor valakit egy cél érdekében rettegésben tartunk és folyamatosan fenyegetünk, akkor valójában a legmélyebb szeretetünket fejezzük ki iránta. Látják, nem vagyok én gonosz.
Kiitta a bögre tartalmát.
- A világon sajnos mindenki másképp gondolkozik - folytatta Nóri töprengve. – Szolgálnak egy „igazságot”, ami egy képmutató hazugság – mélységes gyűlölettel fordult az idős házaspár felé – Én nem fogom se szánni, se megvédeni a maguk fajta senkiket. Én nem. És a többiek sem.
A falhoz vágta a bögrét, ami szilánkosra tört az egyik festményen. A szemei felizzottak, aztán fülsüketítően felnevetett.

*

Krisztián tátott szájjal nézett végig a pincében sorakozó fegyvereken. Gondosan berendezett kis raktár volt, egy nagyobb osztagnak elegendő készlettel. Róbert apás mosollyal fordult felé.
- Most biztosan azt gondolod, megőrültem – mondta.
- Ugyan, dehogy – rázta meg a fejét Krisztián. – Mindenkinek kéne ilyen otthonra.
A százados levett egy automata gépfegyvert a polcról és átnyújtotta neki. Krisztián átvette tőle és majdnem elejtette.
- Van súlya – nyögte.
- Egy idő után pehelysúlyú lesz - legyintett Róbert. - Amikor először fogtam ilyet a kezemben, azt hittem pályát tévesztettem. De hamar hozzáedződtem. Kénytelen voltam a missziók során.
- Sok misszióban voltál?
- Többe, mint szerettem volna. Sokszor néha a sajátjaimtól tartanom kellett. A fegyvertől sokan úgy érzik, istenekké válnak. Gyakran előfordult, hogy ártatlan civilek ellen fordították.
Krisztián elnézte a kezében a töltetlen fegyvert.
- Én csak egy béna majomnak érzem magam – felelte.
- Ugyan – mosolyodott el Róbert. – Nagyon jól áll neked.
- Komolyan?
- Mintha neked tervezték volna. Megtanítom, hogyan használd.
- Megpróbálhatom megtanulni.
Róbert odalépett hozzá az erőt sugárzó tekintetével. Tényleg tiszta Dolph Lundgren, gondolta Krisztián.
- Egy dolgot meg kell tanulnod, öcskös – kezdte a katona. – Az önbizalom hiánya nem túl vonzó egy nő számára. Higgy magadban még akkor is, ha nagyon nehéz. Tudom, kihívás szeretni magunkat, ha nem kaptunk túl sok megerősítést, de hidd el, megéri eljutni ebbe az állapotba.
- Tudom – sóhajtott Krisztián.
- Te egy nagyon kemény gyerek vagy, öcskös – folytatta Róbert. – Nagyot bizonyítottál nekem. És látom, hogy szereted a lányom. A legnagyobb biztonságban érzem őt melletted.
Krisztián alig akart hinni fülének. Férfitól még ilyen elismerést sosem kapott. Soha életében. Nem tudta, mit feleljen erre, teljesen zavarba jött. Nem szokott hozzá a pozitív kritikákhoz.
- Na – legyintett Róbert. – Megmutatom neked, hogyan használd. Aztán te meg főzni tanítasz meg.
- Rendben – bólintott a srác és elmosolyodott. – Abban nagy vagyok.

*

Miközben Valentina zuhanyozott, elképzelte ismét azt a tengerpartot. Ott áll Nórival egy szép ház teraszán köntösben, figyelik, amint kel fel a nap. Engedte most a legmerészebb gondolatait elszabadulni. Érezte, amint ott belékarol Krisztián, megpuszilja nyakát. Nóri sincs egyedül, mert amikor odapillant, látja a szerelmes Ádámot kilépni hozzá. Utána ott négyen együtt figyelik a gyönyörű partot, ahol megjelenik a másik szerelmes pár. Anna és Viktor kedves mosollyal integet majd feléjük, ők pedig visszaintegetnek nekik. A boldogság járja át őket. A biztonság egy szörnyű sötétség után.
Amikor kilépett a köntösében fürdőszobából naiv mosollyal az arcán, a konyha felé vette az irányt. Kellemes meglepetés érte, amint belépett a nappaliba. Látta, amint a konyhában Krisztián és az apja éppen húst és zöldségeket szeletel. Róbert valamin nagyon nevetett. Valentina az oszlopnak dőlve figyelte őket. A lehető legjobban alakultak a dolgok a párja és az apja között.
- Megpróbálom nem beleszeletelni az ujjam – mondta az apja.
- Legyen önbizalma, százados úr – szólt rá viccesen a srác.
- Igenis, séfmester! – tisztelgett az.
- Ez most ízletes hadművelet lesz.
Valentina igyekezett minél halkabban kacagni rajtuk.
- Tudod – kezdte Róbert. – Szilvia mentségei közé tartozott az is, hogy nagyon jól főzött. Emlékszem, amikor megismertem abban a diszkóban, voltam körülbelül annyi, mint most te. Vagy még fiatalabb. Miután végigtáncoltuk az éjszakát, én pedig alaposan kidőltem, ő vitt haza. Amikor felébredtem nála, nem emlékeztem rá, csak arra, hogy elkezdtünk inni a fiúkkal.
- Ismerős érzés – nevetett Krisztián.
- Igen, szóval érted. Viszont, amikor ágyba hozta nekem a reggelit egy bomba szőke csajszi, az már tetszett. Persze, ő volt az, ne gondolj másra. Na, mindegy. Olyan finom gyógyító húslevest kaptam tőle, hogy el sem akartam hinni – felsóhajtott. – Á, nem szabadott volna őt felhoznom.
- Kérdezhetek valamit?
- Igen, még szeretem, ha ezt akarod tudni. Bármit is tett, bármekkora fájdalmat is okozott néha, nekem még mindig az a humoros szöszi, aki indiánlánynak öltözve jött be diszkóba a barátnőivel.
- Jól állhatott neki.
- Igen. Hiszem, hogy van benne valami jóság valahol.
- Mindenkiben van jó és rossz.
- Tudod, nem bánom, hogy elvettem. Valentina miatt leginkább.
- És ezért én is hálás vagyok.
Ketteske szeméből erre kibuggyant egy örömkönny cseppje.

*

Odakint szépen lassan besötétedett. A nagy családi házból Nóri citromsárgán izzó szemekkel előlépett és mosolyogva vette tudomásul, hogy elérkezett az ideje. Hallotta a fejében Szilvia biztató szavait.
- Tedd a dolgod, kincsem – mondta a nagynénje. – Engedd szabadjára önmagad. Engedd, és csak engedd.
- Úgy lesz – felelte az.

*

Valentina, Krisztián és Róbert éppen a nappaliban teázgattak. A gulyásleves annyira jól sikerült, hogy a nagy fazékban alig maradt valami. A százados éppen vicces katonás sztorikat mesélt a kiképzéséről, amikor megszólalt a vészcsengő. A mosoly azonnal lefagyott az arcukról.
Róbert azonnal az ablakhoz sietett. Azt hitte menten elájul, amikor meglátta odakint a sárgán fénylő szemű csuklyásokat, amint a ház felé tartanak. Krisztián és Valentina is az ablakhoz lépett.
- Azonnal menjetek a garázsba - parancsolta nekik a katona. – Ott van a kocsim, belepakoltam mindent, amire szükségetek lesz.
- Nem hagyunk itt, apa! – kiáltotta Valentina.
Róbert feléjük fordult.
- Mennetek kell! – förmedt rájuk. – Én feltartom őket. Siessetek! – Krisztiánra nézett. – Vidd el a lányomat innen. Vigyázz rá, kérlek.
Krisztián nem akart ebbe belemenni, nem akarta itt hagyni ezt az embert, akit nagyon megkedvelt, viszont kénytelen volt azt tenni, amit mond. Belátta, hogy sajnos ez az egyetlen esélyük.
Ketteske azonban hajthatatlan volt.
- Nem hagylak itt, apa! – üvöltötte, miközben Krisztián finoman megfogta a kezét és húzta maga után. – Nem! Eressz el!
Róbert mélységes fájdalommal a szemében nézte, amint a lánya egyre jobban távolodik tőle. A srác biccentett felé, jelezve, hogy vigyázni fog Valentinára. Ketteske üvöltött, nem akarta elfogadni a helyzetet.
- Ne! Apa! Apa!
- Szeretlek, kis tündérem – sóhajtotta Róbert. – Vigyázzatok egymásra.

*

Melinda látta, amint a célpont kinyitja az ablakot, előkap egy fegyvert és tüzet nyit rájuk. Minden golyót pontosan betalált, ám ez egy cseppet sem hatott rájuk. Továbbra is célirányosan haladtak a ház felé, ám egy ponton megtorpantak. Nóri telepatikusan kiadta nekik a parancsot. Egyszerre fordították a fejüket a garázs felé. Elektromos nagykapu is elkezdett kinyílni, nyilván a célpont hozta működésbe.
- Ne engedjük, hogy elszökjenek - adta ki a parancsot a lány.

*

Róbert feladta a lövöldözést, hisz bebizonyosodott előtte, hogy ezek elérték a legmagasabb fokozatot, amiről korábban Szilvia is beszélt. Halhatatlanok. Akkor is fel kell tartóztatnia őket. Kétségbeesetten szaladt a pince felé a nehéztüzérségért, megbánva azt, hogy nem készült fel eléggé egy ilyen hirtelen rajtaütésre. Eljárt felette az idő, gondolta magában, amint a folyosóra lépett.
A folyosó és konyha fényei ekkor hirtelen kialudtak, ő pedig egy erős ütést érzett az arcán és hanyatt vágódott. A pisztolya valahová a dohányzóasztal felé csúszott. Ahogy kúszott afelé, hallotta, amint magabiztos léptek követik őt.
- Kár próbálkoznod – súgta az ismerős női hang. - Nincs menekvés.
Éppen elérte a fegyvert, amikor egy női bakancs taposott a kezére. Felnézett és akkor meglátta őt. Nem gondolta volna, hogy pont ez lány fog egyszer így állni felette. Nóri. Hihetetlen.
- Meglepődtél? – vigyorgott az.
- Már mesélte Valentina, hogy nem vagy önmagad – felelte a százados.
Nóri arca eltorzult a gyűlölettől.
- Mit mondtál? - szűrte ki a fogai közül.
Róbert kihasználva ezt a pillanatot, kihúzta a lány lába alól a fegyverét és bár tudta, hogy semmit sem ér el ezzel, de Nóri felé lőtt hármat. A golyók azonban kikerülték célpontot és visszacsapódtak belé. Érezte, amint halálos sebet ütnek rajta. Összerándult a fájdalomtól, még üvölteni sem tudott.
Alig kapott levegőt, minden homályosulni kezdett előtte. Azon kapta magát, hogy megemelkedik a talajtól és hirtelen a szoba másik végébe csapódik. Iszonyatos fájdalmat érzett. De ki kell tartania. Magára kell vonni a figyelmét.
- Félsz, öregfiú? – kérdezte Nóri a szoba sötét sarkából. - Ó, hát persze. Földre kerültél megszégyenülve és a halálfélelem kezdi felemészteni az erőd utolsó morzsáit is. A borzalom pedig még csak most kezdődik el.
A lány kilépett félhomályba citromsárgán izzó szemekkel, sátáni, teljesen megtébolyodott mosollyal az arcán. A földön fekvő Róbert próbálta összeszedni a maradék önbecsülését. Valentina járt a fejében, fel kell tartóztatnia ezt a szörnyeteget, menekülést biztosítva ezzel egy szem lányának és a vejének.
Nóri leguggolt hozzá, kárörvendően végignézve leendő áldozatának sebein.
- Hűha - csóválta a fejét tettetett aggodalommal. - Neked aztán nincs sok hátra. Egy roncs vagy, öregem. Csalódott vagyok. Talán a kisujjamat se kell mozdítanom, hogy végre kileheld a lelked.
- Egyszer talán magadhoz térsz te is - nyöszörögte Róbert. - Akárcsak Valentina.
Nóri arcáról lefagyott a mosoly és a helyébe mélységes gyűlölet lépett. Úgy bámulta a vert helyzetbe került századost, mint egy ragadozó a prédáját, amikor elődugja a fejét a takarásból.
- A Végítélet, az Úrnőm korszaka közel van már - sziszegte eltorzult, hátborzongató mély hangon. – Minden, ami a szánalmas fajtád keze munkájaként az elnyomást szolgálta, el fog tűnni.
- Nem olyan biztos az – hergelte a férfi. – Láttam én már megfutamodni egy egész hadsereget.
- A miénket nem fogod. Az Iszonyat Katonáit semmi sem állítja meg. A természet akaratának szent szolgái vagyunk. Titeket halálra ítélt a Föld. Eredendően esélytelenek vagytok velünk szemben. Bár miről is beszélek, hisz te még az ellenségünk, a Fény tagja sem vagy.
- Teljesen mindegy, mi vagyok. Nem fogok meghunyászkodni. Úgyhogy tedd a dolgod és ne a szád járjon.
Nórinak erre olyan mélységes gonoszsággal görbült mosolyra a szája, hogy Róbert hátán végig futkosott hideg. Ez a lány maga lett a rémület királynője. Mintha a világ összes szörnyetegének lelke bújt volna a testébe. Menthetetlen. Ez a lány már sosem lesz az a megvesztegethetetlen jóság, ami korábban volt. Az egykori hősnő most előkapta hangtompítós fegyverét és élvezte, ahogy uralja a pillanatot.
- Hogy is mondja Valentina? – tette fel a költői kérdést Nóri. – Ó, igen, tudod, mit fogok mondani. „Hulla bácsi”.
Azzal fejbe lőtte a férfit. Egy darabig elnézte a mozdulatlan, halott Róbertet. Hallotta a fejében Szilvia gratulációját és ujjongását. Teljesítette a küldetését. Csattanást hallott odakintről és kerékcsikorgást. Megszöktek. Sebaj. Látta a távolodó kocsit az ablakból, érezte, hogy Valentina már tudja mi történt.
- Drága unokahúgom – súgta feléjük nézve. – Te megölted a szerelmem, én pedig megöltem az apádat. Kvittek vagyunk.

2020.szeptember 1-7.
Budapest

 

14.rész
Egyeske haragja

Nóri olyan tekintettél bámulta a halott Róbertet, mint aki képtelen felfogni, mit is tett. Parancsot teljesített, amit megfűszerezett egy személyes bosszú is. De miért is? Újra és újra feltette magának a kérdést. Azt a gyilkosságot bosszulta meg, amiért a régi énje omlott össze teljesen.
Emlékképek villantak át előtte. Amikor Valentina kényszeríteni akarta arra, hogy végezzen azzal a Karina nevű fogorvossal. Ő ellenállt. Felvette a kesztyűt és harcolt egy ártatlan életért, amit sikerült is megmentenie. Látta magát tavaly abban a győri plázában is, azon a folyosón. Akkor még nem tudta az igazságot róla és Valentináról. Már ott volt, fegyvert szegezett a gonoszra, mire az túszul ejtett egy családot. Ő pedig legyűrve minden haragját, beletörődve a vereségbe, letette a fegyvert. Felkészült a végzetre, de Ketteske akkor átvéve a hatalmat a gonosz teste felett, megmentette őt és azokat is. Az igazság pillanata másnap következett be, fény derült a titokra, miszerint rokonok. Megkönnyebbültséget és halvány szeretet érzett onnantól az ellensége iránt.
Nem! Nem szabad erre gondolni, bíztatta magát. Annak az életnek vége. Nem volt célja, nem volt benne semmi élvezet, semmi harmónia. De volt, cáfolta meg az agya. A bulik, a borozás péntek este a pubokban, a Deák téri lézengések egyik romkocsmából a másikba, a barátok, akikkel mindent megbeszélhetett. Minden rendben volt. Viktorig. Az életének szörnyű töréséig.
- Úrnőm - szólította Melinda félénken.
Nóri lassan felé fordult, miközben próbált visszatérni a valóságba, kilépve a gondolatok soraiból.
- Mond – nyögte ki a harcosának.
- Bocsáss meg – esedezett az lehajtott fejjel, szörnyű büntetésre számítva.
- Nem baj - felelte Nóri és visszafordult Róberthez. - A lényeg megtörtént. Parancs teljesítve.
- Bánt téged a dolog?
Nóri behunyta a szemét.
- Miből gondolod? – kérdezte elcsukló hangon.
- Csak érzem – felelte az.
Nóri dühödten felé fordult.
- Nem érzel te semmit! – üvöltötte izzó szemekkel. - Ne mond nekem, hogy érzel bármit is!
- Bocsáss meg! – emelte fel védekezően a kezeit Melinda. – Én nem akartalak megbántani, úrnőm!
Nóri a lány homlokához szorította pisztolyt. Kezdett visszatérni belé a Szilviától kapott sötétség ereje. Már nem érzett vívódást magában, minden szép gyorsan visszaállt az új rendbe.
- Szedd össze az embereket – súgta kitörésre készen Nóri. - Meghúzzuk magunkat a következő állomáson. Közben pedig gondolkozz el magadon. Legyél hálás, amiért a kudarcodért büntetésül csak ezt kapod.
Levert egyet a lánynak a pisztollyal. Melinda hanyatt vágódott a nappaliban. A sötét úrnő megállt felette vigyorogva. A harcost megdöbbentette a parancsolójának döbbenetes hangulatváltozása. Pláne, amikor az leguggolt hozzá és a derűs, kárörvendő torz vigyor egy szempillantás alatt eltűnt onnan.
- Több hiba nincsen - súgta Nóri fagyosan. - A legapróbb hiba után is végzek veled. Ám előtte megtudod, mi az a szenvedés. Nem, nem tudod, milyen az, hiába gondolod most azt. Nálam jobban senki sem tudja.
- Megértettem, úrnőm - bólintott Melinda rémülten.
- Helyes. Takarodj innen.

*

Anna éppen az ágyon ült az éjjeliszekrény lámpájának fényében, amikor kinyílt a szoba ajtaja. Három árnyalakot pillantott meg a sötét folyosón, aztán azok valakit a szoba padlójára hajítottak.
- Nóra úrnőnk küldi – mondta az egyik férfi, utána becsukták az ajtót és hangos kattanás jelezte az elektromos zárat.
Anna felpattant az ágyról és a földön fekvő valakihez sietett. Belehasított a szívébe a fájdalom, amikor meglátta, hogy Viktor az. Azonnal felkapcsolta nagy lámpát és leült hozzá a földre. A térdére fektette a srác fejét, akinek az arca tele volt zúzódásokkal, látszólag nem is volt teljesen magánál. Csúnya verést kapott. A szája is ki volt száradva, nyílván nem kapott semmilyen folyadékot. Összeszedve minden erejét, a doktornő felemelte egykori betegét és szerelmét, utána az ágyra fektette. Az éjjeliszekrény melletti kis hűtőből kivett egy jéghideg ásványvizet.
Viktorral úgy forgott a világ, mintha részeg volna. Homályosan látta Anna arcát. Érezte, amint vízzel keni be a száját, majd felülteti és súg neki valamit. Nagyon lassan kezdte felfogni.
- Igyál, kicsim - súgta a nő és egy szívószálat dugott a szájába. – Óvatosan. Szép nyugodtan.
Miközben ivott, Viktor fejébe iszonyatos fájdalom hasított, a szemei is majd ki akartak ugorni a helyéről. Utána érezte azt a gyengéd simogatást a tarkóján, amit már nagyon régen kapott. Kezdett tisztulni előtte Anna arcának képe. Rövidebb lett a haja, az álláig ér. Szeretettel néz rá.
- Anna? – kérdezte, hogy biztosra menjen.
- Igen, én vagyok, édesem - felelte az elcsukló hangon. - Ezek nagyon bántottak téged.
- Nóri – nyögte. – Közéjük tartozik…a szeme…neki is olyan, mint nekik…
A doktornő alig akarta elhinni ezt, de inkább most a srácra koncentrált. Szörnyű fájdalmai lehetnek.
- Igyál még egy kicsit, aztán megfürdetlek – súgta megnyugtató hangon Viktornak. – Utána ellátom a sebeidet.
Viktornak nagyon fájt felfelé nézni, de látni akarta a nő fekete szemeit. Azokat a szemeket, amik hajdanán megnyugtatták. Azt a gyönyörű arcot, ami a világot jelentette neki nem is olyan régen.
- Hát nem mondtál le rólam? – kérdezte a nőtől. – Nem gyűlölsz?
Anna szemeiből könnyek buggyantak ki. Finoman csókot dobott a srác homlokára.
- Rólad sose mondanék le, édesem - súgta. - Szeretlek. Tudod jól. Bármi is történt, szeretlek.

*

Krisztián déli irányba száguldott az autópályán. Közben néha Valentina felé pillantgatott. A lány egész úton egy szót se szólt, nem is sírt, csak nézett maga elé sokkos állapotban. Mindketten hallottak eldördülni egy lövést, amit síri csend követett, az árnyak is lemerevedtek attól odakint.
- Megölte - súgta hirtelen Ketteske. – Megölte az apámat. Pont Nóri tette. Pont ő.
- Ez nem olyan biztos – nyugtatta lágy hangon Krisztián.
- De igen. Láttam Nóri szemével. Éreztem apám szenvedéseit.
Krisztián nem akarta elhinni, hogy annak a csupaszív embernek vége. Elfogadta őt, erőt merített belé és a legvégén az életét áldozta értük. A lányáért és őérte. Az a pár óra, amit mellette tölthetett el, megváltoztatta a világszemléletét. Mindig is erre vágyott, egy nála erősebb és idősebb férfi biztatására, barátságára. És ennek vége. Elvesztett egy apóst, aki vejeként tekintett rá.
- Őszintén sajnálom - mondta a lánynak.
- Olyan érzés van bennem, ami veszélyt jelent a jelenemre - nyögte erőtlenül Valentina. - Iszonyú harag próbál feltörni belőlem. És egyre kevésbe akarok ellenállni neki. Tudom, hogy ez hova vezet…
- Ne - vágott közbe a srác. - Nem szabad, hogy bármelyik visszatérjen.
Ketteske érezte Alexa közelségét, no meg még valakiét. Havaska. Alig akarta elhinni, hogy az a lány a nyomozónővel van. Igyekezett minél jobban rájuk kapcsolódni, mert érezte, amint Egyeske kezd előtörni belőle.
- Mérjetek be Alexa - súgta maga elé. - Siessetek.
- Tessék? – pillantott felé Krisztián.
- Nem bírom tovább visszatartani őt. Segítsetek. Védjétek meg a szerelmem.
A srác lehajtott egy kisebb sötét útra. Rossz érzése támadt. Egy meredek halálkanyart vett be, amikor egy fémes tárgyat érzett a halántékánál. Amikor kiegyenesedett és rátért az elhagyatottnak tűnő útra, az anyósülés felé pillantott jól tudva, mi is történt meg végül. Egyeske sárgán izzó szemekkel meredt rá.
- Most szépen félreállsz, hulla fiú - adta ki a parancsot a lány.
- Azt már nem - vágta rá Krisztián.
- Nem mondom többször.
- Én sem.
- Hát jó. Te akartad.
Egyeske belelőtt a srác combjába, mire az felüvöltött és elvesztette az irányítást a jármű felett. Az autó szélsebesen nekiütközött egy buszmegálló padkájának, majd először az oldalára, aztán tetejére állva csusszant végig a jeges úton, mire nagy erővel egy fának csapódott.

*

Szilvia kinyitotta a szemét meditálásból kizökkenve. Érezte a lányát, amint átvette a hatalmat újra a teste felett. Bevillant neki a baleset azon a sötét úton. Látta, amint Valentina sértetlenül kimászik a kocsiból, viszont Krisztián olyan súlyos sérüléseket szenvedett, hogy ha nem kap sürgősen ellátást, bele is halhat. Szerencsére egyre közelebb érezte két Fény harcos közeledtét déli irányból. Az egyik az a nyomozónő, Alexa, a másik a jó útra tért Havaska. Végre valamire használhatja is őket, gondolta magában. Azonban a jelenlegi helyzet egy kicsit aggasztotta.
- Valentina - súgta Szilvia. - Kislányom. Mit forgatsz a fejedben?
- Eltakarítok valakit, akit már régen el kellett volna - szűrte ki a fogai közül démoni haraggal a lány.
- Nem teheted. Nóri a parancsomat követte.
- Tessék? Megöletted vele apát?
- Úgy bizony. Hátráltató tényező volt.
- Szerinted! – kiáltotta Egyeske.
- Nekem is fájt egy kicsit, hisz valaha szerettem őt.
- Rád nem haragszom, anya, pedig megérdemelnéd. Vedd válasznak a részemről, hogy Nórit végleg elintézem.
- Nem szabad, kicsim – nyugtatta kellemes hangon az anyja. - Nektek nem ez a sorsotok.
- Azt majd meglátjuk!
Megszűnt a kapocs közöttük. Szilvia erre magabiztos mosollyal gyújtott fényt a tatabányai ház szobájában. Felállt a kanapéról és az ajtóban álló, aggódó tekintetű Kamilla felé fordult.
- Mit szomorkodsz, drágám? - kérdezte a démonlánytól.
- Ebből nem lesz baj? – kérdezett vissza az. - Ha egymásra támadnak? Nem keresztezi a terveinket? A birodalom hajnalát?
- Ugyan dehogy - legyintett Szilvia. – Mindketten egyforma hatalommal és képességekkel rendelkeznek. Semmit sem tudnak ártani egymásnak. A hajuk szála sem fog meggörbülni.
Izzó szemei csillogtak a derűtől, ahogy a lány felé lépkedett. Hátborzongató látvány volt még az őt tisztelő Kamillának is, akit teljesen levert a víz az úrnőjétől. Meg is remegett, amikor az magához ölelte.
- Meg fog remegni tőlük a föld – súgta Szilvia Kamilla fülébe. – Végigremeg a talaj az ellenségeink szívébe.
- Értelek, úrnőm - rebegte az.
- Látom már mindennek a kezdetét. Valentina és Nóri végül megbékél. Legyőzik a haragot, ami megmérgezi az egymás iránt érzett szeretetüket. Tiszta szeretet van a szívükben. A fájdalom újra és most már végleg összehozza őket. Egy békés új világot fognak teremteni. A birodalmat.
- Bárcsak ott tartanánk már, úrnőm.
- Eljön. Itt van már előttünk. Minden készen áll.

*

A húszas éveiben járó Gabó és Zsoca az autópálya felé haladtak a fekete sport verdával, amit közösen csinosítottak és tunningoltak agyon. Fél éves fáradhatatlan munkába tellett, mire az autó igencsak egy futurisztikus szélvésszé vált. Ez volt az első éjszakai tesztvezetés napja, amire már nagyon készültek.
- Amint kiérünk az autópályára, öregem - kezdte a volán mögött ülő divatos szakállat viselő Gabó - benyomok valami kegyetlen technot és padlóig nyomom a gázt, aztán bevágom végre a hatodikba!
- Kettőhatvanig meg sem állunk – ujjongott Zsoca. – Aztán valahol hajtsunk fel pár csajt. Ezzel a verdával nem lesz nehéz a legjobb prédákat is felszedni. Ma este királyok leszünk!
- Úgy van!
Ekkor megpillantottak egy ballonkabátos női alakot az út szélén ácsorogni. Ahogy közeledtek a villanypózna felé, aminek dőlve máris feléjük fordult az a gyönyörű csoda, egymásra néztek.
- Szerintem vegyük fel – ajánlotta Zsoca.
- Naná, haver! – bólogatott hevesen Gabó.
Amikor megálltak mellette, Zsoca laza mosollyal eresztette le az ablakot.
- Kire vársz, drága? – kérdezte a lánytól.
Valentina elővette a ragadozó vigyorát, ahogy a kocsihoz lépett. Behajolt az ablakon csábosan végigmérve őket.
- Merre utaztok, srácok? – kérdezte.
- Az autópályára – felelte Gabó. - Kísérletezünk egy kicsit. Velünk jössz? Nem bánod meg, szépség.
- Sajna nincs kedvem veletek menni – vonta meg a vállát Valentina. – De a kocsitok kell. Pont ilyenre van szükségem.
Zsoca értetlenül fordult Gabóhoz.
- Ez beivott, vagy mi van? – kérdezte, ám látva a társa döbbent tekintetét, visszafordult a lányhoz.
Valentina szemei citromsárgán izzottak és egy hangtompítós pisztolyt szegezett rájuk. Zsocának megfagyott a vér az ereiben. A lányból valami idegborzoló érzés sugárzott feléjük, az iszonyat ereje.
- Ne akarjátok, hogy hulla fiúknak szólítsalak titeket – folytatta Egyeske rémesen komolyan. – Kifelé.

*

Krisztián az utolsó megmaradt kis erejét felhasználva kúszott ki a kocsiból az anyósülés felőli oldalon. Alig érezte a jéghideg havat, a látása is homályos volt, ha épp egy pillanatra tisztán látott, akkor le és felugrált előtte a világ. Fájdalom hasított a combjába, ahol a lövés érte, majd a fejét hasogatta egy villámlásszerű kín. Egyre nehezebben kapott levegőt, úgy érezte, mintha valami folyamatosan szorítaná a mellkasát. Érezte a vég közeledtét. Félt tőle, mert élni akart.
Nem tudta, miért, de emlékfoszlányok kezdtek leperegni előtte. Egy általános iskolai kiránduláson látta magát a vonaton ülni, miközben képregényt olvas, utána a gimnáziumban, amint kosarazik a barátaival a pályán. Egy kerékcsikorgás zökkentette ki az egyre csak felgyorsuló emlékképekből.
Elfogyott minden ereje, levegőt szinte már nem is kapott. Feladta. Sietős lépteket hallott, aztán gyengéd kezeket érzett a vállánál. Nem tudta hogyan, de már a csillagos eget nézte a hátán feküdve. Hirtelen két fiatal nő arcát látta felé magaslani. Tanakodtak. Alig tudta értelmezni a szavaikat. A szemük egyszercsak kéken izzott fel. Pont olyanok, mint azok, gondolta magában, ám ezekből szelídség áradt.
Havaska Krisztián mellkasára tette a kezét.
- Összeesett a tüdeje - állapította meg.
- Minden erőnkre szükség lesz – bólintott Alexa. - Nincs idő kórházba vinni.
- Biztosan menni fog?
- Muszáj mennie.
Alexa gyengéden a srác homlokára a tette a kezét.
- Mindjárt elmúlik, Krisztián – súgta. – Minden rendben lesz.

*

Nóri tisztán érezte Egyeske haragját és látta a kocsit is, amit zsákmányolt magának. Amikor kilépett Róbert nyaralójából rögtön az egyik csuhás alakhoz fordult, aki máris vigyázba vágta magát előtte a rémülettől. Az úrnő amennyire közel csak lehetett, olyan közel lépett hozzá.
- A leggyorsabb autót kérem – súgta neki ellentmondást nem tűrve. – Ide tudod nekem hozni?
- Negyed óra és meglesz, úrnőm – felelte a férfi a csuklya alól.
- Öt percet kapsz.
- Igenis!

Azzal az alak sprintelt is búvóhelyük felé az erdőn át. Nóri hallgatta Valentina fenyegetőző hangját a fejében.

*

Egyeske padlógázzal haladt az autópályán a kétszáz kilométeróra felé gyorsítva. Az arca eltorzult a dühtől. Még sosem érzett ekkora haragot élete során. Szinte fájdalmat érzett a haragtól minden egyes porcikájában.
- Azt fogod kívánni, bár meg se születtél volna, unokanővérkém – mondta maga elé.
- Biztos vagy benne? – jött Nóri reakciója a fejében. – Örülnöd kéne. Ki lett egyenlítve a tartozásom.
- Meg fogod bánni. Nem leszel ilyen öntelt, amikor találkozunk. Könyörögni fogsz. Térden állva fogsz könyörögni az életedért.
- Már alig várom. Kis naiv. Mennyire meg fogsz majd lepődni. És persze rájössz, mennyire szükséged van rám. Nélkülem nem fog felépülni a birodalmad. Nem lesz megbízható sereged sem.
- Módosítok a forgatókönyvön. Ennyi.
Hallotta Nórit kacagni.
- Gyere csak, te esélytelen – vihogta az unokanővér.

*

Havaska az ölébe hajtotta Krisztián fejét a hátsó ülésen. A sérülések eltűntek annak a fejéről, a lőtt sebnek pedig már nyoma sem volt. A légzése is egyenletessé és kiegyensúlyozottá vált. Bár az eszméletét egy ideje elvesztette, mégis néha Valentinát szólította erőtlenül nyöszörögve.
- Szegény - aggódott Havaska. – De legalább helyrejött.
- Igen – felelte Alexa, miközben az autópálya felé hajtott. – Még időben találtunk rá. Valentina sem lehet messze.
- Szerintem meglépett egy másik kocsival.
- Én is hasonlót érzek, de nem látom tisztán. Biztosan a gyógyítás egy kicsit kimerített minket.
- Miért tehette ezt vele Egyeske?
- Szerintem az apjuk miatt. Bosszút akar állni Nórin.
- De nem fog neki sikerülni, igaz?
- Semmilyen kárt nem tudnak egymásban tenni. Szilvia pedig jót szórakozik rajtuk. Egyfajta terápiát intézett nekik.
- Mire gondolsz?
- A harag összehozza őket. Kiadják magukból a feszültségeket és utána már minden marad a régiben.
- Ennek semmi értelme.
- Dehogyisnem. Most tisztulnak meg a feleslegektől.
Alexa ekkor észrevett két pulóverben didergő fiatalt az úton. Bevillant neki egy kép, amint Valentina elveszi tőlük a kocsit. Lelassított mellettük és leengedte az ablakot, miközben visszaváltotta gyorsan a szemét a természetes színére.
- Pattanjatok be – szólt ki nekik.

*

A volán mögé beülő Nóri önelégült mosolyát Ketteske hangja fagyasztotta le a fejében. A szelíd hang teljesen megbénította az új személyiségét, amitől észveszejtő harag lett úrrá rajta, ám kiadni mégis képtelen volt.
- Nóri - szólította őt. – Nem haragszom rád. Tudom, hogy ez nem te vagy. Te sosem tennél ilyet.
- Takarodj a fejemből – sziszegte a lány.
- Nem fogok. Végig veled leszek. Tudnod kell, hogy várlak vissza. Nem mondok le rólad soha. Ott leszünk azon a tengerparton. A legnagyobb boldogságban. Minden borzalom és sötétség a múlté lesz.
- Ez nem fog megtörténni.
- De igen. Egyre biztosabb vagyok benne. Mond, megvan még, amit tőlem kaptál?
Nóri remegő kézzel vette elő a ballonkabátja belső zsebéből a két szőke lányt ábrázoló szobrocskát. A könnyeivel küszködve nézegette, miközben úgy érezte, mindjárt darabokra hullik.
- Igen - súgta a síráshoz közel. – Mindig itt van velem.
- Látod, van még remény. Engedd visszatérni magad. Ez nem te vagy.
- Miért akarsz tönkretenni?
- Épp az ellenkezőjét akarom.
- De tönkreteszel. Mindent. Meg akarsz ölni most is.
- Én? Soha! Szeretlek, Nóri.
Nóri visszatette a kabátja zsebébe a szobrocskát.
- Nem szabad beszélnem veled – mondta erőltetett határozottsággal. - Nem szabad, értsd meg. Kérlek.
- Észhez kell térned – vágta rá lágyan Valentina. – Muszáj, Nóri.
Nóri beindította a motort és sebességbe kapcsolt.
- Jobb, ha nem figyelsz minket – tanácsolta. – Engem és Egyeskét. Kegyetlen harc lesz. És ha most megbocsátasz, elindulok a nagy vadászatra.

2020. szeptember 8-15.
Budapest

15.rész
Apokalipszis

Éjfél felé járt az idő, amikor a havazás rákezdett és Nóri bekapcsolta az ablaktörlőt. Üres, kétsávos úton haladt előre, ahol egyetlen járművel sem találkozott, amióta csak lekanyarodott az autópályáról. Valamilyen megmagyarázhatatlan jelzést küldött az ösztöne és bekapcsolta a rádiót. Éppen híreket mondtak, a bemondónő pedig nem kis félelemmel a hangjában olvasta be azokat.
- …több százezren vannak. Az ismeretlen célú szekta ellepte Budapest utcáit, megbénítva ezzel a forgalmat. Ezen kívül az összes megyeszékhelyen is megjelentek a sötét öltözéket viselő, arcukat csuklya mögé rejtő személyek – itt szünetet tartott, majd a síráshoz közeli hangon folytatta. - Az ártatlan áldozatok száma egyre csak növekszik…a hatóságok egyelőre tehetetlennek bizonyulnak. Néhány budapesti szemtanú elmondása szerint az alakok természetfeletti képességek birtokában vannak, amit…
Nóri kikapcsolta a rádiót. Tehát minden Szilvia tervei szerint halad. A Végítélet. Mindez egy-két nap leforgása alatt kezdődött el, mivel már minden elő volt készítve, az úrnőnek pedig csak ki kellett engednie a farkasait az odúból. Milliók élnek a világon a Fény és Sötétség teremtményeiként, miközben fogalmuk sincs róla, mi is a valódi céljuk az életben. És most itt van Szilvia, aki megelőzve a Jókat, a Rosszak oldalát emeli az elpusztíthatatlan magasságba, mielőtt azok ellencsapást mérnének rájuk. Vége. Sakk-matt minden emberi jóságnak.
Sátáni mosoly jelent meg Nóri az arcán, ami hamar le is fagyott róla. Valahonnan a belső világból, onnan a sötét tengerparton, ahol a jó énje talán örökre elveszett, felé áramlott egy kis fénysugár. Ki is volt ő? Nemrégiben még egy megtört lélek, aki a meghasadt tudatú, tömeggyilkos unokahúgát akarta megmenteni. Egy kiégett, huszonkilenc éves lány, aki korábban egy sikeres üzletasszony volt. Sikeres, ismételte magában. Alig akarta elhinni. Sikeres volt. Valamint egy jó ember, aki dacára a hatóságoknak, a szerelme tragédiájának, mindennel és mindenkivel szembeszállva tette le a voksot a pszichopata Valentina mellett. Vagyis annak szelíd énje, Ketteske mellett. A legádázabb ellensége a legszeretettebb rokona lett, akiért feladta az életét is. Most pedig meg akar ütközni vele. Miért? Újra és újra megkérdezte magától. Miért? A válasz egyszerűbb volt, mint azt gondolta: Valentina hívta ki. Azonban ő örömmel fogadta a hadüzenetet.
Talán a nővérét, Barbit is megkaparintotta magának Szilvia. Hisz ő is a Sötétség gyermeke, akárcsak ő. Biztosan ellenállt, gondolta Nóri. A testvére mindig is egy forrófejű, nagyszájú lány volt, aki bárkivel szembeszállt, még ha többen is támadták. Nem érezte, de szinte biztos volt benne, hogy Barbi már közéjük tartozik. Elkerülhetetlen volt. Akárcsak ez a világbirodalom, ami elkezdett épülni. Pár órája kezdődött el, jött a válasz a fejében. Sokan még nem is fogták fel.
Egy körforgalomhoz ért, melynek első kijáratánál megakadt a szeme egy táblán. Egy órája rakták ki, súgta az ösztöne. Látott is egy képet bevillanni, amiben három rendőr a félelemtől remegve dolgozik rajta, az egyiknek pedig kéken izzik a szeme. Az régóta készült rá, saját kezűleg készítette el otthon. A vörös színnel keretezett, fehér alapszínű táblán vastag fekete betűkkel lett kiírva:

3.FOKOZATÚ VESZÉLYZÓNA
A BELÉPÉS ÉLETVESZÉLYES!

Nóri megállította a kocsit és mivel nem látott egy lelket sem közeledni, kiszállt a kocsiból, hogy jobban szemügyre vegye az üzenetet. A hidegtől egy kicsit megremegett és összehúzta a ballonkabátját. A hevesen hulló hótól hunyorgott, de elnézett a távolba, amerre az út vezetett. Látott egy messzi kis települést, ahol pislákoltak a fények. Szabad szemmel nem tűnt veszélyesnek, azonban ő érezte ott Szilvia embereit. A lakosságot már „megtisztították” a Fény gyermekeitől. Egy Villő nevű lány irányítja ezt a szektort Szilvia parancsát követve. Ez a lány még Egyeskénél is gonoszabb, állapította meg Nóri. A teljes sötétség uralkodik benne.
Visszaült a kocsiba. Nézte az előtte álló utat. Alig néhány villanypóznának égett még a fénye. Visszanézett a táblára. Vajon hány ilyet raktak még ki? Gyorsan feladták. Ennél gyorsabban nem is lehetett volna.
Elindult az úton. Nem érzett boldogságot, amiért elkezdett épülni Szilvia világa. Nem érzett haragot Valentina iránt sem. Fáradt volt, fel akarta adni az egész életét. Meg akart halni, szépen csendben.

*

Miután kirakták otthon a Gabót és Zsocát, Alexáék egy autópálya menti motel felé igyekeztek. Havaska az ölében Krisztián fejét simogatta, időnként felmérve annak állapotát. Minden rendben, nyugtázta.
Alexának kezdett nagyon furcsa lenni az autópálya forgalma. Egy idő után már csak ők hajtottak egyedül keleti irányba, az ellenkező sávban pedig egyre többen torlódtak fel, mintha menekülnének valami elől. Az utolsó két kocsi előttük lehajtott egy kivezető úton és teljesen kiürült előttük az útszakasz.
- Mi folyik itt? – tette fel a kérdést a nyomozónő.
- Elég furcsa – jegyezte meg Havaska. – Kapcsold be rádiót.
Alexa azonnal úgy tett, miközben borzasztó érzése támadt. A bemondó hangja igazolta is a félelmeit.
- Iszonyat Katonáinak hívják magukat – olvasta be remegő hangon. – A vezetőjük az a Palkovics Szilvia, aki a rémtetteiről elhíresült Király Valentina édesanyja. A feketébe öltözött tömeg egyre csak gyarapodni látszik, már több nagyobb települést is elfoglaltak, köztük Budapestet. A rádióállomás épületét, bennünket a biztonsági szolgálat mellett a hadsereg egy osztaga védi. Lehet, ez az utolsó beszédem és…
Megszűnt az adás. Sercegés. Alexa döbbenten vette le a lábát gázról. Óráknak tűnő percekig meg sem bírt szólalni.
- Vége, Havaska – súgta végül. – Ők nyertek.
- Nincs esélyünk? – kérdezte a döbbent lány.
- Ekkora erővel szemben…sajnos nincs.
- Közülünk senki sem szállt szembe velük?
- Felesleges. Már hiába tennék. Bekövetkezett, ami ellen mi születtünk. A Sötétség korszaka eljött. Így volt megírva. Látom is. Alig pár órája kezdődött. Észre sem vettük. Szilvia mindent alaposan megtervezett előre. Egy gombnyomásnyira volt csak a győzelemtől. Ezért volt olyan magabiztos. Ezért állította maga mellé Nórit is sietve. És lassan az egész országot beveszik, aztán talán a világot is.
- A világbirodalom?
- A Világbirodalom.
- Most tényleg minden remény elveszett?
Alexa felsóhajtott.
- Egyetlen feladatunk van csupán – kezdte. – Ezek után mást már nem is tehetünk. Menteni, ami menthető. Az ártatlan embereket és az álmaikat. Őrt állni, ahol megtehetjük. Feláldozni magunkat, ahol kell.

*

Nóri egyre csak merült és merült bele a halál utáni vágy szabadságot és boldogságot ígérő érzésébe. A sötétség ereje meggyengült benne, nem kapott segítséget Szilviától, aki nyilván mással van elfoglalva. Nem is kérte, nem is fogadta volna el. Engedte a múltjának emlékeit bevillanni a lelki szemei elé.
A fejében az egyik kedvenc száma után a másik szólalt meg. Látta magát, amikor még huszonegy éves volt és Barbival, valamint néhány közös barátnőjükkel Balatonra cuccoltak be két hétre. Forró augusztus volt, hét ágra sütött nap, nyakukba vették partot, napoztak, sikítozva léptek be a hideg vízbe. Éjjelente egyik szórakozóhely után a másikba mentek, áttomboltak minden éjszakát. Szerették egymást, elválaszthatatlan banda volt az övék. A hamis hangjukkal énekelgettek esténként, pláne egy szalonnasütéses éjszaka, amikor a rendőröket is kihívták rájuk, mert túl hangosak voltak. Barbi ki is kezdett az egyik egyenruhással.
A rá következő évben ismerte meg Nóri a Dani nevű srácot Horvátországban, aki a barátaival együtt szintén kocsival érkezett a gyönyörű tengerpartra. A fiúk pont annyian voltak, mint ők, ezért folyamatosan együtt lógtak. Nóri egy csodaszép szerelmet nyert aznap, Danival felhőtlen boldogságban jártak két évig. Aztán látta, amint az egyik hideg novemberi napon az szakít vele és elsétál a rakparton. Sokáig nézte sokkos állapotban a lehajtott fejjel a Fővám tér felé sétáló srácot.
Csak akkor létezett igazán, ha volt valakije. Akkor érezte magát teljes embernek. Sosem tudta másképp. Önmaga volt a barátai mellett is, ki tudott teljesedni és boldognak is érezte magát, ám amikor akár egy percre is egyedül maradt, érezte valaminek, valakinek a hiányát. Valakinek a vállára akarta a fejét, valakinek meg akarta fogni a kezét. Mégsem becsült meg igazán senkit.
A karrierje fontosabb volt bárkinél. Saját házat akart, amit ízlésesen berendez. A nettó egymilliós fizetésével ez is sikerült neki. A legdrágább éttermekbe akart járni, ezt is elérte. Olyan kocsit vett, amilyen a főnökeinek volt, ezzel is jelezve, hogy közéjük tartozik. A ruhatára egy kisebb vagyonba került. Menő üzletasszony lett, aki a multik fejeseivel is eljárt nyaralni. Edzeni járt a kolleganőivel, a főnökasszonyával pedig néha bulizni is a legelőkelőbb belvárosi szórakozóhelyekre, ahová a belépő is méregdrága volt. Eleinte ez a fényűző élet boldoggá és teljessé varázsolta az életét.
Egy idő után nem is állt szóba nála szegényebb férfiakkal. Minimum egy cégvezetőnek, vagy vállalkozónak, sztárnak kellett lennie ahhoz annak, akit közel engedett magához. A lelke kezdett teljesen elpusztulni, huszonhat évesen már teljesen kiégett és elvesztette régi önmagát is egy időre.
Amikor azonban Viktor megtámadta őt, minden megváltozott. A halál torkából menekült meg és átértékelődött előtte az élet. Onnantól minden pillanatot olyan csodaként élt meg, amire nem is érezte magát méltónak. Egy kis séta a Margitszigeten, a rakparton, néhány helyes fiú félénk mosolya, egy kedvenc film a tévében, valami finomság, amivel meglepte magát. Mindnek felbecsülhetetlen értéke lett számára. A régi barátai végre visszakapták őt, ám a Viktorral folytatott macska-egér harc ismét elsötétített mindent. A bosszúvágy nem engedte ismét emberré válni.
Akkor jött Béci. Ott a kórházban, ahová Viktor egyik támadása után került. Milyen félénken szólította meg, milyen humorosan. Már akkor érezte, hogy ezzel a vörös hajú, jóképű herceggel még találkoznia kell. A sors úgy is hozta számukra. Az alatt a több, mint félév alatt, amíg együtt voltak, megtanult újra emberi lényként élni. Nem tudta megfogalmazni most sem, mennyire boldog volt mellette. Minden pillanatnak értelme lett, számított valakinek, aki törődött vele. Élete szerelme lett és már nem kesergett a múlton, mert az talán azért volt olyan sötét, mert erre az útra terelte, ami elhozta számára a beteljesülést. Hozzá terelte minden szörnyűség. A karjaiba.
És most már ő sincsen neki.
Ami a legjobban fájt Nórinak, hogy nem tudta elmondani a srácnak, mennyire szereti. A legjobb pillanatra várt, ami végül nem jöhetett el. Valentina egy éjszaka megölte Bécit. Még dicsekedett is neki a telefonban, miközben a szerelme ott feküdt a padlón. Egy apokalipszis volt ez Nóri lelkének.
Vészjelzés.
Érezte Valentina jelenlétét. A távolból megjelent két fényszóró fénye. Ő az, gondolta. Felkészült a végzetre. Vágyott a túloldalra, ám jól tudta, hogy ennek a csatának nem lesz győztese.

*

Valentina citromsárgán fénylő szemei felizzottak, amint a lábával egyre jobban odalépett a gázpedálra. Egy végeláthatatlan, egyenes útszakaszon haladt előre a téli éjszakában, miközben a másik két személyisége időről időre megszólalt az agyának különböző sarkaiból.
- Megölte apánkat - szólította a szelídhangú Ketteske. - Igen, Nóri tette. Pont ő, akiről sosem gondoltad volna, hogy képes volna rá. Ám egy ideje nem önmaga, mert anyánk rabságban tartja a tudatát. Éppen ezért nem érdemel büntetést. Különben sem tudnád legyőzni őt, ezt te is jól tudod.
- Ugyan már, te káosz kiscsaj - hallatta szkeptikus hangját Hármaska. – Nincs szükséged se apára, se anyára. Pláne nem az unokanővéredre, akin feleslegesen akarsz bosszút állni. Egyik sem kell. Itt vagy te, a hatalom pedig már elő van készítve neked. Nem kell mást tenned, mint a sereget, ami készen áll minden parancsodra, a két megmaradt visszatartó tényező ellen fordítani.
- Nem bánthatod anyát! - üvöltötte Ketteske. - Nem! Olyan, amilyen, igaz. Gonoszabb még az ördögnél is, de talán még lehet belőle jó ember. Benned is ott motoszkál a Fény. Nem mered még magadnak sem bevallani, de így van. Emlékszel, amit tavaly mondtam neked a tükörből? Mindenkinek jár a megváltás. Még neked is. Mi ketten együtt képesek volnánk helyrehozni…
- Nana! – vágott közbe Hármaska. - Nem illik hazudni, Ketteske. Nem akarsz te se mást, mint uralni ezt a testet.
Menekült a hangok elől. Nem akarta őket hallani. Emlékek villantak be neki egymás után. A Szent Mihály Elmegyógyintézet cellája, ahol az ágyon összekuporodva próbálta elképzelni, milyen is lehet az élet odakint. A belső világának képei, ahol látja magát kislányként lesétálni a Fővám téri villamos alagútba. Hajszálon múlott az élete, de megmenekült…hála az anyjának és a varázslatnak.
Kis híján elbóbiskolt a volán mögött, ám egy vészjelzés felébresztette. Nóri már nagyon közel volt hozzá. A havazás rákezdett, ezért bekapcsolta az ablaktörlőt. Egy újabb hangot hallott a fejében. Anna volt az, a „doki néni”, aki mint mindig, megnyugtatóan, anyáskodóan szólt hozzá:
- Valentina. Édes kicsikém, fordulj vissza. Ne mérkőzz meg vele.
- Meg kell tennem - felelte Egyeske.
- Az én hibám is. Az orvosod voltam, de csak jobban tönkretettelek.
A lány fülsüketítően hangosan felnevetett.
- Ugyan már, doki néni – mondta vihogva. - A közelembe se értél. Soha! Irigy voltál rám az egész kezelés alatt!
- Nem tudtalak megmenteni - sóhajtott a pszichiáternő.
Valentina látta a távolban, amint egy felé haladó kocsi átsorol az ő sávjába. A két fényszóró egyre közelebb és közelebb volt. Ez Nóri. Látta maga előtt, amint az gonosz vigyorral odalép a gázra.
- Csak nyisd ki a szemed - súgta sejtelmesen az orvosának. - Nézd ezt végig. Ez lesz a mi kis háborúnk valódi kezdete.

*

Nóri szemei is felizzottak, a vívódások is eltűntek és mindez olyan gyorsan következett be, hogy Szilviát sejtette a dolog mögött. A szája sátáni vigyorra húzódott, majd tövig nyomta a gázt. Valentina kocsija már nagyon közel volt hozzá, megvilágították egymás arcát a fényszórókkal. Mindketten látták egymás arcán az elszántságot, a félelem teljes és tökéletes hiányát.
Szinte az utolsó pillanatban rántották el a kormányt. Valentina végfarolt a jeges úton, kis híján fel is borult, minden tudását bevetve egyenesítette ki járművét. Olyan mélyről szabadult fel benne a gyűlölet, olyannyira el akarta kapni az ellenfelét, hogy azt hitte darabokra töri már a kormányt és műszerfalat. Levette a lábát a fékről, sebességbe kapcsolt és a feltuningolt kocsi motorja felbőgött.
Nóri hamar visszaszerezte a hatalmát a jármű felett és padlógázzal haladt előre, várva, hogy Valentina a nyomába szegődjön. A visszapillantó tükörbe pillantva látta is, amint az szélsebesen száguld felé. A haragtól teljesen megtébolyodott unokahúga dudálni kezdett, ahogy egyre csak közeledett. A gyönyörű fekete kocsi éppen olyan volt Nóri mögött, mint valami lelketlen fémszörny, ami a sárga szemeivel hűségesen szolgálja a megvadult fenevadat, aki rabszolgájává tette.
Nóri balra rántotta a kormányt, erre Valentina hatodikba váltott és felzárkózott mellé. Egymásra néztek a volán mögül. Két izzó szemű démon voltak az apokalipszis első óráiban. Az unokahúg nem várt, gyűlölettől eltorzult arccal rántotta Nóri kocsijának a kormányt. A csattanástól Nóri pár pillanatra elvesztette az irányítást. Nagyon nehezen tudta egyenesben tartani a járművet, ám végül sikerült neki. Lövellt egy kihívó mosolyt Valentina felé és ő is nekirántotta kormányt.
- Vissza a feladónak, kiscsibém! – üvöltötte felé Nóri. – És most figyelj!
Levette a lábát a gázról, hirtelen meglepetéssel egy kicsit lemaradt Valentinától, mielőtt az kapcsolni tudott volna, majd nekicsapta a kocsi orrát a másik hátuljának. Valentina kocsija az ütközéstől kifarolt, éppen csak egy hajszálnyira kerülte el csattanást, ami oldalba találta volna. Kidöntött egy sebességkorlátozó táblát, eközben pedig, mint aki teljesen megbolondult már, felsüketítően felnevetett.
- Ez milyen szép volt, Nóri! – vihogta. – Tudsz te, ha akarsz, kisanyám!
Nóri látta a visszapillantóból, amint Valentina ismét belendül, és kerék csikorgatva kihajt az út menti hólepte pusztából. A félelem, mint mindig teljesen elkerülte a pszichopata tömeggyilkost és most még elszántabbnak tűnt, mint valaha. Remek, gondolta magában Nóri, legalább még nagyobbat bukik.
Egy nagyobb kanyar következett, Valentina hamar megjelent Nóri mögött. A visszapillantó tükörben tisztán lehetett látni a citromsárgán izzó szemeit. A tömeggyilkos hirtelen mozdulattal hatodikba kapcsolt, rátaposott a gázra és meglökte Nóri kocsiját. Próbált valami fogást találni, amivel a szembejövő sávba lökheti az unokanővérét. Amikor kiegyenesedett az út, a távolból egy kamiont látott közeledni onnan. Az út emelkedni kezdett és szalagkorlát jelent meg az oldalukon.
Valentina kocsija szikrákat szórt, amint nekiérve a korlátnak meglökte ellenfele kocsiját. Nóri kocsija szemközti sávba sodródott, a kamionnal szemben pedig életveszélyes közelségbe került. Valentina eközben vigyorogva zárkózott fel mellé. Nóri azonban magabiztosan kacsintott felé, az unokahúga arcáról lefagyott az önelégült, győzelemittas mosoly.
Nóri egy szempillantás alatt teleportált a kamionsofőr melletti anyósülésre. Látta, amint a kocsija vezető nélkül imbolyog, majd a nagydarab jármű a szalagkorlát felé repíti. A sofőr rémülten fordult Nóri felé.
- A kanyar után megállsz – mondta a lány a fiatal férfinak. – És jobb, ha menekülsz.
Valentina lefékezett. Kiszállt a kocsiból és elnézte, ahogyan a kamion eltűnik a kanyarban. Érezte, hogy Nóri még él, a haja szála sem görbült meg. Ám fogalma sem volt, mire készül.
Alig telt el egy perc, már hallotta, amint a kamion közeledik. Amint meglátta a nagy szörnyet felé kanyarodni, már rögtön tudta, Nóri ül a volán mögött. Gyorsan visszapattant a kocsiba.
- Ó, én annyira szeretem én kis unokanővéremet! – mondta vidáman. – Sosem adja fel! Ez annyira ő!
Nóri a kamiont vezetve látta, amint Valentina padlógázzal elindul. Egy kis porszemnek tűnt az úton, ám nem becsülte alá. Sejtette, hogy valamire készül, túl magabiztosnak tűnt.
Amikor imbolyogni látta jobbra-balra Valentina kocsiját, már tudta, mi az a nagy hadművelet. Az anyósülés felé fordult és meglátta ott Egyeskét vigyorogni. A következő pillanatban kapott is egyet az arcába. A kamion átsorolt a szemközti sávba, Nóri pedig a könyökével viszonozta az ütést.
Egyeske az ajtónak csattant. Nóri felhúzta a lábait, elengedve a gázt és páros lábbal belerúgott a lányba, aki ismét nekivágódott az ajtónak kinyitva azt. Valentina majdnem kilendült az útra, de megkapaszkodott ajtó keretében. Vihogni kezdett, mint aki egy jó mókának tartja az egészet.
Nóri ismét felé rúgott, de az megmarkolta a lábait és maga után húzva mindketten kizuhantak a járműből. Az egyforma ballonkabátjaikba belemarkolt az erős szél, ezért mindketten úgy néztek ki, mint a bukott angyalok, akiket éppen az égből vetnek ki. A havas pusztába estek.
Egy darabig feküdtek egymástól pár lépésnyire, majd elsőnek Valentina pattant fel és bele akart rúgni a földön fekvő Nóriba, de az talppal sípcsonton rúgta őt. Az unokanővér felpattant és egy szinte követhetetlen gyorsasággal Valentina arcába kaszált a lábával. Egyeske kifeküdt, ám még mindig vihorászott.
- Nocsak, de milyen kemény csajszi lettél! – vetette oda Nórinak.
- Hogy ízlik a fájdalom, unokahúgocskám? – kérdezte az. – Milyen érzés elveszíteni valakit, akit szeretsz?
- Ki mondta, hogy szerettem az apámat? Csak a büszkeségemnek vertél oda! Az a selejt megérdemelte, amit kapott tőled!
Nóri haragjában megragadta és talpra állította az esztelenül kacarászó Egyeskét. Ennek tényleg semmilyen mélyebb érzelme nincs, gondolta magában, ez nem is ember, hanem egy testet öltött démon. Sőt, még annál is rosszabb.
- Na, mi van, unokanővérkém? – hergelte Valentina. – Meglepődtél? Nekem nem tudsz fájdalmat okozni semmivel! A haragod, a gyűlöleted, a bosszúvágyad semmit sem ér velem szemben! Egyetlen embernek okoztál begyógyíthatatlan sebet. Ketteskének! Neki most is fáj, amit tettél! - fülsüketítően hangosan felnevetett. - Látod? Látod, kicsim? Esélytelen vagy! Mindig is az voltál! Most is az vagy!
Nóri be akart húzni neki, de Egyeske villámgyorsan kivédte az ütést, majd azzal a mozdulattal leguggolt és kirúgta a lábait. Győzelemittas, kárörvendő vigyorral lépett oda Nórihoz, aki lelkileg teljesen megsemmisülve feküdt a hóban. Az unokahúga szánakozva ült le mellé a hóba.
- De be kell, hogy valljam, van két ember, akit nagyon szeretek - súgta Valentina. – Az egyik az anyám, a másik pedig te vagy. Hiszed, vagy sem, ez így van. Meg akartalak ölni, de nemcsak fizikailag, de lelkileg is képtelen vagyok rá. Sosem gondoltam, hogy ilyesmi valaha megtörténhet velem.
- Pedig nem akarok élni – nyögte Nóri. – Nem akarom ezt tovább.
- Dehogyisnem – mondta lágyan Egyeske és talpra állította Nórit.
Nóri másodjára látott meg valami egészen emberit az unokahúgának gonosz énje tekintetében. Mintha nem is a rokona, de egyben a jóbarátja is lett volna. Egyeske olyan gyengéden ölelte magához őt, mintha attól tartana, hogy véletlenül összeroppantja. Szürreális volt ez váltás Nórinak, teljesen zavarba jött tőle, ám tisztán érezte, hogy a lány ez egyszer nem veri át.
- A régi éned tart vissza téged - súgta a fülébe Valentina. - Vissza akar térni és nem akarja, hogy tovább folytasd. Hidd el, számítasz nekem. Mennyit harcoltam azért, hogy magam mellé állítsalak. Tudod, miért? Mert melletted nem éreztem volna egyedül magam ebben a világban. Még anyám sem tudja egyedül pótolni az űrt, amitől szenvedek. Szeretnék egyszer az életben igazán boldog lenni – belenézett Nóri szemeibe. – És nélküled nem lehetek az. Mi egy család vagyunk. Egy család, Nóri.
Nóri szemeiből könnyek szöktek elő.
- Én nem tudom már, mit kell tennem – mondta remegő hangon. – Ez az egész már olyan idegen nekem.
- Nem lesz az – súgta az unokahúga és dobott egy puszit a homlokára.
- Nem tudok ezzel azonosulni.
- Mert nem vagy még teljes. Ám ez csak idő kérdése. Anya segíteni fog neked. Velünk otthon leszel.
Nóri érezte magában, amint újra végighatol rajta a Sötétség ereje. Szilvia segít neki a távolból. Behunyta a szemét, és azzal az összes vívódása ismét eltűnt, pár másodperc volt az egész. Amikor kinyitotta a szemét az úgy izzott citromsárga fénnyel, akárcsak Egyeskének. Már nem érzett semmi szánalmat. Ismét az új énje vette át a hatalmat és sátáni mosolyra görbült a szája.
- Szeretlek, kicsikém – mondta derűsen, teljesen átszellemülve Nóri.
Egyeske ekkor végigsimította az arcát.
- Én is szeretlek – mondta a lány szemébe. – Együtt építjük újra ezt a világot. A mi kezünkben lesz minden.
Nóri őszinte szeretettel ölelte magához Valentinát, az pedig könnyes szemmel ölelte vissza.

*

Szilvia diadalmas mosollyal nézte végig a lelki szemei előtt, amint a lánya és kishúga tiszta szívéből megbékél egymással. Kamillához fordult, aki ott ült mellette a kanapén őt figyelve.
- Most már minden rendben – mondta Szilvia a démonlánynak. – Kitombolták magukat.
- Ez remek hír – csillant fel Kamilla szeme.
- Bizony az. Épülhet tovább a birodalom. Hogy haladunk?
- Néhány órán belül az egész országot bevesszük, utána pár nap és Európa egésze a miénk lesz.
Szilvia elégedett mosollyal állt fel és sétált oda a szoba közepén lévő asztalhoz, ahol egy földgömb állt. Hosszú fekete körmeit végighúzta rajta, majd két kezével megérintette. A kezei citromsárga fényben felizzottak.
- Néhány hét és a világ is miénk lesz – súgta sejtelmesen. - Már fényesíthetjük Valentina koronáját.

2020. szeptember 14-20.
Budapest

16.rész
A Sötétség győzelmei

Éjjel egy óra után Szilvia és Kamilla elől haladtak az elfoglalt Szent Mihály Elmegyógyintézet folyosóján, mögöttük pedig a fekete csuhás díszkíséret próbált lépést tartani velük. Az irodai részleg folyosóján az orvosi személyzet mellett az őrök és a kommandósok is a fal felé térdelve tűrték a számukra teljesen megalázó helyzetet. Az úrnő és a démonlány győzelemittas félmosollyal, elégedetten pillantottak a rettegő dolgozókra.
Néhány perc múlva Dr. Radics Petra a látogatásra berendezett szoba asztalán landolt. Szilvia úgy lépett be a helyiségbe, mint egy ködből kilépő vérszomjas szörnyeteg. Kamilla az ajtóban maradt, a bent tartózkodó két csuhás pedig egy székbe ültette a doktornőt. Az úrnő felült az asztalra és kárörvendő mosollyal nézett Petra szemébe, aki próbált erősnek mutatkozni, ám kezdte lassan feladni.
Szilvia karba tette a kezét.
- Hallom minden gondolatod, doktornő – kezdte. – A fiad miatt aggódsz, aki egy ideje nem veszi fel a telefont. Felesleges. Nem esett baja. Öt emberem őrzi őt a házadban. Jól bánnak vele addig, ameddig akarom.
- Mit akarsz tőlem? – kérdezte Petra szinte felé köpve a szavakat.
- Látni akarom, hogy összeomlasz. Látni akarom, amint teljesen elpusztul minden hited, amit ebbe az álszent, képmutató és velejéig romlott világba vetettél. És bizony látni is fogom.
- Mire jó az neked? Mi a célod azzal, hogy megalázol?
- Gyönyörködni akarok benne. Szemtől szemben ennek a hamarosan teljesen elpusztuló régi világrendnek egyik fehér köpenyes fenevadjával. Egy csendes gyilkossal, aki emberek tucatjait gyógyszerezte le szófogadó zombikká. A hatalmadnak immáron pedig örökre vége.
- Én meg akartam menteni az embereket. A lelküket. Mindegyik betegemet egészségesnek akartam tudni, akárcsak a lányodat. Valentinával foglalkoztam a legtöbbet és kitartóan dolgoztam, hogy segítsek neki.
- Ezért vagy most életben. Valamint azért, mert a titkot a Nórival való rokonságáról megtartottad, amíg lehetett. A testedet ezért életben hagyom. Ám a lelkednek hamarosan vége, doktornő.
- Próbálkozhatsz.
- Magabiztos vagy. Mire föl?
- Nem fogok tőled megijedni. Akármilyen képességeid vannak, te akkor is csak egy tömeggyilkos vagy.
- Milyen orvos vagy te, hogy ilyeneket mondasz nekem? Hogyan engedheted a haragot kiáramlani magadból, te pszichiáterek gyöngye? Ez most minek a jele? Mire is lehet ebből következtetni?
- Arra, hogy…
- Ki engedte meg, hogy válaszolj? – vágott közbe Szilvia. – Teljesen egyértelmű, mi zajlik le benned. Most hullik atomjaira a cukormáz, ami mögül játszottad az empatikus lényt. Holott maga vagy az ördög.
- Ezt épp te mondod?
- Pontosan. Egy végrehajtó vagy. Az igazságtalanság injekciós katonája.
- Gondolj, amit akarsz a torz világképeddel.
Szilvia szemei felizzottak, a szája pedig sátáni vigyorra görbült, aztán hirtelen visszaváltott a fagyos tekintetre. A szemeivel, ha gyilkolni tudott volna, Petrából már semmi sem maradt volna.
- Veszettül igyekszel erősnek mutatkozni – folytatta Szilvia. - Érzem. Pedig félsz. Egyre jobban. Tudod jól, hogy végeláthatatlan, iszonytató fájdalmat tudok neked okozni bármelyik pillanatban. Éppen ezért nemsokára megmutatkozik a valódi arcod. Egy olyan személyiség, ami megszólalásig ugyanaz, mint azoké, akik ezt a világot működtették. Emberek millióinak vették el a szabadságát, mert azok önmagukat vállalva éltek. A Sötétség drága gyermekeit, akik nagy dolgokra születtek, börtönbe, elmegyógyintézetbe zártátok. Megfosztva ezzel őket az alapvető joguktól. A szabadságuktól. Amit az Univerzum az ő nagy bölcsességével ajándékozott nekik.
- A gyilkosok pártján állsz? – vetette oda kérdést a doktornő. – Az ártatlan emberek gyilkosain? Vagy a megnyomorítóin?
- Látod, ez az. Már nem is a betegeidnek hívod őket. Lehullott az angyalka az égből. Ezek pedig már őszinte szavaid.
- Nem, én…
- De – vágott közbe Szilvia. – Az úgynevezett „jóság” a képmutatáson alapul. Hazugságon. A „jó” emberek hazudnak maguknak. Folyamatosan. Tetszelegnek a tükör előtt, mekkora hősök, miközben ítélkeznek élő és halott felett. Mire föl? Nektek miért szabad? Nekünk miért nem? Miért nem?
- Pont olyan beteg a világnézeted, mint Valentinának.
- Mondod te. Aztán mire jutottál vele? A lányom tizenegy évig sínylődött itt. Kétségek között.
- Tizenhárom ember meggyilkolásáért került ide.
- Azt tette, amit tennie kellett. Mi közötök hozzá? Az ember harcosnak teremtetett. Ha áldozattá válik, az a saját hibája.
- Beteg vagy.
- Kezd eluralkodni rajtad a harag. Mint a válásod előtt. A férjed végig tudta, hogy megcsalod fűvel-fával? Hogy nincs férfi az itteni személyzetből, akivel ne léptél volna félre? Tudta? A fiad tudja, milyen nő vagy?
- Nem tudsz te rólam semmit.
- Nem? Mindent tudok rólad. A férjed egyáltalán nem szolgált rá, hogy így bánj vele. De megtetted. Aztán szépen megmagyaráztad magadnak, miért is. Mert fiatal vagy és jól nézel ki. Persze neked állt feljebb, amikor férjed szembesített az üzenetekkel a telefonodon. Megsebezted egy férfi lelkét. Az pedig éppolyan bűn, mint amikor egy férfi sebzi meg egy nőét.
Petra üvölteni akart, de végül lehajtotta a fejét, közben ökölbe szorította a kezeit a tehetetlen dühében.
- A fiad tudja, hogy te ez vagy? – tette fel a kérdést szigorú tekintettel Szilvia, mintha egy tanárnő lenne, aki felelteti a legrosszabb tanulót. – Titok maradt előtte, gondolom. Persze egy tizenkilenc éves fiú, vagyis már férfi, biztosan mögé lát a dolgoknak. Minden bizonnyal féltékeny típus a kapcsolatokban, hisz együtt él egy olyan nővel, akinek nincsen semmilyen önuralma.
- Te is félreléptél! – üvöltötte Petra.
- Sejtettem, hogy ezzel jössz. Támadsz. Igen, megcsaltam. Nyomós okom volt rá. Valamint csak így tudtam kiépíteni egy birodalom alapjait, amivel leváltjuk a fajtád által uralt világrendet.
A doktornő ismét lehajtotta a fejét. A szeméből könnyek buggyantak ki, látszólag azonban küzdött, hogy ne Szilvia előtt sírja el magát. Semmiképp sem akarta megadni neki ezt az örömet.
- Most bűntudatot érzel - kezdte Szilvia, miközben szép lassan elmosolyodott, mintegy gyönyörködve Petra fájdalmaiban. – Késő bánat. Bukott anya és alkalmatlan feleség hiábavaló könnyei.
- Jó anya vagyok – felelte a doktornő, mintegy magának bizonygatva. - Nem voltam jó feleség, de anyának mindig is igyekeztem jó lenni. Mindent megadtam a fiamnak. Minél több időt akarok vele tölteni, hogy…
- Ugye tudod, mi fog most történni? – vágott közbe az úrnő, majd Kamilla felé kacsintott.
Petrán iszonyú félelem hatolt végig. Amikor Szilvia visszafordult hozzá a citromsárgán izzó szemeivel, bénultságot érzett és valami megmagyarázhatatlan borzalmat, amitől azt hitte, meg fog őrülni. Most érezte igazán az úrnő hatalmát, ami majdnem szó szerint megölte.
Olyan hirtelen történt, hogy követni sem tudta. A földön feküdt egy erős ütés után és látta, amint Szilvia mélységes megvetéssel áll meg fölötte. Aztán ez a tekintet elégedett mosolyra váltott.
- Kegyelmet adok – mondta az úrnő halkan. – Azt, amire a te fajtád képtelen. Megengedem, hogy elhagyd az épületet, mielőtt kiengedjük a bezárt lelkeket. Hagyom, hogy élj az új világban, ahol Valentina fog uralkodni. Meg fogok tenni mindent, hogy ő is kegyes legyen hozzád. Most azon agyalsz, miért kapod ezt tőlem. A válasz egyszerű. Megmutatom neked, hogy ebben is különb vagyok nálad és az összes többi elnyomó patkánynál, akiknek meg vannak számlálva percei.
Szilvia egyetlen mozdulattal talpra állította Petrát. Az arcuk szinte összeért, úgy néztek egymás szemébe.
- Gondolkozz el minden nap magadon – súgta az úrnő, miközben szép lassan belemarkolt Petra köpenyének gallérjába. – Kelj úgy fel minden reggel, hogy megköszönöd, hogy élhetsz. Szabadon, háborítatlanul. Jusson eszedbe, hogy éppen azt kapod, amit neked kellett volna adnod. Tedd hozzá azt is, miszerint ez nem érdemled meg. Élj együtt a bűntudattal és azzal, mekkora egy szörnyeteg vagy. Aztán halj meg senkiként, mert az vagy. Egy utolsó senki.
Megérintette Petra arcát, amitől azon egy nagyobb dózisú félelem futkosott végig, egy istentelenül borzalmas lelki kínfájdalommal karöltve. A doktornő kétségbeesetten felsikoltott, Szilvia pedig a tökéletes fogsorát kivicsorítva vigyorgott ettől hangtól, ami látszólag kellemes muzsika volt füleinek.
- Hogy tetszik? - kiáltotta ünnepélyesen Szilvia. – Milyen érzés? Ugye, milyen rettenetes? Ez a Sötétség ereje! Az Univerzum sötét természete, amire egyetlen emberfia sem készült még fel, mégis ott lesz mindenki fejében. Mindenkiében, aki csak gondolatban ellenünk szegül! Ott lesz ez a borzalom!
Elengedte Petrát, aki a jéghideg padlócsempére zuhant reszketve.
- Akármit gondolsz, ez most jót tett neked – súgta az úrnő sejtelmesen. – Átírta a világnézeted.
A harcosok felé fordult, akik egyszerre siettek oda a földön fekvő doktornőhöz. Durván felkapták onnan és kicipelték a szobából. Kamilla büszke mosollyal lépett oda az úrnőjéhez.
- Ez dicső pillanat volt, úrnőm – mondta.
Szilvia kedves mosollyal fordult felé.
- És még sok ilyen vár ránk – jelentette ki. - A következő ilyen nyomorult a tiéd, édesem.
- Megtisztelsz, úrnőm – biccentett a démonlány.
- Nyolc testvérünk van itt. Végezd el rajtuk a rituálét. A többieket engedjétek el.
- Mi legyen a személyzettel?
- Öljétek meg őket. Mindet.

*

Valentina nagyot harapott a hamburgerébe. A közelben megszállt kis település külvárosi gyorséttermében ültek Nórival, egymással szemben az ablak mellett. Az asztaloknál néhány csuhás harcos ült teázgatva, a pultnál egy fiatal, húszas éveiben járó srác állt és próbált őszintén mosolyogni, miközben majd elájult már a félelemtől. A mellette álló Villő éppen forró csokit készített magának.
Egyeske kacsintott egyet a marhasültet eszegető Nóri felé, utána a megszeppent eladóra nézett.
- Első osztályú a hamburgeretek! - örvendezett teli szájjal. – Ilyen jót még én se tudnék csinálni!
A srác zavartan vigyorogva biccentett.
- Nagyon örülök, hogy ízlik – mondta a rettegéssel a hangjában.
Valentina bekapott egy hasábburgonyát.
- A krumplitok sem száraz – tette hozzá. – Olyan kiábrándító, amikor íztelen és száraz egy krumpli. De ez jó olajos és van is íze. A cukormentes kóla sem állt már a kora középkor óta hűtőben, érezni a frissességét. Na meg ez a kilátás a hóesésre és város panorámájára. Azt hiszem, itt mindenki jól érzi magát.
- Igen, a vendégekért élünk.
- Ígérem neked, haver, ha már a világbirodalom úrnője leszek, egy palotát fogsz tőlem kapni.
Nóri bólintott.
- A marhasültbe sem törik bele az ember foga - dicsérte ő is a srácot. – Biztos jobb vagy, mint a séf, akit ki kellett iktatni az élők sorából. A hús friss, omlós, ízletes, a fűszerezés pedig az egyik legdrágább rakparti étteremre emlékeztet.
Valentina huncut mosollyal hajolt közel Nórihoz.
- Szép pasi, nem? – kérdezte teli szájjal, halkan.
- De még mennyire – kuncogott Nóri, aztán kihúzva magát a srác felé fordult. – Megtartunk, kisbaba.
A srác továbbra is erőltetett mosollyal biccentett.
- Megtiszteltek – mondta, majd Villő felé pillantott, aki gyilkos szemekkel figyelte őt.
- Ne félj tőlünk – kacsintott oda neki Valentina. – Mi nagyon aranyos lányok vagyunk. Csak ránk kell nézni.
Ekkor Szilvia hangját hallották a fejükben.
- Jó érzés így együtt látni titeket, drágáim - súgta az úrnő. - Gyertek majd Budakeszire, ott várlak titeket.
- Megyünk, anya – felelte Valentina mosolyogva.
- Ott a helyünk – csatlakozott Nóri.
- Nagyon várlak titeket.

*

A fekete limuzin hátsó ülésén ülve Szilvia hátradőlt a székben és gonosz mosollyal várta az eseményt, amit már oly régóta többször is elképzelt már. Kihajtottak az autópályára, egyre csak távolodva a kivilágított Szent Mihály Elmegyógyintézettől. A sötét úton a konvojukon kívül egyetlen jármű sem volt, békés éji csend honolt. Tökéletes, gondolta magában az úrnő.
Amikor biztonságos távolságba értek, Szilvia elővett a zsebéből távirányítót. Kihúzta annak antennáját, majd az izgatott Kamilla felé fordult. Eljátszadozott egy kicsit a pillanattal, utána megnyomta a piros gombot.
A sűrű fák által takarásban lévő intézmény felől iszonyú nagy robbanás hallatszott és lángok csaptak bele az éjszakába. Az úrnő és démonlány hátra sem nézve, egyszerre kacagott fel a gyönyörtől.

*

- Úgy érzem, nem vagyok méltó a boldogságra – mondta Krisztián a sötétből. – Vannak ilyen emberek, nem? Egyszerűen nem egy szép életre lettek kitalálva, hanem az állandó szenvedésre.
Egy elhagyott motelszobában feküdt az ágyon, mellette az ablaknál Alexa ült kéken fénylő szemével és csendben hallgatta őt. Engedte, hogy a srác kiadja a fájdalmait, az összeset, ami éppen felszínre tör belőle. Előkotort egy cigit a zsebéből és meggyújtotta, egy pillanatra Krisztián látta megvillanni az öngyújtó fényében a nyomozónő meggyötört arcát. A meggyújtott cigit Alexa átnyújtotta neki. Nem tudta, mit mondjon a srácnak, nagyon sajnálta őt, amiért ismét pórul járt.
- Legjobb lenne meghalnom – súgta Krisztián, miközben kifújta a füstöt.
- Ne mondj ilyet – mondta lágyan Alexa.
- Az életem másról se szól, csak egy reménytelen küzdelemről. A beteljesületlen célokról, érzésekről. Mindig körülnéztem. Láttam más embereket, amint sikereket érnek el, boldog párkapcsolatban élnek. Elhalmozta őket az élet megannyi jóval. Míg én… Hiába kergettem a boldogságot. Sosem jutott ki nekem. Megkaptam a reménytelen szerelmeket, a rossz kapcsolatokat, a börtönt, a nyomort és a bűnöző életmódot, amiből sosem fogok kiszabadulni. És végre volt egy lány, aki gyógyír lett minden borzalomra, nélkülözésre, és már ő sem lehet az enyém, mert egy sötét erő nem engedi. Ezt az életet kaptam… és nem kérek belőle többé.
- Ketteske szeret téged. Te vagy számára az egyetlen fénylő pontocska a sötétségben. Ha feladod, neki már senkije sem lesz. El fog veszni, el fog tűnni örökre és akkor Szilvia győz.
- Már ő győzött, nem?
- Még nem.
- Az ország már az övé. Szép lassan az egész világ is. Pillanatok alatt véghezvitte a tervét. Ne mond, hogy van egy cseppnyi esélyünk is, mert akkor még nála is nagyobb őrült vagy.
- Nem törődhetek bele. Nem adhatom fel. Mert az luxus lenne. Most kell csak igazán működnöm.
- Csak ketten vagytok, milliók ellen.
- Az nem számít. A számunk gyarapodhat. Nem csak Sötétség van, Krisztián. A Fény is ott van mindenütt.
- Nem látom.
- Ugyanakkor van célod. Talán ez volt a küldetésed. Neked kell majd megmentened Valentina lelkét és felszabadítanod a világot.
- Vicces vagy.
- Én is megjártam a poklot. Jól ismerem, akárcsak te. Nekünk ezeken át kellett esnünk, hogy együtt érezzünk azokkal, akiket meg kell majd mentenünk. Igazságtalan az Univerzumtól, de máshogyan nem menne.
- Nem akarok élni tovább – súgta a srác a síráshoz közel. - Nem akarom folytatni. Nem kérek ebből többet. Belefáradtam a folyamatos küzdelembe és abba, hogy semmit sem érek el velük. Tudom, férfiatlan, mert persze férfiként kéne viselkednem, dacosnak és erősnek kéne lennem. De nem megy. Már nem. Szégyen, vagy sem, elértem arra a pontra, amikor már nincs út előrefele.
Alexa jobbnak látta, ha továbbra is engedi neki, hogy kiadja fájdalmait. Néhány percig néma csendben ültek a szobában. Végül Krisztián felkapcsolta az éjjeli lámpát és egy pohár vízbe ejtette a cigarettát. A nyomozónő ekkor felállt és mintha a gyereke lenne, betakarta a srácot.
- Most engedd el magad – súgta neki.
- Mire készülsz? – kérdezte Krisztián.
Alexa leült mellé az ágyra és gyengéden a meggyötört lelkű fiatalember homlokára tette a kezét. Krisztián úgy érezte, mintha az egész testét masszíroznánk, miközben kellemes melegség járta át minden porcikáját.
- Ez afféle léleknyugtató – mondta a nyomozónő. – A Fény erejéből fakad. Nem oldja meg a gondjaidat, nem söpör el semmit sem az utadból. Sőt, még az adót sem fizeti be helyetted. De megnyugtat, megszeretget, hogy utána sokkal erősebb legyél. Egy kicsit megtisztítja az elmédet is
- Nem érdemlem meg – nyögte Krisztián.
- De igen. Ez mindenkinek jár. Még neked is. Ne gondolj arra, hogy nem érdemled meg a boldogságot. Mert lehet, pont azért kerül el téged oly gyakran. Mert félsz tőle. Nem szabad.
- Könnyű azt mondani.
- Igen, tudom. Én is ilyen vagyok, mint te.
- Akkor megértesz.
- Most ne gondolj semmire. Csak engedd, hogy jólessen ez neked. Hagyd feltöltődni a tested és a lelked.
Krisztián átadva magát a kellemes érzésnek, behunyta a szemét. Sokszor bevillant neki Ketteske arca, a szép haja, a finom ölelése. A szerelem, ami talán sosem teljesül be, mert nem ezt szánta neki a sors.

*

Ketteske a belső világban hallotta Krisztián szavait. Ott állt a Fővám térnél a rakpartnál. Szinte esélytelennek érezte visszatérni a testébe, mert Szilvia ereje egyre erősebb blokádot emelt rá és Hármaskára. Végtelen kétségbeesés lett úrrá rajta, nem tudott még sírni sem, annyira értelmetlenné vált minden, ami a létezéshez köthető számára. A srác ölelésére, csókjára gondolt. Mintha meg sem történt volna. Talán csak egy álom volt az egész, vagy elméjének egy tréfája.
Szétnézett az örök éjszakába borult városon. Minden reménytelen. Meg kell tennie. Nincs más út. Nem akarta tovább érezni ezt a szenvedést. Elvesztette az édesapját, az unokanővérét és a szerelmét sem láthatja többet. Az édesanyja sem vallja magáénak, ami annak személyét tekintve, nem is olyan nagy tragédia.
- Nincs már senkim – súgta magának és átlépett a korláton.
Elnézte a sötét, örvénylő Dunát. Érezte, hogy ha akarja, a folyó megölheti. Megsemmisül. Elkárhozik. Mintha sosem létezett volna. Pislákolt benne egy kis remény, mint egy egyre csak halványodó erő. Semmi értelme. Kitárta karjait, engedte patakokban hullani a könnyeit.
Aztán előrelendült.
Erős kezek fogták meg hirtelen. Jól tudta, ki az, aki visszaemeli őt. Hármaska fiús hangját hallotta.
- Így feladod? – vetette oda a szociopata tömeggyilkos. - Nem fogod és kész. Szükségem van rád!
Ketteske, amint a lába talajt ért, a másikkal fejbe akarta rúgni Hármaskát, de az természetfeletti gyorsasággal elhajolt előle és megragadta őt a gallérjánál. A gyilkos kék szemek farkasszemet néztek az ő szelíd szempárjával. Látta a kegyetlenséget, az elszántságot a gonosz ikertestvérében.
- Gyűlöllek, tudod? – vetette oda Hármaska. – Semmit sem jelentesz számomra, akárcsak az a majom Egyeske. Vissza fogom kapni Viktort és ehhez kell a segítséged. Együtt kitörünk innen, megtaláljuk a módját, hogyan vágjunk vissza. A legjobb helyen vagyunk. Innen könnyű lesz.
- És majd elválnak az útjaink és mindenki jól jár? - gúnyolódott Ketteske keserű mosollyal. – Miért nem adod fel? Vége a játéknak, testvérkém. Megölték apát, Nóri gonoszabb még nálad is és anyánk lassan elfoglalja az egész világot. Na meg kizárólag Egyeske parancsait fogják követni.
- Látod, ezért vagy ennyit itt. Mert nincs benned kitartás.
- Minek legyen? Miattad?
Hármaska elengedte, mire ő elterült a földön. Amikor felnézett, ekkor látta Hármaska hideg és kegyetlen tekintete helyett a sírásra görbülő száját. Az Egyeskénél is veszélyesebb gyilkos összeomolva rogyott le és dőlt neki a korlátnak.
- Nem lehet ez a sorsunk – mondta remegő hangon.
- De ez az – felelte Ketteske. – Nincs kiút.
- Lennie kell valaminek. Nem lehetünk ennyire szerencsétlenek.
- Csináld azt, amit én.
- Mit?
Ketteske odakúszott mellé. Hármaskából kitört a sírás, amitől ő nem kicsit megsajnálta. Engedte szelíd lelkét megkönyörülni ezen a szörnyetegen. Finoman magához ölelte, az nem is tiltakozott ellene.
- Gondolj a múltra – felelte végül Ketteske. – Én is azt teszem, mielőtt minden elsötétül.

2020. szeptember 20-27.
Budapest

17.rész
A Somogy Megyei Fény Harcosai

Valentina és Nóri már egymás mellett ülve sörözgettek még mindig ugyanabban a gyorsétteremben. Egyeske kissé ittasan belekarolt az unokanővérébe és önfeledten vihorásztak. Villő eközben a pult mögül figyelte őket büszke mosollyal, hálát adva Szilviának, hogy találkozhatott a két legfontosabb emberrel, akik majd az épülő világbirodalmat fogják irányítani.
Váratlanul azonban egy férfi lépett be az üvegajtón, mire mindenki az étteremben, köztük a még mindig rettegő pultos egyszerre nézett felé. Magas, fekete hajú, kék szemű, sármos fiatalember volt, aki a harmincas éveinek elején járhatott. Fekete farmert és hosszú ujjú fekete inget viselt és egyáltalán nem úgy tűnt, mint aki fázott volna odakint a mínuszokban, ebben a felszerelésben. Szemtelen, macsós mosollyal nézett végig a bent tartózkodó csuhásokon, majd végül Valentina és Nóri felé kacsintott magabiztosan, miközben azoknak tátva maradt szájuk.
A pulthoz lépett, lövellt egy csábító mosolyt Villő felé, aki elképedve bámult rá, amiért ilyen bátor.
- Bocsássatok meg – kezdte a férfi. – Tudom, hogy nem lehet csak úgy bejönni ide, mert éppen ünnepeltek. Mindössze egy kávéra volna szükségem, mert hosszú éjszakának nézek elébe. Fizetek és utána megígérem nektek, hogy rögvest visszatérek a munka világába. Remélem, megoldható.
Valentina végignézett a férfin és nagyot nyelt.
- Hadd legyen az enyém – súgta Nórinak.
- Na, jó – súgta vissza az. – De ha még egy ilyen bejön, az már az enyém lesz.
- Köszi.
A férfi a lány felé fordította a halványan borostás, szívmelengető arcát. Valentina felállt és csábos mosollyal felé riszálta magát. Közben odafordult a pultoshoz egy gyilkos pillantással.
- Hallottad? – vetette oda a megszeppent vendéglátósnak. – Kávét kért a szépfiú!
Az gyorsan a kávéfőzőhöz pattant és már készítette is.
- Köszönöm – biccentett a férfi Valentinának, majd a pultoshoz fordult. – Hosszú kávét kérnék, uram.
Egyeske megállt az idegentől pár centire és a pultra könyökölve nézett annak egyenesen a szemébe, szinte láthatatlanul cirógatva azt a tökéletes, modell arcot. Mintha egy parfüm reklámban már látta volna.
- Bátor fiú vagy te – jegyezte meg a lány.
- Nem, csak kávéfüggő – felelte bájosan a férfi. - Amúgy nevem Dániel. Te pedig Valentina vagy, igaz?
- Eltaláltad.
- Sokszor láttalak a tévében. Meg kell hagyni, élőben sokkal csinosabb vagy.
- Bizony az. Téged is valami csoda teremtett erre a bolygóra, szépségem.
- Hát, tudod, sokan mondták már. De hidd el, egyszerű vagyok. A feleségem is sokszor ezt mondja. Tudod, nálunk ő hordja a nadrágot és mindig pipa lesz, ha szoba állok lányokkal.
Egyeske szemében gyilkosan izzott fel a citromsárga fény, de a csábos mosolya egy hajszálnyit sem rezdült.
- Birtokol téged az a hulla néni - súgta sejtelmesen. - Legalábbis ez idáig. Dani baba.
- Már régóta szeretnék veled találkozni - közölte Dániel huncut mosollyal.
- Valóban? Akkor nem véletlenül jöttél be?
- De nem ám. Hihetetlenül érdekes embernek tartalak. És persze, ezt a szó nemes értelmében mondom. Nincs még egy ilyen összetett, egyedi jellemű harcos a világban, mint te.
- A hízelgéseddel hódítasz?
- Őszintén beszélek. Érdekelsz. Ám aki a legjobban érdekel, azt Ketteskének hívják. Tulajdonképpen érte jöttünk. És Nóriért.
Egyeske arcáról lefagyott a mosoly. Dániel azonban továbbra is derűs maradt, szinte ünnepélyesen beszélt.
- Ezt a két lelket akarjuk megmenteni – folytatta a férfi.
- Te miről beszélsz? – kérdezte Valentina gyanakvóan. – És miért beszélsz többes számban?
Egy női hang válaszolt az ajtó felől: - Mert nincs egyedül.
Mindenki a hosszú fekete hajú, kéken fénylő szemű nő felé fordult, aki hosszú fekete bőrkabátban állt ott harcra kész tekintettel. Dániel nyájasan kacsintott egyet Egyeske felé, akinek eltorzult arca a gyűlölettől.
- Ő a feleségem, Renáta – közölte a férfi. - És ahogy látom, elég dühös a drágám. Apropó, mi vagyunk a Somogy Megyei Fény Harcosai nevű szövetség két tagja. Messziről jöttünk. Értetek.
- Rajta, Dani! – kiáltotta Renáta.
Dániel szinte követhetetlen gyorsasággal nyújtotta jobb karját a tőle balra az asztaloknál ülő csuhások felé, akik egy láthatatlan lökéshullámtól egyszerre repültek ki az ablakon.
Valentina nekiszaladt az ajtóban álló lánynak, felé ütött, az pedig egy szempillantás alatt elhajolt előle, perdült egyet és könyökkel hátba verte őt. Nóri melléjük teleportált, a Fény harcosa azonban készült erre és a lábával kaszálva fejbe rúgta őt, majd ismét elhajolt egy ütéstől, amit Valentina akart rámérni. Hátraszaltózott és páros lábbal állon rúgta Egyeskét, utána Nóri felett átugratva még a levegőben elindított egy lökéshullámot a támadni készülő Villő felé, aki átszakítva pultot szintén kirepült az ablakon. Nóri sikongva a dühtől hátba rúgta Renátát, ám az át teleportált Valentina mögé.
Egyeske feléje perdült, kivédett egy ütést, aztán egy másikat. Dániel eközben rávette magát Nórira és egy asztalt darabokra törve értek földet. Renáta egyik ütése sem találta el Valentinát, mert az egyre jobban felerősítette magát, és már könnyedén állta az összes támadó mozdulatot. A gonosz tett egy száznyolcvan fokos fordulatot, rettenetesen nagy erővel állon vágta a Fény harcosát, aki elterült a földön.
Dániel minden erejével azon volt, hogy ne ártson Nórinak, próbálta valahogyan úgy lefogni, hogy a kezét annak arcára tehesse és elvégezhesse a rituálét, amivel nem csak visszahozhatja a jó oldalra, de egyszersmind a Fény gyermekévé téve maguk mellé állítsa. Ám az ellenállt.
- Nóri! – üvöltötte Dániel. – Ez nem te vagy! Te közénk tartozol, akárcsak Ketteske! Most megmentheted a világot egy borzalmas korszaktól! Mindent helyrehozhatsz! Engedd, hogy segítsek!
- Szállj le rólam! – kiáltotta sikongva Nóri.
Valentina megragadta gallérjánál Renátát. A kéken fénylő szemek farkasszemet néztek a citromsárgán fénylő szemekkel. A gonosz nagy erővel a falhoz vágta a Fény harcosát, az pedig áttörve a falat konyhában kötött ki. Egyeske hallotta kiabálni az unokanővérét és a hang irányába fordult.
Dániel érezte, amint a Sötétség gyermeke hátulról átkarolja a nyakát és jól megszorítja. Kétségbeesetten próbált kiszabadulni a fogásból, eközben Nóri felpattant és hasba rúgta őt. Valentina fülsüketítően hangosan felnevetett, élvezve a fölényét a Fény harcosa felett.
- És én még fel akartalak szedni, hulla fiú! – kiáltotta. – Miért van az, hogy folyton csalódnom kell?
Ekkor Renáta kivetődött a konyhából és villámgyorsan leszedte Valentinát a férjéről. A gonosz végigcsúszott a padlón. Nóri két kegyetlenül erős ütést mért kéken izzó szemű lány arcába. Az megperdült, kis híján a földre zuhant, ám összeszedve magát elhajolt újabb ütés elől és egy fél kört leírva Nóri mögé került és hátba rúgta. Az arccal előre zuhant, de fekvőtámasz pozícióban ért földet a kezeire és rögvest hátra rúgott Renáta arcába, aki éppen rá akarta vetni magát.
Amikor Dániel kiegyenesedett, Villővel találta magát szembe. A vörös hajú lánynak a citromsárga szemei felizzottak a gyűlölettől és minden összeszedett erejével behúzott egy hatalmasat a férfinak, aki eszméletét vesztve csattant neki a pultnak és elterült a padlócsempén.
Renáta magára maradt. Farkasszemet nézve állt egy kör közepén, melyet Valentina és Nóri alkotott és csatlakozott hozzájuk Villő is. Köröztek a Fény harcosa körül támadásra készen, ám az egy cseppet sem félt.
- Na, ki kéri az első pofont? – kérdezte.
- Túl nagy a szád, hulla lány – vetette oda neki hidegen Valentina. – Nemsokára véged, te is tudod.
- Hát, akkor miért nem sújtasz le rám? Talán túl sokat kaptál és most próbálsz kijózanodni az ütések sorozatából?
- Nem, csak kiélvezem az utolsó pillanataidat. Tudod jól, hogy én azt imádom. Vagy tán meséltek rólam eleget?
Renáta magabiztos arcán egy halvány szelídség jelent meg. Próbálta ezzel szuggerálni a lányt.
- Ketteske - mondta lágyan. - Gyere elő! Most mindent helyre hozhatsz! Ha most áttöröd a sötét vonalat, akkor ígérem, segítek, hogy újra önmagad légy. Mert te vagy az igazi személyiség. Te vagy Valentina!
Villő ekkor nekirohant a harcosnak, mire az hihetetlen gyorsasággal hídba állt átrúgta maga felett a lányt, aki áttörve a még ép ablakok egyikét a parkolóban landolt az egyik kocsi motorháztetőjén.
Renáta kiegyenesedett és ismét az őt fenyegetően bámuló Egyeske szemébe nézett a fénylő kék szemeivel.
- Térj észhez! – kérlelte annak szelíd személyiségét. – Gyere elő! Próbáld meg! Megmenthetjük Nórit és ez által véget vethetünk ennek az egész borzalomnak. Emberek milliárdjait mentheted meg!
- Feleslegesen erőlködsz, hulla lány – közölte kárörvendő mosollyal Egyeske. – Jöttetek volna többen. Talán akkor lett volna egy szemernyi esélyed arra, hogy győzz. De hát, elbuktatok. És ez vár rátok mindenütt.
- Ketteske! Gyere elő!
Egyszerre rontottak rá, mint a Sötétség megveszett fenevadjai. Renáta előrevetült és kézen állva mindkettőjüket elrúgta magától. Aztán talpra vágta magát és ráugrott Valentinára és a kezeit annak arcára tette.
- Elő kell jönnöd! – üvöltötte. – Ketteske! Te vagy minden reményünk! Most győzhetünk!
Nóri ekkor lerúgta őt az unokahúgáról.
- Sosem fogtok győzni! – kiáltotta. – Eltűntök végleg!
Éppen meg akarta ragadni a földön fekvő ellenfelét, amikor Nóri ismerős hangot hallott maga mögül.
- Hagyd. Őt bízd rám.
Megfordult és a haragos tekintetű Szilviát pillantotta meg, aki karba tett kézzel állt ott pult mellett.
- Jöttem, ahogy tudtam – mondta az úrnő, aztán lenézett Renátára. – Könnyelmű kis szerencsétlen.
- Elődugtad a képed, Szilvia? – vetette oda a Fény harcosa. – Meglep, hogy ide jöttél.
- Pont te nem értenéd meg, hogy számomra mennyire fontos a család?
A kéken fénylő szemű lány tekintetét rémület járta át, amint valami láthatatlan erőtől megemelkedett és falhoz csattant. Az úrnő ereje ott tartotta, ő pedig sehogyan sem tudott szabadulni fogásból.
Szilvia megvetően nézve a harcos minden próbálkozását megindult felé.
- Kezet emeltél a lányomra – kezdte. - Aztán kis húgocskámra is. Ezért most csúnyán meg fogsz lakolni, kisanyám. Hozd ide Nórikám ennek a szánalmas majomkenyérnek a férjét. Húzd ide földön.
Nóri megragadta az eszméletlen Dánielt és a karjánál fogva Szilvia lába elé vonszolta. Az úrnő le sem véve a szemét az egyre csak aggódó Renátáról leguggolt a földön fekvő férfihoz. A kezét annak homlokára tette, mire sárga fény telítette be a harcos egész fejét. Renáta felüvöltött.
- Ne! Hagyd őt békén!
- Sajnálom, kedves – mosolyodott el Szilvia.
Dániel teste kinyújtózott, majd elernyedt. Amikor az úrnő elvette a kezét a férfi homlokáról az már élettelen szemekkel nézett a plafon felé. Renáta kétségbeesetten üvöltött, közben próbált valahogyan kiszabadulni.
- Látod ezt? – hergelte Szilvia. – Éppolyan könnyű veletek végezni, mint egy egyszerű halandóval.
- Ezért megfizetsz! – kiáltotta Renáta. – Ezért még szenvedni fogsz!
- Én? Soha. Miket képzelsz te? Miféle mesevilágban élsz, Renikém? Régóta fened rám a fogad. Persze sosem jutottál semmire. Azt se tudtad, ki vagyok. Csak kergettél egy árnyat, aki minden egyes lépésével előrébb volt nálad. Esélytelen voltál, és most is az vagy. Gyenge, gyáva senki.
- Sokan vagyunk még!
- Valóban. Mégsem értek semmit. De nem baj, azért hagytalak titeket életben, hogy legyen némi móka is, miközben átvesszük a hatalmat. Ami minket illet. Ami nekünk lett előkészítve.
Szilvia kiegyenesedett és lassú léptekkel haladt a lány felé. Odapillantott Valentinára, akit Nóri éppen felsegített. Amikor odaért a Fény harcosához, egy picit megdöbbent tőle. Dacosabb volt, mint valaha. Büszkén fogadta el a sorsát, egy könnycseppet sem hullajtott. Nem adta meg ezt az örömet.
Az úrnő rátette a kezét annak homlokára, mire sárga fény telítette be annak arcát.
- Ég veled, Reni – mosolyodott el Szilvia. – Add át üdvözletem a többi nyomorultnak odaát.
Nóri kezdett kizökkeni a Sötétség szorongatásából. Lelki szemei előtt Bécit látta a földön feküdni Dániel helyett. A szája megremegett a kitörni készülő sírástól, újra átérezte szerelme elvesztését. A világot vesztette el és az élete megindult egy borzalmas lejtőn. És most itt van. A Sötétség oldalán.
Renáta látta ezt és minden megmaradt erejét felhasználva kinyújtotta a karját Nóri felé. A tekintetük találkozott, a Fény harcosának kezéből hirtelen kék fény lövellt ki a vívódó lány felé. Nóri érezte, amint átjárja valami kellemes, megnyugtató érzés, utána hátrazuhant és mire földet ért volna el is tűnt. Még hallotta Szilvia dühödt üvöltését és érezte, hogy Renátából kiszáll az élet. Látta maga előtt a csillagos eget, vakító fehér villanásokat, utána biztató sugdolózásokat hallott, melyek szinte cirógatták a lelkét.

*

Egy ház nappalijában találta magát. Ahogy oldalra fordította a fejét, egy kandallót pillantott meg. A falon a Napot, angyalokat ábrázoló festmények sorakoztak. Nóri megpróbált felülni, de túl erőtlennek érezte magát, a feje is megfájdult. Ám valamiért meghitt nyugodtság járta át.
Lépteket hallott maga mellett. Egy fiatal lány állt meg felette. Fekete haja a derekáig ért, a szeme kéken izzott. Hihetetlen nyugalom és kedvesség áradt belőle. Olyan tizennyolc év körüli lehetett, saccolta magában Nóri. Olyan szelíd mosollyal guggolt le hozzá, akárcsak Ketteske.
- Szia, Nóri - súgta. - Már nagyon vártunk téged.
- Hol vagyok? – kérdezte Nóri.
- Csurgón. Itt van a központunk. Ne félj, itt már biztonságban leszel tőlük.
- Kik vagytok? Ki vagy te?
- Az én nevem Mihaéla. A Fény gyermekei vagyunk.
Nóri erőt vett magán és megpróbált felülni. A lány finoman megérintve a hátát, segített neki.
- Ne érezz félelmet – mondta megnyugtató hangon. – Nagyon félsz. Nem szabad. Nem lesz semmi baj. Te egy ritka példánya vagy a jóságnak. Évek óta figyelünk téged és nagyon büszkék vagyunk rád.
Nóri értetlenül nézett a lány kéken fénylő szemébe. Nem tudott volna ártani neki, még így sem, hogy érezte magában a Sötétség erejét. Mihaéla szemében látta az ő citromsárga szemét világítani.
- Még nem vagy felszabadítva – folytatta a lány. – De közel jársz hozzá.
- Segítesz nekem? – kérdezte Nóri reménykedve.
- Csak ha szeretnéd. Kérned kell.
Nóri próbálta visszatartani a sírást, de félt, hogy sosem tudná abbahagyni. Bele fog halni a lelki fájdalomba.
- Nyugodtan sírj - súgta Mihaéla és széttárta a karjait.
Nóri engedte, hogy a lány átölelje őt. A sírás azonnal kirobbant belőle. Az összes fájdalmas kép megjelent előtte, amit az utóbbi másfél évben kínozta. A bűntudat is, Róbert meggyilkolásáért.
- Halált érdemlek – zokogta Nóri.
- Azt senki sem érdemli - mondta a lány.
- De hát megöltem. Megöltem az apját. Az unokahúgom apját. És embereket tartottam rettegésben.
- Az nem te voltál. Hanem akivé Szilvia tett. De most rajtad áll, hogyan szeretnéd folytatni az életed.
- Vissza akarom kapni önmagam. Segíts, kérlek! Segíts nekem! Nem bírom ezt tovább! Nem bírom…nem…nem…
Mihaéla elmosolyodott és simogatni kezdte Nóri fejét, miközben kellemes hangon csitítgatta.
- Visszakapod - súgta lágyan. – Kérted és most így is lesz. Csak engedd ki magadból az összes könnyet.

*

Szilvia szeme izzott a haragtól, ahogy a földön fekvő, halott Renátát nézte. Valentina kétségbeesetten lépett az anyjához, aki úgy tűnt, mindjárt felrobban, amiért keresztülhúzták a számításait.
- Anya – szólította Egyeske félelemmel a hangjában. – Hová tűnt Nóri?
- Nem tudom – felelte az úrnő egy kicsit higgadtabban. – De meg fogjuk találni.
Szilvia Alexáék után kutatott, de egy ideje nem érezte őket sem. Valami történt, amiért olyan tökéletesen le tudták magukat árnyékolni. Sebaj, gondolta magában, már senki sem állíthatja meg őket.
- Ne aggódj, kicsim - fordult a lánya felé. – Nemsokára beteljesítjük az akaratunkat és Nórit is visszaszerezzük.

*

Hajnali öt óra volt, amikor Alexa, Havaska és Krisztián megérkeztek Csurgóra. Egy üzenetet követtek a fejükben, miszerint néhányan a Fény gyermekei közül meghívást küldtek nekik egy házba.
És ott voltak. A kétszintes ház egy kis dombocskán állt és sűrű fák vették körül. Egy havas homokút mentén parkoltak le. Néhány percig néma csendben figyelték az eldugott kis építményt, majd Havaska a nyomozónő felé fordult.
- Érzed ezt? – kérdezte.
- Igen – bólintott meghatódva Alexa.
Krisztián előrehajolt a hátsó ülésről. Kicsit kómás volt még, pedig átaludta az utat idáig.
- Hol vagyunk?
- Itthon – felelte a nő.
Egy hosszú ujjú, piros kockás inget viselő férfi lépett ki a házból és szelíd mosollyal az arcán igyekezett a kapuhoz. Mindhárman kiszálltak a kocsiból a még sötét hajnali hidegbe. A szakállas, negyvenes éveiben járó férfi igencsak sportos volt, az izmai kidudorodtak az ingjén. Olyan volt, mint egy visszavonult kommandós veterán, ám a mosolyából fakadóan inkább tűnt egy szerető apának.
- Endre vagyok – biccentett. – Már vártunk titeket.
- Nagyon örülök - mondták egymás után.
- Van itt valaki, aki szintén tűkön ül már, annyira látni akar titeket.
Alexáék értetlenül néztek egymásra.

*

Amikor beléptek a házba, mindhármukat nyugalom járta át. Nyugalom és békesség honolt odabent, szinte átölelte őket minden tárgy, amire ránéztek. Egy téglamintás boltívű konyha felé vették az irányt.
Alexa emberek hangját hallotta onnan, vidámak voltak, valamin nagyon nevettek. Amikor beléptek, három nőt, négy férfit is láttak ott, akik eltakarták az asztalnál ülőket. Fiatalok voltak, Havaskával egykorúak lehetnek, gondolta a nyomozónő. Ekkor egyszerre fordultak feléjük a kávéscsészével a kezükben. Kedvesen mosolyogtak rájuk, ám nem szóltak semmit.
Ekkor ketten félreálltak és egy ismerős arc lépett ki közülük. Alexa és Havaska szája tátva maradt. Nóri kicsit szégyenlősen, bűnbánó arccal nézett vissza rájuk. A szemei már kéken izzottak és a Fény erejét sugározta feléjük teljes lényében. Könnyezett, amiért itt látja őket, valamint a bűntudat mardosta lelkét.
Alexa és Havaska megindult felé, ő pedig egyszerre ölelte magához őket. Nem voltak szavak. Az immár újra a világosság oldalán álló Nóri minden elmondott nekik az ölelésén át, a két harcostársa pedig újra elkezdett reménykedni egy szép befejezésben, melyben együtt karöltve mentik meg a világot…
…és Ketteskét.

2020. szeptember 28-30.
Budapest

18.rész
Szilvia fogságában

Nóri és Alexa a ház tornácán állt reggel. A nyomozónő csendben hallgatta a már józan, a Fény oldalára visszatért lányt, aki a közeli fák felé bámulva próbálta kibeszélni magából a borzalmakat.
- Nincsen mentségem – mondta Nóri elcsukló hangon. – Engedtem Szilviának, mert éreztem, hogy nincs más esélyem. Egy olyan útra tévedtem, ahol a lábaim maguktól jártak, én pedig vígan engedelmeskedtem nekik. Tudtam, hogy amit teszek, az rossz, de mintha az összes fájdalmamat, valamint kudarcomat az életben, a Viktor és köztem lévő macska-egér harcot megbosszulhattam volna minden egyes percben. Teljesen elvette az eszemet a Sötétség. És büszke voltam magamra, amiért én lehetek az üldöző, a veszélyes gonosz, aki már nem menekül, mert előle menekülnek. Egy idő után fájni kezdett. Egyre többet láttam Bécit.
- Végül helyesen döntöttél, látod - mondta lágyan Alexa. - Itt vagy újra és…
- Megöltem az apját – vágott közbe a lány és kibuggyant egy könnycsepp a szeméből. – Hidegvérrel. Valentina édesapját. És a megbánás helyett megnyugvást éreztem, amiért revansot vettem a szerelmemért. Gyilkos lettem. Ezt sosem fogom tudni helyrehozni. Semmivel se.
A nyomozónő finoman Nóri hátára tette a kezét.
- Az nem te voltál - nyugtatta őt. – Azok az érzések, amelyek akkor uraltak, egy Szilvia által kreált személyiség érzelmei voltak. Nem a valódi önmagad döntése volt. Magadénak érzed utólag, de hidd el, egy olyan erő hatása alatt voltál, amit nem te birtokoltál, hanem az téged.
- Nem úgy érzem - sóhajtott a lány.
- Pedig így van. És van itt még valami.
- Micsoda?
- Ki tudtál lépni belőle. Senki sem tud kilépni a Sötétségből egyedül. Képtelenek kizökkenni. Valami van benned. Olyan, ami sokunkban nincs. A valódi éned néha felül tudott kerekedni…
- De akkor miért nem, amikor ott álltam Róbert felett pisztollyal a kezemben?
- Mert Szilvia parancsát teljesítetted. Ő adta neked az erőt.
- Sosem fogok ezzel megbékélni. Örökre előttem lesz a kép.
Ekkor Havaska lépett oda Nóri mellé.
- Ezzel nem vagy egyedül – mondta halkan. – Tudod, ki voltam. Láttad is. Nekem se könnyebb, mint neked.
Nóri feléje fordult könnyes szemekkel. Még most is hihetetlen volt neki, hogy a nemrég még vak lány, aki egy kegyetlen sorozatgyilkos volt, aki egy pincében tartotta őt fogságban Egyeskével szövetkezve, most itt áll mellette és olyan szelídség árad belőle, akárcsak Ketteskéből. Büszke volt rá, kimondhatatlanul örült Havaskának, reménnyel töltötte el. A lány a változás egy jelképe lett számára.
- Nem tudjuk ezt helyrehozni soha – sóhajtott ismét Nóri, utána a távolba nézett. – De meg kell állítanunk Szilviát.

*

Amikor Anna felnyitotta a szemét, az első, amit megpillantott az Szilvia megvető tekintete volt. Ott az ült az ágy szélén, az ő oldalán és a gyilkos kék szemeivel szinte élve felaprította őt. A doktornő mondani akart egy nyomdafestéket nem tűrő szót, de az úrnő durván rácsapva befogta a száját.
- Meg se merj nyikkanni - súgta Szilvia és szemei sárgán felizzottak. - Ki kéne nyírnom téged. Ezernyi okom volna rá. De felébredne Viktor a sikolyaidra, te kis alattomos féreg.
Anna védekezni akart, azonban úgy érezte, valamiért képtelen megmozdulni. Mintha egy tucatnyi kéz szorítaná az ágyhoz. Ezen felül még valami megmagyarázhatatlan félelem is elkezdte uralni az elméjét, teljes egészében megbénítva őt. Féltette a mellette békésen szunyókáló srácot is, elképzelni sem merte, mit tudna vele művelni ez a vérszomjas szörnyeteg.
- Szerencsés vagy - folytatta az úrnő. - Ha a lányom nem könyörög nekem, hogy ne öljelek meg, most haldokolnál. Viszont éljen benned minden percben, hogy nem vagy méltó a létezésre.
Két csuhás férfi lépett be halkan szobába. Szilvia oda nézve feléjük adta ki a parancsot nekik:
- Vigyétek Viktort a nappaliba.
Anna üvöltött a keze alatt.
- Nyugodj le – súgta pusztítás előtti hidegséggel Szilvia és közelhajolt a doktornőhöz. – Innentől azt teszek vele, amit akarok. Ez lesz a büntetésed, amiért megfenyegettél. Engem. Te. Te szánalmas senki. Szenvedni fogsz hátralévő életedben. A lelked minden percben haldokolni fog. Meg akarsz majd halni. Könyörögni fogsz nekem, hogy öljelek meg. Hiába. Élni fogsz, drágám.
Viktor felébredt és azonnal próbált ellenállni az őt megragadó harcosoknak. Az egyik egy ütéssel visszaküldte őt az álomvilágba, aztán a földre rántva kihúzták őt a szobából. Anna próbált arra nézni, de az úrnő nem engedte.
- Ő most már az enyém - súgta Szilvia. - Nem tehetsz semmit ez ellen. Azt fogom tenni vele, amitől a legjobban félsz. Végig fogod nézni. Minden egyes percét. De most alszol tovább.
Amint ezt kimondta, Anna tekintete kisimult és mély álomba merült.

*

Henit és Jankát négy férfi kísérte a konyha felé, ahonnan finom illat terjengett. Mind a ketten egyszerre féltek és örültek is, amiért végre kijöhettek a szobából, ahol együtt raboskodtak az utóbbi napokban. Volt idejük kibeszélni a múltjukat, a sok szenvedést, amit az utóbbi időben átéltek.
Amikor beléptek a tágas amerikai konyhába, majdnem dobtak egy hátast. Valentina, mint Egyeske a tűzhelynél sütögetett rózsaszín pizsamában, a haját copfba fogva és valamit dúdolgatott. Megérezve két ellenségének a jelenlétét, kedves mosollyal, izzó szemekkel fordult feléjük.
- Nahát, a két legcukibb ellenségem - örvendezett. - Már annyira hiányoztatok nekem, hogy el sem tudom mondani mennyire!
- Milyen aranyos vagy - gúnyolódott Janka.
- Egy jó okot mondj, hogy ne verjük be a képed! – erősködött Heni.
Valentina elengedve ezeket a füle mögött, az asztalra tett egy teás kancsót, miközben bájosan mosolygott.
- Finom reggelit sütöttem nektek – csicseregte. - Olyat, amit én is szeretek. Tocsog az olajtól és annyi fehérje van benne, hogy az még egy testépítőnek is sok lenne. Egyeske módra, csak nektek.
Jankát és Henit durván leültették az asztal két oldalára egymással szemben.
- Hol van, Nóri? – kérdezte Janka hátrafordulva felé.
- Hamarosan ki fogom deríteni – válaszolt Valentina és letette elé a jól megpakolt tányért. – Inkább most egyél festőnőcském, szeltem camembert sajtot is hozzá, a sült kolbász is isteni, hidd el.
- Már nem áll mellettetek, igaz?
- Dehogyisnem - bólogatott Egyeske és Heni elé is tett egy ízlésesen megpakolt tányért. - Mindjárt adom a salátát is. Szerencse, hogy teleportálva jöttünk ide, mert különben nem lenne időm megetetni titeket.
Heni megvonta a vállát.
- Köszi, sógornőm - morogta az orra alatt.
- Nincs mit, édesem – kacsintott Valentina, miközben odatett nekik egy salátás kistányért, majd utána magának is pakolt mindenből.
Amikor leült az asztal végébe, végignézett a két lányon, akik kezdtek teljesen zavarba jönni a szürreális helyzettől.
- Na! - kacagott egyet Valentina. - Tudom, nem is olyan rég még majdnem kinyírtuk egymást, de annak már vége van. Nem haragszom rátok. A legnagyobb szeretettel csináltam nektek reggelit.
- Mi a célod ezzel? – kérdezte gyanakodva Janka.
- Ejnye, de paranoidnak tetszik lenni.
- Nem vagy igazán hiteles.
- Pedig őszinte vagyok. Én mindig is az voltam. Sosem kerteltem, te is tudod. Amikor annak idején összevertelek a lakásodban, akkor is mélyen őszinte voltam veled. Most pedig látod, kedvesebb vagyok, mint valaha bármikor is. Teszem azt azért, mert jólesik most ilyennek lenni. Persze dönthetsz úgy is, hogy nem eszel és továbbra is szemtelenkedsz. Sebaj. Nem fogom kirugdosni a fogaidat. Mondjuk, jó móka lenne. Ám nem fogok ilyet tenni, mert nem akarok.
- Most meg akarod szerettetni magadat? Azt hiszed, hogy van erre egy szemernyi esélyed is?
Valentina ekkor megremegett. A lelki szemei előtt látott egy fekete hajú lányt, kéken izzó szemekkel egy ház nappalijának szőnyegén ülve. Mihaéla. Így szólította őt valaki, akinek ismerős volt a hangja. Havaska hangja volt, jött rá. Érezte, amint Ketteske ereje hirtelen megnövekszik.
- Mi bajod van? – kérdezte Heni barátságtalanul.
A szemük láttára Valentina tekintete szelídre váltott. Már nem volt benne az erőltetett kedvesség.
- Most már semmi - felelte Ketteske mosolyogva. - Jó látni titeket.
Elképedtek. Még sosem látták a lány egyik személyiségét sem. A mostani látvány még szürreálisabb volt számukra, mint az előző. A kiszámíthatatlan, pszichopata gonosz, akinek ismerték, most éppen olyan volt, akárcsak ők. A szeme is citromsárga fény helyett kéken izzott.
- Ez durva - súgta Heni tátott szájjal.
- Tudom - bólintott Ketteske, majd az ajtóban állókra nézett. - Nem árulkodni! Anya meg úgyis tud erről, szerintem.
Azok meg se szólaltak, mire ő biztos tudatában annak, hogy hamarosan Szilvia közbe fog lépni, a lányokhoz fordult.
- Nagyon sajnálok mindent, amit ő tett veletek - mondta. - Nem tudok mindent helyrehozni, tudom. Remélem, lesz még módunk találkozni. Most magatokra kell hagynom titeket.
Azzal felállt és indult is volna, de Janka megfogta a karját.
- Hová mész? – kérdezte.
- Annához - felelte Ketteske. - Érzem, hogy baj van.

*

Szilvia, miközben egy pohárka vörösbort töltött magának, már látta is maga előtt a betolakodót. Pontosan kirajzolódott előtte Mihaéla arca, valamint a körülötte elhangzó szavak. Felismerte Nóri hangját közöttük. Ahogyan sejtette, a kishúga már Fény oldalán áll. Sebaj, gondolta magában, ez nem fog sokáig tartani, nemsokára ismét közöttük lesz, mivel ez a sorsa. Gondosan leárnyékolta előttük a jelenlétét és elkezdte bemérni a jelet. Ha más nem, van egy másik zseniális terve is.
Kamilla egy gőzölgő kávét tett a kómás tekintetű Viktor elé a dohányzóasztalra. Alaposan megnézte magának a jóképű tömeggyilkost, próbálta elkapni vele a szemkontaktust, ám az mintha teljesen magába zuhant volna. Így hát a démonlány megindult kifelé a nappaliból, ám Szilvia finoman megfogta a karját.
- Maradj, kérlek, Kamilla – mondta kedvesen. – Nemsokára vendégünk lesz és illően kell fogadnod.
A lány értetlenül nézett rá, majd engedelmeskedve leült az egyik fotelba. Szilvia belekortyolt a borba és Viktor felé riszálta magát. Az még akkor sem nézett fel rá, amikor leült mellé.
- Gyönyörű ragadozó vagy - súgta érzékien az úrnő Viktor fülébe. – Most, hogy élőben látlak, már értem miért bolondult annyira érted Anna. Nem beszélve a kislányomról. Tudod, Valentina.
Viktor ekkor felé fordult kifejezéstelen arccal. Nem beszélt csak figyelte a nőt, mint aki próbálja felfogni, mi is zajlik körülötte. Szilvia beküldte a maradék bort, utána a poharat az asztalra tette.
- Ha rád nézek, eszembe jut néhány dolog – folytatta az úrnő. - A kimaradozásaim, amikor a barátnőimmel bulizni jártunk és vadásztunk a jobbnál jobb pasikra. Imádtam a neonfényeket, főleg, ha azok egy külvárosi diszkóban kápráztattak. Mert amikor kimentem a pusztába a taxit várni még láttam magam előtt fények cikázását. Elképzeltem percről percre azt a világot, amit majd a családom fog megteremteni. A fények a harcok jelei. Amikor megküzdünk Fény gyermekeivel, aztán hirtelen sötét lesz, mert mi győztünk. Gyönyörködtem a képekben, melyek bevillantak nekem és egy jó pasival fűszereztem meg az éjszakát. Persze, amikor anya lettem, akkor már nem élhettem ezzel a luxussal. Ott volt a lányom, a kiválasztott gyermek.
- Te még nálam is betegebb vagy – jelentette ki Viktor.
Szilvia büszkén mosolyodott el ezen a szemtelenségen.
- Ez nem volt szép tőled - vigyorgott az úrnő. - Ha nem tetszenél ennyire, most lassan zúználak porrá. De veszettül odavagyok érted - végighúzta Viktor arcán az mutatóujját. - Csak egy bökkenő van. Érzem, hallom a gondolataid. Tetszek neked, azonban a szíved hol Annához, hol pedig Lillához húz. Mély érzelmeket tápláltál Valentina iránt is. Ez azért van, mert elveszett vagy. A határozott, kemény nőket szereted, akik egy kicsit anyáskodnak is feletted.
- Tán te is orvos vagy? – gúnyolódott Viktor.
- Na, és itt van ez a tényező. Most próbálsz erősnek mutatkozni, miközben rettegsz. Tudod, mire vagyok képes. Reménykedsz abban, hogy nem fog az megtörténni, amit halványan sejtesz. Pedig meg fog. Nem kell tőle félned. Nagyon boldog ember leszel. És hatalmas, erős. Beteljesítheted a vágyadat, a bosszúdat azokon, akik elnyomtak és bezártak egy jéghideg cellába.
- Mire készülsz?
Szilvia ekkor követhetetlen gyorsasággal Viktor arcára tette mindkét kezét, mire az egész testében remegni kezdett.
- Ne félj - súgta az úrnő mosolyogva. - Bár csak egy szánalmas halandó vagy, még a rabszolgám azért lehetsz. Azt fogod tenni, amit mondok. Úgy fogsz szeretni, hogy majd beleőrülsz. Lesed mostantól minden kívánságom. Én leszek a létezésed értelme a világon. Értem fogsz élni.
Amikor elengedte Viktor arcát, Szilvia elégedetten bólintott. A srác szemei citromsárgán izzottak fel, a szája sármos mosolyra húzódott, teljes lényében az úrnőre hangolódott.
- Ki vagy most, Viktor? – kérdezte Szilvia.
- A férjed - felelte az kellemesen férfias, szerelmes hangon.
- Én pedig a te szerető feleséged, édesem.
Azzal megcsókolta a srácot.

*

Ketteske néhány ütéssel leterítette az ajtóban álló csuhásokat, aztán belépett a szobába. Anna ott ült a földön az ágynak dőlve és megsemmisülve nézett maga elé, mint akiből teljesen kiveszett minden. Valentina a szájára tette a kezét, próbálta visszafogni a sírást, amiért így látja őt. Odasietett hozzá, gyorsan leguggolt vele szemben.
- Anna – szólítgatta. – Anna. Kérlek, nézz rám.
Finoman felemelte a doktornő fejét, belenézett annak gyönyörű fekete szemeibe, ám azok átnéztek rajta.
- Ne csináld ezt velem – kérlelte Ketteske és sírásra görbült a szája. – Az én doki nénim. Kérlek, nézz rám. Én vagyok az. Nézz rám, könyörgöm! Itt vagyok. Mi tedd veled anya?
Valentina Anna mellé kuporodott és gyengéden magához ölelte a teljesen megzuhant nőt. Finoman ringatta, mintha a gyermeke lenne a nála húsz évvel idősebb doktornő, aki hajdanán a pótanyja volt a Szent Mihályban.
- Szeretlek Anna - súgta. – És még nem tudom, hogyan, de kiszabadítalak innen. Nem fogom hagyni, hogy ez a szörnyeteg bántson.
- Miért? – nyögte kis kérdést az.
Ketteske belenézett Anna könnyes szemébe.
- Mit miért? – kérdezte.
- Miért akarsz védeni? - erőltette ki magából a doktornő. - Miért szeretsz engem?
- Mert az én doki nénim vagy. Bár el tudnám mondani, mit érzek. De nincs olyan szó a szótárban, amivel ki tudnám fejezni. A világom, a menedékem, az álmaim szerves része vagy. Ha nem lennél benne, semmit sem érne. Éppen olyan fontos vagy nekem, mint Nóri, Krisztián és a többiek. Azt akarom, hogy ott legyél velem azon a tengerparton. A napsütésben.
- Nem lehet.
- De igen, lehet. Így kell lennie. Mindnyájan ott leszünk. Végre élvezzük a jól megérdemelt boldogságot. Látom magam előtt, amint napozunk, koktélozunk, nevetgélünk. Nézzük, ahogy a parton Krisztián, Viktor és Ádám focizik.
Anna lehajtotta a fejét, majd engedte, hogy Ketteske ismét magához ölelje.
- Ne add fel - súgta Valentina. - Ezt tanítottad nekem. Most én kérem ezt tőled, doki néni. Ne add fel, mert biztosan eljön ez a korszak. Többé semmi rossz nem történik velünk és boldogok leszünk.

*

Kamilla kezdte magát egyre kellemetlenebbül érezni, amiért Szilvia és Viktor már egyre hevesebben csókolták egymást. Most merre nézzen? Próbált a bárpult felé, vagy ki a üvegajtón a hátsó kert behavazódott képére koncentrálni. Ekkor észrevette, hogy az úrnő hirtelen kinyújtja a karját a tágas nappali nagy szőnyege felé és ujjaiból citromsárga fénycsóva lövell ki.
A démonlány gyorsan magához húzta a lábait. Tudta, mi fog történni. A fényjelenség emberi alakot öltött és egy fehér pizsamás, fekete hajú lány huppant a szőnyegre. Nem lehetett több tizennyolcnál, fekete haja olyan hosszú volt, hogy szétterülve nagy szőnyegen majdnem elért annak a két széléig. A szemei kéken izzottak és feltűnően nyugodt volt, mint aki számított erre. Kamilla felpattant a fotelból, utána megállt felette. A lány szelíden mosolyogva nézett fel rá.
Szilvia finoman ellökte magától Viktort, és mint a leggonoszabb emberi lény a világegyetemben, sátáni mosollyal lépett oda a szőnyegen kiterült lányhoz. Győzelemittasan guggolt le, a felismeréstől még jobban felcsillantak a szemei. Kárörvendően nézett végig rajta, majd a körmével megpöckölte a lány arcát.
- Nocsak – kezdte az úrnő. - Kit látnak szemeim. Te pont az a Mihaéla vagy, akire nem is számítottam. Nem túl gyakori név, ezért meg sem kéne lepődnöm. A híres Lodz-család legkisebb tagja. Bűnözők, szélhámosok, gyilkosok gyermeke. Emlékszem a nővéredre, Adélra. A baltás gyilkos, aki rettegésben tartotta az embereket. Hányszor megverte őt Valentina a Szent Mihályban, el se hinnéd. Egyszer pont akkor mentem be, amikor a kislányom éppen őt rugdalta az udvaron. Amikor Adélka megszökött, egy magányos, kiégett srácnál bujkált, igaz? Akit meg is ölt, nem igaz? Vagy tán életben hagyta? Úgy rémlik, megölte azt a szerencsétlent, akinek éppen elég baja volt. Pont aznap volt egy sikertelen randevúja és éjjel a drága nővéred meg baltával támadt rá a lakásában. Már nem is emlékszem, annyira nem is érdekelt. Aztán ott van Gergely, a bátyád. Még kislányok voltatok, amikor szitává lőtték a rendőrök az előtt a bank előtt, ahol konkrétan mindenkit lemészárolt, nem hagyott senkit se életben.
- Hiába próbálkozol, Szilvia - vetette oda Mihaéla derűsen. – Mindenki a családommal jön, nem törődve azzal, ki vagyok én.
- Engem az nem érdekel. Pusztán csak egyetlen dolog, amit ki fogunk deríteni.
- Nórira gondolsz? Sok sikert hozzá. Már a gondolattól is irtózik, hogy valaha melletted állt.
Szilvia összemosolygott Kamillával, aki látszólag alig bírta fékezni magát, gyilkos fény csillogott a szemében.
- Kis naiv gyermek - súgta Szilvia, utána visszafordult Mihaélához. - A Sötétséget megtagadó Fény gyermeke. Aki mindent el fog nekünk mondani, amit csak kérdezünk tőle, mert nem lesz más választása.
- Semmivel sem tudsz sakkban tartani - közölte higgadtan a lány.
- Ó, dehogyisnem. Mondjuk, én túl aranyos vagyok egy vallatáshoz. Annak adlak, aki nem fog kesztyűs kézzel bánni veled – felnézett Kamillához. - Édesem, vidd ezt a nyomorultat abba a sötét vendégszobába – visszafordult Mihaélához. – Az én kis Valentinám majd kiszed belőled mindent.
Szilvia gúnyos mosollyal kiegyenesedett. Mihaéla még látta leguggolni hozzá Kamillát, aki egy ütéssel elsötétítette előtte a világot.
*

Ádám az egyik nyomozó kocsiját vitte el, mielőtt a csuhások felrobbantották a rendőrkapitányságot. Egy ideje a Tatabányát körülvevő utakat járta, többször is meg kellett fordulnia az úttorlaszok, valamint az úton lángoló autók miatt. Egy elhagyatott szakaszon járt, amikor végül úgy döntött, ismét lesz valamelyest idegrendszere a rendőrségi frekvenciát hallgatni. Bekapcsolta a rádiót. Most sem bizonyult valami tökéletesnek az adás, továbbra is akadozott, sercegett.
- Több kapitányságot támadás ért – közölte a női hang. – Budapestről semmi hír…megszakadt minden kapcsolat…jelezzen valaki…az állomány tisztjei közül is sokan voltak, akik ehhez a szektához tartoztak…táblákat…kövessétek a táblákat…a kéken világító szeműek…
Ádám egy kanyar után megpillantott valakit távolban. A hólepte erdei tájjal körbeölelt út mentén botorkált előtte. Fekete kommandós egyenruha volt rajta. Rövid vörös haja volt, a mozgásából ítélve a magánnyomozó arra saccolt, hogy egy nő lehet. Lassított, miközben az alak feléje fordult.
Kinga.
Lilla embere, aki egykoron rendőr volt, most pedig körözési listák élén szerepel. Vagyis, szerepelt, tette hozzá Ádám. A nő arca koszos volt, megviselt, látszólag szörnyű dolgokon mehetett keresztül.
Néhány perc múlva már ott ült mellette az anyósülésen, némán, teljesen magába zuhanva. Ádám feléje pillantgatott, nem tudta hirtelen, milyen bölcsességgel, vagy éppen megnyugtató szóval próbálja megvigasztalni az ex-kommandós nőt. Mindketten olyat tapasztaltak tegnap este, amire a legborzasztóbb rémálmaikban sem gondoltak volna. Egy apokalipszis kezdődött el.
- Próbálj meg aludni – tanácsolta végül Ádám. – Messze van még Baja.
- Miért oda megyünk? – kérdezte Kinga. – Lilla miatt?
- Igen. Beszéltem vele pár órája.
- Netán van valami terve?
- Nincs. De azt mondta, ott biztonságban leszek. Arra is megkért, hogy keresselek meg.
- Milyen kedves tőle.
- Még sosem hallottam ilyennek a hangját. Nem ijedtem meg tőle, mint régen. Aggódott értem. És érted is.
Kinga egy darabig csendben maradt, a fákat nézte az ablakon át elgondolkozva valamin.
- Sok borzalmat láttam régen - kezdte a nő. - Sok emberemet veszítettem el. Nem gondoltam volna, hogy egyszer ilyesmi fog történni. Nem hittem benne, hogy megérek egy ilyen méretű pusztítást.
- Én sem - sóhajtott Ádám.
- Mi lehet Alexával? Vagy Nórival?
- Alexával egy órája beszéltem. Nem árulta el, hol vannak. Félt, hogy Szilvia megtudja. De vele van Nóri.
- Jól vannak?
- Igen.
- Rendben. Nem adják fel, gondolom.
- Nem. Hisz ismered Alexát.
Kinga halványan elmosolyodott.
- Igen - bólintott. - Ő sosem adta fel. Legfeljebb fedezékbe vonult.

*

Mihaéla jól tudta, hogy életében egyszer eljön az a pillanat, amikor szembe kell néznie a gonosszal. Ám most ebben a fotelban ülve, ahová valami láthatatlan erő szorítja le, rá kellett döbbennie, hogy az a megannyi spirituális kiképzés és meditáció egy fabatkát sem ért. Gyengének, kiszolgáltatottnak érezte magát a szoba félhomályában, azonban megpróbálta valahogyan összeszedni magát.
Valentina lassan leguggolt vele szemben a citromsárgán izzó szemeit rámeresztve, és Mihaéla megborzongott. Mintha a valaha élt összes, gyilkos szörnyeteg ennek a szép szőke lánynak testébe költözött volna és most bosszúra szomjasan vesznek revansot az egész világon.
- Hol van Nóri? - kérdezte halkan.
- Te most Egyeske vagy? – kérdezett vissza Mihaéla.
- Ne terelj.
- Igen, biztosan az vagy. A három személyiség közül az egyik.
Amint ezt kimondta, Valentina arca megremegett, majd teljesen kisimult és Ketteske szelíd tekintetére váltott.
- Ne mond el neki – kérlelte aggodalmasan, majd hirtelen Hármaska fiús hangja folytatta - Így jártál, kisanyám. Kellett neked a határokat feszegetni. Nem láttad, mi van odakint?
Ezután Egyeske belenevetett Mihaéla arcába és belemarkolva annak hajába maga felé húzta. Az arcuk szinte összeért, a Sötétség és a Fény gyermeke szemtől szemben próbálta egymást szavak nélkül megtörni.
- Hol van az unokanővérem? – kérdezte Valentina fagyosra váltva.
- Már mondtam – felelte a lány.
- Te szegény kis idealista. Napok múlva nem lesz élő ember a Földön, akiknek hősködhetnél. Senki sem fog szobrot emelni neked könnycseppeket hullajtva, miközben valami nyálas zene szól. El fogsz porladni, köddé válsz. Szóval, két lehetőséged van. Az egyikben most elmondod, hol van Nóri és gyorsan végzünk. A másikban pedig… - ördögi mosolyra görbült a szája. - Nos, el sem tudod képzelni, milyen csúnya dolgokat fogok veled művelni. Bár szerintem, sejted.
- Igen, bukásra ítéltettem. Elfogadtam. De azt is tudom, hogy hatalmad nem lesz örökérvényű. Megfeledkeztél valamiről. Valakikről. Ott van a fejedben két másik ember, akikkel számolnod kell. Közben pedig te is elkezdtél változni. Azért akarod visszakapni az unokanővéredet, mert szereted. Tudod már milyen érzés és veszettül félsz, amiért elveszítheted őt.
Valentina fülsüketítően hangosan felnevetett, utána ellökte magától Mihaélát. Lassú, kimért léptekkel megkerülte a fotelt és mögé lépett. Élvezve a pillanatot hajolt előre, miközben szemei felizzottak.
- Akkor most mutatok neked valamit - súgta a lány fülébe Egyeske. - Bepillantást nyersz egy olyan világba, amit ti csak Végítéletnek hívtok. És nem garantálom, hogy túl fogod élni azt a látványt.
Amikor Valentina a lány arcára tette a kezeit, annak egyszerre kikerekedtek a szemei. Egész testében remegni kezdett attól, amit Egyeske közvetített neki a jövőről, ami már nincs is olyan messze.
- Gyönyörű, igaz? – kérdezte Valentina.
Mihaéla erre felsikoltott, miközben a mögötte álló Egyeske szája sátáni mosolyra görbült. Itta és itta a Fény gyermekének félelmeiből fakadó energiákat. Élvezte, hogy teljesen megtiporhat valakit.
- Minden el fogsz mondani, kisanyám – súgta Valentina. – Mindent…

 

2020. október 1-7.
Budapest

 

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://nagypronayjanos.blog.hu/api/trackback/id/16739820

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.

Kommentezéshez lépj be, vagy regisztrálj! ‐ Belépés Facebookkal

süti beállítások módosítása