Nagyprónay János
ANGÉLA ÉS AZ ELVESZETT SIKOLYOK

6.rész
Sanyarú történet a gyilkos szemek mögött

Esélytelen helyzetben ülök egy széken, mögöttem két nagydarab őr áll ugrásra készen, akárcsak a többiek a félhomályos kórteremben. Erika, azaz Oxána megáll a velem szemben álló asztalnál, melyen egy gőzölgő, barna kancsó áll, mellette különböző szárított növények és kisebb tálkák sorakoznak. Elnézem annak a nőnek az arcát, akit kezdtem nagyon megszeretni. Cukormáz Tündérke pedig egy gonosz boszorkánnyá vált előttem, vagyis hát, mindvégig az volt. A szemeiből azonban most mélységes fájdalom csillog, ahogy az egyik növényt elkezdi szeletelni a késével.
- Tudod, Angéla – kezdi szomorúan azon a kellemes hangján. - Imádom a telet, a havat és mindazt, amit jelent számomra. Amikor kislány voltam, éjszaka gyakran kiszöktem a házból és képes voltam órákig néma csendben figyelni, akár a hóvihart is. Ott álltam mindig, amíg meg nem telt a lelkem azzal a csodával. A Föld csodájával, az istenek ajándékával. De nem csak ezért szerettem a telet, hanem azért is, mert ilyenkor olyan sokan eljöttek hozzám. A teámért.
Egy fából készült bögrét vesz elő a csuhája zsebéből, aztán merengő mosollyal tölt bele kancsóból. Forró vizet, szerintem, nem látom a színét. Oxána felém pillant, majd visszarévedve az emlékeibe, egy másik, hosszú növényt kezd el szeletelni. Keserű, szomorú mosolyra görbülnek telt ajkai.
- A szüleim büszkék voltak rám – folytatja. – Bár jobban szerették volna, ha a családunk ősi gyógyító krémét viszem tovább, de látva, milyen nagy sikerem van, az örökséget az öcsémre, Bálintra hagyták. Mennyire okos fiú volt. És jószívű, akár mi mindannyian.
A bögrébe szór a növényekből.
- Egy kódex szerint éltünk – folytatja tovább. - Alapszabályunk az élet tisztelete, valamint annak oltalmáról való gondoskodás volt. Felelősek voltunk a szeretteinkért és azokért is, akik a köreinken, az erdőnkön túlról jöttek. Hittünk benne, hogy ez az emberség, a természet akarata és törvénye volt. Ezért teremtették az istenek a gyógynövényeket, a gyógyító forrásokat. Hogy éljünk, és hogy szeressünk velük. Nagyon mesebelien hangzik, tudom. A nagyszüleim mindent tudtak a családunkról és a múltjáról. A legszebben a mama tudott mesélni, miközben azt a finom, nyugtató hatású sütit sütötte. Finom áfonyás. Miközben én és az öcsém a kandalló melegében, a nappaliban falatoztuk a mama sütijét, ő csak mesélt és mesélt. Nem csak a múltról, hanem a jövőről is. Arról az időről, amikor a legnagyobb szükség lesz ránk. Amikor az istenek bölcsessége szerint milliókat kell majd gondoznunk, hogy a lelkek újraszülessenek.
Azon kapom magam, hogy könnyezve figyelem őt. A mozdulatait. A kezének mozgásában, ahogyan fűszerezi a gyógynövényekkel a bögre vizet. Nem pusztán rutinosság ez, hanem egyfajta szenvedély is. Szinte érezni, mintha a számomra láthatatlan fényeket simogatná a levegőben.
- Az iskolában féltek tőlünk – meséli tovább. - Főleg tőlem és Bálinttól. Pedig nem volt okuk rá. Ki voltunk közösítve, de nem támadtak minket. Rettegtek attól, hogy macskává, vagy békává változtatjuk őket. Fekete mágusként kezeltek mindnyájunkat. Ám azon a napon, amikor lebombázták a várost, a kórházzal együtt, sokan jöttek segítségért. Mi pedig tettük a kötelességünket. Aztán a város utcáit járva, ahol tudtuk, mentettük az életeket. Még a vöröskereszt is igényt tartott ránk egy ideig. Ahogy pedig teltek a hónapok, a helyőrség katonái is gyakran tévedtek be az erdei közösségünkbe. Eleinte kedvesek voltak, becsületesen megfizették az orvosságokat.
Két kisebb tálka tartalmát beleönti a bögrébe, majd a zsebéből elővesz egy üvegcsét, melyben valami kék, csillámló por van. Kinyitja, és egy picit szór belőle a bögrébe, utána egy kiskanállal kavargat egy kicsit.
- A mesét a tél iránti szeretetemmel kezdtem – folytatja. – A másik évszak, ami oly kedves nekem, az ősz. Amikor nyár végén megérzem az illatát, akkor nyílik meg a szívem igazán. A meghittség illata. A szeretet gyógyító melegsége. Ilyenkor órákra is elvonulok az erdőbe, hogy átérezzem az őseink, valamint az istenek akaratát. Ugyanezt tettem húsz évvel ezelőtt is, amikor aztán meghallottam a fegyverek ropogását. Nem akartam hinni a fülemnek. Mindent eldobva szaladtam vissza a faluba. Végül egy bokor mögé rejtőzve néztem végig, ahogyan a fekete egyenruhás katonák lemészárolnak mindenkit közösségünkből. Senkinek sem kegyelmeztek.
Egy újabb növényt tesz a vágódeszkára és szeletelni kezdi.
- A nagyszüleim házába gránátokat dobtak – mondja halkan és megcsillannak a szemei könnyektől. – Még most is hallom a sikolyukat. Van, hogy álmaimban is. Látom a menekülő családokat, akik a golyózáportól örökre elnémulva a földre zuhannak. És máig bennem él, amint az édesapám az öcsém és édesanyám elé áll. Könyörög. Az egyik katona félre löki őt. A többi pedig végez velük. Utána egy egyenruhás nő odalép a fűben síró apámhoz és fejbe lövi. Szemrebbenés nélkül, majd visszasétál a tankokhoz. Nem akarom felfogni, amit látok. Nem akarom elhinni, hogy ez megtörtént. Akik a világot, a mindenséget jelentették a számomra, nincsenek többé.
Felnéz rám könnyes szemekkel.
- Te is tudod, hogy miről beszélek – súgja. – Amikor meghalsz úgy, hogy mégis tovább lélegzel. Jól tudod, milyen érzés. Te is átélted ugyanezt. Te sem fogsz ettől megszabadulni. Soha.
Beledöfi a kést a deszkába, majd hátat fordít nekem.
- A falevelek alatt bújtam el – kezdi. – A katonák órákon át kerestek. Tudták, hogy valaki hiányzik. Nemcsak a helyi csapatok voltak ott. Több helyőrség is csatlakozott hozzájuk. Végül mégis feladták. Én pedig előmásztam a rejtekemből. Onnan figyeltem a lángoló otthonomat. Az én kis hazámat. A holttesteket a házakba vitték, aztán gyújtották fel az egész falut. Napokig csak a környéket jártam. Nem tudtam mihez kezdjek. Bujkáltam. Ahogy te is. Nem tudom, hogy miért akartam élni még, hisz mindenem odalett. Végül egy nap a tűznél, bosszút esküdtem. Az összes katonával végezni akartam. Visszamentem a faluba és megtaláltam apám puskáját és a kését.
Megfordul, az asztalhoz lép és kihúzza a deszkából azt a műanyag markolatú kést, amiből elő van ugorva a penge. Nézegeti a könnyes, szürke szemeivel, melyek aztán rám szegeződnek.
- Egy reggelen sikoltást hallottam – folytatja. – Egy kislányé volt. Azonnal felkaptam a fegyverem és szaladni kezdtem az irányába. Átugratva a farönkökön, a csörgedező patakon. Láttam egy szőke kislányt, aki egy katona elől menekül. Végül csapdába esik. Csak arra gondoltam, hogy meg kell őt mentenem. Azonnal. Lelőttem a katonát és ezzel megmentettelek téged.
- Emlékszem – súgom.
- Megindultál felém, de én elszaladtam. Nem tudtam volna beszélni veled. Hetek óta képtelen voltam megszólalni. Ugyan kivel is társalogtam volna, hisz nem találkoztam senkivel. Egyedül voltam.
- Szükségünk lett volna egymásra.
- Meg is bántam, hogy elfutottam. Csak arra tudtam gondolni, hogy nem szabad szem elől tévesztenem téged.
- Jöttél utánam?
- Végig követtelek. Ott avatkoztam bele az eseményekbe, ahol csak tudtam. Nem akartam, hogy megláss. Mert nem tudtam volna beszélni. Nem tudtam volna megnyílni. Féltem, hogy elveszítenélek akkor. Te lettél a másik életcélom. Ugyanolyan fontos voltál nekem, akár a bosszú. Emlékszel arra, amikor megmentetted azt a nőt az úton? Éppen kivégezte volna egy tiszt, de te a fák közül kilőttél, mire a katonák fedezékbe ugrottak. A nő elfutott, a tiszt pedig utánad küldte az embereit. Szaladtál előlük egészen addig, mígnem egy szakadékból a tóba zuhantál.
- Lőttek rám megállás nélkül, még akkor is.
- Nem is adták volna fel. Dühösek voltak. Azon tanácskoztak, hogyan kapjanak el téged. Mire én előjöttem a fák közül és mindegyikkel végeztem. Még a tiszttel is, aki az egyik kocsiban ülve várta őket vissza. Gyáva volt. Amikor meglátott engem, sírni kezdett. De én nem kegyelmeztem.
A felszeletelt növényből szór egy kicsit a bögrébe.
- Emlékszem egy téli éjszakára - kezdi. – November vége lehetett. Éjjel már mínuszok voltak és te tüzet raktál az erdőben. Alaposan betakaróztál, de így is dideregtél. Azt hitted, meg fogsz fagyni. Elbúcsúztál a rókától is. Hallgattalak. Amikor viszont elaludtál, én odaléptem hozzád és betakartalak azzal a fekete takaróval, amit még én varrtam évekkel azelőtt. Jó meleg volt, vastag. Ügyeltem arra, hogy róka is alatta legyen. Nagyon ölelted. Hallottam, ahogyan egyre békésebben szuszogsz. Éreztem, hogy jobban vagy. Ott voltam veled hajnalig. Őriztelek.
- Akkor azt tőled kaptam? - kérdem döbbenten.
- Igen. Meg voltál lepve, amikor felébredtél. Körbenéztél, de nem láttál engem.
- Nem tudtam, ki lehetett. Napokig ez járt fejemben. Amikor pedig elvesztettem, teljesen kiborultam.
- Gondoztam a tüzedet éjjel. Egy általam készített porral hintettem meg az arcod, hogy belelégezd a gyógyító hatását. Ott ültem melletted. Ha egy rabló közeledett, akkor megöltem. Egyszer egy katonát is.
Meg sem tudok szólalni. Nincs az a szó, amivel ki tudnám fejezni, mennyire hálás vagyok neki. Furcsa állapotba kerülök. A haragom, a csalódottságom egy csapásra elmúlik. Küzdeni sem tudok ellene. Utólag könyvelem el, hogy volt valaki még Niki előtt is, aki vigyázott rám azokban a szörnyű időkben. Bárcsak tudtam volna erről. Bárcsak felébredtem volna. Együtt mehettünk volna azon elátkozott úton, amiről úgy éreztem, sehová sem fog vezetni.
- Egy éjjel pedig rájöttem valamire – kezdi Oxána. – Ott ültem a tűz mellett és hallgattam, ahogy szuszogsz. Egyszer csak tudatosodott bennem, hogy nem a bosszú a célom. Az istenek az ő bölcsességükből egészen mást adtak helyette. Egy új küldetést és egyben egy nagyszerű ajándékot is. Téged. Az volt a feladatom, hogy megvédjelek. De te egy kárpótlás is voltál nekem. Mintha veled kaptam volna vissza mindenkit, akit elvesztettem. Te voltál a szüleim és az öcsém is.
Éppen ki akarom mondani, amit gondolok, amikor Oxána arca eltorzul a haragtól és megszorítja a kés markolatát.
- Néhány nap múlva különös dolog történt – folytatja a terem túlsó oldala felé révedve - Egy kicsit lemaradtam tőled, mert ennivalót találtam neked. Éheztél, akárcsak én. Ez volt a legjobb alkalom, hogy beszéljünk. Az úton ekkor megláttam a katonákat. Egy nő és egy férfi tárgyalt valamiről, mire egy harmadik kiszállt az egyik terepjáróból és dobozokat pakolt az aszfaltra. Végül csak a nő maradt ott. Nekem háttal állt. Majd amikor megfordult, megláttam apám gyilkosának arcát. Ekkor félredobtam minden érzésemet irántad és azonnal bosszút akartam állni. Ám előbb tudatni akartam vele, hogy túléltem a mészárlást és vele, aztán pedig mindenkivel le fogok számolni. Éppen előléptem volna a bokorból, amikor megjelentél te. Fegyvert szegeztél rá. Ott álltatok mind a ketten. Te, aki a küldetésem voltál és ő, aki előhozta belőlem a valódi célom.
- Niki – súgom döbbenten. - Niki ölte meg az apád.
- Úgy bizony. Hidegvérrel. Önkéntesként jött oda gyilkolni. Még csak kitüntetést se kapott érte. És akkor ott állt tőlem pár lépésnyire. Ahogy te is. Miután kiraboltad és kilőtted a kocsija kerekeit, majd eltűntél az erdőben, ő segítséget hívott. Ami perceken belül meg is érkezett. Én pedig ott álltam, elszalasztva egy nagy lehetőséget. És egy időre téged is elvesztettelek. Nem találtalak sehol. Egészen addig a napig, amíg Nikoletta meg nem talált téged. Ott voltam közelben. Láttam, ahogy beszállsz a terepjáróba, ő pedig magával visz. Csak bámultam utánatok az út szélén állva. Összeomlottam. Azt hittem, meg fog ölni téged. Biztos voltam benne, hogy elvesztettelek. És a bosszú lehetőségét is. Napokig sírtam. Magamat okoltam mindenért.
Visszafordítja felém a tekintetét és a lelkembe látó szürke szemeivel figyeli, amint sokkos állapotba kerülök.
- Onnantól már végképp elvesztem – folytatja. – Egy vasútállomás romjaihoz mentem. Leültem egy padra. Néztem a hiányos síneket, a felborult, koromfeketére égett mozdonyokat. Olyan volt a látvány, mintha a lelkem szőtte volna be magát a valóságba. Nem volt utam többé. Nem érdekelt a bosszú sem. Akkor úgy éreztem, hogy nem éltem túl a mészárlást. Én is meghaltam ott. Csak nem fogtam fel. Üres tekintettel ültem ott, bámulva a romokat. Mindennek vége volt.
Megkavarja teát, majd önt még egy kicsit a gőzölgő kancsóból. Rak a bögrébe néhány szeletet a gyógynövényből. Végül lefedi egy kisebb vágódeszkával. Felnéz rám, egyenesen a szemembe.
- Te is tudod, milyen érzés ez – mondja. – Igaz?
- Igen – felelem lágyan.
- Sokkos állapotban folytattam az utamat. Nem tudom, hogy miért. Már a bosszú sem érdekelt. Nem voltam képes megölni magam, ezért az istenek kegyelmére vártam. Ám sosem jött el. Nem jutottam messzire. Az egykori Dunaújváros romjait jártam. A nagy lakótelep felett fekete füst gomolygott. Nem láttam egy lelket sem. Megpihentem egy templom romjainál, ahol megettem az utolsó csokit, ami még nálam volt. Élelmet kerestem. Egy benzinkúton próbálkoztam, de már régen kifosztották. Az erdőben jártam, amikor megpillantottam egy kék egyenruhás katonát. Fedezékbe ugrottam és a puskám távcsövén át figyeltem őt. Láttam, hogy nincs egyedül. Egy fehér egyenruhás egészségügyi tiszt is volt vele. Nem tudtam, miért vannak ott, de úgy tűnt, mintha keresnének valakit. Tudtam, ezek nem veszélyesek. A kék egyenruhások a kolóniákban dolgoztak rendőrként. Akkor úgy döntöttem, feladom magam. Ennem kellett. Egy meleg, puha párnájú ágyban akartam feküdni, betakarózva. Letettem a puskámat és feltett kézzel, lassan kiléptem a bokrok közül. Azonnal felém fordultak. Nem szegeztek rám fegyvert. Látták, hogy alig állok a lábaimon. Odaszaladtak hozzám. A kék egyenruhás azonnal segítséget és hordágyat kért. Én leültem a sárba, nem tudtam megszólalni, de még odafigyelni sem a kérdésekre. Te jártál a fejemben. Vissza akartalak kapni. Beszélni akartam veled. Odaképzeltelek magam mellé. Azt súgtam neked, hogy nincs baj. De te nem voltál ott. Azt hittem meghaltál. A hordágyon a sötétszürke eget figyeltem könnyezve, a fehér egyenruhát viselő férfi felém hajolt és megnyugtató hangon beszélt hozzám. Fogta a kezemet. Egy doktornőre emlékszem, aki a szemembe világított a kórteremben. Hiába beszélt hozzám, én csak rád gondoltam. És a mészárlásra. A szüleimre, akik hallottak. Az öcsémre, akit nem ölelhettem többé. A doktornő engedte, hogy szép lassan az oldalamra dőljek az ágyon. Tanácstalanul, de megértően figyelt. A férfi, aki behozott a katonával, betakart és ott maradt mellettem.
Oxána könnyei patakokban folynak. A Cukormáz Tündérke mintha kezdene visszatérni a tekintetében. Fel akarok állni, hogy átöleljem, de nem akarom félbeszakítani. Most hagynom kell.
- Tudták, hogy ki vagyok – folytatja a tovább és összeszedi magát. – A fekete ruhámból. Kimosták és eltették egy bőröndbe. Azt mondták, hogy vigyáznak rá. Nem tudtam reagálni arra, amit mondanak. Hónapokig egy szót sem tudtam szólni. Külön szobát kaptam a kolóniában. Kaptam ellátást, gyógyszereket. Az orvosok rendszeresen meglátogattak. Nagyon aggódtak értem. Hoztak nekem könyveket. Végül egy nap kimentem az épület folyosójára és kicipeltem a személyzeti részlegből a felmosórongyot és a vödröt. Szó nélkül felmostam. Az orvosok nem léptek közbe, hagyták, hogy dolgozzak. Engem pedig megnyugtatott. Kialakult egy új rend az elkövetkező hónapokban. Egész nap takarítottam mindenütt, a többi épületekben is, este pedig olvastam. Teljesen mindegy volt, milyen könyvet kaptam. Azt olvastam, amit adtak. Ádám tudatosan ügyelt a könyvek mondanivalójára. Azok kezdtek el szép lassan talpra állítani. Végül már a konyhán dolgoztam. Az ápolókra és orvosokra főztem. Egy nap megmasszíroztam az egyik kék egyenruhás vállát. Ádám ekkor lehetőséget kínált arra, hogy masszőrként dolgozzak, mivel ott a kolónián egy sem volt. Sokan jártak hozzám lakók közül. Újra emberekkel foglalkoztam. Persze, a beszéd még mindig nem ment. Már fél éve voltam ott, de egy szót sem szóltam soha. Viszont egyre jobban éreztem magam. Az emberek Erikának kezdtek hívni. Csak az orvosok tudták a valódi nevem, de titokban tartották, nehogy a fekete egyenruhások fülébe jusson a hír. Engedtem, hogy Erikának hívjanak. A Sólyom vezetéknevet nevet Ádámtól kaptam, mert ez volt a kedvenc madara. Egy új élet kezdődött el, én pedig hagytam, hogy ez átitassa a lelkemet. Ám egyszer egy nő, aki rendszeresen járt hozzám, hozott nekem egy áfonyás sütit. Erről eszembe jutott a mama és zokogni kezdtem. Teljesen összeomlottam. Visszakerültem a pszichiátriai osztályra. Úgy tűnt, minden kezdődik elölről. De két hét múlva újra tudtam dolgozni. Sőt, ha kellett, akkor az ápolónőkkel is együtt dolgoztam. Mindenre megtanítottak és gyakran hívtak segítségül, mert a betegek mindig megnyugodtak, ha ott voltam a kórteremben. Ahogy telt az idő, végül a jég is megtört. Először Ádámmal beszéltem. Utána már mindenki mással is. Meg is hatódtak. Akárcsak én. Kezdtem visszakapni az életemet. Volt célom ismét. Kaptam hivatalos papírokat és onnantól Sólyom Erika lett a nevem.
Egy darabig a távolba néz, majd visszafordul hozzám. Keserű mosoly jelenik meg az arcán.
- Az első szerelem is eljött – kezdi. – Tizenkilenc éves voltam és már aktívan dolgoztam masszőrként. Leérettségiztem egy gyorstalpalón. Már csak azon gondolkoztam, milyen szakon szerezzek diplomát. Egy gyönyörű őszi reggelen munkába indultam, amikor megláttam azt a srácot. Magas, fekete hajú, jóképű. Nagyon szép volt a mosolya. Egy lánctalpas kotrógépet vezetett és minden nap kijárt a többiekkel eltakarítani a város romjait, hogy a kolónia terjeszkedni tudjon. Megakadt a szemünk egymáson. Sokáig néztem utána mosolyogva. A nap is előbújt. Aznap pedig összefutottunk a kantinban, ahol meghívott egy italra. Tibinek hívták és remekül kiismerte magát a parketten. Péntek volt, így hát egész éjjel táncoltunk. Újra embernek éreztem magam és nemsokára egymásba szerettünk. Össze is költöztünk. Úgy éreztem, hogy lehet egy közös jövőnk, talán a kolónián is túl, amint véget ér a háború. Huszonegy éves voltam, amikor ismét ott álltam a fagyban dideregve és figyeltem, amint a kolónia lángokban áll egy bombázás után. Elvesztettem őt. A szerelmem, aki értelmet adott a létezésemnek, nem volt többé. Ádám is meghalt. Szinte mindenki. Átmeneti szállásra kerültem a túlélőkkel együtt. Ott pedig egy éjjelen, elővettem apám kését és végezni akartam magammal. A doktornő, akivel összebarátkoztam, még időben benyitott hozzám. Most már hálás vagyok neki. Vigyázott bőröndömre, melyben a fekete ruhám volt. A kést megőrizte. Én pedig idekerültem. Közel az egykori otthonomhoz. Végigsírtam az utat, ahogy az emlékek ismét felbukkantak. Újra átéltem az egészet. Sikoltoztam. Alig bírtak velem. Aztán még a buszon legyógyszereztek és idehoztak ebbe az épületbe. Újonnan épült és maximális védelemmel látták el a drónok. Nem értettem, mi értelme van egy elmegyógyintézetnek a háború kellős középen. Ahelyett, hogy kórházakat építettek volna. De persze én csak a legjobb alkalomra vártam, hogy megöljem magam. Egy percig se akartam élni. Nem akartam új esélyt adni az életnek. Nem akartam ismét elveszíteni mindenkit. Így hát az első héten megpróbáltam felakasztani magam. Éppen a nyakamra köré tettem a hurkot, amikor benyitottak hozzám. Bekerültem a megfigyelő állomásra. Ott pedig igyekeztem elhitetni mindenkivel, hogy jobban vagyok és van életcélom. Hazudtam nekik. Már aznap éjjel, amikor kikerültem onnan, ki akartam ugrani az ablakon. Legyógyszereztek. Napokig azt se tudtam, hogy ki vagyok, még magamat sem ismertem fel a tükörben.
Leveszi a deszkát a bögréről, felemeli, megszagolja, majd visszateszi az asztalra és ismét lefedi.
- Az üvegen át figyeltem az orvosokat – folytatja. – Megszerettem a tekintetüket. A köpenyüket, az irattartót a kezükben. Amikor egyik éjjel egy beteg megszökött, láttam, amint elszalad a folyosón. Egy reszkető, fiatal srác volt, csapzott, középhosszú hajjal. Nem talált kiutat, ezért amikor visszafelé lépdelt, kikopogtam neki. Az üvegen át figyelt könnyes szemekkel. Én odatettem a kezem. És utána ő is. Szinte éreztük egymást a vastag üvegfalon keresztül. Megnyugodott a tekintetemtől. Amikor érte jöttek, mosolygott. Megadta magát. Az orvosok is felfigyeltek arra, milyen jó hatással voltam rá. Ekkor döntöttem el, hogy pszichiáter leszek. Fél évet töltöttem el a Szent Mihály Elmegyógyintézetben, utána pedig egyenesen a pécsi kolóniába kerültem, ahol működött egy újonnan létrehozott orvosi egyetem. Próbáltam eggyé válni a Sólyom Erika névvel. Igyekeztem eltemetni a múltam. Azt hittem, sikerülhet. Aztán történt valami.
Oxána rám mereszti a szürke szemeit. Lassan megindul felém, miközben a szomorú tekintete egyszerre sátánian gonosszá válik. Egy jéghideg gyilkos guggol le hozzám, aki bármire képes.
- Pár hónappal a háború vége előtt történt – kezdi. – Le akartam zárni a múltam. Székesfehérvár egyik újraépült negyedében jártam. Meg akartam látogatni az ismerős helyeket. Készen álltam arra, hogy Drachen Oxána helyett, Sólyom Erika legyek. A leendő Dr. Sólyom Erika. Vágytam egy mozira is. Felépült ott egy művelődési ház, amelynek volt mozi terme. Éppen arra sétáltam, amikor megláttam a fekete egyenruhás katonákat. Ott álltak a terepjáróik mellett. Néhányan járőröztek is. Alig mertem rájuk nézni. Végül megakadt a szemem egy katonanőn. Olyan ismerős volt az arca. Ahogy elemeztem a vonásait, ledöbbentem. Nem akartam elhinni, hogy ez igaz. Te voltál az, Angéla. Ott álltál az egyik terepjáró elejének dőlve és szívtad a cigarettát. Minden vonás stimmelt. Nem volt kétségem se afelől, hogy te vagy az. Aztán váratlanul megjelent Nikoletta is. Azzal a kegyetlen, kígyó szemeivel. Angélának szólított. Már tudtam a nevedet is. A lábaim remegni kezdtek, a gyomrom pedig mintha a szívemmel együtt az agyamba liftezett volna. Az ájulás kerülgetett. „Hugicámnak” hívott téged az apám gyilkosa. Te pedig vigyorogtál. A szemeid már nem azok a szelíd szemek voltak. Gyilkos lettél te is. Ott álltál abban a fekete egyenruhában. Neked akartam rontani. Meg akartalak ölni azzal a Nikolettával együtt. De lehűtöttem magam. Besiettem az épületbe mielőtt valami meggondolatlanra szánom magam. Leültem a bárban és rendeltem valami erőset. Órákig sokkos állapotban meredtem magam elé. A lány, akit elsirattam, nagyon is élt. Ráadásul beállt a szörnyetegek közé. Az a nap megtanított arra, hogy sose tagadjam meg önmagam.
Oxána tart egy kis szünet, mialatt én lepörgetem magam előtt az egészet. Nikivel aznap a művelődési házat őriztük. Utána a fővárosba mentünk bulizni a kimenő alkalmából. Iszonyú még belegondolni is, hogy aki védett engem a Niki előtti időkben, az ismét ott haladt el előttem észrevétlenül. Tudtom és akaratom ellenére kivívtam egy ellenszenvet azzal, hogy valóban a gyűlölt tömeggyilkosok közé kerültem. És igen, akkor a lelkem igencsak sötét korszakát élte. A bűntudattól csak arra tudok gondolni, hogy remélem, Oxána mielőtt végez most velem.
- Elmentem a falumba – folytatja. – A romok még megvoltak. Hagytam, hogy előtörjenek az emlékek. Már nem sírtam. Egyre csak erősödött bennem a vágy, hogy bosszút álljak rajtatok. A törmelékek között megtaláltam a családi fotóalbumunkat. Eltettem a táskámba. Az egyik szórakozóhelyen összeismerkedtem az egyik katonával. Kivettünk egy szobát. Alaposan megleptem őt. A székre szíjazva ébredt fel. Kénytelen volt megadni a kódját és be tudtam lépni az adatbázisotokba. A laptopján keresztül megtaláltam az összes gyilkost, aki részt vett a mészárlásban. Nem volt nehéz. És mind állományban voltak. Miután végeztem a katonával, lementettem mindent egy adathordozóra. Pécsen felvettem újra a fekete ruhámat. Feltámadtam. Már nem akartam más lenni. És a háború után, nekiálltam levadászni titeket. Emlékszem az első áldozatra. Felismert, hisz egy elvarratlan szál voltam. Élveztem a rémületét. Könyörgött az életéért, ami a hosszú fájdalmas kínzás után véget ért. Mire lediplomáztam, már a fél brigádot kipipáltam. Mind reszketett, amikor megjelentem mögöttük a félhomályban. Téged is Nikolettát akartam a végére hagyni. Pont az i-re. Pláne akkor gyúlt bennem lángra ez a vágy, amikor szobrot állítottak nektek. A „hősöknek”. Ott voltam én is. Figyeltelek titeket az avatáson. Rosszul voltam az egésztől. A gyilkosok diadala. Akkor akartam támadni, de jobb ötletem támadt.
Elmosolyodik.
- Olyan kis szerelmes voltál - súgja.
A szívem zakatolni kezd. Ugye nem? Szédülni, émelyegni kezdek.
- Lacinak hívták, igaz? – kérdi sátáni vigyorral.
- Mire akarsz kilyukadni? – kérdem.
- Követtem őt – kezdi. – Aznap éjjel, tudod. Az istenek is mellettem álltak, mert defektes lett a kocsi kereke. Egy darabig várakoztam a leállósávban. Utána elindultam. Tövig nyomtam a gázt. Aztán Laci csókot hintett a szélvédőmre. A biztonság kedvéért visszatolattam, hogy megnézzem jó munkát végeztem-e. Nos, igencsak elégedett voltam. Pláne a következményekkel. Tudtam, hogy előbb utóbb idekerülsz majd. Csak egy lökés kellett, Angéla.
Iszonyú haragra gerjedek. Rá akarom vetni magam, de a torkomra mér egy ütést, amitől fuldokolni kezdek. Teljesen megbénulok, ő pedig közben feláll, és lassan mögém sétál. Bevillan előttem az éjszaka, amikor felhív Laci húga, hogy közölje a szörnyű hírt. Látom magam előtt a szerelmemet, aki mellett nem lehettem ott. Aki nem baleset áldozat áldozata lett, hanem miattam halt meg.
- Rá is segítettem, hogy idekerülj – súgja a fülembe. – Emlékszel arra a bogyóra, amit tegnap reggel adtam? Abból a kék porból van, amit teámba is szórtam. Harmincegy gyógynövény és fűszer keveréke. Emlékszel az álmaidra, melyekben engem láttál? Azért álmodtad, mert én végig arról meséltem, miközben aludtál. Úgy bizony, kedves. Amikor otthon szunyáltál, injekcióval adtam be neked. Csak annyit súgtam „Margitsziget”. Aztán, rávettelek, hogy ott próbálkozz az öngyilkossággal. Végig ott voltam. Azt a férfit is én küldtem rád, hogy nehogy meghúzd a ravaszt. Bámulatos, nem? Ki hitte volna? Ezzel keverékkel irányíthatom az embert. Pláne, ha a speciális teába kerül. Onnantól bármit megtesznek értem.
Kezdek jobban lenni. Reszketek a haragtól, de a félelemtől is. Oxána az államhoz emeli a kését.
- Niki úton van, Angéla – súgja. - Én hívtam ide. Nem sejt semmit. Aggódik a húgáért, aki most ismét öngyilkos akart lenni. Elcsuklott a hangja, amikor ezt közöltem. És szerintem nemsokára itt lesz.

folyt.köv.

2022. január 8-14.
Budapest