Nagyprónay János
ANGÉLA ÉS AZ ELVESZETT SIKOLYOK

2.rész
A sötét alak

Ha tetten akarjuk érni a valódi kitartást az elmegyógyintézet falai között, azt mindenképpen Erika bájos mosolyában kell keresnünk. Nem rendül meg egy pillanatra sem a belőle áradó őszinte kedvesség, még annak ellenére sem, hogy az egész csoportterápia igencsak siralmasra sikeredett.
Judit háttal ül nekünk karba tett kézzel és egy szót sem hajlandó szólni. Dávid lefelé nézve agyal valamin, miközben a szemei jobbra-balra járnak, mintha valami előtte lebegő könyvet olvasna, mely tele van rémisztő sorokkal. Gábor velem szemben az orrát piszkálja, miközben úgy mosolyog, akár egy autóversenyző, aki mindjárt elsőként ér a célba. Aztán ott van Edit, aki előre-hátra dülöngél, és valamit halkan ismételget magában. Én pedig, miközben a rókát simogatom, Erika lankadatlan mosolyán csodálkozom. Ez a vékony, törékeny nő egy tökéletes ihletanyag lehetne egy mesekönyv megírására. Az biztos, hogy amint kijutok innen, azonnal nekiállok dolgozni. Már szinte látom magam előtt: Cukormáz Tündérke és az Örök Mosoly Teaháza. Lehet, el is érek vele egy újabb nemzetközi sikert.
- Nos - szólal meg a doktornő a megnyugtató hangján. - Bárki bármit mondhat. Akár elég egy szó is, ami elindíthat egy tartalmas beszélgetést. Vagy akár emlékeket, jövőbeli célokat. Akármit.
Edit abbahagyja a dülöngélést.
- Hiányoznak a misék – mondja.
- De hisz minden vasárnap részt veszel rajta a laptopodon keresztül – mondja Erika.
- Az nem ugyanaz. Ott akarok lenni. Ezért büntetést fogok kapni. Isten nem fog megvédeni a sátántól. Hagyni fogja, hogy az rajtam keresztül gyilkosságokat kövessen el. És már érzem is a közeledtét.
- Úgy gondolod, hogy Isten nem védene meg?
- Úgy.
Gábor halkan felnevet. Edit bosszúsan fordul felé.
- Mit nevetsz? - csattan fel a lány. – Olyan vicces ez neked?
- Igen - vágja rá a srác.
- Majd akkor nem lesz vicces, ha eljön érted! Mert eljön érted! Majd a pokolban nem fogsz így nevetni!
- Ha oda is kerülök, mindig te jutsz majd eszembe és az már elég, hogy szakadjak a röhögéstől.
Erika előrehajol.
- Gábor! – szól a srácra. – Nem sértegetünk senkit. Ez alapszabály.
- Bocsi, doktornő – mondja az és kacsint egyet neki.
Judit felsóhajt.
- Már csak fél óra – mondja hangosan. – Fél óra és véget ér ez a rémálom.
Edit annyira fortyog a dühtől, hogy szerintem szó szerint fel fog forrni mindjárt. Hevesen megrázza a fejét, aztán körbenéz rajtunk, majd a még mindig higgadt, ám hervadó mosolyú Erikához fordul.
- Ez itt a sötétség területe - jelenti ki ingerülten. – Mindenki tudja. Az egész környéket átjárja a sátán hangja.
- Mire gondolsz? – kérdi Erika.
- Tudja jól. A boszorkányokról beszélek. A mágusokról, akik itt éltek az erdőben. És a szellemük még mindig itt van.
Erika felsóhajt.
- Ők voltak a Székesfehérvári Boszorkányszövetség tagjai - kezdi a halk, kellemes hangján. – Amikor ideköltöztem, olvastam róluk én is. Természetgyógyászok voltak, akik különböző teákat, krémeket, valamint egészséges ételeket készítettek a város lakóinak. A háború idején pedig humanitárius munkákat is végeztek. Többek között még a városban létrejött katonai helyőrség állományát is kiszolgálták. A fekete egyenruhások gyakran jártak hozzájuk orvosságért, valamint a bőrápoló, vagy fertőtlenítő krémekért. A világégés borzalmai ellenére, úgy tűnt, van egy város, ahol mindenki a békére, a szeretetre és a kitartásra törekszik. És a boszorkányszövetség tagjai ezt az ügyet szorgalmazták. Végül a hadsereg egy nap egy új parancsnokot nevezett ki a helyőrség élére, aki elrendelte az elpusztításukat.
- Egy azonban túlélte – teszi hozzá Edit. - Egy gyermek. És az egy nap bosszút fog állni.
- Létezik ilyen legenda, igen. De én úgy tudom, hogy sajnos nem voltak túlélők.
Gábor vigyorogva pillant Edit felé.
- Tudod, Edit, én már találkoztam is vele – kezdi. – Láttam az udvaron, ahogy leszáll a seprűjével. Mondtam is neki, hogy van itt egy csaj, akit igazán elvihetne már, mert mindenkinek az agyára megy.
A lány valami elképesztően sátáni gyűlölettel fordul a sráchoz. Ilyen tekintetet még Maján sem láttam egykoron.
- Lehet, meg sem éred – mondja sejtelmesen. - Lehet, mire elvinne engem, addigra megölöd magad, nem? Hányszor is próbáltad?
Gábor megvonja a vállát.
- Egy ideje nem számolom – feleli.
- Ebből elég! – szól rájuk Erika.
A doktornőnek bár szinte szikrákat szórnak a szürke szemei, hamar visszaállítja magát a nyugalmi helyzetbe. Ám most mosoly nélkül. Én aggodalmasan pillantok Dávid felé, aki reszketni kezd.
- Jól vagy, Dávid? – kérdem tőle.
Az lövell felém egy pillantást, utána pedig, mint aki kizökkent valami imádkozásból, ismét lefelé néz és a szemei egyre hevesebben mozognak ide-oda. Segélykérően fordulok vissza a doktornőhöz.
- Szerintem nagyon nincs jól – mondom.
Még mielőtt Erika felállna a székéből, én megelőzöm és odalépek a férfihoz. A zsebembe teszem a rókát, majd leguggolok hozzá és belenézek a barna szemeibe. Meg akarom érinteni az arcát, hogy valamelyest visszatérítsem a valódi világba, de jobbnak látom, ha nem kísérletezek ilyesmivel.
- Dávid - súgom. – Mire gondolsz?
- Kérlek – súgja vissza. – Újra kell gondolnom valamit. Vissza kell térítenem magam. Vissza kell vonnom valamit, vagy iszonyatos nagy baj lesz. Kérlek, Angéla, ne zavarj meg. Kérlek.
- Ne gondolj vissza semmire.
- Vissza kell vonnom, amit gondoltam, vagy… Vagy ők…
- Kik?
- A családom. Meghalnak.
- Miért halnának meg?
- Mert jött egy gondolat.
- Milyen gondolat? Mond el, kérlek. Hátha tudok segíteni.
A szemei felém irányulnak. Megdöbbenek. Még sosem láttam senkit, akit ennyire nyomasztott volna valami.
- Egy karácsonyi ajándék – mondja. – Tudom, mit akarok venni. De ha megveszem, akkor meghalnak. Kigondoltam egy újat helyette. Arra is jött a gondolat. Azonnal. Egyre erősebben. És még erősebb lett a gondolat ereje. Egyre erősebb és én kimondtam azt, amit nem akarok.
- Kimondtad? Vagy csak gondoltad?
- Gondoltam.
- Mit?
- Hogy „jó, akkor történjen meg bármivel”. Pedig nem akartam ezt gondolni. De magától jött. És most vissza kell vonnom. Újra és újra, amíg nem szűnik meg. Amíg nem kapok jelet, hogy vissza lett vonva.
Könnyezni kezd.
- Én nem akartam ezt gondolni – mondja remegő hangon.
- Nem lehet, hogy a pillanat hevében mondtad? Mert erős impulzus ért?
- Nem hiszem.
Erika felé pillantok, aki büszkén, szinte meghatódva figyel kettőnket. Visszafordulok Dávidhoz.
- Velem is történt már ilyen – súgom neki.
- Tényleg? – kérdezi és felcsillannak a szemei.
- Ilyen mindenkivel megesik. Például velem is, még tavaly, amikor a szerelmemmel veszekedtünk. Kiabált velem, hogy kidobja az egyik könyvet, amit vettem. Nyomasztó, depressziós versek vannak benne. És hát valóban átragadt rám belőlük a rosszkedv. Szóval, ő kiabált velem, én pedig végül hozzávágtam a könyvet és mondtam, hogy „tessék, akkor dobd ki”. Aztán hozzátettem, hogy „tudod, mit, dobd ki az összes könyvemet”. Ideges voltam. Feszült. És ilyenkor mond mindenfélét az ember, amit később megbán. Néha ennél súlyosabbakat is, mint én akkor. Ez a lényeg, Dávid. A gondolataink néha ellentmondanak az érzéseinkkel. Gyakran olyanok, mintha nem is mieink volnának, hanem az agyunk védelmi mechanizmusai. Vagy, nem is tudom.
Úgy tűnik, mintha Dávid egy kis időre megnyugodna, de végül nem szól semmit és inkább folytatja tovább a belső harcát. Szomorú leszek, amiért nem tudtam neki segíteni, ezért felállok, a székemhez sétálok és leülök. A többiek mind engem figyelnek. Nem érdekel. Lehajtom a fejem, előveszem a zsebemből a rókát és simogatom tovább. Teljesen feleslegesnek érzem magam.
- Angéla – szólít halkan Erika.
Felnézek rá. Büszkén mosolyog rám.
- Ez nagyon szép volt tőled - súgja.
A férfihoz fordul, és éppen mondana valamit, hogy megnyugtassa, amikor Judit átdob valamit a válla felett. Fémes hang. Lenézek a földre és egy pénzérmét látok a lábaim előtt heverni. Judit kacag egyet.
- Remek műsor volt, rókás lány - mondja. – Megérdemled.
Szörnyen dühös leszek. Felpattanok, mire Erika valami eszméletlen gyorsasággal mellettem terem és visszafog. Judit meg se fordul, látszólag egyáltalán nem ijed meg, pedig jobban tenné.
- Ideges vagy, rókás lány? – hergel a kérdésével.
Erika odalép hozzá.
- Judit - kezdi higgadtan. - Talán elfelejtette, hogy ön is, akár többiek itt, problémákkal küzd. Az ilyesfajta viselkedéssel pedig nemhogy nem segít másokon, de saját magában is jelentős károkat okoz.
- Én remekül szórakozok - vágja rá az. – Különben sem vagyok beteg, csak kimerültem, ennyi.
- Mindketten jól tudjuk, hogy ez nem igaz.
- Azt gondol, amit akar, doktornő. Én jövő ilyenkor már régen otthon leszek a birtokomon és a nappali melegében borozgatok egy jó könyv társaságában. Eközben ezek a szerencsétlenek még mindig itt fognak szenvedni az elmebajukkal, maga pedig továbbra sem ér el náluk semmit sem.
Edit a nő felé fordítja a gyilkos fénnyel csillogó fekete szemeit.
- Vagy a pokolban fogsz sikoltozni – veti oda neki. – Ott leszel a barátaiddal, míg a Végítélet el nem kárhoztat örökre!
- A kis inkvizítor lány szedi rendesen a gyógyszereit? – teszi a fel a kérdést Judit a doktornőnek címezve.
- Kedves Judit – kezdi Erika a kirobbanás előtti nyugalommal. - Meséljen inkább arról, hogy…
- Mi lenne, ha vége szakadna ennek az egésznek? - vág közbe nő. – Ennek a „csoportterápiának” nevezett haszontalan időpocsékolásnak. Be kéne látnia, hogy ennek a behaviorista pszichológiai módszertannak semmi eredménye nem lesz. Itt mindenki menthetetlen. Akárcsak a maga veszélyes optimizmusa. Az inkvizítor lány, ha valaha ki is kerül innen, az első dolga az lesz, hogy a legközelebbi templomba beszalad, és a fejére önti a szenteltvizet. A még mindig az orrát piszkáló Gábor nyilván ismét öngyilkos akar majd lenni. A kényszerbeteg Dávid pedig már lassan az utcára sem fog kimenni a kényszercselekvései nélkül. A rókás lány pedig csak merülni és merülni, süllyedni és csak süllyedni fog a saját lelki poklába.
Szóhoz se jutok. Nincs az a káromkodás, ami eléggé súlyos volna, hogy helyre tegye ezt a nárcisztikus nőt. Erika továbbra is higgadt. Szépen nyugodtan leültet engem, lövell a többiek felé egy megnyugtató pillantást, majd szépen lassan Judit felé lépdel. Megkerüli a széket és karba tett kézzel lenéz a nőre.
- Nos, két dolog, kedves Judit – kezdi, miközben leguggol hozzá. - Az egyik, hogy nem vagyok behaviorista. Ezt most a negyvenegy éves Juditnak mondtam. A másik egy kérdés. Egy kérdés, amit a tizenkilenc éves Juditnak teszek fel. Annak a lánynak, aki a szülei elvesztése után egy kolónia lakója lett. A balsors pedig úgy hozta, hogy ezen a katonák által ellenőrzött településen a lehető legagresszívebb emberekkel kellett együtt élnie. Nem volt elég a fájdalma. Nem volt elég a borzalmas gyász, ami megőrjítette. De ott kellett élnie egy légtérben azokkal az emberekkel. Az emeletes ágyak, igaz? Telis tele volt emeletes ágyakkal, este pedig gyakran arra riadt fel, hogy a lakók egymást bántalmazzák, vagy üvöltöznek. Két évig élt közöttük. Volt, hogy ezt a Juditot minden nap elverték. Ok nélkül. Még most is látja őket, ugye? Az álmaiban. Újra és újra átéli azokat a börtönviszonyokat. Nem volt semmilyen tulajdona. Semmilyen. Minden elvettek magától. A fényképeit felgyújtották. Minden emléke odalett.
- Fejezze ezt be! – üvölti Judit.
- Mit szólna most az a lány? Ez a kérdésem. Az a kedves, empatikus lány, aki örömkönnyek között szabadult ki onnan. Aki két év után egy olyan közegbe került, ahol az elit tagjai felkarolták őt. Mit szólna most, ha látná önt így beszélni a többiekkel? Mit tenne az a lány, Judit?
- Elég legyen!
- Én tudom. És ön is tudja, Judit. Ön is. Az a valódi önmaga. Engedje felszabadulni. Mert az a lány most, ha nem is egy tucatnyival, de egy őt bántó emberrel újra össze lett zárva. Tudja ki az? Ön az. Az a személyiség, akit védekezésül épített fel azért, mert nem akar többé kiszolgáltatott lenni.
Judit erre megfordul a székkel és a szobája felé veszi az irányt. Azon kapom magam, hogy sajnálattal nézek utána annak ellenére, hogy mennyire gonosz volt az előbb. Az ajtaja becsapódik, Erika pedig szinte megsemmisülve néz utána. Utána felénk fordul. Végigpillant az arcokon. Dávid hirtelen kiegyenesedik és sóhajtva dől hátra a székben. Behunyja a szemeit, látszik rajta, hogy megkönnyebbült.
- Sikerült visszavonni – súgja.

*

Az ebédet szerintem mesterszakácsok készítik. Az íróasztalomra teszem a tálcát és egy darabig csak az illatokba menekülök. Sárgaborsó krémleves, mellette egy kis tányéron pirított kenyérkockák, a második fogás főtt marhahús főtt krumplival és zöldségekkel. Narancslé. Desszertnek pedig áfonyás kukoricamálét kaptunk. Ez utóbbiról persze mindig a háború jut eszembe, amikor bujkáltam a katonák elől.
A laptopomat használhatom, de éjszakánként le kell majd adnom Erikának. Állítólag ez az egyetlen épület a Szent Mihály Elmegyógyintézetben, ahol ilyesfajta szabadság van. A többiben még a folyosóra se mehetnek ki kíséret nélkül. Mondjuk azokon a részlegeken meg is értem. Itt szerencsére ebéd után este nyolc óráig kimehetünk a folyosóra, ami csak a miénk, tekintve, hogy ennek az emeletnek ez a szárnya a 37-es kórteremé kizárólagosan. Ha jobban belegondolok, akár egy wellness hétvégének is felfoghatom a hivatalosan hat hónapra szóló időt. Ízlelgetem ezt a két szót. Hat hónap.
Te jó ég. Hisz alig pár órája vagyok itt, és máris úgy érzem, mintha hetek teltek volna el. Ezt nem fogom kibírni. Nikire gondolok. Arra, hogy felhívhatom, amikor csak akarom. Ettől a gondolattól visszajön az étvágyam. Mire befejezem az ebédet, már hívni is akarom őt laptopon, de aztán eszembe jut, hogy minden bizonnyal olyan sírás jönne rám, amit nem tudnék abbahagyni a nyugtatóig.
Míg Erika elsiet a földszintre, hogy egy rövid időre az adminisztratív teendőivel foglalkozzon, a folyosóval barátkozom egy kicsit. A kórterem ajtajától jobbra két őr ül a folyosó végén üzemelő őrhelyen. Mindketten a monitorokat bámulják, miközben néha egy laptopra pillantgatnak. A folyosó másik felében három szoba nyílik oldalt és utána véget is ér az egész. Az ablakokon az udvarokat látom, amelyek még üresek – állítólag délután háromkor mehetünk ki két egész órára. Innen láthatnám is a betegeket, akiket állítólag nem szabadna. A mi udvarunkról frissen takarították el a havat, és ahogy látom, csak nekünk nyílik egy kis út a kerítésekkel körbezárt, kisebb parkra emlékeztető kertecskére. Három padot is látok, melyet ellepett a havazás. Nem tudom, hogy mennek itt a dolgok és mi ennek az elosztásnak a lényege, de szerintem igazságtalan.
Belépek az egyik pihenőszobába, ahol a masszírozó gépek sorakoznak. Elég drága termékeket látok, többségüket nem sok ember engedheti meg magának. Négy masszázs fotel sorakozik a fal mentén, valamint néhány talpmasszírozó gépet. Egy elválasztó fal mögött két futógép áll egymás mellett egy és szép kilátás nyílik a beléptető épületre, a parkolóra, valamint a távoli Székesfehérvárra.
Leülök a legtávolabbi masszázs székbe, közelebb húzom magamhoz az egyik talpmasszírozó gépet, leveszem a cipőmet, a zoknimat. Belehelyezem a lábfejeimet a gépbe és bekapcsolom. Hirtelen olyan érzésem támad, mintha egy szakképzett masszőr bújt volna el a kicsiny szerkezetbe. A felborzolt idegeim megnyugszanak egy szempillantás alatt és hátradőlök a székben. A karfán közepesre kapcsolom azt a hátamat is gépkarok kezdik masszírozni. Csak ülök egy darabig, simogatom a rókát, aztán lassan behunyom a szemem és próbálok valami szépre gondolni.
Elalszom.

*

Álmomban egy sötét alakot látok, aki háttal áll nekem és egy fekete rongyot tekert maga köré. A hajnali szállingózó hóesésben az égő házakat figyeli. Nem fordul meg, nem mond semmit, de tudja, hogy ott állok mögötte. Hallom a gondolatait. Nem formálódnak érthető szavakká, mégis mindent értek. Mintha a lélek nyelvén szólna hozzám. Fájdalomról panaszkodik, mélységes fájdalomról. Elvesztette a szeretteit, a testvérét és a kutyáját is. A szeme láttára végeztek velük. Kíváncsi, mit szólok hozzá, ám nem hagy válaszolni, folytatja. A barátairól beszél. Hiányoznak neki.
Hirtelen elsétál előlem, de nem néz rám. Figyelem, amint a sűrű fák közé lépked. Azt gondolja, hogy bosszút fog állni. Mindenkin. Meg fogjuk ismerni a fájdalmait. Amikor végül eltűnik, én visszafordulok az égő házak felé. A lángok pedig hirtelen felerősödnek és felém csapnak.
Felnyitom a szemem. Érzem, hogy a gép még mindig masszíroz. A faliórára nézek, melynek a digitális kijelzője szerint délután két óra múlt hét perccel. Legalább egy órát aludtam. Az ajtó felé pillantok. Be van csukva. A felette lévő kamerára irányulnak a szemeim. Egy vezetéken lóg és be van törve az üveglencséje. Lehet, már régóta ilyen, nem figyeltem meg, amikor bejöttem.
A rókára nézek. Retteg. Lekapcsolom a gépeket. Felkapom a zoknimat és a cipőmet. Egy darabig csendben fülelek. Nem tudom, mi ütött belém, de nem csak a róka érzi, hogy baj van, hanem én is. Utoljára akkor éreztem ennyire tisztán, hogy veszélyben az életem, amikor fekete egyenruhások közelségét gyanítottam. Vagy csak már megőrültem? Nem tudom, de jobb, ha visszamegyek a szobámba.
Amint az elválasztó fal végébe érek, egy hatalmas ütést érzek az arcomon. Elterülök földön. Egy darabig látok valami sziluettet felettem, aztán szépen lassan kitisztul a látásom, miközben a szívem egyre hevesebben lüktet. Ledöbbenek. A mai első álmomban megjelent alak áll ott előttem a hosszú fekete kabátjában, a fejére húzva a szőrmés kapucnit. Mozdulatlanul áll és az arcát most sem látom. Ez megint egy álom lehet? Nem. Ez most biztosan a valóság.
Balra gurulok és amilyen gyorsan csak tudok, felpattanok. Az alak ekkor nekem szalad és egy újabb ütést mér az arcomra. Aztán még egyet, amitől az elválasztó fal csempéje adja a másikat. Szédülök, védekezni sem tudok, pedig kőkemény katonai kiképzést is kaptam. Na, te írónő, kijöttél a gyakorlatból. Aztán az esélytelenek nyugalmával kivédek egy újabb ütést, rátaposok az alak bakancsára és beleütök a kapucnijába. Nem egy szellem, mert érzem, hogy eltalálom az arcát.
Ismét felé ütök, de kitér előle és két kézzel, egy remek fogással fal irányába lendít. Tenyérrel tompítok és elkerülöm, hogy a fejem beleütközzön. Hátrarúgok, eltalálom, mire az egyik székbe esik. Elkövetem azt a hibát, hogy üvöltve nekirohanok. Felém rúg, és hanyatt vágok a padlón.
Felém magaslik és előveszi azt a tárgyat a zsebéből. Kiugrik belőle az a hosszú penge, akárcsak a délelőtti álmomban. Ez nem hiszem el. Akkor az mégis valóság volt? Ekkor rám veti magát, én két kézzel tartom vissza a karját, miközben farkasszemet nézek a penge élével. Meg fog ölni. Erősebb nálam. Ugyanolyan vékony, mint én, de sokkal edzettebb. Legalább látnám az arcát, de nem látok semmit. Csak a penge élét, ami vészesen közelít felém. Nagy levegőt veszek, és minden erőmmel próbálom visszatolni, de hiába. Teszek egy kísérletet, hogy oldalra irányítsam, el az arcomtól. Nem megy, de az alakot egy kicsit kizökkentem, nem tud odafigyelni az egyensúlyára. Gyorsan, Angéla! Tudod, mit tanított Niki! Oldalba rúgom, mire elterül mellettem.
Nem szaladok el rögtön, mert az a halálos ítéletem volna. Belerúgok még egyet. Aztán a következővel a kés is kirepül a kezéből. Úgy kap utána, mintha abban lenne az életereje. Még velem sem törődik, úgy kúszik utána. Ezt a pillanatot kihasználva, felpattanok és kiszaladok a szobából.
- Segítség! – üvöltöm az őröknek. – Segítsenek! Meg akar ölni!
Azok egymásra néznek, majd megkerülve a pultot, felém igyekeznek. Látom, hogy szaladnak felém, az egyik még az altatólövedékes pisztolyát is előkapja. Egyre lassul előttem a kép. Kezd homályossá válni a látásom. A padló egyre csak közelít és közelít. Nem érzem a fájdalmat, amikor elterülök. Nincs erőm. Olyan, mintha most ez nem is velem történne. El fogok ájulni, gondolom, aztán elsötétül előttem a világ. Egy darabig olyan, mintha zuhannék, majd végül az is megszűnik.

*

Amikor felnyitom a szemem, egy félhomályban találom magam. Fekszem. Lassan felülök. Nem tudom megmondani, hogy hol vagyok. Nem látok magam előtt semmit, csak halványan egy fehér ajtót. Jobbra fordulok. Kórházi ágyak. Senki sem fekszik rajtuk. De mégis. Az ablak felőliben fekszik valaki. Egy vörös hajú, fiatal srác az oldalára fordulva. Engem figyel, miközben úgy tűnik, mindjárt elalszik. Szerintem kaphatott valami erős nyugtatót.
- Szia – köszön erőtlenül.
- Szia – köszönök vissza. – Hol vagyok?
- Itt.
- Hol itt?
- A kórházi részlegen. Behoztak egy ideje.
Az ablakra pillantok felette és látom a kinti csillagos éjszakát. Vajon mennyi lehet az idő? Ekkor az ajtó nyikorogva kinyílik. Egy sötét alak lép be, aki határozottan megindul felém. Annyira megrémülök, hogy éppen sikítanék, de végül Erika alakja rajzolódik ki előttem. Látszólag nagyon aggódik.
- Angéla – súgja a síráshoz közel. – Jól vagy?
- Elfogták? – kérdem.
Meglepetten néz rám.
- Kicsodát? – kérdi.
- Azt, aki megtámadott – felelem.
Leül mellém az ágyra és döbbenten mered rám.
- Megtámadott valaki? – kérdi.
- Igen – vágom rá és kezdek dühös lenni. – De hát nem mondták neked?
- Azt mondták, üvöltöztél – feleli. – És végül elájultál.
- Senki nem látott senkit? Senki nem ment be abba a pihenőszobába?
- De igen.
- Rám támadt ott egy ember. Meg akart ölni. Meg is sérültem. Nem látszik az arcomon?
Erika teljesen értetlen.
- Látszanak a sérüléseid – feleli. – Csúnyán elestél, Angéla.
Zavarba jövök. Egy ideig egy szót sem tudok szólni. Nem értem ezt az egészet. De hisz, én tisztán láttam azt az alakot. Erika közelebb hajol hozzám és fürkészően néz a szemembe.
- Hogy nézett ki a támadód? – kérdezi.
- Kabátban volt – felelem. – Feketében. Olyanban, aminek szőrmés a kapucnija.
- Az arcát láttad?
- Nem.
- Semmit?
- Semmit. De megtámadott. Kés is volt nála. És szerintem ő tette tönkre a kamerát is, hogy ne látszódjon a felvételeken.
Látom, hogy Erikát sokkolja, amit mondok. Hátrapillant a sötétben álló ajtó felé, aztán vissza rám. Eszembe jut a róka. Gyorsan körbenézek, mire meglátom az ágy melletti szekrényen. Az ölembe veszem. Retteg. Úgy néz rám, mint azt akarja sugallni, hogy azonnal meneküljek ki a kórteremből.
Felnézek Erikára.
- Nem hiszel nekem? – kérdem.
Mélyen a szemembe néz. Utána megérinti a vállamat.
- De igen – súgja. – Itt maradok melletted éjszakára. Már úgyis megkértem az egyik kollegámat, hogy vigyázzon a többiekre.
Azon kapom magam, hogy nem szégyellem a félelmeimet. Nem mondom azt a doktornőnek, hogy „tudok én vigyázni magamra, mert voltam katona is”. Rettegek. Ezt ő is észreveszi, mire gyengéden magához ölel. Olyan az ölelése, mint a nővéremnek. Ugyanazt érzem, mint amikor Niki húsz évvel ezelőtt megmentett az akkor még gonosz Majától. Nem tudok sírni, csak menekülök az ölelésébe.
- Nyugodj meg, Angéla – súgja a fülembe. - Ne félj, itt leszek melletted. Amúgy sem alszom valami jól.
- Köszönöm – mondom. – Köszönöm.
- Ne köszönd. Ez természetes.
Finoman hátradönt, én pedig elfekszem. Betakar engem és ügyel arra, hogy a róka is a takaró alá kerüljön. Olyan Erika mosolya, mint anyának. Ugyanaz a szelíd tekintet. Vékony, törékeny nő, akiben hatalmas erő és szeretet uralkodik. Egy igazi önfeláldozó őrangyal. Cukormáz Tündérke.
- Mosolyogsz – súgja.
- Igen – bólintok. – Eszembe jutott valami.
- Valami vicces?
- Igen, de majd később mondom el.
- Jól van. Ne felejtsd majd el.
- Nem fogom.
Behunyom a szemem. Úgy érzem, biztonságban vagyok. Ugyanazt érzem, mint amikor megtaláltam a rókát abban a romos plázában. Az a leírhatatlan érzés. Egy beidegződött félelem pusztult el akkor bennem. Nem voltam többé védtelen és az életet már nem egy végéhez közeledő pokolnak láttam. Kaptam egy kincset, ahogy talán most is. Hallom, amint Cukormáz Tündérke odahúz egy széket és leül rá. Csendben figyel. Őrködik felettem.
De iszonyú rémálom köszönt rám. Most egy lángoló várost látok egy ködös, reggeli szürke fényben. És ott van az alak a fekete rongyban. Felém jön. Nem látom az arcát, de érzem, hogy könnyezik. Fájdalom és düh gyötri. A lelkét is eladná egy tenyérnyi reménysugárért. Most sem hallom a szavait, de tudom, miket mond. Nem tudom szavakká formálni továbbra sem. Bosszúra esküszik. Akár az egész világ ellen. Mindent fel akar égetni. És fel is fogja. Amikor megáll tőlem néhány lépésre, már a fekete kabátos őrültet látom magam előtt a késsel. Ekkor tudatosodik bennem, hogy engem gyűlöl a legjobban. Sugallja is felém szavak nélkül. Meg fog ölni. Ez az egyetlen célja és kerüljön, amibe kerül, addig nem fog leállni, amíg bosszút nem áll rajtam.
Mit vétettem én?
Nincs válasz. Még nincs.

folyt.köv.

2021.december 10-14.
Budapest