Nagyprónay János
ANGÉLA ÉS AZ ELVESZETT SIKOLYOK

1.rész
A 37-es kórterem

(2057 decembere van)

Az ablakon át figyelem a hajnali fényekben lidércnyomásként magasló intézet épületeit. Három többemeletes szörny, melyet a felső szinteken üvegfolyosók kötnek össze, a mesterséges tó mellett pedig a fegyveres őrszolgálat lakhelye áll. Íme, az újjáépített Szent Mihály Elmegyógyintézet.
Még a civil ruhámat hordom és egy kellemesen mély hangú férfi gépel előttem a kis szobában. Az adataimat veszi fel. Az új beteg adatait. Nézem a fiatal arcát, az őszülő haját és szakállát, a fehér köpenyét – azon is a fényképes kártyáját, melyen a Dr. Rátóti Péter név szerepel.
- Itt sokkal jobb sora lesz, mint a fővárosi intézetben – mondja, miközben gépel. – Tudom, távol van az otthonától, de…
- Nem baj – vágok közbe. – Minél távolabb, annál jobb.
A kék szemeivel felém pillant és abbahagyja a pötyögést. Hihetetlenül megnyugtató a tekintete. Az egész férfi önmagában felér egy kedélynövelővel, mégsem tudok felszabadulni. Az épületekre gondolok és arra, hogy nemsokára megkezdődik a pokoljárásom, melyben a lélekbúvárok fognak az agyamban kotorászni. Próbálok a doktor arcába menekülni, ám végül ismét kinézek az ablakon.
- Angéla – mondja halkan. – Nem kell aggódnia. A legjobb orvos fogja önt kezelni.
- Itt vannak a veszélyes bűnözők is, ugye? – kérdem, miközben a kinti világgal próbálok barátkozni.
- Valóban. Azonban ők egy másik épületben vannak. Innen nézve a harmadikban, ami a tóhoz közelebb van. A legszigorúbb ellenőrzés alatt állnak, úgyhogy nem kell aggódnia miattuk.
Az idevezető üvegfolyosóra pillantok. Még csak nem is a hóval takart szabadban kell bevonulnom arra a helyre, ahol szépen legyógyszereznek majd és egy szófogadó valamit kreálnak belőlem. Nikire gondolok, aki ide már nem jöhetett be velem. Talán még a parkolóban áll a kocsija mellett. Ha most kiszaladnék hozzá, talán el is vinne innen, ám hamar nyomunkba erednének.
- Hölgyem – szólít meg a doktor.
Felé fordítom a tekintetem, mire ő együttérzően előrébb hajol a székében.
- Minden a legnagyobb rendben lesz – mondja halkan. - Segíteni fogunk, hogy megtalálja a lelki békéjét és felszabaduljon.
- Mik maguk? – vetem oda. – Varázslók?

*

Néhány perc múlva már az intézeti fehér ruhát hordom. A tükörbe se merek nézni, ám végül mégis megteszem. Itt van Újszigeti Angéla, az intézet friss szállítmánya. Egy beesett arcú, karikás szemű elmebeteg, aki úgy néz ki az öltöző félhomályában, akár egy élőhalott szörny egy horrorfilmből.
Két szürke egyenruhát viselő őr kísér az üvegfolyosó fekete ajtajához, ahol megállunk egy percre. Végül az kinyílik és egy mosolygós nő jelenik meg előttem, aki az orvosok fehér köpenyét hordja. Dús, hosszú vörös haja van, csillogó szürke szemei, telt ajkai. Körülbelül egy-két évvel lehet csak idősebb tőlem. Az első gondolatom, hogy tisztára úgy néz ki, mint valami kozmetikai reklám arca.
- Üdvözlöm önt, kedves Angéla – köszön nyájasan, majd a kezét nyújtja felém. – Dr. Sólyom Erika vagyok, pszichiáter.
- Jó reggelt – fogom meg a kezét.
Hosszan, másodpercekig néz a szemembe. Kezd kissé kellemetlenné válni a helyzet, de ő csak mosolyog, mint aki az örömteli kiáltásomra vár, hogy „hurrá, itt vagyok”. Feszengek, aztán úgy engedem el a kezét, mintha az piszkos volna. A szeme se rezzen, továbbra is kedves.
- Tegeződjünk, Angéla? – kérdi.
- Felőlem - válaszolom és megvonom a vállam.
Elindulunk a folyosón. Erika nem törődve azzal, hogy ütésre készen állok, a hátamra teszi kezét.
- Ne szomorkodj, Angéla – kezdi. - Nem fogjuk korlátozni a szabadságodat. Az egyes épület mögött, akárcsak a többinél, egy tágas udvar található, kertekkel, padokkal. Innen nem látni, de gyönyörűen belepte a hó. A magas falaktól azonban nem láthatod majd a többi épület betegeit, de csak kizárólag a saját érdekedben.
- És ha én senkit se akarok látni? – teszem fel a kérdést flegmán.
- Az élelmet a szobádban szolgálják fel – folytatja bájos mosollyal, ügyet sem vetve a kérdésemre. – Természetesen, ha vegetáriánus, illetve vegán vagy, akkor a személyzet ezt figyelembe fogja venni. Emellett lesz lehetőséged könyvet rendelni az intézet könyvtárából, a szobádat bármikor elhagyhatod, de a részlegen kívül csak az én, vagy a kijelölt helyettesem engedélyével tartózkodhatsz.
- Hol a rókám?
- A róka? Ő most a szobádban vár téged a csomagod mellett. Én magam tettem őt az ágyadra.
- Mosolygott?
Értetlen, de kedves mosollyal pillant felém.
- Tessék? – kérdi.
- Semmi – felelem. – Úgyis csak velem kommunikál.
A folyosó végén az ajtó kinyílik előttünk egy tágas előtérbe lépünk be, ahol egy recepció áll, valamint büfé és üvegfallal elválasztott irodahelyiségek, ahol több orvost, illetve asszisztenst látok gépelni. A recepció melletti vakítóan fehér színű folyosó három lifthez vezet, melynek mentén több ajtót is látok. Az egyik éppen akkor nyílik ki, amikor félúton járunk a célhoz.
Ledöbbenek. Erika finoman, védelmezően tőle jobbra tol engem. Egy negyvenes éveiben járó férfit hoznak ki a szobából, akinek a kezeit és a lábait lebilincselték. Dús fekete haja hátrafésülve, mindkét alkarja tele van tetoválásokkal, a szemei feketék és sátáni mosollyal bámul rám. Két őr fogja karon még így is, hogy alig bír mozogni a béklyóitól, ám ő csak figyel engem.
- Szia, rókás lány - súgja. – Tudtam, hogy pont itt leszel.
Erika megáll és elém tartja a kezét. Közben le sem veszi a szemét erről az őrültről. Egy fiatal, csinos szőke hajú doktornő lép ki mögöttük és vet egy bocsánatkérő pillantást Erika felé. A férfit a lifthez viszik, miközben az próbál visszafordulni felém, de az őrök előretolják.
- Rókás lány – mondja ismét, majd hirtelen felüvölt: - Rókás lány! Itt a rókás lány! Eljött!
Akkor se engedik megfordulni, amikor már beszálltak a liftbe. Amikor az ajtó bezárul, a doktornőhöz fordulok.
- Szóval nem láthatom a többieket? - vonom kérdőre.
- Bocsáss meg – súgja a doktornő. – Ennek nem szabadott volna megtörténnie.
- Ki volt ez?
- Senki. Egy véletlen baleset, amit jelenteni fogok.
- Honnan tudta, hogy ki vagyok?
- Híres író vagy. Szobrot is állítottak neked. Mindenki tudja, hogy ki vagy.
- Remek.
- Nikoletta azt mondta, hogy reggeliztetek. Ennek ellenére szóljak a személyzetnek, hogy…
- Nem kell – vágok közbe. - Túl akarok lenni a beavatáson, a szertartáson, meg minden nyavalyán, ami elválaszt a rókától.
Erika a liftek felé pillant, majd vissza rám.
- Akkor indulhat az első fejezet – mondja és mosolyt erőltet az arcára.

*

A szürke falú szobában kérdésekkel bombáz, melyekre nem válaszolok. Kezdem szégyellni magam, amiért ilyen gonosz vagyok vele. Arra várok, hogy lehulljon a cukormáz a tekintetéről és végre megmutassa, ki is ő valójában. Hosszú csend telepszik ránk, de ő csak türelmesen vár a szelíd mosolyával. Előrehajolok és rákönyökölök a szürke asztalára. Farkasszemet próbálok nézni vele, ám zavarba jövök egy idő után és hátradőlök a székben. Megadóan kitárom a karjaimat.
- Mesélhetek vicceket, ha gondolod – ajánlom fel.
Erika bólint egyet, majd kinéz az ablakon a hajnali fénybe.
- Az épületet tizenhat évvel ezelőtt nyitották meg – kezdi már szomorú mosollyal. – Még javában tartott a háború és hiába voltak itt a drónok, ennek a helynek a léte egy hajszálon múlott. Az első betegek azonban nem törődtek ezzel a veszéllyel. Nem féltek. Nem azért, mert bátrak voltak, hanem mert jól tudták, hogy így is a pokol vár rájuk. A sajátjuk. Mellyel szembe kell majd nézniük. Mellyel éppen úgy fel kell venniük a harcot, mint korábban odakint a szörnyű valósággal.
- Most valami keleti bölcsesség jön? - gúnyolódok.
- Én is köztük voltam.
Ledöbbenek. Egy szót sem tudok szólni, annyira elszégyellem magam. Erika visszanéz rám. Látom rajta, hogy éppen leperegnek előtte a szörnyű emlékek. Olyanok, mint az enyémek.
- Ott voltam az elsők között - folytatja. - Ugyanilyen szkeptikus voltam, mint te. Nem hittem semmiben. Az élet értelmében sem. Aztán rájöttem valamire. Hogy a cél az, ami hiányzik az életemből. A cél, melyet el kell érnem. És onnantól mindent megtettem azért, hogy meggyógyuljak.
- Orvos akartál lenni? – kérdezem.
- A célom egyik része az volt.
- Van családod?
Egy darabig nem válaszol, csak csillognak szemei a szelíd mosolyától.
- Az még hátravan - feleli. – Most te jössz.
- Mit akarsz tudni? – kérdem.
- Meséld el, miért vagy itt.
- Azt te is jól tudod.
- Tégy úgy, mintha nem tudnám. Meséld el úgy, mintha a barátnőd volnék. Vagy akár egy idegennek, akit szimpatikusnak találsz.
A rókára gondolok. Minél előbb megteszem azt, amit ez a nő kér, annál előbb láthatom, és végre megnyugszom. Akármit is mondjon majd a tekintete, akárhogyan is csillogjanak a műanyag szemei, a tudat, hogy ismét vele vagyok, máris elrepítene innen az emlékek világába.
- A szerelmem meghalt – kezdem halkan és próbálom elkerülni a lelki poklot. – Elgázolták, miközben kereket cserélt az autópályán. A tettes megállt egy pillanatra, majd tovább hajtott. Azóta sem került elő.
Nagy levegőt veszek. Érzések nélkül kell előadnom, vagy különben belehalok a fájdalomba.
- Nem bírtam feldolgozni – mondom erőletett hidegséggel. – Álmatlanság, sírás reggeltől estig. Harag a gázoló iránt. Aztán egy reggel kimentem a Margitszigetre. Leültem egy padra és elővettem a pisztolyomat. Öngyilkos akartam lenni, de egy férfi látva ezt odasietett és megakadályozta. A pisztolyomat is a Dunába dobta. Mire alaposan elvertem őt. A bíróság végül elrendelte a pszichiátriai kezelésemet. A börtönt megúsztam, ezt azonban nem. Bár nincs túl sok különbség, ugye?
Erika feláll a székéből, megkerüli az asztalt és nekidőlve megáll velem szemben.
- Van különbség – feleli halk, megnyugtató hangon. - Itt végleg leszámolsz a démonaiddal, nem pedig alkut kötsz velük, hogy életben maradj. És én segítek neked felszabadulni, Angéla.
Felnézek rá.
- Sok sikert – súgom.

*

37-es kórterem. Ez az első felirat, amit észreveszek, amikor kiszállunk a liftből. A fehér ajtón, melyre ezt sötétszürke színnel felírták, valaki hirtelen dörömbölni kezd. Egy férfi kiáltásait hallom.
- Gyere mögém – mondja aggodalmasan.
Beállok mögé, mire a kártyáját lehúzva kinyitja az ajtót és fekete hajú, harmincas éveiben járó férfi kiront onnan eszeveszetten kiabálva. Le a kalappal Erika előtt, mert olyan harcművész mozdulattal csavarja hátra a karját az amúgy izmos betegnek, hogy az azonnal térdre kényszerül.
- Dávid! – kiáltja a doktornő. – Higgadj le! Nyugalom!
- Haza kell mennem legalább egy percre! – üvölti az kétségbeesetten.
- Kétszáz kilométerre laksz innen!
- Visszajövök estére!
Erika leguggol mellé, miközben nem enged a fogásból és csitítgatni kezdi. Én a lift felé pillantok. Inkább a börtön, gondolom. Vagy inkább szökésben leszek és valami semleges országban rejtőzök el. Ám inkább visszanézek rájuk. Erika enged fogáson, mire a férfi sírni kezd.
- Mi történt, Dávid? – kérdezi lágyan.
- Eszembe jutott megint – feleli az.
- Micsoda?
- Amikor otthon voltam. Porszívózás közben jöttek a gondolatok.
- A kis szőnyegnél?
- Igen.
- Meséld el újra.
- Nem akarom.
- Segítek. A kis szőnyeg három fekete színből áll, melyet vörös vonalak választanak el egymástól. Most te folytatod.
- Mind a hármat végig kellett porszívóznom úgy, hogy nem érek a vörös vonalba. Ellenkező esetben kezdhettem elölről.
- Ha mind a hármat sikerül, mit történik?
- Akkor a kislányom nem hal meg. Akkor a sors nem öli meg őt.
- És mi történt aznap?
- Haza kell mennem. Vigyél el, kérlek. A kislányomnak baja eshet. Meg fogja ölni a sors.
- Mi történt aznap, Dávid?
- A kereken harmincadik próbálkozás után meg tudtam tisztítani az első kettőt. Tiszta volt a fekete rész és nem értem a vöröshöz. Aztán a harmadiknál lemerült a porszívó. Felraktam töltőre. De akkor jöttek mentők és elvittek engem. Közben pedig a feleségemet és a kislányomat néztem.
- Aggódtál értük, hogy majd baj lesz, amiért nem hajtotta végre a kényszercselekvést, igaz?
- Szabina veszélyben van. Az apja vagyok, ő az én kincsem. Az egyetlen gyermekem. Az életem értelme. Nem akarom, hogy meghaljon.
- Tegnap kivel telefonáltál?
- Vele.
- Úgy bizony, Dávid. Vele. És nem történt semmi baja. Élt. Még csak nem is volt beteg, igaz?
- Igen. De ez bármikor megtörténhet.
- Lassan egy éve vagy itt. És nem történt semmi.
- Lehet pontosan egy év múlva fog megtörténni, hogy a sors így üzenjen.
- A sors minden gondolatodat végrehajtja?
- Képes rá.
- Valóban?
- Igen.
- Meséltél arról, hogy száztizenháromszor ismételgetted azt, hogy megnyered a lottót. Mert a „sors” azzal kecsegtetett, hogy akkor ötösöd lesz és tiéd a milliárdos főnyeremény. Így volt?
- Igen.
- Tökéletesen végrehajtottad a cselekedeted. Természetesen kényszerből, mert ha nem teszed meg, nemhogy nem nyersz a lottón, de még a kislányodat és a feleségedet is baj éri. Így volt, Dávid?
- Igen.
- Megnyerted a lottót?
- Nem.
- Hány számot találtál el?
- Egyet sem.
- Akkor ezek szerint, Dávid, az a bizonyos sors, nem más, mint egy szélhámos. Vagy éppenséggel tehetetlen. Igaz?
- Nem tudom. Nem tudom a választ.
Erika ekkor felegyenesedik, és Dáviddal szemben guggol le a szelíd mosolyával.
- Én tudom – súgja. – A válasz, hogy nincs ilyen sors, Dávid. Nincs ilyen. Ezek csak a te félelmeid, melyeket el akarsz kerülni. El kell hinned, hogy semmi rossz dolog nem történik, ha nem engeded, hogy félelmek irányítsák az életedet. A gondolatok, melyektől rettegsz, addig nem történnek meg, ameddig meg nem cselekszed azokat. De te nem akarnál ártani senkinek, igaz?
- Nem! Soha!
- Na, ez az, látod. Ezért nem lesz soha baj. Mert nem akarod.
Majára gondolok, akit hasonló félelmek kényszerítettek mindenre. El akarom mondani ennek a szép, izmos férfinak is, hogy építsen kertet a félelmeire, de nem akarom megzavarni a nyugalmát, melyek most a sóhajával kezdődnek el. Erika gyengéden átöleli őt. Olyan ez a nő, akár egy angyal.

*

Amikor belépünk a terembe, nem tudom eldönteni, hogy milyen érzésnek kéne felszabadulnia bennem. A körülbelül hetven, vagy nyolcvan négyzetméteres helyiségben bal és jobb oldalt három kis szoba áll egymás mellett, melyekből hiányzik a kilátás. Középen fekete a padló és szürke asztalok, székek állnak rajta, valamint egy vízautomata. Felül egy elnémított nagyképernyős tévét látok, melyben éppen egy természetfilm megy talán Alaszkáról. Azonnal úrrá lesz rajtam a bezártság érzése. Figyelem a fehér sávot, mely a szobák előtt fut körbe.
Dávidra pillantok, aki magában motyogva sétál be a szobájába. Utána a szemközti ajtó felé pillantok. Vajon arra mi lehet? A bal oldali szobák egyikéből egy igencsak feldúlt, negyvenes éveiben járó, csinos fekete hajú nő lép ki, aki szinte le akarja tépni magáról a fehér intézeti ruháját. Nem néz rám, szándékosan kerüli a tekintetem, csak a doktornőt figyeli, akire látszólag neheztel.
- Azt a Dávid nevű senkit haladéktalanul takarítsa el innen! – követeli, miközben szinte szikrákat szórnak a kék szemei. – Ha nem teszi meg ma estig, én azonnal panasszal fogok élni az igazgató irányába!
Erika úgy mosolyog rá, mint akinek csak bókoltak egy kedveset. Hihetetlen türelem van ebben a doktornőben.
- Kedves Judit – kezdi. – Ezt a kört már párszor lefutottuk az elmúlt hónapokban. Most sokkal fontosabb volna, ha…
- Ez az őrült kiabált velem! – vág közbe a nő. - Mi több, bejött a szobámba. Negyedórámba telt, mire fel tudtam mosni a lábnyomait!
- Engedelmével, Judit, bemutatnám az új lakónkat, Angélát.
A nő nem néz rám. Látom rajta a mélységes undort.
- Nem fogok ránézni – jelenti ki a nő. – Nem hagyom, hogy bemocskolja a tekintetem.
Közelebb lépek hozzá.
- Pedig még meg sem fejeltelek – vetem oda neki.
A nő megijed a fenyegető hangomtól, de büszkén mosolyogva kihúzza magát. Éppen bemutatnám az öklömnek, amikor Erika a vállamra teszi a kezét. Ekkor ez a Judit sértődött úrnőként hátat fordít nekünk.
Jobb oldalról egy rövid fekete hajú nő lép elő, aki látszólag fázhat, pedig kellemes meleg van. Hunyorogva néz rám, majd Juditra és a doktornőre. Körülbelül húsz éves lehet, vagy talán egy kicsivel több. A szemöldökei felfelé futnak, az ajkai pedig olyan vörösek, akár vámpírnak.
- Dávid alszik végre? – kérdezi.
- Dávid most pihen, Edit – súgja. – Hogy érzed magad?
A lány felém pillant.
- Szia, Angéla – köszön halkan.
- Szia, Edit – köszönök vissza és mosolyt erőltetek az arcomra, pedig azonnal menekülni akarok innen.
- Jól nézel ki. Szerinted ma megszáll engem a sátán?
Lefagy a mosolyom, mire Edit kezd pánikba esni és a doktornő felé fordul.
- Erika – mondja a síráshoz közel. – Megint azt mondja a hang, hogy megszáll engem és megöl valakit!
A doktornő lassan megindul felé, mire Judit karba teszi a kezét.
- Megint rohama lesz ennek a szerencsétlenségnek, doktornő – veti oda.
Edit odafordul hozzá.
- Téged senki sem kérdezett, te utolsó…
Erika magához öleli a lányt, mire az elhallgat. Úgy kapaszkodik a doktornőbe, mint aki szó szerint az ördög elől menekül.
- Nyugodj meg, Edit - súgja Erika. - Nem lesz semmi baj. Sosem jött el érted és most sem fog.
- De érzem! – kiált fel. – Érzem!
Judit bemegy a szobájába. Szerintem ezt az öntelt majmot ma biztosan el fogom verni. Erikát figyelem, ahogy elengedi a lányt és hihetetlen nagy szelídséggel néz annak könnyes szemeibe. A mutatóujjával letöröl egy könnycseppet.
- Tudod, hogy honnan és kitől jönnek ezek a hangok, igaz? – kérdi.
- Igen, tudom – feleli az és lehajtja a fejét.
Erika finoman, óvatosan visszaemeli Edit fejét.
- Tudod, hogy ellent kell állnod neki – súgja a doktornő. – Te egy erős és okos lány vagy.
- Nem vagyok az – mondja az.
- De igen, Edit. Az vagy.
- Egy elmebeteg vagyok.
- Nem! Olyan itt nincs. Egy sem. A felszabadulás kapujában álló ember vagy. Már nincs sok lépés. Nemsokára újra boldog leszel. Gondolj a szüleidre. Gondolj a barátaidra. Az álmaidra. Nemsokára tiéd lesz a világ.
- Nem hiszek benne.
- Az nem számít, mit hiszel. Boldog leszel és kész. Ez már el van döntve.
- Nem vagyok rá méltó.
- A te életedről van szó, Edit. Ki méltó rá a te életedben, ha nem te?
- Nem tudom.
- De tudod. Te vagy az, Edit. Te vagy az.
A balra mellettem álló szobában valaki lehúzza a vécét. Egy barna hajú, borostás arcú, vékony srác lép ki onnan, aki talán Edittel egyidős lehet. Amint meglát, elmosolyodik és a kezét nyújtva odalép hozzám.
- Szia, Gábor vagyok – mutatkozik be.
Kezet rázunk. Remélem alaposan megmosta.
- Szia, Angéla vagyok – mutatkozok be én is.
- Hallottam, hogy jössz, de én éppen a szobám kis vécéjében ücsörögtem. Neked is van. Meg egy zuhanyzód is. Kicsi szobák, de nagyszerűen funkcionálnak arra, hogy alaposan kipihend magad.
- Remek – bólintok erőltetett mosollyal. – Már kezdem is magam otthon érezni.
- Én fél éve vagyok itt. De hamarosan kikerülök innen.
Közelebb lép és úgy érzem, valami bizalmasat akar mondani.
- Maradjon köztük, amit most mondok – súgja. - De amint kijutok innen, randira hívom a doktornőt.
- Sok sikert – súgom. – Melyik az én szobám, Gábor?
- A jobb oldalon a középső. Bár nem a legjobb. Két oldalt melletted lesz Dávid és Edit. Mind a ketten üvöltenek álmukban. Én csak énekelgetni szoktam állítólag. Azt is halkan. És mindig valami romantikus dalocskát.
- Nagyszerű. Akkor én most megnézem a rókámat.

*

Ott fekszik az ágyamon. Azonnal felkapom és átölelem. Hosszú percekig így állok, mire végre meg merem nézni az arcát. Retteg. Leülök vele az ágyra, közben pedig le sem veszem róla a szemem.
- Mennyi mindenen mentünk keresztül mi ketten – súgom neki. - Sok mindent túléltünk. A katonákat. Az ellenállókat. Zelenákot. Maját, amikor annak még beteg volt a lelke.
Kinézek az előtérbe. Majd vissza az én drágámhoz.
- Úgy érzem, ez nem fog menni – súgom neki. – Ez nem fog menni. Itt szerintem… Itt szerintem végleg fel fogom adni.
Behunyom a szemem. Amikor kinyitom, a róka mosolyog.
- Szerinted, van esély? – kérdem tőle. – Szerinted, van esély arra, hogy idő előtt kijussak innen?
Még mindig mosolyog. Elmosolyodok én is, és átölelem őt. Felállok és körbenézek a szobában. Az ágyam elég széles, tudok majd forgolódni. Mellette egy szép barna éjjeliszekrény áll. Jobbra egy ajtó. Benyitok. Egy vécé, mellette egy csap, felette tükrös szekrény. Kinyitom és több becsomagolt fogkefét, valamint igencsak drága fogkrémeket látok, valamint különböző arckrémeket. Megfordulok. A zuhanyzókabin fekete színű, tiszta és egy gyógynövényes sampon, valamint egy szintén drága tusfürdőt pillantok meg benne. Nem is olyan rossz helyzet.
Amikor visszalépek hálóba, Erika ott ül az ágyamon, a kezében egy kis tálcával, melyen egy pohár víz van, mellette egy gyógyszer. Engem figyel a derűs tekintetével, majd a rókára pillant.
- Már emlékszem – kezdi. – Az interjúkban többször is említetted, hogy a róka jeleket küld neked. Ha mosolyogni látod, akkor minden rendben van. Ha viszont fél, vagy retteg, akkor a közelgő veszélyt jelzi neked.
- Igen – bólintok és leülök mellé.
- Most éppen mosolyog, ugye?
- Minek a gyógyszer?
- Ettől egy órát aludni fogsz. Pihenned kell. Az ajtót bezárom, de te belülről ki tudod majd nyitni bármikor.
- Meddig dolgozol ma?
Erika szürke szemei megcsillannak a mosolyától.
- Én itt vagyok egész nap – feleli. – A hat szoba közül az egyik az enyém.
- Itt élsz? – kérdezem.
- Jórészt igen. Bár kaptam egy lakrészt, de azt kiadtam az egyik ápolónőnek. És van egy lakásom Székesfehérváron. Havonta hazamegyek egy hétre. De van, hogy két nap múlva visszajövök. Ez a hely az én életem. Akárcsak a munkám. Orvos vagyok, és mindig orvosnak érzem magam. Ha úgy vesszük, itt mindenki a családom. Még néhány kórteremben segédkezek, mert kevés a pszichiáter itt az egyes épületben. Ott segítek, ahol tudok.
- Nem is vágysz többre?
- Többre? Ennél? Hisz ezért diplomáztam le.
- Úgy értem, magánéletre.
- Az van. Néha. Én is ember vagyok.
Egy kicsit zavarba jön. Végül átnyújtja nekem a tálcát.
- Vedd be nyugodtan – súgja. – Ne gondolj rosszra. Ez többnyire gyógynövényekből áll. Lenyugtat, pihentet. Egy kellemeset alszol tőle és mire felébredsz, már el is kezdhetjük a következő fejezetet a gyógyulás irányába.
- Mi lenne az? – kérdem.
- A csoportterápia.
- Nagyszerű. Fontos ez?
- El se hinnéd mennyire. Ez mindig egy remek alkalom arra, hogy feloldjuk a szorongásainkat és egyúttal megszüntessük az elszigetelődést egymástól. A cél, hogy felébresszük egymásban a felelősségérzetet. Persze nem lesz könnyű. Főleg Judit miatt. De hidd el, ez egy nagyon fontos lépés.
A gyógyszerre pillantok.
- A közösség érdekében alszom egy kicsit – mondom. – Egy kialvatlan Angéla nagyon veszélyes lehet.
Beveszem a gyógyszert és leöblítem a vízzel.

*

Amikor felnyitom a szemem, egy ideig csak a lámpát figyelem. Ismét behunyom. Aztán kinyitom és a róka arcát látom. Retteg. Kikelek az ágyból és az ajtóra pillantok. Az üvegéhez lépek és kinézek rajta. Senkit se látok, hangokat se hallok, néma csend honol odakint.
A fürdőszobába lépek és alaposan szemügyre veszem magam a tükörben. Az arcom beesett, a szemem karikás, sápadt vagyok és kiszáradt a szám is. Eresztek egy kis meleg vizet a csapból, átmosom az arcom. Miközben szárazra törölgetem a képem, valami egészen rémisztő nyugtalanság jár át. Mintha valaki nagyon figyelne. Visszateszem a törülközőt és indulnék vissza a hálóba, amikor egy sötét alakba botlok.
Hosszú fekete téli kabát van rajta, a szőrmés kapucni a fejére húzva. Nem látom az arcát. Mintha nem is lenne neki. Mintha valami elképzelhetetlen, sötét erő tartaná össze az egész ruházatot.
- Ki vagy te? – kérdem.
Nem felel. Csak áll ott mozdulatlanul. Teszek egy lépést hátra, közben pedig felkészülök a támadásra. Erre az árnyalak valami elképesztő gyorsasággal előkap a zsebéből egy fekete tárgyat.
- Mit akarsz? – kérdezem.
Egy hosszú penge ugrik elő abból és mielőtt bármit is tehetnék, felém suhint vele. Felsikoltok.
A szemeim kinyílnak, izzadok és Erika hajol felém aggodalmas tekintettel. Szétnézek. Az ágyon fekszem.
- Itt vagyok, Angéla – súgja. – Jól vagy?
Időbe telik, mire felfogom, hogy álmodtam az egészet. A doktornőre nézek kétségbeesetten.
- Csak mi vagyunk itt a szobában, ugye? – kérdezem tőle.
- Persze - mondja. - Végig itt voltam veled.
- Mindenki hallotta, hogy sikoltottam?
- Nem sikoltottál. Csak nagyon remegtél. Mit álmodtál?
Felülök az ágyban. Az ajtó üvegén át látom, hogy Edit reszketve sétálgat fel-alá az asztalok körül. Felém pillant a vámpír tekintetével. Van benne valami egészen elképesztő. Egy pillanatig szelídnek látom, aztán amikor ismét felém néz, pont olyan, akár egy démon. Erikához fordulok.
- Bárki be tud jönni hozzám? – kérdezem.
- Csak én – feleli. – Vagy a többi orvos, illetve a biztonságiak.
- Értem.
Összevonja a szemöldökét.
- Félsz valakitől? – kérdezi.
- Nem – felelem.
Amikor ismét kinézek az üvegen, látom Editet, amint nagyon figyel minket. Le sem veszi rólunk a szemét. Erika mond nekem valamit, de nem tudok rá koncentrálni. A rókára pillantok sietve.
Így még sosem láttam rettegni…

folyt.köv.

2021.december 3-7.
Budapest