Nagyprónay János
ANGÉLA

5.rész
A sötétszürke úton

Amikor reggel hét óra körül Niki kinyitja az ajtót és kilépünk rajta, majdnem elájulok, annyira megijedek. Valaki ott áll a harckocsinál. Szerencsére csak Csenge az, aki most is megvetéssel mér végig. És ez a nő volt tanár. Inkább azt tudnám róla elképzelni, hogy egy sorozatgyilkos volt.
Az ég borult, a szél alaposan nekikezdett és egy pillanatig azt hiszem, hogy az egyik fenyőfa ránk fog dőlni. Niki a vállamra teszi a kezét, mögöttünk Gergő halad, aki szüntelenül ásítozik, mintha nem aludta volna ki magát. Csenge odalép hozzánk, már nem néz rám, szerencsére.
- Azért jó látni, Niki – mondja. – Nem hittem volna, hogy túlélitek ezt az éjszakát.
- Angéla vigyázott ránk – vágja rá az. – Látnod kellett volna.
Az őrvezető rám néz, egy halvány mosoly megjelenik az arcán, de rögvest le is fagyasztja.
- Mi a terv? – kérdezi Nikitől.
- Vidd vissza Gergőt a bázisra – feleli a nővérem. – A harckocsival.
- Mentek valahová?
- Elmegyünk Pestre, a százhuszonhetes bázisra. Szerzek a lánynak védelmi könyvet és hivatalos iratokat.
- Buda felől közelítsetek. Állítólag Kőbánya felé volt valami probléma.
- Tudok róla, de már elintézték a helyiek. És egyébként is Buda felől közelítünk.
Budapest, gondolom. Kezdem felfogni. Utoljára akkor voltam a fővárosban, amikor még nyoma sem volt a háborúnak. Vajon maradt belőle valami? Mindig elkerültem, mert ott mindig hemzsegnek a katonák.
Niki beültet abba a fekete terepjáróba, amivel Csenge jött. Mellette utazhatok. Egy kicsit előrébb léphettem, szó szerint. Amikor beül mellém, becsatolja az övemet, aztán a sajátját is.
- Rég voltál Pesten, igaz? – kérdezi.
- Igen – felelem.
- Egy kicsit megváltozott. Sajnos.

*

Egy fenyőerdő melletti kis úton haladunk keleti irányba, amikor Niki lehúzza a mellette lévő ablakot és rágyújt egy cigarettára. A műszerfal egyik kijelzője szerint két óra múlva érünk Pestre. Arra gondolok, hogy itt az idő, hogy kifaggassam őt. A rókára pillantok. Mosolyog.
- Akkor most beszéljünk rólad – fordulok Niki felé.
- Kérdezz bátran – mondja.
- Hol laktál a háború előtt? Pesten ugye?
- Nem, Szentendrén. De volt egy lakásom Pesten is.
- Ott hol?
- Közel a Jászai Mari térhez.
- Voltam ott néha. Mármint a Jászai Mari téren. Néha sétáltunk a rakparton anyáékkal.
Elmosolyodik.
- Én is imádtam ott sétálni – sóhajtja. – Főleg este. A barátaimmal.
- Mi lett velük?
A mosoly lehervad az arcáról. Egy kicsit elszégyellem magam, amiért ezt megkérdeztem tőle. Beleszív a cigarettába és lassan fújja ki a füstöt. A távolba, az emlékek felé néz.
- Mind meghaltak – feleli. – Egyik sem élte túl a bombázásokat.
- Ne haragudj – súgom.
- Ugyan. De kérdezz inkább mást.
Gyorsan rögtönöznöm kell.
- Egyszer énekelsz nekem? – kérdezem.
- Majd, ha lesz kedvem – mondja félmosollyal.
- Volt együttesed?
- Igen, valami olyasmi.
- Hogy érted?
- A gitáros fényképpel ellentétben én egy deep house énekesnő voltam. Ketten voltunk. Egy srác, aki csinálta a zenét, én pedig énekeltem a dalokat, amiket közösen írtunk. Diszkókban, fesztiválokon léptünk fel.
- Híresek voltatok?
Nosztalgikus mosoly jelenik meg az arcán.
- Igen – feleli. - Két albumunk jelent meg. Mindegyik listavezető volt a műfajban. Egyszer több ezer ember előtt léptünk fel a Balatonon. Egy nyári fesztivál volt. Egy holland lemezlovas előtt volt a műsoridőnk, aki végül fél órával később tudta csak elfoglalni a színpadot. Miattunk.
- Visszatapsoltak titeket? – kérdezem.
- Úgy bizony. Még most is alig hiszem el.
Nevetek.
- Dühös volt az a holland valaki? – kérdezem.
- Nem - vágja rá. – El is hívott minket vitorlázni a következő hónapban.
- Nem semmi. Akkor a sztárok életét élted.
- Igen.
- Akkor jó életed volt.
A mosolya ismét eltűnik. Megint valami rosszat mondhattam. A kígyó tekintetével pillant felém.
- Most is jó életem van - jelenti ki.
- Jobb, mint akkor? – kérdezem meggondolatlanul.
- Igen. Ennek sokkal nagyobb és nemesebb célja van. Minden egyes percem a küldetésről szól.
Teljesen őszintén, mindenféle színészi alakítás nélkül beszél. Komolyan veszi a hivatását, ami persze alapvető, de mindemellett hihetetlenül elszánt is. Én egy darabig vívódok, de végül felteszem neki az egyik kulcskérdést.
- Miért akartál katona lenni?
- Mert okom volt rá – feleli rögtön.
- Titok?
- Az. Még az. Úgyhogy kérdezz mást.
Nem tudom, mit kérdezzek még tőle. Vagyis, igen, de azokat nem merem feltenni. Inkább figyelem egy darabig, ahogy cigarettázik és tőle megszokottan nagyon gondolkodik valamin. Mintha egyszerre elemezné a múltat, a jelent, valamint a jövőt, eközben pedig rám is koncentrál.
- Egy kész rejtély vagy - mondom neki.
- És erre büszke is vagyok - bólint.
- Miért jó ez neked?
Kidobja a cigarettát az ablakon.
- Ne feszegesd a határaimat – mondja halkan, de fenyegetően.

*

Egy nagyobb kanyar után katonákat pillantunk meg az úton. Ahogy egyre közelebb érünk, Niki lassít, majd megáll. Elfog a rettegés. Körülbelül öt katona fog fegyvert az úton térdelő emberekre. A szerencsétlenek éppen olyan bujkálók lehetnek, mint amilyen én voltam, a ruhájuk szakadt, az arcuk koszos. Nem tudom megmondani, hányan vannak, talán heten, nyolcan, férfiak és nők.
Niki felveszi a sisakját.
- Maradj itt – mondja és kiszáll a kocsiból.
Ahogy halad a katonák felé, az egyik terepjáróból egy tányérsapkás, szintén fekete egyenruhás tiszt lép elő. Niki azonnal vigyázba vágja magát és szalutál neki. Majd utána elkezd beszélgetni a negyvenes éveiben járó férfival, aki felém bökve szerintem rólam kérdezősködik. Niki valamit magyaráz neki, az pedig bólint és integet nekem. Rémülten emelem fel a kezem, intek, aztán a foglyokat figyelem. Az egyik behunyt szemmel mormol valamit. Szerintem imádkozik.
A tiszt végül otthagyva Nikit a katonák mögé lépdel. Ahhoz fordul oda, aki tőle balra az egyik terepjáró csomagtartójánál áll vigyázban. Bólint egyet a katonának, mire az felszólítja a többieket tüzelésre. Behunyom a szemem. Nem akarom látni. Hallom a gépfegyverekből leadott sorozatokat. A lábaim remegnek. Arra gondolok, hogy én is ott lehettem volna közöttük.
Kinyitom a szemeim, de nem nézek oda. Niki mosolyogva száll be mellém. Elképedek tőle. Látja rajtam, de nem érdekli. Beindítja a kocsit, majd intve a bajtársainak, kikerüli őket és folytatjuk az utunkat.
- Miért kellett meghalniuk? – kérdezem.
- Mert segítettek az ellenállóknak – vágja rá. – Az egyiküket még keresik. Ha elmondták volna, merre van, akkor talán elkerülhették volna ezt a büntetést. De ők makacsul egy szót se szóltak.
- Mert védték a bajtársukat.
- Rosszul tették.
- Te is ezt tetted volna a helyükben, nem?
- Még mindig azt hiszed, hogy mi vagyunk a rosszak, igaz?
Feladom. Kikerülte a kényelmetlen kérdésemet. Inkább figyelem az utat. A fenyőket. Az egyik tábla szerint közel járunk az autópályához. Arra gondolok, bár inkább a kolóniát választottam volna.
- Jobb velünk – mondja Niki.
- Honnan veszed, hogy erre gondoltam? – kérdezem rá se nézve.
- Szinte hallom. Megbántad a döntésedet, igaz?
- Nem tudom.
- Ez nem válasz.
- Egy kicsit igen.
- Nagyon megbántad.
- Igen.
- Ez meg fog változni. Idővel. Mellettem vagy a legnagyobb biztonságban.
- Nehéz elhinni.
Kínos csend telepszik ránk. Érzem, hogy Niki most rám koncentrál. Nem tudom, miből, de érzem.
- Szóval, most talán azt kérdeznéd, milyen voltam a te korodban - kezdi a terelést. – Vagy, hogy azon a hintás képen kire mosolyogtam. A barátnőmre, Juditra. Aznap a Margitszigeten mászkáltunk. Iskola után mindig kimentünk oda. Az egyik szent helyünk volt, ahol kibeszéltünk mindent.
- Régóta ismerted? – kérdezem.
- Gyerekkorom óta.
- Mi lett vele? Ha nem titok.
- Az első bombázás áldozata lett. Nem ért időben az óvóhelyre.
- Sajnálom.
Nem mond semmit. Szerintem egy kicsit megbánta, hogy így próbált terelni. De legalább látok valami emberséget a tekintetében. Most újra elhiszem, hogy vannak normális érzései.
- Sokat szenvedtél te is – mondom neki.
- Már vége – mondja. – Már nem fáj semmi. És ez így jó.
- Jó?
- Igen.
Nem hiszek neki. Látom rajta, hogy közel áll a síráshoz. Próbál minél erősebbnek mutatkozni, de a kígyó tekintetét sehogy sem tudja most visszavarázsolni. Inkább elővesz egy cigarettát, lehúzza az ablakot és rágyújt. Szerintem zavarja is, hogy bámulom őt, ezért inkább az útra nézek. A felhőkre pillantok. Szerintem nemsokára havazni fog. Utána a rókát nézem. Mosolyog.
- Mit mond a róka? – kérdezi Niki.
- Semmit – felelem. – Csak most úgy látom, hogy mosolyog.
Odanéz a már hideg tekintetével.
- Valóban – mondja. – Tényleg mosolyog.
- Te is látod? – kérdezem meglepetten.
- Állandóan mosolyog.
- Néha nem. És valamikor retteg.
- És olyankor te is rettegsz. Ugye?
- Igen.

*

Egy ideje az autópályán haladunk, amikor az út mentén meglátunk egy sötét alakot. Ahogy egyre közelebb érünk, megállapítjuk, hogy egy fekete egyenruhás katona, sisakban. Biceg. Felénk fordul és integetni kezd. Niki lelassít, beír valamit a műszerfal egyik kijelzőjére. Sátáni mosoly jelenik meg az arcán. Nyilván megbizonyosodott róla, hogy ez a valaki valami rosszban sántikál.
- Szállj majd ki velem – mondja. – Most megmutatom, hogyan hazudik egy gyáva ember.
Közvetlenül mellette állunk meg. A férfi mosolyog ránk. Megmenekült, úgy érzi. De én szkeptikusan figyelem Nikit, ahogy hiteltelen mosollyal száll ki a kocsiból. Én is kiszállok. Az ég még borultabb, sötétszürke fátyol van felettünk, a szél azonban lecsendesedett. Kezd fájni a fejem. Jön a hóesés.
- Úgy örülök, hogy látlak titeket! – örvendezik a katona és tiszteleg.
Fiatal, akárcsak Niki. Nem tudom elolvasni a nevét, csak a rangját. Tizedes. Vigyázba vágja magát, Niki pedig int neki, hogy pihenjen. Barátságosan, ám mégis egy kicsit nyugtalanítóan lép oda a férfihoz.
- Mi járatban erre, tizedes? – kérdezi.
- Nem messze innen megütköztünk egy csapat ellenállóval – kezdi a katona. – Az összes bajtársamat elveszítettem.
Nem hiszek neki. De ahogy látom, Niki sem.
- Valóban? – kérdezi a nővérem.
- Igen, hölgyem – vágja rá az.
- Hol a gépfegyvered?
- Elhagytam útközben. Kiürült a tár.
- Van az úgy. Egy kicsit ideadod a pisztolyod? A húgomnak akarok mutatni valamit. Utána visszakapod.
A férfi kiveszi a fegyverét, miközben kedvesen mosolyog ránk. Niki átveszi tőle, kihúzza tárat. Tele van lőszerrel. Visszatolja és pont olyan kedvesen mosolyog a férfira, mint az ránk.
- Vedd le azt a sisakot – mondja Niki barátságos hangnemben. – Kapsz egy újat.
A férfi leveszi.
- Tizedes – kezdi Niki. – Csak egy kérdés. Hogy van az, hogy pár napja körözést adtak ki rád? Szerinted, mi lehet az oka ennek?
A katona elsápad. A pisztolyára néz, ami már Niki kezében van. Felém pillant segélykérően.
- Ne a lányra nézz - parancsolja halkan a nővérem. – Rám néz. Nem foglak bántani, csak felelj a kérdésemre.
- Nézd – kezdi a tizedes. – Az ellenállók túlerőben voltak. Minden oldalról támadtak. A bajtársaimnak esélye sem volt.
- A gép szerint valóban nem élte túl senki – bólint Niki együttérzően.
- Látod, nem hazudok. Nekem sikerült megmenekülnöm.
- Mivel eldobtad a gépfegyvered és szaladtál. Igaz?
A tizedes nagyot nyel.
- Igen – bólint bűnbánóan. – Valóban így történt. Túl akartam élni.
- Jól van, semmi gond – súgja Niki kellemes hangon. - Velünk jössz Pestre, jó? Az egyik régi barátom visszavonja a körözést és onnantól ismét tiszta lappal indulhatsz. Rendben, tizedes?
- Rendben. Nagyon köszönöm.
Niki felém pillant.
- Szállj vissza kocsiba – mondja és valami követhetetlen gyorsasággal fejbe lövi a katonát.
Az holtan esik össze. Visszaülök a kocsiba. Sokkot kaptam. Niki belül mellém és felsóhajt. Felé fordulok. Hosszan néz engem. Látom rajta, hogy nem szívesen tette, amit tett. Mintha szomorú is lenne.
- Nézd – kezdi. - Ha nem teszem meg, én is árulónak minősülök. Akkor pedig nem tudlak megvédeni.
- Ne mond, hogy miattam csináltad – vetem oda neki.
- Miattunk, Angéla. Ez egy áruló volt. Otthagyta a bajtársait. Csak a saját élete érdekelte. Ez pedig nálunk, katonáknál, alapvető hiba. Sőt, egy megbocsáthatatlan bűn. Nekünk a másik emberért kell élnünk.
- Megvédhetted volna őt is.
- Hogyan?
- Hogy futni hagyod. Ő is csak élni akart. Látta, hogy nincs esélye megmenekülni, ezért szaladhatott el a csatából. Élni akart. Jövőt akart. Talán családot is. Védened kellett volna az élni akarását.
Nem szól semmit. A távolba mered. A sötétszürke útra, ami előttünk áll. Gondolkodik. Végül beindítja motort.
- Én téged akarlak védeni – mondja és a gázt ad.
Anya jut eszembe. Ő is ezt mondta. Bevillan egy emlék, amikor ott ül a kocsiban a volán mögött. Egy bevásárlóközpont parkolójában vagyunk, és nagyon esik az eső. Anya felém fordul könnyes szemekkel.
- Én téged akarlak védeni – mondja. – Azért vettelek ki az iskolából, mert ott bántanak téged. Lesz egy jobb hely neked, ahol majd szeretni fognak. Tudom, hogy Hajni hiányozni fog, de neked jobb lesz így. Nem akarom, hogy olyan szörnyű gyerekkorod legyen, mint amilyen nekem volt. Nem akarom.
Visszatérek a jelenbe. Hallom Niki hangját, de nem tudom, mit mond. Megáll a kocsival.
- Miért sírsz? – kérdezi hidegen.
Felnézek rá.
- Csak eszembe jutott anya – mondom sírva.
- Miért? – kérdezi.
- Mindegy.
Ekkor Niki felsóhajt.
- Ne gondolj rá - mondja halkan. – Jó? Ne hagyd, hogy meggyengítsenek az emlékek. Megértetted?
Kinézek a dombokkal teli tájra, mely az út mentén húzódik. Niki ekkor finoman maga felé fordítja a fejem.
- Értve vagyok? - veti oda nekem erőteljesen. – Keménynek kell lenned. Nem félsz semmitől. Senkitől. Nem fáj neked semmi. Nem hiányzik senki. Talpon kell maradnod. Megértetted?
- Meg – súgom.
- Tudom, hogy most nehéz. De ha egy pillanatra is utat engedsz a gyengeségnek, akkor neked véged.
- Oké.
- Engedd el a múltat. Végleg. Világos?
- Világos.
A lelkembe lát a tekintetével. Sokáig figyel. Próbálok erős lenni, de legszívesebben elszaladnék. Hátradől a székben. Gondolkodik. Mondani akar valamit, de úgy érzem, képtelen rá. Néha, mintha bele akarna kezdeni, de végül mégsem kezd bele. Én várok. Tudja, hogy figyelek rá.
- Vacsoránál ültünk aznap este – kezdi különösebb érzelmek nélkül. – Én, a szerelmem és a szüleim. Akkor vallottuk be nekik, hogy együtt vagyunk. Hogy nem csak zenélünk, de járunk is. És hogy Dávid megkérte a kezem. Attól féltünk, nem örülnek majd neki. De örültek. Nagyon boldogok voltak. Mert látták, hogy én is az vagyok. Látták, hogy Dávid szeret. Aztán a következő percben az ellenállók törtek ránk. Nem kérdeztek semmit, nem szóltak egy árva szót sem. Beléptek a konyhába és lelőtték a szüleimet. Utána pedig Dávidot. Ott ültem sokkos állapotban. Nem hittem a szememnek. Nem akartam elhinni, hogy mindenki, aki a legfontosabb volt nekem, halott. Meg se tudtam szólalni. Felnéztem a gyilkosokra. Jól megjegyeztem az arcukat. Mindegyikét.
Feszülten figyelem. Rágyújt egy cigarettára. A legszörnyűbb, hogy nem látom a fájdalomnak a nyomát sem a tekintetében. Szinte, mintha még unná is ezt a történetet. Vagy félvállról venné.
- Velem is végezni akartak – folytatja hidegen a távolba nézve. - De végül az egyik vezetőjük azt mondta, fontosabb dolguk is van. Így hát elmentek. Szó szerint kisétáltak onnan. Órákig ültem ott.
Beleszív a cigarettába és lassan fújja ki a füstöt.
- Napokig céltalanul bolyongtam a romok között – folytatja színtelenül. – Az összes könnyemet kisírtam. Végül jelentkeztem a hadseregbe. Kiképeztek. Hitet adtak. És erőt. Végül az egyik bázisra vezényeltek Székesfehérvárra. Foglyokat ejtettek. Ők voltak azok. Mindegyik gyilkos ott volt a tágas cellában. Rögtön felismertek. Nem álltam rögtön bosszút rajtuk. Nem. Vártam vele egy hetet. Mondanom sem kell, hogy az igencsak nehéz időszak volt nekik.
Visszafordul felém. Patakokban folynak a könnyeim, de az ő arca rezzenéstelen marad, a szemeiből pedig semmi sem sugárzik. A mutatóujjával finoman letörli a szememről a könnyeimet.
- Magamat láttam benned, Angéla – közli hidegeden. – Olyan vagy, mint én voltam. És olyan leszel, mint amilyen én vagyok. Mert ha nem, ez a háború téged is elpusztít, akárcsak a szeretteimet.
Nem tudok mondani semmit. Csak őt figyelem. Éreztem, sőt tudtam már korábban is, hogy keresztülment a poklon, ahogyan én is. Hogy szinte ugyanazt, vagy még rosszabbat élt át. Igazam lett. Félni kezdek. Nem akarok olyanná válni, mint ő. Nem akarom. Valamit tennem kell ellene.
A rókára nézek.
Retteg.

*

Közel vagyunk már Pesthez, amikor észreveszek az égen egy furcsa járművet. Egy kicsit olyan, mint egy nagy fehér hajszárító. Lassan száll, mintha minket figyelne. Nikire pillantok.
- Mi ez? – kérdem. – Egy ufó?
- Nem – feleli mosolyogva. – Egy őrangyal. Egy védelmező drón. Elhárítja az atombombákat. Ha éppen tudja. Sok ilyen köröz az ország felett. Teljesen automatikusak. Teszik a dolgukat. Félelem nélkül.
- Őrangyal.
- Az. Figyeld a sárga fényt mindjárt.
A hajszárító orránál villan egy lámpa sárga fénnyel.
- Mit jelent? – kérdezem.
- Észrevett minket egy ideje – feleli Niki. – Azt üzeni, minden rendben van. Azt üzeni, ne féljünk, mert ő itt van velünk és vigyáz ránk.
Felnézek a gépre. Olyan, mintha mosolyogna. Mintha feltétlen szeretet áradna belőle. Mintha anya arcát látnám a sötétszürke égen. Itt van velem. Velünk. Vigyáz ránk a túlvilágról. Nem engedi, hogy bajunk essen.

folyt.köv.

2021.június 9-15.
Budapest