Nagyprónay János
VALENTINA-AZ ISZONYAT LÁNYA 4.ÉVAD (16+)

7.rész
A Sötétség játszmái

Egyeske mosolyogva hajtotta a fejét Anett ölébe és a csillogó citromsárga szemei rávetültek a doktornő narancssárga szemeire. Mélyen elidőztek egymás tekintetében, eközben az éjszakai hóvihar odakint egyre hevesebbé vált. A lámpákat lekapcsolták, így már csak a kandalló tüzének fénye lengte be a nappalit.
- Hunyd be a szemed - súgta Anett.
Valentina lehunyta a szemeit, eközben a veszélyes ragadozó mosolya szép lassan eltűnt az arcáról. A doktornő finoman megérintette a homlokát, miközben alig bírta türtőztetni a kíváncsiságát.
- Ne gondolj most semmire - folytatta Anett. - Engedd el magad teljesen. Figyelj csak a légzésedre. Hagyd, hogy ez a figyelem elringasson téged. Egy idő után már csak a kandalló ropogását hallod. Eggyé válsz a nyugalommal. A tested fáradt már. Engeded pihenni. Engeded ellazulni.
- El fogok aludni – súgta Valentina.
- Ez a lényeg.
- Komolyan be akarsz jutni az elmémbe?
Anett egy kicsit elbizonytalanodott. Talán mégsem olyan jó ötlet beférkőzni egy pszichopata agyába, még akkor sem, ha kíváncsi arra, mi is zajlik odabent. Elvégre ez a lány a Sötét Univerzum egyik legveszélyesebb teremtménye, aki uralkodásra, pusztításra és gyűlöletre született.
- Félsz? – kérdezte Egyeske.
- Egy kicsit igen – felelte Anett.
- Csak egy kicsit?
- Na, jó, nagyon félek.
- Van is okod rá.
- Majd megbirkózok a félelemmel. Inkább lazulj.
Amint érezte, hogy a lány kezd álomba merülni, Anett behunyta a szemét. Tisztában volt vele, mennyire veszélyes, amit tesz, de már egy cseppet sem érdekelte. A félelmei elmúltak, helyette az orvos, a harcos, a látó kíváncsiságával lépte át egy szörnyeteg agyának kapuját.

*

A végtelen hosszú tengerpartot sötétszürke fény, valamint egy távoli, citromsárga napkorong világította meg. Mintha egy szörnyű vihar volna készülőben, ami lerombolja az egész világot, gondolta Anett, miközben parton sétált. A szél azonban alig fújt, viszont különös, rémisztő démoni suttogásokat vitt magával mindenfelé. Mintha a Sötétség harcosai társalognának egymással. Néha hallani lehetett egy rövid, ám hosszan visszhangzó harangkongást is.
A parton különböző nagyságú sziklák sorakoztak. Az egyik nagyobb mögül, mely alig pár lépésnyire volt Anettől, egy fekete sziluett lépett ki egy pillanatra, aztán gyorsan visszahúzódott a takarásba. A doktornő megtorpant. Próbálta az érzékeivel bemérni az árnyalak szándékait. Nem talált pontos választ. Bizonytalan. Ekkor ez a valami, vagy valaki felugrott a szikla a tetejére, a szemei vörös fénnyel felizzottak. Anett bátran farkasszemet nézett vele. Az alak végül gyorsan feladta és a sziklákon ugrálva elszaladt és bevetődött egy még nagyobb szikla takarásába.
Anett a napkorong felé fordult. Inkább egy hold, gondolta, mivel alig világít meg valamit. Egyre sötétebb lett, ő pedig már kezdte bánni, hogy beférkőzött az iszonyat lánya agyának rémálomszerű világába. Ilyen közel még sosem volt a Sötét Univerzumhoz. És rosszabb, mint gondolta.
Belegondolt, mit élhet át Ketteske, amikor itt kell lennie. Itt is, meg a másik a helyszínen, a Fővám téren. Mekkora erő kell ahhoz, hogy a szelíd, empatikus személyiség kibírja itt anélkül, hogy ő részesévé váljon ennek a reménytelen világnak. Minden bizonnyal emberfeletti. És Valentina másik énje itt vészelt át éveket, mire elő tudott bújni. A felszínre tört az akaratával.
- A barlang – hallotta Ketteske hangját a szélben. – Gyere a barlanghoz, Anett.
- Hol van? – kérdezte.
- Tőled balra. Nézz oda.
Anett arra fordult és a part egyik távoli dombjának lábánál megpillantott egy pislákoló fényt. A Fény erejét érezte ott. Valami elképzelhetetlen, határtalan szelídséget. Biztonságot. Szeretetet.
Elindult arra, ám abban a pillanatban egy röpke villanás kíséretében egy hatalmasat dörrent az ég. A tengerpart irányába fordult, ahol vörösen izzó szemű árnyalakok sorakoztak. Fenyegetőek voltak, ám mégsem támadtak. Mintha tudnának valamit. Mintha biztosak volnának abban, hogy Anett egy előre elkészített csapdába sétál bele, ahonnan soha többé nem fog szabadulni.
A doktornő szaladni kezdett az egyre erősebb szélben. A fekete haja lobogott és egyre védtelenebbnek érezte magát. Egy pillanatra megállt, mert szörnyű veszélyt érzett. Amikor megfordult, az árnyalakok már nagyon közel voltak hozzá. Mi több, már legalább ezren lehettek. Nevesincs Köd, gondolta magában. Mind olyanok. Akár az Iszonyat Hercege, akiről Valentina is mesélt.
Visszafordult a barlang felé. Lehet, tényleg egy csapda, gondolta magában. Persze ezt nem tudhatja biztosan. Kockáztatnia kell. Annak ellenére is, hogyha itt, ebben a világban csapdába kerül, nem biztos, hogy vissza tud térni a valóságba. Meg kell tennie. Nincs visszaút.
Ekkor hátba rúgták és Anett arccal előre a földre zuhant. Nem szabad a hátára fordulnia, gondolta. Akkor biztosan legyőzik. Elképzelni sem tudta, mit tudnának ezek művelni vele, de nem is akarta megtudni. Inkább felpattant és szaladni kezdett a pislákoló fény felé. Hallotta, amint egy egész hadsereg van a nyomában. Kitartóak, állapította meg. El fogják kapni, ha nem siet eléggé. Azonban ő rákapcsolt. A hite irányította. A Fénybe vetett hite. Valamint a kíváncsiság.
Amikor odaért a barlanghoz, megtámaszkodott egy sziklában. Kimerült. Megfordult, de már nem látta az árnyakat. Azonban érezte, mind ott vannak körülötte és valamilyen másfajta támadáson törik a fejüket. Nem szabad megvárnia. Elfogyott egy kicsit az ereje, de már csak pár lépés van.
- Gyere, Anett - súgta valahonnan Ketteske. – Lépj a fénybe és megtalálsz.
- Hol vagy? – kérdezte a doktornő.
- Látni fogod.
- De mond meg, kérlek.
- Jól tudod, hol vagyok. Jól tudok, hol állok.
- A rakpart?
- Igen. De be kell itt lépned. Nekem sem egyszerű mindig. Nekem is szaladnom kell mindig.
- Mindig?
- Igen. És jobban félek, mint te.
- Ennél is jobban?
- Ennél is jobban.
Anett a fényt bámulta. Végül megindult felé. Nagy levegőt vett és felkészülve a legrosszabbra, belépett rajta.

*

A Fővám tér villamos alagútjának sínpályáján találta magát a neonfények félhomályában. Ösztönösen maga mögé nézett, de nem látott közeledni villamost. Még csak a hangját sem hallotta. Amikor előre nézett, megpillantotta Ketteskét, aki ott állt előtte fekete ballonkabátban és vörös farmerban. Valentina szelíd énje a kezét nyújtotta felé, ő pedig megfogta azt.
Felfelé haladtak a felszínre a sínek mentén, miközben Anett csodálattal pillantgatott a lány felé. Szinte derűs a tekintete, gondolta magában. Hihetetlen. Nem értette, hogyan lehet valaki ennyire erős.
- Mindig itt vagy? – kérdezte a doktornő. – Mármint, amikor váltakoztok.
- Mindig - felelte Ketteske. - Mindig, amikor várnom kell a soromra. Van, hogy előbb tudok a felszínre jutni, de az esetek többségében várnom kell. És itt várok. Eljutok a tengerparttól idáig.
- Ez kibírhatatlan lehet.
- Eleinte az volt. De már megszoktam.
- Itt történt kis híján a baleseted.
- Igen.
- Ezen helyen. Szembe jött veled a villamos. Te pedig az utolsó pillanatban ugrottál félre.
- Kellett hozzá egy kis segítség.
- Szilvia. Az anyád segített.
- Igen.
- Szerinted előre megtervezte?
- Nem. De úgy látta, elérkezett a pillanat.
Amikor felértek, lesétáltak a Duna partjára. Az örök éjszakában Anett látta a Holdat. Tudta, hogy ez nem az a Hold, ami a valóságban szokott ragyogni. Ez egy másik. És a Sötét Univerzum félelmet keltő ereje sugárzik belőle. Elnézte egy darabig. Érezte, hogy folynak a könnyei. Ketteskéhez fordult, aki az örvénylő Dunát figyelte a hold fényében. Szívbemarkoló bánat áradt onnan.
- Hogy tudsz itt élni? – kérdezte Anett elcsukló hangon.
- Egyre nehezebben. Minden egyes perc, amit itt töltök el, maga a pokol. Vagy, ha úgy vesszük, életem minden egyes pillanata szenvedésből, bánatból, fájdalomból áll. De ott a remény is. A remény arra, hogy győzni fogok. Egyszer talán. Bár egyre kevésbe látok erre esélyt. Mégis, csak ez maradt nekem.
Anett finoman maga felé fordította a lányt. Belenézett azokba a kéken fénylő szemekbe, melyek pont olyanok voltak, mint amilyen Leventének volt néha. Finoman magához ölelte Valentinát, aki úgy kapaszkodott belé, mintha a pokol nyílt volna meg alattuk. Anettet bűntudat gyötörte, amiért harcolt ez ellen a lány ellen. A könnyei patakokban kezdtek folyni.
- El nem tudom mondani, mennyire sajnálom, Valentina – súgta a lány fülébe.
- Nem kell - súgta vissza az. - Nem tudhattad.
- De igen. Látó vagyok. Látnom kellett volna.
- Nagy volt benned a harag. És érzem, most is nagy. Viszont megtettél egy lépést a valódi célod felé.
- Egy nagyon kis lépést.
- De az is valami, Anett. Az is valami.
Ketteske belenézett a doktornő szemébe. A mosoly, ami megjelent a szelíd személyiség arcán, a bizalomról árulkodott. Ám, amikor Anett mellé pillantott, az arca megremegett a félelemtől.
- Ne! – kiáltotta. – Ne!
A doktornő megfordult és egy árnyalakkal találta magát szemben. A vörösen izzó szemek teljesen megbénították. Még látta, hogy annak hosszú fekete karmai felé nyúlnak, aztán elsötétült előtte minden.

*

Egy hosszú folyosón találta magát. Néhány pislákoló villanykörte világította csak meg a barátságtalan és ijesztő helyet. A sötétzöld falakról omladozott a vakolat, a plafonon csövek futottak végig a szemben lévő zöld ajtóig, amin valami vörös felirat éktelenkedett. Hideg volt, Anett egyre jobban didergett. Suttogásokat hallott minden irányból. Nem tudta kivenni, miről beszélnek, de arra rögtön rájött, hogy ezek Valentina hangjai. Néhol sejtelmesek, néhol dühösek, vagy éppen szelídek voltak.
Megindult a folyosó végi ajtó felé. A felirat egyre tisztább volt előtte. Egy vörös színű, római hármas, amit mintha egy szörnyeteg kapart volna bele a karmaival. Talán az egyik árnyalak. Anett nyikorgásokat hallott az ajtó mögül és ez a ritmikus hang egyre hangosabb lett, ahogy közeledett felé.
Amikor odaért, hallgatózott egy kicsit. A nyikorgás erre hirtelen megszűnt. Úgy tűnt, mintha valaki érezné odabent az ő jelenlétét és csak arra vár, hogy lenyomja a kilincset. Anett nagyott nyelt, összeszedte gyorsan minden bátorságát. Lassan, óvatosan lenyomta a kilincset. Az ajtó befelé nyílt. Ahogy tolta maga előtt hirtelen feliratokat pillantott meg az omló vakolatú zöld falon. A kicsiny szobában megpillantotta Valentinát, amint az egy fából készült széken ücsörög, neki oldalt.
- Üdv itt - szólalt meg Hármaska a jellegzetes, fiús hangján.
- Mi ez a hely? - kérdezte Anett.
Valentina felé fordította haragos tekintetét, miközben a citromsárga szemei felizzottak. A doktornő eközben bátran belépett hozzá.
- Ez volt az otthonom - kezdte Hármaska. - Még a hasadás előtt. A második hasadás előtt. Amikor tavaly, Szentendrén, sikerült előbújnom végre. Addig itt éltem. Gondolom, már észrevetted a falakon az írásokat.
Anett látta, hogy a falra vésett, apró betűkkel írt szövegek teljesen betelítették a szoba falait, még plafont és padlót is.
- Elolvashatod őket - súgta Hármaska és visszafordult a vele szemben lévő falhoz. – De fejből tudom, fel is mondhatom neked. Persze, a legegyszerűbb, ha összegzem. Ezek a sikolyaim.
- Könyörgő szavakat látok – mondta Anett, miközben a tőle balra lévő falhoz lépett.
- Hasztalanok voltak mind - vágta rá Hármaska.
- Viktor ölelése után vágytál.
- És még most is.
- A szeretethiány hozott elő téged.
- Mindig is jelen voltam.
- A szeretethiány, ami átfordult gyűlöletbe.
- Mindig is jelen volt a gyűlölet is.
Anett a fejét csóválva fordult Hármas felé.
- Érzem is – mondta leleplezően. - Ettől vagy te a leggonoszabb.
- És erre büszke is vagyok - mosolyodott el Valentina. – És eljön az idő, amikor csak én fogom uralni a testem.
- Ebben ne legyél olyan biztos.
- Mennyire más vagy most. Azt hittem, kezdesz megsajnálni.
- Egy ilyen önző szörnyeteget, mint te, sosem fogok.
Hármaska ekkor valami természetfeletti gyorsasággal felpattant és a falhoz szorította Anettet.
- Te sem vagy több - súgta az iszonyat lánya. - Te sem vagy éppen egy angyal. A dühös doktornő, aki nem kímélte volna még a Nórit sem, aki az úgynevezett jó oldalon áll. Egy céltudatos harcosként mindent elterveztél és nem hagytad, hogy bármi is meggátolja az elképzeléseidet. Nem igaz? Vannak elveid, akárcsak nekem. Fájdalmas lehet hallanod, de te pont olyan vagy, mint én.
- Soha – súgta vissza Anett. – Soha nem voltam és soha nem is leszek olyan, mint te.
A doktornő ekkor lelökte magáról Valentinát, aki a szemközti falnak csapódott és fülsüketítően hangosan felnevetett.
- Pedig olyan vagy! - kiáltotta citromsárgán izzó szemekkel. – Mentél előre és feláldoztad a saját szerelmedet is!
- Ez nem igaz! – üvöltötte Anett.
- Dehogyisnem! Leállhattál volna a nyomozásoddal, élhettél volna boldogan a szerelmeddel! De te mit is tettél? Mentél és nyomoztál tovább! A végén pedig anyának lépnie kellett!
- A Végítélet kezdetekor amúgy is vadászott volna ránk! Én ezt meg akartam akadályozni!
Hármaska fejét csóválta.
- Ugyan, dehogy - súgta. - A kíváncsiság hajtott. A küldetéstudat. Az önfeláldozó, empatikus lelked hozta el a veszted.
Anett a falhoz fordult a sírásra görbülő ajkaival. A szívébe találtak Valentina szavai és a lánynak igaza is volt.
- Én már megbűnhődtem - mondta elcsukló hangon. – Ezért a hibáért már eleget szenvedtem.
- Te ölted meg – közölte vigyorogva Hármaska.
- Nem.
- Pedig most vallottad be.
- Akkor sem én tettem. De ettől még felelős vagyok azért, hogy ez megtörtént.
- Te is egy gonosz vagy.
Anett visszafordult Valentinához.
- Nem - mondta. - Én tisztelem az emberi életet. Én kutattam a lelket. Megismertem és megszerettem az embereket. Sokáig féltem kimutatni, mert rettegtem a sérülésektől. De amikor megtudtam, milyen érzés, ha viszont szeretnek, ennek vége lett. Onnantól végre megnyíltam. És azt akartam, hogy rajtam kívül mindenki más felszabaduljon és érezze azt a boldogságot, amit én.
- És elbuktál – nevetett Hármaska.
- Nem. Még nem. De te igen. Neked is volna esélyed a jó utat választani. Ám te inkább elmerültél a sötétségben.
Valentina arcáról lefagyott a mosoly. Anett ekkor behunyta a szemét. Erősen koncentrált a valódi világból, ahonnan ide érkezett. Hallotta a tűz ropogását, érezte a kandalló melegét.
Amikor kinyitotta a szemét, ismét ott ült a kanapén. Egyeske békésen aludt az ölében, még az oldalára is fordult a kandallóból áradó melegség irányába. Anett nem érzett semmilyen haragot már, a pácienst látta az iszonyat lányában. Finoman betakarta a lányt, utána hallgatta az odakint süvítő hóvihart.

*

Nóri lassan kinyitotta a szemét és az erős fénytől azonnal hunyorogni kezdett. Oldalra fordulva teljes sötétséget pillantott meg. Egy ágyon, vagy egy asztalon feküdt valahol, az egyetlen fény pedig felülről áradt. Nem tudott mozdulni. Korábban már érzett ilyet. A Sötétség energiája szorította le. Ekkor koppanásokat hallott tőle jobbra. Valaki felé tartott. Erőteljes léptek.
Viktor arca jelent meg felette. A srác citromsárgán izzó szemekkel és kárörvendő mosollyal pillantott le rá. Fekete haja szépen be volt fésülve, valamint méregdrága fekete inget viselt. Nórinak ökölbe szorult a keze az ősi nagy ellensége láttán, ettől annak pedig még szélesebb lett a mosolya.
- Nóri - kezdte Viktor. - Kimondottan jó érzés végre újra látni. Nekünk történelmünk van, ezt te is tudod. Másfél éve ismersz, átvészeltünk együtt pár kegyetlen időszakot.
- Mellőzd ezt, kérlek - vetette oda Nóri.
Viktor mosolya egy szempillantás alatt lefagyott az arcáról. Nóri ismerte ezt a hirtelen hangulatingadozást, ami korábban halálra rémítette. A szörnyeteg maga alá húzott egy széket és azzal a rettenetes, démoni tekintettel meredt rá a lányra, mint régen, amikor egymásra vadásztak.
- Nyomasztó egy ember vagy, Nóri - kezdte Viktor. - Régen is az voltál. Egy öntelt, egoista senki. Egy nárcisztikus szociopata, akit csak kizárólag a karrierje érdekelt. Csak rád kellett néznem és elöntött a harag.
- Hagyjuk ezt - hergelte a lány. – Mindketten tudjuk, hogy azért szemeltél ki, mert hasonlítok Valentinára. Mivel az unokahúgom. Te pedig rettegtél tőle az elmegyógyintézet falain belül és kívül is.
- Vegyél vissza, drágám.
- Különben? Én már nem félek tőled, Viktor. Azok az idők elmúltak.
A srác arcán sármos mosoly jelent meg.
- Ez azonban tetszett benned - súgta Viktor sejtelmesen - Ettől volt izgalmas a mi játékunk. Emberemre akadtam benned, mert bár rettegtél tőlem, mégis szembe mertél szállni velem. Sokszor visszagondolok arra a napra, amikor majdnem egy éve betörtem a házadba. Azt hitted, nem fogok megszökni, de mégis megszöktem a Szent Mihályból. Érted. Játszani akartam. Megint. Mennyire féltetek tőlem. Te és Janka. Emlékszel? Akkor még Anna sem állt mellettetek. Egyedül voltatok.
- És te vesztettél így is - feszegette a határokat Nóri. – Alulmaradtál.
- De most már nem fogok. Kíváncsi vagy, hogy kerültél ide?
- Szilvia hozott ide neked.
Viktor megrázta a fejét.
- Nem talált - felelte. - De találgass nyugodtan.
- Nem fogok - vágta a lány.
- A drága nővéred volt. Barbi. Ő hozott ide, mielőtt Szilvia megtalált volna.
Nóri szíve a fejében kezdett lüktetni.
- Tessék? – kérdezett vissza döbbenten. – Hol van most? Beszélni akarok vele!
- Nincs itt - felelte Viktor sátáni mosollyal. - Dolga van. Addig is az én felügyeletem alá bízott. Úgy érzem, nem szeret téged. Pont rám bízni téged. Ez nem vall éppen meghitt testvéri kapcsolatra köztetek.
- Szerintem csak tudja jól, hogy nem jelentesz rám semmilyen veszélyt.
Viktor ekkor közelebb hajolt hozzá. Nóri farkasszemet nézett a citromsárga szemekkel. A srác hosszan méregette, ő pedig próbált minél erősebbnek mutatkozni ebben a helyzetben.
- Gyönyörű vagy, Nóri - súgta bájos mosollyal. - Akkor vagy a legszebb, amikor dühös vagy. A haragod megszépíti a vonásaidat, a kék szemeid megcsillannak, az ajkaid pedig megfeszülnek. Amikor rövid ideig az Iszonyat Katonáihoz tartoztál, bevallom, egy kicsit megdobbantottad a szívem. Imádom a gonosz nőket. Ez tetszett Annában, Lillában és Szilviában is.
- Beteg vagy, Viktor – nyugtázta a lány.
- És büszke is vagyok rá. Ez vagyok én. Nem hiába töltöttem a fél életemet az elmegyógyintézetben. Mindent Annától tanultam, aki akkor még nem volt ilyen érzelgős majom.
- Sokáig fogsz még szórakoztatni?
- Egész éjjel itt leszek melletted. Nem fogsz pihenni. Úgyhogy imádkozz, hogy Barbi minél előbb hazajöjjön.
- Kezd gyengülni az erő, amivel fogságban tartotok. Te is imádkozz, hogy ne legyél itt, amikor végleg eltűnik.
- Már alig várom. Imádtam veled küzdeni.
Nóri érezte, hogy Viktor próbálja meggyengíteni az ellenállását. Egy kicsit sajnálta is srácot, mert jobb élete is lehetett volna ezzel a külsővel. Más szót nem talált a huszonhat éves Viktorra, minthogy gyönyörű. Remek modell, vagy színész lehetett volna belőle és ezt ő is tudja magáról.
- Szóval Barbi elárulta Szilviát - terelt gyorsan Nóri.
- Szerinte ő árulta el őt - mondta a srác. – Azzal, hogy Kamillát nevezte ki helyettesnek, szerintem az utolsó csepp volt a pohárba.
- Nem lep meg. A nővérem teljesen megőrült.
- Nekem szimpatikus.
- Azt mindjárt gondoltam. Szép pár lennétek.
- Nekem már van szerelmem. Várom is haza Valentinát.
- Valentinának ott van Krisztián.
Viktor erre hangosan felnevetett.
- Ugyan már - mondta. - Én vagyok neki a világ. Nálam jobb pedig nincs.
- Túl sokra tartod magad – hergelte a lány.
- Tudom, hogy szép vagyok. Ennyi. És azt is tudom, drágám, hogy most egy nagyon lidérces éjszakának nézel elébe.
Viktor ekkor kivillantotta a tökéletes fogsorát.
- Most végre visszaadom neked a kölcsönt - súgta sátáni vigyorral.

folyt.köv.

2021.április 22-27.
Budapest