Nagyprónay János
ANGÉLA

11.rész
Az otthon közelében

Hallom a harckocsik zaját, nem lehetnek már olyan messze. Niki berúgja a társasház egyik földszinti lakásának ajtaját. Húz maga után, én pedig olyan borzalmakat látok, hogy azonnal behunyom a szemem. Végül aztán muszáj kinyitnom, mert különben elbotlok valamiben. Megállunk az egyik szoba előtt, ahol nem merek körbenézni, az ajtófélfára fókuszálok minden erőmmel.
Niki lenyom valamit a telefonhoz hasonló műszeren, amit a hajszárító alakú drón roncsából szerzett. Utána fogja és bedobja az ágyra, majd megfogja a kezem és szaladunk ki a folyósóra.
- Miért dobtad el? – kérdem.
- Mert emiatt találtak meg minket - feleli.
Egy hátsó kijárathoz vezető folyosó előtt megáll a falnál és fülel. Felnézek rá. Túl nyugodt ahhoz képest, hogy iszonyú nagy bajban vagyunk. Mosolyra görbül a szája, miközben erősen koncentrál.
- Mind a kettő tank erre jön - állapítja meg halkan. - Ez a Zelenák nagyon amatőr. Kapkod.
- Nem lehet, hogy csapdát állít? – kérdezem.
- Nem. Az erdő felől közelít felénk kilenc emberével. Teljesen körül akar venni minket.
- Sikerülni fog neki?
Ekkor Niki rám néz a kígyó szemeivel. A magabiztos mosolyával próbál nyugtatni, de hiába, mert úgy érzem, eljött az a nap, amikor mindketten elveszünk. Nagyon félek, egyre közelebb hallom a tankokat.
Kilépünk az épület mögötti parkolóba, ahol nyomban el is rejtőzünk egy teherautó roncsai mögött. A nővérem lehasal, a gépfegyvere távcsövével végigpásztázza az erdőt. Leguggolok mellé és próbálok rájönni, mit láthat.
- Ahogy sejtettem – nyugtázza, aztán kiegyenesedik. – Teljesen alábecsül minket. Elavult eszközökkel, de pontosan bemértek minket. Letértek az útjukról és a harckocsik felé igyekeznek.
- Ez biztos? – kérdezem.
- Csak egy katonát hagytak maguk mögött.
- Nem lát minket?
- Még nem. De nagyon igyekszik.
Felém fordul.
- Hasalva elindulunk balra - súgja. – Szorosan mellettem gyere, fedezlek.

*

Amint fák közé érünk, egy árokban helyezkedünk el. Niki elővesz egy távirányítót, miközben harckocsik irányába fordul. Alig látok valamit az autóroncsoktól, csak az erősödő zajt hallom. A nővérem az egyik piros gomb felé emeli a hüvelykujját, utána belenéz a fegyver távcsövébe.
- Tedd a füledre a kezed - súgja vigyorogva.
Úgy teszek, ahogy mondja, mire két egymás utáni robbanás rázza meg a környéket. Az égbe lángcsóvák emelkednek. Üvöltözéseket hallok, kétségbeesett sikolyokat, melyeket régen a bombázások után hallottam. Nagyon sajnálom őket annak ellenére, hogy meg akartak ölni minket.
Gondolkodni sincs időm, mert Niki belemarkol a kabátomba és szaladunk előre az árokban. Egy eldőlt fa alatt megállunk, mire ő megint fülelni kezd. Hihetetlen, mennyire élesen tud koncentrálni. Ennyire még én sem tanultam meg a két év bujkálás alatt. Hangtompítót teker a fegyvere csövére.
- Biztosítsd ki a fegyvered - súgja.
- Már megtettem – súgom vissza.
- Innen látom, hogy nem.
Ránézek. Igaza van. Gyorsan teljesítem a parancsot. Úgy néz rám, mintha én is katona volnék.
- Mindjárt elindulunk – mondja halkan. - Készülj!
Azzal megfordul, a fák közé céloz és néhány másodperc múlva lő egyet. Egy darabig még készenlétben áll, miközben a fegyver távcsövébe néz, utána visszahúzódik mellém elégedett mosollyal.
- Jól van – mondja. - Most már tiszta a terep. Gyere!

*

Az erdőben szaladunk, amikor egy golyó süvít felénk és az egyik fába csapódik bele. Alig bírok lépést tartani Nikivel, annyira gyorsan fut. Egy újabb golyó nem messze a fülem mellett repül el. Balra lefordulunk, a földre kerülök, a nővérem pedig gyorsan felkap és egy bokor takarásába húzódunk.
Senkit sem látok. Az ég dörrent egyet felettünk. Niki felpillant, majd vigyorogva belenéz a távcsőbe.
- Maradj itt - súgja. - Nem esik bajod.
Két perc múlva látom, amint két ellenálló katona előjön a fák közül. Fiatal, ám de rendkívül elszánt harcosok a terepmintás ruhájukban és a zöld sisakjukban. Óvatosan haladnak előre. Nem veszik észre, hogy mögöttük az egyik eldőlt fa mögül Niki emelkedik ki rájuk célozva. Két tompa puffanást hallok, a harcosok pedig összeesnek. A nővérem kacsint egyet felém, majd eltűnik a szemem elől.
Hirtelen valaki megragadja a kabátomat és durván maga felé fordít. Zelenák tébolyult tekintetébe ütközök és utána pisztolya csövébe nézek. Eszelős vigyor jelenik meg az arcán, a szemei azonban fürkészőek maradnak. Néhány tompa puffanást hallatszik, de ő oda sem néz, pedig egyedül van.
- Pont így terveztem – súgja és elveszi a fegyveremet. – Bátor katona véd téged, de egyetlen aprósággal nem számolt.
Halkan nevetni kezd.
- Nemsokára megtudja, mi az - mondja.
A félelemtől bénultan meredek rá, mire ő felkap és vonszol maga után fák között. Látok egy tavat a távolban. A róka majdnem kiesik a zsebemből, gyorsan visszatuszkolom oda. Belehalnék, ha elveszíteném. Hátra akarok nézni, de nem tudok. Remélem, Niki már a nyomunkban van.
- Szép kis tavacska, mi? – kérdi Zelenák. – De szerettem idejárni a családommal. Valahol itt haltak meg ők is, miközben labdáztak. A figyelmeztetés nélküli bombázások, tudod? Szándékosan nem szólalt meg a légvédelmi sziréna. Mindenki tagadta, de én jól tudtam, hogy direkt csinálták. Három fiam volt. Annyi idősek voltak, mint most talán te. Ez a Nikoletta is hibás ezért, tudod? Biztosra veszem. Hisz a fekete egyenruhát viseli. Azt hiszed, hogy én vagyok a gonosz?
- Engedjen el! – üvöltöm.
- Helyes! Üvölts csak!
Erre hangosan felnevet.
- Hallod ezt, te tömeggyilkos? – üvölti Nikinek az erdő irányába.
A parton haladunk egy móló felé, amikor Zelenák a földre lök és rám szegezi a pisztolyát. A bal kezével igazít egyet a barett sapkáján. Hatalmasat dörren az ég, látok egy villámot lecsapni a távolban. Az ezredes a fák felé néz izgatottan, mintha előre eltervezte az egész jelenetet.
- Alig pár lépésnyire vagy! – üvölti oda. – És jól tudod, mire készülök! Már mindent tudsz, igaz?
Csend. A rettegéstől hevesen ver a szívem. Annyira reménytelen minden, el sem tudom képzelni, hogyan is lehetne ebből a bajból kikecmeregni. Zelenák rám pillant, majd a vissza fák közé.
- Használd az agyad - folytatja. – Na? Mire gondolok? És te tudod, hogy mit kell tenned, igaz? Azt ajánlom, siess! A kis Angélának már nincs sok hátra! A te kezedben van a sorsa! Akárcsak az enyém!
Szinte követhetetlen gyorsasággal talpra állít és elindul velem a móló végébe. Valami hátborzongató nevetés tör rá. Látom, hogy küzd ellene, de nem tudja abbahagyni. Néha olyan már, mintha inkább sírna.
- Lángok söpörtek itt végig, Angéla – mondja nekem, aztán hirtelen könnyezni kezd. – Lángok. Elvitték őket.
- Sajnálom – mondom.
Megáll. Ijedten fordul felém. A jéghideg és félelmetes harcos helyett egy elveszett ember néz le rám. A sötétszürke égen villámok cikáznak mögötte. Olyan az egész, mint egy rémálom.
- Sajnálod? – kérdi értetlenül.
- Igen – felelem. – Én a szüleimet vesztettem el. Tudom, hogy ön mit érez.
- Akkor azt is tudod, miért teszem ezt.
A tó felé pillantok, majd vissza rá. Ő ekkor tőle balra, a móló part felőli vége felé fordul. Niki ott áll rászegezve a fegyvert. Zelenák kiegyenesedik. Ismét a tó vízére nézek. Az ég egy hatalmasat dörren. Már mindent értek. Felnézek az ezredesre. Ő visszanéz rám. A pisztolya felemelkedik, de az ujja nincs a ravaszon. Nem akar bántani. Hallom a tompa puffanást, mire Zelenák elejtve a fegyverét, hátratántorodik. Felnéz a viharos égre. Elmosolyodik. Mintha megkönnyebbült volna.
- Ennek így kellett lennie – súgja.
Holtan zuhan a tóba. Sokkosan nézek utána. Hosszan bámulom a vizet, észre sem veszem Nikit, aki mellettem állhat egy ideje. Felnézek az égre, ahonnan eső zúdul ránk. Utána megint a tavat bámulom. A nővérem leengedi a fegyverét, aztán a vállamra teszi a kezét. Könnyek szöknek ki a szemeimből.
- Haza akart menni - mondom.
- Tudom - mondja Niki.

*

A tankok roncsai mellett haladunk el, melynek a lángjait eloltotta az eső. Niki valamit mond, de nem tudok rá figyelni. Hazatérni. Haza. Otthon. Fájdalmas ismételgetni ezeket a szavakat. Ahogy szétnézek a romok között, a pusztítás maradványain, arra gondolok, hogy ezt a világot már nem lehet helyrehozni. Mindennek vége. Hiába kapaszkodok abba, hogy már nem vagyok egyedül és Niki úgy vigyáz rám, mintha a szüleim küldték volna őt nekem. A róka is hiába. Nem látok semmi esélyt arra, hogy egy nap véget ér a háború és minden újraépül. Akárhogy is nézzük, akármilyen remény is támad fel, ennek az egykoron szép világnak örökre vége.
Az egyik hajdani üzletben leülünk a falnak dőlve. Niki elhozta a lakásból a műszert, amivel bemértek minket és a katonáktól szerzett, hasonló kinézetű tárggyal összekapcsolja őket, akár egy kirakóst. Rövid ideig búgást hallok, aztán hosszú csend. Végül Csenge hangját hallom.
- Niki? – kérdi.
- Igen, én vagyok – feleli a nővérem.
- De jó hallani a hangod!
- A tiédet is.
- Angéla jól van?
- Igen, szerencsére. Mikor jöttök értünk?
Az őrvezető nagyot sóhajt.
- Gondok vannak – kezdi. - Elindultam értetek egy helikopterrel, de Újpesten leszállásra kényszerítettek.
- Miért? – kérdezi döbbenten Niki.
- Egyre több arra az ellenálló csapat. Lezártak több északi szektort. A váci helyőrséget is kiürítették egy órája. Néhány napon belül a központból elindítanak egy támadást, amivel visszafoglalják majd a területeket.
- Nagyszerű.
Niki a falnak dől megsemmisülten.
- De van jó hír is – mondja Csenge.
- Mi lenne az? – kérdi a nővérem szkeptikusan.
- Átnéztem a térséget és találtam egy csapatszállító járművet Veresegyház délnyugati részén, a Fót felé vezető úton. A mieink közül hagyták ott egy héttel ezelőtt egy evakuáció során.
- Még most is ott van?
- Igen. Figyelem a terepet az egyik műholddal. Ha most elindultok, odaértek sötétedés előtt.
- Át tudod küldeni a koordinátáit, hogy be tudjam mérni?
- Küldöm.
Niki rápillant a készülékre.
- Már látom – nyugtázza. – Ott vagy még Újpesten?
- Igen - feleli Csenge. – Itt várok rátok. Addig el nem megyek innen.
A nővérem arca megremeg. Meghatódott. Nagyot nyel, próbál erős vezetőnek mutatkozni.
- Köszönjük, Csenge – súgja síráshoz közel.
- Ne köszönjétek - mondja az is elcsukló hangon. – Inkább siessetek, mert megőrülök már.
- Indulunk is. Vigyázz magadra.
- Ti is vigyázzatok magatokra.

*

Az eső eláll és kezd már sötétedni, amikor megérkezünk a fekete csapatszállítóhoz. Az út mentén áll, közel az erdőhöz. Igencsak nagydarab jármű, a tetején kettő torony, nyolc kereke van és olyan hosszú, akár egy vonat szerelvénye. Az oldalsó ajtajánál Niki a műszerre pillant, legépel valamit, utána elhúzza az ajtót.
Amikor belépünk, felkapcsolódnak a halvány fények. Míg Niki becsukja az ajtót, én körülnézek. A hadsereg nem igazán spórolt a berendezéssel, az egymással szembeni, fal mentén húzódó padok mellett fegyverekkel teli szekrény, valamint egy ajtó, ami egy mellékhelyiségbe vezet. Két létra, mely a tornyokba vezet. A vezetőfülke tágas, hárman is elférnek egymás mellett.
- Szép darab, igaz? – kérdi Niki, miközben a vezetőfülke felé igyekszik.
- Az – súgom.
- Itt töltjük az éjszakát.
Ledöbbenek.
- Tessék? – kérdezem.
- Csenge átküldött előbb egy üzenetet – feleli a fülke takarásából. - Az újpesti helyőrség parancsnoka csak reggel nyolckor enged át minket a szektor határán. Nem baj, legalább kipihenjük magunkat.
Rossz érzés kerít hatalmába. Úgy érzem, mintha valaki figyelne minket az erdőből. A rókára nézek. Retteg. Niki lassan odalépdel hozzám, miközben a róka arcát figyelem. Leguggol hozzám. Finoman maga felé fordítja az arcom. A kígyó szemeiből szeretet árad felém.
- Mi a baj? – kérdezi megnyugtató hangon.
- Rossz érzésem van – súgom. – Mintha követtek volna minket.
- Ki vagy merülve, Angéla, ami nem csoda. Ez egy szörnyű nap volt.
Lehajtom a fejem.
- Nem csak ez a baj – mondom. – Van itt más is.
- Micsoda? – kérdi halkan.
- Közel vagyunk.
- Mihez?
- Az otthonhoz. Dunakeszihez.
- Elkerüljük, ígérem.
Ránézek.
- Nem akarom elkerülni – súgom. – Oda akarok menni.
Hosszan néz rám, belelát a lelkembe. Nem szól semmit, csak bólint egyet. Utána az ajtóhoz lép.
- Bekapcsolom a biztonsági zárat - mondja. – Senki sem tud bejönni. A tornyokat pedig átállítom őrszem üzemmódba. Azonnal tüzet nyitnak arra, aki nem közénk tartozik. Nem esik bajunk.
- Van fűtés? – kérdezem. – Nagyon hideg van itt.
- Mindjárt beindítom. Van energia bőven. Még ételt is tudunk melegíteni.
Amikor Niki a vezetőfülke felé indul, én az ajtó felé fordulok. Nagyon rossz érzésem van. Mintha állna ott valaki mögötte. Egy gyilkos, aki most néma csendben mindent megfigyel. Be fog jutni, tisztán érzem.

*

Odakint iszonyú vihar tombol ismét, hatalmasat dörög az ég, az eső pedig nagy erővel záporozik a járműre. Niki megágyaz a padlón és úgy takar be, mint egykoron anya. Még mindig hihetetlen számomra a kedvesség, ami belőle árad. Ez a valódi énje, ami szép lassan, de feltámadt benne.
- Te kis angyal - súgja. – Az én húgom.
Elmosolyodok. Egy röpke pillanatig a közelgő veszélyt sem érzem, ám aztán újra felbukkan.
- Nem vagyunk itt egyedül, Niki – súgom.
- Pihenj inkább – mondja lágyan. – Ki kell aludnod magad.
- Szerinted már rémeket látok?
- Nincs okod az aggodalomra. Ne félj, amíg engem látsz.
- Oké.
- Aludj szépen.
Behunyom a szemem és megpróbálok álomba merülni. Hallom, amint Niki a vezetőfülkéhez lépked.
- Csenge – súgja. – Kérlek, nézz körül a környéken.
- Nem tudok – feleli az. - Egy órája zavartak a szálláshelyre.
- Legutóbb mit láttál? Volt valaki errefelé? Vagy valakik?
- Nem láttam senkit. Persze a műhold nem annyira pontos, mint a drónjaink.
- Értem. Akkor nyitva tartom a szemem.
- Működnek az őrszemek?
- Dehogy. A tornyok meghibásodtak. Mind a kettő teljesen tönkrement.
Remek. A rókára nézek. Nagyon fél ő is. A félelem próbál ébren tartani, de a fáradtság erősebbnek bizonyul. Fájni kezd a fejem, majd a szemeim is. Nagyon gyenge vagyok. Álomba merülök.

*

Álmomban anya ott áll a Duna partján. A napfény ragyogja be őt, a fehér ruhájában pedig pont olyan, akár egy angyal. Leguggol hozzám aggodalmas tekintettel, látom a könnyeit.
- Nagy bajban vagytok, tündérkém – mondja. – Legyetek óvatosak!
- Miért? – kérdezem.
Látom, hogy mond valamit, de nem hallom. Mennydörgésre ébredek. Valahonnan fények törik meg a sötétséget. Felülök. A vezetőfülke felől jön, a műszerfal gombjai, valamint egy kijelző. A takarót magamra csavarva lépkedek oda. Niki ott ül a kormánynál és az ablaküvegen át figyel. Felém pillant, megijed.
- Miért nem alszol? – kérdezi. – Jól megijesztettél.
- Ne haragudj – súgom. – Nem tudok aludni.
- Édesanyád?
- Igen.
Visszanéz az ablak felé. Közelebb lépek hozzá.
- Aludj most te – ajánlom fel. – Én addig figyelek.
Elmosolyodik, aztán felém fordítja a fejét.
- Tudom, hogy ügyes vagy – mondja. - De nem lennék nyugodt.
- Kérlek – erősködök. – Pihenj nyugodtan.
- Jól van. De két órán belül leváltalak. Beállítom az ébresztőmet.
- Jó.
Néhány perc múlva már egyedül ülök a volán mögött. Az álomra gondolok. Valóban anya lehetett? Ő üzent a túlvilágról nekem? Veszélyben vagyunk. A rókára nézek. Retteg. Az ablak felé fordulva az esőt bámulom. Amikor dörren egyet az ég, a villámlásban megpillantom az alakot. Ott áll az úton és pont engem figyel. Ismét villámlik és egy pillanatra látok egy arcot.
Ismét sötétség. Reszketek. Lehet csak rémeket látok. Kék neonfény villan meg. Az alak egy kerti lámpához hasonló tárgyat tart a kezében. Fekete esőkabát van rajta. Szép lassan az arcához emeli a fénylő tárgyat. Ledöbbenek. Sikítani sem tudok. Maja gyűlölettel teli arcát látom.
A fény kikapcsol.
Sötétbe borul minden.

folyt.köv.

2021.augusztus 2-14.
Budapest