Nagyprónay János
ANGÉLA ÉS AZ ELVESZETT SIKOLYOK

5.rész
A boszorkány játszmája

A távoli folyosó halvány fénye behatol a sűrű sötétbe és látom a megtestesült gonoszt előjönni, miközben a kapucnija alatt vigyorog rám. Fémes csillanás villan felém. Suhan a penge, én pedig éppen az utolsó pillanatban húzódok el. Aztán valami hihetetlen gyorsasággal visszasuhint felém, amit az ösztönösen az arcom elé tartott alkarom bánja. Szerencsére csak a kabátomat szakítja fel. Szedd össze magad, Angéla. Elbántál már szemtől szemben nem egy ellenállóval, sőt, már egészen kislány korodban is felvetted a harcot az ellenséggel. Nehogy már egy ilyen bűbájos teafőző legyőzzön!
Nagyon szépen kaszál a lábával felém, de mindkét alkarommal elhárítom, mire megbillen. Meglepetésnek szánva ügyesen hátrarúg, ám csak az üres levegőt éri el. A sötétbe bújva oldalról támad a késsel, én pedig jobb kézzel elkapom a csuklójánál és bal kezemmel akkorát keverek le neki, hogy hanyatt vágódik. Hátrálni kezdek, hogy minél közelebb legyek a távoli fényhez. Szaladnom kéne, de nem akarok fogócskázni. És egyre inkább Dávidra és a többi áldozatra gondolok, akikkel ez az őrült végzett. Hiába szenvedett Oxána, mert csak addig áldozat valaki, amíg nem követ el bűnt.
Hallok egy zajt. Szerintem a penge ugorhatott vissza a helyére. Oxána hirtelen megjelenik, és ütések sorozatát méri felém. Az első hármat kivédem, azonban a következő három alaposan arcon talál. A következő egy egyenes ütés, melynek az elhárítását Niki már húsz éve megtanította nekem. Oldalra kilépve kitérek előle és könyökkel arcon ütöm. Egy újabb ütéssel a padlóra akarom küldeni, de elkapja a csuklómat. Kifordítom a karját a könyökénél lenyomva és fejbe rúgom. Eldől, mint egy zsák. Hallom, amint előugrik a penge, mire szaladni kezdek a lift irányába.
A cél túl messze van, ez pedig nagyon közel van hozzám. Hallom, hogy a késsel hadonászik mögöttem. Az trapéz alakú folyosó ajtaja tárva nyitva áll, és ha az most becsukódik, akkor nekem végem. Ekkor hirtelen támad egy ötletem. Rágyorsítok a maradék tartalék energiámmal, melynek kimerülése biztosan ahhoz vezet, hogy összeesek a lift ajtaja előtt, de abszolút nem érdekel. Eléggé elvetemült az ötletem, ám valahogy le kell őt fékeznem, hogy időt nyerjek.
Érzem, amint belevág a kabátomba, aztán ismét lemarad. Az ajtó melletti beugró felé szaladok, kézzel tompítom az ütközést és olyan erővel rúgok hátra az irányába, amekkorával csak tudok. Mekkora őrült vagy, Angéla. Viszont érzem, hogy kegyetlenül eltalálom. Hallom a kést a földre esni, majd ő is utána huppan. Megfordulok, látom őt földön, belerúgok kettőt, utána pedig, mint szélvész, szaladok a lift irányába. Amikor odaérek, látom Oxánát felkelni a földről.
Hívom a liftet. Miért is lenne itt bármelyik is? A háromból egyik sem jön. Oxána megiramodik felém. Végül a jobb szélső ajtó kinyílik. Gyorsan bepattanok, mire ő jobban rákapcsol. Megnyomom valamelyik felső gombot. Semmi. A sötét alak egyre közelebb van. Ha ez beront rám, nem sok esélyem lesz ellene. Ráütök a gombra. Semmi. Mi kell? Varázsszó? Csettintés?
A női géphang válaszol: - Kérem, olvassa le kártyáját!
Előkapom a kártyát a zsebemből és odaérintem a leolvasóhoz, mire az ajtók azonnal bezárulnak Oxána előtt. Útközben megnyomom a 37-es kórterem szintjének gombját is. Fújtatok. Sajog a tüdőm. Az arcom is, az ütésektől. Ez a szörnyeteg kis híján megölt. Persze ő is kapott tőlem egy kis emléket az elkövetkező órákra.
Amikor kinyílik az ajtó, a félhomályban a vörösen villogó fények fogadnak. A riasztás hangja eltűnt. A villódzó fények azonban kezdenek halálra rémíteni. A földön megpillantok egy őrt. Mozdulatlanul fekszik. Leguggolok hozzá és megnézem a pulzusát. Már nem él. Az egyenruhája tele van vágással. Oxána ölhette meg. Az éles lőszerű pisztolyát azonban nem vette el. Kiveszem a tokjából, a másik tárat zsebre vágom és kibiztosítom a fegyvert. A kórterem ajtajához fordulok.
Nyitva. Odabent pedig nagyon halvány fény honol. És síri csend. Na, Angéla, most megmutathatod magadnak, hogy még mindig katona vagy. Lassan haladok arra, majd a fal mellett háttal fedezékbe állok. Fülelek. Semmit se hallok. A rókára nézek. Nagyon retteg. Érzem, hogy van odabent valaki. Oxána biztosan nem egyedül tevékenykedik. A társa pedig várhat már rám.
Megfordulok és ajtófélfánál benézek jobbra, majd gyorsan belépek és balra szegezem a fegyvert. Senki. A lámpa kapcsolói azonban szét lettek zúzva. Nyikorgást hallok és előszegezem a fegyverem az asztal irányába. A szemeim kikerekednek a rémülettől. Valaki egy kötélen fejjel lefelé lóg az előtér közepén. Csak egy fekete sziluettet látok. A szobám felé lépkedek, miközben le sem veszem a szemem az áldozatról. Ott gyorsan felkapcsolom a villanyt és már látom is, hogy Gábor az. Kés okozta sérülések a mellkasánál. Egy szisszenés zökkent ki a sokkos állapotból.
Gábor szobájából jön. Lassan megindulok arra a fegyvert magam elé tartva. Belépek, és azonnal felkapcsolom a villanyt. Egy kis asztalkát látok az ágy mellett. Alatta pedig két lábfej. Remegnek. Leguggolok. A rémült Edit próbálja felhúzni a lábait és összekuporodva reszket, miközben patakokban folynak könnyei.
- Edit – súgom.
- Azt hittem, megint ő az – súgja az remegő hangon.
- Én vagyok.
A kezemet nyújtom, de meg sem mer moccanni.
- Edit – súgom neki. – Edit. Gyere. Segítek. Nem hagyom, hogy bajod essen.
- Itt sétált a sötétben – kezdi halkan. – Judit és Dávid eltűnt. Azután jött. Láttam őt. Megölte Gábort. Utána engem keresett. Én már itt voltam. Idekúsztam a sötétben. Szerintem, tudta, hogy itt vagyok. Itt lépkedett. Ott voltak a bakancsos lábai, ahol most te. Percekig állt itt, aztán elindult.
- Ne félj, Edit. Csak gyere velem. Megvédelek tőle.
Nagy nehezen sikerül őt kisegítenem onnan. Nagyon remeg és kapkodja a levegőt. Gyengéden átölelem. Zokogásban tör ki. Eszembe jut, amikor húsz éve lejöttem a padlásról és megláttam a halott szüleimet. Ugyanígy sírtam, mint ő. Akkor azt hittem, bele fogok halni a fájdalomba.
- Ne sírj – súgom a fülébe. – Itt vagyok. Nem lesz semmi baj.
- Azt hittem, értem jött – mondja, miközben a levegőt kapkodja. – Azt hittem az ördög eljött értem.
- Már nincs itt.
Amint ezt kimondom, hallom, hogy kinyílik az egyik lift ajtaja.

*

A fal mellett állok vízszintben az ajtó felé célozva. Edit mögöttem áll és a kabátomba kapaszkodik. Az alak lassan lépked a kórterem irányába. Megáll. Aztán ismét halk léptek. Nem annyira magabiztos. Veszélyt sejt. Fel van készülve mindenre. Akárcsak én, mert az ujjam már a ravaszhoz ér.
Az előtérbe azonban egy férfi lép be. Edit felsikít mögöttem, mire az idegen felénk fordul. Felismerem őt. A sármos Dr. Rátóti Péter, aki tegnap reggel az adataimat vette fel. Rászegezem a fegyvert.
- Ne mozduljon! – kiáltok rá.
Az rémülten emeli fel karjait.
- Ne lőjön, kérem! - esedezik.
- Mit keres maga itt? - rivallok rá.
- A doktornőt kerestem.
Gábor holtteste felé fordítja a fejét. Nagyon le van döbbenve.
- Elszabadult a pokol – mondja halkan és visszanéz rám. – Mindenütt.
- Tessék? – kérdem.
- Két órával ezelőtt valaki elzárta az intézetet a külvilágtól. És ahogy láttam, szinte az összes őr mellette áll. Olyan áhítattal követik azt a fekete kabátos alakot, akár egy szektavezért.
- Oxána.
- Tessék?
- Őt követik.
Leengedem a pisztolyt.
- Nem riasztották a rendőrséget? – kérdezem.
- Nem tudtuk – feleli, miközben leengedi a karjait. – Blokkoltak minden kimenő hívást. Még a mobiltelefonokét is. Mindent. Az őrök szépen csendben úgy, hogy észre sem vettük, teljesen az épület ellen fordították a vészhelyzeti protokollt. Gondosan megtervezett akció lehetett.
Edit kilép mögülem.
- Nem lehet kijutni innen? – kérdi pánikba esve.
- Egyelőre sehogy – feleli a doki.
Félve nézek Péter szemébe.
- Erikát látta? – kérdezem.
- Nem - sóhajtja. – Kerestem. Nem láttam azóta, hogy az igazgatóhoz ment.
Belegondolni is szörnyű, hogy akár baja is eshetett Cukormáz Tündérkének. Meg kell őt keresnem, ám előbb biztonságban kell tudnom Editet és Pétert. Valamint meg kell találnom Juditot is.

*

Péter ellátja Edit könnyebb sérüléseit, majd negyed óra tanácskozás után a folyosóra lépünk és rögtön egy zajra leszünk figyelmesek tőlünk balra. Ismétlődő, éles hang az őrhely felől. Olyan, mintha valami hívás volna, de nem hasonlít a telefoncsörgésre. Dermedten nézünk össze az orvossal.
- Mi ez? – kérdem.
- Ez egy videó hívás – feleli, és már siet is a pulthoz.
Editet finoman karonfogva követem őt. A lány nagyon fél, nem is csodálom. Azok után, amin keresztülment az elmúlt órában, hát, sok más ember beleőrült volna. Péter elkerekedett szemekkel áll meg az egyik laptop monitorja előtt és mire odaérek, látom is, hogy miért. A hívás ismeretlen helyről érkezik, de egy üzenet jelenik meg vörös betűkkel: „Vedd fel, rókás lány”.
Lenyomom gombot. A rettegő Erika jelenik meg, aki könnyes szemekkel néz rám, miközben egy széken ül egy félhomályos szobában valahol. Megszakad a szívem, amiért így látom őt.
- Erika – súgom elcsukló hangon.
- Angéla – kezdi rémülten. – Itt vagyok vele és az embereivel. Azt üzeni, hogy gyere értem, vagy különben meg fog ölni.
Felnéz a kamera felé. Nyilván Oxána áll ott.
- A második épületben vagyok – folytatja. - A hetedik emeleten, a 119-es kórteremben. Azt mondja, hogy kereken húsz perced van innentől, hogy ideérj. És egyedül gyere.
- Azonnal indulok Erika – mondom.
A doktornő megint kamera fölé néz és eltátja a száját a rémülettől. Utána visszafordul felém.
- Angéla – mondja és megremegnek az ajkai.
- Tarts ki, kérlek – súgom. – Megmentelek. Nem érdekel, mi lesz velem.
- Angéla, jobb, ha nem jössz ide. Nekem ez a sorsom. Ne tedd, amit mond. Mentsd, akit lehet, én már nem félek.
- Indulok érted. És üzenem Oxánának, hogy ne merészeljen bántani, vagy…
- Angéla! Kérlek! Ne hallgass rá!
Ekkor egy őr lép a kamera elé és elsötétül a kép. Péterhez fordulok, akinek rá van írva a tekintetére, hogy szkeptikus Erika fogva tartóival szemben. Edit magához fordít, és zokogni kezd.
- Menjünk el érte, kérlek – mondja sírva. – Megyek veled.
- Nem lesz baja, Edit – nyugtatom. – És egyedül kell mennem.
Visszafordulok Péterhez.
- Mennyi az idő? – kérdezem.
Az órájára néz: - Nyolc perccel múlt kilenc óra.
- Nem vesztegetem az időt – mondom. – Vigyázzon, kérem Editre.
- Rendben – bólint a doktor. – De legyen nagyon óvatos. A harmadik épület betegei kiszabadultak egytől egyig és könnyen meglehet, hogy átjutottak abba az épületbe. Azok pedig az ország legveszélyesebb emberei, akiket a csak pszichiátriai vizsgálat mentett meg a halálbüntetéstől.
Megvonom a vállam.
- Legalább nosztalgiázom egy kicsit – mondom.

*

A fegyver mellé kaptam Pétertől egy kést is, valamint odaadta az óráját, hogy pontosan tudjam mérni az időt. Már csak tíz percem van. A lift ajtaja kinyílik a negyedik emeleten, ahol az átjáró is van. Nyilván Oxána nem követett engem felfelé, hanem egyből idejött és a második épületbe sétált. Ám biztosan van egy titkos útvonala is. Eléggé otthonosan mozog.
Csak kintről beszűrődő fények világítják meg a szintet. Balra pont olyan recepció és kórterem van, mint feljebb. Jobbra egy hosszú folyosó. Szemben pedig néhány méterre tőlem a nagy üvegablakos átjáró. A pisztolyt egy kicsit leengedve megindulok egyenesen, de igyekszem halk maradni. Hiába, a bakancsom elárul. Nem éppen olyan terep, mint az erdőben, ahol akár láthatatlanná is tudtam válni. Egy pillanatra megállok. A rókára nézek. Retteg.
- Drukkolj nekem, kicsim – súgom neki.
Mielőtt az átjáró folyosóra lépnék, megállok a falnál. Kinézek bal felé. Nem látok senki odalent. A második épület ablakából sem figyelnek. A szemközti falhoz lépek és látom a parkoló egy részét. Teljes nyugalom és csend honol. A riasztás mindenhol kikapcsolhatott a fényekkel együtt.
Nyolc perc.
Szaladni kezdek az átjárón, amikor puffanást hallok valahonnan és betörik az üveg tőlem jobbra. Aztán a balról is tüzel valaki és szilánkok zúdulnak rám. Szaladj Angéla! Ne állj meg! Folyamatosan tüzelnek. Látom nagy elektromos kaput az átjáró vége után pár lépésnyire. Nem adják fel, két oldalról megállás nélkül tüzelnek, a szilánkok pedig úgy repkednek előttem, mint a konfettik egy szilveszteri bulin. Ha hasra vágom magam és kúszni próbálok előre, akkor könnyű préda vagyok. Olyan ez, mint amikor annak idején a katonák egy tisztáson támadtak meg.
Fedezékbe érek, leolvasom a kártyát és a fegyvert magam elé tartva figyelem, amint szép lassan kinyílik trapéz alakú ajtó. Szinte teljesen sötétség honol egészen a folyosó elágazásáig, ahol a szintén csak kinti villanypóznák, valamint a hold fénye ad némi világítást. A plafonon egy zöld színnel halványan fénylő tábla jelzi, hogy egyenesen kell haladnom a liftek irányába.
Megindulok a fény felé a fal mellett, amikor kicsapódik egy ajtó előttem. A földre zuhanok, és a fegyver elcsúszik valahova. Annyi eszem sem volt, hogy legalább egy zseblámpát hozzak magammal. A helyiségből egy sötét alak lép elő, és ahogy ki tudom venni a sziluettből, egy férfi lehet, aki intézeti ruhát hord. Magas, széles vállú, sportos. Nagyokat koppan a cipője is.
- Szia, rókás lány – súgja sejtelmesen.
Felismerem a hangot. Ez az a férfi, akit tegnap láttam. Rögtön felismert akkor is. Most pedig várt rám.
- Ó, nagyot estél? – kérdi és halkan kacarászik egyet. – Fogsz még fájdalmat érezni, nekem elhiheted.
Nem mondok semmit. Belenyúlok a zsebembe a késért, mire ő is elővesz egyet maga mögül. Ennek sokkal hosszabb a pengéje, mint az enyémnek. Valahogy le kell győznöm, mert Erikának nem sok ideje maradt. Felpattanok. Teszek néhány lépést hátra, hátha nekiütközik a lábfejem a pisztolynak.
- Rókás lány – súgja. – Hányszor néztelek a tévében. Figyeltem azt a szép pofidat. Annyira imádtam. Angyali tisztaság van a szemeidben. Mindenkiben ezt imádtam. Az összes lányban.
Hangosan felnevet. Aztán elhalkul. Tesz egy lépést felém.
- Még most is hallom a sikolyaikat – folytatja. - Gyönyörűek. Ahogy átszelik az agyam. Olyan, mintha a lelküket is itt őrizném a fejemben, ahol gyötörni fogom őket egészen a pokol kapujáig.
Oldalaz egyet jobbra.
- A te sikolyod is szép lesz – súgja hátborzongatóan. – Úgy bizony. A tiédet magammal viszem a pokolba is.
Nagyon gyors. Felém suhint, majd oldalazva kitér tőlem jobbra és onnan támad. Nagyon gyors, de csak egy szánalmas és gyáva amatőr, aki mindig a nála gyengébbekkel harcolt. Kap tőlem egy akkorát balról, hogy megpördül és egy hatalmasat csattan a feje a falon. Nem hagyok neki időt, hátba rúgom, mire elejti a kést. Nem adja fel, mert felém üt, én pedig kikerülöm az ütéseket és felé suhintok egyet a késsel. A félhomályban látom, hogy torkához kap. Nekiütközik a lábam a fegyvernek. Azonnal felkapom és fejbe lövöm ezt a szörnyeteget. Holtan terül el padlón.
- Jó szórakozást a pokolban – vetem oda neki.

*

A liftekhez érek. Ráütök a hívógombra. Három percem van. Sziszegéseket hallok tőlem balra, a beugró mentén húzódó folyosón. Több ember lehet. Halk kacajok. Ráütök mindegyik hívógombra. Halk léptek. Egyre csak gyorsulnak. Egy mély férfihang hosszan hörögni kezd, akár valami metálénekes.
- A liftekhez! – kiáltja.
- A liftekhez! – harsogja valaki más.
Súlyos léptek kezdenek egyre szaporábban haladni felém. Üvölteni, hörögni kezdenek. A hangok irányába célzok a fegyveremmel. Egy csapat jelenik meg a beugró sarkán, lehetnek vagy tízen. Nem habozok, tüzet nyitok rájuk, de nem félnek a haláltól. Ketten összeesnek, a többi azonban szaladni kezd felém. A fal melletti harmadik lift ajtaja kinyílik mellettem, én még lövök egy párat, majd belépek gyorsan. Három nagydarab férfi jelenik meg előttem, be akarnak jönni, de tüzelek rájuk, miközben szinte biztos vagyok benne, hogy itt fogok meghalni.
Az egyik összeesik, aztán a másik is, a harmadik felém üt, de sikeresen mellkason találom és elvetődik a többi közé. Előkapom a kártyát, miközben majd kiesik a szívem a helyéről. Leolvasom és rányomok a hetedik emelet gombjára. A többiek eközben felbátorodnak és megiramodnak felém. Az ajtó azonban bezárul, és a lift megindul felfelé. Reszketek.

*

Míg a liftben állok, tárat cserélek. Az órára pillantok. Egy percem van. Most kezdem igazából felfogni, hogy felesleges bármilyen óvintézkedést megtennem. Hisz a halálba megyek. Oxána meg fog ölni és abban sem lehetek biztos, hogy Erika életét megkíméli. De ha mégis, akkor Cukormáz Tündérke nem biztos, hogy élve kijut innen. Teljesen reménytelen az egész.
A rókára nézek. Sajnálkozva néz vissza rám. Kiveszem a zsebemből és megpuszilom. Hosszan nézek a kis gomb szemeibe. Szinte biztos, hogy többet nem látom. El sem tudom mondani neki, hogy mit is jelentett nekem. Húsz éven át velem volt, védett, oltalmazott, és ami legfontosabb, reményt adott egy olyan világban, amiről azt hittem el fog pusztulni velem együtt. Akkor még azt hittem, hogy a háború fog megölni, de ezek szerint nem. Egy boszorkány fog végezni velem. Ez volt a játszmájának lényege. Hogy szélsebesen a vesztembe rohanjak.
A róka már mosolyog. Ez az ő bátorító mosolya. Nem tudom megállni, én is elmosolyodok.
- Nem adom fel - súgom neki. - Majd improvizálok.
Mielőtt kinyílik az ajtó, elrakom őt a zsebembe. Két őrt látok, akik rám szegezik a fegyverüket.
- Dobd el a pisztolyt! – parancsolja az egyik.
Ledobom a földre, mire a társa kirángat a liftből. A másik is belém markol és hátracsavarja a karomat. A félhomályban csak a padló csempéjét látom, ahogy a vonalaival cikázik. Aztán ki tudok egyenesedni és látom a 119-es kórterem ajtaját. Leolvassák a kártyájukat, az ajtó kattan egyet és kitárják.
A teremben fel van kapcsolva néhány lámpa, de így is sötétbe vesznek a távoli sarkai. Vagy húsz őr áll bent a falnál. A szúrós szemű nők és férfiak úgy merednek rám, mintha egy megbocsáthatatlan, szörnyűséges bűnt követtem volna el ellenük. Az agresszív díszkíséretem ledob a padlóra.
Térdre rogyva figyelem, amint Oxána előlép a sötétből a fényre a fekete csuhájában, a fején kapucnival. Háromlépésnyire megáll előttem. Látom a telt ajkait és az állát. Nem mosolyog.
- Hol van Erika? – kérdem.
Nem felel.
- Hol van? – kiáltom. – Időben jöttem! Azonnal látni akarom!
Meg sem moccan, csak figyel. Átvert. Elkeseredek. Könnyezni kezdek a fájdalomtól. Az se érdekel, ha megszégyenülök előtte.
- Mit műveltél vele? – kérdezem.
- Én semmit – feleli Oxána ismerős hangon. – Itt most az a kérdés, hogy te mit műveltél vele.
Leveszi a kapucniját. A szívem az agyamban kezd lüktetni. Erika néz le rám és szinte gyilkol a szürke szemeivel. Nyoma sincs annak az erőt sugárzó tekintetnek. Egy női testet öltött, bosszúszomjas démon áll felettem, aki végre elérte a célját. Itt vagyok esélytelenül, szabad prédaként.
- Te vagy Oxána – súgom remegő hangon.
- Megleptelek, mi? - teszi fel a költői kérdést. - Ó, te kis szánalmas majom. Olyan régóta várok erre a pillanatra.
Közelebb lép és leguggol hozzám. Nem akarom elhinni ezt az egészet. Ez biztosan egy rémálom. Cukormáz Tündérke. Akiért úgy aggódtam. Végig ő volt az? Ezt nem tudom elhinni.
- Most megfordult veled a világ, igaz? – szegezi nekem.
- Pont te? – kérdem a könnyeimet hullajtva.
- Jaj, ne sírj – súgja sátáni mosollyal. – Tartalékold a könnyeidet. A java még hátra van, Angéla. Annyi mindent kell még elmesélnem. De időnk van bőven. Előttünk az éjszaka, angyalkám.
Megmarkolja az arcomat és a gyilkos szemeivel mered rám, miközben vigyorogva kivillantja a szép fogait.
- Ó, Angéla – súgja kárörvendően. - Nemsokára megtudod, milyen íze van igazi fájdalomnak.

folyt.köv.

2022. január 2-7.
Budapest