Nagyprónay János: Angéla 7.rész

2021. június 29. 21:14 - Nagyprónay János

Nagyprónay János
ANGÉLA

7.rész
Nincs igazság

A sötétszürke égboltot figyelem, miközben az autópálya felé közeledünk. Próbálok megnyugodni és nem gondolni arra a gyanús terepjáróra, ami követet minket. Biztosra veszem, hogy Maja ült benne. Nikire pillantok, aki látszólag továbbra is gondolkodik és mintha valami rosszat sejtene. Ösztönösen a rókára nézek. Retteg. Egy kereszteződés közeledik. Amikor balra fordulok, látom, ahogy egy fekete terepjáró vészesen közelít felénk. Egy hatalmas csattanás után minden elsötétül előttem. Zuhanok. Egy végtelen mélységbe, úgy érzem.
Hirtelen egy emlék villan be előttem. Anyával sétálunk egy bevásárlóközpontban. A könyvesboltban olvasok, majd megkapom tőle a könyvet. Nagyon boldog vagyok. Utána a hóesésben sétálunk a belvárosi körúton, teázunk, anya nevetgél, veszünk gesztenyét egy árustól, majd sötétedéskor elindulunk haza. A kocsiban hangosan hallgatjuk a zenét és énekelünk.
Felnyitom a szemem. Nikit látom a földön feküdni, lehunyt szemekkel. Nincs erőm megmozdulni, beszélni sem tudok. Valaki bakancsban lépdel oda és leguggol hozzá. Maja az. Nevet. Szép lassan felém fordul vigyorogva, a fejét oldalra dönti, én pedig továbbra sem tudok megszólalni.
- Ne aggódj, Angéla - súgja Maja. - Életben van. Csak egy kicsit alszik.
Még hallom nevetni, aztán elájulok.

Lassan nyílik a szemem, mégsem látok semmit sem. Aztán megpillantok némi aprócska fényt. A padló felől egy hosszú vonalon húzódik végig. Igen, ez egy ajtó itt velem szemben. Egy kicsi, sötét szobában ülök a hideg padlón. Érzem a rókát a kezemben. Nem látom az arcát, de így is érzem, hogy nagyon retteg valamitől. Odakintről suttogást hallok. Valaki könyörög. Ez Maja hangja.
- Ne, kérlek! – esedezik egyre hangosabban. – Kérlek titeket! Még nem! Még egy kis időt kérek! Mindent megteszek, amit mondotok nekem! Igen! Eddig nem így volt? Nem voltam elég hűséges hozzátok?
Fülelek. Nem hallok senki mást. Ezek szerint Maja megint a fejében lévő hangokkal beszélhet.
- Hol voltatok, amikor sírtam? – vonja őket kérdőre síró hangon. – Hol voltatok? Miért hagytatok egyedül? Olyankor mindig távolban voltatok! Nem védtetek meg tőlük! Egyedül voltam! Egyedül!
Hallom, ahogy megindul az ajtó felé. Kattan a zár, a villany is felkapcsolódik, majd kitárul az ajtó. Egy darabig hunyorgok, aztán meglátom őt. Egy kicsit olyan, mint anya. A gyönyörű, dús szőke haja most ki van engedve. A szeménél azonban a fekete sminkje elmosódott a könnyeitől. Sokáig csak néma csendben figyel engem. Nagyon szenvedhet a hangoktól, mert iszonyú világfájdalom tükröződik a szemeiből.
- Nem jön érted senki – mondja szipogva. - Niki pedig egy darabig biztosan nem talál ide. Ez itt a házam. Az enyém volt a háború előtt is, csak mások laktak benne. Én már kinéztem magamnak.
- Mit akarsz tőlem? – kérdezem.
Felrángat a padlóról. Egy rövid kis folyosón megyünk keresztül, mely tágas nappalihoz vezet, mely egybe van egy modern konyhával. Az odakintről beszűrődő, sötétszürke fény megvilágít egy posztert a nappali falán. Egy fiatal, szőke lány van rajta, szép vörös ruhában, egy hosszú fehér szalaggal, melyre egy település neve, Váchartyán van írva. Egy szépségkirálynő. Ez Maja, állapítom meg. Néhány évvel fiatalabb lehet ezen a fotón. Szép mosoly, hibátlan fogsor, csillogó szemek. Ha akkor látom, el sem tudnám róla képzelni, hogy ő a megtestesült gonosz.
Leültet egy székre a konyhában. Nem kapcsolja fel a villanyt, pedig odakint már sötétedik. A kezembe ad egy pohár vizet. A pultnak dől karba tett kézzel és sértődött, dühös tekintettel figyel.
- Ez a hely az én csigaházam - kezdi. – Öt szabadnapot kaptam. Mindig idejövök akkor. Itt önmagam lehetek. Nem kell megjátszanom a hőst. Nem kell álarcot viselnem. Pihenhetek.
- Hol vagyunk? – kérdezem. – Váchartyánban?
- Inkább igyál, míg teheted.
Gyorsan megiszom a vizet. Elveszi a poharat és berakja a mosogatóba. Utána végtelennek tűnő percekig engem figyel. Aztán a rókát. Végül a fejét az ablak felé fordítja. Én is odanézek. Sűrű erdőt, valamint egy nagy kerítést látok, ahol néha megvillan egy vörös fény. Egy szürke kocsi áll a ház előtt a garázzsal szemben. Azzal jöhettünk ide. Mindent alaposan eltervezett.
Hirtelen felém fordul. Leül velem szemben és úgy bámul rám a kintről beszűrődő sötétszürke fény félhomályában, mint aki mindjárt meg fog ölni. Az összes halvány reményem szertefoszlik.
- Már gyerekkorom óta hallom őket - kezdi. - A hangokat a fejemben. Eleinte csak fenyegettek. Különböző megtorlásokat helyeztek kilátásba. Először azzal fenyegettek, hogy balesetet fognak okozni, hogy elveszítsem a szép arcomat. Ezért cserébe mindig le kellett mondanom valamiről, ami éppen örömet okozott volna. Néha teszteltek is. Ha például bal lábbal lépem át a repedést az úton, akkor balesetet fognak okozni. Egy idő után kerültem minden vonalat a járdán, annyira féltem. Végül egyre különösebb fenyegetéseket kaptam. Reggelente előfordult, hogy nem vehettem fel a kedvenc fekete cipőmet, mert azt mondták a hangok, hogyha megteszem, akkor a halálom után megváltoztatják a sorsomat és megölnek, mielőtt szépségkirálynő leszek. Hogy nem fogom elérni a célomat. Állandóan fenyegettek, irányítottak. Megparancsolták, hogy szépen állítsam félre a jelölteket. Én azt is megtettem. Meg kellett tennem.
Ekkor iszonyú hangosan felnevet. Próbálom nyugtatni magam. Niki el fog jönni értem. Mindjárt itt lesz. Maja arcáról lefagy a mosoly. Mintha valami olyan reakciót vett volna észre a tekintetemen, amiről még én sem tudok. Nem emlékszem, hogy most gúnyolódtam volna, vagy ilyesmi. Vagy szerintem, megérezte, hogy Nikire gondoltam az előbb. Remegni kezd a lábam.
- Te most azt hiszed, őrültségeket beszélek, ugye? - szegezi nekem dühösen. – Igaz? Válaszolj!
- Nem! – kiáltom rémülten.
- Dehogyisnem. Ott Szent Mihályban sem hittek nekem. Három éven át, napi két órát lehettem a szabad levegőn. Ám a hangok ott voltak velem. A gyógyszerek után is. Mindig. Ez volt a bizonyíték arra, hogy ők léteznek. Nem tudom, hogy kik ők, de tudom, hogy léteznek. Itt vannak most is.
- Elhiszem neked.
- Ugyan, dehogy.
Megváltozik a tekintete. A távolba néz rajtam keresztül.
- Máig emlékszem arra az estére – kezdi sejtelmesen. – Amikor a rabszállítóval vittek a Budaörsi úton az elmegyógyintézet felé. Néztem a táblákat. A szabadság utolsó percei. Az egyik legrosszabb érzés a világon. Rettenetes volt. Aztán a folyosón visznek. A fehér ruhában vagyok. A betegek csapkodják az ajtót. Három évig voltam ott. Nem hittek nekem. Semmit sem. Semmit!
- Én hiszek neked – mondom gyorsan.
- De ott is én voltam a legszebb. Húsz éves voltam. És én voltam a legszebb. Féltettem a szépségemet. A hangok ezt tudták. Támadtak, tudod? Támadtak. Engedelmességet követeltek. Az orvosok persze azt mondták, hogy a megfelelési kényszer okozza mindezt. Hogy félek negatív kritikáktól. Mert túl sokat kaptam belőlük. Bizony, ez igaz. Tényleg. Egész életemben mást sem hallgattam. A szüleimnek egy kedves szavuk nem volt hozzám. Azt mondták, sosem viszem semmire. Mindig a bátyámat dicsőítették. Szabolcs majd gazdag lesz. Sikeres lesz. De nem lett az.
- Miért?
Most már engem figyel. Elmosolyodik.
- Gondoskodtam róla - súgja büszkén, csillogó szemekkel. - Egy baleset áldozata lett. Szegény, úgy sajnálom.
- Te egy szörnyeteg vagy – vetem oda neki, egy pillanatra legyűrve minden félelmemet.
- Nem vagyok az. Csak egy harcos. Kár, hogy nem fogod megérteni soha. Vagy talán, igen. Okosnak tűnsz. Persze, a dolog egyik nagyon szomorú része az, hogy mindenképpen meghalsz. Ha eljön Niki, ha nem. Sőt, az is lehet, hogy még ma elhagyod a földi dimenziót, Angéla.
- Miért? Mi értelme van ennek?
- Ez az egész nem tőlem, hanem a hangoktól függ.
Kétségbeesetten próbálok érvelni.
- Miért nem tőled függ? – kérdezem a síráshoz közel.
Ekkor eltátja a száját. Értetlenül mered rám, mint aki nem tudja értelmezni, mit mondtam neki az előbb. Szinte sokkos állapotban dől hátra a székben. Sokáig figyel így. Nem tudom, egy kicsit olyan, mintha nem tudna visszatérni valahonnan, keresztülnéz rajtam a csillogó kék szemeivel.
- Az én akaratom ugyanaz - mondja hiteltelenül.
- Dehogy az - győzködöm.
Elvigyorodik. Ahogy közelebb hajol hozzám, előveszi ugyanazt a gonosz tekintetét, amit legutóbb a mosdóban is. Látom benne az összes valaha élt szörnyeteget, akik most rám néznek. Egy ismeretlen, kiszámíthatatlan veszedelem szemei, akit soha nem fogok tudni meggyőzni semmiről.
- Angéla - súgja hátborzongató hangon. - Te most hatni próbálsz a lelkemre? Tudod, mit látok benned? Pont olyan vagy, mint az a sok agresszív osztálytársam, akik mindig támadtak engem. Mert szebb és okosabb voltam náluk. Már nem vagyok védtelen. Hiába támadsz engem te is.
- Nem támadlak téged - vágom rá.
- A hangoktól függ az életed. Ha megkapom a parancsot, ütött az órád.
- Nem kell így lennie.
- Szóval azt mondod, hogy őrült vagyok? Te is ezt mondod? Mint az orvosom?
Nem tudom követni őt. Nem értem. Behunyom a szemem. Menekülni akarok egy emlékfoszlányba. Erre megragad a vállamnál fogva és visszacipel a szobába. Eközben hadar valamit orra alatt.
- Visszatér – mondja hangosabban. - Visszatér a dicsőség. Maja, a legszebb királyné. Bizony, eddig csak bántottak, de most már én vagyok az, akitől félni kell. Én, Maja, a legszebb királyné. Az voltam. Az vagyok. Az leszek. Az leszek örökké. Mindörökké a legszebb királyné.
A következő pillanatban ismét a hideg padlón találom magam. Fagyos tekintettel bámul engem.
- Visszatér – súgja sejtelmesen. – Maja, a legszebb királyné.
Nagy erővel becsapja az ajtót. A lámpa lekapcsolódik. Hallom távolodni. A legfurcsább számomra, hogy már egyáltalán nem félek. Elfogadtam a sorsom és már csak azt várom, hogy végre befejeződjön az életem. Talán elértem a küszöböt, a végső határomat, ami után nincs tovább. Ezzel Maja hatalma végleg megszűnt felettem. Egy darabig bölcsen nyugtatom a rókát, utána pedig elfekszem a hideg padlón és hagyom magam elaludni szépen. Kiegyensúlyozottan lélegzek.
Álmomban megint süt a nap. A kertben grillezünk. Apa forgatja a húst, közben folyamatosan viccelődik. Én segítek anyának kihordani a tányérokat. Finom fűszeres illat terjeng, a madarak énekelnek, hallom a szomszéd gyerekeket viháncolni. Nemsokára megérkeznek a nagyszüleim is és hozzák a szülinapi tortámat. Ebéd után meggyújtják a gyertyát. Egy új biciklit kívánok és elfújom. Pont azt kapom tőlük. Nagyon boldog vagyok, el is sírom magam örömömben, utána pedig az utcában keringek az ajándékommal. Jönnek a barátaim is.
Amikor hazaérek, valamit nagyon el akarok mondani a szüleimnek. Nem is tudom, mit, de olyan boldog vagyok, mint soha azelőtt. Azonban a ház üresen vár és a nyár ellenére téli hideget érzek. A kertbe lépve senkit sem látok, az asztalon pedig teljes üresség honol. Nyikorgást hallok. A hintaszék irányába fordulok, ahol megpillantom Maját, aki engem bámul vigyorogva.
- Na, mi van, Angéla? - kérdi. – Csak nem egyedül maradtál? Hol van a rókád? Mond, hol a rókád?

Hangokra ébredek. Maja valakivel vitatkozik. Ám ezúttal hallom, hogy nincs egyedül, egy férfi van vele a konyhában, vagy talán a nappaliban, nem tudom innen megállapítani. Felülök a sötétben, közben magamhoz ölelem a rókát. Egy darabig csend van, aztán a földhöz csattan valami és darabokra esik.
- Maja! – kiált rá a férfi. - Fejezd ezt be! Te tényleg nem érted mekkora veszélyben vagy? Niki és az a lány eltűnt! Az egész budapesti és pest megyei állomány van a nyomodban, mert tudják, hogy te vagy ezért a felelős! Ha elkapnak, akkor neked véged, nem érted?
- Nem érdekel – közli higgadtan Maja.
- Gondolkozz józanul! Én tudok neked segíteni. Csak ahhoz fel kell adnod magad.
- Tessék?
- A legjobb ügyvédet kapod, az biztos. És tudod, hogy a nővérem ügyész. Majd azt vallod, hogy kikészültél a háborútól. A múltkor is így úszta meg valaki. A hadseregből elbocsátanak, de legalább szabad ember maradsz.
- Nem érdekelnek a következmények. Egyik sem, Andris. Egyik sem. Nekem mások az elveim. Leszámolok az ellenségeimmel. Éppen úgy, mint a régi szép időkben. Ez a kötelességem! Meg kell értened, hogy minden cselekedetem megfigyelés alatt áll. Minden egyes parancs, amit végrehajtok, azt a célt szolgálja, hogy a nagyságomhoz méltó életet élhessek.
Rövid csend.
- Neked orvosi segítség kell - közli halkan a férfi.
- Mit mondtál? – csattan fel Maja. – Mit merészeltél mondani?
- Maja, engedd meg, hogy segítsek rajtad. Idehívok néhány embert. Nikit és a lányt épségben a bázisra szállítjuk, te pedig megkapsz minden segítséget. Ígérem, mindent megteszek, hogy elkerüld a büntetést.
- Azt akarod, hogy visszakerüljek az elmegyógyintézetbe?
- Nem!
- Dehogyisnem!
- Maja, el kell engedned őket és muszáj velem jönnöd!
Megint rövid csend.
- Csak a lány van itt – közli Maja.
- Tessék? – kérdi döbbenten Andris. – Ez most komoly? Akkor Niki hol van?
- Fogalmam sincs. Nyilván úton ide. Én pedig várok rá.
- Akkor nagyobb a baj, mint hittem.
- Miért?
- Mit miért, Maja? Az a nő egy őrült!
- Na és? Engem nem tud legyőzni. Engem senki sem tud legyőzni, Andris. Senki.
- Kérlek, add fel! Nincs esélyed!
Csend. Szinte örökkévalóságnak tűnik.
- Tudod, Andris, csalódtam benned – kezdi Maja higgadtan. – Az egész életem másból sem állt, csak támadásokból. Mindenki támadott. A szüleim. Az osztálytársaim. Mindenki, aki ismert, rögtön támadott. Egyedül voltam szinte mindig. Védtelen. Ezt használták ki. Aki mégis a barátom lett, végül az is elárult. Mindenki. És most itt vagy te, aki a barátomnak hazudja magát. Te áruló.
- Maja! Tedd azt le!
- A hangok fognak dönteni. Az ő kezükben van a sorsod!
- Maja! Fejezd ezt be!
- Feleljetek! Mit kell tennem?
- Ne! Te döntsél, ne ők!
- Köszönöm. A parancsot teljesítem.
Lövés dördül. Megrezzenek. Hallom eldőlni Andrist. Utána Maja üvöltve, sietős léptekkel közelít felém. A rókát ölelve hátrálok az ajtótól, érzem, amint nekiütközök a falnak. A zár kattan egyen, a nő pedig szinte feltépi az ajtót. Ott áll sötét sziluettként a folyosón. Anyára gondolok, szólítom őt magamban. Bárcsak látnám még utoljára Nikit is, hogy elmondhassam neki, mennyire sokat jelentett, hogy nővéremként tekinthettem rá. Sírni sem tudok már.
Maja lassan rám szegezi a pisztolyát.
- A hangok döntenek rólad is - súgja sejtelmesen. – Felejtetek! Mit kell tennem?
A rókát simogatom. Végre hazamegyek. Itt ér véget ez a borzalom, túl sokáig is tartott. Ez volt az életem, egy rövid boldog szakasz és egy végtelennek tűnő, sötét korszak, amitől végre megszabadulok.
- A parancsot teljesítem – súgja Maja és elteszi a fegyvert. – Megint szerencséd van.
- Nem akarok élni! – üvöltöm neki. - Úgyhogy tedd meg!
Ekkor belép hozzám. A sötétben is látom a gyilkos szemeinek csillogását. Nem félek, inkább csak azt érzem, hogy az életnek és mindennek, aminek köze van a létezéshez, értelmetlen.
- Nem te döntöd el - súgja.
- Azt hiszed, csak te szenvedtél annyit? – szegezem neki a kérdést. – Azt hiszed, csak téged bántottak? Én is ugyanezt élem át évek óta, amióta előletek bujkálok! Mindenki úgy támad, mintha valami rosszat tettem volna! Pedig én nem tettem semmit! Sosem akartam senkinek sem ártani! Én csak élni akartam. Életben maradni! Hogy aztán hátha valami csoda folytán, újra boldog lehetek!
Mégis sírni kezdek. A földre rogyok erőtlenül.
- Mit vétettem én? – kérdem elcsukló hangon. – Mi rosszat tettem? Mi rosszat tett anya és apa?
- Hiába sírsz - veti oda nekem Maja. – Inkább fogadd el. Ez az élet. Úgy bizony.
- De én nem bírom tovább!
Leguggol hozzám.
- Egy kicsit azért sajnálom – súgja. - Az élet igazságtalan. Emlékszem, amikor pont annyi idős voltam, mint most te. Dolgozatot írtunk irodalomból. Amikor javítás után a tanárnő kiosztotta a dolgozatot, láttam, hogy hármast kaptam. A mellettem ülő lánynak ötös lett. Pedig pontosan ugyanazokat a hibákat követte el, amiket én is. De neki mégis ötös lett. Akkor döbbentem rá először, hogy nincs igazság. Hiába tanultam, nem kaptam sosem négyesnél jobb jegyet. Hiába vagyok szép, egyszer nyertem csak szépségversenyt. Most pedig hiába vagyok jó katona, még mindig tizedes vagyok. Te pedig hiába nem tettél semmi rosszat, akkor is a hangok fognak dönteni. Meg kell értened, hogy vannak emberek, akiknek nem jut semmi szép és jó. Akik nem a boldogságra és a sikerekre lettek kitalálva. Te is ilyen vagy. Én is. Ez a közös bennünk. Mi ketten akármit teszünk a jobb életért, egyszerűen nem fogjuk soha elérni. Hogy miért? Mert ezt valakik már eldöntötték helyettünk. Még meg sem születtünk, de már ez alá lett írva. Hogy mi értelme van ennek? Hogy miért jó ez azoknak, akik meghozták ezt a döntést? Erre sosem kapunk választ. Egyszerűen így van és így lesz, amíg meg nem halunk. Felesleges emiatt sírnod. El kell fogadnod. Méltóságteljesen. Emelt fővel. Úgy kell végigmenned a teljesen értelmetlen úton, hogy minden jót elengedsz. Mert az sosem fog eljönni. Nincs igazság, Angéla. Nincsen. Sosem volt. Sosem lesz. Ne is higgy benne. Én se hiszek.
Azzal felegyenesedik, kilép a szobából és nagy erővel rám csapja az ajtót. Nikit szólítgatom. Sürgetem. A zár kattan. Niki nevének ismétléseivel próbálok menekülni a jelen elől. Lassan álomba sírom magam.

Reggel a kanapén találom magam. Hogy kerültem ide? Nagyon mélyen aludhattam, hogy nem ébredtem fel, amikor Maja idehozott. Pokróccal vagyok betakarva. Valami a jobb karomra van rögzítve. Egy fekete műszer, ami néha villan egyet vörös fénnyel. Mi lehet ez? Nyomkövető?
- Jó reggelt – hallom Maja hangját.
A konyhában áll karba tett kézzel. Sötétzöld pizsama van rajta, a haja kiengedve. Nemrég kelhetett fel, mert még hunyorog. Integet egyet és észreveszem, hogy a kezében egy távirányító van.
- Most biztosan kíváncsi vagy arra, mi van jobb karodon - kezdi. – Az nem csak egy nyomkövető. Az fel is tud ám robbanni. A táborokban használják a foglyok ellenőrzésére. Ha szökni próbálnak, vagy nem teljesítik a parancsot, akkor megnyomják a piros gombot. Gondolom, nem kell tovább részleteznem.
- Hát, akkor nyomd meg – mondom neki.
Hangosan felnevet.
- Nem vagy gyáva – mondja. – Az tény. Csináltam neked reggelit, meg finom kakaót. Miután megreggeliztél, elmegyünk az erdőbe egy kicsit sétálni. Nemsokára esni fog a hó a műszerek szerint.
- Minek megyünk? – kérdem.
- Kell a friss téli levegő.
- Hazudsz.
- Nem hazudok.
- A hangok parancsára vársz, igaz?
- A hangok parancsára mindig várok. Gyere szépen reggelizni.

Heves szél süvít végig a fák között, az ég pedig még mindig sötétszürke. Kaptam egy jó meleg kabátot, de így is fázok. Szerintem a félelemtől. Maja mögöttem halad az egyenruháját viselve. A távirányítóval a kezében. Percekig néma csendben haladunk előre, miközben Niki felbukkanásában reménykedek. Elég csak a nővérem arcára, hangjára gondolnom, máris kezdek megnyugodni.
- Szegény Angéla – mondja Maja derűsen. – Most már tudod, milyen érzés fogolynak lenni.
- Te is jól tudod – vágom rá.
- Ezt meg hogy értsem?
- Te meg a hangok foglya vagy.
- Nem vagyok a foglyuk.
Most muszáj bátornak lennem. Gyerünk, Angéla! Meg tudod csinálni!
- De az vagy – közlöm vele hidegen, majd megállok és szembefordulok vele. – Hallottalak könyörögni. Hallottalak sírni. Szenvedsz tőlük. Ha megszabadulhatnál tőlük, az lenne életed legszebb napja.
- Fejezd ezt be – súgja, miközben megjelenik a szemében a gyilkos fény.
Közelebb lépek hozzá.
- Nem - erősködök. – Nem fejezem be. Mert segíteni akarok rajtad.
- Nem kell a segítséged – veti oda megvetően.
- Egész életedben pont ezektől a hangoktól szenvedtél. Jól tudták, mivel zsaroljanak. A legnagyobb félelmeiddel. Te pedig hagytad. Most már tudom, hogy miért. Mert annyian bántottak téged, hogy az apró örömök voltak az utolsó mentsváraid. Azokat pedig már nem akartad elveszteni. Most sem akarod. Ezért hódoltál be a hangoknak. A hangoknak, amelyek nem egy másik világból valóak. Hanem belőled. Akik rosszul bántak veled, a lelkedbe ültették az öngyűlöletet. Az önmarcangolást. Azt, hogy úgy érzed, neked nincs jogod boldognak lenni. Pedig van jogod hozzá. Igenis van. Neked is épp olyan jogod van embernek lenni, mint másnak.
- Fejezd ezt be!
Még közelebb lépek. Egyenesen a szemébe nézek, melyben már megjelent a bizonytalanság. Hiába tiltakozik, érzem, hogy azt akarja, hogy folytassam a beszédemet, mert talán felszabadulhat.
- Azt mondtad, van bennünk közös – folytatom. – De nem az, hogy feladjuk. Nem a boldogságunkat, vagy az emberi méltóságunkat kell feladni. Hanem az ellenséges hangokat, melyek állandóan ott lesznek velünk. Nem szabad hallgatnunk rájuk. Nem szabad félnünk tőlük. Nem szabad engednünk, hogy ezek helyettünk döntsenek. A mi életünkről. A mi álmainkról.
- Én nem tehetek mást – mondja elcsukló hangon. – Nekem már késő, Angéla.
- Sosem késő. Az életed egy része valóban elveszett. Miattuk. De ott a hátralévő. Azt már ne add oda nekik!
- Késő.
- Képzeled el, Maja, milyen lenne az életed a hangok nélkül. Csak képzeld el. Képzeld el, milyen lenne szabadnak lenni.
Könnyezni kezd.
- Én ezt nem tudom elképzelni – súgja.
- Hadd segítsek, Maja.
- Nem tudsz. Az orvosok se tudtak.
- Nem érdekelnek az orvosok.
Remegni kezd az arca. Felemeli a távirányítót. A hüvelykujja megindul a piros gomb felé.
- Nem kell így lennie, Maja – mondom higgadtan.
- De – feleli remegő hangon. – Mert most parancsot kaptam.
Az ujja közelít a gombhoz.