Nagyprónay János
VALENTINA-AZ ISZONYAT LÁNYA

A teljes 1.ÉVAD

1.rész
Hárman egy testben

EGYESKE
Rebeka, a nyomozóhadnagy ösztöne nem csalt és alighanem megtalálta Király Valentina és Bachmann Viktor rejtekhelyét. A két körözött szörnyeteg a rablógyilkosságokat útban Szeged felé követte el, így pedig szépen eljutottak a városhoz tartozó Kiskundorozsmához, ahol szokásukhoz híven egy házat zsákmányolva rejtőztek el. Igencsak bátrak, gondolta Rebeka, ugyanis nemcsak a város, de az egész déli országrész Halasi Lilla maffiakirálynő fennhatósága alá tartozik, aki hetvenmilliós vérdíjat tűzött ki rájuk. És élve akarja őket. No persze, gondolta magában, Lillának nagyon is szüksége van Valentinára, mivel profi bérgyilkost tudna belőle faragni.
Mielőtt azonban erősítést hívott volna a dorozsmai házhoz, még úgy döntött, megfigyelés alatt tartja. Szinte biztos volt a dolgában, mivel a kerítésen keresztül belátott a kertbe és az ott álló kocsi – bár a rendszáma teljesen más volt – ugyanaz a típus, mint a megboldogult korrupt nyomozó, Vass Dávidé.
Túl sokat nem kellett várnia, mindössze két órát és látta onnan kilépni Valentinát. Rögtön felismerte a vörös farmert és fekete ballonkabátot viselő, huszonhat éves szőke lányt. Egy vegyesbolt felé igyekezett a januári hóesésben, ahonnan később egy nagy szatyorral lépett ki. Teljesen békésnek tűnt, nem bántott senkit, nem is nézett csúnyán egyetlen felé haladó emberre sem – egy kisfiúra még rá is mosolygott. Úgy lépdelt vissza a házhoz, mintha ő is egy ember volna a többi közül. Azonban hirtelen Rebeka kocsija felé fordította a tekintetét. Körülbelül pár másodpercig figyelte a kocsit, ám mintha inkább a rendszámot figyelné, az utasteret pedig, mintha észre sem vette volna.
Mikor Valentina belépett a házba, Rebeka várt pár percet, beszólt a helyi rendőrségre, megadva a címet és erősítést kérve. Kipattant a kocsiból és sietős léptekkel megindult a kapu felé. Tudta jó, hogy ezzel követi el a legnagyobb hibát, mivel nem várja meg a kommandósokat és ez a két pszichopata még különvéve is rendkívül veszélyes nem csak rá nézve, de a környék lakóira is. De mit tehetett? Mindig is forrófejű volt, nem bírt várni egy percet sem, nehogy ezek a szeme láttára pattanjanak meg. El akarta kapni őket. Véget akart vetni az egész rémálomnak, amit ezek okoztak az országnak. A több tucat áldozatra gondolt, akikkel végeztek.
A kertben álló egyik fa takarásában mászott át az alacsony kerítésen. Amint átért, dolgozni kezdett benne a félelem. A ház oldalánál haladva a hátsó ajtó felé sietett, ami a tágas kertre nyílott. Ott várt egy kicsit, majd előkapta a fegyverét és lenyomta a kilincset. Egy kisebb nappaliba lépett be, ami inkább amolyan dohányzó szoba volt. A hamutálca tele cigaretta csikkekkel, egy félig üres borosüveg állt egy szép fehér asztalon, egy drága fali tévé felette és egy hűtő a sarokban. A vele szemben lévő ajtó kilincsét lenyomva, lassan, halkan nyitott be és egy üres nappaliban találta magát. A fegyvert maga előtt tartva a konyhába vezető folyosó felé tartott. Két lépcsőfokot kellett tennie, mire a folyosóra ért és rögtön egy lépcsőnél találta magát, ami a felső szintre vezetett. A falnak dőlve, szemben vele arra célzott a fegyverével. A falnak háttal haladt a konyha felé, ahonnan apró neszekre lett figyelmes. Minden bizonnyal Valentina molyolhat bent valamit, gondolta.
Amikor az ajtófélfához ért, utolérte a félelem. Úgy hasított belé, hogy egy darabig eljátszadozott azzal a gondolattal, miszerint gyorsan kiszalad a házból és inkább a kocsiban várja meg az erősítést. Nem szabad meghátrálnia. Az ő élete semmi a többi emberéhez képest, a léte sem önmagáért, hanem másokért van jelen a világban. Azért akart nyomozó lenni, hogy védelmezze az embereket, az igazságot szolgálva. Nem adhatja fel. Ha meg is hal, talán előtte valamelyik gonoszt elintézheti.
Nagy levegőt és a fegyvert maga elé tartva fordult a konyhába. A legnagyobb döbbenetére ott Viktort pillantotta meg, aki neki háttal, mozdulatlanul állt. Fekete bőrkabát és egy szürke farmer volt rajta.
- Kezeket a tarkóra - parancsolt rá suttogva Rebeka. – Gyerünk, vagy szétlövöm a fejed.
Viktor pár másodpercet várt, a hadnagy agyát húzva, majd lassan felemelte mindkét kezét és a tarkójára tette. Rebekának feltűnt mennyire nyugodt a srác, mintha már várt volna rá. Maga mögé nézett, nincs-e ott Valentina, aztán közelebb lépett a huszonhat éves tömeggyilkoshoz.
- Most szép lassan fordulj meg – adta ki még mindig suttogva a lány. – Gyerünk. Ügyelj a mozdulataidra.
Amikor maga a gonosz megfordult, Rebekába nagyot markolt a rettegés. A jóképű, sármos srácban volt valami iszonyatosan ördögi és hipnotikus. Azok a félelmetes barna szemek azt is könnyedén megparancsolnák neki, hogy adja át a fegyverét. Próbálta összeszedni magát, de már képtelen volt. Egy fémes kattanás mögötte pedig pontot tett az i-re. Tudta jól, hogy a másik pokolfajzat az.
- Tedd a pisztolyt a konyhaasztalra - adta ki az ukázt Valentina.
Rebeka megadóan letette oda. Már minden mindegy, gondolta. Látta a díszőrség kíséretében lezajló temetését, amit belengenek majd a csodaszép szavak, az emlékek, no meg, hogy milyen csúnya világ ez, ő pedig milyen tiszta és gyönyörű volt. Ágyban, idős hölgyként akart meghalni, aki büszkén, méltósággal megy a túloldalra. Most ez szertefoszlott egy szempillantás alatt.
- Helyes – nyugtázta mögötte a lány. – Okos a hulla néni. Most pedig szépen letérdelsz, ha azt akarod, hogy egy darabban temessenek.
Rebeka próbálta legyűrni a könnyeit, nem adva meg az örömet ennek a pszichopatának. Letérdelt.
- Kezeket a tarkóra – jött az újabb parancs, mire a nyomozónő úgy tett.
Rebeka érezte amint Valentina elhalad mellette, felveszi a pisztolyt az asztalról, zsebre vágja. Aztán a látóterébe ért. Az iszonyat lánya vigyorogva szegezte rá a pisztolyt, látszott mennyire élvezi a helyzetet. A szemeiben a téboly csillogott, aztán a felismerés. Egy kicsit oldalra döntötte a fejét, méricskélte Rebekát. Imádja a végtelenségig megalázni az áldozatait, ezt mondta nemrég Dr. Radics Petra is, aki éveken át kezelte a Szent Mihály Elmegyógyintézetben.
- Téged már láttalak valahol – állapította meg a gonosz. – Hol találkoztunk?
Rebeka nem felelt, csak próbált minél bátrabbnak tűnni.
- Tudom már – nevetett Valentina. – Tizenegy éve, amikor a diszkónál elkaptak engem. Te voltál az a járőr, aki megbilincselt és betuszkolt a rendőrautóba – kacsintott egyet – Kajak most még szebb vagy, mint akkor. A gyönyörű csajszi, akiből mostanra nyomozó néni lett. Te jó ég. Már akkor is megnéztelek. Mint egy egyiptomi hercegnő, olyan voltál. A szép fekete szemeid. Mint Annáé. Ha pasi lennék, tudnék veled mit kezdeni.
- Hú, de boldog vagyok – vetette oda neki Rebeka ironikusan.
Azok a kék szemek úgy vizslatták, mintha a veséjéig is képesek lennének belátni. Vagy öt percnek tűnő öt másodperc következett.
- Hívtad a többieket, ugye? – kérdezte. - Milyen kis naiv. Kicsit lassabbak lesznek. Lilla gondoskodott arról, hogy az ő emberei kapjanak el. Úgyhogy késve, de hamarosan megérkeznek a töketlen lovagok, akik még egy helyi focicsapatot se tudnának elfogni. Eközben pedig nyomozó néni hulla néni lesz.
- Akkor lőj – hergelte Rebeka.
- De kis türelmetlen a leendő hulla néni. Akarod, hogy gügyögjek neked, mielőtt kinyírlak? Mint egy kis babucinak.
- Úgy beszélsz, mint egy óvódás.
Erre Valentina fülsüketítően felnevetett és egy akkorát levert a fegyverrel a nyomozónőnek, hogy az ajtófélfa adta a másikat. Furamód ez kellett Rebekának, hogy erőre kapjon lelkileg. Már nem félt, felkészült a végzetére és visszanyerte a büszkeségét - bár szinte csillagokat látott – Valentina gyilkos szemeibe nézett dacosan, amikor az leguggolt hozzá. Állta a gonosz tekintetét.
- Érzékeny pontodra tapintottam, Valentina? – kérdezte sziszegve. – Talán felkavartam valamit a beteg agyadban?
Valentina a nyomozónő állához tartotta a pisztoly hangtompítós csövét. Valami végtelen gonoszság áradt azokból a kék szemekből, talán a világon sehol sincs még ilyen, gondolta Rebeka.
- Akkor hát mesélek neked a belső világomról – suttogta sejtelmesen Valentina. – A jelenlegi állásáról. Még mindig ott vagyok kislányként a Fővám téren. A villamos alagútjában. A sötétben. Az iszonyat hercege, a démonom már jó ideje nincs velem. Anna sem. De ott van Viktorom és vigyáz rám. Jobban is hallom a sikolyokat. A viharos szél pánikszerű, sikolyokkal teli süvöltését. Démonok suttognak. Hallom őket – elmosolyodott – Pánikot, iszonyatot akarok. Rémületet a szemekben. A gyönyörű haláltusákat. Mindegyik olyan költői. Imádom. Nemsokára te is hulla néni leszel. Gyors lesz. Sajnos. Pedig olyan szép lehet, amikor megdöglesz.
- Dögölj meg – vetette oda neki Rebeka.
- Csak utánad fogok. Bár egyre biztosabb vagyok benne, hogy halhatatlan vagyok.
- Inkább csak beteg. Gyógyíthatatlanul.
- Egy pszichopata, igaz?
- Annak is a legalja.
Viktor odalépett hozzájuk.
- Mennünk kell, kicsim – mondta színtelenül.
- Tudom, édesem – bólintott Valentina.
- Nyírj már ki! – üvöltött Rebeka. – Rajta! Tedd meg! Csináld már! Gyerünk! Intézz el gyorsan!
Valentina kivillantotta a tökéletes fogsorát, kék szemei megcsillantak a kintről beszűrődő szürke fényben. Győzött. Lelkileg is térdre kényszerítette a bátor nyomozónőt, így annak teljes volt a kudarca.
- Nem foglak – mondta derűsen. – Hagylak még élni. Élvezd ki az értelmetlenek értelmetlen életét. Azt hiszem kísérteni foglak még egy ideig. Gondolj rám, amikor este megmosod a fogad. Lehet majd hirtelen mögéd lépek. Gondolj rám, mikor lefekszel aludni, mert lehet, megállok az ágyad felett a kintről beszűrődő holdfényben. Meg foglak találni, amikor eljön az ideje. Hallani fogom a süvöltő démonokat. A skandálást a sötétségben. Pusztíts! És hallgatni fogok rá.
Rebeka füle sípolt, míg látta elhaladni mellette a lányt és fiút. Viktor még vetett felé egy szúrós pillantást. A nyomozónő ereje egy pillanat alatt elszállt újra. Ott feküdt a hideg padlón, totálisan megalázva és elhatalmasodott rajta a félelem. Rengeteg elmebeteg sorozatgyilkossal nézett már farkasszemet, de amit most látott a lány szemében, az felülmúlta mindegyikét. Tizenegy évvel ezelőtt látta először. Akkor is megbénította, viszont az semmi volt ehhez képest.

*

KETTESKE
Valentina a zuhanyzóban a falnak dőlve zokogott. Olyan mélyről jövő szívfájdalmak kínozták, hogy azt hitte, bele fog halni. Most ketteske volt, a szelíd Valentina, a második személyisége a brutális tömeggyilkosnak. Egyre csak Nóri járt a fejében, az unokanővére. Néha pedig Anna hiánya kínozta, aki talán már elhagyta az országot is, így esélye nincs, hogy ismét lássa.
Legjobban pedig az áldozatok képei nyomasztották. Egyre többször villantak be neki, egytől egyig, mindegyik. Amikor pedig Bécit, Nóri szerelmét látta, amint a gonosz énje meghúzza a ravaszt, akkor üvöltve sír fel. Megölte az unokanővérének szerelmét. Kis híján őt is, a vérét, a rokonát.
Szép lassan lecsúszott a zuhanyzó padlójára. Arra gondolt, mi lett volna, ha akkor hat évesen nem sétál le a Fővám tér alagútjába. Biztos volt benne, hogy a halálfélelem a felé száguldó villamostól és a látomás feketítette el Valentina lelkét. Vagy is az övét. De lehagyva a szüleit, szaladt előre, amíg meg nem látta az alagutat, ahová valami megmagyarázhatatlan erő vonzotta. És most érezte, hogy ő az igazi Valentina. Tisztábbak az emlékei a gyerekkoráról, mint a többiről. Talán valami gonosz erő szállta meg ott. És talán a sors ajándéka, hogy néha visszatérhet a testébe.
Nem. Tudta jól, csak nehezen fogadta el, hogy őt egy trauma hozta elő. Valahol talán meg volt bújva egyeske agyának sarkában és végleg összeállt egy személyiséggé, amikor Valentina megtudta, hogy Nóri az unokatestvére. Igen, egyeske dührohamot kapott, amiért huszonhat éves fejjel tudta meg mindezt, nem beszélve arról, hogy a legnagyobb ellenségéről volt szó.
Elhessegetett minden fájdalmas gondolatot. Átvezette magát az álmodozás-fázisba. Elképzelte magát, amint újra találkozik Nórival egy békés helyen, sétálgatnak egy folyóparton, kellemes nyári szellőben, beszélgetnek, nevetgélnek. Nem ment. Most nem. Ismét január elején találta magát. Lassan egy hónapja nem látta az unokanővérét, aki minden bizonnyal vadászik is rá.
Hallania kell Nórit, különben teljesen megbolondul. Meg akart nyugodni a lány a hangjától. Tudta a számát, megjegyezte. Kockázatos lépés, de nem érdekelte. Elzárta a vizet. Egy darabig hallgatta a csendet. Viktor neszeit kereste a fülével. Semmi. Nem tudta megmondani, most éppen hol vannak. Annyit azonban tudott, hogy két napja még Szegeden voltak. Eddig gyakran látta egyeske és hármaska akcióit, minden lépésükről tudott, gyakran a gondolataikat is hallotta. Most valamiért mégsem emlékezett semmire. Csak reggel a telefonján a dátumot látva döbbent rá, hogy két nap eltelt. Azután filmszakadás és itt találta magát zuhanyzóban.
Magára tekert egy törülközőt, a tükörben megnézte magát. Kapaszkodnia kell ebbe az arcba, amennyire csak tud, ha beszélni akar az unokanővérével. Lábujjhegyen megindult a kifelé a fürdőszobából. Résnyire kinyitotta az ajtaját. Figyelt. Próbált minél halkabban lihegni, nehogy meghallja őt az a szörnyeteg. Egy kisebb nappalit látott, üvegajtós kijáratot egy teraszra, egy lakótelep házainak felső szintjeit a függönyön keresztül. Autók és villamosok hangját. Pesten volnának?
Váratlanul Viktor lépett elé szúrós tekintettel. Felsikított. A srác úgy bámult rá, mint aki rögtön felismerte, kivel is van dolga a három személyiség közül. Félmeztelen volt, csak egy szürke melegítő alsó volt rajta, szálkás felsőteste pedig pattanásig feszült, ahogyan a lányra meredt. Egyre fenyegetőbben nézett rá, valószínűleg csalódottságában, amiért megint nélkülöznie szerelmét, egyeskét. Valentina tett egy lépést hátra, Viktor pedig egyet felé és úgy tűnt ütésre készül.
- Már megint te? – kérdezte szinte kijelentve. – Miért nem takarodsz el az életünkből? Folyton meg kell jelenned?
- Ez az én testem – jelentette ki Valentina. - Hol vagyunk egyébként?
- Nem mindegy az neked?
- Ne akard, hogy hármaskára uszítsalak, Viktor. Azonnal nyögd ki, hol vagyunk.
- Szeged belvárosában.
- Mi?
- Jól hallottad.
- Megőrültetek? Bár ez felesleges kérdés. Alapból gyári hibásak vagytok.
Viktor elmosolyodott.
- Büszkék is vagyunk rá - mondta és kacsintott egyet.
- Bármelyik pillanatban itt lehetnek a rendőrök! – kiáltotta Valentina.
A fiú szinte természetfeletti mozdulattal befogta a lány száját a kezével és falhoz szorította.
- Csendben legyél, kislány – suttogta és lassan levette a kezét Valentina szájáról. – Még meghallja valaki és az újabb áldozatokba kerülni. Ez egyszer a te lelkeden száradna.
- Az összes az én lelkemen szárad – mondta ketteske szomorúan, síráshoz közel.
- Inkább most azzal törődj, hogyan kapom vissza a szerelmem. Reggel van, tudod. Ilyenkor jobban szeretem csinálni – végigsimította az mutatóujját a lány torkán – Ne akard, hogy veled keljen.
Valentinában elszakadt a cérna ennek hallatán. Ismerte egyeske minden harctudását. Könyökütéssel levert egyet Viktornak. A srác hátra tántorodott, ő pedig nem adott neki lehetőséget a visszavágásra és szélsebes mozdulattal állon rúgta őt, a nappali padlójára küldve a vérszomjas tömeggyilkost. Ágyékon is akarta rúgni csak úgy ráadásként, de látta, hogy az elvesztette az eszméletét.
A bejárati ajtó felé fordult. Látta a fogason a fekete ballonkabátot. Odaszaladt, kivette a zsebéből egyeske mobilját. Feloldotta a képernyőt és gyorsan tárcsázni kezdett, közben néha odasandított a földön fekvő Viktor felé, nehogy az szokása szerint hirtelen felpattanjon és rátámadjon.
Kicsengett. Már alig várta, hogy hallja az unokanővére hangját. Nagyon izgatott lett. Hirtelen minden félelme, szenvedése, kínja, világfájdalma eltörpült és porrá lett, annyira boldog volt.
- Tessék –szólt bele Nóri a túlsó végről.
Valentina egy kicsit itta a lelkébe a másodperceket.
- Szia, Nóri! – szólt bele, miközben egy örömkönny buggyant ki a szeméből.
- Te vagy az?
- Én, igen, Valentina. A ketteske.
- Hol vagy? – kérdezte az unokanővére színtelenül.
- Szívesen megmondanám, de nagyon félek.
- Mond meg, hol vagy.
- Tudom, hogy gyűlölöd Valentinát. Lemerem fogadni, hogy engem is. De tudnod kell, hogy én szeretlek téged. Annyira jó hallani a hangod. El sem tudom mondani, mennyire örülök, hogy vagy nekem.
- Nem vagyok neked senkid. Csak biológiailag. Ezt vésd a fejedbe. Hol vagy? Mond meg és véget vetek a szenvedésednek.
Ketteskében összeomlott a világ. Egyedül maradt. Értelmetlennek érezte hirtelen az egész létezését. A lélegzetvétele, a szívverése, mely mintha a fejében lüktetett volna, hasztalan időpocsékolásnak tűnt. Szégyent érzett, mélységes szégyent, amiért felhívta a lányt. Ki ő, hogy beszéljen Nórival? Senki. Valóban. Egy kóbor véletlen, aki be van szorulva egy testbe két gonosztevő közé.
- Te vagy az értelme a létezésemnek, Nóri – súgta erőtlenül a telefonba. – Rajtad kívül nincs senkim, semmim.
Nóri hallgatott és ez reménykedéssel töltötte el Valentinát. Talán vívódik. A gyűlölet és szeretet között. Emlékszik mennyire szorosan átölelte őt a kocsiban, amikor félreállt az autópályán tavaly.
- Nem vagyok neked senkid – mondta Nóri, de érezhető volt a hangjában, mennyire erőlködik. – Nem tartozunk össze. Mond meg, hol vagy.
- Meg fogsz találni, édesem – mondta Valentina lágyan. – Eljössz majd értem. Egy szép, napsütötte reggelen. Mindig elképzelem. Együtt sétálunk, nevetgélünk. Minden rossz már a múlté lesz. Romok felett járunk. Minden elkezd épülni köztünk. A megváltás mindenkinek jár, Nóri. Annának is járt. Nekem is fog. Szeretnék csak én lenni. Szeretnék magam lenni. A jó. Annyira vágyom arra, hogy megmutassam a világnak, hogy jó ember vagyok.
- Nem vagy az.
- De igen. Néztünk már egymás szemébe. Megvédtelek többször is.
- Nem érdekel. Te is bűnhődni fogsz.
- Minden percben csak bűnhődök. Ártatlanul ültem tizenegy évig egy cellában – kezdett ingerült lenni, de nem Nórira volt dühös – Ott éltem egy gyilkos testében, aki mindent megtett azért, hogy még ott az elmegyógyintézetben is rettegjenek tőle. Nem tudtam megállítani.
- Hol vagytok?
Valentina kinyomta a telefont és az ájultan fekvő Viktornak hajította. Ekkor jött a filmszakadás.

HÁRMASKA
A húszéves bolti eladó, Albert macsós mosollyal figyelte a kosárba étcsokikat és medvecukrot dobáló ballonkabátos, szőke lányt. Még két óra és leváltja őt a kolleginája, aztán mehet ki a pályára focizni. Azonban, ha sikerül megszereznie ezt a csajt, akkor vele fogja inkább eltölteni az időt.
Valentina, aki most hármaska volt, bedobott még egy cukormentes, jéghideg kólát is kosárba. Az ízlése pont olyan volt, mint egyeskének, ez volt az egyetlen, amit megbocsátott a központinak számító személyiségének. Ahogy a pénztár felé haladt, észrevette, hogy az eladó srác őt bámulja. Jóképű volt, szép dús fekete haj, az övéhez hasonló kék szemek, sportos alkat, a pulóverénél is kidomborodott az izmos mellkasa. Ennek ellenére a lány közömbös maradt, ám ez mit sem zavarta a nőcsábászt.
Amikor a pulthoz ért, Albert azonnal rámosolygott.
- Félsz, hogy betiltják az étcsokit? – kérdezte Valentinától.
- Mert? – kérdezett vissza a lány.
- Majdnem felvásároltad a készletet.
- Szeretem. Pakoljam vissza?
- Dehogy – legyintett a srác és elkezdte becsipogni azokat. – Nem láttalak még errefele. Fotózásra jöttél a plázába? Tuti modell vagy.
Valentina kérdően, szinte megsértve meredt Albertre, aki egy kicsit zavarba is jött azoktól a veszélyesen csillogó szemektől.
- Ez a csajozós dumád? – kérdezte Valentina és gyilkos mosoly jelent meg az arcán. – Ilyenek a szegedi macsók? Meglátnak egy ilyen csajt, mint én és rögtön bepróbálkoznak valami erőltetett sablonkérdéssel?
- Ne haragudj, én csak megkérdeztem – mentegetőzött sármos vigyorral Albert.
- És ha a kocsiban vár a férjem? Arra nem is gondolsz? Úgy nézek én ki, mint akit bárki bárhol befűzhet?
Albert megadóan felemelte a kezét.
- Bocsánat - biccentett. – Nem akartalak megbántani.
- Állandóan csajozol itt? – kérdezte Valentina egy kicsit visszavéve.
- Nem, csak ha módom van rá.
- Eddig hányszor jött be?
- Párszor.
Egy idős férfi megállt a lány mellett kétlépésnyire és várta, mikor kerül végre sorra. Sörös dobozok sorakoztak a kosarában. Valentina nem törődve ezzel a pultra könyökölt és fürkészően nézett a srác szemébe, aki kezdett teljesen zavarba jönni tőle. Egyáltalán nem ismerte fel a körözés alatt álló tömeggyilkost, hiába mondták be a hírekben és helyi tévében, hogy itt volt, vagy van még Szegeden.
- Átlátszó vagy, öregem – jelentette ki megvetően Valentina. - Egy nárcisztikus senki. Villogsz a barátainak azzal, hogy milyen csajokat szedsz fel. Képtelen vagy felnőni. Ahogy párkapcsolatra is alkalmatlan vagy. Egy darab hús neked minden nő. Minél gyengébb, annál jobb neked. Nem igaz? A sok önmarcangoló, öngyűlölő, komplexusos, önértékelési zavaros kiscsaj pedig egyből hazamegy veled. Gyengének látsz engem is. Ugye? Egy ilyen selejtnek nézel engem is?
- Szerintem most nagyon túlreagálod a dolgokat – vetette oda neki Albert ingerülten. – Fizess, aztán, szevasz!
- Nem megyek a sehova, míg nem válaszolsz.
Az idős férfi közbeszólt: - Én addig fizetnék, ha lehet.
Valentina oda se nézve, előkapta a bal zsebében lapuló másik hangtompítós fegyverét és fejbe lőtte a férfit. Albert dermedten nézte, ahogyan az holtan vetődik hátra ledöntve mindent maga mögött.
- Válaszolj, apafej – kiáltott rá Valentina. – Gyengének látsz?
- Nem! – kiáltott vissza Albert és remegő kezeit védekezően emelte maga elé.
- Helyes válasz.
Ekkor belépett Viktor a boltba. Megállt az ajtónál és egykedvűen a földön fekvő bácsi, majd a rettegő Albert felé fordította a tekintetét. Valentina csábos mosollyal üdvözölte Viktort, aztán másodpercek alatt lefagyasztotta azt, amikor visszafordult a remegő sráchoz. Felsóhajtott.
- Most mi legyen veled, te szerencsétlen? – kérdezte. – Esetleg megkegyelmezzek? Nem a legerősebb oldalam.
- Kegyelmezz, kérlek.
- Ha ideadod a bevételt, akkor élhetsz.
Albert kapkodva nyitotta ki a pénztárgépet és dobálni kezdte a pultra a bankókat. Mikor végzett, rettegve várta, mi lesz a következő lépés. Egyáltalán nem bízott kiszámíthatatlan tekintetű lányra.
- Ügyes fiú vagy – suttogta sejtelmesen. – Erre szerintem egész életedben emlékezni fogsz, igaz?
- Igaz – vágta rá Albert.
- Akkor most csicsikálsz egyet – vigyorodott el hármaska és a pisztollyal lekevert egyet a srácnak.
Egy órán belül Valentina a Tisza partján állt, míg Viktor még a Kiskundorozsmán lopott kocsiban várta nem messze tőle. Hármaska tébolyult tekintettel figyelte a folyót. Úgy tűnt egyre több harag gyűlik össze benne. Ahogy felnézett az Újszeged felé vezető hídra, a haját meglebbentette a szél, kék szemei úgy csillogtak a dühtől a szürke fényben, mintha nem is ember volna, hanem egy szörnyeteg egy másik világból. Ennek ellenére higgadt, nyugodt léptekkel sétált a kocsihoz, ahol Viktor az anyósülésen ült, mozdulatlanul maga elé meredve, mint aki a jövőt fürkészi.
Valentina beindította a motort.
- Mennyi pénzünk van? – kérdezte.
- Három nap alatt kilencszázötvenezret sikerült szereznünk – felelte Viktor.
- Remek. Északi irányba megyünk.
- Kecskemét?
- Akár.
Hármaska a srác felé fordította fejét.
- Csókolj meg, vagy agyonverlek! – kiáltotta, mire az gyorsan szájon csókolta.

KETTESKE
Kecskeméten Valentina egy szobrász üzletébe lépett be. Az idős bácsi kedvesen mosolygott rá, neki pedig azonnal szimpatikus lett, már csak azért is, mert hasonlított a télapóra. Bájos mosollyal lépett a férfihoz.
- Szép jó napot – köszönt.
- Szép jó napot – biccentett a bácsi.
- A kirakatban láttam valamit, ami nagyon megtetszett.
- Mutassa meg kérem.
A bácsit Gyulának hívták, ahogyan az üzlet felett is írták: „Gyula bácsi csecsebecséi”. Valentina megmutatta neki a kirakatban egy talapzaton, kézen fogva sétáló két szőke lányt. Mindkettőnek a derekáig ér a haja, mosolyognak, már csak egy napocska hiányzik felettük szintén mosolyogva.
- Az ikrek – ismerte fel a saját művét a művész úr.
- Igen, erre gondoltam – bólintott Valentina izgatottan. – Ezt is ön csinálta?
- Így van, itt minden az én kétbalkezem munkája.
- Ne szerénykedjen – kacsintott a lány. – Ez egy remekmű. Megveszem.
Míg a bácsi becsomagolta az ajándékot, Valentina úgy nézte azt, mint aki már most oda ajándékozná.
- Alig várom, hogy odaadjam neki – gondolkodott hangosan.
- Netán az ikertestvérének? – kérdezte mosolyogva Gyula.
- Majdnem. Unokanővérem. Tudja, nem vagyunk jóban – elszomorodott. – Nagyon nem.
- Ettől majd kiengesztelődik, az biztos.
- Igen, mert nagyon szép.
- Nem ettől a csecsebecsétől, hanem a szándéktól.
- Sajnos az sem lesz elég neki.
- Ennyire megbántotta?
Valentina nem tudta, mit feleljen. Gyula bácsi együttérzően bólintott.
- Az ajándékozás szándéka a szeretet jele – mondta a lánynak derűsen - A szeretetet pedig elfogadják azok, akik vágynak rá és azok is, akik meg lettek bántva.
Ketteske szemeiből könnyek szöktek elő.
- Bocsánat, ne haragudjon – mondta és elsöpörte a könnyeket a szeme alól.
Gyula bácsi megértően mosolygott rá, mintegy vigasztalóan.
- Ugyan már – legyintett. – Látom, hogy szereti őt.
- Igen – rebegte a lány. – Csak ő gyűlöl. Meg is érdemlem. Néha nagyon gonosz tudok lenni. El sem tudom mondani, mennyire. Nem akarok az lenni, mégis az leszek. Vele is az voltam. Megbocsáthatatlanul.
- Nincs olyan bűn, amit ne lehetne megbocsátani, ha a bűnös tiszta szívéből megbánja a tettét.
- Mindenkinek jár a megváltás?
Az idős bácsi elmosolyodott.
- Mindenkinek, hölgyem – mondta lágyan, szelíd mosollyal. – Mindenkinek.
Ahogy a kocsihoz sétált, kis szatyorkában az ajándékkal, egy fehér galambot pillantott meg egy pad támláján. Egyenesen őt nézte, mintha a madár jelezni akart volna neki valamit. Mintha Isten üzenné, hogy figyeli. Megállt előtte.
- Segíts nekem – súgta felé Valentina. – Segíts, hogy legalább odaadhassam neki ezt. Hogy átölelhessem.

EGYESKE
Még mindig Kecskeméten, nem messze egy üzletháztól, Valentina a parkoló kocsiban ült Viktorral. Győzelemittasan figyelt, miközben alig hitte el, mekkora zseni is valójában. A fiú mellette úgyszintén büszke volt rá.
- Tudod, Viktor, mi az egyik, amit a legjobban imádok magamban? – kérdezte, miközben továbbra is előre nézett.
- Micsoda?
- A megérzésem. Nagyon jó nyomozó lettem volna, ha érdekelne az átlag majmok életvitele.
Nóri és Heni a kocsijukból kiszállva a pláza, vagy hasonló épület felé igyekeztek. A hosszú szőke hajú unokanővér az acélos tekintetével körbenézett, mielőtt belépett volna az elektromos ajtón. A mögötte haladó, fekete hajú, szúrós szemű Heni úgyszintén körbesandított, de nem látta meg őket, így hát ő is belépett az üzlettérbe. Valentina gonosz vigyorral fordult Viktor felé.
- Íme, a két ádáz ellenségünk – jelentette ki és kibiztosította a fegyverét. – Nóri, az én unokanővérkém és Heni, a te drága nővéred. Azt hiszem, egész jól kezdődik az évünk. Egy kis családi összejövetellel.
- Így van – bólintott Viktor és barna szemeiben megcsillant a gyilkos fény.
- Menjünk, babám. Üdvözöljük őket illendően. A magunk módján.
Egyeske halkan kacagott, miközben kiszállt a kocsiból, kék szemeiben soha eddig nem látott, kiszámíthatatlan tébolyodottság jelent meg.

 

2020.március 9-13.
Budapest

2.rész
Ütközés

 

A menekülési terv megbeszélése után Valentina és Viktor a plázába lépve szétváltak. A fiú a földszinten maradt és megindult az ottani az üzletsorok mellett haladva a két célpontot keresve. A lány a mozgólépcsőkön feligyekezve a második szint felé vette az irányt. Gondosan megnézte magának az arcokat, látni akarta rémült szemeket a tekintetétől. Érezte magában pusztítás iránti vágyat, amitől egyre hatalmasabbnak és elpusztíthatatlanabbnak érezte magát. Azonban nem merte behunyni a szemét, mert tartott attól, hogy a további két személyisége közül valamelyik átveszi felette az irányítást.
Odafent egyből a mosdóba lépett be, hogy igazítson a sminkjén. Ketten voltak bent rajta kívül, kezet mostak és együtt távoztak. Igazított hosszú szőke haján, gyilkos kék szemei alatt megerősítette szemhéjtussal a cicás vonalat. Amikor pedig elővette a rúzst, váratlanul kinyílt mögötte az egyik vécéajtó.
Nóri lépett ki onnan egy pisztolyt szegezve rá. Valentina alig lepődött meg, szinte érezte, hogy közelebb van hozzá, mint hinné. A tükrön át dobott egy üdvözlő mosolyt az unokanővérének, aki megállt alig egy lépésre mögötte.
- Szia, Nóri – üdvözölte és derűsen kenegette az ajkait. – Ment a hasad, vagy ez valami rokoni megérzés volt?
- Azt hitted, nem járok előtted egy lépéssel? - vetette oda neki Nóri a költői kérdést. – Elszálltál magadtól, babám?
- Azta. Babának hívja a tündéri unokahúgát a hulla nővérke. De milyen édes vagy! Kár, hogy mindjárt mész a mennybe.
- Hol van Viktor?
- Fogalmam sincs. Talán, ha tényleg előttem járnál egy lépéssel, akkor tudnád ezt is. Te kis makacs, talpalávaló senki – elrakta a rúzst és gyilkos mosoly jelent meg az arcán. - Felajánlottam neked a testvéri szövetséget, még alkura is hajlamos voltam, de te megronthatatlan akartál maradni. Mented azokat az életeket, akik nem mentenének téged – felkacagott. – És meg akarod bosszulni annak a pasinak a halálát, aki valójában miattad halt meg. Na meg azért, mert gyáva volt.
Szép lassan megfordult Nórival szemben. A szemeiben megjelent a téboly, a bénító hipnózis, ami képes volt bárkit lefagyasztani. Az unokanővére azonban elszánt volt, hátrahúzta a pisztoly kakasát.
- Hol van Viktor? – kérdezte újra.
- Te nem tanulsz semmiből, Nóri – rázta meg a fejét Valentina. – Feltűnt már neked, te szerencsétlen, hogy ugyanazokat a hibákat követed el mindig, amióta csak ismersz. Két hibát is vétettél.
- Éspedig?
Valentina szinte természetfeletti gyorsasággal rúgta ki a lány kezéből a fegyvert, ami még csak el sem sült.
- Ez az egyik – kacagott és előkapta a saját hangtompítós fegyverét. – A másik pedig, hogy nem lőttél, amikor még tehetted volna.
Nóri gyűlölte magát, amiért ilyen simán legyőzték és most a leggonoszabb lélek a Földön győzelemittas vigyorral szegezi a rá a fegyverét. Viszont nem adta meg az örömet neki. Tett egy lépést a lány felé. Valentina egy kicsit meglepődött ezen, büszkén kacsintott is egyet az unokanővérére.
- Ejha – biccentett a gonosz. – Te aztán megkeményedtél, édes babám.
- Sokat jár a szád.
- Lehettél volna a démonom. Vagy egymás démonaiként járhatnánk az országot pusztulást, rettegést szállítva mindenhová. Mindenkinek. Mi lehetnénk az iszonyat lányai. Hittem benne, hogy ez a sorsunk - megvonta a vállát. – Én mondjuk jól jártam a gyávaságod miatt. Visszakaptam helyetted a pasimat, a vőlegényemet. Gond nélkül kivégeztem volna, ha akkor mellém állsz.
- Bla-bla – gúnyolódott Nóri megvető mosollyal.
Valentina fülsüketítően hangosan felnevetett és egy villámgyors pörgőrúgással fejbe rúgta a lányt, aki ettől hanyatt vágódott a csempén. Ekkor egy negyvenes éveiben járó, csinos vörös nő lépett be az ajtón, mire Valentina oda se nézve feléje lőtt annak homlokán ejtve halálos sebet.
Nóri felüvöltött, amikor az unokahúga rálépett a kezére. Felfelé meresztette szemeit magára a gonoszra, aki elégedetten állt meg felette. Leguggolt, elrakta a fekete ballonkabátja zsebébe a földön heverő pisztolyt és úgy egyenesedett fel, hogy minél jobban taposson Nóri kezén.
- Jaj, te, unokanővérkém – rázta meg a fejét kárörvendően. - Csúnya, dicstelen halálod lesz – a szeme közé célzott. - Remélem, Heni nem lesz ilyen könnyű préda, mint te. Már hiányzik a küzdelem.
Nóri gonoszan elmosolyodott.
- Te még mindig az a gyerek vagy – suttogta sejtelmesen Valentinának, őt utánozva. – Az a hat éves kislány, aki menekülve a szülei elől leszaladt a Fővám téri villamos alagútba. Le a sötétségbe.
Valentina arcáról lefagyott a mosoly és kiült rá a rémület. Szemei kikerekedtek, az arca megfeszült, a jobb karja pedig egyre hevesebben remegni kezdett. Úgy tűnt, mindjárt elejti a pisztolyt.
- Látod a villamos fényét? - folytatta Nóri. – Ahogy egyre erősödik. A több tonnás súly közeledik feléd. Egyre közelebb és közelebb. Az ütköző, mintha egy kígyó lenne, mely feléd sziszeg.
- Hagyd ezt abba! – kiáltotta a lány. - Fejezd be, de rögtön!
- Néha eszedbe jut, mondjuk, mi lehet volna, ha nem ugrassz hirtelen félre előle? Hogy átgázol rajtad? De biztosan. Sokszor eszedbe jut. Mintha újra visszakerülnél oda. Ezt látod, amikor lehunyod a szemed.
- Ezért megöllek!
Valentina egész testében megremegett, háttal a falnak csapódott. Küzdött, hogy önmaga maradjon, közben véletlenül bele is lőtt a csapok feletti széles tükörbe és látta, amint a tükörképe háromfelé válik. Behunyta a szemét és meg is látta a felé közeledő a villamost a sötétben. Hallotta a saját hatéves korabeli, kétségbeesett sikolyát, mint aznap éjjel. Filmszakadás.
Másik énje, ketteske fordult Nóri felé, érte aggódva.
- Uramisten, kicsikém! – kiáltotta és leguggolt az unokanővéréhez. – Ne haragudj rám, nem tudtam mit tenni ellene.
Nóri kihasználva, hogy az unokahúga pozitív személyisége éppen meg akarja simogatni az arcát, gyorsan lekevert egyet neki. Ketteske hanyatt esett, a pisztoly pedig elcsúszott a csapok alá.

*

Viktor nem bírta megállni, hogy ne lépjen be a könyvesboltba. Azonnal az útikönyvek felé igyekezett, ahonnan gyorsan, mint akinek egy perce sincs hátra, lekapta a Norvégiáról szóló kötetet. Elnézte a havas, erdei tájakat, a síelőket a képeken, a jellegzetes skandináv házakat. Anna talán ott van, gondolta. Egy kicsit összeszorult a szíve, ahogy rágondolt, ám gyorsan Valentina felé összpontosította a vágyait, aki már sokkal többet jelent neki. A szőke pokolfajzat az ő másik fele.
Ahogy ezt kigondolta egy golyó csapódott a könyvek közé, a fecnik pedig úgy repkedtek körülötte, mint a konfettik szilveszterkor. Megperdült és a hangtompítós fegyvert rászegező nővérével, Henivel találta magát szemben. A lány kiengedett, hosszú fekete hajjal, tetőtől talpig feketében állt előtte, mintha a sötétség angyala lenne. Elszántság és kegyetlenség sugárzott a barna szemeiből. Nem úgy nézett rá, mint az öccsére, hanem mint az emberiség érdekében elpusztítandó célpontra.
- Itt a vége, Viktor – jelentette ki hidegen.
Heni éppen meghúzta volna a ravaszt, amikor egy rendőr rontott be az üzletbe egyenesen rászegezve a pisztolyát.
- Dobja el a fegyvert! – kiáltotta az. Fiatal volt, talán pár éve lehet az állományban, gondolta a lány. Jobban is félt még talán, mint az üzletben tartózkodó civilek. Emellett nem is tudta, kire kéne inkább szegeznie a fegyverét.
Henit végigjárta a félelem, amikor meglátta Viktor mosolyát. Tudta, hogy ez mit jelent. A fiú szemében megjelent a gyilkos csillogás és szinte természetfeletti gyorsasággal előkapta a fegyverét, nyakon lőtte a rendőrt, majd maga elé húzott egy magas kamasz lányt, aki elejtve a kezében remegve tartó könyvet. A sebesült egyenruhás férfi a nyakát szorongatva vonaglott a padlón, Heni pedig ettől teljesen pánikba esett. Segíteni akart rajta is, valamint a túszul ejtett lányon is.
- De rég láttalak, Heni - üdvözölte Viktor a lány mögül. - Tedd le szépen azt a fegyvert, mert nagyon csúnya dolog fog történni ezzel a bájos teremtéssel. Szinte még gyerek, nálam is fiatalabb. Kár lenne, ha miattad halna meg, nem?
Henibe belemarkolt a bűntudat. Az öccse, aki egy földre szállt angyal volt még gyerekként, miatta és a szadista férje miatt ment tönkre. Nem tudta megvédeni a kiskamasz Viktort attól a drogostól, meg annak a börtönviselt barátaitól, akik rendszeresen bántalmazták, míg ő dolgozni volt. Ő teremtette ezt a szörnyeteget, akivé lett. Most pedig itt áll vele szemben és nem akarja végignézni, hogy miatta két emberi élet lesz kioltva. Le kell tennie a fegyvert. De mi lesz azután? Viktor vele is végezni fog, aztán pedig folytatja az ámokfutását. Reménytelen helyzet.
- Tedd le te, Viktor – parancsolta neki improvizálva. – Ha leteszed és elengeded a lányt, nem foglak bántani.
- Nem megyek vissza a kattantak közé az intézetbe! – kiáltotta a fiú. – Azt lesheted! - sátánian elmosolyodott a lány feje mögül kinézve. – Kezdjek el számolni, nővérem? Velem nem lehet alkudozni, hiába is próbálod. Te is jól tudod. Már nem vagyok az a gyenge kisfiú, aki valaha az édes kis öcsikéd volt.
Heni körbenézett az üzletben. Minden vásárló a földön hasalt, rémülten figyelve az eseményeket, egy ötvenes éveiben járó férfi, becsukott szemmel mormolt valamit, talán imádkozott.
Eldördült a lövés.
Odakapta a fejét, de látta, hogy lány sértetlen volt, Viktor a levegőbe lőhetett. A kamasz lány nem lehetett több tizenhatnál. Szép hosszú barna haja volt, gyönyörű arca. Patakokban folytak a könnyei.
Heni átértékelte a saját létezését és arra jutott, hogy közel sem ér annyit, mint bárkié a könyvesboltban rajta és Viktoron kívül. Nem éri meg. Meg kell mentenie a túszt és a rendőrnek is mentőt kell hívnia majd valakinek. Megadóan felemelte a bal kezét és szép lassan leguggolva letette a földre a pisztolyt.
- Győztél, Viktor – mondta.
- Tudom – nyugtázta Viktor magabiztosan.
- És most mi lesz? – kérdezte a lány, miközben mindkét karját felemelte.
- Szerinted? Boldog befejezésben reménykedtél?

*

Nóri felpattant és a csapok alá csúszott fegyver felé tántorgott, mire ketteske gyorsan kigáncsolta. A lány arccal a földre zuhant, de minden erejével azon volt, hogy elérje a pisztolyt és végre végett vessen az egész rémálomnak. Valentina gyorsabbnak bizonyult nála, mert villámgyorsan odakúszott és megfogta azt a markolatánál, azonban nem szegezte Nórira, ezután a térdeit magához húzta és lendületből kinyújtva lábait, felpattant. Egyeskével ellentétben ő azonban ijedt volt és még csak meg sem fordult a fejében, hogy kárt okozzon a lányban.
- Sajnálom, Nóri – mondta a síráshoz közel. – Nekem kell őt legyőznöm. Az én feladatom mindkét gonoszt elpusztítanom.
Az unokanővére úgy nézett fel rá, mint egy veszett vad. Éppen úgy nézett ki, mint hármaska, ugyanaz a kegyetlen harag szikrázott a szemeiben.
- Te csak megnehezíted az egészet! – kiáltotta ketteskének. – Azzal győznéd le, ha végre fejbe lőnéd magad!
Valentina szemeiben könnyek jelentek meg, ahogyan oldalazva megkerülte Nórit. Megállt nem messze a mosdó bejáratától, ahol az egyeske által meggyilkolt nő is feküdt. Amikor lenézett a holttestre, behunyta a szemét egy pillanatra, miközben egyre jobban folytak a könnyei. Visszafordult az unokatestvéréhez. Benyúlt a kabátja mellzsebébe és elővette onnan a becsomagolt kis szobrocskát, amit neki vett nem messze innen. Óvatosan letette a földre.
- Ez az én ajándékom neked – mondta elcsukló hangon. - Tudom, nem hozza vissza Bécit és nem tesz semmit sem jóvá. Csak tudatni akarom veled, mennyire szeretlek. Kérlek, ne gyere utánam, amíg nem győzöm le ezeket. Sétálni akarok veled a parton. Ebbe az álomba kapaszkodok mindig. Nekem nincs rajtad kívül senkim. Te jelented számomra a létem értelmét. Szeretlek!
Meg sem várta, hogy Nóri reagáljon, gyorsan kiviharzott az ajtón. Miközben pedig a parkolóba vezető folyosóra lépett egyeske újra átvette felette a hatalmat. Vérszomjas vigyorral szaladt végig, egy cseppet sem érdekelte, mi lesz Viktorral. Amint befordult a folyosó elágazásánál jobbra egy férfival találta magát szemben, aki a falnak dőlve várta őt, karba tett kézzel.
Hátrazselézett barna haja volt, szürke szemei, az arca pedig gyűrött, sápadt, a fülbevalója megcsillant a neonfényben. Teljesen nyugodt volt, nem ijedt meg sem a lánytól, sem pedig a kezében lévő fegyvertől. Valentina még látta, ahogy a férfi előkap egy pisztolyt, aztán érezte az altatólövedéket a nyakába fúródni, még erőtlenül meg is próbálta viszonozni a lövést éles tölténnyel, de elsötétült előtte a világ.
A férfi még levegőben elkapta őt, a karjaiba vette és sietős léptekkel a parkoló felé igyekezett.

*

Viktor farkasszemet nézett a nővérével, aki mélységes gyűlölettel nézett vissza a tömeggyilkos öccsére. Heni érezte, hogy ezt nem ússza meg élve, nem is érdekelte különösebben, egy kicsit meg is lepődött, mennyire ki tudta kapcsolni magában az ösztönös önvédelmet.
A fiú ekkor váratlanul a tőlük balra lévő standra lökte a lányt, aztán Henire célozva a fegyverrel, hátrálni kezdett ki az üzletből. Az ajtónál körbefordult, de csak a földön fekvő embereket látta, akik közül páran igyekeztek valami fedezékbe kúszni. Vetett még egy lenéző pillantást a nővére felé, aztán elszaladt.
Valentinával azt tervezték, hogy a legfelső szinten található folyosón találkoznak, és a parkolóban szereznek egy kocsit, amivel meglógnak. Szélsebesen szaladt fel a mozgólépcsőn, mert érezte, hogy a szerelme bajban van.

*

A férfi finoman betette az terepjáró anyósülésére az ájult Valentinát, behúzta még a biztonsági övet is neki. Aztán sietve megkerülte a járművet, behuppant, előkapta a telefonját, tárcsázott, közben beindította a motort.
- Itt Zsolt – szólt bele a rekedt, démoni hangján. – Megvan a kiscsaj. Igen, Lilla, a haja szála sem görbült. Holnap már nálad lesz. A speckós ház új kódját kérem…jó, küld smsben…beszélünk este, szevasz.
Mielőtt elindult volna, meglátta a folyosóról nyíló ajtóban Viktort, aki egyenesen rá, majd Valentinára nézett. Zsolt nem habozott, amikor meglátta a pisztolyt a srác kezében, a gázra lépett, dobott egy meredek jobb kanyart. Nem hallott lövéseket. Nyilván az a puding, nem mer lőni, gondolta, mégis csak a szerelme ül az anyósülésen. Egy gonddal kevesebb, nyugtázta magában Zsolt.
Úgy szelte a kanyarokat egészen a földszintig, mint egy profi autóversenyző. Odakint kis híján elgázolt egy párocskát, amikor áttörte a sorompót. Vetett egy pillantást Valentinára, utána bevett egy halálkanyart a városból kifelé vezető útra.

*

Nóri éppen kibotorkált a mosdóból, amikor meglátta a mozgólépcsőn felfelé szaladó Henit. Tekintetük találkozott. Mindketten csalódottak voltak. Nem sikerült elfogniuk az ország két legveszélyesebb ragadozóját.
- Viktor meglógott – lihegte Heni, amikor odaért.
- A másik majom is – mondta Nóri erőtlenül és kezében lévő, becsomagolt szobrocskára nézett.
- Nekünk is mennünk kell, de gyorsan. Mindjárt itt lesznek a rendőrök és alighanem minket is körözni fognak.

*

Mikor Valentina, mint ketteske kinyitotta a szemét, egy darabig homályos látással figyelte az autópálya éjszakai fényeit. Egyeske emlékei bevillantak előtte és rémülten a fordult az autót vezető Zsolthoz. A durva arcú, kegyetlen vadállat felé pillantott. Semmi meglepettség, sem egy árva érzelem nem volt abban a tekintetben. Ám mégis volt valami hátborzongató a fickóban, és Valentina úgy érezte, ez az ember még talán Viktornál is veszélyesebb.
- Ki maga? – kérdezte a férfitól.
- Senki – felelte az.
Rekedtes, rövidital és cigaretta marta torokhangon beszélt, mint aki talán súlyos tüdőbeteg is, gondolta magában a lány. Biztosan bűnöző is, tette hozzá, a legdurvább fajtából. Az elvtelen bérkatona.
- Szép a neved - tegezte le kicsit ingerülten Valentina. - Tuti, nem rendőr vagy. Nem is egy magánnyomozó. Lillának dolgozol?
- Eltaláltad – felelte Zsolt hidegen.
- Értem. Téged bízott meg, hogy becserkésszél. Ráadásul egyeskét kaptad el. Gratulálok. Mennyit kapsz ezért?
- Sokat.
- Nálam is van pénz.
- Nem olyan sok az. A pasid meg lelépett a másik felével minden bizonnyal.
- Nem a pasim.
- Nem érdekel.
Valentina feladta. Ezzel a fickóval nem lehet egyezkedni. Az alvilág harcosa, aki talán hűséges is Lillához. Nem csoda, az a nő még talán egyeskénél is nyomasztóbb figura. Visszaemlékezett az első találkozójára Baján azzal a szörnyeteggel, amikor Anna bemutatta neki. A jobb oldalt megégett arcú, hosszú ősz hajú, mégis pusztán csak harminckilenc éves nő maga a gonosz.
- Bajára megyünk? – kérdezte Valentina.
- Nem. Egyelőre máshova.
- Hová? Miért?
- Semmi kérdés.
- Na ide figyelj, te…
De nem tudta befejezni, megremegett egész testében, a tekintete pedig hirtelen átváltott. Zsolt egykedvűen fordította felé a fejét és meglátta egyeske gonosz vigyorát, a csillogó kék szemeit, aztán visszafordult az út felé.
- Kábító lövedék volt? – kérdezte suttogva Valentina.
- Az – felelte Zsolt. – Most melyik vagy?
- Az eredeti. Egyeske.
- Remek.
- Tetszik a hangod. Bár szerintem ne legyél énekes, ha mondjuk, lemezkiadáshoz kell a pénz, amit értem kapsz.
- Jófej vagy.
- Az. Figyelj, kishaver, szomjan döglök. Megállunk valami benzinkútnál?
- Nemsokára megérkezünk.
- Láthatom megint a Lilla babát?
- Nem. Még nem.
- Rég láttam azt a rusnya dögöt. Hiányzik az a horrorba illő feje – gúnyosan, de mintegy felismerően hunyorgott a férfira. – Nem vagy véletlenül a testvére? Komolyan mondom, téged is egy cirkuszban kéne mutogatni. Vagy veled ijesztgetni a gyerekeket egy életmód tanórán.
- Kezdesz az anyámra emlékeztetni. Ő is mindig ezt mondja.
Valentina fülsüketítően hangosan felnevetett.
- Te egy jó arc vagy, komolyan! – kiáltotta és rácsapott Zsolt lábára. - Van humorod. Ez tetszik.
- Kösz.
- Azért nyugtass meg, hogy tudsz kerek mondatokban is beszélni.
- Tudok.
- Lehetnél a démonom, amíg ki nem nyírlak.
Zsolt megvetően pillantott a lány felé, aki úgy vigyorgott, mintha egy visszautasíthatatlan ajánlatott tett volna.
- Te tényleg beteg vagy – vetette oda neki és próbált inkább a vezetésre koncentrálni.
- Imádom, ha ezt mondják nekem – kacagott Valentina. - Az intézetben az orvosok is hasonlókat mondtak rám.
- Nem véletlenül voltál ott.
- Hát, ja. Adnál egy cigit, vagy az sincs nálad?
Zsolt benyúlt a mellzsebébe, elővett egy doboz cigit és a lány ölébe dobta. Valentina kihalászott egy szálat, majd éppen tüzet kért volna, amikor a férfi feléje nyújtotta a benzines gyújtó lángját.
- Mesélnél valamit magadról? – tette fel a kérdést a lány, miközben hátradőlt a székben nagy füstöt fújva.
- Nem – felelte az, miközben lehúzta résnyire az anyósülés felöli ajtó ablakát.
- Morcos bácsi. Ez lesz a neved.
- Zsoltnak hívnak.
- Nekem morcos bácsi leszel. Vagy valami más, még agyalok rajta.
Zsoltnak kezdett tele lenni a hócipője a lánnyal. Régóta dolgozik Lillának, sok elviselhetetlen alakot elfogott már neki, rengeteg idegtépő akció van a háta mögött, de ez az őrült mindegyik kihívásán túltesz. Arra a hetvenmillió forintra gondolt, amit a maffiakirálynő zsebből kipenget majd neki a nagy fogásért. Negyvenhat éves volt, ez az összeg pedig éppen elegendő lesz neki a jól megérdemelt és az idő előrehaladtával egyre indokoltabb nyugdíjára. Nyit egy pubot valamelyik északi megyében, választ valami tehetséges csajt, vagy srácot managernek, ő pedig a bevétel nagy részéből csak még gazdagabb lesz, és azt csinál egész nap, amit csak akar. Ha olyan kedve van horgászni fog, vagy éppen barkácsolni, kertészkedni, egyszóval tisztítani fogja az agyát.
Amikor Valentina felé pillantott egy teljesen más tekintettel találkozott. Haragvó volt, no meg talán egy kicsit rigolyás, gyanakvó. Ez talán a harmadik személyisége, amiről az újságokban is olvasott.
- Nagynak érzed most magad, igaz? – kérdezte tőle hármaska megvetően. – Elkaptál és most odaviszel annak az alávaló nőszemélynek.
- Ahogy mondod – vágta rá Zsolt.
- Állj félre.
- Minek?
- Mert azt mondtam. Ha megteszed, akkor talán nem öllek meg.
- Túl nagy az önbizalmad.
Zsolt fel sem fogta, olyan gyorsan szegezte a lány az ő nyakának a pisztolyt. Elmosolyodott.
- A zsebemből halásztad ki? – kérdezte hármaskától.
- Pontosan – felelte az, közben kipöckölte a cigit az ablakon.
- Ügyes. Észre sem vettem. Kár, hogy nincs megtöltve.
Valentina nem törődve a baleset veszélyével meghúzta a ravaszt. Kattanás.
- Látod? – vigyorgott Zsolt. – Ott hagytam egyet üresen. Tesztelni akartalak.
- Szétverhetem vele a fejed.
- Nem fogod.
A lány érezte, hogy a kabátot átdöfve beléáll valami. Zsolt a bal kezével felé célozva lőtte rá az altatólövedéket.
- Jobb, ha szunyálsz, mert nagyon idegesítesz már – jegyezte meg a fejvadász.
Valentina elejtve a fegyvert, eszméletlenül ernyedt el és dőlt hátra az ülésbe.
- Végre – suttogta elégedetten Zsolt. – Egy darabig csend lesz.

*

Nóri egy motelszobában ült az autópályától nem messze és egyik felest dobta be a másik után. Heni éppen zuhanyozott, így ő egyedül maradt az egyre sötétebb gondolataival. Egyik percben az öngyilkosságon járt az esze, a másikban pedig próbált valahogy magára erőltetni valami kíméletlenséget. Mindkettő bukott lehetőség volt számára. A szobrocskát bámulta a konyhaasztalon. Két szőke, mosolygó kislány, egymás kezét fogva sétál. Ezt kapta ketteskétől.
Nem tudna ártani neki, hiába lenne muszáj. Hányszor zavarba jött már, amikor Valentina szelíd énje előtört. Talán az jelenti rá a legnagyobb veszélyt, mert teljesen megbénítja. Kitöltött egy ginből a kétdecis pohárkába inkább és úgy kortyolta magába reszkető kézzel, mintha az csak víz volna. Utána a szobrocskát, a kislányok mosolyát nézte, majd a kezecskéket, amik egymásba kulcsolódnak. A szeretet. Ez a lány a legnagyobb szeretettel adta ezt neki.
Kitört belőle a sírás. Iszonyatosan szenvedett a kettőségtől magában. Erősnek, kegyetlennek kéne lennie, de ez teljesen esélytelennek bizonyult. Életében először szégyellte magát, amiért a jó ember.

*

Viktor padlógázzal hajtott a Baja felé vezető úton. A parkolóban zsákmányolt fekete sportkocsiban ült és egyre csak Valentina járt a fejében. A lány volt a mindene, a világa, az életének értelme, az ördögi szerelmük minden pillanata számára a legnagyobb boldogságot jelentette. Néha bevillantak Anna fekete szemei, a gyönyörű arca, de próbálta elhessegetni ezeket a képsorokat.
Meg fogja találni azt, aki elrabolta tőle a legdrágább kincsét a világon. Gonosz mosoly jelent meg az arcán. Sosem tudták megállítani, most sem fogják. Ha kell, szembeszáll az egész alvilággal.

2020. március 17-19.
Budapest

 

3.rész
Képsorok a múltból

2008.
Az általános iskola farsangi előadásain a szülők végignéztek már különböző rövid színi előadásokat, mikor a házigazda Reni a mikrofonhoz lépett, hogy az utolsó műsort felkonferálja.
- És most következzen Leonard Cohen gyönyörű slágere a Hallelujah – olvasta fel a papírról ünnepélyesen. – Aki pedig előadja, nem más, mint Király Valentina, 8.B osztályos tanuló.
A fények megvilágították a vörös farmerben, fekete bőrkabátban, kiengedett hosszú szőke hajjal érkező tizennégy éves Király Valentinát, aki egy fekete akusztikus gitárral lépett a mikrofon elé. Édesapja és édesanyja hátul ült és büszke mosollyal figyelték egy szem gyermeküket, aki a nyakába vette a hevedert, majd körbenézett arcokon. Nem volt benne félelem, se lámpaláz, semmi.
Amikor pedig elkezdte pengetni a húrokat és szépen tisztán énekelni angolul, a legkisebb hiba nélkül, az osztályfőnöknője, a harmincas éveiben járó Melinda meghatottan szájához kapott, miközben könnyek csordultak ki a szeméből. Valentina akkora átéléssel és szeretettel énekelte a dalt, mintha mindig is az övé lett volna. Lelki sebeket gyógyított a szép hangja, mintha maga az Mindenható lett volna egy kiskamasz lány képében. Könnyeket csalt ki azokból a szemekből is a gyerekek közül, akik féltek tőle, a tantestület pedig meglepetten figyelte, ahogy a mindig különös kék szemekből most színtiszta szeretet árad. Valentina olykor a messzi távolba nézett, szinte könyörögve, mintha a pokol nyílt volna meg alatta és segítő kezekért esedezik, mégis olyan volt így is, mint egy romok felett álló lány, aki mindent újra akar építeni.
A dal vége felé közeledve egyre lágyabban dúdolta a Hallelujah refrént, amikor pedig abbahagyta, pár másodpercig csend volt az aulában, utána ujjongással és felállva tapsviharral jutalmazták meg. Valentina szemeibe könnyek szöktek, meghajolt, integetett a szüleinek, akik büszkén intettek vissza kislányuknak.

2009.
Az akkor harmincöt éves Dr. Mayer Anna két őr társaságában lépett be a Szent Mihály Elmegyógyintézet szigorított körletébe. Reggel fél kilenc volt pontosan, és a doktornő még az udvarra engedés előtt látni akarta az előző este behozott kamasz lányt. Ő lett kirendelve mellé, emellett minden más betegét át kellett adnia más szakembereknek. Eddig csak a hírekben látta, és szó szerint égett a szakmai kíváncsiságtól. Talán éppen olyan, mint ő a titkos másik életében, ami sötétebb, mint néhány itt lakóé.
Megálltak a fehér ajtó előtt, az őrök pedig benéztek az üvegen. Anna a kettejük közé furakodott és akkor megpillantotta az ágyon ülő, kifejezéstelen arccal a falat bámuló szőke hajú lányt. Gyönyörű, állapította meg, akár egy angyal, hosszú haja a derekáig ér, karcsú, vörös ajkai mintha ki lennének festve, annyira élénk színűek. Kicsit sajnálta is, sokra vihette volna később modellként.
- Király Valentina! – szólt be neki az őr. – Azonnal álljon fel, kezeket hátra!
A lány rájuk sem nézve felpattant, a kezeit hátratette, várva a bilincset. Még csak a szeme rezzent, figyelte meg Anna. Talán mégsem olyan ijesztő, mint amennyire a nyomozók mondták.
- Forduljon az ablak felé! – kiáltotta az őr durván.
Valentina a rácsos ablak felé fordult, háttal nekik. Elektromos zörej kíséretében kitárul az ajtó, az egyik őr belépett hozzá, megbilincselte a kezeit, majd mikor elé lépett, a másik őr a lábbilincset rakta fel. Anna a mappáját elővéve lépett be a cellába, kicsit igazított a hosszú fekete haján, gyönyörű fekete szemeivel szavak nélkül kérlelte az őröket, hogy lépjenek ki a cellából. Az egyik őr engedelmeskedve a koreai és kubai vonásokkal megáldott nőnek, intett a társának, aztán kiléptek a folyosóra, ott pedig készenlétben állva figyelték őket. Mindig bejön, gondolta a doktornő mosolyogva.
- Valentina – szólította meg lágyan a lányt, aki mozdulatlanul meredt a májusi napfényt beeresztő ablakra. – Valentina. Fordulj felém, kérlek.
A lány lassan feléje fordult. Annát elfogta a félelem. Valentina kék szemeiből valami istentelen gonoszság áradt, mely olyan szinten fürkészte a doktornő gondolatait, hogy már érezte, mintha kezek lapoznának benne. Furcsa párosítás volt számára az angyali arc és az ördögi szemek, az egész teremtés, mintha egy bukott angyal lett volna, aki az égből pottyant le abba a diszkóba egy héttel ezelőtt és végzett tizenhárom emberrel. Anna sosem gondolta volna, hogy félni fog itt bárkitől is.
- A nevem Dr. Mayer Anna – mutatkozott be minden erejét összeszedve. – Engem rendeltek melléd. A feladatom, hogy megtaláljam…
- Minek? – kérdezte a lány.
- Mit minek?
- Minek akarsz velem foglalkozni?
Letegezi rögtön. Ez egy kicsit feldühítette Annát, azonban tetszett is neki. Ugrottak a kommunikációban, így könnyebb lesz szót érteni a kis tömeggyilkossal. Kicsit úgy érezte, mintha a lánya lenne, ám azért fontos lesz megtartania a két lépés távolságot, mert a rendőrség elmondása szerint korához képest tökéletes manipulátor. Állítólag szinte uralta a kihallgatásokat, játszadozva a legtapasztaltabb nyomozókkal is, akik viszonylag hamar fel is adták vele beszélgetést.
- Mert ez a dolgom, Valentina – felelte Anna és anyukásan elmosolyodott.
- Pont neked? - kérdezte az hitetlenkedve, aztán gúnyos mosoly jelent meg az arcán.
- Szerinted nem vagyok alkalmas?
A legnagyobb meglepetésére Valentina, miközben le sem vette róla a szemét tett egy lépést felé. Úgy nézett a szemeibe, mint aki tovább olvas a gondolatokban. A doktornő már kezdett félni, hogy minden sötét titka lelepleződik egy szempillantás alatt. Még sosem látott ilyen médiuméhoz hasonló, fürkésző tekintetet.
- Gonoszabb vagy még az ördögnél is, kisanyám – állapította meg a tömeggyilkos. – Csak titkolod.
- Honnan veszed? – kérdezte Anna és nagyot nyelt, miközben a szíve a fejében kezdett lüktetni.
- Látom – suttogta az sejtelmesen. – Romlott nőszemély vagy te. Doki néni. Gonosz dög, doki néni.
- Miért akarod ezt látni másban?
- Nem akarom. Csak itt van előttem, ennyi. De nem kell szégyellned. Nekem sincs szégyellnivalóm, doki néni.
Fél órán belül már az udvaron állt a napfényben a többi veszedelmes sorozatgyilkos között. Anna figyelte, ahogy meglibbenti Valentina haját a szél, a többi őrült pedig minél távolabb akar lenni tőle, még a legveszélyesebb is úgy kerüli el, hogy alig mer ránézni. Sok dolga lesz még ezzel a lánnyal, gondolta a doktornő, miközben rágyújtott. Magát látta benne, mintha egy vérből valóak lennének.

*

JELEN
A huszonhat éves Valentina orrát finom illat csapta meg. Kinyította a szemét. A konyhát látott, neki háttal pedig Zsolt pepecselt valamit a tűzhelynél. Ismét egyeskeként, körülnézett a házban. Redőnyök leeresztve a nappaliban, a konyhában is. Egy vörös kanapén feküdt idáig, melyen mindettől elütő rikító vörös párnák foglaltak helyet. A két kedvenc színe. A dohányzó asztalon egy pohárban kóla lehetett, még jeget is kapott bele. Elmosolyodott és abban pillanatban fordult felé a morcos bűnöző. Egykedvűen nyugtázta, hogy Valentina ébren van, még a vállát is lusta volt megvonni, aztán vissza is fordult a fazékhoz.
- Mit főzöl, morcos bácsi? – kérdezte tőle.
- Édes-savanyú csirkét – felelte az. – Rizzsel. Megfelel?
- Meg bizony, imádom.
- Tudom. Lilla mesélt róla.
- Meg se vagyok bilincselve, tudtad?
- Szeretnéd, ha megbilincselnélek?
Valentina felkacagott.
- Te agyatlan majom – mondta vihogva. – Nem félsz attól, hogy megszökök innen? Nem mesélte Lilla, hogy veszedelmes vagyok?
- Innen nem jutsz ki. A házat kóddal lehet nyitni és zárni. Az ablakok pedig golyóállóak. A szellőzőjáratok egyikén talán kijuthatsz, de ott kint három vadászkutya alig várja, hogy ezt megtedd.
- Ez nagyon tetszik – biccentett büszkén a lány. – Valahogy csak kitalálom, hogyan jutok ki. A gyógyóból is megszöktem.
- Onnan könnyebb lehetett.
- Ott is rossz kislány voltam. Itt is az lehetek. Nem félsz, morcos bácsi?
- Nem. Jut eszembe, foglald le magad, mert még kell egy kis idő. Ott van az asztalon más is.
Valentina az asztalra pillantott. Egy József Attila válogatott verseit tartalmazó kötet hevert nem messze az üdítőtől.
- Honnan tudod, hogy szeretem? – kérdezte felcsillant szemekkel.
- Csiripelték a madarak – felelte színtelenül Zsolt. – Mondjuk nem értem, mit szeret benne egy tömeggyilkos.
- Magánügy. De mesélhetnél inkább magadról. Egyébként jól áll neked az ing, kiemeli az izmos tested.
- Kösz.
- Szép feneked is van.
- Mondták már.
- Csak fejedet kéne kicserélni. Nem akarlak megsérteni, de olyan, mintha rommá drogoztad volna magad.
- Nem szeretem a drogot. Én iszom. Na meg bagó. Napi két doboz nyugis napokon.
Valentina megvonta a vállát.
- Totál unalmas vagy – jegyezte meg vihogva.
- Éppen ezért olvass – vágta rá minden sértődöttség nélkül Zsolt. - Vagy ábrándozz, mit tudom én.

*

2012.
A monitorszobában a kijelzőkön megjelent a vörös jelzés. A váltásvezető elejtette a kávéspoharat és egyből a pulthoz ült. A szigorított körletből jött és az egyik őr adta le a rádiójával segélykérést. A kamera képein jól látszódott a földön kúszó férfi a készülékkel a kezében.
- Feri! – szólt bele a rádióba a vezető. – Mi történt?
Az nem válaszolt, hanem megfeszült egész testében, aztán nem mozdult többet. Ekkor az éjszakai műszakot teljesítő Anna rontott be a szobába.
- Mi történt, Tibor? – kérdezte zihálva. – Honnan jött a jelzés?
- Király Valentina megszökött a cellájából.
A doktornő szemei kikerekedtek. A tizennyolc éves lány már nem először támadja meg valamelyik őrt.
- Hogy jutott ki onnan? – kiáltotta a váltásvezetőnek.
- Nem tudom – rázta meg a fejét rémülten az. – Odaküldök mindenkit, akit csak tudok.
- Zárja le az összes kijáratot!
Anna a kábító lövedékes pisztolyokat tartalmazó faliszekrényhez lépett, kinyitotta az ajtaját és kivett onnan egyet, plusz két tárat és egy sokkolót. Eközben Tibor lezárta elektronikusan a kijáratokat és riasztotta az őrséget. Éppen a vészhelyzeti szirénát akarta bekapcsolni, amikor a doktornő megfogta a kezét.
- Majd ha szólok – közölte a férfinak nyomatékosan. – Különben is csak akkor nyomjuk be, ha biztosan elhagyta az épületet.
- De hölgyem, ez most…
- Nincs vita – közelebb hajolt a férfihoz és suttogva folytatta, fekete szemeit rá meresztve. – Vagy mondjam el a főnöködnek, hogy taperolod a betegeket? Nem nyomod meg, amíg nem szólok.
Tibor elhűlve, leleplezetten meredt a nőre, nagyot nyelt és bólintott.
- Okos fiú – nyugtázta Anna.
Amikor a doktornő kiviharzott a fegyverrel a kezében, a megszeppent váltásvezető visszafordult a monitorokra. Az épület harmadik emeleti kamerájának egyikében megpillantotta a szőke lányt, amint gyilkos kék szemeit egyenesen felé meresztve áll és lassan felemeli a pisztolyát, kissé teátrálisan, uralva a pillanatot. Tibor köpni-nyelni nem tudott attól a sátáni tekintettől, a kép pedig hirtelen elsötétült.
Anna belépett a harmadik szintre. Nyomban előkapta fegyverét. A neonfényes folyosón haladt, ahol az orvosok és az intézet valamennyi dolgozójának irodája foglalt helyet. Hirtelen kialudt a fény. Alig pár másodpercig tartott a sötétség, de addig úgy remegett, akár a kocsonya. Hiába a fekete öves harctudása, ha koromsötét van és Valentina kezében ott figyel egy pisztoly. Ismét fény. Sehol senki. Mögötte sem. Fülelt. Pont olyan síri csend honolt, mint bármelyik éjjeli órában.
Mindegyik irodába benézett, ahol kellett, berúgta az ajtót és lövésre készen fordult körbe. A folyosó vége fele járt, amikor megpillantotta a gondnoki szobát tárva nyitva. Mindig zárva szokott lenni, a takarítószemélyzeten kívül pedig csak az őröknek van hozzá kulcsa. Nem értette, miért nem a kijáratok felé menekül a lány. Miért egyre felfelé halad? Hamar megjött a válasz: csak szórakozni akar.
Felkapcsolta a villanyt a szobában. Felmosó vödör, rongyok, tisztítószerek sorakoztak katonásan. Amikor megfordult egy pillantásra látta Valentina démoni tekintetét, majd a felé villanó lábát, aztán körbeforgott vele a világ és a padlón találta magát. A lány elégedett mosollyal tette el a pisztolyát az őrtől lopott övébe.
- Milyen volt a földet érés, doki néni? – kérdezte kárörvendően.
Anna lendületből felpattant, villámgyors pörgőrúgással a lány felé suhintott, ám az játékosan kikerülte a támadást és egy köríves rúgással combon rúgta őt. A doktornő kis híján elvesztette egyensúlyát, de az iszonyatos fájdalmon úrrá lett, kivédett alkarral egy egyenes ütést, a karját a lendület közben behajlítva könyökkel arcon ütötte Valentinát, aki kizuhant a folyosóra.
A lány szinte természetfeletti gyorsasággal pattant lábra, de ő azonnal reagált, lábával felé kaszált, ám az simán elhajolt előle. Valentina hátraszaltózott egyet páros lábbal állon rúgva őt. Anna azt hitte, leszakad a feje, hátratántorodott, próbálta gyorsan összeszedni magát, de a lány, akár egy szélvész erejével fejbe rúgta őt, ettől pedig már padlóra került. Szédelegve, de látta, amint Valentina halkan kuncogva megáll felette. Piszkosul gyors ez a lány és úgy küzd, mint aki évekig tanulta volna. Nem értette, hogy-hogy nem tespedt itt el három év után. Honnan ez az erő?
Valentina benyúlt a zsebébe.
- Megadom a kegyelemdöfést, doki néni – mondta széles vigyorral az arcán.
Annában újra elkezdtek dolgozni a reflexek. Kirúgta Valentina lábát, és amikor az a földre került, nem hagyott neki egy pillanatnyi lélegzetvételt sem, behúzott neki egy jókorát. A lány eszméletlenül terült ki a padlón.
- Ideje visszafeküdnöd az ágyba, kiscsillag – vetette oda zihálva a doktornő.

*

JELEN
Valentina a kanapén felhúzva lábait a térdén könyökölve szívta a cigit. A másik énje, ketteske vette át az irányítást felette és szomorúan meredt maga elé. Ismét fogolynak érezte magát, ám egy olyan út előtt, ami még jobban bevezetheti őt a sötétségbe. Az ő vesztét is jelentheti ebben a testben.
- Lilla azt akarja, hogy neki dolgozzak, igaz? – kérdezte.
- Gondolom – felelte egykedvűen a laptopján sakkozó Zsolt mellőle.
- Gyógyszere is van dögivel, nem igaz? Amivel eléri, hogy csak egyeske létezzen, amíg szedi.
- Igen, úgy tudom.
- Nem tud semmit a legsötétebb arcomról. Egyszer látta csak és kis híján véget ért az uralma.
- Majdnem megölted?
- Én nem. Én csak rosszul voltam tőle – odapillantott Zsolt játszmájára. – Mindjárt mattot kapsz.
Zsolt megvetően fordult felé.
- Tudok sakkozni – jelentette ki ingerülten.
- Attól még mattod lesz, ha nem lépsz a lovaddal a király elé, mielőtt a királynő támadásba lendül.
- Te mindenhez értesz? – vetette oda a bűnöző és visszafordult a játszmához.
- Bocsánat, hogy beleszóltam. Folyamatosan beszélnem kell, hogy maradni tudjak.
- Mindegyik éned idegesítő.
- Addig örülj, míg csak idegesítenek.
- Üzenem innen annak az egyeskének, hogyha jól viselkedik, akkor Lilla talán azt a Viktort is beveszi a buliba.
Valentina keserűen elmosolyodott.
- Egy maffiakirálynő hogyan lehet ennyire naiv? – tette fel a költői kérdést. – Viktor nem üzletember. Annyira sem, mint egyeske. Viktort két dolog érdekli. A szerelem és az öldöklés. Más nem is számít neki. Nincsenek normális érzelmei, a szerelem is a birtoklásról szól nála, nincsen egy fikarcnyi empátiája sem, nem lehet szót érteni vele, csak a hozzá hasonlókkal tud kommunikálni.
- Pont ezért lehet belőle is jó bérgyilkos – bólintott Zsolt, majd kikerekedtek a szemei. – Mattot kaptam.
- Mondtam. Egy cipőben járunk. Én is azt kaptam az élettől. Nem elég, hogy két szörnyeteg közé vagyok szorulva, de itt vagy te, meg az a pszichopata főnökasszonyod, aki talán eléri a célját.
- Nem kéne aggódnod ennyit.
Valentina a férfi felé fordult, aki a dohányzóasztalra tette a laptopot, elővett egy cigit és rágyújtott.
- Végül is – bólintott a lány. – Minek aggódok? Így is úgy is végem. Perceken belül hármaska veszi át az uralmat felettem, te elkábítasz, reggel pedig talán egyeske találja magát szemben Lillával.
- Kéred az altatót? – fordult felé hidegen, ijesztő szürke szemeivel Zsolt, ám már nem ketteske válaszolt neki.
- Miért vagy ilyen biztos a dolgodban? – kérdezte hármaska ingerülten. – Mindenkit alábecsülsz, vagy születésed óta ilyen a búrád?
- Alighanem aludnod kéne – bólintott a férfi.
Valentina laza mozdulattal eloltotta a cigit, és ahogy hátradőlt, a könyökével orrba verte a férfit. Megmarkolta a hajánál fogva, talpra pattant, magával húzta a padlón a szédelgő Zsoltot.
- Mire az ajtóhoz érek, már mondod is a kilépési kódot – sziszegte démonian a lány. – Ha nem, akkor reggelig foglak kínozni. Másodpercenként fogod megbánni újra és újra, hogy megszülettél, te patkány!
Zsolt belekapott a lány karjába és arra támaszkodva felpattant. Be akart húzni hármaskának, de az könnyedén kihátrált elől és visszakézből még egy nagy pofont is lekevert neki. A férfi rettenetesen megszédült, a földön kötött ki. Látta, amint Valentina lehajol érte, ezért nem szabadott haboznia egy pillanatot sem, előkapta az altatópisztolyt és nyakon lőtte. Az felüvöltött, belerúgott egy nagyot, majd eszméletlenül huppant rá. Nem haragudott lányra, pláne, amiért érezhette közelről a finom illatát.
Valentina mélyzuhanásban került egy álomba. Egy napsütötte folyóparton – talán a Dunánál valahol – ült egy padon és hallgatta a természet zenéjét. Mint ketteske meredt maga elé, gondolatai kavarogtak.
- Csatlakozhatok? – kérdezte egy kellemes férfihang.
Amikor felnézett, Bécit látta ott állni mosolyogva. A napfény vette körbe Nóri szerelmét, akivel még tavaly egyeske végzett kegyetlenül. Valentina nem tudta hirtelen, mit feleljen, annyira meglepte ez az egész jelenet. A vörös hajú, borostás férfi szelíden, kedvesen nézett le rá, mint aki mindent megbocsátott.
- Persze – felelte végül a lány és egy kicsit odébb kúszott.
- Köszönöm – biccentett udvariasan a srác, majd melléült.
Egy darabig a hullámokat és azokon csillogó napfényt figyelték. Aztán Valentina összeszedve minden bátorságát, Bécihez fordult értetlenül és még jobban meglepte a kedves mosoly, amivel az felé fordította tekintetét.
- Nem gyűlölsz? – kérdezte ketteske.
- Miért gyűlölnélek? – kérdezett vissza az.
- Mert én öltelek meg.
- Nem te öltél meg, hanem egyeske.
- Nem én húztam meg a ravaszt, de én voltam az, aki tétlenül végignézte az egészet.
- Nem tudtál mit tenni, Valentina. Akkor még nem tudtál előbújni. Ne hibáztasd magad, te nem tettél semmi rosszat. Sőt, többször is megmentetted Nóri és mások életét, amikor már erősebb lettél.
Valentina szemeiből könnyek buggyantak ki.
- Annyiszor újragondolom – mondta elcsukló hangon. – Annyiszor meg akarlak menteni.
- Ne gondolj erre – súgta felé a srác lágyan. – Mások bűnét ne vedd magadra.
- Nóri is gyűlöl. Az unokanővérem. És meg akar ölni engem, pedig szeretem. Mindenkinél jobban.
- Ő sem gyűlöl téged. Téged semmiképpen.
- De mondta. Nem tesz különbséget köztünk.
- Én mindig látom őt. És nemrég azt láttam, mennyire megtört – közelebb hajolt a lányhoz. – Miattad nem tudna ártani még egyeskének sem.
Ekkor Valentina hallotta visszhangozni egyeske ördögi kacaját. Egy szempillantás alatt a Budapesti rakparton találta magát, hideg éjszakai szélben. A szelek, mintha a démonok suttogásai lettek volna, ő pedig ott áll a pesti oldalon, nem messze a Fővám tértől. Az egyre erősödő szél halálsikolyokat hozott magával.
- Nincs kegyelem – súgta valahonnan egyeske. – Nincs. Meg kellene egyeznünk, édes babám – fülsüketítően felkacagott. – Pusztítanod kell! Képes leszel rá? Ó, de még mennyire! Ne felejtsd el, hogy egyek vagyunk. Csak meg kell fognod a kezem és erősebbek leszünk. Aztán hármaskát is magunkba olvasztjuk. Kompromisszumok, drágám! Ha megfogod a kezem, cserébe nem bántom Nórit.
- Hazudsz! – üvöltötte ketteske. – Hogyan is bízhatnék meg benned! Mindenkit elárultál! Még Annát is!
- A doki néninek sose számított senki. Most is csak magára gondol.
- Viktort is megölted volna, ha Nóri melléd áll!
- Aki nem érdemli meg, hogy velem tartson, azok nem is jelentenek semmit. De ez változhat. Mindenki kap egy esélyt. Viktor megkapta. Te is megkaphatod! Ha meg akarod menteni Nórit, mond, hogy mellettem állsz, én pedig a kezem nyújtom feléd. Onnantól kezdve nem fogom bántani őt, soha semmilyen körülmények között.
- Kár próbálkoznod! Én fogok nyerni a végén!
- Ó, milyen kis naiv! – nevetett egyeske. – Te nem győzhetsz! Sose! Ez az egyetlen esélyed most, hogy valamit elérj!
- Meglátjuk.

2013.
Ebédidőben Anna a kevésbé veszélyes betegek körletében haladt végig, amikor őrjöngésre lett figyelmes. A harminckét éves Rita nevű beteget vitték karon fogva a cellája felé, miközben az egyfolytában üvöltözött.
- Látni akarom a lányomat! Nem szakíthatják el tőlem! Azonnal hívják be! Látni akarom!
Az egyik őr megsokkolta, eközben a másik kinyította a cella ajtaját, aztán nagy nehezen, de becipelték oda. Anna elsietett a szoba mellett, nehogy a segítségét kérjék és magabiztosan haladt a célja felé.
Amikor szigorított körletbe ért, Viktor cellájához ért. Belesett az üvegen kis cellába. A tizenkilenc éves srác háttal neki állt, haja már a válláig ért. Lassan olyan hosszú lesz, mint amikor behozták, gondolta Anna.
- Viktor – szólt be neki lágyan. – Viktor.
Az meg sem moccant, mintha nem is hallaná őt. Megint utolérte a katatóniához hasonló állapot, nyugtázta magában a doktornő. Folytatta az útját egészen a szintén tizenkilenc éves Valentina cellájáig.
Leverte a víz a látványtól, libabőrös lett és úgy érezte menten elájul. Valentina háttal a falnak tapadva, kezeit kitárva, fennakadt szemekkel nézett feléje. Mintha valami sötét erő szállta volna meg.
- Doki néni – suttogta sejtelmesen, aztán behunyta a szemét, és amikor kinyitotta, már az normális állapotba került. – Már két éve nem te kezelsz, de mégis mindig benézel hozzám. Miért?
- Ma sem ettél semmit még – közölte a doktornő, összeszedve magát. – A reggelidet a kutyák ették meg. Már megint kezded?
- Gyere be hozzám. Etess meg, mint akkor három éve.
Anna a még gőzölgő ebédre pillantott, ami az ágyon hevert. Felsóhajtott, utána minden erejét összeszedve belépett a lányhoz. Valentina, mint egy jó kislány leült az ágyra. A doktornő becsukta maga mögött az ajtót. Fekete szemeit rámeresztette fürkészően az egykori betegére.
- Vedd a tálcát az öledbe – parancsolta.
- Nem – rázta meg a fejét vigyorogva Valentina.
- Addig nem ülök melléd.
A lány az ölébe vette a tálcát, amin egy erőleves, sárgaborsó főzelék fasírttal és meggyes süti foglalt helyet egy nagy pohár narancslével. Anna leült a lány mellé. Elővette a bájos mosolyát.
- És most egyedül fogsz enni – súgta Valentinának. – Itt leszek melletted. Végig beszélek hozzád. Kérdezhetsz bármit.
- Így is jó – felelte és elkezdte kanalazni a levest. – Miért van az, hogy már Radics doki néni kezel, de te mégis mindig benézel hozzám?
- Mert most én vagyok az ügyeletes.
- Tegnap is te voltál? Hazudsz már most.
- Kérdezz inkább mást.
- Meddig dolgozol ma?
- Este hétig.
- Utána mit csinálsz?
- Hazamegyek, befekszem a kádba, borozgatok és zenét hallgatok.
- De jó neked.
Anna belesimított a lány hajába.
- Beszéltem az ügyész Rónaival tegnap – kezdte. – Hajlandó belemenni, hogy feltételesen kiengedjenek innen, amint megbánást tanúsítasz és néhány más szakorvos is rábólint. Még ebben az évben szabad lehetnél.
Valentina mosolyogva fordult felé.
- De én nem bántam meg semmit – jelentette ki.
- Az orvosokat, akik kiengednének, mind ismerem – folytatta a doktornő. – Mind a jóbarátom. El tudom neked intézni. Rónai pedig el fogja fogadni. Akkor is, ha időközben meggondolja magát, mert kénytelen lesz.
Valentina letette a kanalat és doktornőre meresztette szemeit.
- Pusztulniuk kellett azoknak a senkiknek - súgta. - Egy cseppet se bánom, hogy a túlvilágra küldtem őket.
Anna azon kapta magát, hogy elmosolyodik. Aztán, amikor észbekapott gyorsan komolyságot erőletett magára.
- Te aztán jól tudod, miről beszélek – közölte a lány leleplezve a nőt.
- Honnan veszed?
- Tudom. Láttam akkor is a szemedben. Gyilkos vagy te is. Ráadásul az eredendő gonosz. Egy pillanatodat sem töltötted a fényes oldalon. Maga a sötétség leng körbe. Egyek vagyunk, doki néni.
Anna egy röpke pillanatig eljátszadozott a gondolattal, hogy felfedi magát a lány előtt, de jobbnak látta későbbre tenni a dolgot. Nem bízott benne. Valentina a leggonoszabb emberi lény, akivel a pályafutása során találkozott, pedig sok durva esettel találkozott már. Ráadásul dörzsölt, a korához képest túl intelligens, akárcsak egy profi sakkjátékos. A lehető legóvatosabbnak kell lennie.
- Inkább egyél, Valentina – mondta végül. – És beszéljünk arról a napról, amikor kiszabadulsz innen.
- Akkor fogom elhozni az iszonyatot – kacsintott sátánian a lány. – A legszörnyűbb iszonyatot a világra.
Anna minden erejével azon volt, hogy ne ölelje magához őt. A másik felét. Igen, ez a pokoli teremtés lesz az, akivel majd össze kell majd fognia. Cirógatni kezdte a már nővé érett tömeggyilkos hátát és álmodozni kezdett arról az apokalipszisről, amit ők ketten hoznak majd el a világra.

*

JELEN
Amikor ketteske kinyította a szemét, először a kutyákat látta meg a ketrecben. Aztán a bárpultot mögötte, ahol egy csinos, izompólós srác készített éppen koktélt, halálfélelemmel az arcán.
- Isten hozott nálam – mondta egy ismerős női hang.
Valentina kiegyenesedett a fotelban és a vele szemben ülő felé fordult, akit sötétség vett körbe, csak pusztán a sziluettjét látta.
- Tudod, mi a jó a hatalomban? – tette fel a költői kérdést a nő. – Hogy minden a tiéd lesz. Minden, és mindenki. Tudom, most ketteske vagy. A jámbor kisangyal. De még te is mellém fogsz állni.
- Miből gondolod? – vetette oda elutasítóan Valentina.
- Tudom, mire vágysz. Vagyis kire. Nórira. Megkapod tőlem. Addig pedig megvédem őt mindentől és mindenkitől.
- Nem hiszek neked.
- Pedig jobban teszed. Én vagyok az egyetlen barátod. Még csak nem is sejted, mekkora veszélyben vagy. Egy profi nyomozócsoport állt össze ellened. Tudják, hogy itt vagy. Idáig követték Zsoltit és téged. Csak azért nem rontanak be, mert tudják, hogy itt délen én vagyok az istennő.
- Nem fogok neked dolgozni.
- Dehogyisnem. Már most az én oldalamon vagy.
- Túl nagy az egód.
Lilla előhajolt a sötétből és bárpult félhomálya megvilágította a jobb oldalt megégett arcát, dús ősz haja csillogott, a szürke szemei pedig félelmetesebbek voltak, mint valaha. Gonoszan elmosolyodott.
- Az enyém vagy, édesem. Te is és a többi személyiséged. Hiába agyalsz. Nincs kiút számodra. A céltalan életednek vége.

 

2020. március 23-27.
Budapest

 

4.rész
Egy kegyetlen éjszaka

20:13
Brigi, a csinos óvónő annyira boldog volt, amikor végre hazaért az örökkévalóságnak tűnő bevásárlásból, hogy észre sem a vette a konyhaablakon keresztül őt figyelő gyilkos barna szemeket. Az árnyalak úgy meredt a magában mosolygó nőre, mint egy éhes ragadozó, aki akár az ablak üvegét is átrágná érte. Amikor a gyanútlan áldozat kifelé pillantott az éjszakába, az már a kertbe nyíló hátsó ajtó felé igyekezett. A kezek magabiztosan, ám óvatosan, hang nélkül nyomták le a kilincset.
A vörös hajú szépség eközben egy slágert dúdolgatva a hűtőbe rakodott, aztán elővett egy serpenyőt. Levette a bőrkabátját, táncos léptekkel az előtérbe sétált, feltette azt a fogasra. Miközben visszafelé lépkedett, riszálva magát, azon gondolkodott, hogy egy pohárka whiskyt le kéne gurítania, mielőtt nekiáll a főzésnek. Minden erejével fenn akarta tartani a jókedvét, ami ritka pillanat ezen a héten, amikor a volt férjénél van a három gyönyörű kislányuk. A válás óta két év telt el, mégsem szokta meg ilyenkor az egyedüllétet. Gyakran randizással próbálta az időt elütni, de valahogy senki olyat nem talált, aki akár egy kicsit is megközelítené az exét.
Amikor visszaért a konyhába, váratlanul egy erős ütést érzett a tarkóján és előre zuhant. Elterült a földön, nem értette, mi történik vele, viszont amint a hátára fordult megpillantotta a támadóját, aki ott állt felette tetőtől talpig feketében, kezében egy hangtompítós fegyverrel. Azonnal felismerte a tévében egyfolytában bejátszott körözés alatt álló személy arcát. Ő volt Bachmann Viktor, a veszélyes tömeggyilkos, aki tavaly szökött meg a budai hegyekben álló Szent Mihály Elmegyógyintézetből. Nemrég még Kecskeméten látták és most pont itt kell lennie a bajai házában. Felsikítani se mert, annyira megrémült azoktól a barna szemektől és magától a bábszerű, rezdületlen arctól. Úgy nézett le rá, mintha nem is ember, hanem valami vicsorgás és pusztítás előtt álló démon lett volna, aki ellopta egy ember testét.
Brigi könyörögve, s egyszersmind védekezve emelte maga elé jobb kezét, a szemeiből könnyek buggyantak elő.
- Kérem, ne bántson! – könyörgött. – Kérem, vigyen mindent, amit akar! Nem fogom elmondani senkinek, hogy itt járt!
Viktornak nemhogy az arca, de még a teste sem rezdült meg. Minden idegszálával a végzet előtt álló nőre figyelt.
- Kérem! – kiáltotta nő. – Valaki segítsen!
Ekkor azonban a huszonhat éves tömeggyilkos tébolyult csillogó szemekkel elmosolyodott. Éppen megindult volna a nő felé, amikor egy ismerős női hangot hallott meg maga mögött.
- Viktor – súgta az.
Amikor megfordult egy öklöt látott szélsebesen az arcába csapódni. Elvesztette az egyensúlyát és elejtve a pisztolyát nekitántorodott a konyhapultnak. Amikor kitisztult előtte a kép, látta az előszoba félhomályából kilépő Nórit, aki a nappali felé rúgja a pisztolyát. Az ősellensége ott állt vele szemben. Egyedül.
Brigi értetlenül figyelte a jelenetet, a megmentőjéről pedig egy pillanatig azt hitte, hogy a másik körözött személy, Valentina az, de rádöbbent, hogy annak unokatestvére, a hős Palkovics Nóra.
Viktor a kegyetlen haragtól eltorzult arccal felkapta maga mellől a serpenyőt és Nóri felé suhintott. A lány elhajolt előle, majd visszakézből arcon csapta a srácot, kirúgta a kezéből a serpenyőt.
- Mi az, Viktor? – vetette oda neki gúnyolódva. - Elgyengültél, kisöreg?
Pár feszült másodpercig farkasszemet néztek egymással. Lepergett előttük a több mint másfél éve zajló macska-egér harcuk, melyben nem egyszer kellett már megmérkőzniük. Jól ismerték egymás képességeit.
A vérszomjas tömeggyilkos üvöltve vetette magát Nórira és mindketten a földre kerültek. A lány hamar Viktor felé kerekedett, megragadta a gallérjánál és elkezdte ütni az arcát minden dühével. A srác oldalba rúgta, mire ő leesett róla. Brigi felkapta a serpenyőt és mielőtt Viktor ütni kezdte volna a lányt, jó alaposan fejbe vágta vele. A következő csapást Nóri mérte rá egy fejbe rúgással.
Viktor csillagokat látott és kétségbeesetten kúszni kezdett a nappali felé, de Nóri elkapta a bokájánál. A lány minden erejével azon volt, hogy visszahúzza magához, azonban az beletaposott az arcába. A lány szédelgését és a másik nő félelmét kihasználva Viktor talpra pattant, utána szélsebesen a hátsó kijárat felé szaladt.
- Hiába futsz! – kiáltotta utána Nóri.
Amikor az kiviharzott az ajtón, a lány felpattant és utána eredt. Közben felkapta a földről a pisztolyt, amit nemrég elrúgott. A lendülettől befelé csukódó ajtót visszarúgva lépett ki a kertbe. Körbefordult, de sehol sem látta a szörnyeteget. Iszonyatosan dühös volt magára, amiért futni hagyta őt is.
Heni viharzott ki a hozzá az ajtón, kezében egy pisztollyal.
- Hol van? – kérdezte üvöltve.
Nóri elkeseredve rázta meg a fejét. A lány odalépett hozzá, szemrehányó volt a tekintete, de aggódott is.
- Ilyet többet nem csinálsz – parancsolta Nórinak. – Vagy együtt csináljuk, vagy sehogyan. Elkaphattuk volna.
- Megláttam idejönni – lihegte az. - El akartam kapni. Te nem tudtad volna megölni. Ahogy én se Valentinát.
Heni erre nem tudott mit mondani. Nóri kinyújtózott, megroppantotta a hátát.
- Menjünk innen – mondta. – Ez a csaj szerintem már hívta a rendőröket.

*

20:42
Valentina még ketteske volt, amikor Lillával és annak két testőrével egy hosszú folyosó végén lévő szobához haladtak. A lány bár minden erejével azon volt, hogy egyeske és hármaska közül egyik se vegye át a hatalmat a teste felett, mégis úgy gondolta, talán jobb, ha nem látja, mi van az ajtó mögött.
Amikor azonban azt kinyitották előtte, teljesen ledöbbent a meglepetéstől. Mintha egy ötcsillagos szálloda szobája lett volna, méretes tévé, mellette egy bárpult, ahol méregdrága röviditalok, borok, sörök sorakoztak, a fürdőszoba ajtaja nyitva állt és széles kád helyezkedett el ott egy nagy zuhanyzófülke mellett. A méretes franciaágyon pedig egy fekete ingben és fekete bőrnadrágban fekvő szép férfi feküdt sármos mosollyal felé fordulva.
- Ő Vincenzo – jelentette ki Lilla. – Nem volt olcsó, de megérte. Nagyon előnyös – Valentina felé kacsintott. - Mindenütt, babám.
Ketteske undorodva fordult a maffiakirálynőhöz.
- Úgy beszélsz róla, mintha nem is ember lenne, hanem egy porszívó – mondta. – Nem változtál semmit, te betegagyú…
- Ez mostantól az egyik lakásod – vágott közbe a nő. – Vincenzo pedig ma este, vagy ameddig akarod, a tiéd. Imádja a szőkéket, ezért ki fog tenni magáért. Közben azt iszol, amit akarsz. A bárpultban van egy hűtő, ahol pár előre elkészített szendvicset is találsz.
- Az idődet vesztegeted velem.
Lilla felé fordult huncut vigyorral. Szürke szemei csatát vívtak Valentina kék szemeivel.
- Magatokra hagylak titeket – súgta a lánynak.
Rájuk zárták az ajtót. Valentina egy darabig az ajtóval szemben állt, majd megfordult, körbenézett a szobában. Felakasztotta a fekete ballonkabátját a fogasra. A bárpulthoz lépett, levett egy üveg gint.
- Neked is töltsek? – kérdezte a férfitól anélkül, hogy odanézett volna rá.
- Igen – felelte az érzékien.
Valentina neki is kitöltött egy pohárba, aztán odavitte az ágyhoz. Próbált ellenállni ennek a vonzó teremtésnek, odanyújtotta neki a poharat, nem nézve a szemébe. Aztán leült az ágyra.
- Hogy kerültél ide, Vincenzo? – kérdezte.
- Hosszú történet – felelte az szomorú hangon.
- Ez egy rémálom, igaz?
- Az. Főleg, hogy kamerákkal figyelnek minket.
- Megbüntetnek, ha nem szórakoztatsz?
- Elég csúnyán.
- Sajnálom.
- Legalább a válladat hadd masszírozzam meg.
Tíz perc múlva Valentina még mindig ketteskeként a mennyekben érezte magát, ahogy Vincenzo az erős kezeivel masszírozta a vállát. A három személyisége közül ő volt az egyetlen, aki nem élt át ilyen kontaktust közvetlenül. Teljesen kikapcsolta az agyát és egy számára ismeretlen dolog kezdte el uralni. A boldogság. Nem a legnagyobb vágya teljesült, amiben Nórival sétál a folyóparton, de most ez a fellegekbe repítette, pláne, amikor a férfi a nyakát kezdte nyomkodni finoman. Annyira ráfért már ez az érzés annyi pokoli kín után, amit a két pszichopata személyisége közé szorulva kellett elviselnie. Hálás volt a sorsnak, amiért engedte őt ezt érezni.
- Ez valami csodálatos – sóhajtotta. - Mindjárt elalszom, mint egy kisbaba.
- Aludni szeretnél?
- Ezután igen, ha nem baj. De hozzád bújva.
- Ahogy akarod.
- Nem kerülsz bajba, ugye?
- Nem, ha elégedett arcot vágsz.
Valentina elmosolyodott.
- Nem kell erőlködnöm – mondta. – Ígérem neked, Vincenzo, hogy kiviszlek innen, amint lehet.
- Sokszor hallottam ezt - sóhajtotta az. – Én nem már merek hinni benne.
Valentina felé fordult és gyengéden szájon csókolta az elveszett tekintetű srácot.
- Ígérem neked - súgta. – Ha sikerül önmagam lenni, megmentelek.
Vincenzo éppen vissza akarta csókolni a lányt, amikor annak tekintete egy apró remegés után megváltozott. A szelíd, szinte simogató szemek hirtelen megtébolyodtak és valami hihetetlen mélységű gonoszság kezdett áradni belőlük. Egyeske átvette az uralmat. Kivillantotta tökéletes fogsorát, akár egy ragadozó. Hátborzongató vigyor volt. A férfi egész testében megremegett a félelemtől.
- Eddig tartott a romantika – közölte Valentina. – Ha pedig nem akarod, szívecském, hogy borzalmas reggelre ébredjél, teljesíted szépen minden kívánságomat. Fáradt vagyok, éhes és azt akarom, hogy minden a parancsom szerint történjen – kacsintott egyet. – Ne keljen Lilla babámnak panaszkodni.
Vincenzo nagyot nyelt.

*

21:04
Nóri úgy figyelte a járdán sétáló embereket, miközben Heni a belvárosban körözött a kocsival, hogy talán még azt sem vette volna észre, ha véletlenül felborultak volna. Mindenütt Viktor alakját kereste. Akárhányszor meglátott egy magas, vékony fiatal srácot, már éppen szólni akart Heninek és keze rögtön a pisztoly markolatára siklott. Még ezen az éjjelen el akarta kapni azt a szörnyeteget.
- Valahol itt kell lennie – mondta maga elé. – Eljött a kis szerelméért. Megsérült. Alaposan elvertem.
- Szerintem a külvárosban húzhatta meg magát – jelentette ki Heni. – Az öcsém, tudok a fejével gondolkodni. Minden bizonnyal ott húzza meg magát reggelig, aztán feltankol valahogy és útnak indul.
- Tudja, hogy itt vagyunk, Heni. Nem fog habozni. Most akar akcióba lépni. Persze esélytelen Lillával és az embereivel szemben. Tutira veszem, hogy direkt elfogatja magát, hogy beépülve intézze el őket.
- Miből gondolod, hogy nem végeznének vele?
- Lilla terve könnyebben megvalósulhat, ha Viktort használja fedezéknek. Mintegy zsarolva Valentinát.
- Már ha tudja zsarolni.
- Akárhogy is legyen, nekünk kell elkapni mielőtt a maffia, vagy az a töketlen szupercsapat fogja el.
Heni felsóhajtott.
- Remélem, Viktor nem fog bántani senkit – mondta. – Remélem, elkapjuk előtte.

*

21:34
Szabina a külvárosi régióba tartott hazafelé, amikor meglátta a buszmegállóban ácsorgó srácot. Éppen háttal állt neki, így szemügyre vette a formás fenekét, aztán amint az megfordult, már el is határozta, hogy bepróbálkozik nála. Félreállt a megállóba, egyenesen belebámulva a körülbelül húsz év körüli srác arcába. Közelebbről már látszott rajta, mintha verekedett volna, a szája oldalt, mintha fel lett volna repedve, ám így is úgy nézett ki, mint egy férfi parfüm reklámarca.
Szabina már többször szedett fel magának így huszonéves srácokat. Közelített az ötven felé, de még mindig gyönyörű volt, rendesen karban is tudta magát tartani abból a fizetésből és szabadságból, amit a reklámszakma nyújtott neki. Nem félt senkitől, bár már többször figyelmeztették, hogy túlságosan kicsapongó és egyszer nagyon csúnyán fogja végezni.
- Szia, édes – köszönt ki a srácnak aggodalmasan, amikor lehúzta ablakot. – Kiraboltak?
Viktor behajolt az ablakon és tökéletesen megjátszva az ártatlan fiatalt, szinte könyörögve nézett a fekete hajú, csillogó kék szemű nőre. Egy méregdrága kocsi tulajdonosa, nyugtázta magában, akinek biztosan szép háza is van.
- Igen, haza akarok jutni – válaszolt elkeseredve. – Elvinne egy darabon?
Szabina kéjesen kacsintott felé.
- Naná, édesem - válaszolta. – Szállj csak be!
Viktor behuppant az anyósülésre, kellemes meleg csapta meg, amikor becsukta maga után az ajtót. A nő körül se nézve padlógázzal elindult, eközben a szájába vett egy szál cigit, a családi házas övezetbe tartó útra kanyarodva meggyújtotta. A fiú Brigi címét adta meg neki, miközben reménykedett abban, hogy nem ismerik egymást. A taktika bejött, de a nő csak bólintott.
Egy darabig csendben ültek, aztán végül Szabina elérkezettnek látta a pillanatot, hogy kifaggassa őt.
- Egyből hazavigyelek? – kérdezte sejtelmesen. – Nem akarsz átjönni hozzám?
Viktor meglepetten fordult felé. Nagyon gyorsan a lényegre tört, gondolta magában. Magabiztos.
- Talán orvos vagy? – kérdezte a nőtől.
- Nem, de lehet, sürgős ellátásra szorulsz – közölte átlátszóan, maga elé mosolyogva Szabina, majd Viktor felé fordult csillogó szemekkel. - Én pedig értem a dolgom. Biztos kezekben lennél.
Viktor sátáni mosollyal figyelte, amint a nő az utat figyelve beleszív a cigibe és várja a választ. Hozzá van szokva ahhoz, hogy nem utasítják vissza, gondolta magában a tömeggyilkos. Ha ebben a pillanatban Szabina felé fordult volna, azonnal meggondolja magát és minden eszközt megragadva menti a menthetőt. Ám gyanútlan volt, ráadásul a két végén égette a gyertyát, mint mindig.
- Nincs kedvem hazamenni – jelentette ki Viktor beleegyezően.
- Jó válasz - helyeselt a nő rá se nézve.

*

21:57
Zsolt, miután berakta a bankba a Valentina elfogásáért kapott pénz egy részét a külvárosi otthona felé tartott kocsijával egy eldugott autóúton. Negyvenhat évesen végre nyugdíjba mehetett, mindemellett Lilla a szavát adta, hogy csak a legvégső esetben fogja őt „behívni”. Ő csak a vállát vonta erre, mert tudta jól, ez azt jelenti, utoljára találkoztak. Eljött a leszerelés és szabadság ideje számára, amiben majd hetente váltogatja huszonéves barátnőket, megnyitja a saját pubját, vesz egy csónakot, horgászni fog, miközben hallgatja a Duna csobogását. Elmosolyodott az előtte pergő jövőképektől.
Csatt!
Valaki alaposan beléjött hátulról, ő pedig majdnem elvesztette az irányítást az autója felett. A visszapillantó tükörbe nézve egy fekete sportkocsit pillantott meg, ahogyan az ismét rágyorsított. Lilla emberei lehetnek? Nem tudta megmondani. Elvarratlan szál lett belőle? Erre aztán nem készült fel.
Csatt!
Padlóig nyomta a gázt, közben bele-belepillantott a tükörbe. A támadó sofőr arcát próbált kivenni, amikor valaki ott az anyósülés felől kidugta a kezét. Zsolt látta a pisztolyt, ami esélyt sem hagyva neki rögvest eldördült. A golyó átvitte az üveget és a műszerfalon csapódott be. Zsolt a szembejövő sávba sorolt, ekkor pedig a vezetőfülke felől lőttek felé, a jobb hátsó kereke szétdurrant. A kocsival inogva visszasorolt a saját sávjába, de elvesztette az uralmát a jármű felett. Vészesen közelített egy buszmegálló felé. Nem tudta időben elhúzni a kormányt, nekiment a szegélynek, mire megfordult előtte a világ háromszor is, aztán filmszakadás.
Arra ébredt egy kicsivel később, hogy valaki kivonszolja őt a kocsiból a buszmegállóba. Megragadják a gallérjánál. Homályosan látja az alakot. Szőke. Hosszú hajú. Amikor pedig kitisztult előtte a kép, először azt hitte Valentinát látja, még át is villant az agyán, hogy gyorsan megszökött Lillától. Utána leesett neki, hogy ez a lány Valentina unokanővére, Nóri. Egy hangtompítós pisztolyt szegezett rá démoni, félelmetes tekintettel. Úgy látszik ez a modor családi vonás, gondolta magában. Hallotta, amint valaki megáll felette a háta mögött. Vert helyzet, nyugtázta.
- Most szépen elmondod, hol van az unokahúgom - adta ki a parancsot Nóri. – Pontos címet, leírást és bőséges információkat kérek. Vagy gondoskodom arról, hogy a pénzt orvosra költsed hátra lévő életedben. Értve vagyok?
- Rendben – bólintott Zsolt.

*

22:23
Valentina, mint egyeske törölközőbe csavarva magát a fürdőszoba tükrében nézett farkasszemet a tükörképével. Sátáni mosoly ült az arcán, tébolyodott szemei csillogtak. Megfordult és elhaladt a zuhanyzó előtt holtan fekvő Vincenzo mellett a luxus hálószoba felé véve az irányt.
- Szép álmokat, hulla bácsi – súgta a halott férfinak rá se nézve, utána becsukta az ajtót.
Felkapott egy rózsaszín pizsamát, amit a szekrényben talált. A plafonra nézve észrevett egy kamerát, integetett felé nyájasan vigyorogva, aztán rögvest is le is fagyasztotta azt az arcáról.
Ekkor kinyílt az ajtó. Lilla lépett be hozzá kérdően, egy kicsit még talán szemrehányóan is.
- Megölted az olaszt? – kérdezte.
Valentina megvonta a vállát.
- Unalmas volt - válaszolta nevetve. – Nincsen még egy hasonló?
- Mára nincs – rázta meg a fejét a maffiakirálynő és odalépett hozzá.
Szürke szemeivel megpróbált a veséjébe is belelátni a veszélyes tömeggyilkosnak.
- Ismételjem meg az ajánlatomat? – kérdezte tőle. – Vagy hallottátok mind a hárman?
- Minden tudok, édesem – bólintott Valentina.
- És benne vagy?
- Természetesen. Ha menedéket nyújtasz nekem és ellátsz lóvéval, házzal, meg valami jó kocsival, a tiéd vagyok.
Lilla elmosolyodott, ám nem hitt annak, amit hallott. Látta, hogy Valentina hazudik neki, nem kellett hozzá hatodik érzék. Nehéz eset, gondolta magában, de úgyis meg fogja szelídíteni.
- Már aludni szeretnél? – kérdezte.
- Ne aludjak, szívem? – kérdezett vissza Valentina. – Rendezel valami partit?
- Nem. Hagylak pihenni. Küldök mindjárt valakit, aki elviszi Vincenzot.
Valentina olyan hirtelen komolyodott el, hogy Lilla egy pillanatig azt hitte, személyiséget váltott ismét.
- Viktort akarom – súgta a maffiakirálynőnek sejtelmesen. – A szerelmem. Épen és egészségesen.
- Ne aggódj – kacsintott az. – Itt van a városban. A barátaim rendőrségen jelentettek nekem.
- Akkor intézkedj.
- Van még valami.
- Micsoda?
- Rokonlátogatás. Itt van az unokanővéred és a szerelmed nővére is. Senki sem bír élni nélküled.
Ekkor Valentina váratlanul magához húzta a nyakánál fogva Lillát. Vigyorogva nézett a szemébe.
- Én fogom őket elkapni – jelentette ki. – Én és nem te. Te Viktort hozd el nekem.
Lilla egyáltalán nem haragudott a tiszteletlenség miatt. Mást már régen kivégeztetett volna hasonlóért, de a lány olyannyira fontos volt neki, hogy elnézte neki ezt a kis kellemetlenséget.
- Ezt értsem úgy, hogy utána az adósom vagy? – kérdezte Valentinától.
- Már most az vagyok - súgta az mélyen belenézve a szürke szemekbe. - Ettől a pillanattól fogva téged szolgállak.
Mikor Lilla magára hagyta, Valentina leült az ágyra. Kifejezéstelen arccal meredve maga elé gondolkodott. Mindent alaposan eltervezett mindössze néhány perc alatt. Mosollyal nyugtázta, mennyire zseniális.

*

23:01
Viktor miután elrejtette a pincében Szabina holttestét, jó alaposan lezuhanyozott, kiáztatva sérüléseit. Amikor kilépett a zuhanyzófülkéből, démoni tekintetét a tükör felé fordította. Elmosolyodott. A sármos arca a legnagyobb fegyvere, képtelenség neki ellenállni, a gyengék meg pláne.
A következő összeütközés Nórival egyszerűbb lesz, gondolta. Elpusztítja egyszer és mindenkorra a legádázabb ellenségét, mielőtt az veszélybe sodorná az ő és Valentina kapcsolatát.
A nappaliban leült a kanapéra és percekig mozdulatlanul bámult ki a fejéből. Tervezett. Végül arra jutott, hogy várnia kell. Meg kell lapulnia, lesből kell támadnia. Mindig is tökéletes éjszakai ragadozó volt, ezután is az lesz. Barna szemeiben megcsillant a gyilkos fény.

*

23:12
Valentina, mint ketteske talált a szekrényben rajzlapokat, néhány színes ceruzát. Nem értette, hogyan kerültek oda, kié lehetett. Nem is érdekelte. Leült az ágyra. Egy darabig csak ötlet nélkül, egyre kínzóbb lelki fájdalommal figyelte az üres lapot. A bárpultról elhozott egy tálcát, megfordította, rárakta a lapot és várt az ihletre.
Behunyta a szemét.
A Fővám téri villamos alagútban találta magát még hatéves kislányként. Ott sétált lefelé a sínek között, miközben egyre erősebb, susogó szél borzolt bele a hajába. Látta a közeledő szerelvény fényét. Az ütköző, mintha egy felé sziszegő kígyó lett volna. Súlyos, tonnás súly száguldott felé megállíthatatlan erővel. Felsikított. Éppen az utolsó pillanatban ugrott félre. Elájult, mert a mentőautóban ébredt fel utána. Talán ez lehetett az első törésvonal.
Kinyította a szemét.
Összeállt benne a kép. Ő nem ketteske. Ő volt az a lány hatéves koráig. Ez a trauma pedig előhozhatott benne valami ördögi, kegyetlen gonoszságot, ami átvette felette a hatalmat. Ám amikor ez a gonosz erő tavaly megtudta, hogy a legnagyobb ellensége, Nóri, valójában az unokatestvére, ez újra előhozta őt. Sajnos jelentkezett egy harmadik, paranoiás gonosz személyiség is, mintegy mindent megnehezítve.
Lehet mindez csak egy elmélet, nem pedig igazság, de úgy kapaszkodott belé, ahogy lelki ereje bírta. Közben meg is született az ihlet és rajzolni kezdett. Szelíd, vágyakozó mosoly jelent meg az arcán. Fél órán keresztül tökéletesítette a vonalakat, miközben egész testében egy megmagyarázhatatlan, gyógyító és megnyugtató erő hatolt végig. Ez az erő hatalmasabb volt mostani fogságánál, minden gonosz bűnözőnél és a benne rejlő végtelen sötétségnél is.
A rajz gyönyörű lett. Egy folyóparton játszódott a jelenet. Ott volt ő a fekete ballonkabátjában és a vörös farmerjében, zsebre tett kézzel, szélesen mosolyogva. És ott volt Nóri fekete bőrkabátban, szürke farmerben. Két boldog unokatestvér. Fentről a nap ragyog le rájuk.
Valentina elkezdett hinni abban, hogy ez egy nap megvalósul. Amint véget ér a szörnyű időszak.

23:47
Nóri egy motelszobában feküdt a kimerülten álomba merülő Heni mellett. Nem jött álom a szemére. Az oldalára a fordult. Az éjjeli szekrényen álló szobrocskát nézte a két lánytestvérről, amit Valentinától kapott.
Egyre erőteljesebben tört utat benne az összetartozás érzése. Akárhogyan próbált ellenállni ennek, annál esélytelenebbnek bizonyult. Szerette őt. Igen, be kell ismernie magának. Beteges, bizarr dolog és két hónapja még a legnagyobb rémálmában sem gondolta volna, hogy ez majd meg fog történni.
Megvilágította a telefonjával a szobrocskát. Könnyek szöktek a szemébe. Nem lesz rá képes. Más célt kezdett kirajzolódni a fejében. Meg kell menteni az unokahúgát. Talán ez a legelfogadhatóbb cél.
De hogyan?

 

2020.március 30. – április 3.
Budapest

 

5.rész
Meglepetések

 

Viktort a délutáni szunyálásából két símaszkos alak keltette fel. Megragadták, talpra állították a kanapéról, miközben beverte a sípcsontját a dohányzóasztalba. Esélytelen, nyugtázta magában, nem is tudta hova tenni az egészet. Nem rendőrök voltak, nyilván nem is Szabina rokonai. A két alak két oldalról lefogta, aztán az előtérből a nappaliba vezető ajtó felé fordították.
Onnan lassú, kimért, kopogó léptekkel jelent meg Lilla a méregdrága szőrmés kabátjában. Viktor most látta meg először a nőt, akiről Valentina olyan sokat mesélt. Az arcának jobb oldala égett volt, a másik pedig tiszta, sima, ápolt és gyönyörű. Tekintetéből olyan mélységes gyűlölet és megvetés sugárzott, hogy még neki, a tömeggyilkosnak is rémisztő volt, pedig még a haláltól se félt.
- Nem volt nehéz megtalálni – közölte a nő és megállt előtte. – Túl sok hibát vétettél.
Viktor jobbnak látta, ha csendben marad. Ez a nő még a szerelménél is veszélyesebb lehet.
- De a legnagyobb hibád az volt – folytatta - hogy megölted a barátnőmet. Szabinát gyerekkorom óta ismertem. Ő vigyázott rám, amikor a szüleim az utcára dobtak az öcsémmel együtt. Mintha a nővérem lett volna. Te pedig elvetted tőlem!
Viktor még látta, ahogy a nő ökle közelít, aztán elsötétült előtte a világ.

*

- Te teljesen megőrültél? – akadt ki a telefonba Anna.
Lilla a hátsó ülésen ülve beszélt vele, miközben ott ült mellette az ájult, lekötözött Viktor, akire éberen figyelt az egyik embere.
- Szerinted mióta vagyok normális? – kérdezett vissza Lilla mosolyogva. – A kiscsaj a szavát adta, hogy nekem fog dolgozni. Meg is kapja az ajándékát tőlem. Itt van mellettem a szépfiú.
- Lilla! – kiáltotta aggodalmasan a doktornő. - Valentinát nem lehet irányítani, sem a zsarolni. Nincs semmi, amivel rá tudod venni, hogy neked dolgozzon, túlságosan öntörvényű ahhoz. Egy paranoid, manipulatív pszichopata, akinek még csak kérdéseit sem szabad elhinni. Olyan összetett és különös az elmebaja, köztük a tudathasadása, hogy új fejezetet nyitott a pszichiátria történetében. Még gyógyszeres kezelésekkel, évekig tartó pszichoterápiával sem sikerült előrelépni vele. Még nekem se sikerült nemrég magam mellé állítanom, csak épphogy egy hangyányit.
- Mégis azt fogja tenni, amit mondok neki.
Anna meggyötörten sóhajtott a telefonba.
- A legjobb lesz, ha hazamegyek - közölte. – Holnap reggel már ott is vagyok és valamit kitalálunk.
- Nem, édesem – vágta rá higgadtan a maffiakirálynő. – Szépen nyugton maradsz azon az ennivaló popsidon ott Norvégiában. Élvezed a szabadok, boldogok és dögösek életét. Én pedig kiképzem a kis vadamat.
- Nem lesz ennek jó vége. Hidd el. Nagyon nagy veszélyben vagy. El sem tudod képzelni, mekkorában.
- Egyetlen Annácskám, én nem vagyok, és nem is leszek veszélyben. Soha, édesem. Soha.

*

Valentina, mint egyeske, kivett egy szál cigit a dobozából és szájába rakta, amikor belépett szobájába az egyik bőrkabátos rosszarcú. Kérdően fordult a felé lépkedő férfihez, akinek az még arcán is tetoválások voltak.
- Mi járatban édipofa? – kérdezte a meláktól.
- Jó hírem van – felelte az dörmögő, mély hangon. – A főnökasszony útban van ide.
- Hozza a szerelmemet?
- Így van.
- Ez remek hír – mosolygott a lány. – Azt hittem a kutyusait vitte el.
- Nem, azokat a nőm vitte el megfuttatni. Van valamire esetleg szükséged?
Valentina szemeiben megjelent a tébolyodottság. Meggyújtotta a cigit, aztán felnézett a férfire.
- Gyors a kocsid? – kérdezte sejtelmesen suttogva.

*

Anna reszketve dobott be egy felest a norvégiai otthonában. Fekete szemeiben, melyek egykoron a megtestesült gonoszt sugározták mindenkinek, akinek csak engedte, most az aggodalom fényei jelentek meg.
Váratlanul megcsörrent a telefonja. Azonnal felkapta, nem figyelve neki ismeretlen hívószámra.
- Tessék! – szólt bele.
Kikerekedtek a szemei.
- Igen – súgta bele. – Felismerem a hangod… Honnan tudod a számom? Igen, ott van nála Valentina. A pubban…Legyél nagyon óvatos… Óvatosan, ne legyél forrófejű… Próbáld meg legalább! Nórira gondolj! És ott van Heni is! Igen, elmondok mindent, de ne bántsd Lillát, ne húzz ujjat vele…tudom, igen, furcsa ez nekem is még…
A vonal túlsó végén lévő idegen mindent megjegyzett, majd kinyomta a telefont. A fekete bőrkesztyűs kezével sebességbe kapcsolta a kocsit, aztán kerék csikorgatva hajtott Baja belvárosa felé.

*

Amikor Lilla és az emberei a földalatti bázis előszobájába érkeztek, beledobták az ébredező Viktort az egyik fotelba. A maffiakirálynőt zavarta, hogy odakint az őr nem volt a helyén. A bárpult felé fordult, ahol nem állt senki, pedig az orosz srácnak ott kéne lennie lesve minden kívánságukat.
Esélye sem volt riadót fújni, mert Valentina felállt a bárpult mögül egy hangtompítós gépfegyverrel a kezében és tüzet nyitott rájuk. A két emberével azonnal végzett a golyózápor. Érezte, amint egy lövedék áthatol a karján, a bal lábán és a földre esik. Minden olyan gyorsan történt, alig fogta fel, hogy mi történik vele. Iszonyú fájdalom hasított belé, amikor a pisztolyáért próbált nyúlni, ami a dohányzóasztal szilánkjai között hevert. Túl messze van. Esélytelen.
Valentina sátáni vigyorral közelített felé, elrúgta a pisztolyt, utána a nő fejére célzott.
- Ó, remélem, nem fogsz belehalni a sérüléseidbe – kacagott. – Nem én akarlak megölni. Az Viktor feladata lesz – a fiúhoz fordult. – Egyben vagy, kicsim? Nem kaptál be egyet sem?
A fiú felmutatta hüvelykujját, jelezve, hogy minden oké vele.
- Nagyszerű – biccentett a lány és visszafordult a földön fekvő maffiakirálynőhöz. – Ó, szegénykém. Ugye nagyon fáj? Még talán sosem éreztél ilyesmit. Erre most jövök én és át kell élned.
- Ezt nagyon meg fogod keserülni! – sziszegte felé Lilla. – Azt is megbánod, hogy megszülettél!
Valentina fülsüketítően felnevetett.
- De kis naiv a hulla néni! – vihogott. – Azt hiszi, nyeregben van. Holott mindjárt ki fog nyiffanni – a fiú felé fordult. – Kelj már fel onnan, te szerencsétlen és gyere ide a mamához!
Viktor felpattant és a lány mellé állt. Valentina kivett a zsebéből egy rúgós kést, lenyomta a gombot, mire előugrott a penge. Lilla szemei kikerekedtek ennek láttán, de próbálta megőrizni a méltóságát.
- Filézd ki! – adta ki a parancsot Valentina. - Szép lassan, ahogy szereted!
A tömeggyilkos vigyorogva vette el tőle a kést. Barna szemeiben megcsillant élvezet, miközben lassan leguggolt a nőhöz. Lilla elérkezettnek látta a véget. Nem így képzelte el. Miért is nem hallgatott Annára? Ekkor azonban váratlan fordulatot vett a jelenet. Valentina a fiú fejéhez tolta a hangtompító végét.
- Ne merészeld bántani – parancsolta erőltetett kimértséggel.
Ketteske nézett le Viktorra, majd egy kocsi kulcsot lóbált meg előtte.
- A bárpult melletti folyosón indulj meg kifelé – mondta. – Egy udvarba érsz. Keresd meg a kocsit, a rendszám a kulcstartón van.
A srác csalódottan állt fel. Végül elvette a kulcsot, megvetően ketteske szemébe nézett.
- Már megint te – jegyezte meg durcásan.
- Lódulj – vetette oda Valentina. – Vagy megöllek!
Valentina leguggolt Lillához.
- Ne hidd, hogy barátok vagyunk – súgta neki. – Amit kaptál egyeskétől, megérdemelted. Legszívesebben végignéztem volna, ahogy Viktor kicsinál téged. Életben csak azért maradsz, mert tekintettel vagyok Annára. Te véded őt külföldön, nem igaz? Na, ezért szívhatod most a levegőt. Köszönd meg neki. Ha pedig vele akarnál zsarolni, jusson eszedbe ez a pillanat.

*

Nóri és Heni összepakoltak a motelszobában. A fegyvereiket a kabátzsebükbe rakták. Az öngyilkos küldetés járt az eszükben, melyben ajtóstul rontanak majd rá Lillára. Lehet, ez lesz utolsó napjuk, de talán elintézik mindkét gonoszt. Ezek leginkább Heni fejében zajlottak így le.
Nóri a kezébe vette a szobrocskát. Kinézett az esti hóesésbe a szoba ablakán át. Mély szomorúság járta át. Valahogy úgy kell alakítania az egész harcot, hogy Valentinának még csak a haja szála se görbüljön meg. Nem mert erről beszélni Henivel. Talán útközben nekikezd. Furcsa érzés kerítette hatalmába, afféle testvéri kötődés, meghitt várakozás, már nagyon látni akarta az unokahúgát. Megmentenie kell, nem megölni. Ketteske az életét is feláldozná érte, ezért neki ragaszkodnia kell a békés megoldáshoz. Ám utána mi lesz? Hagyja visszavinni őt a Szent Mihályba?
- Min jár az eszed? – kérdezte tőle Heni.
Nem tudott válaszolni neki.

*

Lilla alig bírt megmozdulni. Valahogyan fel kell ülnie, gondolta, mert különben el fog vérezni. Ekkor lépteket hallott. Látta, amint egy női bakancs jelenik meg a nyíló ajtó mögül. Az idegen lassan lépkedett a dohányzóasztal szilánkjain egyenesen felé. Nagy nehezen felnézett az arcra. Rögtön felismerte a fekete hajú lányt, aki hosszú fekete bőrkabátban állt meg felette némán. Párszor már látta őt a tévében.
- Segíts! – könyörgött neki erőtlenül a maffiakirálynő. – Kérlek. Ha ellátod a sebeimet, én is segíteni fogod neked.
- Hol van Valentina? – kérdezte a lány.
- Az összes kocsimban nyomkövető van. Megkapod a műszert. És tudni fogod, merre mentek. Segíts, kérlek.
Az idegen leguggolt hozzá.
- Ez most fájni fog – súgta. – De megmaradsz.

*

Valentina ismét egyeskeként, tébolyodott szemekkel nézett ki a kocsi szélvédőjén, miközben nem törődve az egyre szállingózó hóval és a csúszós úttal, a lehető leggyorsabban hajtott Baja külvárosa felé. Viktor kérdően fordult hozzá, mi több, kicsit aggodalmas volt a tekintete.
- Hova megyünk? – kérdezte.
- A pasi házába, akié ez a verda – válaszolt a lány. – Felmarkolunk egy kis lóvét, fegyvereket a pincéből, utána pedig irány észak, édesem. Ennyi elég volt a déli megyékből. Valami kis faluban meghúzzuk magunkat – a srác felé kacsintott. – Ott meg reggeltől estig a szerelmünknek élhetünk.
- Már ha mindig önmagad leszel.
- Igyekszem, Viktor. Mindent megteszek, ígérem.
A lány ezután megremegett és hármaska átvette az irányítást felette. Először a megszokott bosszús tekintet jelent meg, aztán az összeesküvők sejtelmes mosolya. Az őt felismerő srácra pillantott.
- Van valami, amivel számolni kell – mondta indokolatlan derűvel a hangjában. – Van valami, amire egyeske nem gondolt.
- Micsoda? – kérdezte Viktor.
- Minden bizonnyal nyomkövető van a kocsiban. Valahol elrejtve. Ha én egy gengszter istennő lennék, senkiben sem bíznék. Pláne nem egy fegyverkereskedőben, aki a pincéjében a Vajdaságból hozott árut tartja.
- A legjobbat intézted el akkor.
- Egyeske megígérte neki, ha elmond mindent, a fegyver raktár és a széf kódját, akkor nem öli meg. Persze hazudott. Számolnunk kell a meglepetésekkel. A ház felső szintjén van a széf és van egy titkos kijárat onnan a szomszédos házba. Onnan fogunk megpattanni. Győzelemre vagyunk ítélve, Viktorka. Mindig arra.
- Igen.
Valentina megfogta a srác lábát.
- Egyszer az enyém is leszel, remélem – súgta. – Rá fogsz jönni, hogy hármunk közül itt a fejemben, én vagyok az ész, s csak mellettem vagy igazán biztonságban. Mondjuk, úgy érzem kár a gőzért. Te menthetetlenül abba a vihogó idiótába vagy szerelmes. Eldobtad érte a doki nénit is. Annát.
- Nem szeretett.
- Dehogyisnem. Mindent megtett volna érted. Te eldobtad, aztán én is. Ketteske meg kihozta belőle a jót. Már esélytelen lenne visszaszerezned. Gondolkozz azon, ki a legfontosabb most neked. A három Valentina közül. A kiszámíthatatlan, megbízhatatlan gonosz, a szelíd kis szerencsétlen, vagy pedig én. Velem volnál igazán legyőzhetetlen. Én hordanám a gatyát, igaz, de tudok nő lenni, ha valaki férfi mellettem. Te pedig tudsz férfi lenni, ha nagyon akarsz. Majd meglátjuk. Mindent alaposan eltervezek.

*

Nóri éppen az anyósülésen nézett ki a hóesésbe, amikor rezgett egyet a telefonja. Azonnal előkapta. Valaki egy smst küldött neki egy ismeretlen számról. Megnyitotta és egy címet látott, alatta a következő üzenettel: „Itt van Valentina és Viktor”. Bemásolta a címet az telefonos tervezőbe.
- Változtak a dolgok – mondta Heninek.
- Tessék? – kérdezte a lány értetlenül.
- Megint infót kaptunk.
- Attól a valakitől?
- Igen. Bár ez egy másik szám.
- Nem lehet, hogy most az egyszer csapda?
- Ezért szaglászok körül. Én egyedül. Te fedezel.

*

Egy órával később Nóri berúgta az ajtót, majd a pisztolyt és a zseblámpát maga előtt tartva lépdelt fel a családi ház lépcsőjén a felső szintre. Hiába próbált hangtalanul haladni, a lépcsőfokok recsegtek a lábai alatt. A szíve egyre jobban a fejében kezdett lüktetni, miközben egyre csak arra gondolt, hogy talán a végzet kapujában van és a történet számára véget ér. Amikor a fordulóhoz ért, váratlanul becsapódott odafent egy ajtó. Megtorpant. Direkt zajonganak? Az a két tömeggyilkos bár teljesen ütődött, de mindkettő dörzsölt és minden bizonnyal csak félre akarják vezetni. Szórakoznak vele.
Elindult tovább. Most már biztosan tudják, hogy itt van. Az egész olyan reménytelen volt. A zseblámpa fénye megvilágította a felső szint folyosóját. Mintha egy nappaliba ért volna. Egy nagy ruhásszekrénnyel nézett szembe, melynek két középső tolóajtaját tükör borította. A saját homályos alakjával és a mögé vetülő ijesztőnek ható árnyékával nézett szembe. Balra fordult és két ajtót pillantott meg, jobb oldalt még kettőt. Mind a négy be volt csukva.
A lépcső felől két reccsenést hallott. Ijedten zihálva fordult vissza a pisztolyt és a zseblámpa fényét oda tartva. Senki. Ekkor váratlanul szétnyílt mögötte a szekrény két tolóajtaja és a kilépő alak azonnal arcon ütötte. Nóri a földre zuhant, a zseblámpa pedig legurult a lépcsőn. A fegyvert sem érezte a kezében. Zaklatottan lihegve kereste a sötétben, hirtelen azt sem tudta, merre kússzon. Hallotta az alak lépteit a sötétben. Lassan, magabiztosan közeledett felé.
Felkapcsolódott a lámpa, Nóri pedig a hátára fordulva a felé közeledő Viktorral találta magát szemben. A fiú győzelemittas, gonosz mosollyal közeledett felé. Meghallotta Valentina ismerős kacaját az egyik ajtó mögül. Nóri kétségbeesetten kereste a fényben a pisztolyát, de sehol sem látta.
- Ezt keresed?- kérdezte Viktor és meglobogtatta a kezében a lány fegyverét. – Vedd el tőlem.
A jobb oldali túlsó szobából kilépett Valentina, mint egyeske. A szokásos fekete ballonkabát, vörös farmer kombinációban, szőke haja kiengedve, arca az átlagnál is jobban kisminkelve és természetesen tébolyult szemekkel, gonosz vigyorral. Egy hosszú hangtompítós pisztolyt kapott elő és Nóri szeme közé célzott.
- Na, mi van, unokanővérkém? – kérdezte kárörvendően. – Hol hagytad azt a szerencsétlen barátnődet? Ó, talán leráztad, hogy egyedül elkapj minket? Még mindig nem esett le, hogy esélytelen vagy? Hulla néni akarsz lenni? Vagy talán reménykedsz ketteskében? Hű! De naiv tetszik lenni!
- Lődd már le – súgta oda neki Viktor.
Valentina szemrehányóan, gyilkos csillogással a szemében fordult a fiú felé.
- Téged meg ki kérdezett, bolond gyerek? – vetette oda neki. – Még egyszer közbeszólsz és előbb nyírlak ki téged.
Viktor büszke mosollyal biccentett: - Bocsáss meg, édesem.
Valentina visszafordult Nórihoz.
- Hol van Heni? – kérdezte.
- Honnan tudjam? – vonta meg a vállát Nóri.
Odalent valami nagyot csattant. Erre Valentina fülsüketítően felnevetett.
- Ez az! – kiáltotta teljesen megbolondulva. – Egy újabb játék! Imádlak titeket, ti ostoba kis patkányok!
Nóri a lépcsőfokok felé pillantott, azok egyre jobban kezdtek recsegni. Hirtelen egy henger alakú tárgy huppant a csempére és egyenesen a két szörnyeteg lába elé gurult. Valentina felismerte azt.
- Könnygáz gránát! – kiáltotta és bevetődött a mellette lévő szobába.
Az szétdurrant egy fülsüketítő zajjal és füst lepte el a teret. Nóri behunyta a szemét. Eközben érezte, hogy valaki felsegíti. Lövéseket hallott több irányból. Valentina eszeveszetten üvöltött:
- Gyere már Viktor! Gyere! Siess! Megpattanunk!
Nórinak égtek a szemei. Hallotta Heni hangját: - Fedezlek titeket! Gyorsan lefelé!
Valentina ördögi kacaja visszhangzott és újabb lövések dörrentek. Az idegen eközben lesegítette Nórit a lépcsőn.
- Repül a labda, kapjátok el! – vihogta fentről a tömeggyilkos lány.
- Gyerünk! – üvöltötte Heni.
Nórival párszor megfordult a világ, hallotta, amint valami legurul a lépcsőn. Biztosan kézigránát, gondolta. Az idegen felemelte és becipelte egy szobába. Kinyította a szemét, látta a kondigépeket. Amint Heni bevágódott közéjük, abban a pillanatban nagy erejű robbanás rázta meg a házat.

*

Viktor padlógázzal kanyarodott ki az utcából a terepjáróval, egy kicsit meg is csúszott a havas úton. Valentina, mint ketteske sírva üvöltözött az anyósülésen a visszapillantó tükörbe nézve.
- Mond, hogy él! – kiáltotta. – Mond, hogy nem sérült meg!
- Nem tudom – felelte Viktor egykedvűen.
A lány a fiú arcába tolta a hangtompítós fegyver csövét, ám annak a szeme se rebbent meg.
- Ha bármi baja esett, én megöllek! – üvöltötte Valentina. – Abban biztos lehetsz, te szánalmas…
Megremegett a teste, majd elhúzta a pisztolyt Viktor arcától. Büszke mosolyra váltott, mint hármaska.
- Jól odadobtad a gránátot – nyugtázta. – Szerintem semmi nem maradt belőlük – felkacagott. – Innentől szabad az út előttünk.
- Merre menjünk, édesem? – kérdezte a fiú lágyan.
- Édesemnek szólítottál?
- Igen.
Valentina csókot dobott az arcára: - Irány észak, babám. Hajts Szekszárd felé. Legfeljebb módosítjuk az útvonalat. A nyomozócsoport azt hiszi, Baján vagyunk. Van egy órás előnyünk. Úgyhogy taposs bele, szerelmem!

*

Amikor a por elkezdett oszlani, Nóri felismerte a felé hajoló lányt. Az bocsánatkérő félmosollyal, szótlanul nézett a szemébe. A hónapok óta nem látott barátnője, Janka. Az alkoholista, depressziós festőnő, akivel megjárták a poklot Viktor és Valentina miatt már tavaly.
- Hát te itt? – kérdezte Nóri. – Eljöttél New Yorkból?
- Tudod, Nóri, egy kicsit rosszul esik, hogy kihagytatok a buliból – mondta. – De most lépést sem tesztek nélkülem.
Nóri el sem tudta mondani, mennyire örült a lánynak. Amikor Heni felsegítette őt, szorosan átölelte Jankát. Utána mindhárman összenéztek. A régi hármas csapat újra összeállt. Alig akarták elhinni.
- Na, csajok – kezdte Janka - A bénázók női sportszövetsége ismét meccselni fog a szörnyekkel. Most pedig húzzunk innen, de gyorsan.

*

Valentina ismét ketteskeként, megsemmisülten nézett ki a szélvédőn keresztül az autópálya fényeibe. A hóesés látványába próbált menekülni. Kisírt szemekkel figyelte az üvegre szálló hópelyheket, melyeket aztán az ablaktörlő elsodort. Próbált kutatni az érzéseiben, Nórira koncentrált. Akárhányszor kimondta magában az unokanővére nevét, nyugalom és bizakodás fogta el. Él. Biztosan él. Ebbe kapaszkodott. Szép lassan kezdett megnyugodni.
Levette a ballonkabátját és betakarta magát vele. Hátrébb döntötte az ülést. Behunyta a szemeit és ismét elképzelte, ahogyan együtt sétálnak majd a napsütésben Nórival. Egy nap ez a valóság lesz.

 

2020.április 6-7.
Budapest

 

6.rész
Egy meghasadt pszichopata agyában

 

Valentina, mint ketteske, álmában ismét a Fővám téri villamos alagútban állt, ám ezúttal felnőttként. A trauma helyszínéről végül valami a rakpart lépcsőjére vitte, ahol az éjszakai szél belekapott szőke hajába. Úgy állt ott megsemmisülten a lelki pokol szorongatásában, akár egy szobor. A Hold vérvörös volt ismét, a szél susogásában pedig mintha démonok sutyorogtak, sziszegtek volna valamit, amit nem tudott értelmezni. Ekkor mellette termett a tükörképe, ugyanabban a fekete ballonkabátban és vörös farmerban, mint ő. A szemeiben mélységes gonoszság és téboly csillogott, mint mindig. Nem messze a távolban ketteske halotta hármaska kacaját egy pillanatra. Egyeske mögé állt, egy darabig vele nézte a háborgó Dunát.
- Hiába aggódsz Nóriért – mondta ketteskének. – Életben van. Hallottam a hírekben. Egyikük se halt meg.
- Tudom – felelte a szelíd személyiség. - Érzem.
- Szánalmas vagy, amiért így kapaszkodsz abba, aki el akar pusztítani.
- Tévedsz. Meg akar menteni.
Egyeske fülsüketítően felnevetett.
- Nem fog, hidd el nekem - mondta. – Nem lesz rá lehetősége. Lassan fogok végezni vele, mert ezt érdemli. Te pedig majd végignézed. Már ezért jó móka lesz megtenni. A te reakciódból fogok erőt meríteni közben.
- Álmodozz csak.
- Ábrándozok is róla minden percben.
Ketteske dühösen fordult szembe vele.
- Hogy lehet valaki ennyire gonosz? – tette fel a költő kérdést. – Hogy lehetsz ennyire elvetemült?
Egyeske közelebb lépett hozzá.
- Akkor most jobb, ha figyelsz rám, báránykám – kezdte sejtelmesen suttogva. - Mert többször nem mondom el. Mesélek neked egy kicsit a jóról és a rosszról. Egyik sem létezik, elég nagylány vagy már, hogy tudd. De mivel másból nem értesz, ezért vizsgáljuk meg a kettőt. Mi a gonoszság? Ha úgy vesszük a gonoszság a valódi jóság. Az őszinte jóság. Mert gyűlölet, akárhogy is nézzük, az igazság keresésének legtisztább formája. A bosszú pedig az igazság végrehajtása. Az egyetlen helyes dolog, ami a természet egyensúlyát fenntartja. A hatalomvágy, a félelemkeltés, a kegyetlenség mind az igazság keresésének eszközei. Ezzel szemben mi a jóság? A legnagyobb hazugság és kétszínűség a világon. Az úgynevezett jó emberek folyamatosan hazudnak maguknak. Hazudják, hogy szeretnek, miközben érdekek hajtják őket. Hazudják, hogy a szeretet nevében élnek és a megbocsátást hirdetik, miközben bárkivel végeznének, akik ártanak nekik. Hazudnak maguknak, amikor átölelnek valakit, mert mindeközben más sem jár a fejükben, minthogy mihez kezdjenek azzal az emberrel és milyen szerepet szánjanak nekik az életükben. Hazudnak, amikor a béke nevében büntetnek, ítélnek valakit halálra. A jóság a hazugság nyálkás pókhálója, amibe minden béna ember beleragad – tett még egy lépést ketteske felé – És tudod mi a legnagyobb baj a jósággal? Az, hogy természetellenes.
Ketteske leleplező félmosollyal bólintott.
- Tökéletes – súgta. - Hibátlan kórkép egy pszichopata agyáról. Ráadásul még zavaros is. Ez olyan, mint amikor…
- Most is hazudsz magadnak – vágott közben egyeske. – Egyetértesz velem. Elgondolkoztál. De úgy érzed valami erő, talán Isten most figyel téged és rögtön olyat kell mondanod, amit hallani szeretne.
- Magadból indulsz ki, az a bajod. A saját gondolataidat vetíted ki rám. Te is tudod jól, hogy nincs igazad.
- Tetszelegsz a leselkedő mumus előtt – vigyorgott győzelemittasan egyeske - Ha van Isten, ismeri a lelked. Kár a gőzért.
- Elnézést, csajok – lépett oda hozzájuk hármaska. – De egyre zavaróbb számomra, hogy hármunk közül mindig nekem kell gondolkodnom. Most is értelmetlenségekről vitatkoztok, a sürgető tervezések helyett.
Egyeske megvetően fordult felé.
- Nahát, itt van a paranoid hercegnő – gúnyolódott. – Ő aztán az igazság keresője. Csak nem bízik senkiben, semmiben. Nincs, ami meggyőzné. Ja, és rettentően gyűlöli a férfiakat.
- Én nem gyűlölöm egyiket sem – vágott vissza ingerült mosollyal hármaska. – Viktort pedig kifejezetten imádom. Szeretem a férfiakat. Pláne az irányítható farkasokat. Nincs is szebb szerelem annál, amikor te vagy a királynő. De te ezt honnan is tudnád? Te csak magaddal foglalkozol.
- Akárcsak te.
- Én törődök másokkal. Szükségem van rájuk. Adok és kapok. Így lehet előrejutni az életben. Üzletelve.
Ketteske lemondóan legyintett feléjük.
- Magatokra hagylak titeket – mondta és elindult a Fővám tér felé. - Nagy szívességet tennétek azzal, hogy kinyírnátok egymást.
A rakparton sétált északi irányba, amikor megpillantotta Bécit, aki a lépcsőkön ült. A srác felé fordította a fejét. Valentina nem tudta kivenni pontosan mi játszódhat le benne. A vörös hajú, borostás fiatalember tekintetéből egyszerre áradt szomorúság és büszke elismerés, ami egy lassan derűs, bölcs mosollyá alakult át.
- Nóri gondol rád – mondta.
Ketteske leült mellé. A Gellért hegy felé bámult, a szívében nyomást érzett, úgy érezte kirobban a helyéről.
- Gyűlöl, igaz? – kérdezte a sráctól.
- Ugyan már – súgta az megnyugtatóan. – Aggódik érted.
Valentina a kezeibe temette az arcát, kirobbant belőle a sírás. Azt hitte, képtelen lesz abbahagyni, míg bele nem hal. Béci gyengéden magához ölelte őt, simogatva az arcát, csitítgatva.
- Szeret téged – mondta a fiú. – Mindennél jobban. Feltámadt benne az összetartozás érzése.
- Nem érdemlem meg.
- Dehogyisnem. Hisz kész vagy érte megküzdeni, még önmagaddal is.
- Gyenge vagyok, Béci. Ezek erősebbek nálam.
- Nem azok. Nem küzdenek úgy, mint te. Nem harcosok. Te az vagy. Ráadásul mindkettővel felvetted a kesztyűt. Tiszteled az életet. Annyira, hogy még Viktorral se végzel, pedig megtehetnéd.
- Nem akarok gyilkos lenni. Az a halálomat jelentené.
- Látod, ez az. És ennél mélyebb az ok, amiért jó akarsz maradni. Egyszerűen jólesik annak lenni.
- Igen.
- Ezért vagy erősebb. Ezért vagy több. Mert jónak lenni kihívás. Pláne így, hogy két szörnyeteg közé vagy szorulva egy agyban.
Valentina lassan lenyugodott, ekkor Béci elengedte és finoman az ég felé fordította a fejét. A csillagok között Nóri jelent meg, ahogyan meggyötörten, karikás, kisírt szemekkel néz ki egy ablakon a hajnali hóesésbe.
- Rám gondol? – kérdezte ketteske. – Vagy arra, amit tettem veled?
- Arra gondol, hogyan mentsen meg.
Valentina kinyújtotta a kezét az ég felé.
- Bárcsak mindig ismertem volna – súgta. – Bárcsak együtt nőhettünk volna fel.
- Semmi sincs még veszve - mondta lágyan Béci és a vállára tette a kezét.
- Tennem kell valamit. Valamit ki kell találnom.
- Erősebb vagy, mint azt hinni mernéd magadról. Szabadítsd fel az erődet. Használd. Legyél türelmes, mert lassan fog menni. Ki kell tapasztalnod minden képességedet. Olyan lesz, mintha most születnél meg.
Valentina látta Nóri könnyeit.
- Érte fogom tenni – mondta. – Érte leszek az, akinek húsz éve lennem kéne.

*

Reggel hármaskán iszonyú féltékenység lett úrrá, ami teljesen felborzolta az idegrendszerét. Éppen a kocsit tankolta, amikor megpillantotta, hogy a benzinkút üzletterében egy fekete hajú lány flörtölni kezd Viktorral. Nem ismerhette fel a körözés alatt álló tömeggyilkost, pedig az csak egy sapkát húzott a fejére, valamint meghagyta az egyre növekvő borostáját. A dögös lány annyira rámozdult a srácra, hogy az láthatóan teljesen belemerült az ártatlan jófiú szerepébe, amit megbeszéltek. Visszamosolygott a lányra, akinek csillogtak szemei és szinte majd felzabálta azokkal az ő szerelmét.
Befejezte a tankolást, visszatette a töltőpisztolyt a helyére. Rajta is csak egy női barett sapka volt, no meg egy spéci álszemüveg, melyben pusztán csak üveg volt, ezt még a fegyverkereskedő házából szerezte. Belépett az elektromos ajtón, aztán lassú, kimért mozdulatokkal lépdelt oda hozzájuk zsebre tett kézzel. Közvetlenül a lány mögött állt meg és megcsapta az orrát a drága női parfüm illata. Tipikus, gátlástalan újgazdag férfifaló, aki szeretőt akar magának, nyugtázta magában. Levette a sapkáját, aztán a szemüvegét is a zsebébe rakta.
- Takarodj innen – súgta a lány fülébe legnagyobb gyűlölettel hangjában.
Az megperdült ijedten. Alaposan végigmérte Valentinát, nyugtázva mintegy magának, hogy egy nála szebb lánnyal áll szemben, azonban az önbizalma nem engedte meg, hogy csak úgy lemondjon a prédájáról.
- Ki vagy te? – rivallt Valentinára.
- És te ki vagy, hogy a pasimra mászol? – kérdezte hidegen hármaska.
A lány megvetően Viktor felé pillantott, utána vissza Valentinára. Csípőre tette a kezét, mintegy készen arra, hogy hirtelen támadjon valamelyik kezével a vele szemben álló szőke cicababára, aki már biztosan ennek a szép srácnak a barátnője. Úgy tűnt kész beleállni a harcba.
- Ez a csajod? – kérdezte lenézően. – Ha ilyen a modora, nem is csoda, hogy nincs önbizalmad.
Valentina sátánian elmosolyodott, kék szemeiben megjelent ismét a gyilkos csillogás. Egyeske átvette a hatalmat. Körbenézett az üzletben. Rajtuk kívül csak az eladók tartózkodtak ott. Ezután egyenesen a lány szemébe nézett a bénító tekintetével. Az próbálta állni, nem sejtve mekkora veszélyben van.
- El akarod vinni egy körre? – kérdezte vigyorogva egyeske. - Itt szoktál ismerkedni? Ráhuppansz minden pasira, aki megtetszik neked? Mert megteheted, mi? Mire ez az önbizalom? A kilónyi smink teszi?
A lány le akart keverni neki egyet, de Valentina természetfeletti gyorsasággal megfogta a kezét és minden erejével megszorította. Az üvöltve a fájdalomtól, lassan térdre is ereszkedett.
- Mi van? – vigyorgott le rá egyeske vihogva. – Fáj, kiscsaj?
- Eressz el! – könyörgött az. – Eressz el!
- Nem lehet, hulla néni. Halálos bűnt követtél el.
Viktor mögül az egyik benzinkúti dolgozó igyekezett feléjük.
- Ebből elég legyen! – szólt rájuk.
Valentina előkapta a pisztolyát és kettőt beleeresztett a férfi mellkasába, aztán rögtön a pénztár felé fordult. Az ott álló pénztáros lány megpróbált fedezéket keresni, de egyeske a szeme közé lőtt.
- Látod, mit csináltál? – fordult vissza derűsen a térdelő, leendő áldozatához. – Ez most mind miattad történt.
- Istenem! – kiáltott az.
- Jaj, te – vihogott a tömeggyilkos. – Annyira szánalmas vagy és hogy még arra se vagy méltó, hogy kinyírjalak - a szerelmére pillantott – Viktor, gyere ide mögém! Azonnal! Ezért még számolunk, kisapám!
Viktor úgy sétált mögé lehajtott fejjel, akár egy parancskövető zombi. Valentina gyilkos vigyorral nézett le a halálra rémült lányra, aki feltehetőleg már nem csak a flörtöt, de még a saját létezését is megbánta.
- Most engedelmeddel, elbúcsúzunk, hulla néni! – mondta vigyorogva egyeske. – Te szegény. Biztosan nem így képzelted el a mai napod.
A teste azonban megremegett és ketteske átvette felette az irányítást. A gyilkos tekintetből, szelíd és aggódó lett. Azonnal elengedte a könnyező lányt, tett két lépést hátra, utána Viktorhoz fordult.
- Kifelé! – üvöltötte. – Indítsd be a kocsit!
A srác a fejét rázva a csalódottságtól, amiért ismét ketteskével találkozik, kiszaladt az üzletből. Valentina bocsánatkérően fordult vissza a rémült és értetlen lányhoz, aki nem tudta hová tenni az ő viselkedését.
- Ne haragudj – esedezett neki Valentina. – Nagyon sajnálom! Mond el majd a rendőröknek, hogy nagyon sajnálom és igyekszem megfékezni ezt a szörnyet! Itt és most megesküszöm! Mindent megteszek!
Azzal Viktor után rohant, ám a fiú mellé az erősebbnek bizonyuló egyeske szállt be. Az első dolga az volt, hogy egy hatalmasat csattanó pofont kevert le a magát fűzni hagyó szerelmének.
- Ezt tudod, miért kaptad – vetette oda fagyosan. – Ha még egy ilyet meglátok, megöllek. Értetted?
- Értettem – felelte az, miközben az arcát bal oldalát fogta, ahová kapta az ütést.
- Majd ha bocsánatot kérsz, akkor esetleg kapsz oda egy nagyon finom puszit.
Beindította a motort, eközben Viktor mintegy bocsánatkérően megfogta a lábát. Valentina tekintete hidegebb volt, mint a kinti mínuszok. A kinti fénytől szürkén megcsillanó szemeivel vérfagyasztóan démoni pillantást lövellt a fiú felé, aki bár teljesen halálra rémült tőle, de akkor is megsimogatta annak lábát.
- Tudod mi a bajod? – kérdezte egyeske megvetően, mintha egy darab ronggyal beszélne. – Senkit sem vagy képes megbecsülni. Te nekem az egyetlen emberi lény vagy a világon, akit őszintén szeretek.
- Nem akartam tőle semmit, csak a szerepet játszottam.
Valentina ököllel orrba gyűrte a srácot.
- Ki engedte meg, hogy megszólalj? – vonta kérdőre, mint egy gyereket. – Ha? Kicsoda? Akkor beszélsz, ha megengedem!
- Bocsánat – súgta Viktor.
Egyeske erre gyengéden szájon csókolta, ajkait utána a fiú füléhez közelítette, kéjesen lihegve oda.
- Szeretlek, te kis gyökér – súgta. – Az életem adnám érted. Te is tegyél már végre valamit értem.
A fiú szájon csókolta a lányt.
- A mindenem vagy – súgta a szívéből Viktor.
Valentina győzelemittasan bólintott.
- Szerencséd – nyugtázta.

*

Ketteske ismét rakparton állt az örök éjszakába átkozott belső világában. A szél lengette haját, miközben gondolataiba merülve nézett maga elé, a budai oldal felé. Most egy korlát húzódott előre, amire rákönyökölve a csillag és a lámpák fényében csillogó Dunát kezdte figyelni. Iszonyúan vágyott egy megnyugtató ölelésre, bátorításra, mert ezekből sosem volt elég neki. Elveszett, gyenge kis porszem volt egy meghasadt pszichopata agyában, aki minden lépéséről, érzéséről, gondolatáról tudott. Bár nem szégyellte, hogy ő más, mint a másik két személyiség, mégis nehezen engedte szabadjára a gondolatait. Nem volt ott Béci, sem Nóri, mégsem volt egyedül. Egyeske és hármaska minden apró neszben, minden képben jelen volt körülötte.
Férfira vágyott. Erős karokra, megnyugtató, mély hangra. Szerelmes akart lenni, hogy felemelje valami. Talán ez az egyetlen megoldás, ami a győzelem felé vezetheti. Ám esélytelen volt, hisz bárkit is engedne magához közel, azt valamelyik gyilkos a kettő közül biztosan megölné. A szeretet, az ölelés, a csók annyira általános dolog mindenki életében, kivéve az övében. Erre van kárhoztatva. Élni akart. Elképzelte, amint egy kisvárosban él, ahol Nóri a szomszédja, Anna a legjobb barátnője és ott van a szerelme, akit ő reggeli kávéval ébreszt. Aki mögött ott állhat, míg az megborotválkozik – szinte érezni is kezdte a hab illatát ott a hideg, démoni suttogással teli szélben.
Ekkor egy érzés megperdítette. Látta a Fővám téri villamos alagút felé közeledő hatéves énjét, aki fehér kis kabátjában, szinte hipnózisban lépett a sínek közé. Az ártatlan gyermek, aki volt.
- Ne! – üvöltötte és szaladni kezdett felé. – Gyere vissza! Ne menj oda! Valentina! Vigyázz! Vigyázz!
De az meg se hallotta. Ketteske átugrott a korláton és a sínek közé esett. Nem érzett fájdalmat, könnyedén felpattant és a kislány éne nyomába eredt. Az alagút sötétsége elnyelte azt és egy közeledő fényben látta csak a sziluettet.
- Ugorj félre! – üvöltötte. – Valentina! Ugorj!
A kislány torkaszakadtából felsikított és félreugrott a szerelvény elől. A villamos ketteske felé száguldott. Hagyta, hogy nekicsapódjon. Az teljesen behorpadt tőle, ő pedig sértetlen maradt. Kikerülve a totálkárosan megállt járművet a hatéves Valentina felé igyekezett. A sötét betakarta a zokogó kislányt, aztán egyeske lépett elő onnan sátáni vigyorral.
- Lehetetlennel próbálkozol, csillagocskám? – kérdezte a gonosz. – Ó, milyen kis hősies voltál, te szánalmas majom!
- Az a gyerek én voltam! – üvöltötte ketteske. – Te nem vagy senki!
Egyeske erre mélységes haraggal rátámadt. Ketteske bal alkarral kivédte az ütését, jobb kezével visszakézből arcon ütötte, egy villámgyors pörgőrúgással fejbe rúgta. A megtestesült gonosz kifeküdt, ám csak nevetett az egészen.
- De szép volt – vihogta, miközben a szemei vörösen felizzottak. – Mégsem fogsz győzni soha! Hármunk közül én vagyok az igazi. Te csak egy véletlen baleset vagy, egy trauma indokolatlan mellékterméke.
- Ennek ellenére mindketten el fogtok tűnni – vágta rá ketteske. – Elnyel titeket a semmi.
- Ugyanúgy menekülnöd kell majd, édesem. Úgy bizony. A törvényt nem fogja érdekelni, ki vagy. A menekülés pedig megtanít majd olyan lenni, mint én. Ha úgy vesszük, ha le is győzöl, akkor is fel fogok támadni benned. Mert ölnöd, lopnod, hazudnod kell, hogy életben maradj.
- Inkább feladom magam.
- Eddig mi tartott vissza?
Ketteske nem felelt, teljesen zavarba jött. Egyeske fülsüketítően felkacagott.
- Látod, ez az – suttogta és szép lassan felállt a szelíd énjével szemben. - Én vagyok az igazi. Nem te voltál az a kislány, aki lejött ide. Hanem én. Már akkor is én voltam. Neked csak ugyanaz az emléked. Ne aggódj, el foglak pusztítani hármaskával együtt. Ez az egyetlen módja, hogy megmenekülj a szenvedéstől. Utána folytatni fogom az iszonyat útját, teljesen egyedül a testemben.
- Meglátjuk – vetette oda ketteske.
- Túl sok az önbizalmad. Feleslegesen. A gyógyszerek nem hatottak ellened. Anna hiába pumpált tele azokkal engem. Biztosan meg lesz a módja, hogy elintézzelek a paranoid, elmeroggyant barátnőddel.
- Minek neveztél? – lépett elé hármaska.
- Annak, ami vagy. Mintha a teljesen gagyi másolatom lennél. Ilyen lennék, ha totál félresikerültem volna.
Ketteske behunyta a szemét, aztán ismét rakparton találta magát. Az Erzsébet híd irányába sétált. Mindhárman itt voltak. Ezek szerint biztosan alszik már abban a motelszobában, ahová a Lillától kapott hamis személyikkel jelentkeztek be. Eszébe jutott Anna. A Norvégiában bujkáló ex-doktornő hangja most annyira megnyugtatná. Fel kell ébrednie minél előbb.
Kinyitotta a szemét. A motelszobában volt tényleg. Az ablak felé fordulva feküdt, amin keresztül látta a szállingózó havat az éjszakában. Az éjjeli szekrény digitális órájára pillantott. Hat perccel múlt éjfél. Lehet, Anna alszik már. Vagy ott reggel van? Mekkora lehet az időeltolódás?
Kipattant az ágyból. Megmerevedett. Visszafordult az ágy felé, nem-e ébredt fel Viktor. A tömeggyilkos tátott szájjal, behunyt szemmel aludta álmát. Valentina magára kapott egy köntöst és a fürdőszobába settenkedett a telefonnal a kezében. Leült egy kis székre és kikereste a számot, amit Lilla telefonjából nézett ki. Az álnevén volt beírva, Mi-sun Henriksen. A maffiakirálynő említette, hogy Anna ezen az álnéven bujkál egy faluban, ahol a korrupt rendőrök, valamint az ottani bandatagok védik.
Nagy levegőt vett és rányomott a hívásra. Kicsengett. Ettől ketteske olyan boldog lett, hogy félelmei, az iszonyat a lelkében egy pillanat alatt elpárolgott. Gyorsan be is zárta a fürdőszoba ajtót, nehogy Viktor bejöjjön, mindent tönkretéve. Ekkor megszűnt a csengés és Anna szólt bele:
- Tessék – egyáltalán nem volt álmos a hangja.
- Szia – súgta bele Valentina.
A doktornő felsóhajtott a vonal túlsó végéről.
- Valentina. Ketteske ugye?
- Igen – felelte a lány.
- Kisbabám – örvendezett halkan Anna. – Honnan tudod a számomat, szívecském?
- Megszereztem.
- Lilla nagyon dühös, rengeteg bérgyilkost küldött rátok.
- Nem érdekel.
- Olyan jó hallani a hangod, te kis majomkenyér.
Valentina elmosolyodott, letörölt egy könnycseppet a szeméről.
- Hiányzol, Anna - súgta síráshoz közel. – Olyan jó lenne kilépni a testemből és odamenekülni hozzád.
- Tudom, kisbabám – sóhajtott az. – Most is virrasztok miattad. Te jársz a fejemben. Egyedül vagy és védtelen.
- Kezdek erősödni, de nem tudom, meddig tudok fejlődni.
- Ameddig szeretnél.
- Tényleg nem hat a gyógyszer? A skizofréniára, tudod.
- Nem. Valamiért immunis vagy rá. Még sosem láttam ilyet. Forradalmi esettanulmány lennél.
Valentina szomorúan elmosolyodott.
- Tiszta ciki, nem? – sóhajtott.
- Nem az – felelte a doktornő. – Nyeregben vagy. Valamiért te vagy az erősebb jellem. Legutóbb többször bukkantál fel, mint egyeske.
- Mégis úgy érzem, kevés vagyok.
- Bár ott lehetnék. Segítenék valahogy rajtad.
Valentina kezei remegni kezdtek.
- Félek, Anna – súgta. – Félek, ha leteszem most a telefont, abba bele fogok halni.
- Beszélhetünk reggelig. Nem vagyok álmos.
- Nem lehet. Érzem, hogy jön hármaska. Nem akarom, hogy bántson szavakkal. Örültem neked, édes doki néni.
Pár másodperc csend után Anna síró hangon szólt vissza:
- Én is neked. Gondolok rád minden percben, kisbabám. Te vagy a megmentőm, tudd meg. Ha te nem vagy, én még mindig az a szörnyeteg lennék. Arra gondolj mindig, amikor az két őrült visszanyom a sötétbe, hogy egy embert biztosan megmentettél már. Meríts belőlem erőt, kicsim.
- Foglak valaha látni még?
- Igen. Itt leszel majd velem. Ez itt a béke faluja. Mindenki olyan aranyos. Közösen belefogunk valamibe. Gondolj ezekre a célokra és Nórira. Attól leszel erősebb. Győzni fogsz, kisbabám.
Ketteske érezte, hogy hármaska kezd előtörni.
- Szeretlek – súgta gyorsan a telefonba, majd kinyomta.
Amikor felegyenesedett, a tükörből már hármaska nézett vissza. Visszasétált gonosz vigyorral az ágyhoz, lerakta a telefont az éjjeli szekrényre, ledobta a köntösét, majd bebújt Viktor mellé az ágyba.
- Ébredj, kicsim – rázta meg hármaska a srácot.
Viktor kinyitotta a szemét.
- Tudod mi a dolgod, szívem - adta ki a parancsot a lány – Szeretgetésre vágyok. Törlessz nekem is a mai napért.

*

Reggel ketteske kapucnit húzva sétálni ment. Nem kicsit bátor dolog volt Dunaújvárosba jönni. Tavaly novemberben itt kapták el őket kis híján. És itt lőtt rá Nóri. Amint lehet, odébb kell állniuk. Ahogy felnézett az égre, miközben a lakótelepen sétált, eszébe jutott mekkora veszélyben vannak. Különösképpen ő. Míg a rendőrség, a maffia és Nóriék a nyomában vannak, addig neki még két őrült személyiséggel is meg kell küzdenie. Ennél jobban nem is lehetne kutyaszorítóban. A félelem azonban egyre csak gyengülni kezdett benne. Amikor vele szemben egy fiatal, örömteli párocska haladt el, arra gondolt, hogy a szerelem is egyszer eljön az életében, ha győzni fog. Mert győzni fog. Nóri és Anna létezéséből fog erőt meríteni.
Vett egy kávét elvitelre, szerencsére nem ismerte fel a fiatal eladó lány, aki még derűs is volt ezen a reggelen. Utána gőzölgő pohárral a kezében sétálgatott a panelházak között, egyre jobban csökkent a nyomás benne, ahogy a két legfontosabb emberre gondolt az életében. Azokra, akik nem átkozták ki, mint talán szülei. Talán velük is beszélnie kell. Rettegett a gondolattól is, de majd valahogy meg kell próbálnia.
Amikor kiitta a kávét, bedobta egy szemetesbe a poharat. Beállt egy buszmegállóba, hogy zavartalanul behunyhassa a szemét. Amikor megtette, ismét a belső világában találta magát, ám ezúttal fényes nappal volt és egy padon ücsörgött Béci mellett. A madarak csicseregtek, nem messze tőlük rózsabokrok voltak, valamint hallani lehetett egy folyó zúgását. A srác a napfényben csillogó szemekkel fordult felé.
- Készen állsz, Valentina? – kérdezte.
- Mindent meg fogok tenni a győzelemért – felelte ketteske. - Van egy álomképem, amit el akarok érni.
- Én itt leszek, ha behunyod a szemed.
- Köszönöm. Szükségem is lesz mindenkire. Minden csepp fény, minden kedves szó, minden ölelés, minden mosoly számítani fog. A bennem lévő, valaha élt leggonoszabb lelkekkel fogok harcolni.

 

2020.április 11-13.
Budapest

 

7.rész
Lilla haragja

Ketteske a Duna partján sétált a napsütésben, mellette hang nélkül, bölcs mosollyal haladt Nóri. Tavasz volt, érezték a növények illatát, a napfény csillogott a folyó hullámain, madárraj húzott el felettük. Egyikük sem szólt semmit, élvezték az egyre növekvő boldogságot a szívükben. A szél bele-belekapott szőke hajukba, kék szemükben a felszabadulás fényei csillogtak, egy háború, egy borzalom végének sóhajokkal teli új korszakának játékai. Minden rossz, minden rom már mögöttük van, a helyükbe valami izgalmas, békés korszak lépett. A félelem, a bizonytalanság már a múlté, a dolgok a helyükre kerültek.
Ekkor egyeske sátáni kacaja szakította félbe az idilli pillanatokat. Ketteske rémülten fordította fejét Nóri felé. Az teljesen lesápadt a hangtól, a testén remegés hatolt végig. Felnéztek a nap felé, ami lassan vérvörös holddá változott és az éjszaka ismét rájuk borult. A Szabadság híd vonalai megjelentek, a Fővám téri villamos visszhangzó hangja hasított bele Valentina szívébe. Ismét a sötét világ, a démoni suttogásokkal teli szél várta. Nóri pedig sehol.
- Ne félj, kisbaba – súgta valahonnan Anna lágyan. - A félelmeiddel próbál legyőzni. Ne engedd. Hunyd be a szemed. Sóhajts. Sóhajts szelíden. Nem tud legyőzni, egyre gyengébb.
Valaki megfogta a kezét. Lenézett és a hatéves énje nézett fel rá könyörgő tekintettel. Kis fehér kabátjában didergett.
- Segíts, kérlek – könyörgött a kislány. – Ments meg! Igazad van. Én vagyok te. Mindig is én voltam.
Ketteske leguggolt hozzá. Próbált minél megnyugtatóbban a szemébe nézni, pedig reszketett a félelemtől.
- Helyre hozok mindent – súgta a hatéves énjének. – Ígérem, Valentina.
Hirtelen nagyobb lett a sötét. Az alagútban voltak, a villamos úgy száguldott feléjük, akár bosszúszomjas veszett vad.
- Megint jön – mondta a kis Valentina sírva. – Megint!
Ketteske átölelte őt. A szerelvénytől nemcsak a sínpálya, de még a föld is megremegett. A kislány énje egyre jobban remegett, úgy kapaszkodott a ballonkabátjába, hogy majd szétszakította. Ő pedig kitartotta a jobb kezét a villamos felé, az erre hirtelen megállt.
Ismét a rakparton találta magát. Egyeske és hármaska kacaja harsant fel a szélben. Valamit ők is sugdolóztak a démonokkal együtt. Ám ő Anna hangjára figyelt, ami egyre tisztább volt a fejében.
- Veled vagyok, kisbabám – mondta a doktornő. - Egy percig se félj! Ne hagyd, hogy gyengítsen!

*

Ketteske kinyította a szemét. Mellette a békésen alvó Viktor feküdt. Kinézett az ablakon a hajnali hóesésbe. Visszapörgette egyeske emlékeit és látta, amint az megismerkedik egy gazdag, befolyásos férfival egy pubban. Utána Viktorral együtt végeznek vele, a holttestét a pincébe rejtik. Ajkán vannak, két nap telt el. A férfi valami cégnek a vezetője, szabadságon van, egy ideig nem fogják keresni.
Neszre figyelt fel, ami a ház alsó szintje felől jött. Mintha valaki a zárral babrálna. A párna alatti pisztoly után nyúlt. Bárki is az, nem szabad bántania, a legbékésebb megoldást kell megtalálnia.
Filmszakadás. Minden elsötétült előtte. Zuhanni kezdett lefelé, eközben hallotta egyeske kacaját.

*

Lilla a szájához emelte a gőzölgő fekete teát a pubja alatti búvóhelyének kanapéján ülve. Beleszürcsölt a tűzforró italba, aztán visszatette a csészét a dohányzóasztalra. A maffiakirálynő órák óta egy szót se szólt, a mellette lévő bárpultnál álló szerb srác feszülten leste minden mozdulatát. A ketrecben lévő kutyákat sétálni vitte két embere, így az kongott az ürességtől. A dohányzóasztal melletti fotelben egy kegyetlen tekintetű férfi, András ült, aki a piszkos ügyek egyik megoldója volt. Drága fekete bőrkabátot, divatos farmert viselt, sápadt, gyűrött arca azonban elütött az igényes öltözettől, alkohol-és drogproblémákkal küzdött, valamint napi két doboz cigivel is igyekezett ritkítani a földi életét. Lilla régi embereinek egyike volt, aki jól ismerte őt.
Megcsörrent Lilla mobilja. Azonnal felkapta az asztalról, és amikor látta, hogy András embere az, izgatottan elhúzta az ujjával a zöld gombot.
- Igen? – szólt bele hidegen.
A vonal túlsó végén valaki felnevetett. Valentina, állapította meg és iszonyatos harag gyúlt benne.
- Te? – súgta bele gyűlölettel a hangjában Lilla.
- Úgy bizony – szólt onnan egyeske. – Mondhatni piszkosul béna bérgyilkost küldtél rám. Persze azért dicséretre méltó, amiért ő legalább ránk talált valahogy, a nyomozócsoport pedig talán még ott kuksol előttetek.
- Ne bízd el magad, kislány. Meg fogsz fizetni.
- Hú, de félek tőled. Ha ketteske nem vette volna át a hatalmat, akkor téged még most is azonosítani próbálnának. Szörnyen megaláztalak, mi, hulla néni? – felkacagott. – Úgy megnézném most azt az ijesztő fejed! Annyira vicces lehet! Nem küldesz egy szelfit? Kajak jólesne most nevetni rajtad!
- El foglak kapni.
Valentina lenézően sóhajtott.
- Édes Lilla baba – kezdte. – Ha még egy embert küldesz, el kell, hogy menjek érted. Akkor pedig azt is megbánod, hogy valaha találkoztunk. A saját születésed napját is megátkozod, miközben napokig foglak kínozni. Könyörögni fogsz, hogy öljelek meg, de én fogok dönteni.
- Gyere! – üvöltötte a telefonba Lilla. – Gyere most! Várlak!
- Ne kísértsd az iszonyat lányát. Inkább maradj nyugton. Foglalkozz olyanokkal, akikkel szemben van esélyed. Nem figyelmeztetlek többet. Ez volt az utolsó, hogy telefonon beszéltünk.
A vonal megszakadt. Lilla hátborzongatóan fagyos tekintettel fordult kérdően András felé, majd oda se nézve a dohányzóasztalra dobta a telefonját. A férfi arcára kiült a rémület, mert jól ismerte a nő eme reakcióját.
- Azt mondtad, ő a legjobb embered - vetette oda a maffiakirálynő.
- Ezek szerint kijött a gyakorlatból – védekezett András. – De van még valaki, aki…
- A fejedet tetted rá.
Lilla előkapta a hangtompítós pisztolyát és hármat belelőtt a férfi arcába, aki holtan nyúlt ki a fotelban. A bosszúszomjas maffiakirálynő a bárpultnál álló rémült sráchoz fordult. Szürke szemei megcsillantak haragtól.
- Két perced van, hogy eltakarítsd a hullát - parancsolta jéghideg nyugalommal, mire az sietős léptekkel a kocogott a fotelhoz.
Lilla felvette a teás csészét az asztalról és beleszürcsölt. Gondolkozott, stratégiákat dolgozott ki, miközben teljesen lenyugtatta magát. A haragját összpontosítania kell arra a napra, amikor élve elhozzák neki Valentinát. Az lesz számára a legszebb nap az életében. Annyira lenyugodott, hogy a később visszatérő szerb srácra mosolygott kedvesen. Ettől vált igazán félelmetessé.
- Miroslav, kicsim – szólt oda a fotelt tisztogató srácnak. – Nagyon finom teát főztél. Ma este megmasszírozom a hátad és közben énekelek neked valami szépet. Te vagy a legszebb cicám.
A jóképű, fekete hajú, körülbelül húsz éves srác hiteltelen mosolyt lövellt felé, ami mögött halálfélelem bújt meg. A hosszú, frissen fehérre festett hajú, fél oldalt égett arcú, szürke szemű maffiakirálynő kéjes mosollyal figyelte az előtte lehajoló és a fotelt sikáló srácot.

*

Viktor, miután eltakarította a bérgyilkost, lezuhanyozott, majd a finom illatokat követve a konyhába lépkedett a tulaj izompolójában. Valentina egy fehér köntösben éppen rántottát készített baconnel. Egyeske volt, nyugtázta magában a srác és önelégült, macsós mosollyal foglalt helyet az asztalnál.
A lány szerelmetesen kedves, nyájas mosollyal tette elé reggelit, egy másik tányérban pedig felvágott paradicsomot, két szeletelt kenyeret pedig a szalvétára. Utána magának is kipakolt.
- Délben lelépünk innen – mondta, miközben töltött maguknak kávét. – Összeszedünk innen minden lóvét, aztán eltűnünk.
- Merre megyünk? – kérdezte Viktor teli szájjal.
- Szombathely. Megint szerzünk magunknak egy házat. Ott eltöltünk egy kis időt, aztán odébb állunk. Számolnunk kell Nóriékkal, akik minden bizonnyal lepaktáltak Lillával. Vagy az a Janka biztosan.
- Bolondok azok, kicsim.
- Azok, igen. De nem ostobák.
- Csak épphogy egy kicsit.
Valentina ezen a kacagott egyet, közben leült szerelmével szemben.
- Jó étvágyat, kicsi szívem – kacsintott a fiúra.

*

Lilla a kedvenc konditermében edzett, miközben kellemes deep house szólt a hangszórókból. Mindenki, aki ott volt, igyekezett elkerülni a testőrökkel védett maffiakirálynőt, aki hatvan kilós kétkezes súlyzóval guggolt. A tízen-huszonéves fiúk azonnal elhagyták a termet, amikor ő megjelent, tartva az elrablásuktól, vagy éppen a zsarolástól. Lilla nem egyszer szerzett innen magának szeretőt, akiket aztán pár nap múlva a Dunából fogtak ki a rendőrök.
A guggolás után a tricepszére kezdett edzeni a tolódzkodó állványon, patakokban folyt róla az izzadság, azon keresztül vigyorgott a huszonéves lányokra, akik rémülten fordították el felőle az tekintetüket. A tolódzkodás után az egyik melledző géphez indult, kilökött onnan egy lányt, beült és amilyen súly éppen be volt állítva azzal nyomta kifulladásig. Az edzés végén ugrókötelezett, aztán egyik testőre hozta neki a banán ízű fehérjeturmixot, ami eliszogatott az egyik fekpadra leülve, ahová éppen más akart lefeküdni. Egyre többen hagyták el az edzőtermet miatta.
Az edzőterem után a kedvenc japán éttermében ebédelt, ahol a törzsasztalához vezették. A személyzet szorgosan szolgálta ki, míg ő magában fortyogva a haragtól terveket szövögetett. Valentina megalázta, rálőtt és kis híján meg is ölette volna őt Viktorral, ha nem lép közbe a lány második személyisége. Talán el is vérzett volna, ha nem jön rejtélyes körülmények között az a Janka, hogy megmentse. Nyilván valaki be is köpte. Nem is érdekes, előnyére vált az árulás.
Anna biztosan Valentinának drukkol, de persze csak ketteskének. Ha valakire, hát a doktornőre nem tudott haragudni. Szerette az öccsét és az ő embereit a börtöntől megmentő, az északi befolyását is egyre szélesítő nőt, aki nem csak a pénzért, de az akkori hasonlóságuk miatt is hűséget fogadott neki. Lilla remélte, hogy ez a kötelék megmarad majd akkor is, ha végezni fog Valentinával.
Egy nem messze tőle ülő férfi és nő felé fordult. A nőnek rövid szőke haja volt, a férfi fekete haja katonásra nyírva, mindketten öltönyben voltak, ami árulkodó volt. Amatőrök, gondolta magában, Lilla. Azok mintha meghallották volna ezt a gondolatot, vagy csak éppenséggel megérezték az ő fürkésző tekintetét, feléje fordultak. Tökéletesen belőtték az irányt a szemükkel, állapította meg a maffiakirálynő és felállt az asztaltól, miközben le sem vette róluk a szemét. Ahogy megindult az asztalukhoz, egyre biztosabb volt a dolgában, a két testőre tüzelésre készen követte őt.
- Hogy ízlik a sushi? – kérdezte tőlük, és a választ meg sem várva az elképedt vendégektől, folytatta - Látszólag még nincsenek forró nyomon Valentináékat illetően. Vagy esetleg, igen?
A férfi zavart mosollyal próbálta elhessegetni a tetten érést. Védekezően maga elé emelte a kezét:
- Biztosíthatom, hölgyem…
- Felesleges – vágott közbe Lilla fagyosan. – Kiszagolom én a fajtátokat. Mostanában egyre jobban érezni titeket Baján.
A nyomozónő dühösen nézett fel rá.
- Van okunk rá, Lilla – vetette oda.
A maffiakirálynő arcán megjelent a gyilkos mosolya.
- Én csak egy üzletasszony vagyok – folytatta a nyomozóknak. - Véletlenül az egyik legsikeresebb az országban. Ti pedig az agresszorok. Ide jöttök, figyelve, hogyan ebédelek meg, ahelyett, hogy Valentinát és Viktort üldöznétek. De nem. Engem követtek mindenhova, míg azok úgy irtják az állampolgárokat, mintha kötelező lenne. Logikátlan.
- Tudjuk, hogy neked dolgozik – jelentette ki a nő.
Lilla az asztalra támaszkodva egyenesen a nyomozónő szemébe nézett, alig pár centi volt a két arc között. A maffiakirálynő a nyaka felé szimatolt, amitől az megdermedt. Utána a szürke szeme fürkészően hatolt be a nyomozó elméjébe. Iszonytatóan feszült lett kettejük között a levegő.
- Érzem rajtad egy fiatal srác parfümjét – kezdte Lilla megvető mosollyal. – Nem a társadé. Láttam a jegygyűrűdet is. De biztos nem a férjedé ez az illat. Az otthon van tuti, míg te szeretőt tartasz errefelé. Talán egy izmos, huszonéves srác, aki mellett ismét fiatalnak érzed magad? A nagy emancipált nő, aki bármit megtehet, igaz? Dehogyis. Csak egy gyenge, kapuzárási pániktól sújtott szociopata, aki nem gondol arra, akinek odaadta az életét. Méltó a jelvényre egy ilyen ember?
- Fejezd be – súgta felé a nő dühösen.
- Lehet Ádám az? Vele enyelegsz? Hasonló parfümöt használ.
- Utoljára mondom, állítsd le magad.
- Megfeledkeztél a drótról, kisbabám. Mindent hallanak a kintiek. Ne fenyegess meg. Nem teheted.
- Dehogynem.
- Beletrafáltam, igaz? Remegsz. Nemcsak a haragtól. A leleplezettségből áradó szégyen. Az arcod egyre vörösebb. Hm, talán valamelyik fiatal nyomozó az a kocsiban. Talán az is vörösödik.
Lilla kiegyenesedett.
- További szép napot nektek – mondta szemtelen mosollyal. – Puszilom Ádámot. Átugorhatna ma hozzám egy lattéra.
Amikor kilépett az étteremből, egyből felismerte a fekete kocsit, ahol minden bizonnyal a többi nyomozó ülhet. És valóban három férfi ült benne, egyforma fekete öltönyt viselve. Lilla lövellt feléjük egy teljesen hiteltelen, nyájas mosolyt és bemutatta a középső ujját.

*

- Ha követik az eddigi sémát, akkor ugyanúgy egy házban rejtőznek valamelyik nagyobb városban – agyalt Janka, miközben a kávéját kavargatta. – Biztosan észak felé mentek, de vajon melyik irányba?
Egy benzinkúti étteremben ültek Dunaföldváron, egy ablak melletti bokszban, elkülönülve a többi vendégtől, akik néhány üres hellyel odébb ebédeltek. Heni tanácstalanul nézett kifelé az autópályára, míg Nóri teája fölött könyökölt és a filtert mártogatta bele megállás nélkül, elgondolkozva.
- Biztosan északnyugati irányba haladnak – mondta.
- Miből gondolod? – kérdezte Heni.
Nóri a kialvatlan szemeit feléjük irányította, megviselt arcán szomorú, ám egy kicsit magabiztos mosoly jelent meg. Abbahagyta a mártogatást, kiegyenesedett ültében és a barátnőire nézett felváltva.
- Pofonegyszerű – kezdte. – A fővárost és a Dunát veszi alapul, két részre osztva az országot. A budai oldal ugyebár a nyugat, a pesti oldal a kelet. Az utóbbi helyen található a Fővám tér, amitől ő retteg. A gyerekkori trauma helyszíne. De a budai oldalon már biztonságban érzi magát. Nem hiába menekültek Viktorral tavaly Dunaújvárosba. Valamint utána már egyedül, szökésben nem véletlenül ment Kőszeg, Sopron és Győr irányába.
- Ez nem tuti – rázta meg a fejét Janka.
- Dehogyisnem –sóhajtott Nóri és elkeseredett tekintettel nézett ki az ablak üvegén át. – Amikor elrabolt engem, nagyon gyenge volt a keleti oldalon. Többször váltott személyiséget, ám Szentendrén már erőben volt. Legutóbb pedig Kecskeméten könnyedén előidéztem a személyiségváltást egy lelki terrorral.
- Akkor valahogy keletre kéne csalni – mondta Heni. – Ott legyőzhetjük őket.
- Felesleges – vágta rá Nóri. – Nincs az a csalétek, amire ráharapna.
- De talán ketteskét sikerülne arra csalni.
Nóri minden erejével azon volt, hogy ne sírja el magát a gondolattól is, amiben a gyanútlan ketteskét tőrbe csalják. Janka észrevette ezt rajta, ám nem neheztelt emiatt. A kettejük tekintete találkozott, többet ért minden szónál. Heni finoman megfogta a mellette ülő Nóri vállát.
- Legyél erős, Nóri – súgta. – Nekem se könnyű ez.
- Tudom, Heni – bólintott az. – Tudom. De próbáljuk meg élve elkapni őket.
- Megpróbálhatjuk.
- Muszáj így tennünk. Nem lehetünk gyilkosok. Nem süllyedhetünk a szintjükre.
Janka látta, amint Nóri teljesen szétesik a fájdalomtól. A küldetésért nem is, de a lányért nagyon aggódott. Mindig is erősnek, határozottnak látta őt, ám az teljesen szertefoszlott. Ez a Nóri egy végtelenül megtört, összezavarodott lány volt, akit pár lépés választ el a Szent Mihály Elmegyógyintézettől.

*

Valentina egy veszprémi pláza mosdójába sétált be, mint egyeske. A leggonoszabb lélek gyilkosan csillogó kék szemeivel végigmérte a bent tartózkodó nagyjából vele egykorú lányokat. Megállt a legújabb fekete ballonkabátjában és vörös farmerében a tükör előtt. Onnan a rémült ketteske nézett vissza rá. A csapra támaszkodva közel hajolt a szelíd énjéhez, akit csak ő látott. A fejében élő, időről-időre őt letaszító ketteske a tükörben próbált rájönni, mit tervez egyeske.
- Ez most miattad lesz – súgta ketteskének.
A három mellette sminkelő lány egyszerre fordult felé zavartan. Nem tudták hova tenni a magában beszélő szőke csajt.
- Ez az én ajándékom neked, te nyomorult féreg – súgta vigyorogva egyeske. – Dőlj hátra és nézd végig.
- Ne tedd! – üvöltötte a ketteske. – Ne! Ne!
Valentina előkapta a hangtompítós pisztolyát és a mellette lévő lányt azonnal fejbe lőtte. Az ijedten felé fordult két lány egyikét mellkason, a másikat szintén fejbe lőtte. Hallotta a tükörből üvöltöző ketteskét, ám ő csak a földön heverő áldozatokban gyönyörködött. Széles vigyorral fordult ketteskéhez.
- Ha még egyszer előjössz belőlem – kezdte. – Kétszer ennyit fogok elintézni – természetfeletti hirtelenséggel lefagyasztotta a mosolyát. – Megértetted, te agytekervényekben élő féreg?
- Ezért megfizetsz! – kiáltotta ketteske. - Ezért még megkapod!
- Minél jobban erőlködsz, annál nagyobb lesz a bosszúm. Minél többször bosszantasz, annál több ember hal meg. Ezeket te ölted meg – elmosolyodott. - Úgy bizony. Élhetnének, ha te nem vagy.
Ketteske ekkor eltűnt a tükörből és egyeske csak magát látta.
- Ezt előlegnek veszem – biccentett büszke mosollyal.

*

Lilla a kanapéján feküdt, miközben Miroslav a talpát masszírozta. Az idegei kezdtek lenyugodni, teljesen átadta magát a srác erős kezeinek. Gondolkodott, de minduntalan ugyanoda jutott. Kecses mozdulatokkal a telefonjáért nyúlt, ami a dohányzóasztalon volt. Tárcsázott.
- Itt Lilla – szólt bele higgadtan. – Küldjél három embert a nyomukba…Ajkán szaglásszanak, aztán Veszprém és az összes következő nagyobb városban…Ha bármelyikük elszúrja, akkor jobb, ha vissza se jönnek ide…élve akarom Valentinát…a hajuk szála se görbüljön meg…szevasz.
Lenyomta a telefont és mosolyogva elnézte az talpát masszírozó srácot.
- Nagyon jól csinálod ezt is – dicsérte meg. – Ritkán adok piros pontot, de te rászolgáltál, édesem.
- Köszönöm, szerelmem – mondta a srác.
- Nehéz időszak ez nekem, Miroslav. Megaláztak, kis híján megöltek. Olyan döfött hátba, akinek nagy engedményeket tettem. Akinek mindent megadtam volna. Aki a jobb kezem és a legnagyobb fegyverem lehetett volna.
- Gyalázat – bólintott a srác.
- Az bizony. Viszont hálás is vagyok neki. Tudod miért, cicám?
- Miért?
- Mert imádok bosszút állni. A bosszú gyönyörű érzés. Akkor élsz igazán. Olyankor minden erődet összpontosítod. Tudatosodik benned minden addig ismeretlen képességed. Fantasztikus érzés. Szóval, ha jobban belegondolok, talán hálásnak kéne lennem annak a majomnak, amiért kihúzta a gyufát.
- Győzni fogsz.
- Naná. A semmiből építettem fel egy birodalmat. Túl kedves voltam mindenkivel, ezért gyengült meg egy pillanatra a rendszer. De most érzem magamban a pezsgést. Mintha megint az a huszonéves lány lennék, aki végzett azzal a töketlen keresztapával itt délen. Igen, én voltam az, akit aztán megkoronáztak. Mindenkivel végeztem, aki valaha csak csúnyán nézett rám.
- Hálás vagyok, hogy ismerhetlek.
- Az is lehetsz. De én is neked ezért a finom masszázsért. Csinálsz majd még olyan finom teát nekem, cica?
- Amint kéred.
Lilla felült és egyenesen a srác szemébe nézett. Majd egy percig figyelte, míg annak arcára egyre jobban kiült a rémület.
- Ne félj tőlem - súgta, majd cirógatni kezdte annak arcát. – Ne félj, cica. Nincs okod rá. Érezd magad férfinak mellettem. A nőd vagyok. A tiéd. A többiek csak játékszerek. De te a kincsem vagy. El sem tudom mondani, mennyire megnyugtat, hogy itt vagy velem. A társam, szeretőm vagy. Érezd magad fontosnak, mert az vagy. Bárki bánt, vagy csúnyán néz rád, annak vége abban a pillanatban.
Az egyik kutya ugatni kezdett a ketrecben.
- Hallgass, Jázmin! – üvöltött rá Lilla torkaszakadtából. – Nem bírsz magaddal?
Az eb nyüszítve a félelemtől leült. A maffiakirálynő visszafordult a sráchoz. Elképesztően hitelesen alakította a szerelmes nőt, aki bármit megtenne a szerelméért. Miroslav el is hitte neki.
- Tudod én is csak egy gyenge nő vagyok legbelül –folytatta. – Tudod, aki szeretetre, törődésre vágyik. Tőled annyi jót kaptam – gonosz mosoly jelent meg az arcán. - Éppen ezért nem kell tőlem félned.
Egy hangtompítós pisztolyt kapott elő és a fiú állának szegezte. Elővette a kiszámíthatatlan vigyorát, amitől mindenki rettegett a környezetében, aztán hirtelen lefagyasztotta azt.
- És én bízhatok benned? – kérdezte, míg elgondolkozva a fiú száját figyelte.
- Igen – felelte félelemmel teli, óvatos mosollyal Miroslav.
- Biztosan?
- Biztosan.
Lilla a fotelre dobta a pisztolyt és gyengéden megcsókolta a srácot.
- Ne haragudj - súgta. – Ez szükséges rossz volt, cica.

*

Janka hangosan horkolt a hátsó ülésen. Heni sóhajtva fordult az ideje csendben vezető Nórihoz.
- Nem szabadna rövidet innia, mindig bealszik tőle – mondta.
- Nem bírja a piát, csak szereti – közölte Nóri.
Heni összeszedte minden bátorságát, hogy a lánnyal beszélni tudjon. Nagyon zavarta, hogy az lassan teljesen összeomlik. Saját magát látta benne, mivel Viktorral kapcsolatban ő is átment a poklok poklán.
- Miért mondtad, hogy élve kapjuk el őket? – kérdezte.
- Már mondtam – felelte Nóri.
- Mi a valódi ok?
Nóri felsóhajtott.
- Meg tudnád ölni Viktort? – kérdezte.
- Meg – vágta rá Heni.
- Akkor miért haboztál többször is?
Heni nagyot nyelt, aztán megadóan az út felé fordult. Nóri odapillantott felé és biccentett egyet.
- Na, látod, ez az - sóhajtott. – Gyűlölnöm kéne Valentinát. De képtelen vagyok rá. A jó énje jár a fejemben. Ketteske. Magára van utalva. Jobban szenved, mint bármelyikünk. Mint mi összesen. Számít rám.
- És mi legyen vele?
- Nem tudom. Nem tudom, mi lesz ennek a vége. De vagy nagyon csúnya lesz, vagy talán nagyon szép. El se hiszem, hogy ezeket mondom. Egy hónapja még biztosan megöltem volna. Most viszont azon jár az eszem, hogy hogyan mentsem meg attól a két szörnyetegtől a fejében.

*

Délután a nyomozócsoport kocsija Baja egyik hotelénél lassított le. Lilla nem messze tőlük egy sportkocsi hátsó üléséről figyelte, amint leparkolnak. Sátáni mosollyal vette elő a detonátort.
- Ez az én háborúm – súgta sejtelmesen. – Nem tűrök konkurenciát.
Megnyomta a gombot, a nyomozók kocsija pedig abban a pillanatban a levegőbe repült. Lilla szemeiben tükröződtek a lángok. A leggonoszabb vigyorával gyönyörködött a tettében.
- Innentől egy jó ideig az enyém a pálya – mondta a lángokban és sikoltozva menekülő emberek félelméből erőt merítve. - Egy királynő mindent megtehet, amit a szüksége megkíván. Ha akarja, ő lehet a legveszettebb, habzó szájú fenevad a világon, aki kegyetlen bosszút áll.

 

2020.április 18-20.
Budapest

8.rész
Előtör a sötétség

Valentina, mint egyeske Viktor fejét simogatta a kanapén ülve. Körmeivel gyengéden beletúrt annak dús fekete hajába, miközben úgy figyelte szerelmes mosollyal az ölében egyre bágyadtabbá váló pasiját, mint egyetlen megmaradt kincsét a világon. A félhomályban kirajzolódtak a srác szép arcvonásai, amikor az felnézett rá sármos félmosollyal. Azok a barna szemek őszinte szeretettel csillogtak felé. Viktor az ő hosszú szemöldökét simította végig ujjával, egyre lejjebb, ahol az ajkait kezdte cirógatni.
- Az egyetlen menedékem vagy a világom - súgta a srác. - Mi több, a világom vagy, kedvesem.
- Te is nekem – súgta vissza Valentina hiteles alakítással. - Az én megveszett farkasom.
Filmszakadás.
Szélzúgás.
Egyeske visszakerült az örök éjszakába borult pesti rakpartra, pár lépésnyire a Fővám tértől. Valamit érzett még valóságból. Érezte, amint a teste elindul valahova. Meglátta a szelíd énjét a csillagos égbolton, akár egy mozivásznon, amint az elhalad a zuhanyzó mellett szokatlanul dacos tekintettel.
Ketteske eközben a fürdőszoba tükrében bámulta egyeskét, aki valami istentelen gyűlölettel nézett vissza rá onnan. Valami hasonlót érzett magában, mint a gonosz énje, valami olyat, ami ritkán támadt fel benne. A haragot. Félelmet nem ismerve nézett farkasszemet a tömeggyilkos tükörképével.
- Takarodj a testemből! – kiáltotta a démoni énje. – Mondtam neked, hogy nagyon megjárod, ha beleköpsz a levesembe!
- Nem érdekel – rázta meg a fejét a szelíd Valentina. – Nem érdekel, mit teszel. Játszani akarsz? Hát legyen. Le kell süllyednem a szintedre? Hát legyen. Ez most az én ajándékom lesz neked.
Azzal a faképnél hagyta a tükörből üvöltöző gonosz énjét és megindult a ház nappalijába. Viktor a kanapén feküdt, miközben a tévét bámulta bamba képpel. Amikor ketteske elé lépett, zavartan nézett fel rá.
- Szép álmokat - súgta sejtelmesen, majd rászegezte a hangtompítós fegyvert.
A külvárosi ház ablakából egy tompa puffanás és egy fehér villanás hasított bele az éjszakába.

*

Anna elejtette a teásbögréjét, ami darabokra tört a lábánál. Kinézett a konyhaablakon keresztül a norvég éjszakába. Ketteskét érezte, pedig orvosként tudta jól, hogy ilyesmi nem létezhet. Mégis istentelen lelki fájdalom hasított belé, amitől patakokban folytak a könnyei. Lerogyott a konyhaszékre és a kezeibe temetve az arcát sírni kezdett. Valentina csupaszív énje mentette meg őt a pokoltól, a sötétségtől, ami uralta őt egész életében. Mintha a régi páciensét, Virágot kapta volna vissza, aki mellett hajdanán egyre jobb emberré kezdett válni. Aztán végignézte, ahogy a lány öngyilkos lesz az egyik őr pisztolyával az elmegyógyintézet körfolyosóján, most pedig talán ketteske haldoklik. Érezte, hogy az pokoli kínon megy keresztül. Torkaszakadtából üvöltött fel fájdalmában, átérezve mindazt, amin talán a szíve csücske mehet keresztül.

*

Viktor elképedve bámult fel hármaskára, aki öntelt mosollyal nézte a lyukat a kanapén. A golyó kis híján még súrolta is a srác fejét, ám szerelmének harmadik személyisége az erőtlen ketteskét kijátszva még időben átvette a hatalmat. A paranoiás hercegnő szinte mintegy tapsot várva nézett le rá végül, kacsintott is egyet vagányan, önmagát és reflexeit ünnepelve.
- Ez majdnem végzetes lett, édesem - mondta hármaska, majd eltette a fegyvert. – Látod, mennyire jó, hogy vagyok neked? Ezért lenne érdemes engem választanod. Hol volt a te kis szerelmed, amikor ez a nyomorult bejött ide hozzád? Hm? – leült és rácsapott Viktor fenekére. - Megéri tovább hezitálni?
A srác magához tért a sokkból és kérdőn nézett fel az őt bámuló harmadik Valentinára, aki ott ült abban a fekete köntösben, amit nemrégiben vásárolt. Megmentette őt, az tény, gondolta magában, ám ez a személyiség még az eredetinél is veszélyesebb volt. Rettegett tőle, mivel arra bármelyik pillanatban dühkitörés jöhet rá és egy cseppet sem fog habozni az ujja a ravaszon.
- Téged is szeretlek – vágta rá Viktor, hogy mondjon gyorsan valamit.
- Is? – kerekedtek ki a lány szemei. – Engem is? Lehet, hagynom kellett volna megdögleni téged?
- Nem. Hidd el, ugyanolyan fontos vagy, mint egyeske.
Valentina fülsüketítően felnevetett, majd hirtelen elcsendesült és hidegen bámult le rá ördögi szemekkel.
- Hol vagyunk? – kérdezte.
- Szombathelyen - vágta rá a srác.
- Kitől van a ház?
- Egyeske megint valami vállalkozót szedett fel egy pubban. Még ma délután. A bevett módszer szerint.
- Semmi terv? Megint házrablás és költözés, ennyi? Semmi stratégia?
- Semmi. Egyelőre.
Hármaska a tévé felé fordult. Látványosan töprengett valamin, mint mindig. Ekkor volt talán a legfélelmetesebb, akár egy kvíz show feszült másodpercei, amikor kiderül helyes a megfejtés, vagy a játékos irgalmatlan nagyot bukik. A hangulata folyamatosan a szélsőségek között cikázott ide és oda, mint valami száguldó, menetrendszerinti buszjárat köztes megállók nélkül.
- Aludj csak – szólalt meg végül, anélkül, hogy Viktorra nézett volna. - Én majd őrködök feletted. Nem lesz bajod.

*

Délelőtt Ádám lefékezett a dunaújvárosi rendőrkapitányság előtt. Izgatottan pattant a járműből, a szíve a fejében lüktetett, amikor megpillantotta a bejáratnál várakozó Rácz Anikó nyomozóhadnagyot. A szőkésbarna hajú nő fekete blézerében állt és rögvest elnyomta a cigarettát, amint megpillantotta a magánnyomozót felszaladni a lépcsőn. A férfi kialvatlanul, ám teljesen felzaklatottan lépett elé.
- Itt vannak? – kérdezte.
- Igen, a város határában kaptuk el őket.
Bementek az épületbe, ahol az első emeletre felsietve, a hosszú folyosóra kanyarodva haladtak a szembejövő egyenruhások és nyomozók között szlalomozva.
- Ellenálltak? – kérdezte Ádám.
- Nem – felelte Anikó. – Pláne Tóth Janka nem, aki még most sem józan szerintem. Bachmann Henrietta azonban a fegyveréért nyúlt, látszólag ez családi vonás. Persze letett róla, amikor az egyik kollega mögüle rászegezte a fegyverét.
- És Nóra?
- Ő egy szót sem szólt egész idő alatt és tudtommal azóta sem adott ki egy árva hangot sem, amióta behoztuk őket.
- Valami hír Bajáról?
Anikó felsóhajtott, megállt az iroda ajtaja előtt és bár erősnek mutatkozott Ádámnak, mégis kivehető volt, mennyire fél.
- Újabb kollegákkal végeztek - közölte. – Három bajai nyomozóval. Kettővel az otthonában, egyet pedig egy gyorsétterem előtt lőttek szitává. Persze mindannyian tudjuk, ki áll a dolog mögött.
- Lilla – bólintott megvetően Ádám.
- Igen. És nem sok rendőrre számíthatunk délen, mivel mindenki az ő tenyeréből eszik. Még a polgármesterek is.
- Ráadásul hadat üzent nekünk.
- Pontosan. Pár beépített emberünk szerint mozgósította a fejvadászait. Élve akarják elkapni Valentinát. Megemelte a vérdíjat is. Százmillióra. Még az északi alvilági csoportosulások is, beleértve a köztünk lévő téglákat, mind keresik őket. Idő kérdése és előbb találnak rá, mint mi.
- És Nóriékra? Rájuk nem tűztek ugye vérdíjat?
- Na, igen, ez a legfurcsább dolog az egészben, de nemhogy vérdíjat nem tűztek ki rájuk, még parancsba is kapták a fejvadászok, hogy egy ujjal nem nyúlhatnak Nórihoz és barátnőihez. Itt Jankát emelte ki a legjobban.
- Miért?
- Nos, reggel óta többek között ezt próbálom kideríteni.
A nyomozónő kinyitotta az ajtót. A falitérképpel, kivágott cikkekkel, körözési fotókkal tarkított falú szobában Ádám először Jankát pillantotta meg, aki bódult tekintettel szívta a cigit. Mellette Heni az asztalra könyökölve kavargatta a műanyag pohárban a teáját. A szélen, ahol a nyomozócsoport vezetője ült legutóbb, most Nóri ücsörgött lehajtott fejjel, látszólag teljesen magába zuhanva. Szürke ballonkabátjának vállára hullott dús szőke haja, a szemeiből teljesen kiveszett az élet. Mintha teljesen katatón állapotba zuhant volna, valami elképesztő mélységbe.
Két nagydarab rendőr ügyelt rájuk, akikre vetett egy szemrehányó pillantást Anikó, azután Jankához fordult.
- Megmondtam, hogy idebent nem dohányozhat – szólt rá a nyomozónő.
Janka megvonta a vállát: - Tehet egy szívességet, kisasszonyka.
- Igazán hálás lehetne és meghúzhatná magát, amiért a nyomozó apja minden követ megmozgatott azért, hogy ne emeljünk vádat önök ellen illegális fegyverbirtoklás, önbíráskodás – Heni felé fordult – vagy éppen a könyvesboltban való lövöldözés miatt. Maguknak aztán van bőr a képükön.
Heninek szikrákat szórtak a szemei.
- Na, idefigyeljen, ma nyomozók gyöngye – kezdte. – Mi legalább kétszer megtaláltuk őket, miközben maguk csak Lilláig jutottak el. Ennél még egy kezdő biztonsági őr is többre képes.
- Fogja vissza magát – emelte mutató ujját a lány felé Anikó. - Vagy én is megmozgatok néhány követ, hogy kiderítsük, honnan is vannak az automata fegyverek, amiket maguknál találtunk. Gondolom, véletlenül sem egy budapesti eldugott kerület sötét arcai adták maguknak jó pénzért.
- Annyira nem volt eldugott az a kerület – vihogott Janka és kettőt rácsapott az asztalra.
Anikó dühösen és tanácstalanul fordult Ádámhoz, aki le sem vette a szemét Nóriról. A tavalyi közös emlékeik peregtek le előtte, melyben összenőve, egymást nagy nehezen megkedvelve nyomoztak Valentina után. Az erős, határozott, acélos lelkű és tekintetű lány, akinek ismerte őt, mintha soha nem is létezett volna. Most egy meggyötört, huszonnyolc évesen teljesen kiégett idegent látott.
- Nóri – szólította meg lágyan és leült mellé. - Nóri. Jól vagy?
A lány bár felnézett, de nem rá, hanem a vele szemben lévő falon Valentina tizenöt éves korabeli és tavalyi rabosító képére, aztán lassan visszahajtotta a fejét és megsemmisülten az asztalt bámulta.
Anikó Ádám mellé lépett.
- Úton van ide Dr. Radics Petra – közölte a nő valamivel visszafogottabban. – Az ajkai rendőrségnek segédkezett a helyszínelésben.
Nóri a szemeivel felfelé pillantott a nőre, majd gyorsan vissza az asztal felé. Ádám megfogta a kezét.
- Van itt egy heverő a másik szobában – mondta Anikó. – Én is ott aludtam este. Bevitetem oda, amíg a doktornő meg nem érkezik.
- Majd én bekísérem – bólintott Ádám. – Gyere Nóri.

*

Valentina, mint ketteske a hátsó kertben állt, remegő kézzel cigarettázva. Próbálta magát nyugtatni a behavazódott, tágas kert látványával. Bizarr módon, de hálás volt hármaskának, amiért az uralmat átvéve megakadályozta a gyilkosságot. Lehet, az a vesztét okozta volna.
Belepöckölte a cigit a hóba, felnézett a szürke égboltra. A pelyhek ismét szállingózni kezdtek. Beállt a takarásba és elővette a mobilját. Legalább egy percig vívódott, mert a terve igencsak nagy kockázatot jelent, viszont talán sok ember életét megmentheti. Persze azzal is tisztában volt, hogy egyeske és hármaska minden lépését figyeli. Ám valamikor ő sem lát mindent, vagy éppenséggel később peregnek le az emlékek. Nem várta meg a kételyeket, mert azok mindig erősebbek nála, ezért gyorsan gépelni kezdett. Rányomott a küldés gombra, majd eltette a telefont. Elindult a művelet. Összehúzta jobban a ballonkabátot magán. Nem érzett félelmet, csak az egésznek a végét várta. Így vagy úgy, de vége lesz, nem reménykedett boldog befejezésben.

*

Nóri már egy órája a kanapén feküdt a rendőrőrsön, amikor érezte a másik mobilja rezgését. Amit a zoknijába tett, amikor lekapcsolták őket. Mivel Ádám magára hagyta, az őr pedig az ajtajánál, kint állt, ezért gyorsan előkapta onnan a telefont. Ahogy sejtette, Valentina írt neki. „Szombathelyen vagyunk. Gyere értem. Kérlek egyedül. Szeretlek. Ketteske”, alatta a pontos cím leírva. Hallotta, amint valaki megáll az ajtónál, ezért gyorsan visszatette a zoknijába a telefont és felvette újra a katatón állapotot.
Az örömöt, amit érzett teljesen elnyomta, amikor Dr. Radics Petra belépett hozzá. A magas, középhosszú, festett vörös hajú doktornő megnyugtató mosollyal mondott neki valamit, de ő nem figyelt oda. Tervezett. Mindent megfigyelt, amikor behozták őket, az összes lehetséges szökési útvonalat. Ha sikerül kocsit szereznie, talán két óra alatt eljuthat Szombathelyre.
A harmincas éveiben járó nő leguggolt hozzá.
- Siettem, ahogy tudtam – mondta Nórinak gyengéden. – Borzasztó megpróbáltatásokon vagy túl, megértelek.
Nóri nem szólt semmit, továbbra is szerepben maradt.

*

Lilla éppen marhahús szeleteket dobált be kutyáinak a nagy ketrecbe, amikor az egyik embere belépett a földalatti búvóhelyére. Nem kellett a férfi felé fordulnia, így is tudta, hogy az egyik legbrutálisabb embere az.
- Mik a hírek, Ervin baba? – kérdezte.
- Egy északi beépített emberünk látta Valentinát egy szombathelyi pubban – felelte az mély, démoni hangon.
- Bingó – mosolyodott el a maffiakirálynő. – Szólj a fejvadászoknak, hogy vegyék fel vele a kapcsolatot.
- Már a városban vannak.
- Nagyon szép munka. Élve akarom mindkettőjüket. A hajuk szála se görbüljön meg, ha nem akarnak csúnya végzetet maguknak.
- Úgy lesz, ahogy kéred.
A nő félelmetesen fagyos tekintettel fordult az öltönyös gyilkológéphez, akinek kiült tőle a gyűrött arcára a halálfélelem.
- Ajánlom is – súgta Lilla.

*

Petra egy kihallgató szobában ült Nórival, miután az látszólag beleegyezett egy kis sétába a folyosókon, hogy aztán nyugodt körülmények között beszélgessenek, természetesen vastagabb falak között, diszkréten négyszemközt. Az üveg mögött egyetlen nyomozó sem tartózkodott a doktornő kérésére.
- Annak idején nem engedték, hogy elmondjam neked – kezdte Petra és megállt az szótlanul ücsörgő lány mellett. – Valentina szülei írásban köteleztek rá. Még Annának se mondhattam el. Pláne Valentinának. Miután ő megszökött, kerestem a lehetőségeket, hogy kiszivárogtassam neked a titkot. Az unokahúgod. Jogod volt tudni róla. De féltem attól is, hogy ez kegyetlenül fog sokkolni téged. Sajnálom, amiért így kellett megtudnod a szörnyű igazságot.
Nóri felemelte a tekintetét a doktornőre. Karikás szemei, meggyötört, fiatal arca siralmasabbnak látszott a fehér szoba neonfényében. Ám Petra még így is látta benne egykori páciense vonásait. A szemének csillogása éppolyan volt, mint Valentináé, amikor az a cellájában ücsörgött, tervezve sötét jövőt, amit végül el is hozott. Döbbenetes, gondolta magában.
- Segíteni fogsz nekem – jelentette ki Nóri ellentmondást nem tűrő hangon.
- Miben? – kérdezte a doktornő értetlenül.
- El fogok menni Valentináért. Befogom a vadat élve és sértetlenül. És egyedül fogok menni.
- Ez őrültség. Meg fog ölni téged. Hiába reménykedsz a tudathasadásában. Ketteske csak egy halvány fény abban a sötétségben, ami a fejében van. Valentina nem tudja mi a jó és rossz, nincsen empátiája, nem tudja mi az a szeretet és a testvéri kötődés. Ha utána mész, az lesz a végzeted!
- Nem érdekel. Erős nyugtatók és altatólövedékes pisztoly kell. Megszerzed nekem, aztán elindulok.
- Felejtsd el!
Nóri valami természetfeletti gyorsasággal pattant fel a székről és falhoz szorította a doktornőt.
- Két választásod van – súgta a halálrárémült Petrának. – Vagy segítesz, vagy meg fogsz dögleni most azonnal!
Petra próbálta összeszedni magát.
- Te nem vagy gyilkos – mondta. – Nem tennél ilyet.
Nóriból mintha előtört volna a sötétség. A tekintete is pont olyan lett, mint Valentináé. Előkapott a kabátjából valahonnan egy kisebb, hangtompítós pisztolyt és a nő állának szegezte.
- Nem kutattak át valami jól – közölte a lány gyilkos tekintettel. – És nekem már nincs vesztenivalóm az unokahúgomon kívül. Szóval?
A doktornő nagyot nyelt.
- A kocsimban vannak altatófegyverek – kezdte sorolni. – Valamint gyógyszerek.
- Akkor ide a kulccsal – parancsolta Nóri.

*

Barna, a fejvadász, két símaszkos emberével nyitott be hangtalanul a szombathelyi házba. Intett az egyiknek, hogy a garázsban parkoló autóhoz induljon, melyhez egy kis folyosó vezetett a konyha mellől. A másiknak mutatóujjával intett a nappali felé, mire az bólintott és az altatólövedékes fegyverével elhaladt mellette. Ő pedig elindult halkan a ház felső szintjére, ahonnan apró neszek hallatszottak.
Háttal falnak oldalazva lépkedett felfelé. A hang, ami egyre erősödött, a hálószoba felől jött. Horkantások. Egy férfitól származnak. Ez minden bizonnyal Bachmann Viktor lehet, gondolta. A maszkban alig tudta kivenni, merről jöhet a másik nesz, talán a fürdőszoba felől.
Ekkor egy tompa puffanás törte meg a csendet. Lentről jött. Olyan, mintha hangtompítós fegyvertől származott volna, ám jóval csendesebb volt. Még egy. Nyilván, valamit bénáznak odalent az emberei. Ettől függetlenül felkészült a legrosszabbra. Ahogy felfelé lépdelt a hangok tisztábbak lettek. Egy férfi alszik a hálóban, a másik a hang pedig fürdőszoba felől jön, ahol folyik a csapból a víz.
Amikor felért a kis folyosón a fürdőszoba felé lépett. Megállt a nyitott ajtó mellett, vett egy nagy levegőt és befordult célra tartva a helyiségbe. Döbbenten vette tudomásul, hogy bár valóban folyik a csapvíz, de nem áll ott senki. Sőt, a zuhanyzófülkében sem, sehol. Csapda. Nem adja fel akkor sem. Sietős léptekkel közelített a hálószoba felé, ahol résnyire nyitva volt az ajtó. Bal kezével betolta, azután az ágy felé szegezte a fegyvert. Viktor valóban ott volt melegítőruhában, az oldalára fordulva szunyókálva.
Barna épp tüzelt volna, amikor fémes kattanást hallott maga mögül. Tudta jól, mitől származik.
- Kár, hogy nem jöttetek előbb - súgta mögüle Valentina, mint hármaska. – Isteni spagettit főztem. A kis szerelmem be is kómált tőle rendesen. Persze a cuki mennyasszonya őrizte a szépfiú álmát.
- Kár a gőzért - mondta Barna. – Be vagytok kerítve.
- Arra a két szerencsétlenre gondolsz, akiket az előbb lőttem le? Még párnát is tettem a hangtompító elé, hogy sokkal magabiztosabb legyél idefent. Most a kocsiban várakozó emberedben reménykedsz, ugye? Felesleges, apafej, mert azt nyírtam ki először. Szóval, esélytelen vagy.
- Lilla el fog kapni téged.
- A legelső bérgyilkos is pont ezt mondta. És most te is.
- Mire vársz? Lőj már!
Valentina meghúzta a ravaszt, teljesítve a kívánságát.

*

Ádám végigszaladt a folyosón, aztán amikor kiviharzott a rendőrkapitányság ajtaján, még látta az elszánt tekintetű Nórit elszáguldani Petra kocsijával. Tehetetlenül üvöltözött a lány után.
- Nóri! Gyere vissza!
Anikó a mellé lépett zihálva. Figyelték, amint a kocsi eltűnik az első kanyarban.
- Körözést adok ki rá – jelentette ki a nyomozónő. - Nem jut messzire, ígérem. Teljesen megbuggyant ez a csaj.
- Nem – rázta meg a fejét Ádám. – Nagyon jól tudja, mit csinál.
- A vesztébe rohan.
- Ez nem érdekli őt.

*

Nóri tíz perccel később már az autópályán haladt Szombathely irányába. Mindent alaposan átgondolt. Most nagyon ügyesnek kell lennie és minden lehetőséggel számolnia kell. Egyeske és hármaska minden bizonnyal várják őt, emellett valószínűleg azt hiszik, Jankáékkal együtt fog megjelenni.
A telefonos alkalmazás szerint majdnem két óra az út odáig. Rálépett a gázra, feltolta egészen százhatvanig a sebességet. Kék szemeiben egyre inkább az tükröződött, hogy egy rejtett, sötét erő szabadult fel benne. Nem számított neki semmi, senki, csak hogy megmentse ketteskét. Ha kell, mindenkin áttapos érte.

*

Anna kisírt szemekkel feküdt a kanapén a plafont bámulva, amikor megcsörrent a telefonja. A dohányzóasztalhoz felé nyúlt félreborítva az üres cigarettásdobozokat érte. Meg se nézte, ki az, rögtön felvette.
- Igen? – szólt bele.
- Én vagyok az, Nóri – hangzott a túlsó végről.
- Mi történt?
- Biztonságos ez a vonal?
- Teljesen.
- Szombathely felé tartok. Nemsokára megérkezek. Ketteske írt nekem üzenetet. Valahol ott bujkálnak.
- Egyedül mész oda?
- Igen. Lekapcsoltak minket reggel. Most lenyúltam a volt kolleganőd kocsiját.
- Nagyon vigyázz, Nóri.
- Nem félek. Azért hívtalak, mert a segítséged kéne.
- Miben tudok segíteni?
- Egy búvóhelyre van szükségem, ahová elvinném Valentinát.
Anna behunyta szemét és gondolkodott egy kicsit.
- Állítólag szereztél ingatlanokat – folytatta Nóri. – Biztosan van olyan, amit nem figyelnek a rendőrök.
- Igen, van egy ház, amit Dávid szerzett nekem tavaly arra az esetre, ha nem sikerül Norvégiába jönnöm.
- Merre van?
- Győrben.
- Tuti a hely? Nem figyelik?
- Csak Dávid tudott róla és én. Ha sikerül a terved, megadom a címet, és hogy hol találod a kulcsot.
- Köszi.
- Sok szerencsét, Nóri. Ments meg az unokahúgodat.
- Az lesz, Anna. Az lesz.

*

Viktor szemrehányóan és mintegy féltően nézett hármaskára, amikor az feljött a pincéből.
- Miért nem keltettél fel? – kérdezte.
- Mert nem volt rá idő - vonta meg a vállát Valentina. – Meg nagyon jó csalinak bizonyultál.
- Legközelebb ébressz fel. Bajod is eshetett volna.
- De nem lett.
Átölelte a srácot. Az dobott egy csókot a lány homlokára, amikor pedig a szemébe nézett, már egyeske nézett vissza rá vigyorogva. Viktor annyira megörült a lánynak, hogy azonnal megcsókolta.
- Itt az én szerelmem – súgta a lánynak.
- Így van – súgta vissza a lány és átölelte szorosan.
- El kell tűnnünk innen. Mielőbb.
- Igen. Kezdj el pakolni, édesem, addig én lezuhanyozok.

*

Egyeske fél órán át zuhanyozott, miközben végigtervezte az útvonalat. Utána megtörülközött, egy darabig bámulta magát tükörben önelégült mosollyal. Megmosta jó alaposan a fogait, öblögetett a szájvízzel, megszárította a haját. Kilépett a zuhanyzóból és elkezdte magára venni az előre kikészített ruháit. A legújabb vörös farmerét, egy fekete pulóvert, aztán rá a fekete ballonkabátot. Visszament a fürdőszobába, ahol gondosan kisminkelte magát.
A hálószobába ment vissza a telefonjáért, valamint a fegyvereiért, amikor ismerős hangot hallott maga mögül.
- Valentina – súgta a valaki.
Azonnal megperdült és Nórival találta magát szemben, aki rászegezte az altatófegyvert. A meglepettségtől tátva maradt a szája. Elképzelni sem tudta, hogy került ide az unokanővére. Nem tudott az üzenetről sem, amit ketteske küldött. Sem hármaska, mert az biztosan már figyelmeztette volna Viktort.
- Te itt? – vigyorodott el Valentina.
- Igen, hugica – felelte Nóri színtelenül. – Álmodj szépet.
Meghúzta a ravaszt és altatólövedék az unokahúga vállába fúródott. Egyeske dühösen kapálózott felé, aztán ájultan dőlt az ágyra. Nóri eltette a fegyvert és elővette a telefonját. Elindult lefelé a lépcsőn.
- Tessék – szólt bele Lilla a túlsó végről.
- Szia, itt Nóri.
- Mit akarsz?
- Valentina végzett az embereiddel.
- Honnan tudod?
- Láttam, amint eltakarítja őket.
- Mi a terved?
- Elviszem az unokahúgomat.
- Akkor már három célpontom van.
Nóri szemében megjelent az addig bujkáló gyilkos csillogás. Lilla biztosan visszafogottabb lett volna vele, ha látja ezt. Mintha ugyanaz a démon szállta volna meg a lelkét, mint Valentináét.
- Nem érdekel – közölte Nóri hidegen.
- Majd fog – vágta rá ingerülten Lilla.
- Emlékszel az első találkozásunkra? Ott már megmondtam neked, hogy engem már semmi sem érdekel. Nincs életem, nincs reményem, nincsen szerelmem és most már fékeim sincsenek.
- Nem hat meg.
- Viszont van egy ajándékom a számodra. Méghozzá a te ízlésed.
A nappaliban kiterült, ájult Viktorra pillantott.
- Egy jóképű tömeggyilkos – folytatta Nóri. – Itt hagyom neked. Vedd fizetségnek az unokahúgomért.
- Nekem Valentina kell – közölte Lilla fagyosan.
- Akkor hát vedd el tőlem. Csak nehogy ez legyen a veszted – majd sejtelmesen suttogva hozzátette: - Hulla néni.
Lenyomta a telefont.

*

Félúton voltak Győr felé, amikor Valentina, mint egyeske magához tért az anyósülésen. Rögtön kapcsolt és elismerően vigyorogva fordult az unokanővére felé, akinek a szemében valami ördögi csillogás uralkodott.
- Az én Nórikám – mondta. – Milyen ügyes voltál, le a kalappal előtted. Hova megyünk?
- Egy nyugis helyre – felelte az. – Ideje megtisztítani a fejedet.
- Az enyém tiszta, édesem. A tiédre férne rá egy alapos tisztítás.
Nóri fülsüketítően felkacagott, amitől Valentina teljesen ledöbbent, a magabiztos vigyora azonnal lefagyott az arcáról. A szeme előtt vetkőzött ki magából az unokanővére, szinte egyformák lettek.
- Sok meló lesz veled, hugica – vigyorgott Nóri. – Nagyon sok. De sebaj. Minden percét élvezni fogom.
Azzal belelőtt egyeske lábába egy altatót, az pedig döbbenten, mintegy rémülten merült ismét álomba.

2020.április 23-26.
Budapest

 

9.rész
Lelkizés Egyeskével

Az ablakon át a gyönyörű külvárosi tájra lehetett látni, melyre lassan kezdett leszállni az éjszaka, a hópelyhek pedig továbbra is szállingóztak és szállingóztak, mintha még mindig karácsony lenne. Kintről hallatszott némi jóízű nevetés, a talán a hógolyózás öröméből, vagy éppen bármely más mókából kifolyólag. A sötét szobában ekkor hirtelen felült az ágyból a démoni tekintetű Valentina.
Egy darabig hallgatta a kintről beszűrődő hangokat, az ablak felé nézve pedig próbált rájönni merre van. Egyeske volt jelenleg és nem kicsit dühös, amiért Nóri elrabolta. Ösztönösen a pisztolyáért nyúlt, de hiába. Az üres zsebű, rózsaszín pizsamában volt, amit tavaly december óta hordoz magával. Körülnézett a hálószobában. Nagy tévé, ruhásszekrény tőle jobbra, az éjjeliszekrényen egy pohár víz kitöltve. Az ajtó szemben vele. Odakint kezdett lecsendesedni az idill, ezért jobban tudott fülelni. Eközben lassan, de teljesen besötétedett. Csend. Semmit se hallott az ajtón túlról.
Halkan kikelt az ágyból és éppen indult lábujjhegyen az ajtó felé, amikor az egy kattanás után kinyílt előtte. Nóri állt ott fekete melegítőben, hosszú szőke haja copfba fogva. Valentinát meglepte a lány kedves mosolya, melyben nyoma sem volt se félelemnek, se izgatottságnak.
- Felébredtél, hugica? – kérdezte Nóri.
- Hol vagyunk? – kérdezett vissza egyeske.
- Győrben. Anna egyik házában. Itt senki nem fog minket keresni. A helyről még Lilla sem tud.
- Honnan veszed?
- Tudom és kész. Voltam vásárolni, míg aludtál. Főzök vacsorát. Ha akarod, lejöhetsz a konyhába.
Valentina szája gonosz mosolyra görbült, a mutató ujjával pedig az unokanővére felé bökött.
- Te valamire készülsz, igaz? – súgta oda neki.
- Persze – bólintott Nóri nyájasan. – A világ legfinomabb harcsapaprikását főzöm neked. Szereted?
Egyeske elképedt. Látszólag a megtestesült gonosz teljesen kizökkent saját magából, nem tudta hova tenni az egész jelenetet.
- Persze – felelte zavartan. – Hogyne.

*

A konyha egy tágas nappali mellett foglalt helyet, téglamintás boltívvel, a konyhaasztal melletti falon egy londoni pubról készült fekete-fehér fénykép állt, talán a harmincas évekből. A szürke hűtőre több mágneses, norvég tájakat, városokat, kikötőt ábrázoló szuvenírek voltak rakva, vele szemben pedig egy széken egy laptopból áradt közepes hangerővel egy lírai deep house válogatás. Nóri nyájas mosollyal töltött Valentina poharába cukormentes kólát, utána pedig visszament a főzőlapokhoz pepecselni. Egyeske feladta az agyalást és átadta magát a furcsa szituációnak.
- Ha meg akarsz ölni – kezdte Nóri továbbra is mosolyogva. – akkor a nappali dohányzóasztalán találod a fegyveredet, kibiztosítva. Nem fogok ellenállni. Nyugodt szívvel megteheted.
- Nem fogom még - vonta meg a vállát egyeske. - Éhes vagyok. És kíváncsi, hogy melyikünk főz jobban.
- Magamtól tanultam meg, amikor albérletbe költöztem tizennyolc évesen. Addig nem érdekelt, hiába próbálta anyám megtanítani legalább a legegyszerűbbeket. Jobban érdekeltek a pasik, a pia, meg bulizás.
- Mennyire sablonos.
- Az. Mozgalmas, de átlagos életem volt. Régen.
Valentina lenéző mosollyal könyökölve figyelte Nórit, amint az a szeletekre vágott harcsahúst belekotorja fazékba.
- Mesélj még - nógatta Valentina, aztán belekortyolt a kólájába.
- Miről? – kérdezte Nóri.
- Bármiről. Milyen volt az egyetemen? Tanultál is, vagy csak azért jártál oda, hogy minden pasit megszerezz?
- Az első év csak a bulikról szólt. Aztán, amikor apám, a te nagybátyád megfenyegetett, hogy nem küld pénzt, ha nem lesz jeles az átlagom másodévben, akkor elkezdtem tanulni.
- Miért nem dolgoztál inkább?
- Dolgoztam. Diákmunkákat csináltam irodaházakban, próbáltam ellesni mindent az üzletasszonyoktól. Persze mindig az titkárnőkkel, asszisztensekkel tudtam csak összebarátkozni. A menő üzletasszonyok alig álltak velem szóba, néha még a liftből is kizavartak.
- Én nem hagytam volna. Átrendeztem volna a burájukat a lift falán.
- Kellett a munka.
- Szóval szipolyoztad a pénzt az ősöktől és még dolgoztál is. Minél több lóvé kellett a bulikra?
- Mindig volt egy álmom. Eleinte aprócska dolgok. Egy szép festmény a falra, egy jó könyv, vagy egy jó kis roller, utána egy bringa, amivel közlekedtem a belvárosban. Aztán a legdrágább pubokba, kávézókba akartam járni, kocsit is vettem, így pedig egyre szimpatikusabb lettem a törtető multi nagykutyáknak. Az egyik ilyen nő, egy nagyon kemény szakma ásza volt. Egy profi manager, jól is nézett ki hozzá. Flórának hívták. Ő karolt fel engem és tanított meg mindent, amit az egyetemen nem tanítanak. Egy örök szingli nő volt. Tudod az a fiatalos, ötvenes évei felé járó, sportos vadmacska, aki falja a férfiakat, mindenkit tud manipulálni és olyan kemény, következetes és harcias, hogy még a férfi kollegái is királynőként tisztelték.
- Szóval egy szánalmas manipulátor, értem én.
- És belőlem is olyan embert faragott, mint amilyen ő. A saját képére formált. Eleinte nagyon tetszett. Izgalmas volt, mert maga mellé vett asszisztensnek és bejártam vele egész Európát, majd aztán többször magával vitt tengerentúlra is, New Yorkba, Los Angelesbe és egyszer Mexikóvárosba is.
- Nagyszerű.
- Rengeteget tanultam tőle. Aztán, amikor a cégnél vezetői pozíciót kaptam, mindössze huszonkét évesen, akkor a viselkedése hirtelen megváltozott. Folyamatosan terrorizált, a sarkamba volt és mindig felhánytorgatta, mennyi mindent megtett értem, mennyi mindenre megtanított, én pedig semmire sem vagyok képes.
- Ezzel hergelt, hogy jobb legyél.
- Igen.
- És?
- Egy év után felmondtam, mert konkurens cég több pénzért ajánlotta fel nekem ugyanazt a pozíciót. Könyörögtek értem.
- Ekkora zseni voltál?
- Nem, de mindent megtettek, hogy ezt higgyem magamról. Valójában csak Flórán akartak bosszút állni.
- Milyen kegyetlen világ ez - vigyorgott egyeske.
Nóri miközben kavargatta a fortyogó vacsorát, elszomorodott, majd lehalkította a zenét. Egyeske belekortyolt a kólába és izgatottan, szkeptikus mosollyal várta a folytatást, ám azért próbálta legyűrni a mélységes megvetés kivetülését az arcára, több-kevesebb sikerrel. Az unokanővére feléje pillantott, majd vissza a fazékra.
- Aztán egy este minden felborult – kezdte. – Aznap este találkoztam Viktorral.
Valentina arcáról eltűnt a mosoly. Ettől kezdve már nem kis érdeklődés kezdett mutatni az unokanővére felé.
- Az a novemberi este – folytatta Nóri. – Amikor a kocsimhoz indultam a túlóra után és a mélygarázsban, a sötétből előbújt Viktor azzal a szekercével a kezében. A szerencse, amivel megmenekültem előle. Sosem féltem úgy senkitől és semmitől, mint aznap. Még most is előttem van az a kifejezéstelen, kiszámíthatatlan tekintet. Nem értettem, miért akar bántani. Hogy miért akar megölni. Végül túléltem azt az estét. És bár minden este rémálmaim voltak, marékszám szedtem a nyugtatókat és rettegtem attól, hogy újra megszökik… - itt felsóhajtott az emlékektől – Már amikor előle bujkáltam az irodaházban, tudatosodott bennem, mennyire magányos vagyok. Mennyire nem számíthatok senkire. Évek óta egy normális párkapcsolatom nem volt, nem hívhattam egyetlen férfit sem, hogy segítsen. A magamra utaltság, az a rettenetes elhagyatottság érzése, mintha nem lenne senkim, az rémített meg igazán. A következő napokban minden dolognak, még a legapróbb kis dolgoknak is megnövekedett az értéke a szememben. Egy kis séta a Margitszigeten, egy jó kávé reggel, egy srác ártatlan mosolya a boltban, a hópelyhek karácsonykor, mind hirtelen felbecsülhetetlen értékűek lettek a számomra. Többször elgondolkoztam, mi lett volna, ha meghalok – keserédes mosoly jelent meg az arcán – Csak egy megüresedett hely lettem volna a multinál, semmi több. Nem jött volna egyetlen régi szerelmem sem a síromhoz, hogy odategyen egy szál rózsát, mert csak a barátság extrákig mentem el húsz éves koromtól kezdve - ismét sóhajtott - Visszatérve, attól a novemberi estétől kezdve elindult egy sötét korszak.
- De legalább izgi életed lett – vigyorgott egyeske.
- Nem így éltem meg. Rettegtem attól, hogy Viktor ismét megszökik, ami végül meg is történt. A házamba tört be még tavaly márciusban. Azt az estét is megúsztam, de onnantól kezdve megindult a valódi hajsza. A macska-egér harc köztünk. Hiába kapták el újra, megint megszökött. Aztán jött Anna a képbe, aki akkor segítette és bujtatta őt. Nem bíztam senkiben, eleinte Jankában sem. Pláne Heniben, aki hát Viktor nővére.
Valentina sátáni tekintettel szólt közbe.
- Aztán jöttem én, igaz?
- Igen – felelte Nóri. – Jöttél te.
- Megöltem a pasidat. Bécit. Már megbántam, de elhiheted, akkor ez nagyon jó mókának tűnt.
Nóri minden erejével azon volt, hogy elnyomja az istentelen haragját. Ketteskére gondolt, aki bármikor átveheti a „kormányt” Valentina teste felett. Talán percek kérdése, ám egyeske elég kitartónak bizonyult.
- Igen – sóhajtotta. – Megbántad?
- Meg – vonta meg a vállát a gonosz. - Ha életbe hagyom, akkor talán mellém álltál volna tavaly. Amikor a mostanihoz hasonló szituban voltunk.
- Most mesélj te.
- Gyorsan terelsz, babám - vigyorgott egyeske.
- Mesélj te, mert kíváncsi vagyok.
- Én nem tudok. Tizenkét évet sínylődtem a Szent Mihályban, ebből tizenegyet egyhuzamban. Míg te pasiztál, buliztál, élted az életed, én naponta két órát lehettem a friss levegőn. Az egyetlen örömöm a doki nénivel, Annával való bunyók voltak. Jó kis boksz zsáknak bizonyult.
- Amikor egy évet voltál bent, ki kezelt?
- Radics doki néni. Petrácska. Utána, amikor tizenöt évesen bekerültem, Anna, aztán újra Petra.
- Melyik volt jobb orvos?
- Anna. Mert ő is maga volt a gonosz.
- De már ő jó útra tért.
Valentina arcán mélységes gyűlölet jelent meg.
- Dehogy, csak alszik benne a vadállat – jelentette ki. – Egy megfáradt, sötét harcos, aki vissza fog térni.
- Nekem nem úgy tűnt – jegyezte meg Nóri, miközben a felszeletelte a szalonnát a túrós csuszához.
- Hidd el, romlott egy dög a doki néni – mosolyodott el újra egyeske. - Egy cukorfalat, imádom. Akkor szeretem a legjobban, amikor ideges. Olyan ennivalóan édes, amikor megpróbál megijeszteni azzal a szigorú fekete szemeivel. Meg olyankor sokkal fiatalabbnak tűnik. Egyem meg azt a bolondot.
- Viktort nyilván ez fogta meg benne.
Erre egyeske arca eltorzult a dühtől.
- Miből gondolod, hogy Viktornak valaha is tetszett? – vetette oda.
- Szeretők voltak – hergelte őt Nóri.
- Viktor nem volt egy válogatós fajta. Jó volt neki bárki. De aztán jöttem én, aki szebb Annánál. Most már kizárólag engem akar. Mert imádja mindenem, pláne a lelkem. Ami sötétebb az övénél.
- Biztosan így van, kicsim.
Valentina felpattant és a nappali felé nézett.
- Hol van itt a pia? – kérdezte. – Van itt bárpult?
Nóri kivett egy üveg vodkát a hűtőből és két feles poharat a konyhaszekrényből. Töltött a visszaülő a lánynak, majd utána magának. Leült egy kicsit vele szemben, megemelve a poharát.
- Arra, hogy mi vagyunk a legszebb csajok a világon – mondta.
- Így van – kacsintott egyeske.
Beküldték a vodkát, aztán Nóri mosolyogva visszasétált a főzőlaphoz. Valentina töltött még magának egyet, rögtön be is gurította utána. Hitetlenkedve figyelte a vacsorát főző unokanővérét.
- Mire megy ki ez a játék, Nóri? – kérdezte.
- Micsoda? – kérdezett vissza az.
- Mitől lettél hirtelen ilyen kedves velem?
- Lehet, hogy te vagy a leggonoszabb lélek a világon. De az unokahúgom. És szeretlek, te tökfej.
Egyeske arcán ekkor jelent meg, talán életében először, valami igazán emberi. Kicsit mintha meg is hatódott volna. Pár másodpercig tartott, mert rögvest visszatért a szkeptikus, gyanakvó mosolyhoz.
- Meg akarsz szelídíteni? – kérdezte Nóritól.
- Úgy se tudlak – vonta meg a vállát az. – Nem vesződök olyan dologgal, ami esélytelen.
- Pedig milyen vicces lenne. Legutóbb én se tudtalak a magam képére formálni. Te sem tudnál engem. Szórakoztató lenne, amint leperegnének rólunk az egymásnak intézett támadásaink. Mint két elpusztíthatatlan lélek. Jót röhögnénk egymáson, amint egyikünk se tud mit kezdeni a másikkal.
- Épp ezért tettem meg én a lépést, hugica. Elfogadom, hogy ilyen vagy. Szeretlek és kész.
Valentina fürkészően figyelte az unokanővérét. Próbált belelátni a fejébe, ellene készülő stratégia után kutatva. Ez mindig olyan könnyedén ment neki, akár egy médiumnak. Már egészen kislányként belelátott akárkibe, ezért féltek tőle igazán az iskolában, még a tanárok is. Csalódnia kellett. Semmi árulkodó jel. Az unokanővére vagy nagyon jól felkészült, vagy mindez teljesen őszinte vallomás volt a részéről.

*

Nóri minden igyekezete, hogy előcsalogassa ketteskét, hiábavalónak bizonyult. Vacsora után a kanapéra felülve, egymással szemben a támlára könyökölve itták a második üveg vodkát és vagy egy doboz cigit elszívtak már. Egyeske kitartónak bizonyult. Ráadásul valamiért - talán egy taktika részeként - de nyugodt volt, szelídnek, érdeklődőnek mutatta magát, ám Nóri jól tudta, hogy mindez csak egy manipulatív pszichopata álarca, aki titkon készen áll egy támadásra.
- Tizenhat évesen kerültem először katatón állapotba – kezdte Valentina egy kicsit elszomorodva. – Vagy hasonlóba, nem tudom. Eleinte a beszédre voltam képtelen, egy idő után pedig már a mozogni sem tudtam rendesen. Csak ültem és néztem magam elé a cellában. A vécére támogatni kellett, alig bírtak felállítani, én pedig nem tudtam reagálni a külvilágra. Zúgott a fejem és csak néztem ki a fejemből, miközben közelítettek felém az injekciókkal. Pár nap után már mozogtam, de beszélni továbbra sem voltam képes. Mint aki sokkot kapott, olyan lehettem. Aztán egy nap bejött a doki néni. Anna. A vállamat simogatva kanalazta a számba az ételt. Ettől annyira megnyugodtam, hogy az étvágyam visszajött, de csak akkor, ha ő ott volt. Egy hétig napi háromszor bejött és megetetett. Egyik nap egy kakaós csigát hozott be, amit ő sütött nekem. Nem értettem, miért ilyen kedves velem, amikor úgy beszéltem vele mindig, mint egy ronggyal.
- Önmagát látta benned – tippelt Nóri.
- Szerintem is. Egy idő után ez elmúlt. Amikor rákattant Viktorra, amint az húsz éves lett. Ő lett a kedvence. Tudjuk, miért.
- Igen.
Nóri látta, amint egyeske a nappali egyik ablaka felé pillant meggyötörten. Egy darabig szótlanul figyelte a kinti téli éjszakát, majd amikor visszafordult, zavarba ejtő gyorsasággal váltva át sátáni vigyorra. Kék szemei ismét csillogtak a sötét érzéseitől, melyek mintha némi áramszünet után újratöltődtek volna.
- Aztán Viktor mégis az enyém lett – mondta.
- Szereted őt? – kérdezte Nóri.
Valentina fülsüketítően felnevetett: - Dehogy!
- Akkor csak társ?
- Még annak is puding. De benned most elkezdtem reménykedni. Végtére is az unokanővérem vagy. Valami pedig azt súgja, kezdelek megfogni. Adok neked egy újabb esélyt. Ám most ráérsz. Szép lassan állj mellém, aztán elhozzuk az iszonyatot a világra. Remegve szaladnak majd előlünk!
Nóri gyengéden átölelte az unokahúgát.
- Veled vagyok, hugica – súgta a lány fülébe. - Azért kell nekem egy kis idő, hogy felnőjek a feladatra, viszont a végén biztosan melléd állok. Úgy érzem, mindig is erre voltam hivatott.
- Jó páros leszünk, édesem – súgta egyeske. – A legjobbak. Kinyírjuk Viktort, utána Lillát. Aztán miénk lesz a világ. Az iszonyat lányai elindulnak. Ezért érdemes volt életben hagynom téged, egyetlen unokanővérkém.
Egymás szemébe néztek. Nóri őszintének látta Valentinát. Talán sikerült beetetnie. Vagy mégsem. A Fővám téri traumát nem merte felvetni neki, mert úgy érezte, az egyértelműen árulkodó jel volna ketteske elő csalogatására. Akitől még nagyon félt, az hármaska volt. Az a paranoid, dühöngő őrült, minden bizonnyal azonnal meg akarná ölni, a legkisebb gyanút megszimatolva.
- Egy biztos – kezdte egyeske – jobban főzöl, mint én. Ez már az első piros pont a szövetségünk kezdetén.
Felnevettek.
- Jó asszony leszel, te – tette hozzá még. – És megtanítalak harcolni. Megmutatom, hogyan kell eltaposni minden férget. Lehet, eleinte sajnálni fogod őket, de hidd el, egyik sem érdemli meg.
Ezen a ponton gondolta magában Nóri, hogy elég volt.
- Kimegyek pisilni - mondta.
- Siess, édesem. Nekem is kell.
Amikor becsukta maga mögött a fürdőszoba ajtaját, Nóriból ki akart törni a zokogás. Béci jutott eszébe. Ez a gonosz szörny ölte meg. És most itt van vele. Ez nettó árulás az emlékének.
Halkan lihegett és erőlködött a sírás ellen, nem akart lebukni. Megmosta az arcát a csapban, utána belenézett a tükörbe. Szinte Valentinát látta már ott visszanézni rá. Ketteskét akarta már látni, hiszen ő érte teszi mindezt. Lehet, már nem is létezik? Vagy egy átverés volt? Nem, az nem lehet. Ma ő írt neki smst. Nem kicsit logikátlan lenne. Akkor miért késlekedik?
Tartva Valentina gyanújától, gyorsan lehúzta a vécét, és amikor megfordult egyeskével találta magát szemben. Az szúrós szemekkel nézett rá, mintegy ismét a fejében kotorászva.
- Bejöttél bőgni, hulla néni? – kérdezte fagyosan egyeske.
- Dehogy – rázta meg a fejét Nóri.
Valentina ekkor a lány állához szegezte a fegyvert.
- Legyél őszinte és akkor talán nem öllek meg, te hazug patkány – sziszegte valami démoni gyűlölettel. – Rajta!
- Nem azért jöttem – felelte az higgadtan. – Csak pisilni, hugica.
- Hazudsz.
- Nem hazudok.
- Most azonnal ki kéne nyírnom téged és visszamenni a pasimhoz. Kár volt rád pazarolnom ennyi időt.
- Akkor mire vársz? Lőj le. Nem érdekel.
Ekkor Valentina a szokásos magas hangon felnevetett.
- Hogy beijedtél! – mondta. – Látnod kellett volna magad.
- Kis gonosz - kacsintott Nóri és dobott puszit a lány arcára.
- Sietek vissza, babám.
Nóri reszkető kézzel vett ki egy szál cigit a dobozból. Kezdett úrrá lenni rajta a félelem. Magára szabadította a leggonoszabb lelket a világon, össze is zárta magát vele, ketteske pedig sehol. Minden színészi képességére szüksége lesz, muszáj tovább tartania magát, nem szabad elgyengülnie egy percre sem. Ha felbukkan hármaska is, neki lőttek. Azzal kell majd a legjobban vigyáznia. Fel kell készülnie rá is, szüntelenül ismételgette magában.
Annyira szégyellte magát a ketteske iránti szeretete miatt, szinte látta is maga előtt Béci csalódott arcát. Sosem fogja elfelejteni a sírva üvöltöző anyósát, aki mindenért őt hibáztatta. Nem mehetett el a srác temetésére sem. Nem lehetett ott élete szerelmének utolsó útjánál. Csak utána, amikor mindenki elment. Nem! Nem szabad erre gondolnia. Most erősnek kell lennie, nem szabad gyengének mutatkoznia a…szerelme gyilkosa előtt. A szörnyeteg előtt, aki tönkretette az életét.
Töltött magának a pohárba egy felest és gyorsan begurította. Mélyeket lélegzett, amikor hallotta nyílni a fürdőszoba ajtaját. Valentina a pisztolyt lóbálva, gonosz vigyorral közelített hozzá.
- Jól vagy, babám? – kérdezte.
- Igen – bólintott Nóri. - Azért megijedtem egy kicsit.
- Ne félj tőlem, édes unokanővérkém.
Letette a pisztolyt az asztalra és felvette újra pozíciót a kanapén az unokanővérével szemben.
- Az iszonyat lánya nem fél semmitől – folytatta. – Senkitől. Nincsen méltó ellenfele, mert mindenki felett jár.
- Értem.
- Meg kell szabadulnod a félelemtől. Könnyen kikapcsolható. Van egy gomb az agyadban, vagy egy kapcsolókar, teljesen mindegy hogyan képzeled el. Meg kell nyomni, vagy húzni. Tök egyszerű.
- Majd mutasd meg.
- Rendben. Ha nem félsz, a természet elkezd neked szolgálni. Szinte vörös szőnyeget görget eléd.
Nóri miközben érdeklődve figyelte az eszmefuttatást, ami ezután következett, próbált nem belekerülni a pszichopata unokahúga manipulációjába. Nem értett egyet vele szinte semmiben sem, nem akart érezni szimpátiát. Egyre csak a fényes oldal bölcsességei jártak a fejében. Béci arca pedig újra és újra bevillant neki. Az elmaradt végső búcsú. Nem! Le kell győznie a feltörő érzelmeket. Úgy kell ellenállnia a fény erejével, a józansággal, a jósággal a gonosszal szemben, hogy véletlenül se üljön ki az arcára az emlékek miatti érzelmek. A félelmet is pusztán halványan mutathatja felé.
- … a jóság természetellenes – jutott a végére Valentina. – Ezt mondtam ketteskének is a belső világunkban.
- Ez logikus – bólintott rá Nóri.
Mekkora őrültség, gondolta magában. Ez egy teljesen, tökéletesen zavaros gondolkodásmód. Mit is várjon egy elmebetegtől? Aki ráadásul egy tömeggyilkos. A jó és a rossz fogalmával sincs tisztában.
Valentina ásított egyet.
- Aludni kéne, unokanővérkém – biccentett. – Nem gondolod?
- De – bólintott Nóri is. – Tegyük el magunkat holnapra.
- Ja, majd holnap tervezünk. Meglátjuk, mit csinálunk.

*

Lilla nem sokkal éjjel egy óra után belépett a földalatti kis búvóhelyére. A szobában jelenleg az egyetlen fény kékesfehéren vetült a ketrecre, megvilágítva három vicsorgó, vad kutyáját. A maffiakirálynő kéjes vigyorral bámulta tőlük pár lépésre, neki háttal álló srácot, mikor a kerítéshez ért.
- Nahát, milyen érdekes – súgta a foglya felé.
Viktor volt az. Lassan fordult Lilla felé. A nő előtt megmutatkozott az a tömeggyilkos, akitől korábban egy egész ország rettegett. Akit letaszított erről a trónról Valentina. A srác rezzenéstelen arccal bámult a maffiakirálynőre, akár egy életnagyságú kirakatbaba, amit most csak odaállítottak a harci kutyáknak gyakorlásképpen. Lilla kettőt szisszent a kedvencei felé, mire mindhárom vicsorogva, morogva indult meg Viktor irányába.
- Milyen érzés? – kérdezte Lilla vigyorogva. – Na? Milyen, amikor tudod, hogy nincs sok hátra?
Viktor továbbra is mozdulatlan volt, a tekintete továbbra is kifejezéstelen maradt. Ez lenyűgözte a nőt.
- Állj! – üvöltött a kutyáinak, mire azok hirtelen lehiggadtak és leültek.
Visszafordult az őt bámuló Viktorra.
- Gyönyörű pasi vagy – súgta. – Kár lenne érted. Jó csalétek leszel nekem. Aztán meglátjuk. Még talán lesz egy király mellettem. Meg van benned minden, ami nekem kell. Természetesen rajtad áll, hogyan alakul a sorsod. Kutyakaja leszel, vagy a déli oldal királya mellettem. Hidd el, ha együttműködsz velem, sokat fogsz nyerni – közelebb hajolt a ketrechez - Férfiként fogok bánni veled, ahogyan azt a jó és szerető asszonyok teszik. Se Annától, se Valentinától nem kaptál olyat, amit tőlem fogsz.
Kacsintott egyet a fiú felé, azután megindult a kijárathoz. Még utoljára visszafordult a továbbra is mozdulatlan, hideg tekintetű tömeggyilkoshoz, aki le sem vette róla azt híres, vérfagyasztó barna szemét.
- Csicsikálj – vetette oda Lilla már megvetően. – Reggel talizunk, édesem.
Viktor az őt ugrásra készen figyelő kutyákhoz fordult. Pár másodpercig hergelte őket a szemeivel, ezután rájuk üvöltött. A három véreb rémülten nyüszítve bújt a sarokba előle. Büszke félmosollyal fordult vissza az ajtó felé.

*

Míg egyeske a felső szinten húzta a lóbőrt, takarót remegtetően horkolva, addig Nóri lent a nappaliban szívta a cigit. Az este rengeteg sebet tépett fel és hagyta, hogy a legtöbbjének okozója még nagyobbat ejtsen mindegyiken. A Viktorral való küzdelmek, a rémálmok, a felborult és teljesen elsötétült élete, szerelmének elvesztése, mindezek tetejében tavaly huszonnyolc éves fejjel kellett megtudnia, hogy a legnagyobb ellensége valójában az unokatestvére. És most egy fedél alatt van a leggonoszabb lélekkel, akinek tudata háromfelé szakadt, ebből kettő veszélyesebb a Szent Mihály Elmegyógyintézet szigorított körletének összes rabjánál együttvéve. A szelíd személyiség pedig talán már nem is létezik. Lehet, elpusztult, miután megírta azt az smst.
Felvette a pisztolyt az asztalról. Maga felé fordította a csövét. Mekkora hatalom van a kezében, gondolta. Egy lövés és véget vet a saját életének. Minden elsötétül végleg előtte. Talán ez lenne a legméltóbb befejezése ennek a horrornak, ami másfél éve uralja az életét. Elnyomta a cigit. Hátradőlt, behunyta a szemét és lassan a halántékához szorította a hangtompítós pisztolycsövet. Szinte hangtalan lesz a halála. Valentina majd minden bizonnyal nagyot nevet ezen. Lehet, még fényképet is készít róla a telefonjával. Könnycseppek gördültek ki a szeméből.
- Ne tedd! – kiáltotta valaki.
Kinyitotta a szemét. Az aggódó ketteske állt tőle pár lépésnyire a lépcsőknél. Még most is hihetetlen volt számára annak létezése. Ott állt a szörnyeteg maga, de éppen nem mégsem volt az, a kék szemeiből színtiszta emberi, mély érzések csillogtak, a tekintete úgyszintén egy teljesen egészséges lelkű emberé volt. Nóri ledobta a kanapéra a fegyvert, ketteskéhez lépett és szorosan átölelték egymást. A szelíd unokahúg úgy kapaszkodott az unokanővérébe, mintha megnyílt volna alatta a kénköves pokol, ahonnan egyeske és hármaska igyekszik felé markolni.
- Azt hittem, már nem látlak – súgta Nóri remegő hangon.
- Azt hittem, már sosem ölelhetlek meg - zokogta neki ketteske. - Eljöttél értem, de mégsem én voltam, ne haragudj. De most, hogy ölelhetlek, már erősebb vagyok. Szembe tudok nézni velük.
- Itt vagyok, kicsim. Én majd megvédelek mindegyiktől. Mindenkitől. Senki sem állhat az utunkba.

 

2020.április 30. – május 2.
Budapest

10.rész
Hármaska ébredése

Az éjjeli szekrény lámpája felkapcsolódott és Hármaska a békésen alvó Nórira szegezte démoni szemeit. Amint az felébredt, ő rögtön befogta a száját erős kezeivel. A rémülten kapálózó, számára semmit sem jelentő áldozata látszólag már felismerte őt. Valentina paranoid szociopata énje gyorsan felült, rátérdelt a vállára és egy jól irányzott ütéssel visszaküldte Nórit az álmok világába.
- Most azt is megbánod – sziszegte mélységes gyűlölettel – hogy a világra nyomott az anyád, te nyomorult patkány!

*

Nóri kezdett oszlani a szürke homály. Csilingeléseket hallott. Ahogy tisztulni kezdett a világ előtte a konyhaasztal volt az első, amit megpillantott. Nem tudott megmozdulni, a lába, valamint a karjai a székhez voltak kötözve. Kintről a hajnali fény szűrődött be, a falióra szerint hat perccel múlt hat óra. Ekkor Valentina hátrahúzta a haját és egy kést tartott a torkához.
- Ki tud még róla, hogy itt vagyunk? – kérdezte fagyosan Hármaska.
- Csak Anna – felelte Nóri, miközben meglátta a fali fénykép tükröződésében a szörnyeteg sziluettjét.
- Ne hazudj!
- Tényleg csak ő!
- Övé a ház, ugye?
- Igen.
- Te szánalmas, naiv kis féreg. Arra nem gondoltál, hogy esetleg Lilla lehallgatja a telefonját?
- Azt mondta, biztos a vonal.
- Azt mondta. Te meg el is hitted neki.
- Igen.
- Még ha biztos is volt az a vonal, Lilla valahogyan megszerezte tőle az információt és egy rakat bérgyilkost küldött utánunk.
- Nem hiszem.
- Ostoba! – kiáltott rá Hármaska és közelebb húzta a kést.
Nóri tudta jól, hogy ezzel a személyiséggel kár keménykednie, kár megpróbálni az érzelmekkel manipulálni. Valentina legkiszámíthatatlanabb személyisége senkinek, semmiben, semmiképp sem hisz el semmit.
- Mit tervezel? – kérdezte tőle. - El akarsz indulni?
- Semmi közöd hozzá – vágta rá Hármaska.
- Én segítek neked. Leszek a túszod, csak vigyél magaddal.
- Persze. Az első adandó alkalommal hátba döfnél.
Nem tudta hirtelen megmondani, melyik a jobb, ha erősnek mutatja magát ez előtt tömeggyilkos előtt, vagy éppen gyengének. Muszáj lesz kockáztatnia, gyorsan választania kell egyet a két lehetőség közül. Ha szerencséje van, pont beletrafál a legjobba és halványan, de elnyerheti egy kicsit a bizalmát.
- Akkor nyírj ki – felelte Nóri határozottan. – Ha ennyire nem bízol senkiben, akkor nem is fogsz győzni soha. Egyedül ez neked nem fog menni. A nyomodban vannak a rendőrök, Lilla és két személyiség is, akik jobban gyűlölnek téged, mint te őket. Rajta! Ölj csak meg!
Hármaska még közelebb húzta a kést, Nóri érezte, amint annak teste megmerevedik, pusztításra készen. Úgy néz ki, nem jött be a dolog, gondolta. Behunyta a szemét és várta a halált. Ekkor azonban Valentina elvette a torkától a kést, aztán érezte, amint kezd engedni a karját és lábát szorító kötések.
- Ám legyen – kezdte hidegen Hármaska. – De ha megtudom, hogy szervezkedsz Egyeskével, vagy Ketteskével, azonnal kinyírlak. Ha csak egy pillantással is elárulsz bárkinek, megölöm azt is, aztán te jössz. Értve vagyok?
- Világos – bólintott Nóri.
- Fél órád van, hogy mindent összepakolj egy bőröndbe. Addig én őrködök - előhajolt Nóri füléhez – Ne feledd, rád is figyelek.

*

Viktornak felpattantak a szemhéjai, amint meghallotta a lágy zenét. A bőrkabátjába takarózva feküdt a ketrec sarkában. A helyiségben felkapcsolódtak a fények, ő pedig a hang irányába fordult. A bárpultnál Lilla ügyködött a kávégépnél. A maffiakirálynő feléje pillantott és nyájas mosollyal köszöntötte.
- Felébredtünk, édesem? – kacsintott egyet. - Az első, amit megláttam, amikor bejöttem az a formás popsid volt, ami csak jobban becsalogatott ide. Nagyon jó aktmodell lettél volna, imádtak volna a csajok képzőművészetin.
Viktor nem szólt egy szót sem. Felült és körbenézett a szobában. Már járt itt, nem is olyan régen. Az ajtónál két nagydarab, öltönyös testőr áll, az egyik fotelben, ami a dohányzóasztal mellett foglalt helyet, egy szőkésbarna hajú, szúrós tekintetű lány ült fekete atlétában és bőrnadrágban, aki nem kicsit ki volt gyúrva.
- Ő az egyik barátnőm, Kármen – folytatta Lilla. – Profi a csaj és lehetőleg ne kötözködj vele.
Kármen erre biccentett. Lilla intett az egyik őrnek, aki a nagy ketrechez lépett és kinyitotta az ajtaját. A maffiakirálynő a kanapéhoz riszálta magát Viktor felőli oldal mellett elhaladva, kezében tálcával, amin két csésze kávé foglalt helyet. A tömeggyilkos lassú, óvatos léptekkel lépett ki az ajtón, amit a testőr rögvest be is zárt, majd utána visszaigyekezett az ajtóhoz társa mellé, ugrásra készen.
Lilla keresztbetett lábbal, a mutatóujjával hívogatta magához a srácot, aki kifejezéstelen arccal huppant le mellé. A maffiakirálynő olyan gesztust tett, amit nagyon ritkán szokott, pláne, ha az illető férfi, Viktor kezébe adta a gőzölgő csészét az aljával együtt, mintha máris házasok lennének.
- Én csináltam neked, életem – súgta csábosan mosolyogva. – Remélem, ízleni fog.
Viktor beleszürcsölt a kávéba. Végre elmosolyodott.
- Mennyei – súgta vissza a nőnek.
- Köszönöm – biccentett az. - Ez csak apróság. Minél többet teszel értem, én annál többet adok neked.
- Mit szeretnél?
- Hajlandó vagyok megbocsátani neked mindenért, ha segítesz elkapni Valentinát – közelebb hajolt hozzá. – És ha én valakit a keblemre ölelek, az mindent megkap tőlem. A törvény sem ér utol többé. Itt délen mindenki az én tenyeremből eszik, még akár utcán is sétálhatsz majd, senki sem fog feljelenteni. Megkapod az új személyazonosságod, védelmet és garanciát arra, hogy soha többé nem kerülsz vissza az intézetbe. Te leszel a halhatatlan, elpusztíthatatlan férjem.
- Biztos?
Lilla a szürke szemeivel szinte a srác arcát kezdte simogatni.
- Én mindig állom a szavam – mondta érzékien. - Édes cicám.

*

Nóri vezetett, Hármaska pedig az ölében a fegyverrel egyenesen rácélzott. Kisebb utakon más jelentéktelennek tűnő utakra navigálta őt, lassan haladva keleti irányba. Amikor az következő elhagyatottnak látszó környék következett, Nóri már nem bírta tovább a huzavonát és erőt vett magán.
- Elárulnád, hova megyünk? – kérdezte ingerülten.
- Komáromba – felelte az. – Aztán fokozatosan haladunk dél felé.
- Vissza Bajára?
- Bingó.
- Egyenesen Lilla csapdájába, értem.
Valentina, ha ölni tudott volna a tekintetével, Nóri minden kétséget kizáróan szörnyethalt volna.
- Nem fogunk – vetette oda magabiztosan. - Ne tévessz össze azzal a két majommal, aki fejembe férkőzött.
- De minek akarsz odamenni? – sóhajtott Nóri.
- Ott van Viktor. Érte megyünk.
Nóri ezt nem értette. Honnan tudják, hogy nem ölte meg Viktort? Ennyire árulkodó a tekintete?
- Utána megölsz, igaz? – kérdezte Hármaskától.
- Az csak tőled függ. Rajtad áll, mi lesz.
- Blöffölni azt tudsz.
Valentina elengedte a füle mellett ezt a beszólást, elővette a telefonját és böngészni kezdte a netet.
- Nem messze van itt egy kis község – kezdte. – A határában leparkolunk, te itt maradsz a kocsiban. A kulcsot magammal viszem, leugrok a gyógyszertárba, ami pár utcával lejjebb lesz. Ha esetleg visszajövök, neked pedig hűlt helyed, vagy bármi módon bepróbálkozol, akkor azonnal módosítom az útvonalam Budapest felé, ahol kivégzem a szüleidet, a nővéredet és találomra két barátodat. Nem érdekelnek, hogy apád és a nővéred a rokonaim, végük lesz, ha packázol velem. Értve vagyok?
- Igen – vetette oda Nóri. – Minek akarsz gyógyszertárba menni?
- Fáj fejem. A doki néni pedig egyetlen olyan fejfájás csillapítót sem tartott a házában, ami valóban segítene rajtam.
- De ugye nem ölsz meg senkit?
- A gyógyszertárban? Nem. Nem egyeske vagyok, hogy a nyakunkra hozzam a rendőrséget.
- Te sem vagy különb.
- Én tervezek. Ő nem. Nem beszélve Ketteskéről, aki csak nyavalyog folyton. Nekem kell lenni az észnek.
Nóri azokat lehetséges pontokat kezdte el keresni a kommunikációban, amikkel bármelyik másik énjét elérheti a lánynak. Ennél még Egyeske is békésebbnek bizonyult. Talán azt a lelketlen pszichopatát sikerült megnyernie magának. Ezzel a személyiséggel azonban esélytelen bármiféle szövetség. Hármaskának látszólag a lehető legsúlyosabb üldözési mániája van, ám ez néha mintha kihagyna. Egy valódi paranoiás szociopata még véletlenül sem hagyná őt egy kocsiban valamilyen község határában, még életben sem, nemhogy őrizetlenül. Próbált valami rációt találni abban, milyen módon is működhet ennek az agya, aki látszólag tudja, mit csinál, ám de mégsem. Akárhogy is gondolta végig, mindig ugyanoda jutott. Egy ostoba ámokfutó, semmi több. Viszont annál következetesebb, mi több, teljesen kiszámíthatatlan.
- Most elemzel magadban? – kérdezte Hármaska gyanakodva.
- Hangosan gondolkodtam? – kérdezett vissza Nóri gúnyosan.
- Látszik az ember képén, ha valakit elemez.
- Újabban pszichiáter is lettél?
- Szemtelenkedsz?
- Én csak megkérdeztem. Olyan sokoldalúnak képzeled magad.
Hármaska szája gyilkos mosolyra görbült.
- Akarod, hogy kinyírjak valakit? – kérdezte sejtelmesen suttogva. – Mert ha nem, akkor fejezd be az oltogatást.
- Rendben, cukorfalat - bólintott Nóri és mosolyt kényszerített a szájára, ezzel is zavarba ejtve az unokahúgát.

*

Már fél órája várt Valentinára egy község felé vezető út szélén, egy erdő mellett. Egy árva autó sem járt arra, Nóri pedig megunta a kocsiban való ücsörgést. Kiszállt és rágyújtott. Körbenézett a senki földjén, aztán azon töprengett, van-e pótkulcs a kocsiban, amivel megléphetne. Ha van is, nem teheti meg, vonta vissza magában rögtön. Ketteske miatt csinálta az egészet, késő már visszafordulni. Minden hidat felégetett maga mögött, ráadásul tartott Hármaska fenyegetésétől.
- Szia! - hallotta hangot nem messze tőle.
A hang irányába fordult tőle jobbra és egy magas, helyes srácot pillantott meg. A körülbelül tizennyolc év körüli fiatal fekete szőrmés kapucnijú bőrkabátot és szürke farmert viselt. Sármos volt a mosolya, fekete haja frissen katonásra nyírva, barna szemei flörtre készen fürkészték őt.
- Szia – köszönt vissza Nóri és kedvesen elmosolyodott.
A srác elé lépett macsósan mosolyogva, tetőtől talpig végigmérte őt, majd a cigarettára mutatott.
- Kérhetnék egy szál cigit tőled? – kérdezte.
- Hány éves vagy? – döntötte oldalra a fejét Nóri, gyanakodva.
- Elmúltam tizennyolc a múlt hónapban. Ha kell, megmutatom a személyimet. Csak anyám dolgozik a dohányboltban és nem akarja, hogy cigizzek. Győrben szoktam venni, de csak délután megyek majd.
- És most merre mész?
- Szeretek erre sétálni. Nyugi van. Nem gondoltam volna, hogy egy jó csajszi is itt lesz.
Nóri egy kicsit újra nőnek érezte magát ettől a vagány bóktól. A srác ekkor elővette a személyi igazolványát.
- Látod? – tartotta elé.
- Jó, most már elhiszem – bólintott Nóri a dátum láttán. – Vilmos. Szép a neved.
- Utálom – rázta meg a fejét a srác, miközben kivett egy szálat a dobozból, amit Nóri nyújtott felé. - A Vili jobban hangzik. Téged hogy hívnak?
- Nóri.
- A pasidra vársz, Nóri?
- Nem, egy barátnőmre.
- Itt? Hova ment?
- Vásárolni.
- De miért hagyott itt?
Túl sokat kérdez, gondolta Nóri.
- Hol vetted ezt a jó kabátot? – terelt gyorsan improvizálva.
- Győrben – felelte az. – Tetszik?
- Nagyon menő. Jól áll.
- Merre mentek a barátnőddel? Nincs kedvetek eldobni Győrbe? Visszaadnám a cigit is. És meghívnálak titeket valamire.
Nóri lelkének jólesett, hogy valakivel beszélhet. Sajnálta, amiért ez a már nagykorú srác nem idősebb még egy pár évvel. Válasz helyett inkább adott neki tüzet és elnézte, ahogyan az próbál nagyfiúnak mutatkozni.
- Jól van – vonta meg a vállát Vili. - Megértem. Amúgy is van barátnőm, nem szabad hűtlenkednem.
- Hozzá mész Győrbe, igaz? – kacsintott Nóri.
- Igen, bár…
Ekkor a srác feje oldalra billent és elterült az úton. Nóri hátrált a kocsi felé, majd jobbra fordult és látta közeledni Hármaskát a füstölgő pisztollyal a kezében. Aztán visszanézett a földön fekvő Vilire. A halántékánál csupa vér volt. Nem akarta elhinni, hogy Valentina megölte a srácot.
- Ezt most miért kellett? – üvöltötte torkaszakadtából az egyre közelebb érő Valentinának. – Miért kellett megölnöd, te nyomorult…
Hármaska a pisztollyal lekevert egyet neki, amitől a halott Vili mellé zuhant. A gonosz fagyosan nézett le rá.
- Bájcsevegünk? – kérdezte. – Megmondtam, hogy ne próbálkozz semmivel.
- Nem próbálkoztam! – üvöltötte Nóri. - Miért kellett megölni? Még szinte gyerek volt, te mocskos patkány!
- Na, persze. Aztán felismer téged a netes körözési fotókról és rögvest elárul minket. Ha nem szálltál volna ki a kocsiból, most élhetne. Ha elhajtottad volna, hogy „húzz innen, kiscsibe”, akkor még most is élhetne. De te, mint egy olcsó liba, nekiálltál kelletni magadat neki. Ügyes vagy, mondhatom. Miattad halt meg.
Nóri felpattant. Be akart verni egyet Valentinának, de az elhajolt az ütés elől és a kocsinak szorította a torkánál fogva. Fagyos tekintetével közelebb hajolt az unokanővéréhez, szinte összeért az arcuk.
- Szerintem ez jó lecke volt neked - mondta. – Most legalább látod, milyen következményekkel jár, ha nem teszed azt, amit mondok. Legközelebb okosabb leszel és gondolkozni fogsz.
- Dögölj meg - vetett oda Nóri elfúló hangon.
- Amíg én beveszem a gyógyszert, addig szépen eltakarítod a hullát. Öt perced van – azzal durván a földre lökte a lányt.
- Ezért ki foglak nyírni – súgta az.
- Nem fogsz. Már csak Ketteske miatt sem.
Nóri mélységes gyűlölettel nézett fel rá.
- Nem érdekel ő sem – sziszegte eltorzult tekintettel. – Nem jár kegyelem egyikkőtöknek sem!
Hármaskának a szeme rezzent.
- Pofa be és takaríts - parancsolta hidegen. – Már csak négy perced maradt.

*

Hármaska vette át kormányt és egyesen Komárom felé haladtak az autópályán. Nóri eközben kisírt szemekkel bámult ki a fejéből az utat bámulva. Úgy érezte, mintha beteg lenne, a teste teljesen legyengült, a szemei égtek és bár ment a fűtés, mégis a hideg rázta. Iszonyatos bűntudatot érzett Vili miatt. Egy fiatal élet hagyta el a világot, amiért ilyen ostoba volt, gondolta. Ő okozta. Újabb könnyek buggyantak ki a szeméből. Hogy is lehetett ilyen naiv? Miért kellett neki eljönnie ezért a szörnyetegért? Az a fiú most is élhetne. A barátnőjéhez mehetne. Lehet az a lány lett volna a felesége.
Már Ketteske sem érdekelte. Pont az azért érzett szeretete vezette őt idáig. Az a személyiség csak egy tévedés. Egy senki. Egy elmezavar mellékterméke. Az a bájos, kedves unokahúg, valójában nem több egy véletlennél. Hiába esett jól Nórinak megölelni tegnap este, hiába töltődött meg a szíve azzal, hogy álomba simogatta, mintha a gyereke lenne. Ez a szörnyeteg ébredt fel helyette.
- Szenvedsz? – kérdezte gúnyosan Hármaska.
Nóri nem felelt.
- Dehogy szenvedsz – válaszolta meg Nóri helyett. – Fogalmad sincs róla, mi a szenvedés. Az igazi fájdalomnak még csak a közelében se voltál egész életedben. Én tudom. Én ismerem a poklot. Tizenegy évig egy cellában sínylődni, az a szenvedés. Egyedül lenni az egész világon, az a szenvedés. A pasim pedig lehet miattad már halott is, mert az a rusnya dög kinyírta.
- Kit érdekel, mit mondasz? – vetette oda Nóri hanyagul.
- Lehetnél alázatosabb. Miattad van az egész. Ha nem jössz utánam, akár otthon is lehetnél valami idióta pasival, akivel felszedetted magad egy belvárosi, nyálas zenétől harsogó pubban.
- Muszáj kommunikálnom veled, te selejt?
Valentina arcán sátáni vigyor jelent meg.
- Vállald a következményeket, kislány – felelte. – Te akartál velünk lenni. Mindhármunkkal. Lehet, Ketteskéért jöttél, de vállaltál minket is. Bánod, vagy sem, ezt el kell viselned.
Nóri nem felelt. Hagyta magát belesüllyedni egy szinte katatón állapotba.
- Komáromban szerzek egy szállást – folytatta Hármaska. - Van nálam egy hamis személyi igazolvány, meg még egy, ami egy rám hasonlító lányé volt. Még tavaly szereztem. Az lesz a tiéd. Kiveszünk egy motelszobát. Kapsz egy jókora altatót, aztán pihenhetsz.
- Jobb lenne, ha megölnél.
- Hidd el, bármelyik pillanatban megtenném, de kellesz túsznak. Ezt is magadnak intézted. Te akartad reggel.
- Tévedtem.
- Nincs visszaút.
- Úgyis végzel velem.
- Nem fogok. Ha épen és egészségesen visszakapom Viktort, elengedlek. Úgyis az a legnagyobb büntetés neked, ha életben maradsz.

*

Ketteske mindhármuk közös, örök éjszakába átkozott világában ült a rakparton Bécivel. A csillagoknál megjelent, meggyötört Nórit figyelte könnyes szemekkel. A srác hátát simogatta közben, erőt próbálva sugározni belé.
- Itt a történet vége, Béci – súgta maga elé Ketteske. – Már nem is vár vissza. Semmi értelme már a létezésemnek.
- Dehogyisnem – mondta lágyan a srác. – Pont most van rád igazán szüksége. Csak te rád számíthat.
- Nem. Hidd el. Ennek vége. Nem számítok neki. Végül is, várható volt. Egy tévedés vagyok. Egy üzemzavar terméke. Megértem őt. Feladta.
- Ne mondj ilyet. Mindent eldobott érted. Most is benned reménykedik, Valentina. Menj érte és védd meg.
- Nem tudok. Hármaska most túl erős.
- Nem erősebb nálad. Egyeskével együtt sem.
- Tudod, lehet, igaza van Egyeskének. Nem én vagyok az a kislány. Sose léteztem. Megmondta korábban Anna is.
Béci finoman maga felé fordította a könnyes szemű Ketteske fejét. Gyengéd puszit dobott a homlokára, majd mélyen a szemébe nézett. A lány most látta meg, mit szerethetett igazán Nóri ebben a srácban. Határtalan szeretet áradt belőle és bölcs, megnyugtató, szinte simogató erő.
- Lehet, nem te voltál az a kislány – kezdte Béci. – Lehet, mindig is Egyeske volt az. Ám az a gyermek a múlt, a jövő pedig te lehetsz. Nem számít ki uralta ezt a testet, ha te leszel az, aki elhozza végre a fényt.
Ketteske szája megremegett és Nóri felé nézett az égre. Amikor felpattant, Béci nyomban eltűnt mellőle. Kétségbeesetten fordult körbe a démoni, suttogó szelekkel teli sötét rakparton. Egyszer Egyeskével találta magát szemben, aki izgatott, tébolyodott vigyorral állt vele szemben.
- Úgy tűnik, most Hármaska van terepen – közölte, mintha egy kicsit még örülne is neki. – Addig is játszunk egyet.
Egy egyenes ütéssel padlóra küldte Ketteskét.
- Én leszek a következő, aki visszatér – mondta kuncogva a földön heverő tükörképének. – Igazából, szerintem itt az ideje megtalálni a módját, hogyan is tegyen magam újra állandóvá.
- Szeretem, amikor így elbízod magad – suttogta sejtelmesen Ketteske, majd felpattant gyomorszájon vágta a megtestesült gonoszt, utána megragadta a kabát gallérjánál és zsebénél fogva és lehajította a rakpartról.
Egyeske kacarászva zuhant a sötét Duna vize felé, fekete ballonkabátjába belekapott a szél, pont úgy nézett ki, mint egy bukott angyal, akit éppen most vetnek ki a Mennyországból. Nagyott csobbant a vízben.
Ketteske nézte, amint a hullámzás kezd visszaállni a természetes ritmusába.
- Nem olyan könnyű ez – szólalt meg mögüle Egyeske.
A szelíd személyiség feléje perdült és meglátta, amint annak a szeme kékje fénylő vörösre vált.
- Elpusztíthatatlan vagyok – súgta vigyorogva a leggonoszabb lélek. – Hamarosan pedig már csak én leszek. Hármaska teljesen megöli Nóri lelkét és én leszek az, aki újraéleszti a sötétség jegyében.
- Ez nem fog menni! – üvöltötte Ketteske.
- Dehogynem.
Ketteskével megfordult a világ, akkor pofont kapott. Alig ért földet, Egyeske leült mellé és a hajánál fogva a csillagok felé fordította a fejét. Ott az összeomlott Nórit Hármaska éppen egy motelszoba ágyára löki durván.
- Ezek után még engem is egy mennyei ajándéknak fog tartani – mondta tébolyult vigyorral Egyeske. - Úgy bizony. Minden megtesz azért, hogy én maradjak az egyetlen személyiség. Pláne, ha rájön, mennyire gyenge vagy.
- Tarts ki, Nóri! - üvöltötte Ketteske.

*

- Kényelmes az ágy, te liba? – kérdezte megvetően Hármaska, miközben egyik bőröndből kivette az álszemüveget.
Nóri még mindig Vilire gondolt, nem hagyta nyugodni a kép, ahogyan az holtan terül el a földön. Nem érzett haragot, nem akarta megtámadni sem Valentinát, egyszerűen beleveszett a lelki fájdalomba. Így halhatott meg Béci is, gondolta. Ilyen értelmetlenül, ilyen hirtelen. Amíg ez kavargott a fejében, úgy érezte kezd teljesen belázasodni, az izmai gyengék voltak, sajogtak, a feje lüktetett, a sípolást a fülében egyre erősebben hallotta. Beszélni akart, de képtelen volt rá.
- Mi van, besokkoltál? – tette fel a kérdést Hármaska, miközben csípőre tette a kezét. – Így jár az, aki nekiáll pasizgatni, miközben én megtiltottam neki a küldetés idejére minden egyes próbálkozást. Ráadásul pont most jön rám a migrén. Lehetnél tapintatosabb velem, ha már a rokonod vagyok.
Nóri minden erejét összeszedve fordult felé. Megvető pillantást vetett rá, aztán a másik oldalára fordulva az ablakon bámult kifelé egy főútra. Mindent feladott, nem érdekelte már semmi sem. Ketteske sem.
- Uramisten – vetette oda gúnyosan Hármaska. – Szégyelld el magad egész hátralévő, nyomorult életedre, te aljas dög. Kapsz egy altatót, szépen csicsikálni fogsz, amíg én bemegyek a városba vásárolni ezt azt. Remélem addig…
- Takarodj – vágott közbe fagyosan Nóri.
- Rendben.
Elővette a kabát zsebéből az altatópisztolyt és hátba lőtte Nórit.
- Míg az álommanó ringat, gondolkozz – súgta ördögi gonoszsággal a hangjában. – Gondolkozz, miben lehetnél hasznomra. Unokanővérként megbuktál. Lássuk, milyen tettestárs lesz belőled.
- Húzz már el – mondta az erőtlenül.
Valentina feltette a fejére téli barett sapkát, aztán az álszemüveget. Az ablakhoz lépett, lehúzta a redőnyt.
- Nem kell, hogy belássanak – tette hozzá gonosz mosollyal. – Hozok valami kaját is majd, nehogy éhen dögölj – elindult az ajtó felé. – Ne próbálkozz semmivel. Most már tudod, mi lesz akkor, ha erőlködsz.
Nóri hagyta, hogy elnehezüljenek a szemhéjai. Engedte a kényszerálmot rá telepedni. Még utolsó gondolatával azt kívánta bárcsak teljesen megsemmisülne. Sőt, el is kárhozna tudattalanul, teljesen eltűnve a létezésből.

*

A közös zuhanyzás után Lilla Viktor haját dörzsölte egy törülközővel a hálószoba ágyán ülve. A srác önelégült mosollyal hagyta, hogy a maffiakirálynő kényeztesse. Jobb dolga van mellette, mint Valentina mellett, gondolta magában. A nő néha dobott is csókot a tarkójára, amitől ő kellemesen megborzongott.
- Te aztán egy ajándék vagy a javából – mondta Lillának.
- Hát, nem tagadom – bólintott rá Lilla mosolyogva.
- Amúgy mit történt a fél arcoddal?
Lilláról lefagyott a mosoly.
- Tán nem tetszem így? – kérdezte ingerülten.
- Dehogyisnem – vágta rá Viktor gyorsan. – Ne haragudj.
- Az egyik emberem égette meg egy felhevült serpenyő aljával. Mondanom sem kell, hogy utána napokig könyörgött nekem a gyors halálért. De még életben tartottam, aztán végül nagyon csúnya vége lett.
- Szerintem vonzó sebed.
- Szerintem is. A hajam korán őszült, és nemrég ahelyett, hogy befestettem volna feketére, mint amilyen régen volt, fehérre festettem.
- Jól áll, szívem.
- Ezt is jól tudom, édes cica.
Megcsörrent a mobilja.
- Bocsáss meg – súgta Viktornak, aztán felvette a telefont. - Tessék…na, lökjed gyorsan, nem érek rá. Éppen cicázom… - kikerekedtek a szemei. – Ó, csakugyan? Komáromban? Biztosan ő volt? Értem…Akkor tapadjatok rá. Nórit is akarom, igen…Élve…Mindkettőt…
Lenyomta a telefont és mosolyogva hajolt a megfeszült arcú Viktorhoz.
- Megvannak, cica - súgta. - Idő kérdése és azt kapja, amit megérdemel.
A srác egykedvűen megvonta a vállát: - Nem érdekel – mondta. - Nekem már van egy feleségem. Már ha te is akarod.
- Hogyne akarnám – mondta Lilla gonoszan mosolyogva.
Mekkora büntetés lesz Valentinának, gondolta magában. Viktor az oldalára állt és ezt látni fogja az az idióta. Utána végez a sráccal is.

 

2020.május 2-7.
Budapest

11.rész
Nóri nyomában

A kényszerű álomban Nóri egy tengerparton állt, melyre sötétszürke fény vetült. A messzi nap fénye inkább félelmetes volt számára, mint lenyűgöző, mert valami egészen ördögi energia áradt belőle. A partra vetődő hullámok hangja inkább hasonlított démoni suttogásokra, az egyre erősödő szélben pedig mintha Egyeske kacagását hallotta volna. Mégis próbált erős lenni, valahogyan harcolni a félelmeivel. Villám csapott le nem messze tőle. Nóri rögtön odakapta a fejét és meglátta a felé közeledő kislányt. Valentina volt az, hatéves korában. Szomorúan, koszos arccal, szakadt fehér ruhában tartott felé, látszólag igencsak közel állt már a síráshoz.
Amikor odaért, arcán a végtelen világfájdalommal, Nóri aggódó tekintettel leguggolt hozzá. A kis Valentina kék szemeiből kibuggyantak a könnyek, a koszos szája remegni kezdett.
- Mindig ilyen az idő – súgta Nórinak. – Mindig beszélnek ezek. Hol itt vagyok, hol pedig ott, ahol a legjobban félek.
- Nem tudlak megmenteni – mondta Nóri elcsukló hangon. – Nem vagyok elég erős hozzá.
A kislány a nap felé pillantott, majd vissza rá. Könyörögve nézett rá, mintha az unokanővére lenne az egyetlen, aki segíthetne rajta. Nórinak a szíve szakadt meg tőle, de csak még gyengébbnek érezte magát.
- Annyira sajnálom - mondta Valentinának és patakokban kezdtek folyni a könnyei. - Azt hiszem, csak magadra számíthatsz.
- Nincsen senkim – rázta meg a fejét a lány. - Sosem volt. Csak te vagy nekem, senki más. Unokanővérem.
Nóri magához ölelte őt. Érezte, amint az megremeg a kitörő sírástól. Borzalmasan érezte magát attól, amit mondott neki. Ez a gyermek nem érdemel visszautasítást. Ahogy ölelte, megszakadt a szíve tőle, egy törékeny lélek volt ez a Valentina, egy védtelen, elátkozott, magányos gyerek. És ez a kétségbeesett sírás, mintha ő a pokolba lökné vissza, ahelyett, hogy kiszabadítaná.
- Azt hittem, erős leszek – mondta Nóri erőtlenül. – Azt hittem, győzhetek, de nem. És most gyűlölöm magam emiatt.
A kis Valentina köddé vált a karjai közt. Elcsendesültek a démoni hangok, mintha azok nyelték volna el. Zongora hangját hallotta, néhány billentyű nyomódott le valahonnan, mélységesen szomorú dallam visszhangzott ebben az elátkozott világban. Felállt és érezte, hogy valahol mögötte van a lány.
Megfordult és neki háttal megpillantotta Valentinát, aki az intézeti ruhában állt, kéz-és lábbilincsben.
- Nem érdemlek kegyelmet – mondta Ketteske. – Más helyett bűnhődtem és bűnhődni is fogok.
Amikor a lány Nóri felé fordult, az intézeti ruha eltűnt a bilincsekkel együtt, helyébe a fekete ballonkabát és a vörös farmer került. Beletörődve mindenbe állt ott a szélben, szemeiből egyre inkább üresség áradt.
- Nem fognak kegyelmezni – folytatta. – Ha győzök is, visszakerülök az intézetbe. Akkor fogok igazán szenvedni. Elzártan. Esélyek nélkül. Szép lassan rájövök majd, mennyire oktalan is a létezésem. Mennyire semmit nem ér ebben a világban az önfeláldozás. Mennyire értelmetlen is az önzetlenség.
A napfény felé fordította a fejét.
- A fény sem az enyém – súgta síráshoz közel. – Egy véletlen vagyok, semmi több. Szeretnék meghalni, Nóri. Volt egy néhány röpke, ám gyönyörű pillanat az életemben. Te voltál mindegyikben. Talán ezek megmaradnak bennem. Talán magammal vihetem őket. Felkészültem a halálra.
- Ne add fel – kérlelte Nóri.
Azt hitte belehal a fájdalomba, ahogy a teljesen összeomlott unokahúgát látta szép lassan eltűnni.
- Ne! – üvöltött, de hiába. Eltűnt.
Térdre rogyott a part homokjában. Azt hitte a sírás örökké fog tartani, mikor valaki gyengéden megfogta vállát. Amikor odafordult, Bécit pillantotta meg. A srác megnyugtató mosollyal, csillogó szemekkel térdelt mögötte. Nóri végigsimította azt a borostás, szép arcot, mely annak idején az élet értelmét jelentette neki. Ebben a sötét világban már csak szerelme volt az egyetlen fény.
- Hagytam elmenni! – zokogta Nóri. – Hagytam elmenni! Ahogy téged is! Cserbenhagytalak titeket!
- Dehogy – súgta a fiú. – Nem veszett el semmi, kincsem. Ez egy álom, semmi több. Ő pedig még él és vár rád.
- Nem tudom, mit tegyek.
- Nagyon jól tudod, mit kell tenned. Azt, amit velem is tettél. Meg kell mentened a lelkét.
- Nem tudom.
- Ugyan már. Erős csajszi vagy te. Annyira büszke voltam rád mindig. Talán senkiben sincs akkora erő, mint benned. Tudtam ezt én is, fel is néztem rád. Nem csak a szerelmem voltál, de a példaképem is.
- Miattam haltál meg. Még most is élnél, ha mi nem találkozunk.
- Velem vannak az emlékeink. Minden pillanatban. Boldog vagyok a fényben. El nem tudom mondani, mennyire.
- Vigyél magaddal. Nem akarok visszamenni.
- De muszáj. Meg kell őt mentened. Rajtad kívül nincs senki, akire számíthat. Ez most a feladatod.
- Nem megy.
Béci megpuszilta a homlokát, aztán a szemébe nézett.
- Sosem felejtem el, amikor megismertelek – kezdte. – Amikor ott voltam a kórház udvarán. Te ott ültél a padon. Láttam, hogy szomorú vagy, mégis olyan nagy erő áradt belőled. A kemény, büszke üzletasszony, gondoltam. Nagyon féltem megszólítani. Az ilyen csajoknál sosem volt esélyem, mindig elhajtottak. Ám valamiért úgy éreztem, ha nem megyek oda hozzád, akkor egész életemben bánni fogom, hogy milyen gyáva voltam – gyengéden letörölte a mutatóujjával Nóri könnyeit – Életem legjobb döntése volt, hogy erőt vettem magamon. A legnagyobb kincs vagy a világon. Tudtam, már akkor. És ami még nagyon tetszett benned az, hogy nem tudsz veszíteni. Bármikor kudarc ért bárhol a hétköznapokban, mindig feltettem magamnak a kérdést. Vajon Nóri mit tenne most? Hogyan gyűrné le ezt az akadályt?
Nóri nem tudott mit mondani. Szorosan átölelte a srácot, kapaszkodva abba megnyugtató erőbe, ami áradt át belé, mintha a lelkét adta volna neki. A biztonság, amit annak idején érzett mellette, most feltámadt. A következő pillanatban már együtt figyelték a távoli nap fényét, mely olyan természetellenesen, kitartóan fénylett a sötétszürke világban, hogy csak úgy pumpálta belé a lelkesedést.
- Ne félj attól, ami most jön – súgta Béci.
Hirtelen leszállt az éj, de a napkorong tovább ragyogott feléjük. Nóri szeme előtt végül az lámpafénnyé változott és a Fővám téri villamos alagútban találta magát, az pedig szélsebesen közelített felé. Az ütköző éppen olyan volt, mint amilyennek Ketteske mesélte neki elalvás előtt. Mintha egy sziszegő kígyó vicsorogna felé. Amikor a szerelvény már vészesen közel volt hozzá, Valentina közéjük lépett, a kezét megálljt parancsolva emelte a több tonnás monstrum elé, mire az hirtelen megállt.
Ketteske zaklatottan fordult Nóri felé.
- Ébredned kell! – rázta meg.

*

Berúgták a motelszoba ajtaját. Négy símaszkos férfi rontott be, az egyik rögtön a fürdőszoba felé vette az irányt, egy másik pedig az ablakhoz sietett. A harmadik hátára fordította az eszméletlen Nórit. Az ablaknál álló ember felhúzta a redőnyt, majd kinézett rendőrök, vagy a kíváncsi szemek után kutatva. A fürdőszobából előjött a fejvadász, széttárta karjait az ajtóban állóra nézve.
- Nincs itt a csaj! – jelentette ki csalódottan.
- Pedig én láttam bejönni ide! - védekezett az ablaknál álló. – Tisztán láttam, hogy bejött a bejáraton! Ugyanabban a ruhában is volt, amiben…
- Talán valaki mást láttál – vágott közbe az ajtóban álló. - Hozzátok azt és kész – mutatott Nórira. – Majd később elkapjuk Valentinát. Ezt Tatabányán leadjuk a többieknek, utána visszajövünk.
Az ablaknál álló éppen segíteni akart társának Nórit felkapni, amikor egy golyó süvített a fejébe az ablakon keresztül. Az ágynál álló kettőt kapott a mellkasába, a többiek pedig gyorsan hasra vágták magukat.
- Hozzad gyorsan – súgta a góré az egyetlen még életben maradt társának. – Fedezlek. Most! Gyerünk!
Az ablak felé lőtt, miközben a társa villámgyorsan talpra pattant, felemelte Nórit, a vállára dobta. Átlépett vele a főnöke felett és amint a folyósóra ért, hallotta amint az szaladni kezd mögötte.
- Szedd a lábad! – üvöltötte mögüle. – Maradj elől! Szerintem nem mer lőni a csajra. Fedezéknek használjuk.
A motel hátsó kijáratánál már várta őket a terepjáróban a társuk. Nórit gyorsan betuszkolták a hátsó ülésre. Aki vitte, az mellé ült, a főnök pedig megkerülve a kocsit, behuppant az anyósülésre.
- Indíts már! – üvöltötte a sofőrnek.
- Hol vannak a többiek? – kérdezte az.
- Meghaltak, indíts már!
Kerék csikorgatva faroltak ki az útra.
- Ezt megúsztuk – sóhajtotta a góré és levette a maszkot. Sötétbarna hajú, kék szemű, körszakállas férfi volt a negyvenes évei felé közeledve. – Irány Tatabánya. Addig valahogyan ki kell bírnunk.
- Miért? – kérdezte a férfi a hátsó ülésről.
- Biztosan utánunk jön – a sofőrhöz fordult. – Ami a csövön kifér, nyomd tövig a gázt!

*

Hármaska belépett a motelszobába. Fagyosan nézett végig az áldozatain az álszemüvegen keresztül. Az egyik, akit mellkason lőtt, még nyöszörgött. Odalépdelt hozzá, miközben az próbálta elérni a fegyverét. Valentina felkapta a pisztolyt és zsebre vágta. A haldokló fejvadász kikerekedett szemekkel figyelte, amint ő elmosolyodik.
- Ne erőlködj – súgta Valentina. – Pár másodperced lehet hátra. Kár, hogy nem tudlak kifaggatni. Bár nem is kell.
A bőröndjéhez lépett, amit az ágy mellé tett. Kinyította, bedobta a szemüveget, a barett sapkáját, aztán megpillantotta a szobrocskát, amit Ketteske vett még Nórinak. A két szőke lánytestvér mosolyogva nézett rá. Ez volt a filmszakadás pillanata számára. A teste megremegett és Ketteske szelíd tekintete jelent meg a rideg tömeggyilkos helyén. Azonnal visszacsukta a bőröndöt, felkapta és még mielőtt kisietett volna a szobából, megállt és a földön fekvő, már mozdulatlan férfira pillantott.
- Sajnálom – súgta bocsánatkérően.

*

Nóri előtt kezdett kirajzolódni egy fiatal férfi arca oldalról. Egy fekete, katonásra nyírt hajú srácé, aki egy fekete valamit, talán sapkát, vagy valami mást dug éppen a zsebébe. Ő egy kocsi hátsó ülésén van, a háttámlának dőlve, a feje pedig a balra fordulva. Valamiről vitatkoznak körülötte.
- Miből gondolod, hogy utánunk jön? – kérdezte az egyik elől. – Hacsak nem fénysebességgel halad, nem fog utolérni minket.
- Jobb biztosra menni – felelte egy másik.
Elrabolták, tudatosodott Nóriban. Minden bizonnyal Lilla emberei. Valentinát nem sikerült elkapniuk, de a párbeszédből arra lehet következtetni, hogy volt egy összecsapásuk vele. A mellette ülő férfi aggodalmasan nézett hátra a hátsó ablakon. Nóri gyorsan behunyta a szemét.
- Ha jön, nem tudom, mit tehetünk vele szemben – mondta. – Lilla megmondta, hogy élve és sértetlenül kell.
- Csaknem fog hősködni egy autópályán – próbálta nyugtatni az anyósülés felőli fickó. – Ha meg mégis, akkor majd improvizálunk.

*

Ketteske a motel recepciósától lopott kocsival, padlógázzal szlalomozott a járművek között, nem törődve a csúszásveszélyre figyelmeztető digitális kijelzőkre melyek alatt elhaladt. Egy kamionsofőr is rádudált, ahogy közötte és egy sportkocsi között sorolt le jobbra. Kis híján nekiment hátulról egy kisebb kocsinak, amikor pedig melléért, a volán mögött ülő nő a középső ujját mutatta felé. Nem reagált vissza, csak hatodik sebességbe kapcsolt, tövig benyomta a gázt, lehagyva a nőt és még mindig dudáló kamionost. Hármaska emlékeiben kotorászva látta maga előtt a szürke kocsit, amivel a fejvadászok elmenekültek, valamint a rendszáma is tiszta lett előtte. Egyre csak Nórira gondolt, miközben megelőzött két kocsit. Remélte, hogy nem emelt rá egyik rosszfiú sem.

*

Viktor már negyvenedik fekvőtámaszt nyomta, Lilla szemében kéjes csillogással figyelte a kanapén cigizve, ahogyan a félmeztelen srácnak megfeszülnek a hátizmai és a tricepsze. A maffiakirálynő ezekben a percekben komolyan elgondolkozott azon, érdemes-e végeznie majd ezzel a csodával, végtére is találhat hasonlót, de egyik sem ilyen vad és gonosz. Viktor talán pont olyan, mint ő. Na, majd meglátja, zárta le a gondolatmenetét. A telefonja is megcsörrent.
- Tessék – szólt bele.
- Meg van a lány – szólt vissza a fejvadász a kocsiból a vonal túlsó végén.
- Melyik?
- Hát, csak az a Nóri. Valentina csapdába csalt minket, improvizálnunk kellett.
- Mi az, hogy ő nincs ott veletek? – tette fel a kérdést fagyosan Lilla.
- Két emberemet megölte és…
- Kit érdekel? Menjetek vissza érte.
- Rendben. Leadjuk Nórit Tatabányán, aztán visszafordulunk érte. Így jó?
- Nem érdekel, hogyan csináljátok, de mindkettőt akarom. És ha hajuk szála is meggörbül, akkor jobb, ha menekültök az országból. Megértetted?
- Megértettem.
Lilla kinyomta a telefont. Viktor kérdőn nézett rá törökülésben.
- Te csak gyönyörködtess, szivi – kacsintott rá a nő.
- Nórit elkapták? – kérdezte a srác.
- El. De a barátnődet még nem.
Viktor megvonta a vállát és folytatta a fekvőtámaszt, Lilla eközben sóvárogva nézte tovább az izmos testét.

*

Valentina elszáguldott egy kamion mellett, biztos távolságban rárántott a kormányra bevágva elé. A szürke kocsit kereste. Csak pirosat, kéket, feketét látott. A fekete megelőzte a kéket, ő ekkor abba a sávba sorolt, tövig nyomva a gázt hagyta le őket. Ekkor megpillantotta a keresett járművet. Próbált megálljt parancsolni magának. Ha most feltűnősködik, akkor tutira kiszúrják, és akkor kialakul egy üldözéses hajsza, melynek tuti az lesz a vége, hogy valamelyikük totálkárosra zúzza a kocsiját és magát is.
Visszakapcsolt ötödikbe és a szabályos féktávolságot tartva haladt mögöttük. Stimmelt a rendszám is. Látta Nóri szőke haját a hátsó ülésen és a három férfi alakját is. Éppen azon kezdett gondolkodni, vajon Baja felé mennek-e, vagy esetleg van egy másik állomás is, amikor azok lesoroltak Tatabánya felé. Követni kezdte őket, ügyelve arra, nehogy gyanút fogjanak.
Elkezdte gyártani a stratégiákat. A kocsi, amiben ül, már lassan le lesz jelentve lopott járműként. Ezek nyilván a banda többi tagjaival fognak találkozni valahol. Vagy nem is Lilla emberei, hanem az északiakhoz tartoznak, és a déliek várják őket. Nem érdekes. Követni fogja őket, aztán le fog csapni.

*

Ádám belekortyolt a lattéba a dunaújvárosi rendőrkapitányságon. Az irodában ő és Anikó voltak csak. A nyomozónő éppen egy informátorával beszélt telefonom, eközben Ádám Valentina rabosító fotóját bámulta a falon, amin lány még mindössze tizenöt éves volt. Végtelen gonoszság áradt azokból a szemekből. Jankát és Henit már tegnap hazavitte Budapestre az előbbi apja. Persze Ádám tudta jól, hogy azok már megfigyelés ellenére is ügyködnek valamin.
- Értem – mondta a telefonba Anikó. - Azért jobb lenne, ha egy kicsit többet is megtudnál…valami biztosat…biztosan ezt akarod? Jobb volna az neked, ha valakinek a cuki felesége lennél sitten? Akkor erőltesd meg magad!
Kinyomta telefont.
- Kell egy cigi – sóhajtotta Ádám felé fordulva.
- Nem tuti a tipp? – kérdezte az.
- Nem igazán. Körülbelül harminc százalék az esély. Először azt mondta, Lilla fejvadászai Valentinát fogták el Komáromban. Aztán hirtelen elkezdett hebegni-habogni, hogy nem, mert Nórit vitték el. „Azt a másik szöszit tévéből”. Állítólag Tatabányára viszik majd, ahol egy másik csapat Bajára szállítja a foglyot, legyen az bármelyik is. Hát nem tudom.
- Szólni kéne a tatabányaiaknak.
- Á, nem érdemes. Nem biztos a dolog. Ráadásul ez az informátor Lilla bajai embere, aki csak úgy „fél füllel” hallotta az egészet.
- Akkor megiszom a kis kávémat és elindulok Tatabányára szaglászni egy kicsit.
Anikó az asztalára könyökölt és szinte flörtölgető mosollyal bámulta a macsós tekintetű magánnyomozót.
- Miből gondolod, hogy elengedlek egyedül? – kérdezte.
- Na, jó – vonta meg vállát Ádám, kacsintva a nőre. – Velem jöhetsz. Kicsit kimozdulunk az irodából.

*

Nóri egy kanapén landolt. Még mindig eszméletlennek tettette magát. Felette két ember tanácskozott. Az egyik az volt, aki a kocsiban az anyósülésen dirigált a többieknek, a másik hang pedig talán az itteni góré hangja lehetett. Veszélyesebb figura lehetett, mint a többi, mert a hangja nyugodt volt, hideg, az a csendes gyilkos fajtáé, aki nem hezitál sokat, ha ölni kell.
- Nemrég telefonált Lilla – mondta. – Addig nem vihetjük le Bajára a csajszit, amíg nincs meg a másik.
- Nem biztos, hogy Komáromban van még az a…
- Nem baj – vágott közbe a csendes gyilkos. – Szépen visszamentek. Két emberem vár titeket a kocsiban. Latba vetitek minden tudásotokat, vagy különben kutyakaják lesztek még ma este.
- Na, idefigyelj, te…
Nóri csattanást hallott. A csendes gyilkos éppen a falnak szoríthatta a társát.
- Nem dumálsz – közölte még mindig higgadtan az autós górénak. – Teszed, amit mond. Ne akard, hogy én vegyem a kezembe a büntetés végrehajtását. Tudod, akkor mi lesz? Könyörögni fogsz, hogy Lilla a kutyák elé vessen. Megértetted, cimbora?
- Igen – válaszolt az nem túl barátságosan.
- Nagyszerű. Most pedig elindulsz vissza és hozod a másik csajt. Nem hisztizel. Teszed a dolgod.
- Elengedsz már?
- Nem fogsz hisztizni? Nem kell élve elásnom téged?
- Engedj el, te beteg állat.
Nóri hallotta, amint az elengedi.
- Lódulj, Csabikám – mondta a csendes gyilkos szinte derűs nyugalommal. – Este hétig várok. Ha nem lesz meg, nos, akkor szép estém lesz.
- Beteg ember vagy te, Imre – vetette oda Csaba.
- Itt vagy még?
Nóri hallotta, amint az kilép az ajtón.
- Vince – szólt egy emberének az Imre nevű. - Figyeld a szépséget. Ha felébred, akkor azonnal csörgess meg. Itt leszek két szobával odébb. Nyugodtan üsd meg, ha erősködik. De ne az arcán.
- Rendben – felelte az kissé zavartan. – Úgy lesz, ahogy akarod.
A csendes gyilkos kilépett az ajtón. Nóri hallotta, amint az a Vincze leül vele szemben valami fotelba, vagy talán egy ágyra, nem tudta megmondani. Nyomasztotta nagyon az a figura, akit az előbb hallott. Az Imre nevű biztosan nem százas, gondolta magában. Jobb, ha továbbra is játssza az eszméletlent. Ki tudja, mire készül az a „beteg állat”. Az lesz a legjobb, ha álomba merül.
- Tudom, hogy fent vagy – mondta Vincze kissé félénken. – Nem fogok neki szólni. Nem akarom, hogy azt tegye veled. Nyugodtan nyisd ki a szemed. Adok cigit, ha szeretnéd. Van nálam.
Nóri ellenállt.
- Szép a neved – folytatta kicsit szégyellősen a srác. – Nóri. Sokat olvastam rólad. Nagyon szép is vagy. Tőlem nem kell félned. Én nem vagyok olyan, mint ő. Én nem teszek olyat. Nekem csak néznem kell.
Nóri szíve, mintha a fejében lüktetett volna. Kinyitotta a szemét. Vincze egy hosszú fekete hajú srác volt, kék szemekkel. Jóképű, mégis zavart, félős, mint akit kényszerrel soroztak be Lilla emberei közé, mert amúgy alkalmatlan lett volna. Egy cigis dobozt tartott Nóri elé remegő kézzel.
- Kérsz? – kérdezte.
Nóri kivett onnan egy szálat, aztán szép lassan felült. Bármi is történjen ezután, nem érdekelte. A srác adott neki tüzet. Látszódott rajta, hogy nagyon zavart, talán egy kicsit betegesen is.
- Ki ez a csávó? – kérdezte Nóri.
- Ő Imre – felelte az.
- Azt már tudom. De ki ő? Mit kell nézned?
- Szereti bántani a nőket. Téged nem fog. Azt hiszem. Lilla azt mondta, sértetlenül akar téged.
- Te nem úgy nézel ki, mint egy…
- Kényszerít, hogy nézzem – vágott közbe Vincze kikerekedett szemekkel - Kényszerít engem. Néha lekötöz, hogy végignézzem, hogyan veri meg őket. Közben végig nevet. Egyre hangosabban. Téged nem fog bántani. Nem akarom látni. Fél Lillától, de néha kihagy az agya. Sokszor inkább. Sokszor. A szép lányokat szereti bántani. Mint te. Nem öli meg őket. Csak üti és rúgja. Ahol éri.
- Miért vagy mellette?
- Kellett a pénz. Most is kell. Van egy kislányom. Györgyi. Nagyon szeretem. Azt akarom, hogy jó élete legyen.
- Én is tudok adni pénzt, ha segítesz megszökni. Gazdagok a szüleim. Nekem is millióim vannak a bankban. Ha kijuttatsz innen, akkor fizetek neked.
- Börtönbe megyek akkor. Jobb esetben. Vagy ő fog kínozni. A férfiakkal ne tudd meg, mit szeret tenni.
- Nem fogja veled. Csak segíts.
- Valamit kitalálhatok. Vagy nem tudom. De talán kitalálhatok valamit.
Ekkor nyikorogva kinyílt az ajtó. Nóri megpillantotta Imrét. Biztosra vette, hogy ő az. A csendes gyilkos úgy nézett ki, mint egy ötvenes évei felé közelítő, egykori olimpikon. Izmos felső teste kidudorodott a fekete pulóverén keresztül. Rövid fekete haja volt, kék szeme és szépen gondozott, vékony körszakálla. Csalódottan, ám továbbra is higgadtan meresztette szemeit Vinczére, aki nyomban felpattant a fotelból.
- Miket kellett hallanom az előbb – kezdte higgadtan Imre. - Vincze. Mintha nem egy csónakban eveznénk egy ideje, úgy éreztem. Bebizonyosodott. Pedig te egy gyönyörű angyal vagy. És tudod, mennyire szeretlek téged.
- Ne haragudj, Imre – könyörgött a srác a síráshoz közel. – Meg tudom magyarázni.
- Ne magyarázz meg semmit. Nem kell – intett a mutatóujjával. – Gyere ide.
- Ne, kérlek, Imre, én esküszöm, nem akartam.
- Azt mondtam, gyere ide.
- Kérlek, Imre.
- Gyere ide, angyalkám.
Nóri remegő lábbal figyelte, ahogy Vincze reszketve, lassan elindult a mozdulatlanul álló férfihoz. Imre le sem vette a szemét a rettegő srácról, majd amikor az elég közel volt, egy szinte természetfelettien gyors mozdulattal elkapta a hajánál fogva és magához húzta. Az arca sem rezdült a csendes gyilkosnak, amikor az ajtóba verte Vincze fejét, aztán a földre lökte. Olyan gyorsan kapta elő a fegyverét, mint egy westernhős, nem hagyva az „angyalkának” esélyt sem a további könyörgésre és a szeme közé lőtt.
Nóri sokkot kapott. Imre hátborzongató mosollyal fordult felé.
- Örülök, hogy felébredtél – mondta kedvesen. - Sajnálatos, hogy Vincze halálát látnod kellett, de elhiheted, én rengeteg esélyt adtam neki. Szerettem volna férfit faragni belőle, ám tudod, az ember néha rákényszerül arra, hogy feladja a tanítást. Ilyenkor a szeme könnyekkel teli. Nekem most speciel nem. Viszont a szívem szakadt meg érte. Amint elszívtad, feküdj szépen vissza az ágyra és próbálj meg pihenni. Tíz perc múlva visszajövök. Ha akkor azt kell látnom, hogy nem fekszel behunyt szemekkel, akkor sajnos jön a büntetés. Fájó szívvel ugyan, de nagyon megverlek – apásan elmosolyodott. - Jó pihenést kívánok, Nóri.
Imre bár „kedves” és higgadt volt, úgy csapta be az ajtót, hogy megremegett Nóri alatt kanapé. Annyira gyorsan történt az egész. Ez fickó pont olyan, mint Egyeske, talán még rosszabb is nála. Jobb, ha azt teszi, amit mond. Csak reménykedni tudott abban, hogy Valentina valamelyik személyisége eljön érte.

*

Besötétedett.
Az izomagyú Márton a tatabányai ház előtt szívta a cigit. Imre megtiltotta, hogy bárki dohányozzon bent, ezért az őrszemeknek annyiból jó dolguk volt, hogy odakint bármikor elpöfékelhettek párat. A hideg viszont gond volt, néha még a vastag kabát sem volt elég arra a két órára, amíg váltásban járkálták körbe a házat.
Imre szadista embere, aki bármikor benne volt főnöke bármilyen mocskos és kegyetlen szórakozásában, éppen a hátsó kert felé haladt lassú kimért mozdulatokkal. Egyre csak Nóri járt a fejében, nagyon sajnálta, amiért nem játszadozhatnak el azzal a csinos lánnyal. Valami hasonlót kell majd szerezniük legközelebb, akit Lilla nem óv annyira. Persze Imre mindig találékony és tud fedő sztorit kitalálni a maffiakirálynő előtt, így talán ezzel a zsákmánnyal is lehet valamit kezdeni.
Megállt és az éjszakában szállingózó havat nézte. Beteg gondolatok kavarogtak a fejében. Egyszer csak valami neszre lett figyelmes mögüle. Amikor megfordult, egy pillanatig még látta Valentinát, aztán az valami csillogó tárggyal, talán pisztollyal felé suhintott és jött a filmszakadás.
Ketteske a hóba zuhant fejvadász zsebéből kivette a fegyverét, majd gyorsan visszabújt a ház oldalának sötétjébe. Kétszintes az épület, gondolta, ám ő akkor is a pincébe rejtené el Nórit. Még itt kell lennie, mert azok, akik egy órája elhajtottak a szürke kocsival, mind férfiak voltak. Minden bizonnyal ő utána indultak visszafelé. Neki várnia kellett, nehogy csapdába sétáljon. No meg persze, félt is. Erősítenie kellett magát. Vajon hányan lehetnek a házban?
Mindegy is. Ismeri Egyeske és Hármaska taktikáit. Mindkettőből merítenie kell. Nem szúrhatja el, különben ő is, Nóri is nagy bajba kerülhet. Nagy levegőt vett és próbált minél több erőt meríteni magából.
Egy…kettő…három…

*

A konyhában álló fejvadász igencsak meglepődött, amikor valaki becsengetett. A társára nézett, aki éppen egy sört töltött ki magának. Tanácstalanok voltak. Az előbbi megindult a bejárati ajtó felé.
- Nézz bele a kémlelőbe – súgta a társa.
Az azonban ez nem hallotta, kinyitotta az ajtót és az ájult Márton azonnal rázuhant. A társa látta mindezt, de esélye sem volt időben reagálni a meglepetésre. Valentina rátaposva Márton hátára és ezzel az alatta fekvő fejvadászt is megsanyargatva, egy tigrisbukfenccel előre vetődött a téglákkal díszített konyhai boltív takarásába. Onnan a hangtompítós fegyverrel előbukkanva két lövést leadott. Mindkettő lábon találta a felkészületlen férfit, aki jajongva dőlt el, mint egy liszteszsák.
Ketteske látta, amint a Márton alá került fickó a fegyveréért nyúl. Nem habozott, egy pontos célzással kilőtte annak a kezéből a pisztolyt. Ezután a nappali irányába indult szorosan a fal mellett haladva. A lépcsősor felől elé ugrott valaki, rászegezve a fegyvert, ám ő számított erre. Villámgyors mozdulattal kirúgta a férfi kezéből a pisztolyt és egy pörgőrúgással állon is rúgta támadóját, akinek a fal adta a másikat és ájultan vágódott a padlóra. Ketteske bevetődött a nappali kanapéja mögé, a bárpult felől pedig tüzet nyitott feléje az a férfi, akit még az ablakból lesett meg.
A férfi eszeveszetten lőtt, végül ki is ürült a tára, ezt kihasználva Ketteske felpattant és két golyót eresztett annak vállába. A fejvadász nekidőlt a drága söröknek és boroknak, egy borospohár még a fejére is esett.
- Nagyon ügyes – ismerte el higgadtan valaki.
Ketteske a hang irányába fordult. Megpillantotta Imrét, amint Nóri fejéhez tartva pisztolyt áll meg előtte pár lépésre, fojtófogással magához is szorítva lányt. Valentina szíve a fejében lüktetett a félelemtől, hogy az unokanővérének baja eshet. Nóri felismerte a tekintetében a szelíd személyiséget. Könyörögve, könnyeivel küszködve nézett unokahúgára, aki látszólag teljesen kizökkent a harciasságából.
- Most szépen leteszed a fegyvert – adta ki a parancsot a csendes gyilkos vigyorogva. – Vagy szétlövöm a kis testvéred fejét.
Ketteske éppen megadta volna magát, amikor eszébe jutott valami. A szemében megjelent a gyilkos csillogás és magára erőltette Egyeske kegyetlenül gonosz vigyorát. A tébolyodott arctól a mindeddig nyugodt Imrét a félelem kezdte átjárni. Bejött a taktika, sikerült ráijesztenie a góréra.
- Te azt hitted, hogy érte jöttem? - kérdezte Ketteske vihogva, majd sejtelmesen suttogva folytatta. – Milyen kis naiv a hulla bácsi – fülsüketítően felnevetett, közben kettőt kacsintott Nóri felé, aki vette a lapot. - Nincs itt az én Lillám, akiért jöttem? De kár. Sebaj, két hulla még kell nekem.
- Te most blöffölsz – próbált erősködni Imre.
- Én? Inkább te kapaszkodsz most a reménységbe, amiben a nyomorult és céltalan életed megmenekülhet. De nem fog. Viszont választhatsz, hulla bácsi. Egy kis esélyed azért van. Ha elengeded és én ölhetem meg ezt a selejtet, akkor nem öllek meg. Valakinek hírt kell adnia Lilla babámnak arról, hogy a cuki Valentina itt járt.
- Te…egy…- dadogta remegő arccal Imre. – Egy…szörnyeteg…vagy…maga a gonosz…Az ördög.
- Háromig számolok, hulla bácsi.
- Nem. Mert blöffölsz. Ilyen ember nincs.
Ketteske látta, amint Imre ujja remegni kezd a ravaszon. Félő volt, hogy elsül, megölve Nórit. Bepánikolt. Ezt a férfi látta és elegendő volt arra, hogy teljesen összezavarodjon.
Elsült a fegyver.
Nóri előrevetődött, Imre pedig homlokán a halálos sebbel dőlt hanyatt. Ketteske azonnal a földön reszkető unokanővéréhez sietett. A sokkos állapotban lévő Nóri hitetlenkedve nézett Valentinára.
- Jól vagy, Nóri? – kérdezte Ketteske a könnyeivel küszködve.
- Megölted – súgta az.
- Tudom, de muszáj volt.
Nóri szorosan átölelte őt.
- Köszönöm, hogy értem jöttél – mondta sírva. – Édes unokahúgom.
- Létezni se tudok nélküled – súgta a fülébe Ketteske. – Sietnünk kell. Meg kell pattanunk innen gyorsan.

 

2020.május 10-14.
Budapest

12.rész
A fény kezdete

Ketteske most érezte igazán, milyen is a boldogság. Eddig mindig csak álmodott róla, próbálta elképzelni. A könnyedség a szívében, az a megmagyarázhatatlan, emberi nyelvre le nem fordítható érzés, amikor minden a helyére kerül. Távol van a vihar, távol minden sötétség és minden pillanat egy újabb és újabb ajándék. Mi több, fizetség, kegyelem a pokoli múltért. Őszinte, szeretetteli mosollyal fordult Nóri felé, aki a volán mögött ült. Alig akarta elhinni, hogy itt van vele az unokanővére. Az ember, aki a világot jelentette neki. Mennyi küzdelem árán érte ezt el, hogy a közelében lehessen. A szállingózó havat nézte, az ablaktörlőt, ami kellemes monotonitással dolgozott és mintha minden tárgy békésen suttogott volna neki a kocsiban, hogy „hazatértél, kedves”. Kézzel tapinthatónak érezte a mennyek oltalmát és talán úton van egy új élet felé. Már csak a szerelem hiányzik az életéből, egy férfi, egy korszak, valahol messze innen.
Ekkor úgy érezte valami belemarkol a szívébe, aztán mintha egy nagyobb pók mászkálna végig a gerince vonalán. A fejébe iszonyatos fájdalom hasított, a látása másodpercek alatt elhomályosult.
- Jól vagy? – pillantott felé aggódva Nóri.
- Ne – nyögte erőtlenül Valentina. – Ezt most ne. Ne.
Filmszakadás.

*

Egy vakító fehér fény után törökülésben ült egy szintén vakító fehér szobában. Kívülről látta magát, teljesen letompult érzésekkel. Az intézeti ruha volt rajta és gyűlölte azt most is, akárcsak tizenegy éven keresztül, amikor nap, mint nap hordania kellett abban a pokolban. Tőle balra egy fekete ajtó állt, mely nyikorogva, idegborzoló lassúsággal nyílt ki. A hang irányába fordult és a döbbent Nórit pillantotta meg ott, aki Annáéhoz hasonló orvosi köpenyt viselt.
- Érintetlenség – súgta felé az a Valentina sejtelmesen. – Tudod, mi az, te patkány? Hol ez van, hol az. Hol semmi és mintha átok ülne rajtam. Hol pedig van valami és áldanak. Hol nem érintenek, hol igen. Semmi. Szakadékba akarok esni, miközben tudom, hogy inkább mást kéne odalöknöm.
Elmosolyodott, ám a szeme fürkészte az unokanővérét, aki rémülten, tanácstalanul bámulta őt.
- Milyen jogon akaszkodnak belém? – kérdezte Nóritól. – Miért akarsz te is megmenteni? Irigy vagy? El akarod venni tőlem a pusztítás örömét? Meg akarod mondani, hogy aztán hogyan éljek?
- Mi ütött beléd? – kérdezte Nóri remegő hangon.
A gonosz unokahúga szemében megjelent a gyilkos csillogás. Szinte átnézett az ajtóban álló lányon. Felállt. A kezében megcsillant a séfkés. Látta, hogy Nóri is látja azt a kezében.
- Visszajött – súgta izgatottan Egyeske hangján Valentina. – Az iszonyat hercege. Érzem a kezét, amint fogja az enyémet. Annyira simogatja most a lelkem az a rettentő kárhozat. Annyira, de annyira. Érzem, hogy meg tudom tenni, édesem. A dolgoknak elég egy lökés. Lökés. Lüktetés. Aztán az a gyönyör, hogy én vagyok az, aki gerjeszti a félelmet. Én vagyok az iszonyat lánya, akitől a pokolban is félnének. Látni más szemében azt, amit nem akarok az enyémben.
Megindult Nóri felé. Vigyorogva suhintott egyet a késsel a levegőbe.
- Látni akarom a félelmet, Nóri! – kiáltotta vihogva. – Most épp a te arcodon. A szemedben. Ó, igen, látom is. Persze ez nem elég nekem. Ez nem elégít ki. Át akarom élni a pusztulatot. Ahogy fekszel. Amint elterültél holtan, én pedig gyönyörködöm abban, hogy végre megdöglöttél.
Amint rá akart támadni az unokanővérére, az ajtó eltűnt és a sötétszürke fényű tengerparton találta magát. Sötét felhők gyülekeztek felette, nem messze tőle villám csapott le a nedves homokba. A villamos fékjének hangját hallotta a mennydörgésben, a szél pedig belekapott szőke hajába.

*

Egy sziklának dőlve ült, figyelve a partra vetődő hullámokat. Hagyta, hogy szél meglobogtassa a haját. Démoni susogásokat hallott benne, melyek sarkalták őt az öldöklésre. Ám ő most Ketteske volt. Az előbb, mintha egyesültek volna mind a hárman egy testben. Felnézett a távoli kísérteties, halott napra, mely nem tudott mit kezdeni a part sötétségével, csak világított ott, létezett.
- Valentina – visszhangzott Nóri hangja. – Ébredj! Te jó ég, te reszketsz!
Valahonnan a felhők irányából hallotta. Egy villám messze a tenger vizébe csapott le, a dörgés utána jött és olyan hangja volt, mint egy robbanásnak. Először Hármaska üvöltését vitte felé a szél, majd Egyeske kacaját.
- Nagy a baj, Nóri – súgta Ketteske erőtlenül az ég felé. – Érzem, hogy nagy a baj. Rám kell törnöd az ajtót, mert nem tudom, még mire vagyok képes. Előbb az a valaki, mintha én lettem volna. Felborítottam az egyensúlyt. Valami elindult. Visszajött a démon is. Az iszonyat hercege. Itt van. Érzem.
Amint visszanézett a partra, megpillantotta a fekete, emberszerű sziluettet, vörösen fénylő szemekkel.
- Itt vagyok - sutyorogta az. – Itt vagyok újra benned. Add ide a kezed te is és újra együtt leszünk.
- Valentina! – kiáltotta az ég felől Nóri.
A démon tovább csalogatta: - Itt vagyok, iszonyat lánya. Gyere. Gyere ide szépen hozzám.
Dühítette az a rémség a parton. Az egész életét tönkretette. Valamint látta benne Egyeske bűneit, amikor az még egy teljes egészében uralta a testét. A testüket, tette hozzá gyorsan, ezzel jogot formálva, mintegy ki is fejezve, mennyire is biztos abban, hogy ez voltaképpen az ő teste. Lepergett előtte az a szörnyű jelenet, amikor a gonosz énje fejbe lőtte a földön fekvő Bécit. Ettől most elveszett benne a reménység, mert méltatlannak érezte magát Nóri szeretetére. Azt a gyilkosságot, ahogy a többit is, nem tudja jóvátenni semmivel, senkinek. De hisz most megmentette Nórit. Feláldozta az elveit is érte, mert már ő is gyilkolt, akárcsak a két másik, gonosz személyisége.
- Jól van, drága - csitítgatta az ég felől az unokanővérének hangja. – Itt vagyok most melletted. Biztonságban vagyunk. Csak mi ketten. Virrasztok feletted, egy percre sem hagylak magadra.
- Ez nem te vagy – vágott közbe a démon félelmetes, mély hangon. - Nem erre neveltelek!
- Itt vagyok, Anna – visszhangzott újra Nóri hangja. – Igen…egy kicsit mintha jobban lenne. Már nem remeg, de továbbra sem tér magához…nem, csukva van a szeme és mintha álmodna valamit. Mennyit adjak be neki?..Maradj a vonalban addig. Navigálj, kérlek, mert még sosem csináltam ilyet.
- Iszonyat lánya! – kiáltott rá az árnyalak újra. – Tedd a dolgod!
Ketteske gyorsan behunyta a szemét. Amikor kinyitotta, a démonnak nyomát sem látta. Azonban tőle balra a part egyik sziklája mögül előbukkant Hármaska. Ahogy haladt felé, a hajába és fekete ballonkabátjába belekapott a szél. Kék szemei hirtelen vörösen felizzottak, a gyűlölettől pedig megfeszült az arca. Egy fejsze csillant meg a kezében. Ugrott egyet a térben és rögvest ott állt felette, majd lesújtott rá. Ketteske egy gyors mozdulattal elkapta a felé lecsapó tárgy nyelét, melynek éle vészesen közel került az arcához. Hármaska vicsorogva próbálta minél lejjebb nyomni a fejszét. A szelíd személyiség és a paranoid szociopata farkasszemet néztek egymással, eközben egy villám csapott le tőlük néhány méterre.
Ketteske minden erejét latba vetve a fejétől jobbra tolta el a fenyegető tárgyat, aztán magához húzta vele együtt Hármaskát, jobb lábával pedig villámgyorsan átrúgta maga felett. A sziszegő gonosz egy sziklán landolt, ám mint aki meg sem érzi a fájdalmat, felpattant. Ketteske talpra ugrott, elhajolt a felé suhanó fejsze elől és egy kaszáló rúgással állon rúgta a támadóját. Nem érdekelte, hogy elejtette a fegyverét a gonosz énje és hogy a földre került, a legnagyobb dühvel vetette rá magát és megragadva a gallérjánál ütötte a fejét. Iszonyatos harag szabadult fel benne, látta Hármaska összes gyilkosságát, pláne a legutóbbiak egyikét, amikor a tizennyolc éves Vilmost lőtte le.
Ám Hármaska mindkét kezét ökölbe szorítva egyszerre csapta meg két oldalról a fejét, amitől megszédült és a következő csapást, amit a gonosz a bordái közé mért a lábával, sem tudta kivédeni.
Minden elsötétült előtte.

*

Vibráló fényre ébredt. Szörnyen idegesítő volt, a szemébe és fejébe is belehasított tőle a fájdalom. Halványan, visszhangozva meghallotta Nóri hangját, aztán rádöbbent, hogy egy koszos, durva kőpadlón fekszik. Amint hátára fordult, megpillantott egy kis asztalt és két széket a villódzó lámpafényben. Valami koppant mellette. Bakancs. Meglátta a vörös farmert, a fekete ballonkabátot, utána az őt fagyosan bámuló Egyeske arcát. Hátborzongató hidegséggel, mégis vészjóslóan figyelte őt mozdulatlanul. Sziszegéseket, egymással társalgó sugdolózásokat hallott. Az ő hangja, vagyis hát, az ő hangjuk volt mindegyik, állapította meg rémülten:
- Mi tettük tönkre Viktort is…mi voltunk…iszonyat lányai…te is köztünk voltál…nem, én nem…dehogynem…terveket akarok, csajok…Anna…Szerelmes volt Annába, aztán jöttél te…Anna…hol van Anna? Nem tudom…szerelmes volt…te tetted őt is tönkre…Anna ölte meg a lelkét…kárhozat…pusztítónak születtem…szeretni akarok, hagyjatok békén…mi a terv?
Aztán egyre élesebb lett Nóri hangja. Aggodalmas volt, vette ki Ketteske. Kezdte lassan felfogni, amit hall tőle:
- Anna! Beadtam, de nagyon elkezdett remegni! A szemei fennakadtak és izzad! Az egész teste remeg!
Ketteskét ebben a pillanatban felhúzta a földről Egyeske és durván az egyik székre lökte. A vibrálás megszűnt hirtelen. Gyertyafényhez hasonlító megvilágításba került a szoba. a vele szemben ülő Egyeske arcvonásaival nézett szembe a félhomályban. Annak továbbra is fagyos volt a tekintete.
- Egyesülnünk kell - jelentette ki a gonosz ridegen. – Ennek most már semmi értelme. Elintézzük Hármaskát, aztán mi ketten folytatjuk tovább az utat. A jellemünk kiegészíti egymást. Kell egy sötétség és kellesz te is, a fény. Tökéletes lehet az egyensúly. Talán a dolgok is a helyükre kerülhetnek.
- Nem – vágta rá Ketteske. - Hiába erőlködsz. Nem fogom végignézni, ahogy ártatlanokat gyilkolsz halomra.
- Eddig mind megérdemelte.
- Miért? Mivel érdemelték ki?
- Arra születtek, hogy megöljem őket.
- Neked kéne megdöglened.
- Nem is érzed, amit én. Így persze, hogy nem érted meg. Ezt a hatalmat. Ezt a szabadságot.
- Te nem érted meg – rázta meg a fejét Ketteske dacosan. – Te nem tudod, mi a fájdalom. Nem tudod, mit kellett nekem átélnem miattad. Nem neked fáj a másik ember szenvedése, amit te okoztál, hanem nekem. Téged szerettek. Téged öleltek. Pedig nem vagy méltó rá. Én nem tudom, milyen egy férfi ölelése. Nem éreztem, csak itt, a beteg agyamban. A magány annyira a részemmé vált, hogy már félnék kilépni belőle. És jössz a hatalommal. Milyen hatalommal? Mi felett volt hatalmad? Vagy kik felett? A gyenge és fegyvertelen emberek felett, akik a barátaid is lehettek volna. Meg egy pár gonosz felett, akiket te rántottál le még jobban a mélységbe!
- Nem érdekel senki lelke. Senki sem jelent semmit sem nekem.
- Akkor mi végre akarsz uralkodni mások felett?
- Ne próbálkozz!
Ketteske közelebb hajolt a mozdulatlan és higgadt Egyeskéhez.
- Egy gyerekkori trauma tett ilyenné – kezdte. – Ezt tette veled a majdnem végzetes baleset a Fővám téren. Kis híján meghaltunk. Nem akarod érezni a félelmet többé, ezért inkább másoknak generálod, mert ezzel azt hiszed elpusztíthatatlan vagy. Pedig hányan nyújtották feléd a kezüket. El se hinnéd. Te voltál a legszebb lány a suliban, mindenki szerelmes volt beléd, mindenki kereste veled a kapcsolatot. Szépen énekeltél, vastapsot is kaptál azért a dalért és…
- Leegyszerűsített a dolgokat – vágott közbe Egyeske. – Túlságosan is. Ezért vagy egyszerű ember. És gyenge.
- Én a dolgok mélyére próbálok hatolni.
- Dehogy. Csak a szintedre akarsz lehúzni. De nem fog menni, kisanyám. Ahhoz nem vagy elég dörzsölt.
- Nóri is szeret téged. Megbocsátott neked.
- Nem. Ő téged szeret. Engem nem. Azt hiszed, nem láttam rajta? Teljesen egyértelmű volt. Miattad jött el értem.
- Nem olyan biztos az. Úgy beszélgetett veled, mint aki keresi a szívedhez az utat. Gondoltad volna, hogy ez egyszer eljön? Gondoltad volna? Nóri és te. Miután megölted a szerelmét.
- Pont ezért láttam át rajta. Téged szeret, engem gyűlöl még most is. De muszáj elviselnie, mert itt vagy bennem. Ha nem lennél, még mindig vadászna rám. Jobb, ha tőlem tudod.
Ketteske megadóan hátradőlt a székben. Emlékképek kezdtek el bevillanni előtte a múltból. Nosztalgikus mosoly jelent meg az arcán, Egyeske pedig oldalra döntve a fejét próbált fürkészni a távolba meredő tükörképé fejében.
- Emlékszel a forró csokira? – kérdezte Ketteske az emlékekbe meredve. – Tizennégy éves voltál és ott álltál dideregve a Vörösmarty téren karácsonykor. Szállingózott a hó és te csak a tömeget bámultad az egyik villanypóznának dőlve. Aztán odajött hozzád az osztálytársad, Attila. Helyes, okos fiú volt, a legjobb tanuló. Persze nem volt valami népszerű. Odajött hozzád félénken, reszketve és megkérdezte, hogy meghívhat-e forró csokira. Nem mutattad ki, de nagyon örültél neki. Igent mondtál. Aztán együtt sétáltatok a Váci utcában, beszélgetettek. Mindenről. Az ő bolond rokonairól. Annyira jókat nevettél. Aztán hívta őt az anyja, mire ő büszke mondta a telefonba, hogy „anya, most Valentinával sétálgatunk, meghívtam őt egy forró csokira”. Oda is köszöntél, hogy igazold. Amikor pedig érte jöttek kocsival, te ott maradtál, hiába akartak hazavinni. Ott bámultál utána megsemmisülten – könnycsepp buggyant ki a szeméből – Azt hitted ott ért véget a világ. Sírtál. Sírtál, mert nem mentél velük.
- De cuki mese – vigyorodott el Egyeske. – Emlékszem.
- Szeretett téged az a fiú. Szerettek a szülei is, mert boldognak látták a fiúkat. De te egy idő után kerülted őt.
- Túl nyálas volt.
- Neked a rosszfiúk se jöttek be, szóval teljesen mindegy volt. Konkurencia biztos.
- Nem volt konkurenciám, ezt te is tudod.
- Nem gondolkoztál el azon, mi lenne most, ha nem mész be abba a diszkóba? Ha nem bántasz soha senkit?
- Céltalan lett volna az életem.
- Én tudom, mi lett volna. Lehet, Annát, a kincset sosem ismertem volna meg, de szerintem most orvos lennék. Lehet, pszichiáter. És akkor Annát is megismertem volna. A lényeg, hogy most minden bizonnyal, bujkálás és menekülés nélkül együtt iszogatnék valahol Nórival. Átlagos, boldog életem volna. Még talán egy pasim is lenne, aki otthon várna a tévét bambulva. Néha el is képzelem, milyen is lenne a szerelmem. Egy mókás, vicces srác, szép mosollyal. Átölel, amikor találkozunk, hagyom az erős karjait körém fonni, hallgatom a szívverését és hálát adok a sorsnak, amiért szerencsés vagyok. Nem vágyok sokra. Nincsenek nagy álmaim, csak az a kis boldogság…
- Mindjárt sugárba hányok a képedbe – sziszegte Egyeske démoni hangon. – Ez a baj veled. Megelégszel az alap dolgokkal. Hol van itt nagyravágyás, kisanyám? Hol van a hatalomvágy?
- Nem vágyok hatalomra. Nem akarok bántani senkit azzal.
- Ugyan már. Végül is birtokolni akarsz – csillant fel leleplezően Egyeske szeme. - Az előbb mondtad.
- Mikor?
- A vágyálmaiddal. Jöttél ezzel az ölelős, sablonos klisével a „mókás” pasiról. Úgy beszéltél róla, mint egy darab húsról. Arról nyáladzottál, hogy mit kapnál te, meg hogy mit akarsz te. Ez az akarat. Az akarat, a birtoklás és a hatalom. Ugye? Ezt akarod. Kisajátítani. Hatalmat akarsz te is, csak egy szolidabbat.
- Ez nem igaz.
- De az - kacsintott győzelemittasan Egyeske.
- Szeretethiányom van.
- Bolond vagy inkább. Meséltem már neked a jóról és rosszról. Nem sok maradt meg benned belőle. Hiába jártattam a számat. Persze a szeretetről nem beszéltünk. A gyengék és az alattomosak hisznek a szeretetben. A szeretet a legnagyobb gonoszság az életben. Rá fogsz majd jönni, miért.
- Meg sem tudod magyarázni, miért.
- Mert látni akarom az arcod, amikor pofára esel.
- Nem fogok. Ettől biztosan nem.
- Majd meglátod.
Ketteske keserű félmosollyal nézett Egyeske szemébe.
- Menthetetlen vagy – jelentette ki szomorúan.
- Én? – vigyorodott el a gonosz. – Megmutatom akkor, ki is vagy valójában.
Egy fehér villanás után Ketteske egy ház kicsiny folyosóján állt. Egy ismerős hangot hallott. Lenézett a földre és látta ott feküdni Bécit vérző szájjal. Aztán látta magát. Ott állt felette Valentina, mint Egyeske még tavaly novemberben. Ketteske lábai megremegtek, üvölteni akart, de elvesztette minden erejét.
- Szóval, te vagy az a cukros bácsi – visszhangzott Egyeske hangja. – A kis vörös hajú, mosolygós bácsika. A cukifiú. Viktor mesélt rólad.
- Te pedig egy őrült gyilkos a tévéből – vetette oda neki Béci.
Valentina hangosan felnevetett.
- Így van – bólintott. – Hulla bácsi. Lyukas fejű hulla bácsi. Tudod, hogy mi fog történni, igaz?
Ekkor a srác felé emelte a pisztolyt, egyenesen a szeme közé célozva. Ketteske hallotta magát üvölteni felé. Nem tudott mozdulni, nem tudta megakadályozni azt, amit történni fog másodperceken belül.
- Milyen kár – csóválta a fejét Valentina. – Itt fogsz megdögleni az esti móka előtt. Jól sejtem, hogy Nórihoz indultál volna az este, ugye?
- Nem – hazudta akkor Béci. – Szakítottunk. Már egy hete.
- Ne hazudj – kacagott Valentina. – De nyugi, nem fogom bántani. Én nem. Annak adom majd át, akinek igazán kell. De szeretném feltüzelni a kiscsajt. Ahhoz meg kellesz te. Bocs, de ezt a sorsot szántam neked. Hulla bácsi leszel. Koporsóba temetnek majd, ígérem. Vagy legyen inkább hamvasztás? Szerintem mindegy is.
- Ne dumálj annyit – vicsorított Béci. – Lőj le! Essünk túl rajta, te beteg állat!
- Oké – kacsintott Valentina és meghúzta a ravaszt.
- Ne! – kiáltotta Ketteske. – Nem akarom! Ezt nem akarom! Ne!
Hirtelen sötétség.

*

Lihegett. Egy fehér plafont látott. Érezte, hogy folyik róla a verejték. Ekkor az aggódó Nóri arca magaslott felé.
- Hála az égnek – hallotta visszhangozva. – Kicsikém! Azt hittem, meghaltál! Azt hittem vége van!
- Nem akarom, Nóri! – hallotta a saját, erőtlen hangját. – Nem akarom!
Érezte, amint az unokanővére a feje alá teszi a kezét, aztán gyengéden megpuszilja a homlokát.
- Azt hittem, elveszítettelek – súgta a fülébe. – Édes hugicám. Most már minden rendben lesz, itt vagyok melletted. Nem hagylak magadra. Minden a legnagyobb rendben lesz, és nem engedem, hogy bármi baj legyen. Édes kicsikém, annyira megijedtem, el sem tudom mondani!
- Nem akarok élni, Nóri – nyöszörögte felé. – Nem szabad léteznem.
- Ne butáskodj – mondta lágyan Nóri és az arcát kezdte simogatni szeretetteljes mosollyal, örömkönnyeket potyogtatva. – Bizonyítottál. Megmentettél. Megint megmentettél. Megmutattad, milyen erő lakozik benned.
- Veszélyes vagyok. Bármikor újra rosszat tehetek.
- Nem, már nem. Szereztem gyógyszert. Már dolgozik benned.
- Nem akarok visszamenni oda sem.
- Hova?
- Nem akarom megint látni őket. Nem akarok beszélni velük.
- Nem fogsz, kicsim. Nem fogsz.
- Meg kell halnom, Nóri. A legnagyobb áldozat, ha elpusztítom magam. Az lehet küldetésem. Azért kellett léteznem, hogy megállítsam. Már előbb meg kellett volna tennem, de naiv voltam.
- Ne beszélj butaságokat.
- Talán odaát boldogok leszünk majd. Talán ott minden olyan szép lesz. Itt nem lehet. Itt nem.
- Fejezd ezt be!
Valentina úgy ült fel az ágyból, mint aki azonnal a halálba akar sétálni. De Nóri szorosan magához ölelte. Ketteske lelke atomjaira hullott, semmit sem érzett biztosnak, ám lassan kezdett megnyugodni az öleléstől. Érezte a reményt ismét. Belekapaszkodott az unokanővérébe és kitört belőle a sírás.
- Itt vagyok, kicsim - csitítgatta Nóri. – Minden rendben van. Elmegyünk innen. Elmegyünk az országból, itt hagyunk minden szörnyűséget. Itt hagyjuk a poklot magunk mögött. Elmegyünk egy szép helyre, ahol új életet kezdünk. Mind a ketten. Megtanuljuk végre hogyan kell boldognak lenni.
- Ez velem fog jönni, Nóri – rebegte Valentina. – Velem fognak jönni. Én a sötétség gyermeke vagyok. Nekem ez nem adatik meg. Én nem lehetek boldog. El kell fogadnom, hogy ilyen sorsot szántak nekem.
- Nem. Hidd el, hogy nem. És azt akarod te is, hogy boldog legyél. Képzeld el. Lesz majd egy férjed. Képzeld el – elmosolyodott. – Egy jó izmos pasi. Jóképű. Egy fiad, akiben ott lesz mindkettőtök arca. Egy lányod is, aki pont olyan lesz, mint te. Képzeld el a reggelt, amikor sétálsz a fényben a konyhába, átöleled a szerelmed. Aztán jönnek a gyerekek, akik ugrándoznak, viháncolnak. Egy tengerre néző ház tornácán reggeliztek, a pálmafák leveleibe kap a szél. Néha elnézel majd a távolba naplementekor, egyedül és erre az éjszakára gondolsz. Amikor majdnem feladtad. Elmosolyodsz. Hálás leszel nekem. De legfőképp…önmagadnak.
- És te hol leszel? – kérdezte szipogva, egy kicsit megnyugodva Ketteske.
- A szomszédban, az én családommal. Talán együtt lépünk majd ki a fényre minden reggel.
- Szép álom.
- Még az, édesem, de nemsokára valóság lesz. Ígérem neked.
- Nem érdemlem meg. Gyilkoltam. Ártatlanok haltak meg miattam.
- Az nem te voltál. Az nem te vagy. Te egy fény vagy. Fény a sötétség közepén.
- Nem jár nekem kegyelem.
Nóri gyengéden megpuszilta a fejét.
- Mindenkinek jár, Valentina – súgta. – Neked miért ne járna?
Valentina látta maga előtt az a tornácot a tengerparti háznál. Látta a férjét, a szép mosolyú férfit, ahogy viccelődik. Egy szőke kisfiút, akinek pont olyan a mosolya, mint a szerelmének, mellette a kislányt, aki megszólalásig olyan, mint ő hatévesen. És ott van ő is. Könyökölve, büszke mosollyal, csillogó szemekkel figyeli őket. Minden sötétség, minden szörnyűség a múlté. A parton sétálók feléjük integetnek, a jóbarátok, akikkel összejárnak. Egy halk neszt hall maga mögül és megfordul. Ott áll Nóri a szomszédos ház tornácán kávézva, vidám gyerekek hangját hallja bentről. Egymásra mosolyognak. Sikerült. Minden sikerült. Hihetetlen. Ekkor egy ismerős, dögös, fekete hajú nőt pillant meg a parton sétálva, napszemüvegben. Az feléje néz széles mosollyal, majd leveszi a szemüvegét. Anna az. Integetnek egymásnak.
Ketteske úgy aludt el ezektől a képsoroktól, mint egy kisbaba. Nóri betakarta és hallgatta, amint az unokahúga kiegyensúlyozottan szuszog. Elnézte őt, kapaszkodva a látványba és mintegy erősítve magában, hogy életben van a lány, látja is, amint fel-le mozog a mellkasa. Egyre biztosabb volt egy boldog befejezésben. Addig még sok mindenen kell még keresztülmenniük.
Miután bebújt mellé az ágyba, egy percig sem aggódott Egyeske, vagy Hármaska felbukkanásától. Lehet, naivitás, lehet, ez okozhatja a vesztét, ám valamiért biztos volt abban, hogy ez a szelíd teremtés fogja köszönteni őt reggel. Nem félt az üldözőktől, a rendőröktől, Lillától, Viktortól sem. Mintha hirtelen hatalmat kapott volna minden rossz felett. Ki tudja, mi lesz, gondolta magában, nem is érdekes.
Akárhogyan is legyen…ez most a fény kezdete.

*

Lilla kora hajnalban lépett be a földalatti rejtekének vendégszobájába. A kanapéján, nem messze a kutyák ketrecétől, egy rövid vörös hajú, kék szemű, fekete bőrkabátot viselő, sportos lány ült cigarettázva. A maffiakirálynő sajnálkozva lépett oda mellé és gyengéden megérintette a vállát a meggyötört és dühös vendégének.
- Őszintén sajnálom, ami Imrével történt – kezdte lágyan Lilla. - Tudd, hogy a bátyád legnagyobb harcos volt, akit valaha ismertem. Soha nem fogom tudni pótolni a hiányát, mert ő mindig…
- Ne pofázz – vágott közbe a lány határozottan. – Nem kell a süket duma.
Lilla legszívesebben félholtra verte volna a szemtelen teremtést, de mivel tudta, mire képes és hogy mekkora hasznot jelent számára, betudta az egészet a gyász miatti dührohamnak.
- Kinga – szólította nevén a lányt. – A kezedbe adom a legédesebb bosszú lehetőségét. Amint megtalálod őket, végzel Nórival. Úgy, hogy Valentina lássa. Azt akarom, hogy meggyötört lélekkel, de fizikailag épen hozd el ide nekem. Ezért nem csak százmilliót kapsz tőlem, de még a büntetésben is aktívan részt vehetsz. Azt is meg fogja bánni a mi kis szöszink, hogy megszületett.
Kinga elszántan nézett fel a hátborzongató kék szemeivel Lillára.
- Pontosan így lesz - mondta.

 

2020. május 18-21.
Budapest

 

13.rész
Anyai ösztön

2009.
A hideg, ködös novemberi reggelen Anna félreállva a kocsijával a kormányra dőlve zokogott. A nőgyógyásztól jött, aki ismét megerősítette a tényt, hogy soha nem lehet gyereke. Hiába minden próbálkozása, próbáljon inkább örökbe fogadni, tanácsolta neki a férfi. Ő erre nem mondott semmit, azonnal felöltözött és kiviharzott a szobából. Most pedig útban a munkahelyére, a Szent Mihály Elmegyógyintézetbe, valahol egy eldugott erdő melletti úton komolyan elgondolkozott az öngyilkosságon. Sosem tudja meg, milyen anyának lenni, milyen a saját vérét felnevelni, akár egyedül. Nem vágyott házasságra, csak egy utódra, aki az élet értelmét igazolná neki.
Nagy nehezen összeszedte magát, igazított a sminkjén a visszapillantó tükörben, mélyeket lélegzett és beindította a kocsit. Élnie kell, lélegeznie kell, mert harmincöt évesen már elérte azt, amiről azt hitte ötvenévesen fog majd. A szakmai tekintélye lett egy könyvvel, idén tizenkét előadást tartott az orvosi egyetemen, valamint egyre inkább úgy néz ki, hogy maga köztársasági elnök is kitünteti. Bele fog temetkezni a munkába, közben éli az életét a Deák téren a szabad estéin, felszedeti magát azzal, akivel akarja. Szánalmas, gondolta magában.
Az intézetben Dr. Radics Petra átadta neki a tegnap este behozott Bachmann Viktor aktáját, amit a rendőrség gyilkossági osztálya dolgozott ki. Egyben az ügyész Dr. Rónai Gábor levelét is a kezébe nyomta, melyben részletesen, nem mellőzve a tőle megszokott populizmust tájékoztatta a közelgő tárgyalásokról. Anna gyűlölte a fickót, aki a másik páciensét, Király Valentinát is a mai napig támadja. Sőt, a halálbüntetés visszavezetésekor kezdeményezni fogja a lány kivégzését is, amint az nagykorúvá válik. Anna, mint ahogy akkor is, most is elképzelte magát, amint végez az ügyésszel. Egyre biztosabb volt abban, hogy minél előbb ki kell iktatnia azt a nagyképű ripacsot.
A kávéját most egyedül, az irodájában fogyasztotta el, miközben átnézte a fiú aktáját. Tizenöt éves. Tudta, ki ő. Ő az a Bachmann Viktor, aki tizenegy embert mészárolt le egy héttel ezelőtt, köztük a nővére férjét és annak drogos barátait. A Népligetnél fogták el még aznap este. A nyomozók nem tudtak mit kezdeni vele, nem beszél, nem reagál semmire, nagy valószínűséggel katatón állapotban van. Anna elég szkeptikus volt a jelentéssel kapcsolatban, mert az hemzsegett a hibáktól.
Miután felhörpintette a kávéját, az igazgatónál jelezte, hogy a bevállalja a huszonnégy órás műszakot, ezért nyugodtan hazaengedheti Petrát. A mai napon bele akarja vetni magát a munkába. Az igazgató, aki jó barátja is volt, belement, valamint hozzátette, nagyon bízik abban, hogy tud segíteni Viktoron.
Anna ezután belépett az intézet szigorított körletébe. A koedukált rendszert már egy éve bevezették, ezért a férfiak és a nők egy részlegen tartózkodtak. A körfolyosón elindult egyenesen a fiú a cellájához. Útközben vetett egy pillantást a szintén tizenöt éves Valentina cellájának üvege felé, és látta, amint az háttal neki, az udvarra néz ki az ablakon. Majd még benéz hozzá, gondolta, nem akarta, hogy a lány elvegye most minden energiáját. Amikor odaért a fiú cellájához, benézett az üvegen.
Először azt hitte, eltévesztette a cellát. Meg is nézte a nevet a fehér ajtón. Bachmann Viktor. Jobban szemügyre vette az ágyon ülő fiút. Inkább egy hosszú fekete hajú, gyönyörű lányra hasonlított, mivel semmilyen fiús vonása nem volt. Mozdulatlanul ücsörgött a gyűrött ágyán és a fali csempét bámulta rezzenéstelen arccal. Barna szemeiből semmi sem sugárzott, merő üresség honolt bennük. A vérpiros ajkai kicsit megnyíltak, amikor levegőt vett, az ujjai néha egy kicsit megremegnek.
Magánál van, állapította meg Anna. Bár szabályellenes, hogy őr nélkül belépjen egy cellába, ez most cseppet sem érdekelte. Kinyitotta az elektromos ajtót, aztán belépett a fiúhoz. Az meg se mozdult, még a szeme se rezzent. A szája ugyanúgy megmozdult egy kicsit, az ujjai pedig ugyanúgy megremegtek, mint pár perccel ezelőtt. Ám a doktornő tudta jól, hogy nagyon is érzékeli őt, mindent figyel, mindent tud. Nem katatónia, nem is sokkos állapot. Még csak nem is depressziós.
- Szia, Viktor – szólította meg Anna közvetlen hangon. - Dr. Mayer Anna vagyok. Engem rendeltek melléd. Mostantól gyakran fogunk találkozni. A kezelésed alatt szeretném, ha mindig a szemembe néznél. Tudom, hogy most nagyon nehéz neked, senki sem tud megbarátkozni rögtön ezekkel a falakkal.
Semmi reakció. Továbbra is a csempét bámulta. Meg kell valahogy szereznie a fiú bizalmát, hogy elindulhasson a kezelés.
- Türelmes vagyok - folytatta még lágyabb hangon. – Továbbá jelenleg én vagyok az egyetlen, aki nem haragszik rád azért, amit tettél. Nekem az a dolgom, hogy okokat és a gyógymódot megtaláljam. Ha bűntudatod van, vagy félsz valamitől velem kapcsolatban, akkor tudnod kell, hogy az hiábavaló. Itt leszek holnap reggelig, ha beszélgetni akarsz. Ma még benézek hozzád.
Megmozdult a szeme. Balra az ablak felé. Anna uralni akarta a pillanatot, Viktor elé lépett, aztán lassan leguggolt hozzá. A fiú ezzel a mozdulattal párhuzamosan, lehajtotta a fejét. A légzése kezdett szaporább lenni. Fél, állapította meg Anna. Mi több, retteg. Támadásra, erőszakra számít, amit kénytelen lesz elviselni.
- Ne félj, Viktor – súgta neki. – Tőlem nem kell félned. Sőt, semmitől se kell félned.
Gyengéden megérintette a fiú állát, a mutatóujját begörbítve felemelte a fejét vele szembe. Elővette a legkedvesebb mosolyát, amitől Viktor azonnal a szemébe nézett. Végtelen fájdalom és rettegés volt azokban a szemekben, vette észre Anna. Mintha ezernyi démon kínozná. Lefagyott róla a mosoly, amikor észrevette a fiú egyre csak remegő ajkait. Mintha kiáltani készülne.
- Nyugalom – súgta neki. - Nyugodj meg. Nem foglak bántani. Én soha. Nem kell védekezned. Rendben?
A remegés kezdett alábbhagyni, Viktor szemeiben kíváncsiság csillant meg. Anna elvette az ujját az állától.
- Szeretnél beszélni velem? – kérdezte a fiútól. - Itt maradok veled még egy kicsit, ha szeretnéd.
Viktor oldalra döntötte a fejét és világfájdalommal az arcán nézett az ő fekete szemeibe.
- Mesélek én először, mit szólsz? – kacsintott a doktornő. – Mesélek arról neked, mit látok most. Egy nagyon helyes fiút, aki kezd megnyílni előttem. Egy erős és bátor férfit. Itt nem mindenkinek megy elsőre a testbeszéd. De neked sima ügy volt. Ha együtt működsz velem, sok mindenre képesek leszünk. Feltárunk és megoldunk mindent. Minden egyes nap közelebb visz ahhoz a naphoz, amikor kilépsz majd a kapun. Emelt fővel, büszkén. Látom benned az erőt hozzá.
Viktor az ablakhoz fordította a fejét, ahonnan a napfény betelítette az arcát.
- A nap is előbújt neked, látod – mosolyodott el Anna. – Reggel még a ködben jöttem ide.
- Sírtál? – kérdezte hirtelen Viktor.
Anna meglepődött. Ennyire látszik rajta? Hirtelen kizökkent és nem tudta, mit feleljen erre.
- Honnan veszed? – kérdezett vissza.
- Látom – felelte az.
A doktornő is a napfény felé fordult. Próbált visszatérni az orvos szerepébe, azonban ez hirtelen teljesen lehetetlennek tűnt számára. Ő a pszichiáter, ez a srác pedig az ő betege. Ám talán elnyerte bizalmát.
- Igen, Viktor – felelte. – Sírtam. De már jobban vagyok.
- Miért sírtál? – kérdezte az színtelen hangon.
- Mert úgy éreztem, attól jobban lehetek.
- Mi volt az oka, amiért sírtál?
Anna felsóhajtott. Nem szabad belemennie ebbe, de talán előnyt kovácsolhat a beszélgetésből.
- Csak akkor mondom el, ha a mi titkunk marad – mondta, miközben a fiú felé fordult. – És ha a szemembe nézel.
Viktor lassan felé fordította a fejét. Szelíd volt a tekintette. Ebben a pillanatban Anna alig tudta elhinni, hogy ez a fiú bármikor bárkit is bánthatott. Álca. Megjátssza, nagyon ügyes, nyugtázta magában. De be kell lépnie a kapun a fiú bizalmába. Így talán ő is segíthet neki, szinte észrevétlenül.
- Nem lehet gyerekem – kezdte. – Egy sérülés az oka, amit az edzésen szereztem. Kung-fu edzésen. Még évekkel ezelőtt. Egy műtéten is átestem, de semmi haszna nem volt. Így hát, sosem leszek anyuka. Pedig az volt minden vágyam. Szerettem volna egy fiút. Olyat, mint te. Hát ezért sírtam.
- Sajnálom - súgta Viktor.
- Engem nem kell sajnálni - Anna mosolyt erőltetett az arcára. – Van egy munkám, amit nagyon szeretek. Minden nap tehetek valakiért valamit. Minden egyes nap befoltozhatom valakinek a lelki sebeit.
- És hány embernek hazudtad eddig, hogy kijuthat innen valaha is?
Anna megdöbbent. A fiú arca a szelídről egy szempillantás alatt váltott át a szemrehányó, gyanakvó üzemmódra, mintha csak egy gombnyomás kellett volna hozzá. Akárcsak Valentina, állapította meg.
- Én nem hazudok, Viktor – mondta őszintén. – Eddig mindenkit kijutattam innen.
- Hullazsákban? – vetette oda a fiú.
- Nem.
- Pedig én abban fogok kijutni.
- Miért mondasz ilyet? Miért gondolod ezt?
Viktor a napfény felé fordult.
- Tudom – felelte hirtelen, teljesen színtelen hangon.
Anna szívében felgyúlt az anyai ösztön. Határozott tekintettel maga felé fordította az ujjával Viktor fejét.
- Nem – rázta meg a fejét. – És ezt meg ne halljam többet. Megértetted?
A zsebében sercegett egyet a rádiója.
- Kérjük Dr. Mayer Annát a monitorszobába – hallatszott a női hang.
Ám ő le sem vette a szemét a fiúról, aki visszafordult az ablak felé. Nem baj, gondolta magában, az első lépéseken túl van. Innentől talán gyerekjáték lesz az egész. A szájához emelte a rádiót.
- Mi történt? – kérdezte.
- Szabálytalanul tartózkodsz a cellában – közölte a biztonsági nő.
- Ne aggódj, Csilla. Mindjárt kimegyek. Azt hittem rosszul van, nem volt időm agyalni. Egy kávé a konyhában?
- Előbb gyere ki onnan.
- Jól van. Megyek.
Kinyomta a rádiót, aztán felállt. Elnézte egy darabig Viktort. Pont olyan dús, hosszú fekete haja van, mint amilyen neki. Mintha az ő gyereke lenne. Gyengéden megérintette a vállát, mire az megremegett.
- Visszajövök két óra múlva – súgta. - Elintézem, hogy kimenjünk a friss levegőre még a délutáni séta előtt. Körbejárjuk az udvart és beszélgetünk. Arról, amiről szeretnél. Szedd össze a gondolataid.
A folyosón sétálva benézett Valentinához is. Kiverte a víz. A lány már várta őt, az üveg előtt az ajtónál.
- Szia, doki néni – vigyorgott. – Az új húsnál voltál? A friss halacskánál?
- Igen – felelte Anna.
- Mi a neve?
- Viktor.
Valentina kék szemei felcsillantak.
- Ő is V-betűs, mint én - tátotta ki a száját. – Ez, de jó. A kis hulla fiú is V-betűs – rácsapott az ajtóra. – Hadd nyírjam ki! Én akarom! Ígérem, gyors leszek, doki néni! Na! Engedj ki!
Anna megrázta a fejét.
- Higgadj le, Valentina – vetette oda hidegen.
A lány szemében gyilkos fény gyúlt. Ez most semmilyen hatással nem volt a doktornőre, közelebb is lépett az üveghez rámeresztve szigorúan a fekete szemeit a kamasz tömeggyilkosra.
- Ha lehet, ne is sugdolózz neki, mint másoknak – folytatta. – Megértetted?
- Nem te fogod megmondani, talpam alá való patkány – felelte Valentina. – Ne akard, hogy átüssem az üveget az önelégült képedbe. Most azonnal kiengedsz és átviszel hozzá. Gyerünk!
- Azt mondtam, higgadj le.
Valentina tenyérrel rácsapott az üvegre.
- Dögölj meg, doki néni! – üvöltötte a rezzenéstelen arcú doktornő felé. – Jobb, ha nem jössz ki az udvarra! Rongyosra verem a képed! Megdöglesz! – belenevetett fülsüketítően Anna arcába. – Szeretlek, de ezért nagyon meg foglak büntetni! Elveszed tőlem ezt is? Megállj csak!
- Pofa be – intett felé a mutatóujjával Anna. – Higgadj le szépen. Vagy soha többet nem beszélünk.
Valentina természetfeletti gyorsasággal hallgatott el és váltott át bűnbánó kislányra.
- Ne haragudj, doki néni – mondta szomorúan.
- Ezt már szeretem.
- Akkor hozol nekem egy kakaós csigát?
- Kettőt is, ha jó kislány leszel.
Valentina összetette a két kezét egy imádkozó kisangyalt utánozva.
- Na, azért – biccentett Anna és éppen folytatta volna az útját, amikor a lány megkopogtatta az üveget.
- Valamit elfelejtettél – emlékeztette mosolyogva.
- Ó, tényleg.
Anna elővett a zsebéből egy fényképet. Mielőtt megmutatta volna, egy röpke pillanatig elnosztalgiázott. Tizenöt éves volt rajta, fekete pólóban, nyakában egy ezüst kereszttel, fekete rúzzsal, kiengedett hajjal, morcosan nézve a fényképet készítő srácra a rakpart korlátjának dőlve. Az üvegre nyomta a fényképet, kicsit szégyenlősen a páciense előtt. Valentina tátott szájjal bámulta azt.
- De milyen vagány csaj voltál, doki néni! – örvendezett. - Anyám. Tízes skálán mennyire voltál lázadó?
- Tizenegy – mosolygott Anna, aztán eltette a fényképet.
Valentina szeméből könnyek csordultak ki. Anna ettől teljesen meglepődött. Most látta először megjelenni a lány arcán az emberi oldalát. Összeszorult tőle a szíve. Nyilván szabadságra vágyik.
- Mi az, Valentina? – kérdezte aggódva.
- Semmi – rebegte az.
Anna bár tudta, hogy figyelik a kamerán, de ez akkor sem tántorította őt el attól, hogy belépjen hozzá. Ez a lány a legveszélyesebb beteg a körletben, azt sem szabad elhinni neki, ha kérdez, mégis kinyitotta az ajtót. Valentina nem támadta meg, csak zokogni kezdett. A doktornő gyengéden, amolyan anyásan magához ölelte őt. Csitítgatta, mintha a saját gyermeke lenne.
- Sírd ki magad, kicsim – súgta a fülébe. - Az nagyon sokat segít. Tudom jól. Nagyon is tudom.

2010.
Anna egy májusi reggel nem kicsit dühösen rontott be a látogatásra kijelölt szobába, ahol két nyomozó, egy férfi és egy nő hallgatta éppen ki Viktort. Az akkor már tizenhatodik évét betöltő, még mindig hosszú hajú srác lehajtott fejjel tűrte, hogy azok egyre durvábban és lekezelően faggassák. Több se kellett a doktornőnek, hogy teljesen elguruljon a gyógyszere emiatt.
- Mégis milyen jogon cibálják ki a cellájából a betegemet a reggeli vizit előtt? – förmedt rájuk. – Ráadásul az engedélyem nélkül!
A férfi felemelte a mutatóujját, jelezve a hatalmi fölényét.
- Maga nem az ügyvédje – vetette oda. – Úgyhogy szépen fáradjon ki innen!
- Valóban nem én vagyok az a töketlen, szakma szégyenének számító ügyvédje, de az orvosa vagyok és engem rendeltek ki mellé! Megmagyaráznák nekem, mi ez az undorító karhatalmi eljárás? Mit képzelnek magukról?
- Van engedélyünk – közölte a nyomozónő és meglengetett egy papírt előtte.
Anna odalépett és kikapta a kezéből. A férfi kihúzta magát.
- Azt ajánlom, fogja vissza magát, doktornő – fenyegette meg higgadtan a nyomozó. - Maga nincs abban a helyzetben…
- Fogja be – vágott a szavába Anna, miközben a papírt olvasta. – Nem tudok úgy olvasni, hogy közbe szövegel.
A papíron ott volt feketén fehéren az engedély. Magasabb szintről is jött, az aláíráson Dr. Rónai Gábor neve is szerepelt. Anna elképzelte, ahogy puszta kézzel végez a két nyomozóval. Körülbelül egy perc alatt meg tudná ölni mindkettőt. Nagyon közel állt hozzá, hogy leleplezze valódi énjét.
- Tessék – dobta a nyomozónő ölébe a papírt. – Tíz percet kapnak a kihallgatásra, utána el fogom kezdeni a vizitet.
- Mi döntjük el, meddig hallgatjuk ki – erősködött a nyomozó.
- Ez nem így van. Az orvosi ellátásnak egyetlen percéből sem vehetnek el. Kizárólag csak akkor, ha Viktor ma bűncselekményt követett el az elmúlt fél órában és jelenleg is veszélyben van miatta mások élete. Hol voltak, amikor a büntetőjogot tanították maguknak a főiskolán? A büfében zabálták a parizeres zsemlét, lemerem fogadni.
- Állítsa le magát! Különben panasszal fogunk élni! Nem mondom többször, doktornő!
Anna mielőtt kiindult volna, gyengéden megérintette Viktor vállát.
- Ne hagyd, hogy szívassanak – súgta oda neki.
- Mi nem szívatjuk - háborodott fel a nyomozónő.
Anna még visszafordult hozzájuk az ajtóból.
- Tíz percük van – közölte hidegen. - Ha egy másodperccel is tovább tart ez a jogtalan eljárás, akkor gondoskodom róla, hogy maguk ketten holnap reggel már a forgalmat irányítsák az Andrássy úton.
Azzal kiviharzott a szobából durván becsapva maga után az ajtót.

2013.
A harminckilenc éves Anna szeretőjével, a korrupt nyomozó Vass Dáviddal ücsörgött a kanapén köntösben. A férfi egy szál boxer alsóban ült mellette, laza mozdulattal adott tüzet a doktornőnek, aztán elnézte egy darabig mereven maga elé bámuló, izmos lábait magához húzó szerelmét. Nem bírta megállni, hogy ne kezdjen el babrálni azzal a szép dús fekete hajjal, amit úgy imádott.
- Dávidka – szólt rá hidegen Anna, miközben rá se nézett. - Három menetet nyomtunk le, egy kicsit már fáradt vagyok. Holnap lesz Valentina tárgyalása és mivel én voltam az orvosa két évig, Petra pedig sikeresen elkapta a hányós vírust, ezért Rónai engem fog vegzálni a keresztkérdéseivel.
- Ezer bocs – játszotta a sértődöttet a szőkésbarna hajú, csillogó kék szemű férfi. – Akkor kihagyhatjuk az előjátékot.
- Bolond vagy.
- Igen, azt hiszem beléd bolondultam teljesen.
- Mondom én. És mi van azzal a csajjal, aki meg akar téged kaparintani?
- Rebeka?
- Igen. Miért nem vele vagy most?
- Mert nem érdekel. Te érdekelsz. Bár, meg kell hagyni, azért ő kedvesebb. De végül is, imádom, amikor ilyen nyers és bunkó vagy.
- Az a csaj legalább szülne neked gyereket.
- Már megint kezded. Mondtam már, hogy engem az nem érdekel.
- Te is jól tudod, hogy csak pazarolod rám az idődet.
Dávid elvörösödött a dühtől. Felpattant és az ablakhoz lépett. A csillagos éjszakát bámulta egy darabig, miközben arra várt, hogy Anna talán bocsánatot kér tőle, de az továbbra is mereven bámult maga elé.
- Hogy rohadnál meg – vetette oda halkan a férfi, aztán felé fordult. – Az esetleg eszedbe se jut, hogy talán érzek valamit irántad? Hogy nem csupán egy alkalmi numera vagy nekem, hanem annál több?
- Nem hibáztatlak – vonta meg a vállát a doktornő. – Jó nő vagyok és tudom mi a dolgom az ágyban. Belőled meg a kangörcs beszél.
- Ezt nézed ki belőlem? – förmedt rá Dávid. – Ezt? Évek óta viszonyunk van és…
- És ennél nem is lesz több, amíg végre össze nem szeded magad – vágott közbe Anna. – Kezdjél el a jövődre is gondolni, apafej.
- Milyen jövőre? Mint amilyen Levinek jutott? A társamnak? Fél éve volt az esküvője, erre egy hete egy idióta drogdíler közelről szétlőtte a fejét. Ő is a jövőjére gondolt, aztán végignéztem, ahogyan beteszik a hullazsákba!
- Ez benne a pakliban mindenkinek.
Dávid látta, hogy semmi értelme erőlködnie. A nő túl határozott és kemény ahhoz, hogy ő bármilyen érvvel hasson rá. Megsemmisülten fordult vissza az ablakhoz, a szentendrei erdős tájat bámulva.
- Tudod, Anna – kezdte az esélytelenek nyugalmával, őszintén. – Szinte minden napom egy borzalom. Sokszor eltűnődök azon, nem-e tévesztettem pályát. Vannak jó napjaim, amik valójában csak elviselhető, rizikómentes napok. Azonban többnyire a pokol kapuja nyílik meg előttem. De amikor felhívsz, hogy jöjjek át, akkor hirtelen minden megváltozik. Akkor már tudom, bármi is történjen velem, ha eljutok ide hozzád, az már egy jó nap lesz. Hiába az iszonyat, hiába a vér, hiába a munkából fakadó stressz, ha utána veled vagyok, akkor úgy érzem megérte felébredni reggel – felsóhajtott. – Tudom, megkaphatnék mást. Így nézek ki, szóval akárkit. Igen, jól mondod, szülnének is nekem. De nekem nem gyerek kell. Nekem te kellesz. Ahogy vagy, amilyen vagy. Mindent szeretek, ami te vagy és hozzád köthető.
Anna könnyes szemmel lépett oda hozzá. Dávid izmos hátát simogatta gyengéden, mélységes bűntudattal az arcán.
- Fordulj már felém – kérlelte a férfit.
Amint a nyomozó felé fordult, megdöbbent a könnyeitől. Anna gyengéden megcsókolta őt, beleadva mindent, amit órák óta rejtegetett. Utána a fejét a mellkasához tette, lehunyva szemét hallgatta annak szívverését.
- Bocsáss meg - súgta Anna. - Ezt most hallanom kellett. Tudni akartam, mennyire vagyok fontos neked. Meg tudsz nekem bocsátani?
- Ne butáskodj – enyhült meg gyengéden Dávid és megpuszilta a nő fejét. – Szeretlek, te kis vadállat.
- Én is téged.
Másnap délelőtt tízkor már a tárgyaláson ült a bíró mellett, miközben Rónai, a nála pár évvel fiatalabb, sármos ügyész minden erejével azon volt, hogy megizzassza. A védelem mellett ott ült a már tizenkilenc éves Valentina, aki büszke mosollyal figyelte őt, az arcán pedig nyoma sem volt a félelemnek.
- Na, akkor vegyük át még egyszer – folytatta Rónai, miközben zsebre tett kézzel sétálgatott fel-alá Anna előtt. – Maga Király Valentina orvosa volt két éven át, míg végül átadta a kolleganőjének, Dr. Radics Petrának, mert olyannyira nyomasztotta a vádlott személyisége, hogy feladta a kezelését.
- Nem tudom, miből gondolja ezt – vágott közbe Anna higgadtan. - A kérelmi papírom legalján van egy pont, amire nagybetűkkel van ráírva, hogy „indoklás”. Feltételezem, hogy egy olyan művelt és okos ember, mint amilyen maga, tud olvasni. Az indoklásomba pedig azt voltam bátor leírni, miszerint Valentina kezelése és az abból fakadó, kitartást igénylő munka egy másik páciensem, Bachmann Viktor kezelésének a rovására megy. Így átadtam a vádlottat annak, akinek több ideje van vele foglalkozni.
- Kitartást igénylő munka – emelte ki az ügyész és elővett egy papírt az asztaláról. - A kezemben tartom az intézet biztonsági szolgálatának összefoglalóját Valentina az intézetben eddig tanúsított magatartásáról. A lista szerint a vádlott eddig tizenkét alkalommal bántalmazta az őrszemélyzetet, ebből nyolc alkalommal a maga kezelése alatt. Továbbá három orvos ellen tanúsított nyolc napon túl gyógyuló sérülést okozó testi sértést, ezek közül az egyik pont maga volt. És ha ez nem volna elég, két beteget olyan súlyosan bántalmazott, hogy azok kis híján belehaltak a sérüléseikbe. Ez a két eset ráadásul pont akkor történt, amikor szintén maga volt a kirendelt orvosa. Ne akarja beadni nekem, tisztelt doktornő, hogy ezek nem befolyásolták a döntésében.
- Tudja, kedves ügyész úr, a Szent Mihály Elmegyógyintézet nem egy falusi háziorvosi rendelő. Ahogyan az intézet szigorított körletét sem nevezhetjük egy ártatlan fogászati rendelőnek. A mellém kirendelt betegek sem influenzával, vagy foggyulladással küszködnek. Én komoly mentális problémákat igyekszem a legjobb tudásom szerint kezelni. Amióta a szakmában vagyok, nem egyszer kellett támadásokat elviselnem, nem egyszer kellett feltárnom a sötétséget egy emberi elmében és biztosíthatom, hogy cseppet sem érdekelt sosem, hogy az életem az őrszemélyzet kezében van.
- Akkor a „legjobb tudása szerint” feleljen nekem egy egyszerű kérdésre. Maga szerint hány év kell még ahhoz, hogy végre valamilyen kézzel fogható eredményre jussanak a vádlott kezelésében?
- Erre a kérdésre kizárólag Dr. Radics Petra pszichiáter tud felelni – Valentina felé pillantott. – Ám ha mindenképp tőlem várja a választ, akkor biztosíthatom, a doktornő jó úton halad afelé, hogy Király Valentina egy-két éven belül semmilyen veszélyt sem jelentsen a társadalomra.
- Szóval egy-két éven belül kiengedhetünk egy tömeggyilkost, aki négy évvel ezelőtt tizenhárom ember életét oltotta ki. Jórészt fiatalokét, akik közül a legfiatalabb éppen azon a napon ünnepelte a tizennyolcadik születésnapját – közelebb lépett Annához. – Ezt esetleg annak a fiúnak a gyászoló szüleinek is a szemébe mondaná? Közölné velük a „legjobb tudása szerint”, hogy a fiúk gyilkosa – mutatott Valentina felé - mint aki jól végezte dolgát kisétál az intézet kapuján?
- Nem én döntök erről, ezt maga is tudja. Hiába próbál most tetszelegni a sajtónak, ügyész úr. Király Valentina tettei borzalmasak és nekem is okoztak gyakran álmatlan éjszakákat. Azonban, mint mondtam önnek már telefonban, az intézetben és ma itt a tisztelt bíróság előtt már háromszor is, a vádlott a paranoid skizofrénia tüneteit mutatja, melyben egy sötét erő kényszeríti őt arra, hogy másokra támadjon. Ezek a hangok, az általa leírt „iszonyat hercege” éppen olyan valóságosnak tűnik Valentina számára, mint ahogyan nekem maga, vagy mint a bíró úr itt mellettem. Továbbá…
- Hagyjuk ezt, doktornő – vágott közbe Rónai. - Ön is mondta, hogy a vádlott nem reagál az előbb említett betegség kezelésére előírt gyógyszerekre. Egyikre sem. Akkor nem lehet, hogy ez a tömeggyilkos az orránál fogva vezeti magukat?
- Már mondtam magának, kedves ügyész úr, hogy a forgalomba lévő gyógyszer mellékhatásai veszélyeztették a páciens egészségét, ezért egy másik, kevésbé hatékony gyógyszer adagolására kellett áttérnünk. Ha gondolja, részletezem a kezelés bizonyos fázisait és várható…
- Nem kell, nincs több kérdésem – adta fel Rónai.
Valentina erre fülsüketítően hangosan felnevetett a teremben: - Erre varrjál gombot, hulla bácsi – vetette oda az ügyésznek.

JELEN
A még mindig gyönyörű Anna, a negyvenhetedik éve felé közeledve is akár húsz évet letagadhatva vonult végig a norvég plázában az emberek arcába menekülve a kínzó lelki fájdalmak elől. Elővette a nemrégiben vásárolt mobiltelefonját, eközben ügyelt arra, hogy az őt mindenhova követő Lilla emberei ne fogjanak gyanút. A készülék pontosan olyan típusú és színű volt, mint a két sajátja, ezzel remekül tudja álcázni a tervét.
Gondolataiból egy rá mosolygó, vörös hajú kislány zökkentette ki, aki rátapadt a könyvesbolt üvegére és mosolyogva bámulta őt. Mintha Valentina és Virág arcvonásai keveredtek volna benne. Leguggolt hozzá mosolyogva és megkocogtatta az üveget. A kislány visszakopogott neki. Integettek egymásnak. A szülei végül finoman elhúzták onnan, miközben bocsánatkérően intettek Annának. Sóvárogva, szomorúan figyelte a családot, főleg a kislányt. Neki sosem lesz gyermeke, gondolta. Sosem tudja meg. De nincs veszve ezzel semmi.
Leült egy padra és tárcsázta Nóri számát. A lány szinte azonnal felvette.
- Szia, Anna – szólt bele az derűsen.
- Szia, Nóri – sóhajtott Anna. - Jól van az én kisbabám?
- Igen. Nemrég ébredt fel. Most nem tudom adni, mert zuhanyozik.
- Jól van. És ő az? Mármint Ketteske?
- Igen. Tartósnak bizonyul a helyzet.
Anna szeméből kibuggyant egy könnycsepp.
- Akkor ezek szerint hatásos a gyógyszer – nyugtázta. – Remélem, így is marad.
- Nagyon úgy tűnik – mondta Nóri örömteli hangon. – Szóljak be neki, hogy siessen, mert vonalba vagy?
- Nem kell, mert szerintem…most belepusztulnék a sírásba.
- Mi a baj?
Anna körbenézett a plázában. Alig múlt tíz óra, hétvége volt, mindenütt gyerekek a szüleikkel. Egy jégpályán két szőke lánytestvér kézen fogva korcsolyázott, az arcukon felszabadult mosoly.
- Anna – szólította Nóri.
- Itt vagyok – rebegte Anna. – Csak tudod, egész nap…egész nap gondolatok kavarogtak a fejemben. Emlékek. Viktorról és Valentináról. Mindketten olyanok voltak, mintha a gyerekeim lettek volna. Persze, leginkább Valentina. Viktor ugyebár, ahogy betöltötte a huszadik évét és felnőtt férfi lett belőle…te is tudod, nyílt titok mi vette onnantól kezdetét. De Valentina…vele bár egy idő után teljesen megromlott a viszonyom, mégis a szívem mélyén tudtam, hogy a kislányomként szeretem. Olyan volt, mint Virág. Meséltem róla, tudod.
- Igen.
- És hát Ketteske mentett meg. Ő tüntette el belőlem a gonoszt. Azt a rettenetet, ami voltam. Néha bukkant csak elő belőlem valami jó, de aztán újra elsötétült minden bennem. Most pedig itt rohadok távol tőle, tehetetlenül. Téged is féltelek. El nem tudom mondani, mennyire rettegek attól, hogy bajotok esik.
- Ne félts minket – nyugtatta a lány. – Folyamatosan tervezünk.
- Én is. És itt és most megígérem nektek, hogy segíteni fogok. Kerüljön, amibe kerül. Megmentelek titeket. Tartsatok ki még egy kicsit. Hamarosan elmegyek értetek és elhúzzuk a csíkot oda, ahol se a rendőrök, se Lilla nem talál ránk. Ha kell, visszahozom a sötét énemet is és ha kell, mindenkin áttaposva, de megmentelek titeket.

2020.május 23-24.
Budapest

 

14.rész
Havaska

Délután szép lassan besötétedett. Nóri a dorogi ház tornácán elszívott egy cigit, majd egy kicsit reszketve a januári hidegtől gyorsan belépett az ajtón. Rögtön a nappaliban található kis ágyhoz sietett, ahol Valentina mélyen aludt egy ideje, rendesen betakarózva. Elnézte őt egy darabig, aztán óvatosan leült az öreg fa székre, ami halkan recsegett alatta. Az antik tárgyakkal teli szobában nézegelődött, élvezve a meleget közel az ősrégi fűtőtesthez. Őszintén hálás volt annak a lánynak, aki befogadta őket annak ellenére, hogy pár perc alatt lelepleződtek előtte. Nem sűrűn kiáltják errefele a Valentina nevet és az nem motyogja a Nórit teljesen önkívületi állapotban. De ez a huszonkét éves, vékonyka vak lány pont abban a kis utcában járt a botjával. Azonnal felajánlotta a segítségét és biztosította őket arról, hogy nem értesíti a rendőrséget. Ez a csupaszív lány higgadtan, egy kicsit suttogva beszél folyton és látszólag teljesen ki van békülve a vakságával. Humoros öniróniával beszél a nehézségeiről, valamint a nem mindennapi nevéről is. No, igen, Nórinak speciel nagyon is megtetszett az Erdei Havaska név.
Mintha csak hallotta volna a gondolatokat, Havaska be is lépett a konyhából egy teás kancsóval a kezében. Fekete kötött pulóvert és fekete farmert viselt, hosszú dús, festett vörös haja majdnem a derekáig ért, az arca angyalian gyönyörű volt, csábos ajkai mosolyra is görbültek, amint a Nóri melletti asztalkához ért. A kis lámpa félhomálya megvilágította Havaska élettelen, szürkésfehér szemeit.
- Várj, segítek - pattant fel Nóri.
- Aranyos vagy, de nem kell – suttogta Havaska. – Itt lakom tizenegy éve, kiismerem már magam.
Töltött az egyik előre kikészített, népies díszítésű bögrébe.
- Finom gyömbér tea – mondta a szokásos higgadt, sutyorgós hangján. - Szeltem bele narancskarikákat, attól sokkal egészségesebb. Mama télen mindig ilyet csinált nekem. Várj még vele, mert nagyon forró. Még akkor is meleg lesz, amikor a kis álomszuszi Valentina felébred.
- A nagymamád nevelt fel? – kérdezte Nóri, míg a lány leült vele szemben.
- Igen – felelte az derűsen. – A szüleimet elvesztettem tizenegy éves koromban.
- Ó, ne haragudj, nem akartam vájkálni.
- Ne butáskodj. Te is annyit meséltél ma.
Töltött magának is egy pohárral. Nóri azon agyalt, mivel is terelje el a témát, azonban Havaska nekikezdett:
- Két utcával lejjebb laktunk. Aznap a nővérem ballagását ünnepeltünk, eljöttek a rokonok Tatabányáról, Komáromból, de még néhány pesti is idetolta a képét, akik csecsemőkoromban jártak itt utoljára. Persze gyorsan leléptek, mert féltek attól, hogy anyámék megint anyagi segítséget kérnek. Délután Hajni, a nővérem elment pár osztálytársával egy házibuliba. Én itthon maradtam anyáékkal és kiültem kertbe a virágok közé. Mindig beszéltem hozzájuk, közben hallgattam a madarakat. Szeretem őket, mindig megnyugtatnak. Végül elaludtam a nyugágyban és arra ébredtem, hogy nem kapok levegőt. Éreztem a tömény füst szagát. Hallottam anyáék sikolyát. Be akartam szaladni a házba, de éreztem a forróságot és nem tudtam, mit tegyek. Ő pedig sikoltoztak. Aztán hirtelen csend lett.
- Uramisten - döbbent le Nóri. - Nagyon sajnálom.
- Onnantól a nagyi nevelt tizenkilenc éves koromig. Aztán egy nap, amikor jöttem haza a buszmegállóból, hallottam a nagy sürgést a ház előtt. Rendőrök voltak. És a kíváncsi szomszédok. Nem engedtek be mamához. Nem engedték, hogy megfogjam utoljára a kezét. Azt hittem, békésen elaludt. De nem. Az őrsön mondták, hogy valaki ötvenhárom késszúrással végzett vele. Nem vitt el semmit, ezért kizárták a rablógyilkosságot. A mai napig nincs meg a tettes.
Nóri elhűlve hallgatta a történetet. Észrevette, hogy Havaska kezei reszketni kezdtek. Átnyúlt a kis asztal másik végébe és gyengéden megfogta azokat, mire a remegés lassan enyhülni kezdett.
- Nagyon sajnálom, Havaska – súgta neki. – Ez borzalmas.
- Jobb helyen vannak most – mondta a lány elcsukló hangon. - Persze hálát adok a sorsnak, hogy a nővérem még él és kéthetente itt tölti velem a hétvégét. Így nem vagyok egyedül akkor – egy pillanatra Valentina iránya fordult. – Ezért is tudom, mit érzel, Nóri. Mindenki, aki a véred, az a legnagyobb kincsed is.
- Igen – pillantott az unokahúga felé Nóri. - A kis majom. És nem félsz itt egyedül?
- Nem, egyáltalán nem. Sokan járnak azért hozzám, persze munkaügyben.
- Igen, mesélted, hogy masszőr vagy.
- Jóba vagyok a kuncsaftokkal, de mégsem ugyanaz, amikor valaki hozzád tartozik. Na, jó, azért van egy srác – elmosolyodott. – Neki ingyen csinálom már, ha ő is megnyomogat engem. Ha érted, mire célzok.
- Értem én – kacsintott Nóri. – Szép lány vagy, használd ki bátran, amíg fiatal vagy.
- Aranyos vagy.
Valentina ekkor hirtelen felhorkant és halkan nyögdicsélve a másik oldalára fordult. Havaska kicsit szégyellősen elhúzta a kezeit, aztán kedves, anyáskodó mosollyal felállt a székből.
- Magatokra hagylak titeket – mondta a suttogó hangján. – A szobámban leszek. Edzek egy kicsit, hogy amint kitavaszodik, és jobban előbújnak az emberek, mindenki az én hátsómat bámulja.
- Rendben – kuncogott Nóri.
Egy darabig elnézte ezt a törékenynek tűnő, ám de mégis nagyon erős lányt, ahogy óvatos léptekkel a konyha felé veszi az irányt. Minden elismerése az övé volt, nem csak kezdte megszeretni ezt a sok borzalmat átélt teremtést, hanem büszke is volt rá, amiért látszólag nem adja fel soha.
Amikor az ágy felé pillantott, megfagyott az ereiben a vér. Valentina nem volt ott. Megrecsegett a parketta mögötte. Megfordult és a legnagyobb megdöbbenésére Egyeske vigyorát pillantotta meg.
- Na, mi van, unokanővérkém? – tette a fel a költői kérdést sejtelmesen suttogva a lány. - Lelkizgetünk ezzel a senkivel? Játszod neki a cuki tesókát, holott egy gerinctelen, áruló féreg vagy?
Nórinak esélye sem volt reagálni, mert Egyeske természetfeletti gyorsasággal megragadta a hajánál fogva és beleverte a fejét az asztalba. Minden elsötétült előtte, zuhanni kezdett az álomba, utána filmszakadás.
- Nóri? – szólt a konyha felől Havaska. – Minden rendben?
Valentina a kivette az unokanővére zsebéből a pisztolyt, majd a padlószőnyegre lökte az ájult lányt. Havaska ekkor megjelent az ajtóban. Aggódó tekintettel nyújtotta ki a bal kezét, a levegőbe tapogatva.
- Ó, minden rendbe, hulla lány - nevetett halkan Egyeske. – A kis babám most alszik egy kicsit, addig pedig gondoskodom rólad.
- Melyik vagy most? – kérdezte rémülten Havaska.
- Mit számít az neked?
Valentina a lányra szegezve a pisztolyt, lassan megindult felé. Havaska egész testében remegve hátrált ki a konyhába.
- Hogy is hívnak? – kérdezte Egyeske. – Havaska?
- Igen – felelte az.
- Sajnálom, Havaska, de lyukas fejű hulla lány leszel. Ezt a sorsot szánom neked, de ne aggódj. Nem hiába döglesz meg. Talán ez volt a küldetésed. Nóri felébred és nagyon szomorú lesz, amiért megint valaki a túlvilágra költözött miatta. Én pedig annyira imádom, amikor sírni kezd.
- Egyeske – állapította meg Havaska és megállt.
- Úgy van. Az első, az eredeti, a valódi. Az iszonyat lánya.
Éppen a lány szeme közé célzott, amikor az a legnagyobb döbbenetére szélesen elmosolyodott.
- Káprázatos – suttogta Havaska.
- Tessék? – fagyott le Egyeskéről a mosoly.
- Tudod te, milyen régóta várok rád? Van róla fogalmad, mekkora ajándékot kaptam tegnap este a sorstól?
- Miről beszélsz?
- Rólad, édesem. Tizenegy éve várok rád és egyszer csak az ölembe pottyansz egy átlagosnak induló este.
Valentinát számára ritka érzés fogta el, a félelem. Lassan leengedte a fegyvert és úgy érezte meg sem bír szólalni a meglepettségtől. Havaska tett egy apró, óvatos lépést felé, mire ő hátrált egyet.
- A nagy Király Valentina – örvendezett suttogva a lány. – Te voltál az én ébredésem. Az útmutatóm. Miattad kezdtem el gyilkolni. Amikor először hallottam arról a diszkós tettedről, azonnal igazoltad a létem értelmét. Nem telt el egy hónap sem, amikor rágyújtottam a házat a szüleimre. Nem hallottam a sikolyaikat. Mert már rég halottak voltak mind a ketten. Énekelgetve hallgattam a kertben, ahogy a lángok felzabálják azt a börtönt, amiben éltem. Végig arra gondoltam, vajon mit szólnál, ha most látnál engem?
- És a mamád? – kérdezte Egyeske.
Havaska kuncogott egyet: - Az is én voltam. Azt kapta az a vén szatyor, amit megérdemelt.
Egyeske egy darabig értetlenül bámult az előtte megnyilatkozó szörnyetegre. Ketteske szemén át egy gyenge és esetlen lányt látott, aki csoda, hogy képes valahogyan fenntartani magát. Erre kibújik a gonosz szellem a palackból.
- Te most ugratsz, igaz? – hitetlenkedett.
- Nem – rázta meg a fejét a lány. - Mindent tudok rólad. Tizenegy éve várok erre a pillanatra. Azt sajnálom, hogy nem láthatlak. Persze, ha gondolod, megölhetsz. Én azt sem bánom. Élvezném minden percét, mert addig is veled vagyok és hallom a hangodat, na meg érezlek is végre.
Valentina azon kapta magát, hogy akarata ellenére elmosolyodik. Hallotta a fejében Ketteske üvöltését, mellette Hármaska elismerő hümmögését. Eltette a fegyvert a rózsaszín pizsamájának zsebébe.
- Tetszel nekem, te lány - mondta Havaskának. - Ha igaz, amit mondasz, akkor nagyon jó arc vagy.
- Az is vagyok – bólintott Havaska és közelebb lépett hozzá. - Szeretnék melléd szegődni. Mint a mesternőmhöz. Hiszel a sorsban, Valentina?
- Nem túlzottan.
- Én igen. Nekünk találkoznunk kellett.
- Bízhatok én benned?
Havaska gyengéden megérintette Valentina arcát és hüvelykujját finoman végighúzta az ajkain.
- Ölelj a kebledre és meglátod - mondta lágyan. – Hidd el, mesternőm, méltó iszonyat lánya lennék melletted. Végzünk Nórival és útnak állunk. Tudom, most gyengének látsz, de tudd, nem így van.
- Nem ám – fogta meg a lány kezét Valentina. – Érzem benned a pusztítót. Remek iszonyat lánya leszel.
Magához ölelte Havaskát.
- Még azért magamhoz kell térnem – folytatta. – Azt sem értem, miért tudtam visszatérni, amikor Nóri beadta a gyógyszert.
- Mert elcseréltem a gyógyszert egy nyugtatóra- büszkélkedett Havaska. - Kicseréltem a pirulát, amikor ő nem figyelt oda. Pont egyformák tapintásra, gondoltam, nem tűnik majd fel neki. Meg hát túl naiv is volt gyanakodni. Simán azt adta oda Ketteskének, aki gyanútlanul mosolyogva bevette.
- Ügyes kiscsaj vagy te. Akkor azért dőltem így ki. Szeretted volna, ha én ébredek fel?
- Így van. Persze Hármaskától tartok.
- Nem kell. Hallom őt. Büszke rád. Nála ez nagy szó, mert senkiben se bízik.
- És Ketteske?
- Az a nyálas dög most szenved. Hadd csinálja, úgyis imád nyavalyogni.
- Akkor társak vagyunk, babám?
Valentina puszit dobott a lány fejére.
- Azok – nyugtázta. – De van egy aranyszabály.
- Éspedig?
- Nórit nem öljük meg. Ő az én unokanővérem. Még gyenge és esetlen, de együtt talán képesek leszünk magunkhoz emelni a szintünkre. Nekem egyedül nem ment. Lehet, két segítő kéz kell hozzá.
- Nem bánom. Legyen így.
- Mi hárman leszünk az iszonyat lányai. A megállíthatatlanok.
Havaska még jobban Valentinába kapaszkodott.
- Az álmom valósult meg – súgta. – Ez életem legszebb napja.

*

Anna éppen zuhany alól jött ki, amikor megszólalt az anyai ösztöne. Vészjelzés hasított belé és a szívéhez kapott. Érezte Ketteskét és Nórit. Bajban vannak. Magára csavarta a törülközőjét, majd rémülettől lüktető fejjel a nappaliba sietett. Felkapta a dohányzóasztalról a telefonját, aztán tárcsázta rögvest Nóri számát. Kicsöngött. Számolta is hányszor. Egy. Kettő. Három. Négy. Öt. Hat. Hét. Nyolc. Szaggatott búgás. Kinyomta és gyorsan újrahívta. Ugyanez. Nem veszi fel.
Megsemmisülten rogyott le a kanapéra. Vajon Lilla emberei elfogták őket? Vagy a rendőrök? Az kizárt, hogy alszanak már. Nóri mesélt a lányról, akinél meghúzták magukat. Feldobta őket? A telefon kijelzőjét figyelte, hátha a lány visszahívja őt. Nem tudott várni. Gyorsan összeszedte magát, felkapta a másik telefonját, kikereste Lilla számát, rábökött, közben próbált teljesen lehiggadni. Nem szabad elárulnia a kettős játékát a maffiakirálynő barátnőjének.
- Szia, szívem – szólt bele Lilla meglepetten.
- Szia, Lilla baba – alakította hitelesen Anna a barinőt.
- Hiányzott a hangom?
- Így van. Mizújs feléd? Olyan rossz érzésem volt veled kapcsolatban. Egyben vagy?
- Naná. Viktorral éppen a jacuzziban ülünk. Gyanítom, most ebben a percben pukizott bele, kihasználva bugyogást. Igaz, szívem? Így volt? Mi ez a huncut mosoly a fejeden? Beletrafáltam?
- Akkor elvagytok – mosolygott Anna. – Megnyugodtam.
- Ja, el. Tudom, ez neked most nehéz, mert elvégre a te pasid volt.
- Hagyjál már vele. Valentináról valami hír? Elkaptad már végre? Vagy a töketlen nyomozócsoportra bíztad?
- Nem fogom rájuk. Te is tudod, mennyire el akarom kapni.
- Mindegy is. Érted aggódtam csak.
- Ne aggódjál már. Élvezd az életet, csajszi. Találtál már ott valami jó pasit magadnak?
- Á, nem. Nem kell most senki.
- Nem ismerek rád.
- Majd halászok valakit magamnak. Most leteszlek, mert odaég a halam. Puszillak!
- Puszi!
Anna nem nyugodott meg. Mindig bejöttek a rossz érzései. Valami nagyon nagy baj van. Ekkor megcsörrent a másik telefonja. Nóri volt az. Nem várt egy percig sem, azonnal felkapta.
- Igen? – szólt bele. – Nóri, minden oké?
- Dehogy – válaszolt Egyeske a túl végről. – Legalább is vele nem oké. Havaska babám, a fogadott húgocskám éppen most kötözi a székhez. Persze Nórika csicsikál közbe, mert a kapott a fejére egyet.
Anna meg se tudott szólalni az ijedtségtől.
- Ott vagy, doki néni? – vihogott a telefonba a gonosz. – Ledermedtél, édesem?
- Ez nem lehet – nyögte ki Anna.
- Mi nem lehet? Ja, a gyógyszer. Hát, nem kaptam meg időben, hála az én új társamnak. Ekkora mázlit! Most képzeld, nem velem, hanem Ketteskével kéne beszélned. Tudom, hogy valójában engem szeretsz, doki néni. Valld be, hisz én voltam a te édes kislányod ott a Szent Mihályban.
- Dögölj meg.
- Ó, az nem lenne jó, mert akkor velem hal a kis nyafka is bennem. Nem változtál semmit. Te még mindig az a vadállat sorozatgyilkos vagy, aki jobb akart lenni nálam, de sajna esélye sem volt.
Anna ökölbe szorította a kezét. Iszonyatos harag lett úrra rajta, fekete szemeiben megcsillant az a régi gyilkos fény, amit napról napra igyekezett gyökerestül elpusztítani magában.
- Elmegyek érted – jelentette ki végül higgadtan. – Most már elég volt belőled.
- Most remegnem kéne, mint a nyálnak a centrifugán?
- Ha Nórinak a haja szála is meggörbül…
- Akkor mi lesz? Semmi sem lesz. Nem bántasz te engem. Meg nem is tudnál. Maradj ott szépen a norvégoknál. Ne akarj hulla néni lenni. Mert az leszel, ha idetolod a képed, abban biztos lehetsz.
- Meglátjuk. Jobb, ha felkészülsz. A gyógyszer hatására meg főleg. Gondolom rájöttél, mit is igazolt nekünk.
- Mit?
- Hogy nem te vagy a valódi személyiség. Te vagy a tévedés. És a tévedéseket korrigálni kell.
Azzal lenyomta a telefont. Kihúzta a kanapé alsó fiókját, ahol az a fekete trezor volt. Az ölébe vette. Nagyot sóhajtott, még az ujjai is megremegtek. Miután nagy nehezen legyűrte a gyengeségét, kinyitotta. Ott lapult a pisztolya. Az a fegyver, amit elhoztak neki Lilla emberei a szentendrei otthonából. Nem fogja Valentina ellen használni, viszont bárki áll majd az útjába, az kap ebből egy golyót a fejébe. Végleg eldöntötte, hogy haza fog térni. Ideje rendet rakni.

*

Nóri előtt elkezdett tisztulni a kép. A nappaliban volt mindig, nyugtázta magában. Sajgott a feje, kimerült volt, ám a kétségbeesés erősebbnek bizonyult. Remélte, hogy Havaskát nem bántotta az a szörnyeteg. Ekkor fél szemmel látta, amint valaki hátulról lehajol hozzá jobb oldalt.
- Felébredtünk, Nórika? – suttogta Havaska.
- Havaska – nyögte erőtlenül Nóri. – Hát élsz? Segíts nekem, szabadíts ki!
Az a fejét rázta.
- Nem lehet – jelentette ki sejtelmesen. – A fogadott nővérem megtiltotta nekem. Persze, én inkább megöltelek volna, viszont neki nagyon kellesz. Adott neked egy esélyt. Azt ajánlom, hulla lány, hogy ne élj vele vissza, ha egy darabban akarsz maradni. Megértettük egymást?
Nóri ereiben megfagyott a vér.
- Mi történt? – értetlenkedett. – Miért álltál mellé?
- Mert ő az ajándékom. Te hoztad el nekem. Voltaképpen hálásnak kéne lennem neked.
- Havaska, ezt nem teheted! Te nem vagy ilyen!
- De ilyen – hallatszott Egyeske hangja a konyha felől. - Már ő is az iszonyat lánya. Ne csüggedj, édesem, mert te is az leszel. Úgy bizony. Nem kapkodjuk el, Havaska babával. Türelmesek leszünk veled. Szép lassan, de teljes mértékben áttérítünk a mi oldalunkra. Vegyél érzékeny búcsút Ketteskétől is, mert többé nem látod. Hármaska most húzza le éppen a vécén.
Belépett a nappaliba a szokásos fekete ballonkabátjában és a vörös farmerban. Eszelős vigyor ült az arcán, kék szemeiben a megfékezhetetlen téboly uralkodott. Erősebbnek tűnt, mint valaha.
- Hiába próbálkozol bármivel is – rázta meg a fejét. – Esélytelen vagy, unokanővérkém.
- Te vagy esélytelen – vetette oda Nóri.
Havaska belemarkolt a hajába és a hátrahúzta a fejét.
- Vigyázz a szádra, vagy beverem - fenyegette meg színtelen hangon, utána elengedte.
Valentina büszke mosollyal mutatott a lányra.
- Látod ezt? – gyönyörködött. – Ilyen, amikor valakinek az oldalán állsz. Te meg mit csináltál? Lepaktáltál a kis nyálas Ketteskével. Mert azt hitted, ő a te szinted. A célod. Pedig rá fogsz jönni szépen lassan, hogy én vagyok a te mindenható unokahúgod, aki bár fiatalabb, mégis erősebb.
- Te csak egy tévedés vagy!
Valentina arcáról lefagyott a mosoly. Ellentmondást nem tűrő, szigorú tekintettel fordult Havaska felé.
- Üsd meg – parancsolta.
A lány elé állt és nagyott csattanó pofont lekevert neki.
- Most állj ki a képből – adta ki Valentina.
Havaska önelégült vigyorral visszalépett a szédelgő Nóri mögé. Egyeske oldalra döntötte a fejét.
- Beszólsz még valamit? – kérdezte az unokanővérétől. – Vagy esetleg készen állsz?
- Engedj el.
- Miért engedjelek el?
- Hogy elintézhessen ezt az izét mögöttem, aztán te is kapnál pár sallert.
Valentina fülsüketítően felkacagott.
- Ezért megérdemelsz egy piros pontot! – kiáltotta. - Ez most az a dacos Nóri volt, aki rám szegezte a fegyvert nem is olyan régen. Így már tetszel. Nagyon tetszel. Néhány lépés van és utána hidd el, nagyon jó lesz neked.
Nóri nem akarta elhinni, hogy ilyen kiszolgáltatott, vert helyzetbe került megint. Ki kell valamit találnia minél előbb. Reménykedett Ketteske hirtelen felbukkanásában, az a személyiség az egyetlen reménye ismét. Vagy talán Anna, aki eljön érte. Érezte az egykori ellenségét, mintha küldene neki egy jelet.
- Na, jó – legyintett Egyeske és megindult felé. - Visszaküldelek egy kicsit az álomvilágba.
Nóri látta még Valentina öklét közeledni mielőtt minden elsötétült előtte.

2020. május 27.
Budapest

15.rész
„Nem fogok félni”

A fénycsíkban két szempár meredt rá már legalább negyed órája. Nóri fellátott a pince sötétjéből a lépcsőfordulóba, ahol a figyelő szemek tulajdonosa, Valentina állt. Nem látta az alakját, sem az arcát, de tudta, hogy ő az. Nem beszélt, meg se moccant, csak figyelte őt rezzenéstelenül. Mintha várna valamire, talán egy kétségbeesett nyögésre a rongyon keresztül, amitől Nórira többször rátört az öklendezés. Próbált ellenállni az unokahúga pszichológiai terrorjának és kiegyensúlyozottan venni a levegőt az orrán keresztül, nem gondolva a durván a szájához kötött poros rongyra. A fogorvosa tanította még erre, amikor lenyomatot vett a felső fogsoráról. Szépen az orron, nyugodtan, mint aki a hegyekben sétál a fák között. Érezte, ha egy percig is megfeledkezik erről a megnyugtató képről, ha egy kicsit is kizökken, akkor megint beindul a hányós reflex. Valentina szemei pedig talán pont erre várnak, erősítette meg magában.
- Mesternőm! - súgta le izgatottan Havaska. – Mesternőm! Jön egy ismerősöm!
A ragadozó szemek úgy pillantottak felfelé, hogy a fej meg sem mozdult, aztán visszatértek Nórira. Szinte itták a szenvedéssel és félelemmel teli csendet, várva a kín hangjára, amivel megtöltekezhetnek. Hátborzongató volt a csillogásuk, a kitartó merevségük. Nóri még csak nem is látott egyetlen pislogást sem.
- Mesternőm! – szólította valamivel hangosabban a lány fentről. – Gyere, ha tényleg akarod!
Valentina megfordult és megindult felfelé a lépcsőn. Nóri szíve a fejébe liftezett fel az utolsó mondattól. Ki jön ide? Mit akarnak ezek ketten? Már jött is a válasz, amitől futkosott a hátán a hideg. Hallotta nyílni a bejárati ajtót. Kedves, ötven év körüli nő hangját, aki üdvözli Havaskát.
- Örülök, hogy benézett - köszöntötte Havaska. – Bemutatom egy kedves barátnőmnek.
- Ó, de örülök, hogy barátkozol – örvendezett a nő. – Milyen szép kislány a barátnőd! Örülök, hogy megismerhetlek! A nevem…
- Én tudom, mi a neved – vágott közbe sejtelmesen Valentina. - Úgy hívnak, hogy hulla néni.
Nóri hallotta, amint egy hatalmas pofon csattan, ezután pedig Havaska kárörvendően felnevet.
- Mit jelentsen ez? – kiáltotta a nő kétségbeesett, rettegő hangon. – Miért kaptam ezt? Havaska, mit akar ez a…
Két egymás utáni hirtelen csattanás, aztán egy recsegő koppanás. Egy székre nyomhatták, vagy talán az asztalra, állapította meg Nóri rémülten. Próbált üvölteni ennek a két őrültnek, hogy hagyják abba, álljanak le, de csak tompa nyögésre futotta, ami öklendezésbe torkollott. Hallotta lüktetni a saját szívét, próbálta kiszabadítani a kezét a szoros kötésből.
- Havaska! – kiáltott a nő. - Mi ütött beléd? Mit tettem? Mi rosszat tettem?
- Fogd már le jobban! - szólt Valentina a lányra. – Kiszabadul, te nyomorult!
- Fogom! – erősködött Havaska.
Nóri addig erőlködött és billegett a székkel, mígnem végül felborult. Érezte a padló poros, koszos szagát. Meg akarta menteni a nőt, akár az élete árán is. A kötés egyre jobban engedett a csuklóján, a lábán viszont egyáltalán nem. A válla teljesen begörcsölt az erőlködéstől, de érezte, amint egyre szabadabbá válik mindkét keze. Odafent a nő jajveszékelt, minden erejével küzdött az életéért. Valentina fülsüketítő kacajától szinte megremegtek a falak. Nóri teljesen átérezte a nő kétségbeesését, ezért nagy levegőt vett az orrán keresztül, belélegezve némi port, aztán teljes erőbedobással megfeszítette a kötést és mind a két keze kiszabadult. Nagyon béna kötözés volt, nyugtázta magában, egyedül a lábánál lett erősebb.
- Ne, kérlek ne! – üvöltött a nő.
- Ez a szerszám tökéletes lesz – kuncogott Egyeske. - Hűha! Ez nagyot fog szólni, hulla néni.
- Ne! Ne!
- Ez az! – kiáltott Havaska. – Csináld, mesternőm!
Nóri hallotta, amint az a kedves nő felsikít, utána pedig egy nagy csattanástól teljesen elnémul. Hosszú csend következett. El tudta képzelni, hogy ez a két szörnyeteg éppen gyönyörködik a tettében.
- Kell segítség? – tette fel hirtelen a kérdést Egyeske. – Képes vagy eltüntetni?
- Sima ügy – válaszolt derűsen Havaska. – Kiismerem magam, ne aggódj. Elrejtem a kerti viskóban. Úgy se látnak be.
- Jól van. Tegyél úgy. Addig én meglátogatom a kis babámat.
Nóri kapkodva, gyorsan a két kezére támaszkodva próbálta magát visszalendíteni ülő pozícióba. A lábai megnehezítették a dolgát, mert ott profi volt a kötés. Hallotta, amint Valentina megindul lefelé a lépcsőn, néhány lépés és meglátja őt, így pedig lőttek a tervének. Eltolva magától a talajt, nagyot lendített, a rémülettől kapálózva a sötétben talált egy asztal felét, amibe belekapaszkodott. A léptek a forduló árnyába és a fénycsíkba értek, Egyeske gyilkos szemei pedig rávetültek, amikor ő már szerencsésen felvéve az ülő pózt nézett felé a félhomályból rémülten. A farkasszemezés folytatódott onnan, ahol abbahagyták. Ám Nóri esélyesebb helyzetben volt.

*

Senki sem gondolta volna a tatabányai török gyorsétterembe belépő magas, vékony, természetes vörös hajú, harmincas éveiben járó, drága fekete szövetkabátot viselő nőről, hogy a rendelés után pár perccel úgy eszi majd a gyrost pitában, mint egy disznó. Az álláról csorgott a szósz, a szája sarkába két oldalt ételmaradékok ragadtak, ő pedig nem törődve a felé undorodva pillantó vendégekre, mosolyogva harapott újra és újra a vacsorájába. Rátóti Alexandra, a nyomozócsoport egyik legkiválóbb tagja volt, a munkáját komolyan vette, a megjelenésére is folyton ügyelt, hosszú haját és mindig kiengedte, hogy csábító is legyen a férfi kollegáinak társaságában, azonban ha evésről volt szó, hamar átvedlett a falánk suttyó kategóriába.
Ádám és Anikó megállt felette és dermedten figyelte, ahogyan lassan teljesen összekeni az arcát az étellel.
- A hullaház nem kavart ennyire fel – jegyezte meg Ádám.
Alexa felnézett a kollegájára.
- Mi baj? – kérdezte teli szájjal. – Éhen döglöttem már. Ne ültök le?
Anikó nagyot nyelt: - Én kérek két kávét. Mindjárt jövök.
- Várj – szólt utána Alexa, miközben kiröppent a szájából egy paradicsomdarabka. – Nekem diétás kólát kérj már.
- Jó, dobozost?
- Aha, jó hideget.
Ádám leült vele szemben. Mindig is felnézett erre a nőre, aki szinte látnoki képességgel rekonstruálta a bűneseteket, azonban most kezdett kiábrándulni az amúgy mindig dögös nőből.
- Mi a véleményed az esetről? – tette fel a kérdést az önfeledten csámcsogó Alexának. – Szerinted is Nóri lehet az elkövető?
- Nem – nyögte teli szájjal a nő. – A behatoló kitűnő harctudású volt és arra törekedett, hogy az áldozatok száma nulla legyen. A vérnyomokból arra lehet következtetni, hogy Imrén kívül mindenki a saját lábán távozott, persze egy külsős segítséggel, ráadásul nem kicsit sietve, hátrahagyva a halottjukat. A segítőjük azok voltak, akik elrabolhatták Nórit. A felső szinten található áldozattal pedig maga Imre végzett.
- Miből gondolod?
- Olyasvalaki végzett vele, aki előtte megalázta.
- Ez Valentina is lehetett volna.
- De nem ő volt.
- Szóval az elméleted szerint Valentina ki akarta szabadítani Nórit és…
- És Imre túszul ejtette a mi jókislányunkat, akit Ketteske kénytelen volt lelőni.
- Ketteske?
- Bizony ő. Ketteske nem akar bántani senkit, ha nem muszáj. És tegnap este muszáj volt. Ezzel pedig még nagyobb bajba került.
- Miért?
- Imrének van egy Kinga nevű húga. Sas Kinga egy régóta körözés alatt álló bűnöző Lilla csapatában.
- Nem hallottam róla.
- A csaj kommandós volt. A rendőri állomány egyik kiemelkedő tagja. Egyszer találkoztam vele, amikor még a jó oldalon állt. Egy okkult szektán ütöttünk rajta. Kinga nem kímélt senkit és semmit. Az eredmény nyolc hulla lett.
- Felelősségre vonták emiatt?
- Igen, lefokozták. Aztán egy nap nyomtalanul eltűnt. Egy éven belül egy sor bérgyilkosságot követett el. Mit gondolsz, ki bízta meg?
- Lilla.
- Úgy van. És most tuti nagyon pipa. A bátyján kívül senkije sem volt már.
- Akkor útban van ide.
Alexa befalta a pita maradék csücskét.
- Nem – rázta meg a fejét. - Itt van. Ismerem a fajtáját. Jól tudok ezekről az őrültekről mindent.
- Sok dolgod volt velük, tudjuk – jegyezte meg Anikó, némi gúnnyal a hangjában, miközben lerakta a kávékat az asztalra a kis tálcáról.
Alexa meg sem várta, hogy a nyomozónő átadja neki a kólát, rögvest lekapta onnan és már nyitotta is fel.
- Úgy bizony - helyeselt a megjegyzésre. – Imádom az őrülteket. A közös vonások, tudjátok. Tudok a fejükkel gondolkodni. És lemerem fogadni, hogy Ketteske és Nóri nem jutott messzire.
- Honnan veszed? – kérdezte Ádám meglepetten.
Alexa belekortyolt a kólába, aztán miután egy kicsit megremegett, egy hatalmasat böffentett. A vendégek pár másodpercre mind ahányan voltak, feléje fordultak. Anikó és Ádám nem győzött szégyenkezni, de a vörös tündér nyomozónőt ez egy cseppet sem érdekelte.
- Ketteskének ölnie kellett – mondta végül hol a férfira, hol a nőre pillanatra, akár egy mesélő, aki a történet mellett élvezi a saját hangját is. - Nyilván az aranyszabálya megszegésével felléphetett nála egy csúnya pszichotikus zavar, ingadozhatott a valóság és a különös belső világa között, ahol ő folyamatosan harcol két gonosz személyiséggel. A gyilkossággal nem lett sokkal különb náluk, legalább is így érzi. Pont a saját léte került emiatt veszélybe. Egyszóval felborult a rendszer. Előfordulhatott talán valami roham is nála. Kénytelenek voltak megállni valahol. Betörhettek valahová, vagy valakitől segítséget kérhettek. Bár ez utóbbiban nem vagyok annyira biztos, szerintem ki lehet zárni, ahogy a motelszobát is.
Anikó válaszul Ádámhoz fordult.
- Jól figyeltél? – kérdezte erőltetetten. – Mindent felírtál, amit a médium prédikált nekünk egyszerű halandóknak?
Alexa böffentett egy valamivel halkabbat az előzőnél.
- Ezzel le is zártam a mesét - mondta és megvonta vállát önelégült mosollyal. - A legjobb, ha ti rátapadtok erre a Kingára. Én pedig körülszaglászom a környéken. Persze tudom, hogy nem én vagyok főnök, de azzal is tisztában vagyok, hogy ti sem. Viszont az a legjobb, ha ti kapjátok el Kingát. Valentinát és Nórit pedig meghagyjátok nekem. Amolyan kedvességből, hátha elbukok és ti kapjátok az én részemet is a jutalomból. Na, mit szóltok szupernyomozók?
Anikónak nem sok hiányzott ahhoz, hogy lekeverjen egyet Alexának, Ádám azonban büszkén biccentett felé.
- Versenyezni akarsz? – kérdezte a magánkopó.
- Ismersz, édesem – kacsintott Alexa, utána közelebb hajolt hozzá. – Mindig készen állok egy meccsre.

*

Bitter Andrea, állt a hamis személyi igazolványon és az útlevélen. Annához ez a név sem passzolt, akárcsak a valódi neve, ám egykori, megboldogult szerelme Vass Dávid, profi munkát végzett a korrupt tanúvédelmis cimboráival. Egy rá megszólalásig hasonlító, szintén ázsiai származású nő fényképe volt beszerkesztve, aki állítólag valami prostituált volt és jó pénzért belement a fotóba is.
Anna fürdőszobába sétált, kezében az irattal. Belenézett a tükörbe. Bár sajnálta azt a szép hosszú haját, mégis bejött neki az új Kleopátra frizura. Jól megnézte magát, majd a fényképekre pillantott. Tökéletes. Mint két tojás. Elégedetten elmosolyodott, visszament a nappaliba, felkapta mobilját és tárcsázott. Kinézett az ablakon a Hold felé és Budapestre gondolt.
- Szia, szivi – szólt bele egy régi jóbarátja. – Akkor készen állsz?
- Naná - vágta rá Anna. - Előtte azonban tudni akarok mindent a nyomozócsoport tagjairól, valamint arról, hol tart jelenleg a nyomozás.
- Minden infót átküldök, a jelentések másolatait is.
- Rendben. Várom. És van még valami.
- Na, csak nem küldesz nekem valami fincsi képet magadról?
- Nem. De mesélhetnél nekem arról a Kingáról. Mindent tudni akarok róla.
- Rendben, te kis gonosz. Küldöm az anyagát.
- Amint megkaptam, utalom az összeget. A szokott módon elküldöm még ma éjjel a pisztolyom. Kellenének hozzá lőszerek holnap délutánra. Továbbá három automata gépfegyver, megküldöm a típusukat.
- Háborúba készülsz?
Anna szeme megcsillant.
- Igen – felelte. – Holnap háromkor száll le a gépem.

*

Valentina egy idő után megunta a terrort és elindult felfelé. Nóri magára maradt fél órára, eközben kiszabadította a lábait, élesen fülelve mindenre, ami odafent elhangzott. Rettentően nyomasztotta a nő halála, újra és újra lepergett előtte, amit hallott. A szíve szakadt meg, de nem engedte legyengíteni magát. Erősnek és kíméletlennek kell lennie. Meg kell akadályoznia egy újabb gyilkosságot, mert tudta, ez a két szörnyeteg nem fog leállni. Valószínűleg őt is gyilkosságra fogják kényszeríteni, mintegy beavatásként. Nóri szinte maga előtt látta a tavalyi, Szentendrén történt esetet, amikor azt a kedves fogorvos lányt, Karinát akarta Egyeske megöletni vele. Akkor sikerült kibújnia a kényszer alól és felvenni a harcot a gonosszal, azonban Valentina most nincs egyedül.
- Menj le a babámhoz – adta ki derűsen a parancsot Egyeske odafent. – Vigyél neki hideg vizet, ki ne száradjon.
- Ahogy akarod, mesternőm – tisztelgett bájos hangon Havaska.
- Aztán, ha visszajöttél, kérek egy talpmasszást. Jó alaposat.
- Megkapod.
Nóri hallotta, amint Havaska tölt vizet a csapból egy pohárba. Felkészült a fogadására. A vak lány gyanútlanul, a jobb kezével a falhoz érintve, rutinosan lépdelt le a lépcsőn, kezében egy kis pohár vízzel.
- Élsz még, nyomorék? – kérdezte undorral a hangjában. - Bár tudnám, mire vagy jó.
Amikor beért a sötétbe és az alakja teljesen eltűnt Nóri szeme előtt, kitapogatta az arcát.
- Megitatlak – mondta. – Nyisd ki a pofádat.
- Tudni akarod, mire vagyok jó? – kérdezte Nóri sejtelmesen.
- Sosem fogom megtudni.
- Dehogynem. Ez lesz az utolsó élményed.
Teljes erőből állon verte ököllel Havaskát. Hallotta, amint az nekiesik valaminek, a pohár összetört a kőpadlón. Felpattant, keresve a sötétben megbújó gonoszt, ekkor suhintást hallott és vágást érzett a válla tájékán. Kés van nála. Nem törődve az életveszéllyel, Nóri a támadás irányába ütött, érezve, hogy telibe találta ismét a lány arcát. Lenyúlt a földre, érezte annak haját, belemarkolt és durván talpra állította.
- Ezt a nőért kapod – sziszegte Nóri és a falba verte Havaska fejét.
- Mi folyik ott lent? – üvöltött le Valentina.
- Büntetés!
Nóri Havaskát maga előtt tartva lépett a lépcsőhöz, ahol hirtelen fény gyúlt. Egyeske felkapcsolta a lámpát.
- Most felmegyek, Valentina - jelentette ki dacosan. – Jobban jársz, ha átadod a kormányt Ketteskének, mert akkor talán megúszod csonttörés nélkül.
- De kemény lettél – vihogott a gonosz fentről.
Nóri a nyöszörgő, botladozó Havaskát maga előtt tartva lépdelt fel a lépcsőn. Valentinát nem látta az ajtóban.
- Gyere elő! – kiáltotta az unokahúgának. – Gyere elő és ne legyél gyáva!
Semmi válasz. Tovább folytatta az útját felfelé, bokán rúgva Havaskát, aki közel állt az eszméletvesztéshez. Mire felértek, Nóri a konyha padlójára lökte a lányt. Kilépett az ajtóból és rögtön észrevette a vért a konyha padlócsempéjén. Sírni tudott volna, de muszáj volt lenyelnie.
Amikor megfordult, Valentina öklével találta magát szemben és ütéstől hanyatt vágódott. Hagyta, hogy a düh és félelem dolgozzon benne, ezzel elnyomva a fájdalmat, ezért Nóri azonnal felpattant. Egyeske felé ütött, ám az játékosan kitért előle és egy köríves rúgással combon rúgta őt. Nem érdekelte, bármennyire is sajogni kezdett a lába az unokahúga sípcsontjától, felüvöltött és tiszta erőből állon verte a lányt. Valentina megtántorodott, kis híján padlót is fogott, de Nóri megfogta a gallérjánál és kettőt bevert neki. Ekkor érezte, hogy Havaska hátba rúgja. Visszakézből levert neki egyet, mire az a konyhaasztalra esett, összetörve maga alatt.
Valentina egy pörgőrúgással fejbe rúgta Nórit, a fehér fal adta neki a másikat. Nem várt, rögvest hátra rúgott az unokahúga felé, eltalálva a térdét. Egy idegborzoló sikítást hallott tőle jobbról, Havaska volt az, amint nekirohan egy serpenyővel. Ki akarta védeni a támadást, de Egyeske hátulról nyakon verte, így szó szerint Nóri belefejelt a felé suhanó serpenyőbe. Innentől ismét filmszakadás.
Egy darabig lihegve figyelték a kiterült Nórit.
- Egybe vagy kiscsaj? – kérdezte Hármaska a meggyötörten álló Havaskától.
- Igen – felelte.
- Ezentúl én kötözöm meg. Oké?
- Sajnálom. Nem gyakoroltam eleget.
- Egyeske elnézőbb, mint én.
- Most Hármaska vagy?
- Bingó – nézett fel szigorúan felé Valentina. – Több hibát nem követsz el, megértetted?
- Meg.
- Vigyük az ágyba. Utána ellátom a sebeidet.
Nóri lassan kezdte visszanyerni az eszméletét. Lüktetett a feje a fájdalomtól, halványan jelent meg neki a valóság. A hátára fordult, és ahogy tőle tellett, belenézett Hármaska szemébe.
- Jobb lesz, ha megölsz – nyögte. – Jobban teszed, mert én nem fogom feladni.
- Ne kísérts – vetette oda Valentina. - Életben akarlak hagyni. Meg fogod tudni, mi is az igazi félelem.
- Nem fogok félni – sziszegte Nóri dacosan. – Bármit is teszel. Vissza fogom kapni az unokahúgomat, utána neked és annak a másik szörnyetegnek a fejedben örökre véget ér a játék. Nem beszélve az újdonsült barátnődről. Végetek! El foglak taposni titeket, mint undorító, büdös férget!
- Meglátjuk.

*

Másnap reggel Alexa a Tatabányához közeli utakat járta a fekete kocsijával. Újra meg újra a Rammstein „Amerika” című számát bömböltette maximum hangerőn. Ez a dal éppen annyira megnyugtatta, mint más embert mondjuk egy chill zene, vagy bármilyen lágy dallamú nóta. Neki ez a fémzene kellett, hogy előjöjjön a képessége, megszűnjön minden kétsége és teljes egészében a feladatára tudjon koncentrálni. Már több mint tizedjére hallgatta meg számot, amikor félreállt egy fákkal körülölelt út üres buszmegállójába. Kikapcsolta a zenét, majd hátradőlt a székben, becsukott szemmel. Engedte végigterülni az arcán a napfényt, közben átadta magát a megmagyarázhatatlan energiáknak.
- Hol vagy, iszonyat lánya? – kérdezte magában suttogva. – Merre vagy? Mond el szépen. Mesélj, Valentina. Hol vagytok Nórival? Add meg az irányt. Add meg szépen. Küld a jelet. Jobb, ha nekem küldöd.
Egy darabig csendben ült. Szabadon engedte a gondolatait. Nyomokban sem érzett olyasfajta félelmet, amit a kollegái. Mind tartanak Valentinától, de leginkább a haláltól. Alexa sosem félt a végzettől. Ha menni kell, akkor menni kell, ez volt a mottója. Még anno tizenhat évesen szinte üldözte a halált, vágyott a túlvilágra, ami számára egy másik élet kezdetét jelentette. Az iskola után az erdőben sétálva énekelt a halálnak, hogy jöjjön el érte végre és vigye el akárhova, szinte úgy várta a kaszást mindig, mintha egy régi jó barátja lenne, akit régen látott már. Ahogy teltek az évek, szép lassan kinőtte ezt, azonban a legveszélyesebb akciók közben sem érezte soha egyszer sem, hogy bármi okból is féltenie kéne az életét. A bűnözők éppen ezért tartottak tőle.
Tatabányán szinte mindenhová követte őt egy fekete furgon. Még tegnap este a török étterem felé is. Kinga volt az, jól tudta. Ráadásul egyedül van. Forrófejű, mint mindig, ez fogja okozni a vesztét.
Erősen koncentrált arra a furgonra. Elmosolyodott. Kinyitotta a szemét, beindította a kocsit és Dorog irányába indult. Elhagyatottnak tűnő kerülőutakon haladt a cél felé, alig egy-két kóbor autó haladt el mellette. Egyszer csak a távolban már látta a fekete foltot, ami az út mentén éktelenkedett. Minél közelebb ért, annál biztosabb volt abban, hogy az Kinga furgonja.
Leparkolt a jármű mögött. Balra nézett egy bokrokkal tarkított dombra. Érezte ott a célpont jelenlétét. Ennek ellenére szinte derűs tekintettel szállt ki a kocsiból, játékos mozdulattal visszalökte az ajtót, majd megindult a furgon vezetőfülkéje felé. Egy pillanatra a domb felé sandított és látta, amint a napfényben megcsillan valami, amiről azonnal megállapította, hogy egy fegyver távcsöve, ami visszaverte a fényt. Célkeresztben van, talán másodpercei vannak hátra. Benézett a vezetőfülkébe. Senki. Az anyósülésen egy napilap összegyűrve.
Kinga eközben odafent figyelte őt a fegyver távcsövén keresztül. Sötétkék túrakabátot viselt és téli sapka volt a fején. A mutatóujját rátette a ravaszra és várt. Abban a pillanatban, amikor a célkeresztet Alexa fejére irányította, a legnagyobb döbbenetére a nő felé fordult mosolyogva. Egyenesen a szemébe nézett. Nem láthatja, nyugtatta magát, ez nyilván a bolondok szerencséje. A nyomozónő nyájasan integetett is neki. Kinga kezdett teljesen zavarba jönni.
Alexa nagyon is érezte Kingát. Eszébe jutott egy kis aranyos ének, amit még az erdőben talált ki régen. Halkan dúdolgatni kezdte, miközben le sem vette a szemét a bokorban megcsillanó távcső irányáról. Nem félt. Féljen az ott fent. Ő nem fog, nincs az az ember, aki ezt előhozhatná belőle.
- Kingu-Bingu, sellőlány – énekelte. – Uszonyával táncot jár/Irgum-Burgum kapitány/hajójával arra jár/Látja már a kapitány/hogy Kingu-Bingu szép leány/Horgonyozna sürgönyöst/játszana is sellősöst.
Semmi. Azt hitte, nem tudja majd befejezni a refrént.
- Na, mi van, Kinga? – kérdezte halkan. – Nem mersz lőni? Ó, dehogynem. Kemény csaj vagy te. De kezdesz rájönni, hogy csak akkor jutsz előre, ha követsz engem. Jól ismersz. Tudod, milyen vagyok.
Kinga fortyogott a dühtől, de nem húzta meg a ravaszt. Elvette az ujját a ravaszról. Mindig is gyűlölte Alexát. Amikor egy csapatban voltak, akkor is. Idegesítette annak önteltsége. Kioktatta őt. Őt, aki meg se tudja számolni mennyi bevetést levezetett már. Meg voltak a kemény módszerei, igaz, de ő akkor még hitt abban, hogy az igazságot szolgálja. Amikor rájött, hogy voltaképpen nincs is igazság, akkor vetődött Lilla mellé. Ez az idióta féreg odalent pedig továbbra is teszi az agyát a reménytelen küldetésekben. Iszonyú harag lett úrra rajta, de mégsem lőtt.
Alexa megvonta a vállát és zsebre dugott kézzel a kocsijához sétált. Úgy lépkedett, mint aki csak egy laza sétára indul a természetbe. Nem lepődött volna meg, ha Kinga lelövi őt, amint a kocsihoz ér. Egy jóízű nevetésben tört volna ki, persze, ha tudott volna. Ám az ex-kommandós nő nem tüzelt.
- Kingácska, Kingácska – kuncogott, aztán beindította motort. – Ne gyere utánam, ha győzni akarsz.
Míg elhajtott a furgon mellett, bemutatta középső ujját vigyorogva Kinga felé. Annak szája odafent gyilkos mosolyra görbült.
- Lassan foglak kinyírni, Alexa – súgta a távolodó kocsit nézve. - Nem lesz ekkora az arcod, hidd el.

*

Alexa csendben hajtott be Dorogra. Érezte Valentinát, de Kingát is. Követi. Ha itt van a két célpont, akkor el kell terelnie másfelé ezt az őrültet. Megállt egy éjjel-nappali előtt. Szomjas volt és gyengének érezte magát, mindig ez van, amikor ennyire túlterheli az ösztöneit.
Az üzletben egy jóképű srác ült a telefonját bűvölve. Alexa kedvesen odaköszönt neki, majd a hűtőből kivett egy energiaitalt. Megakadt a szeme a medvecukron. Valentina csemegéje. Felkapott egyet.
- Szia, csak ezek lesznek – mondta a srácnak, aki szégyenlős mosollyal biccentett.
- Kereken ötszáz, ha más nem lesz.
- Ne legyél zavarban – mosolygott rá Alexa, aztán flörtölgető mosollyal átadta az ötszázast. – Ahhoz túl jóképű vagy.
- Ennyire látszik? Mármint, hogy zavarba jöttem?
- Nagyon. Észrevesszük, mi nők. Nem szabad. Eszméletlen dögös pasi vagy.
A srácnak tátva maradt a szája.
- Szedd föl a következő jó csajt, aki bejön ide – mondta kacsintva, azután kifelé indult. - De lehet, visszajövök érted valamikor.
Amikor beszállt a kocsiba, úgy érintette meg a medvecukros zacskót, mintha a kezeivel olvasni próbálna benne. Sejtése támadt csak. Valentina valamelyik gonosz személyisége jelen van Dorogon. Itt van. Nóri is. Érzett még valakit, aki nem Hármaska, vagy Ketteske. Valaki mást. Belekortyolt az energiaitalba. Kinga lehet? Nem, kizárt. Valaki egészen más. Idevalósi.
- Dorogi ördöglány – suttogta behunyt szemmel. – Egy gonosz lélek. Érezlek, kis bogárka. Látlak is. Szövetséges lettél. Nóri el van nyomva. Ketteskében reménykedik. Igen. Nem kell felmentő sereg, mert ő maga a felmentő sereg. Őrangyal és a dorogi ördöglány. Itt vagy. Látlak.
Kinyitotta a szemét.
- Itt vagy Kinga – suttogta maga elé. - Félsz. Félre foglak vezetni. Lerázlak. És visszajövök ide. Tarts ki, Nóri. Tarts ki, Ketteske. Jön Alexa. Nem félhettek, nem szabad. Féljen a dorogi ördöglány. Oké. Feladat, átnézni minden bűncselekményt húsz évre visszamenőleg, ami a környéken történt. Lányt keresünk. Lehet, nem ítélték el. Lehet, rejtőzködő árny. Oké. Három automata pisztoly, egy a zsebemben, egy a kesztyűtartóban. A lábamhoz csatolva még egy. Náluk több fegyver lehet. Valentina jól használja. Én is. Esélyes a túlélése. Remek. elindulunk Pest felé, lerázzuk Kingát, éles kanyar vissza, egy motelszoba a környéken. Információgyűjtés, aztán akció. Jól van, Alexa, indulj már el, mert Kinga várja, hogy átverjék már.
A bolt felé pillantott.
- Vissza kell jönni ezért cukorfalatért is – vigyorgott tébolyodott szemekkel. – Ó, igen. Szépfiú. – a visszapillantó tükörbe nézett. – Fejezd be. A munkára koncentrálj. – beindította motort. – Rendben, arra fogok.
Kiitta az energiaitalt és hangosat böfögött.
- Kingu-Bingu! – nevetett fel hirtelen. – Most figyelj!
Kerék csikorgatva hajtott ki az útra.

*

Kinga követte őt Pest irányába vezető autópályán. Próbált rájönni, mi zajlik le Alexa fejében. Minden bizonnyal a zűrzavar, ahogyan az régen is megesett. Oda kellett figyelni rá minden erővel, ha az ember ki akart igazodni rajta. Lehet elterelő hadműveletbe kezdett? Kizárt, gondolta, ekkora kerülőt még ő sem tenne meg. Kivéve, ha már végleg elmentek neki otthonról.

*

Alexa belepillantott a visszapillantóba. Látta egy kamion mögül kikanyarodni Kinga furgonját. Felkacagott, olyan fülsüketítően, mint Valentina szokott. Jobban rálépett a gázra, feltolva százötven kilométeróra felé a sebességet.
- Gyerünk, Kinga – súgta. - Gyerünk. Vár mindjárt a külváros, ahol úgy lerázlak, mintha csak láthatatlanná válnék. Tudod jól, mire vagyok képes. Én pedig tudom, hogy te túl idegbajos vagy egy küzdelemhez.

2020. május 30 – június 4.
Budapest

 

16.rész
Szent helyek

Valentina feszülős fekete edzőruhában lépett be a konyhába, ahol Havaska már várta őt szintén edzésre készülve. Egyeske kecsesen riszálva magát sétált el a vak lány mellett a nappali felé. A szobában Nóri mélyen aludt még, mindkét karja az ágy széléhez volt kötözve.
- A nővérem a laptopja az asztalon van – súgta neki Havaska.
- Remek – mosolyodott el Valentina és az asztalhoz lépve begépelte videoportál keresőjébe a kívánt zenét. - Ez az én számom. Szereted a rapet?
- Meghallgatom némelyiket.
- Én ezt nagyon imádom. Egy kis klasszikus. Még egy kósza gondolat se voltam, amikor ez egy sláger volt.
Elindult a De La Soul „Me Myself and I” című száma, Egyeske pedig már mozgatta is rá fenekét. Ez a látvány volt az első, amit Nóri meglátott, amikor felpattantak a szemei. Valentina felé sem pillantva ment ki a konyhába táncos mozdulatokkal, ahol egyből rácsapott Havaska hátsójára.
- Olyan a popsid, mint a doki néninek – jegyezte meg elismerően. – Nagyon állat!
- Köszi, de van hova fejlődnöm – szerénykedett a lány.
- Na, kis tanítványom, mielőtt elkezdenénk rommá gyúrni a testünket, mutass nekem egy pörgő rúgást.
Havaska hátrált egy kicsit a nappali ajtaja felé, aztán tökéletes fordulattal a levegőbe kaszált a lábával, telibe rúgva egy nagy befőttes üveget, ami a konyha padlójára esve szilánkosra tört.
- Ajjaj – nyugtázta a pechjét a lány.
- Hát, igen – kacarászott Egyeske. – Szép rúgás volt, de sajna a kovi ubi egyesült a felmosórongy zamatával. Nem baj, majd az én cuki unokanővérem feltakarítja. Na, beton keményre kell edzeni a popót!
Beléptek a nappaliba és a zenére elkezdtek guggolni. Nóri táskás szemekkel ült fel az ágyban, amennyire a két szoros kötél engedte. Valentina, amint észrevette őt, máris nyájasan mosolygott felé.
- Szép jó reggelt, kicsi babám! – köszöntötte. – Mi már fittek vagyunk, ahogy látod! Kár, hogy nem tartasz velünk és le vagy kötözve, de tuti nem lennél ilyen lelkes. Most is olyan morcos vagy.
- Ha már élni nem hagytok, legalább az alvást meghagyhatnátok – vetette oda Nóri.
Valentina guggolás közben Havaskához fordult.
- Kár, hogy nem ismerted korábban Nórikát – mondta. - Olyan édes, amikor ideges. Legszívesebben most odaugranék mellé és addig csikizném, amíg ki nem buggyan belőle a röhögés.
- Inkább hozd ide a cigimet – mondta Nóri.
- Ejnye, milyen egészségtelennek tetszik lenni. Le kéne szokni róla. A cigitől olyan karikás a szemed. Ja, nem. Azért, mert behúzott neked Hármaska. Vagy Havaska? Már nem rémlik.
- Talán Ketteske majd idehozza a cigimet.
- Ő nem fogja. Most magába zuhanva ácsorog a belső világunkban. Éppen most kezdte el azt csinálni, amihez a legjobban ért. Bőg. Mint egy kislány, aki nem kapta meg a márkás okostelefont.
- Nemsokára te hullajtod ott a könnyeidet.

*

Alexa, miközben a Budaörsi úton haladt a kocsijával, rohamot kapott. Havonta egyszer fordul elő nála, hogy a múltjának démonjai egyszerre betörnek a felépített belső birodalmába és sokkoló jelenetek, képek, hangok jelennek meg előtte. Most a kezei megremegtek a kormányon, kétségbeesetten hajtott le az út szélére, próbálta összeszedni magát, ezért kitartott egészen a legközelebbi parkolóig, ahol kerék csikorgatva lefékezett. Egész testében reszketett.
Hátradőlt a székben és behunyta a szemét. Látta az apját, a nagy, erős testalkatú férfit kijönni az árnyékból a szobája félhomályából. A gyilkos kék szemek rögtön lefagyasztották minden erejét, sikítani sem mert. Hallotta a zárt ajtót csapkodó anyját, aki sírva könyörög, hogy „ne bánts a kislányt”. De az egykori birkózó apa nem kímélte őt, ott ütötte minden ok nélkül, ahol érte. Érezte most is a pofonokat, a hallotta a fülének csengését mindegyik csapás után. Némán tűrte a szinte mindennapos verést. Az iskolában sosem értette, miért csak őt verik otthon, nem tudta hova tenni, másokat miért szereti az apjuk, miért mosolyognak rájuk a tanítás után a kocsinál állva. Ő szinte támadásnak vette, ha valamelyik tanár megdicsérte őt, nem fogta fel a kedves szavakat, azt hitte, ezek mind csak hazugságok, melyeket valami hátsó szándék vezérel. Az egyetlen öröme az iskola utáni séták voltak az erdőben, ahol a halálért könyörgött a fák és az ég felé. Egy villanás után látta magát kislányként, ahogyan ott áll az utca végében és nem mer hazamenni. A séták vége volt a pokol számára, mert aztán jött a verés. Először mindig az anyja kapott, utána jött ő.
Látta magát, amint egy nap hazamegy, és az apja feláll a tévé mögül ökölbe szorított kézzel. Akkor telt be neki a pohár. Kiszaladt az ajtón és szedte a lábát, ahogy csak bírta. Az apja nem hagyta annyiban, a nyomába eredt, végül utol is érte. Rugdalta őt, amikor a földre került. Végül megragadta a torkát, meg akarta ott fojtani a nyílt utcán. A gyilkos kék szemek homályosodni kezdtek előtte, amikor valaki hátulról lesújtott az apja fejére és az oldalára dőlt ájultan. Egy magas, hosszú szőke hajú srácot látott, aki aggódva hajolt felé. Nem fogta fel, mit mond neki, akkora sokkban volt. Több vele egykorú gyerek jött oda, köztük egy idősebb férfi is. Utólag a kórházban tudta meg, hogy elsős gimnazista fiatalok voltak Székesfehérvárról, akik a gólyatábor felé mentek a budai hegyekbe. A srác, aki megmentette, meg is látogatta a kórházban. Alexa kapaszkodott a fiú megnyugtató tekintetébe, aki a kezébe adott egy papír cetlit, rajta egy telefonszámmal, az felett egy névvel. Ádám. Zilahi Ádám, a későbbi magánkopó és a szövetségese.
Ez a kép most megnyugtatta. Úgy érezte, minél előbb el kell hajtania valamelyik „szent helyére” a városban, hogy ellenálljon a feltörő rémképeknek. Beindította a kocsit és meg nem állt a Mechwart ligetig. Ott leparkolt és gyalog folytatta az útját. Nem is tudatosodott benne, hogy Kingát teljesen szem elől tévesztette. Nem is érdekelte, hol lehet az a pszichopata őrült. Amikor meglátta a Margit hidat, kezdett teljesen megnyugodni. Amint a korlátján kezdte végigsimítani a kezét, már tisztán érezte, amint visszatér belé az erő és a roham pedig teljesen visszahúzódik az árnyékába. A téli napsütésben fürösztötte az arcát és élvezte azt a nyugalmat, amit ez a hely árasztott magából. Az övé volt a Margit híd, a tulajdonának érezte.
- Úgy hiányoztál - súgta. – Napokig voltam távol, tudom, de látod eljöttem hozzád ismét. Most is, mint ahogy akkor, a sötét időkben megmentettél a gonosztól. Itt csókoltak meg először, itt ütött be először pia, amikor Margitszigetre mentünk a csajokkal. Itt adtál erőt, amikor még kicsi voltam és féltem hazamenni. Adj most is erőt nekem, drágám. Adj nekem jelet. Mesélj nekem Valentináról.
Megállt középtájon és déli irányba nézett a Gellért-hegy és a Parlament felé. Halkan suttogott maga elé:
- Fővám tér. Igen, ott voltál hatévesen a villamos alagútban. Lementél oda, mert menekültél a szüleid elől. Az a hely lett a te félelmekkel teli gócpontod. Mindenkinek van. Neked is. Nekem is. A Fővám tér az én egyik szent helyem. A villamoson álltam egy magas srácba kapaszkodva, hallgatva a szívverését. Tizennyolc voltam és boldog. Annál a megállónál csókolt meg először. Annyira finom volt, sose kaptam előtte ahhoz foghatót. Meglátogatom a helyedet, a te helyedet, Valentina. Mesélj nekem. Ott el fogsz engem érni, készen állok rád. El kell mondanod, pontosan hol vagy. Dorogon tényleg? Vagy máshol? El kell mondanod, Ketteske és akkor tudok segíteni. Ameddig kell, félreteszem a jelvényemet is. Sétálok egyet, aztán figyelj rám.
Negyedórával később leszállt a villamosról a Fővám téren. Megvárta, amíg az elindul, utána rálépve a sínpályára elindult az alagút sötétjében a Közvágóhíd irányába. A megállóban álló emberek közül többen is utána kiáltottak:
- Hé, megőrült maga? – kiáltotta egy nő.
- Azonnal gyere vissza, kiscsaj! – szólt oda egy fiatal srác. – Elmentek otthonról?
Alexa vissza se nézve bemutatta a középső ujját és hagyta, hogy elnyelje a jéghideg sötétség. Lelki szemei előtt látta az azon az éjszakán, a sínpálya kanyarjában lefelé sétáló kis Valentinát. Próbálta átérezni, mit érezhetett akkor.
- Féltél, de kíváncsi voltál – súgta maga elé. – Valamiért vonzott ez a hely. Menekültél a veszekedő szüleid elől. Leráztad őket a rakparton és lesétáltál ide. Sziszegő hangokat hallottál, ugye? Mintha démonok bújtak volna meg itt a sötétben. Azt hitted, a sötétség majd menedéket nyújt a valóság elől.
Mielőtt kiért volna a fényre, megállt. Behunyta a szemét. Kinyújtotta a jobb karját a fal felé. Finoman megérintette.
- Érezlek, Valentina – súgta. - Itt vannak az érzéseid a falban. Őrzik. Kezdtél rosszul lenni. Hányinger jött rád. A fejed és a szemed is fájni kezdett. Lüktetést éreztél. Aludni szerettél volna egy meleg ágyikóban. De nem bántad meg, hogy lejöttél ide. És akkor jött. Igen. Láttad a fényét.
Megfordult és kinyitotta a szemét. A villamos szélsebesen közelített Alexa felé. A villamosvezető behúzta a féket.
- Olyan láttad az ütközőjét, mintha az egy sziszegő kígyó volna – súgta tovább. - Halálra rémültél. Sikítottál. Biztos voltál benne, hogy meghalsz. Azonnal megbántad, hogy lejöttél ide. A szüleidet akartad látni még utoljára. De nem. Valami erő azt mondta, ne add fel és vetődj el gyorsan.
Alexa oldalra vetődött a szerelvény elől, ami szélsebesen elszáguldott mellette. A sötétben feküdt hátán. Behunyta a szemét. Sorozatban kapta el az érzéseket, amit a kis Valentina hagyott itt.
- Nem voltál rossz - folytatta. – Jó gyerek voltál. De megláttad őt. Imbolyogtál a sötétben feküdve a valóság és az álom között. Láttad a démont. A gonoszt. Vörösen izzottak a szemei. Nem szólt hozzád. Nem hallottál hangot. Mégis tudtad, mit mond. Azt mondta, pusztíts! Rombolj! Tombolj! Gyilkolj! Mosolyogtál az álomban, mert így védekeztél a félelemmel szemben.
- Mit csinál maga ott? – kiáltott rá valaki.
Alexa felpattant és látta, amint az álló villamos mellett közelít felé a vezető.
- Megbolondult? – kérdezte a férfi valamivel higgadtabban, ahogy közel ért hozzá. – Meg akar halni?
Alexa felmutatta az igazolványát.
- Csak nyomozok – jelentette ki a villamosvezetőnek. - Egy kicsit előrébb is kerültem az ügyben.
- Itt? – döbbent meg a férfi.
- Igen. Rekonstrukció. Elvisz a következő megállóig?

*

Nórit a hajánál húzta a tükör elé Valentina. Továbbra is Egyeske volt és sejtelmes vigyorral nézett a tükrön át a meggyötört unokanővére arcába. A konyha felől Havaska kárörvendően felkacagott.
- Látod? – kérdezte Valentina. – Egyek vagyunk. Mint két tojás. Egyformák. Valahol ott van benned az, amit a gyenge pórnép gonoszságnak hív. Azt a szívből, lélekből jövő, nagyravágyó akaratot. Eddig mást se tettél, csak hazudtál magadnak, édesem. A jóság maga a hazugság. Önmagadnak, másnak és valami elképzelt istenségnek, a szánalmasan zavaros babonáknak.
- Eressz el! – üvöltötte Nóri.
- Nem, amíg nem mondod azt tiszta szívedből, hogy szeretsz – kacsintott egyet a tükörbe, a szemeiben megcsillant a téboly. – Kitörő vulkán vagyok, az iszonyat lánya, te pedig az egyik leendő legveszélyesebb fenevad ezen a bolygón. Kezd el azzal a talpalávaló dologgal, amit szeretetnek hívnak. Mutasd meg, hogy érzel valamit irántam is. Mert érzel, ne tagadd, kicsi unokanővérkém!
Nóri erőt vett magán. Hasba akarta vágni Valentinát, de az szinte természetfeletti mozdulattal megfogta a kezét.
- Ejnye-ejnye, ficánkoló kisbaba – vihogott Egyeske. – De harciasak vagyunk már korán reggel. Meg se ittad azt a finom kávét, amit főztem neked nagy szeretettel. Na, látod, én tudom, hogyan kell.
- Ketteskét akarom! – kiáltotta Nóri.
- Minek? Az most hadd szenvedjen! A pusztulat jön rá! Hármaskára is! Hát nem érted? Te talán egyesíthetsz minket! Bennem lesz a jó is, amihez olyan indokolatlan módon ragaszkodsz! Észre sem veszed, te szerencsétlen idióta, hogy mekkora hatalmad van! Na, gyerünk! Kérek egy szívből jövő vallomást! Addig foglak itt tartani, ameddig nem teszed meg!
- Neked soha. Te nem kapsz semmit. Nem érdemelsz semmit. Te nagy hatalmas bölcsesség – Nóri arcán gyilkos mosoly jelent meg. – Tudod, mi vagy? Egy betolakodó az unokahúgom testében. Semmi több. Bebizonyosodott a gyógyszer által. Egy abszolút senki vagy. Egy tévedés. Ezek pedig a végnapjaid. Nincs semmi, amivel el tudnád intézni Ketteskét. Vagyis, Valentinát. Mert ő az. Eljön az idő, amikor le leszel húzva a vécén Hármaskával együtt.
- Hű – biccentett Valentina. – Kezdetnek nem is olyan rossz. Egy pillanatra meg is ijedtem tőled.
Nóri beleköpött a tükörbe, eltalálva a lány arcának tükörképét. Valentina erre felnevetett.
- Fejlődsz! – kiáltotta. – Ez már az istentelen harag, amire vágytam! Látnod kellett volna a szemed! – kéjesen vicsorogva fordította maga felé Nóri fejét. – Istentelenül nagy voltál, iszonyat lánya! A leendő harcos a csapatban! Mi hárman. Én, te és Havaska, megmutatjuk a világnak!
- Nem – súgta az unokanővére. – Nem, babám. Neked már lejárt az időd. Jó régen. Nemsokára belátod.
Valentina elengedte az unokanővérét. Vérfagyasztó tekintettel, szemmel gyilkolva meredt rá. Nóri próbálta valahogyan állni ezt, keresve Ketteske vonásait, de mintha egy másik arc meredt volna rá.
- A te szánalmas életednek járt le az ideje – kezdte Egyeske. – Annak az értelmetlen, átlag polgári életnek, amiben együtt mozogsz, együtt gondolkozol a senkikkel, akik életnek nevezik azt, hogy a szabályoknak alávetik magukat. Ennek a jövő nélküli életednek vége. Mindenkinek ki kell teljesednie az életben. Én már hatévesen tudtam, ki vagyok. Ma éjjel pedig ráébresztelek, te ki vagy.
Mint a villám, olyan gyorsan kapott elő egy kést és az élét Nóri álla alá tartotta.
- Meg fogod ízlelni a káoszt – súgta kéjesen. – Megismered azt, ami én. Hidd el, utána már nekem adsz igazat, babám. Nem fogsz többé félni senkitől, mert te leszel az, aki a félelmet, az iszonyatot elhozza. Meg fogod ismerni ezt az érzést, amitől a tested, a szerveid is felerősödnek. Nem nehezülnek majd rád az elvárások, a szabályok, a törvények. Rá fogsz jönni, hogy a gyenge emberek alkotta rendszerben, elnyomva önmagunkat élünk. Miért is? Hogy egy nap megdögölhessünk úgy, hogy egy percet sem éltünk, csak léteztünk mások akarata szerint.
- Te éppen most kényszeríted rám az akaratod – vágta rá Nóri. – Nincs semmi értelme annak, amit gagyogsz itt nekem. Látszik, hogy már teljesen szétbomlott az agyad. Hadoválsz össze-vissza, mint valami idióta szektavezér, közben saját magad ellen érvelsz. Ezzel is azt bizonyítod, mekkora egy buggyant barom vagy.
Valentina sikítva nevetett Nóri arcába.
- Pont úgy beszélsz, mint a doki néni! - üvöltötte. – Anna baba, aki játszotta minden nap a jó kislányt, miközben maga volt a gonosz. Istenem, mennyit röhögtem rajta, annyira cuki volt.
Eltette a kést, majd gyengéden megpuszilta Nóri arcát. Ördögi tekintettel súgta utána az unokanővére fülébe:
- Benned is ott van a sötétség. Úgy bizony. Ma éjjel megmutatod azt az oldalad. És drágám, ma nem fogod magad kivágni belőle. Nem lesz más választásod. Úgy bizony. Ma éjjel átléped a küszöböt.

*

Ketteske az örök éjszakába borult belső világban állt a rakparton. Mögötte a Fővám téren egy villamos jött fel az alagútból szélsebesen. Könnyes szemekkel fordult a szerelvény felé. A démoni suttogásokat magával hordozó szelet egyre hidegebbnek érezte. Reménytelenül nézett fel az égre. Nemrég még azt hitte, minden rendben lesz, eljött a fény kezdete az életében, kezdte érezni azt a ringató biztonságot, amire mindig is vágyott. Ennek úgy néz ki vége.
- Nincs vége – súgta egy női hang mögüle.
A hang irányába fordult, de nem látott senkit, csak egy újabb villamost.
- Ki az? – kérdezte.
- Ezek szerint hallasz – mondta hang. – Ez nagyszerű.
- Ki vagy?
- Alexa.
- Alexa?
- Igen. Itt voltam a gócponton ma. Az alagútban.
Ketteske teljesen összezavarodott.
- Te bejutottál az agyamba? – kérdezte.
- Igen- felelte az lágyan.
- De ezt hogy csináltad?
- Nem tudom. De mindig sikerül. Nem látlak, de érezlek. Te vagy Ketteske, ugye?
- Igen.
- Jól érzem akkor.
- De mit akarsz tőlem?
- Megmenteni.
Ketteske visszafordult a sötét Duna felé. Ízlelgette a szót, amit hallott. Egy pillanatig reménykedéssel töltötte el, aztán egy erősebb démoni szél megremegtette és eltűnt belőle a pislákoló fény.
- Engem nem lehet már – súgta a könnyeivel küszködve. – Vége van.
- Meg lehet menteni – győzködte lágy hangon Alexa. – A törvény persze bűnösként kezelne, de…
- Látod, ez az – vágott közbe Ketteske. – Mindenképpen veszíteni fogok.
- Nem. Mert én megvédelek téged. És Nórit is. Csak el kell mondanod, hol vagytok.
- Dorogon.
- Jól sejtettem. Utca neve?
- Nem tudom. Egy kis házikó. Ennyit láttam belőle.
- Ki lakik ott?
- Nem mondom meg.
- De miért nem?
- Jobb, ha mégsem bízok benned. Odahozod ránk az összes rendőrt.
- Nem fogom.
- Az eszedbe se jutott, hogy Egyeske és Hármaska mindezt hallja?
- Nem hallanak.
- Ne viccelj már. Mert? Lekódoltad az adást?
- Valami olyasmi.
- Akkor arra is képes vagy, hogy megtalálj név és cím nélkül. Tőlem nem tudod meg, amíg nem kapok garanciát.
Alexa felsóhajtott.
- Sajnos egyelőre csak a szavamat tudom adni – mondta. – Őszintén segíteni akarok.
- Nóri veszélyben van – mondta elcsukló hangon Ketteske. – Nekem kell valamit tennem.
- Néha nem szégyen segítséget kérni. Én segíthetek. Megkerülhetjük a törvényeket. Mindenkinek jár a kegyelem. Neked is.
- Hogyan akarsz segíteni?
- Van egy tervem.
- Halljuk.

*

Viktor egy bajai elit kávézóban ücsörgött Lilla két gorillájának a társaságában. A maffiakirálynő a pultnál tárgyalt éppen valakivel, akinek az arcán is tetoválások voltak. Valami fontos ügy lehet, nyugtázta magában a srác és visszafordult az ő rá figyelő nagydarab, öltönyös fickókra.
Ekkor kopogást hallott. Egy női cipő koppanásai a padlócsempéhez. Viktor a gyilkos barna szemeit a hang irányába fordította. Egy hosszú fekete hajú, karcsú, formás nő riszálta magát a mosdó irányába. Nagyon fenn hordta az orrát, tekintélyt parancsoló volt a tekintete. Drága fekete blézert és nadrágot viselt. Viktor jól megnézte magának a harmincas éveiben járó nő tökéletes formáit. Szíve elkezdett lüktetni. Az a gyilkos kéj lobbant benne lángra, ami tizenegy éve elindította őt a sötétség útján.
A nő belépve a mosdóba, a tükör elé állt a sminkjét tanulmányozni. Egy komoly üzletember várja az egyik boksznál, hogy visszaérjen. Mindent be kell vetnie a cél érdekében, ezért igazított a vonásain. Alaposan szemügyre vette a körmeit is. Tökéletes, nyugtázta magában. Sikerrel kezdi a napot, a biztos előléptetés útjára lépett. Amikor azonban visszanézett a tükörbe, meglátta Viktort, aki vérfagyasztó mosollyal figyelte őt. Rémülten fordult felé.
- Mégis mit képzel? – rivallt a srácra.
- Mégis mit képzel? – utánozta őt Viktor.
- Takarodjon ki innen!
Viktor természetfeletti gyorsasággal nyúlt előre és markolt bele a nő gallérjába. Az annyira megrémült, hogy egy árva hang se hagyta el a száját. Kikerekedett szemekkel, reszketve figyelte, amint a srác közel hajol hozzá.
- Tudod, te pont olyan vagy, mint a nővérem – kezdte a gonosz. – Vagy még rosszabb. Azt hiszed, hatalmad van. Azt hiszed, eltiporhatsz engem és másokat. Mindezt miért? Csak azért, mert jól nézel ki. Te kis hatalmas dög. Most is reszketsz. Kezded felfogni, mi is fog történni veled.
- Mi fog történni?
- Az, hogy gyönyörködni fogok.
- Miben?
- Ebben - vigyorodott el Viktor és két kézzel torkon ragadta a nőt és úgy megszorította, ahogy csak bírta.
Lilla kérdőn meredt az embereire, amikor visszafelé haladt a bokszhoz.
- Hol van ez a majom? – kérdezte tőlük.
- Kiment a mosdóba – felelte az egyik megszeppenve.
- Ó, tényleg? És megmondanátok, miért nem kísértétek oda?
- Máris megyünk.
A maffiakirálynő legyintett egyet.
- Ne fáradjatok, férgek, majd én – vetette oda és elindult a férfimosdó felé. A nőiből azonban dulakodás hangját hallotta.
Benyitott és meglátta, amint Viktor éppen egy nőt fojtogat a padlón.
- Azonnal engedd el! – kiáltott rá.
Ám továbbra szorította a hasztalanul kapálózó nő torkát. Lilla felismerte az áldozatot, akinek látszólag már egyre kevesebb volt hátra az életéből, ezért tett egy lépést előre, aztán lendületből fejbe rúgta Viktort, aki kiterült a mosdó padlóján. A nő az oldalára fordulva kapkodott a levegő után. A maffiakirálynő leguggolt hozzá és gyengéden megtartotta annak fejét.
- Jó nagyokat lélegezz – súgta. – Ne haragudj, Lívia. Ez valamiért mindig a barátnőimet szemeli ki mostanában.
- Ki…ez? – kérdezte a nő köhögve.
- Egy kiterült kutya jelenleg. De nem láttad őt. Szépen elfelejted, ami történt. Értve vagyok, kicsim?
A nő hevesen bólintott, Lilla pedig elmosolyodott.
- Szuper – nyugtázta a maffiakirálynő és a szédelegve felülő Viktor felé fordult. – Az engedélyem nélkül ilyet nem csinálhatsz, megértetted?
- Oké – felelte a srác bambán. – Ahogy akarod.
Lilla elégedetten nézett maga elé.
- Ezt szeretem a hatalomban – nyugtázta. – Mindenki olyan készséges.

*

Alexa áthajtva a piros lámpán is hajtott megkülönböztető jelzés nélkül a budapesti forgalomban. Érezte Ketteske szenvedését, teljesen összekapcsolódott vele, azonban elvesztette vele a kommunikációs fonalat. Ezért a legközelebbi szent helyére kellett mennie, ahol ez a képessége felerősödik. A Fővám tér messze volt, amikor elkezdte érezni Valentina jó oldalának rezgéseit.
A Határ útnál leparkolt a buszmegállónál. Kipattant a kocsiból, nem törődve azzal, hogy a megálló busz hosszan dudált rá, amiért nem tud normálisan beállni miatta. Alexa félrelökött mindenkit az útjából és leült a megálló kis várójának ülésére. Behunyta a szemét, teljesen kikapcsolta a körülötte lévő valóságot.
Valentina belső világában találta magát az örök sötétségben. Tisztán hallotta a démoni suttogásokat a hajába kapó hideg szélben. A félelem, amiről azt hitte, uralni tud, most teljesen megbénította. Ezen a szörnyű helyen él ez a szerencsétlen, elveszett lélek, sajnálkozott. Felnézett a Holdra. Iszonyú, megmagyarázhatatlanul hátborzongató erő sugárzott onnan felé, amitől azt hitte menten megbolondul.
- Szia – szólította meg Ketteske mögüle.
Alexa felé fordult. Ez a Valentina teljesen más volt, mint az a szörnyeteg a körözési fotókon. Egy meggyötört, ártatlan lélek. Legszívesebben átölelte volna, de látta, hogy az nem bízik benne.
- Itt élek, látod – mondta az szomorúan. – Hat éves korom óta. Amióta elragadott valami.
- Hiszek neked – súgta Alexa.
- Minden perc egy rémálom. Minden egyes perc. Állandóan harcolnom kell ezzel a pokollal.
- Ez egy borzalmas hely.
- Az. Most már érted, miért ragaszkodok annyira a valósághoz. A lelkem is eladnám, ha végre boldog lehetnék.
- Az leszel, ígérem.
Ketteske szkeptikus mosollyal rázta meg a fejét.
- Nem hiszek neked – mondta. – Elvesztettem a hitem. Ahogy önmagam is húsz éve. Látod azt a kislányt? – mutatott lent a síneken a villamos alagút felé sétáló kislányra. – Mindig lemegy. És hiába próbálom megmenteni, mindig ugyanaz történik. Egyeske lép elő a sötétből.
Alexa nézte, amint a kis Valentina eltűnik a látóteréből a sötétségbe. Utána visszafordult az őrá világfájdalommal néző Ketteskéhez. Azok a híres, gyilkos kék szemek helyett egy szelíd szempár nézett rá.
- Ne haragudj, Alexa – súgta. – Csak kapaszkodom a tekintetedbe. Annyira jólesik. Még ha nem is bízom benned, mégis örülök, hogy itt vagy. Nem tudom, hogyan csinálod, de minden pillanat ajándék nekem.
Alexa szemeiből könnyek szöktek elő és magához ölelte Valentinát. Az nem állt ellen, úgy ölelte vissza, mint aki csak erre várt. Ez a lélek tudja, mi a szenvedés, még nála is jobban, gondolta.
- Adok neked valamit – súgta Valentina fülébe.
- Mit? – kérdezte az meglepetten.
- Az egyik szent helyem.
- Ezt nem értem.
- Vannak a helyek Budapesten, melyek mind valami pozitív élményekhez köthetőek, amik velem történtek régen. Azokon a helyeken, legyen ez egy tér, vagy utca, út, mindig felerősödik ez a képességem. Most éppen a Határ úton vagyok, ahol mindig finom csókkal búcsúztam egy szerelmemtől. De ez nem olyan erős hely, ezért a legerősebbet adom neked. Csak el kell képzelned és ott bármikor tudunk beszélni. Hagyok ott neked erőt, amitől talán erősebb is leszel.
- Melyik ez a hely?
- A Margit-híd. Ott vár rád a boldogság. Képzeld el. Sajnos ugyanez a sötétség lesz ott is, de erősebb leszel. Telepumpáltam neked erővel. Ott fogsz állni és ebbe az irányba nézni. Látni fogod, hogy nagyon messze vagy.
- Próbálom elképzelni.
- Mindjárt ott vagyunk. Elkísérlek. Hunyd be a szemed.
Ketteske behunyta a szemét. Amikor pedig kinyította, már ott is állt. Alexa elengedte és meghatottan nézte, amint az a korláthoz lép. Ahogy Valentina megérintette a korlátot, elmosolyodott.
- Érzem. – súgta. – Érzem.
- Milyen érzés? – kérdezte Alexa.
- Nem tudom elmondani. Olyan biztos. Olyan biztonságos és szelíd. Mintha csikiznének belül.
- Szabadul fel a lelked.
- Igen. Teljesen olyan.
- Mostantól a tiéd. Meríts belőle erőt, amennyit csak tudsz. Én is azt tettem régen.
- Köszönöm, Alexa. Köszönöm.
- Ne köszönd. Jár neked. Ahogy a megváltás is. Minden megteszek érted. Tarts ki. Elmegyek érted.
Ketteske a nyomozónő felé fordult hálás mosollyal.
- Várlak – mondta.
Alexa odalépett hozzá és megpuszilta a homlokát.
- Láttam az álmaidat – súgta neki. – A családról, amire vágysz. Megkapod. Ígérem neked, lesz rá lehetőséged.
- Remélem. Nagyon várlak már.

*

A dorogi ház egy teljesen besötétített szobájában fény gyúlt. Egy gyufa lángja, ami meggyújtotta egy cigi végét. Egyeske gonosz arca megjelent a félhomályban, gyilkos szemei csillogtak az örömtől, aztán újra sötétség.
- Én is várlak, Alexa – súgta sejtelmesen. – Minden elő lett neked készítve, hulla néni. De ne aggódj, nem foglak bántani. Megteszi majd Nóri helyettem. Nem lesz más választása. Nem tudja, mire lettem képes.

 

2020. június 9-12.
Budapest

17.rész
Közelgő vihar

- Na, mi van, félsz, te rohadék? - súgta Havaska a koromsötétben. - Végiggondoltad már a szánalmas létedet? Készen állsz végre nagybetűs emberré válni? Megnémultál, vagy mi bajod van?
Nóri egy lesötétített, kis szobában ücsörgött, ahol az antik tárgyak és az öreg bútorok dohos szagát szívta magába. Dél körül járhat az idő, ahogy saccolta, de lehet csak tíz perc telt el, ami neki már egy órának tűnt. Valentina szorosan, profi módon lekötözte őt egy kempingszékre, azután zavarosan gagyogva valamit egy Alexa nevű lányról, rágyújtott és kilépett az ajtón, becsukva őt ide a sötétbe.
Havaska durván a vállába markolt.
- Tudod, mi az igazságtalan az életben? – tette fel a költői kérdést Nórinak. – Az, hogy szinte mindig azoknak van szerencséjük, akik méltatlanok rá. Akik nem tudnak mit kezdeni a sors ajándékával, mert ők ahhoz túlságosan egyszerűek, a világ működősének indokolatlan melléktermékei. Ők a selejtek, mint amilyen te vagy. Én gyerekkorom óta vártam arra a pillanatra, hogy végre találkozzak a mesternőmmel, az iszonyat lányával, Valentinával. Miközben te a rokona vagy, megkaptad őt szinte rögtön és egy cseppet sem értékeled. Mit nem adtam volna, ha a nővérem ilyen lett volna, mint ő. De ő pont olyan mimóza, mint te. Neked kellett volna őt kapnod!
Nóri érezte a kés élét a torkánál.
- De a selejteknek is van céljuk az életben – folytatta Havaska. - Neked talán az volt, hogy elhoztad nekem a mesternőmet. Ez volt talán az egyetlen valamirevaló küldetésed az oktalan életed folyamán.
- Te pedig, mint az a többi selejt, végre megkaptad az ajándékot – vetette oda Nóri. – Bocs a késésért.
Havaska halkan kuncogott egyet.
- Dumád az van - jegyezte meg és belemarkolt Nóri hajába. - Lehet, én is ki tudom magam dumálni a mesternő előtt, miután megöltelek. Lehet, elverne, de aztán belátná, mennyire igazam volt. Mert egy visszatartó erő vagy, nem több. Én pedig a hűséges, alázatos követője. Még Viktornál is többet érek, mert engem nem kell nevelni, csak edzeni a feladathoz.
- Teszel is valamit, vagy csak pofázol? – kérdezte Nóri kihívóan. - Rajta, kislány. Próbáld ki. Védtelen vagyok. Nem tudok ártani most neked. Talán pont ezért vagy ilyen kemény. Ha nem lennék lekötözve, már a földön feküdnél holtan. Életem első gyilkossága lenne.
- Úgy se tudnál megölni.
- Dehogyisnem. Jobban gyűlöllek, mint bárkit. Még talán meg is dicsérne a drága unokahúgom. Talán nem is kéne többet bizonyítanom. Átlépném a küszöböt végre. Még lehet nem is bánná, hogy ez egy családi vállalkozás marad. Nélküled, a kis kívülálló, törtető kis senki nélkül, akit igazából alig ismer még.
- Ő szeret engem!
- Nem szeret ő senkit. Profin meg tudja játszani, első osztályú alakítást tud nyújtani, miközben csupán felhasználja az embereket a terveihez. Még Annát, a volt orvosát is orránál fogva vezette. Elhitette vele, mennyire szereti. Én pedig ott voltam, amikor közénk vágta a „doki nénit” és ránk gyújtotta Viktorral azt a szentendrei házat. Nem is olyan régen történt. Ugyanezt fogja veled is csinálni. Ha hiszed, ha nem. Rád fog unni és akkor véged lesz, kisbaba.
Havaska elvette a torkától a kést, majd a haját is elengedte. Nóri úgy érezte, nyeregben van végre.
- Hoppá – mondta kárörvendően a lánynak. – Csak nem ijedtél most meg, Havaska? Kezded kapizsgálni, mekkora bajba kerültél, ugye? Egy percig sem vagy biztonságban. Csak én. Engem nem akar megölni.
Nyikorogva kinyílt az ajtó és Nóri szemét azonnal bántani kezdte a beszűrődő fény. Valentina, mint Egyeske állt ott sziluettként, aztán karba tett kézzel az ajtófélfának dőlt egyenesen rá nézve.
- Hiába ijesztgeted a kis barátnőmet – kezdte a gonosz. - Ő már bizonyított nekem. Te még nem.
- Nem ijesztgetem – mosolyodott el Nóri. – Pusztán csak baráti szívességből, röviden felvázoltam neki a használati útmutatódat. Ne érje majd meglepetés, amikor hirtelen hátba döföd.
- Én nem bántom a szeretteimet. Az te vagy. Anna pedig elárult engem, ezért dobtam el. Havaska hűséges típus. Kezdek rájönni, hogy talán ő vele lesz jövőm. Veled aligha. Minden a ma estén múlik.
Lassú, kimért léptekkel Nórihoz sétált, aztán leguggolt vele szemben. A félhomályban is látszott, mennyire csillognak a gyilkos szemei. Hátborzongató volt, bárkit meg tudott bénítani ezzel.
- Ma éjjel kiderül, van-e értelme veled szövetkeznem - súgta.
Nóri oldalra döntötte a fejét. Hősiesen állta a félelmetes tekintetet, mivel nem ez volt az első pszichológiai kínzás, amit el kell szenvednie Egyeskétől, vagy Hármaskától. Nem félt tőle már egy cseppet sem.
- Nem adod fel, igaz? – kérdezte Nóri. - Mennyire görcsösen próbálkozol. Én ma éjjel meg fogok halni. Felkészültem rá és teljesen elfogadtam. Senkiként halok meg? Nem. Egy olyan emberként, aki felvette a harcot a sötétséggel, aztán ezért megölték őt is, mint a többi ártatlant. Méltósággal megyek a túloldalra.
A félhomályban látta, amint Valentina elmosolyodik.
- Mennyire biztos vagy ebben - nyugtázta derűsen. – Ezért jó móka a lelked kínozni. Olyan édesen tenyérbe mászó vagy ilyenkor. Zavarba is hozol. Sose tudom, mit tegyek ebben a helyzetben. Rongyosra verjem-e a pofádat? Kitapossam a beled? Vagy ezek helyett inkább csókolgassalak meg? Nem tudom.
- Majd Ketteske dönt helyetted – vetette oda Nóri.
- Ó, ugyan. Nem is sejted mekkora veszélyben van az a kis féreg.
Fülsüketítően belenevetett az unokanővére arcába.

*

Anna repülőn ülve beszélt az informátorai egyikével. A mellette ülő, idős magyar férfi miatt rébuszokban kellett kommunikálnia. A vonal túlsó végén lévő északi alvilági figura szerencsére vette a lapot.
- Értem… - bólintott Anna. – A kis ragadozó madár…Hol fészkel most? Pesten? Akkor odamegyek…Meglátogatom…és délen milyen az idő? Fújnak szelek északi irányba? Helyes. Pár óra múlva mondjuk, megerősödhet délről a szél…Baja felől…Mire megérkezem, már biztosan…Igen, kellenek a további jelentések…hárítsatok, amíg oda nem érek a madárkához…szia.
Lerakta a telefont. Behunyta a szemét és hátradőlt. Kinga egy kőbányai motelban szállt meg. Még útba is esik majd neki. Miután a reptéren megkapja valakitől a parkolóban álló autó slusszkulcsát, indul is érte. A fegyverek a járműbe rejtve várják, a pesti korrupt rendőr barátai szerint a nyomozócsoport egyik tagja, Rátóti Alexandra már elhagyta a várost. Anna már korábban találkozott párszor azzal a lánnyal és nagyon megkedvelte. Ha valakit, talán őt maga mellé tudja állítani a korrekt rendőrök közül. Az a lány már biztosan tud valamit, egészen különleges.

*

Lilla éppen Viktor arcát csókolgatta a kanapén. A földalatti búvóhelyre érve rögtön szeretgetni kezdte a srácot, mintegy kárpótlásul az orrba rúgás miatt. A fenekébe markoló Viktor úgy tűnt megbocsátott neki. Az egyik gorilla belépett a helyiségbe és diszkréten megállt a kutyák plafonig érő ketrece mellett. Lilla szemrehányóan, vérfagyasztó szürke szemeivel ölve fordult a férfi felé.
- Mit akarsz? – kérdezte.
- Megjött a csomag – felelte az ijedten.
- Ó, kösz. Elmehetsz.
A férfi biccentett és visszaindult az ajtó felé. Lilla sejtelmes mosollyal fordult vissza a sármos tömeggyilkoshoz.
- Van egy ajándékom a számodra. Vedd bocsánatkérésnek a részemről.
A földalatti folyosók egyikébe vitte Viktort, ahol megálltak egy ajtó mellett. Mint egy kedves anyuka, úgy fordult a sráchoz.
- Nyiss be nyugodtan – noszogatta.
Viktort értetlenül nézett rá, majd az ajtóra. Benyitott és egy kis szoba tárult fel előtte. Egy ágyhoz kötözött, rémült lány feküdt ott. A húszas éveiben járhatott és pont úgy nézett ki, mint Lívia.
- Az enyém? – kérdezte Viktor.
- Így van – felelte Lilla. – Magatokra hagylak titeket.
A srác gyilkos mosollyal sétált be szobába, a maffiakirálynő pedig derűsen becsukta mögötte az ajtót. A folyosón haladt visszafelé, amikor meghallotta a lány sikolyát, ami belehasított a földalatti búvóhely minden szegletébe. Lilla úgy mosolyodott el, mint egy jó anyuka karácsonykor.

*

Alexa egy emelkedőnél parkolt le, aztán a fák között lépdelve a hóban eljutott kopasz bokrokhoz. A takarásukban elővette a szövetkabátja zsebéből a távcsövet. Ketteske az Egyeske emlékeiben turkálva adta meg a dorogi ház címét. Látta is a kis utca végén álló házat, ami egy kicsit távolabb is van a többitől, mintegy elszigetelve. Nagyszerű búvóhely, gondolta magában Alexa. A szomszédok nem is látnak rá a hátsó kertre, csak elülsőre. Viszont megközelíteni fényes nappal egyet jelent most kudarccal, mi több, az öngyilkossággal. Nem kockáztathat, meg kell várnia, amíg besötétedik, aztán pedig támadhat. A többieket nem fogja hívni, majd kidumálja valahogy magát, ha egyáltalán túléli. Visszasétált a kocsihoz.
Amikor bepattant, bekapcsolta a rádiót. Éppen az időjárás jelentés kapta el, ahol aggasztó híreket közölt a bemondónő.
- …az ország északi-nyugati oldala felől az éjszaka erős vihar várható. Vörös jelzést adtak ki az ország északi…
Lekapcsolta rádiót. Bekapcsolta a fűtést, utána behunyta a szemét. Ketteskével akart beszélni mielőbb. Próbált minél jobban ellazulni, hogy átléphessen Valentina belső világába, ahová az ő szent helye is bebocsátást nyert.
Az örök éjszakába borult helyen találta magát, ahol Valentina, mint Ketteske még mindig a Margit-hídon állt. Odalépett mellé, ellenőrzésképpen felé fordult és örömmel nyugtázta, hogy a lány becsukott szemmel mosolyog.
- Olyan jó itt – súgta Ketteske. – Folyamatosan áramlik belém a boldogság. Még sosem ért ilyen sokat.
- Igen, tudom, miről beszélsz – bólintott Alexa.
- Mintha leporolná rólam valaki a sok szenvedést. Meg tudnám ezt szokni a valóságban is.
- Eljön az az idő.
Ketteske kinyitotta a szemét és felé fordult.
- Úton vagy? – kérdezte.
- Már megérkeztem – felelte Alexa. – De csak éjszaka léphetek akcióba. Túl látványos helyen van. Egy kis erőd.
- Az – tűnt el a mosoly Ketteske arcáról. – Sajnos.
- De piti feladat lesz. Már elterveztem. Meglepem őket. Nem számítanak rám.
- Azért legyél óvatos. Nem érzem, hogy Egyeske, vagy Hármaska tudna a tervedről. De attól még készülj fel.
- Nem lesz semmi gond. Ígérem.
Valentina nem hitt neki. A félelem jelent meg az arcán, egy szempillantás alatt eltűnt az a boldogság, ami eddig uralta.
- Rossz érzésem van, Alexa – mondta. – És tudom, hogy nagy vihar jön.
Alexa rátette a kezét Valentina korlátot markoló kezére. Elszántan nézett Ketteske szemébe.
- Ne félj – súgta. - Elsöpröm én a vihart is.

*

Kinga megmosta az arcát a csap vízében. Belenézett a tükörbe azzal az elvetemült tekintetével, amivel hajdanán a bajtársait is halálra rémítette. Órákon át járta Pestet, de nem bukkant Alexa nyomára. Elmúlt öt óra, odakint besötétedett és ő már kezdett lassan atomjaira hullani a haragtól.
Megdörzsölte a rövid vörös haját a törülközővel. Elhatározta, hogy lezuhanyozik, és talán kitalál valamit, merre is haladjon tovább. Amikor kinyitotta a fürdőszoba ajtaját, látta, amint egy bakancs talpa megvillan előtte, aztán megfordul vele a világ és a padló csempéjére vetődik.
Anna lépett be hozzá hosszú fekete bőrkabátban. Kinga azonnal felismerte a körözött ex-pszichiáternőt, aki Lilla legjobb barátnője. Iszonyatos harag gyúlt benne, amiért az elárulta a közös ismerősüket.
- Tudtam, hogy gyáva vagy – sziszegte Kinga.
- A pofázás helyett inkább pattanj fel – vetette oda Anna. - Úgy talán méltóságteljesebb lesz a halálod.
- Mire a nagy önbizalom, doki néni?
Kinga egy szempillantás alatt a talpára ugrott és egy egyenes rúgással állcsúcson rúgta a teljesen meglepődött Annát, aki hanyatt vágódott egy kis székre, darabokra törve azt maga alatt.
Annánk sajgott a dereka, egy kicsit szégyellte is magát, amiért hagyta visszavágni ezt az elmebeteget. Nagyon gyors, nyugtázta magában, még nála is gyorsabb, viszont a dühére épít, ami nagy hiba. Gyorsan felugrott, elhajolt két ütés elől, a harmadik jobbost engedte pár centire az arca mellett elsuhanni, aztán megragadta Kinga csuklóját és maga mellett elhúzva a bal könyökével izomból orrba nyomta a nőt. Az exkommandós megszédült, de jól bírta a fájdalmat, mert pontosan célozva egy köríves rúgással combon rúgta őt. Anna egy üvöltéssel eresztette ki a fájdalmat, miközben gyomorszájon vágta Kingát. Megvárta, amíg az hátratántorodik és egy pörgő rúgással fejbe rúgta. A nő jól bírta, nem terült ki. Anna belevitte a sajgó lábának mindent erejét és újra felé kaszált egy rúgással. Kinga kikerülte a támadást és villámgyorsan leguggolva kirúgta Anna másik lábát. A doktornő zuhanni kezdett hátrafelé az ágyra.
Tompított két kézzel, Kinga pedig belesétált Anna páros lábbal feléje mért rúgásába, amitől háttal a falnak zuhanva összetörte a tévé képernyőjét. Anna nem hagyott neki időt, talpra pattant az ágyon és egy tökéletes fordulatú pörgő rúgással fejen kaszálta Kingát, aki nyomban padlót fogott.
- Hát itt ért véget a történeted – mondta Anna és előkapta a fegyverét. – Nem tartott valami sokáig.
Kinga erre felpattant és ablak felé szaladt, Anna hiába célozta be, nem volt ideje lőni. Az exkommandós kivetődött az üvegen át. A doktornő az ablakhoz szaladt, látta a parkoló autók között megbújni próbáló, lábát szedő célpontot. Kettőt feléje lőtt, de elvétette, mert az eltűnt a külvárosi sötétben.
- Ennyire nem lehetek béna – szidta magát Anna.
- Talán, ha megvártál volna minket – szólalt meg mögüle valaki.
A hang irányába fordult, de csak a tárva nyitva álló ajtót látta.
- Ki az? – kérdezte.
- Két barátnőd.
Anna leengedte a fegyvert. Janka, az egykori ellensége lépett be az ajtón, aztán követte őt Heni, Viktor nővére. Annyira bizarr, mégis örömteli pillanat volt ez Anna számára, hogy elmosolyodott.
- Jó látni titeket – mondta végül.
Janka biccentett.
- Jó gyors kocsival jöttél ide – mondta. – Én ajánlottam annak a zűrös barátodnak, akit véletlenül én is ismerek.
- Ezért minimum, hogy ő fog vezetni – tette hozzá Heni.
- Oké – vonta meg a vállát Anna.
Tíz perc múlva már Kinga nyomában voltak az autópályán. Az exkommandós déli irányban száguldott padlógázzal Cegléd felé. Anna az anyósülésen ült, Janka pedig a volánnál.
A fekete furgon kikerült egy kamiont, Janka igyekezte követni, de mellettük lévő sávban egy sportkocsi elszáguldott mellettük, kis híján neki is mentek. Heni előkapta a pisztolyát.
- Tuti, a kamion elé sorolt – mondta. – Kerülj majd mellé, én leszedem.
- Nem olyan bolond ez – rázta meg a fejét Anna.
Janka sávot váltott. Kinga a kamion melletti sávban haladt még mindig egyre jobban lehagyva őket.
- Szegedig fogjuk üldözni, ha kell - közölte Janka. – Nem tévesztjük szem elől.
- Előbb kell elintézni - mondta Anna és letekerte az ablakot. – Bármi áron. Ez addig nem megy vissza Bajára, amíg el nem végzi a feladatát.
Heni előre hajolt.
- Elterel minket rossz irányba?
- Nem kizárt – válaszolt Anna. - Minden bizonnyal már jelentette Lillának, mi történt. Az pedig mozgósít valaki mást Alexa irányába.
- Akkor most mi legyen?
Janka Anna felé pillantott.
- Elintézzük, hogy eggyel kevesebb veszélyforrás legyen – jelentette ki a doktornő. – Utána kinyomozzuk pontosan merre ment a nyomozónő.
- Nem tetszik ez nekem – csóválta a fejét Janka. - Ez a csaj túl biztos a dolgában.
Annának rossz érzése támadt. Belenézett az ajtónál a visszapillantó tükörbe. Egy pickup bukkant elő a kamion mögül, az anyósülés felől pedig egy kéz nyúlt elő egy automata gépfegyverrel.
- Bukjatok le! – kiáltotta Anna.
Golyózápor ütötte a be az üveget. Janka lehajolva minél balra kormányzott a leállósáv felé. A lábát felemelte a gázról, közben reménykedett abban, hogy senkinek sem mennek neki. Szilánkok repkedtek a levegőben, a kocsi nekiment a szalagkorlátnak szikrákat szórva haladtak a leállósávban.
Végül megálltak, a támadó kocsi pedig elszáguldott mellettük. Anna zihálva vette a levegőt. Óvatosan kiegyenesedett. Látta, hogy Janka a körülményekhez képest egybe van. Amikor hátranézett látta Henit a félhomályban az oldalára dőlve. A szíve az agyában kezdett lüktetni.
- Heni! – kiáltotta. – Egyben vagy?
- Ha ezt tudom, nem mosok hajat és nem rakom fel azt a jó sminket – felelte az.
Anna megkönnyebbült. Heni felült és előre hajolt hozzájuk.
- Azért nagyok voltunk – jelentette ki.
- Ja, az idióta szuperpáros – gúnyolódott csalódottan Janka.
- Fő, hogy élünk – biccentett Anna. – Valahogy el kell tűnnünk innen. A rendőrök bármikor itt lehetnek.

*

Lilla megsemmisülten ült le a kanapéra, miközben Kingával beszélt telefonon. Egyszerre volt dühös, csalódott és szomorú. A legjobb barátnője árulta el, akiben annyira megbízott.
- Értem – sóhajtott a telefonba. – Szóval a doki néni ellenem van. Nem hiszem el. Ez komolyan megtette velem?
- Nem is sejtetted, hogy árulót dédelgetsz a kebleden? – kérdezett Kinga a vonal túlsó végéről. – De pár barátom tüzet nyitott rájuk az előbb. Talán el is intézték őket, ki tudja. Szóval ennyi volt talán.
- Micsoda? Őket? Kiket? Azt mondtad, Anna egyedül volt.
- Hárman ültek a kocsiban. Láttam.
- Kik voltak azok?
- Nem Nóriék, az biztos.
Lilla összerakta a képet.
- Janka és Heni – jelentette ki.
- Ők? – kérdezte Kinga.
- Biztosra veszem. Szólj annak a pancser barátaidnak, hogy forduljanak vissza értük. Annát mindenképpen élve akarom, ha lehetséges.
- Rendben, szólok nekik.
- Te is fordulj vissza, ahol tudsz. Ne téveszd szem elől azt az Alexát! Ő talán elvezet Valentinához.
- Rendben.
Lilla kinyomta a telefont. Összeomlott benne egy világ. Szinte sokkos állapotban állt fel és lépett a bárpulthoz, ahol az egyik szeretője tátott szájjal bámulta őt. A maffiakirálynő még sosem mutatkozott sem előtte, sem más előtt így. Nagyon közel állt a síráshoz. A bárpult egyik fiókjából elővett egy fényképet. Ezen a képen neki még fekete haja volt,ó és az arca mindkét oldala ép volt. Egy tengerparti nyaraláson ülnek egy klub teraszán cigizve az akkor éppen a harmincat betöltő Annával.
- Hogy tehetted ezt velem? – kérdezte remegő hangon Lilla. – Hogyan? Mi egy történelem vagyunk.
Megpuszilta Annát a képen.
- Talán csak egy rémálom ez az egész – csóválta a fejét. – Hogy rohadnál meg. Kihasználod, hogy téged nem tudnálak bántani.
A mellette álló, rettegő srác felé fordult. Harag gyúlt a szemében. Előkapta a fegyverét és fejbe lőtte a drágán vásárolt a szeretőjét. A srác holtan dőlt az italoknak, aztán arccal előre kiterült Lilla lábánál.
A maffiakirálynő megkönnyebbülten elmosolyodott.
- Most már jobb – kuncogott, miközben csillogtak tébolyult szürke szemei.

*

Annáék az autópálya menti zöld övezetben gyalogoltak a fák között. Janka egyfolytában szitkozódott, hiába is próbálták nyugtatni, még az ex-pszichiáternő se tudta tudta lecsillapítani.
- Az apám meg mindjárt nyomunkban lesz! – hőbörgött a lány. – A töketlen nyomozócsoport, meg az a bájgúnár Ádámka is. Miért nem tudunk egyszer végre előre jutni és végre véget vetni ennek az egész horrornak?
- Nyugodj meg – csitítgatta Anna lágy hangon. - Ismerem Alexát. Nyilván forró nyomon van.
- Honnan ismered?
- Pár évvel ezelőtt segítettem neki elkapni egy sorozatgyilkost. Csak a jellemrajzát kellett elkészítenem, ő meg mintha valami mágiát használt volna utána, hogy a nyomára bukkanjon.
- És elkapta egyedül?
- Sima ügy volt neki.
- De most nem egy emberről van szó. Ott van Lilla bagázsa is.
- Tudom. Ezért kell Tatabányára mennünk.
- Biztos vagy benne, hogy arra vannak?
- Valahol arra, a környéken. Az informátorom szerint Alexa abba az irányba ment.
Heni, aki lemaradva tőlük haladt eddig, gyorsan melléjük igyekezett a telefonját bűvölve.
- Csajok! – fordult feléjük aggodalmasan. – Csúnya hóvihar jön. Szedjük a csülkeinket.

*

Alexa az erdőben araszolt végig a fák között szlalomozva a kis házikó felé. A Hold és a közeli lakóövezet fényei kezdtek elfogyni, ahol haladt előre a célja felé. Az agyában egy kis időre kikapcsolta a kapcsolatot Ketteskével, hogy jobban tudjon koncentrálni. Ezt most nem szúrhatja el.
A fények elfogytak, ő pedig kénytelen volt a telefonjával világítani a fák között. Amikor viszont meglátta a ház körvonalait, azonnal kikapcsolta. Lassított és határozott, higgadt léptekkel közelítette meg. Az ablakok egyikében fény gyúlt. Megállt egy fa takarásában és előkapta a pisztolyát. Óvatosan kisandított a fa mögül szemügyre venni az alakot, akinek már érezte a jelenlétét. Valentina volt az, háttal neki. Össze nem lehetett téveszteni senkiével sem azt a dús, hosszú szőke hajat. Valaki ott állt vele szemben. Egy vörös hajú lány.
Visszabújt a fa takarásába. Koncentrált Ketteskére, hogy felvehesse vele a kapcsolatot. Egy pillanatig furcsa volt neki az egész, mert az ott áll nem messze tőle egy ház ablakánál, csak éppenséggel nem önmaga. Már hallotta a szelíd személyiség sóhajait a fejében, a belső hangjával kell beszélnie hozzá, nehogy ezek meghallják.
- Itt vagyok a ház előtt – mondta Alexa a belső hangon. – Ki a másik csaj?
- Havaska a neve.
- Mennyire ideillik.
- Vigyázz vele. Bár vak, mégis nagyon veszélyes. Meg akarja ölni Nórit is.
- Nem fogja. A kis dorogi ördöglány, ahogy sejtettem. A hátsó kerten át fogok bemenni. Szólj, ha elmentek.
- Pont most mentek be a konyhába.
- Rendben. Indulok. Tarts ki.
Alexa felmászott a több mint két méter magas kerítésre. Fent óvatosan átlendült, majd rácsokba kapaszkodva szépen leereszkedett egy kisebb fa takarásába. Leguggolt és fülelt. A kertre nyíló ajtó melletti ablakban meglátta Havaskát, amint az rutinosan, óvatosan lépdelve kinyit odabent egy ajtót és elindul lefelé. A pincébe megy, állapította meg Alexa, nyilván ott tartják Nórit.
Megindult az ajtó felé a sötétben. Próbált minél halkabban haladni előre, mert egyre rosszabb érzés kerítette a hatalmába.
- Hol van Valentina? – kérdezte Ketteskétől, amint az ajtóhoz ért.
- Te jó ég! – üvöltött az a fejében. – Látlak!
Alexa lassan megfordult és Egyeskével találta magával szemben. A gonosz ott állt a fekete ballonkabátjában és a vörös farmerjében. A harc díszben, gondolta a nyomozónő. Látta azt az ördögi mosolyt arcán, amiről annyit cikkeztek már az újságok. Várta őt, semmi kétsége nem volt afelől.
- Nem tudom, hogyan tudta meg! – kiáltotta Ketteske a fejében.
- Már mindegy – mondta a belső hangján Alexa.
Egyeske előkapta a fegyverét és Alexa szeme közé célzott.
- Ügyes húzás volt – súgta sejtelmesen. - Különleges vagy, hulla néni. Nem tudom, hogy sikerült beszélned vele egy ideig a tudtom nélkül. De amikor beléptél gondolatban a belső világomba, már tudtam rólad. Sikerült megvezetnem titeket. Valamit felszabadítottál bennem. Nagyon tetszik.
- És most azt hiszed, eljött a győzelem pillanata?
- Tudom, hogy eljött, hulla néni.
Alexa megcsóválta a fejét, majd ő is Valentina szeme közé célozva ráfogta a fegyverét.
- Ejha – biccentett elismerően Egyeske. – Van vér a pucádban. Nagy kár érted.
- Érted is – mosolygott vissza Alexa. – Kezdtem megszeretni Ketteskét, de a háború áldozatokkal jár.
- Ne hazudj. Nem akarsz megölni.
- Te nem akarsz engem. Miért is?
- Más sorsot szántam neked, igaz, de a műsorváltoztatás jogát fenntartom. Ha meg kell döglened, akkor meg is fogsz. De akár Nóri is megölhet téged, hogy megmentse Ketteskét, akit úgy érzem, képes lettem örökre elhallgattatni.
- Dehogy – rázta meg a fejét Alexa és egy tett egy lépést Valentina felé. A pisztolya csöve szinte annak arcához ért.
- Nagyon tetszel – kacsintott a gonosz. – Nem vagy ijedős. Magamra emlékeztetsz.
Alexának stratégiát kellett változtatnia. Nem ölheti meg Valentinát, már ha lenne esélye a jelen helyzetben. Ez a lány minden rezdülésére figyel, előbb is húzná meg a ravaszt, mint ő. Akárhogyan is, másmilyen harcot kell választania. Egy olyat, amibe talán egyikük sem hal bele.
- Nem akarjuk letenni a fegyvert? – kérdezte sejtelmesen Egyeskétől. – Megmutathatnád, mire vagy képes.
Valentina szeme felcsillant a büszkeségtől.
- Imádlak – súgta. – Egyszerre eltesszük.
- Háromra.
- Oké. Akkor…egy…kettő…három.
Lassan leengedték a fegyvereket. Alexa zsebre vágta a pisztolyt, ahogy Valentina is. A nyomozó éppen támadni akart, de a gonosz megelőzte. Ilyen villámgyors pörgő rúgást még életében nem látott. Alexával megfordult a világ és az ajtó zárát is kitörve zuhant be az előtérbe.
Odakint az erősödő szél belekapott Valentina hajába. Démoni szemei megcsillantak, ahogy lassan, magabiztos léptekkel haladt be a földön fekvő nyomozónő felé. Mögötte heves hózápor kezdett neki az éjszakában.
- Eljött a vihar – súgta Egyeske. – A vihar, amire úgy vártam.

 

2020. június 14-16.
Budapest

 

18. rész
Alakok

- A színtiszta sötétség, kisanyám – súgta sejtelmesen Valentina, mint Egyeske Alexának, miközben húzta a végig padlón. A nyomozónő ájultnak tettette magát és próbált teljesen elernyedve maradni, nehogy a lány gyanút fogjon. Eközben járt az agya, mint a fogaskerék, az esélyeit latolgatta.
- Ő lesz az? – hallotta Havaska hangját.
- Úgy bizony – felelte a gonosz. – Menj szépen, oldozd el Nórit, aztán hozd ide. Menni fog?
- Persze.
- Ne szúrd el, jó? És verd szájba, ha szemtelenkedik.
- Ezer örömmel.
Pszichopata a kiscsaj, nyugtázta magában Alexa. Érezte benne a mélységes gonoszságot, a gátlástalan rezgéseket. Veszélyesebb, mint gondolta, mégis el fog bánni vele. Vagy talán Nóri.
- Szóval, most megismered a sötétséget, kisanyám – hallotta Valentina hangját közelebbről, nyilván leguggolt hozzá. – Hiába játszod a bekómáltat, tudom, hogy mindent hallasz. Tetszett a világ a fejemben, ahová bemerészkedtél? Hallottad a démonok suttogását? Érezted azt a gyötrelmes hideget? Láttad a Holdat? Ugye, milyen vérfagyasztó? Ketteske és Hármaska örökre ott fog ragadni. Megkaptam a kis szent helyedet. Nagyon sok erőt ad nekem, kezdem teljesen befeketíteni.
Alexa erre kinyitotta a szemét. Az egyetlen módja, ha le akarja győzni vér nélkül ezt az őrültet, ha önmagát és nem a nyomozót alakítja. Nem szabad félnie, nem szabad feladnia egy másodpercre sem. A megtestesült gonosz arcába nézett, akiben egy szemernyi jóság sincsen, leszámítva a másik énjét, akivel Alexa teljesen elvesztette a kapcsolatot. Lehet, pont azzal a kedves lánnyal fogja zsarolni. Őt is, meg Nórit is. Ezekben a szemekben nyoma sincs semmi jónak, vagy kiszámíthatóságnak, egy maghasadt agyú szörnyeteg kék szemei, állapította meg. Látott nem egy sorozatgyilkost, merénylőt, elmebeteget, de egyik sem volt ehhez fogható. Mintha az összes valaha élt gonosz lélek az ő testében született volna újjá, mintegy bosszúként, amiért a pokolba száműzték őket.
- Méregetsz, hulla lány? – kérdezte Egyeske vigyorogva. – Az esélyeidet latolgatod? Belelátok a fejedbe. Még halványan, de érezlek. Kezded ugyanazt érezni a közelemben, mint amikor megláttad az apádat. Ahogy felállt a foteléből és elindult feléd. Megropogtatta az ujjait, aztán jött a pofon innen és onnan. És nem gyűlölöd őt? Miért nem? Miért állsz ellen az emberi ösztönöknek? Hajtod a jóságot magadban? Azt a gyenge, megalkuvó érzést, amivel minden pillanatban hazudsz magadnak?
- Nem ismered te a félelmet - mosolygott kihívóan Alexa. - Én jól ismerem. Minden fajtáját. Az uralt engem, amíg el nem zártam valahol az agyamban. Neked ez nem sikerült. Megmaradtál gyengének. Örökre.
- Hű – kacsintott Egyeske. – Libabőrös lettem. Még talán sajnálni is foglak. Piszkosul nagy az arcod, hulla lány. Ha egy kicsit előbb jössz, még lett volna idő arra, hogy megölelgesselek. Mint egy bolond kiscicát, aki nem fogad szót, mégis olyan aranyos, hogy nem lehet rá haragudni. Szóval gyenge vagyok? Mégis te fekszel itt a földön. Nahát. Néha nem értem ezt a világot.
- Tudom, mi történt veled.
- Mindenki tudja. Az egész világ. A démonom megnyilatkozott aznap. Persze, hol látom, hol nem. Egy ideje nincs velem. Talán eggyé váltunk. Nem tudom. Te talán tudhatod, de ez már nem számít nekem.
- Hallottam másról is. Arról a lányról, aki azon a farsangi napon, rockerlánynak öltözve énekelt egy gitárral a kezében. Arról a tizennégy éves, gyönyörű hangú lányról. Aztán egy aranyos történetet a forró csokiról, a karácsonyi vásárról. Mind a két lány te voltál. Miért? Mi történt akkor?
- Most meg akarsz fejteni?
- Nem, csak nem tiszta.
Valentina megvonta a vállát.
- Fogalmam sincs – mondta, majd fülsüketítően belenevetett Alexa arcába.
- Van egy sejtésem – kacsintott Alexa, hergelve a gonoszt. – Akit te Ketteskének hiszel, az a valódi birtokosa ennek a testnek. Téged akkor a gyógyszeres kezelés letompított. Egy időre.
Valentina arcáról lefagyott a mosoly. A szemei ismét gyilkolni kezdtek és megragadta Alexát a gallérjánál fogva.
- Most komolyan fel akarsz húzni? – kérdezte támadás előtti suttogással Egyeske. - Pedig jobban jársz, ha nem teszed ezt. Nem tudod, mire vagyok képes. Ha akarom, napokig kínozlak. Megtehetem.
- Te vagy a másik személyiség – vigyorgott Alexa. - Te voltál a hasadás annak a kislánynak a fejében. A majdnem végzetes baleset hozott elő. Annak az érzékeny, emberséges gyereknek a szíve nem bírta a sokkot, ezért alakultál ki te, aki átvette a hatalmat. A kis Valentina elbújt az agyad másik sarkába, te pedig tomboltál. Ő pedig várta, mikor jöhet elő újra. Ez igazság.
Valentina lekevert egyet a lánynak. Alexa fejének a fal adta a másikat. A gonosznak szikrákat szórtak a szemei, miközben a nyomozónő megrázta a fejét, hogy kiélesedjen előtte a valóság.
- Aztán mindez meg is történt – vihogott Alexa. – Megtudtad, hogy Nóri az unokanővéred és teljesen összezavarodtál. Így igaz? Ó, bizony, hogy így történt. Zavarodottságot éreztél. Egyszerre haragot és örömöt. Lemerem fogadni, azt hitted mindkettő érzelem belőled árad, de ki kell, hogy ábrándítsalak, mert csak az egyik volt a tiéd. A harag. Az örömöt az a bujkáló kislány érezte, aki voltál. Úgy érezte, van értelme előjönni. Nóritól reméli a megváltást. Te pedig, te szánalmas idióta, már érzed a vesztedet, mert már egy harmadik én is jött. A szégyened megtestesítője. Ő igazolja, hogy nem vagy más, csak egy kósza tévedés. Egy betörő egy másik ember testében és agyában – a mutatóujjával felé mutatott tovább hergelve a gonoszt. – Bizony te! Itt erősködsz, miközben meg vannak számlálva a perceid!
Valentina leszorította a gallérjánál fogva Alexát a padlóra, előkapva fegyverét és homlokának szorítva a hangtompító végét vicsorgott le rá démonian csillogó, megvadult szemekkel. Ám a nyomozónő csak nevetett, mint aki teljesen megbolondult. Végtelenségig fel akart húzni Egyeske agyát.
- Na, ejnye – vihogott. – Valentina, hát mit akarsz tenni? Meg akarsz ölni? Mi lesz akkor Nórival?
- Majd kap valaki mást! – üvöltötte Egyeske.
- Érzékeny pontra tapintottam? Hűha! Más is fel fogja ezt fedezni! Bizony, nem marad örökké a titkod, hogy nem vagy más, csak egy másik lélek sötét oldala. Ez a test se a tiéd! Nemsokára teljesen vert helyzetbe kerülsz abban az agyban, amit éveken a sajátodnak hittél! Na, rajta, lőj csak! Azt hiszed, ezzel majd mindent megoldasz? Ott fog keringeni benned, az utolsó percekben az igazság!
- Fogd be! Fogd be!
- Fogjad be nekem egy lövéssel! Na! Gyerünk már! Ne mond már, hogy félsz meghúzni a ravaszt!

*

Havaska felkacsolta a villanyt Nórinak. Aztán a nagy séfkéssel a kezében megállt. Egy darabig hezitált, majd elvágta a kötéseket a lány karjánál, majd a lábánál. Mielőtt az megmozdult volna, belemarkolt hátulról a hajába és durván felállította, felkészülve engedetlenségre.
- Viselkedj – parancsolta hidegen. - Jobb, ha tudod, hogy bár nem látlak, de érezlek. Rutinosabban mozgok ebben a házban, mint te. Most szépen kimegyünk a konyhába, és ha kicsit is lassítasz, akkor nagyon szép estém lesz.
Nóri elmosolyodott.
- Nekem most lesz az - mondta és rátaposott Havaska lábfejére, és könyökével hasba vágta.
Engedett a hajánál a szorítás, elütötte onnan Havaska kezét, majd ahogy fordult, nem törődve azzal, hogy akár a késsel fog farkasszemet nézni, a lány felé ütött és el is találta annak arcát. A kés földre esett, Havaska nekicsapódott a falnak. Nóri ekkor meghallotta Valentinát meg még valaki egyre hangosabban beszélni. Ki lehet az? Az áldozat, nyugtázta magában gyorsan. Sietnie kell.
Havaska hörögve nekirontott, feléje kaszált a lábával. Nórit állon találta rúgás, a földre is zuhant. A gonosz kitapogatta a kést és rögvest felkapta, utána nekifutásból hasba akarta rúgni őt, de Nóri ezt megelőzve Havaska sípcsontjába taposott. Minden erejét összeszedve, a pánikból további energiát nyerve, Nóri felpattant és egy egyenes ütéssel orrba verte Havaskát. Amikor az elejtette a kést és megszédült az ütéstől, ő gyorsan belemarkolt a hajába és a fal felé fordította.
- Álmodj szépet – súgta neki Nóri, majd beleverte a fejét a falba.
A megremegő ablakok felé fordult. Odakint az éjszakában már elkezdett tombolni a hóvihar.

*

Valentina éppen meg akarta húzni a ravaszt, amikor Nóri belépett a konyhába. Gyilkos szemeit az unokanővére felé fordította. Nem lepődött meg rajta, hogy ott látja, sejtette, hogy ez lesz. Alexa is próbált odafordulni, de nem tudott, mert Egyeske még erősebben szorította a homlokához a fegyvert.
- Neked szántam, de én nyírom ki – sziszegte mélységes gyűlölettel Valentina. - Megölted Havaskát?
- Nem – rázta meg a fejét Nóri, majd tett egy lépést az unokahúga felé. – Kérlek, nem kell ezt tenned.
- Miről beszélsz? Mit akarsz te?
- Nem mit, kit. Téged. Téged akarlak. Gyere velem. Elmegyünk innen. Mi ketten.
- Nemrég még nem voltál ilyen velem.
- Dehogyisnem.
- Te Ketteskét akarod, nem engem.
Nóri tett még egy lépést.
- Ez nem igaz – mondta. – Téged is akarlak. A vérem vagy, Valentina. Nem számít hány ember lakozik benned. Mindhárman hozzám tartoztok.
Valentina elmosolyodott.
- De édes vagy, hulla lány – mondta. – Kár, hogy hazudsz. Elintézem ezt a majmot, aztán te jössz. Pontot teszek az i-re, nem fogok neked több esélyt adni. Úgy fogsz megdögleni, abban a siralmas tudatban, hogy Ketteske is megdöglik bennem. Érzem őt. Érzem, mennyire gyenge és közel van a teljes megsemmisüléshez. Vissza fogom kapni önmagam. A régi önmagam.
- Szeretlek, ahogy vagy, kicsi unokahúgom – mondta Nóri és könnyek szöktek a szemébe. – Gyere velem. Itt hagyjuk ezt az egészet. Elmegyünk külföldre és új életet kezdünk. Boldogok leszünk.
- Feleslegesen próbálkozol, kisanyám.
Nóri megsemmisülten lehajtotta a fejét.
- Akkor őt kíméld meg – mondta. – Csak engem ölj meg. Kérlek. Ha nem lehetek veled, akkor ne is legyek. Elfogadom.
Valentina lassan felállt, a mosolya eközben csak szélesebb lett.
- Ezer örömmel – súgta gyilkos kéjjel a hangjában és Nóri szeme közé célzott. – Hulla lány. Lyukas fejű hulla lány leszel. Mehetsz a Bécid után sírdogálni meg ölelkezni az örökkévalóságig.
Alexa számára most érkezett el a pillanat. Egy villámgyors mozdulattal kigáncsolta Valentinát, aki zuhanás közben kilőtte a lámpát. Nóri kétségbeesetten sikoltott, miközben hallotta a két lány dulakodását. Valamelyikük durván a szekrénynek csapódott. Hallotta Alexát fuldokolni, majd ezt csattanás követte. Közéjük vetette magát a sötétben, kitapintotta Valentina ballonkabátját, megpróbálta magához húzni, megmentve talán a fegyver felé kúszó Alexától.
Ám Egyeske kezében ott volt a fegyver, durván fejbe is verte őt, amitől kiterült egy iszonytató fájdalommal a padlócsempén. Hallott egy újabb ütést, valamelyiküknek a fal adta a másikat.
- Valentina! – kiáltotta sírva Nóri. – Ne csináld ezt!
Ekkor kinyílt a hátsó kert felé vezető ajtó és kinti vihar süvöltésének hangja lepte el a konyhát. Nóri látta, amint Valentina egy pillanatra megáll az ajtóban, visszafordul, majd kiszalad a viharba.
- Ne! – üvöltött Nóri és felpattant. – Gyere vissza! Gyere vissza!
Alexa felkapcsolta a kis előtér lámpáját és Nóri elé lépett.
- Hagyd! – fogta vissza az üvöltő lányt. – Hagyd!
- Meg fog halni odakint! – kiáltotta Nóri. – Engedj utána, vagy szétverem képed!
Megpróbálta fellökni Alexát, mire az behúzott neki egyet. Gyorsan elkapta ájult Nórit és lefektette a padlóra. Utána előkapta a fegyverét és lassan az ajtóhoz lépkedett. Látta még, amint Valentina átlendül a kerítésen és fejvesztve szalad a tomboló viharban az erdő felé. Alexa a nyomába akart eredni, de még idejében meghallotta a kétségbeesett Ketteske hangját a fejében.
- Hagyd őt te is! – mondta az. – Kérlek! Nórira vigyázz! Havaska lehet magához tért már. Meg kell védened az unokanővérem!
- De veled mi lesz? – kérdezte Alexa.
- Megleszek, megoldom. Küldök majd jelet, ha túlélem ezt a vihart.
- Biztos?
- Igen. Bízom benned. Kérlek, ne haragudj rám. Annyira sajnálom, hogy bántott téged.
Alexa becsukta az ajtót és a fejét nekidöntötte.
- Nagyon vigyázz magadra, kérlek – üzente Ketteskének. – Ha bármi bajod esik, én úgy érzem…úgy érzem, bele fogok halni. És Nóri is. Kérlek. Megígéred nekem, hogy vigyázol magadra?
- Megígérem – felelte Ketteske. – Te is vigyázz Nórira. Ha elvesztemőt , azt én nem fogom túlélni.
- Igaz, amit gondoltam rólad?
- Mit?
- Nóri miatt jöttél elő, igaz?
- Igen. Miatta. És el fogok érte jönni, ígérem.

*

Egyeske szinte semmit sem látott a hózáportól. A szél annyira felerősödött, hogy alig kapott levegőt. Kopasz fák között araszolt, de egyre csak a szemébe száguldó havat látta, amitől másodpercekre megvakult, aztán ismét látta a végtelen sok pelyhet felé süvíteni. Megállt az egyik fánál, háttal nekidőlt és próbált minél több levegőt beszippantani. Piszkosul bánta, amiért otthagyta a biztonságos házat és nekivágott a hóviharnak. Végeznie kellett volna Nórival és Alexával és ott maradni a kis tanítványával. Kezdett rajta eluralkodni a halálfélelem. Ugyanazt érezte, mint akkor a Fővám téren gyerekkorában. Kereste a fejében a démonát, hátha előbukkan, de ehelyett a rá neheztelő Hármaska dühödt tekintetét látta és Ketteske reménykedő arcát.
Nagy levegőt vett és folytatta az útját. Remélte, hogy jó irányba halad egy főút felé, ahol majd lestoppol egy kocsit. Ahhoz fényeket kéne látnia, de pont azt nem látott sehol. Csak a felhők közül kikandikáló Holdét. Ha már azt látja, akkor talán már vonulnak el a felhők, nyugtatta magát.
Szédülni kezdett, amikor meglátta egy távoli út fényeit. Túl messze van gondolta. Teljesen átfagyott és kimerült. A lábai egyre kevésbé akartak engedelmeskedni neki, a pisztolyt pedig egyre nehezebbnek érezte. Amint egy tisztásra ért, már egyre jobban bukdácsolt a hóban. Egyre homályosabban látott, levegőt pedig egyre nehezebben tudott venni. Vállal nekicsapódott az egyik fának, elvesztette az egyensúlyát és elterült a hóban. Egy darabig még látta a sötét eget, a cikázó havat, aztán minden elsötétült előtte, a süvítő hangok is elmélyültek, utána néma csend.
Egy-két perc múlva a fák mögül hat kapucnis, nagykabátos alak lépett elő. Némán körbevették őt, majd egymásra néztek. Az egyik leguggolt az eszméletlenül fekvő Valentinához. A nyakánál megvizsgálta a pulzusát.
- Még életben van! – kiáltotta túl a vihart a fiatal férfi.
- Rendben – nyugtázta a másik megkönnyebbülten. – Kapd fel és indulás!
- Mit keresett itt ez a viharban? – kérdezte a harmadik – Teljesen lökött ez a csaj, vagy mi?
- Annyira, hogy pisztolya van – mutatott a mellette guggoló alak Valentina kezében lévő hangtompítós pisztolyra.
- Na, szép! - lépett oda egy negyedik. – Vigyük be a telepre! Aztán kitaláljuk, mi legyen vele!
A mellette guggoló fiatal férfi, benyúlt a fekvő Valentina alá és karjaival megtartva felemelte őt. Egy pillanatig szemügyre vette annak szép arcát, a dús, hosszú szőke haját, majd gyorsan kizökkentve magát, sietve megindult a társai után.

*

Alexa a zokogó Nórit próbálta nyugtatni, csitítgatni, miközben magához ölelte a konyha padlóján ülve. Behunyt szemmel koncentrált Ketteskére és tolmácsolta minden érzését a lánynak.
- Nyugodj meg, Nóri – mondta és kinyitotta a szemét. – Ketteske jelei bár egyre gyengébbek, de hallottam négy férfi hangját. Az egyik megparancsolta másiknak, hogy kapja fel őt és elviszik valami telepre. Érzem, hogy él. Gyenge, de még él. Ne aggódj, meg fogjuk találni, ígérem. Minden rendben lesz!
- Megint elvesztettem – zokogott Nóri. – Megint elvesztettem!
- Nem vesztetted el! Minden rendben lesz, Nóri. Ígérem neked! Ez már nem csak a te küldetésed, hanem az enyém is.
Nóri könnyes szemekkel nézett Alexa szemébe. A gyötrelmes világfájdalom kiült a tekintetére. Ez a lány valóban belehalna, ha elvesztené az unokahúgát, nyugtázta magában Alexa.
- Te vissza akarod vinni az intézetbe - köpte fel a szavakat Nóri. – Soha nem fogják onnan kiengedni!
- Nem fog odakerülni – rázta meg a fejét Alexa. – Én nem fogom hagyni. Mindent elterveztem, Nóri. Ha kell, a sötétség mélyére is leások, a jelvényemet is eldobom, de elintézem, hogy új életet kezdjetek.
- Biztos?
Alexa gyengéden átölelte Nórit.
- Az életemre esküszöm – súgta a fülébe elszántan.

 

2020. június 18-19.
Budapest